Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 17, 2019 1:27 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Magam sem értem, miért nyílok meg ennyire Neki; hiszen nem köt minket egymáshoz semmi a pillanatnyilag megosztott sorson kívül, semmi, ami okot adna arra, hogy ennyi bizalmat tanúsítsak irányában, és mégis... Nem érzem helytelennek azt, hogy kimondjak bizonyos dolgokat. Bizonyos dolgokat, amiket egészen eddig titokban tartottam mindenki előtt, elrejtettem és úgy őriztem, mintha csak az életem függne tőlük; és valahogy úgy érzem, hogy Ő is megoszt valamennyit a sajátjaiból, és emiatt valahol különlegesnek, kivételezettnek érzem magam, vagy legalábbis így igyekszem erre gondolni, de miért is? Hiszen nem kéne arra vágynom, hogy ténylegesen kivételezzen velem, hiszen lehet, többet nem is látjuk majd egymást, míg én... Csak hordoznám magamban a nyomot, amit hagyott rajtam a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk. Vagyis vagyunk. Vagy...?
- De nektek, a fajtádnak, sokkal egyszerűbb talpra állni egy-egy bukás után... Míg az én fajtámnak könyörögnie kell a bűnbocsánatért. - Túl nehéz, túl őszinte a sóhajom; talán voltak már pillanatok az egész életemben, amikor közel álltam a bukáshoz, mint aki valami feneketlen szakadék szélén sétált, és ezer és egy alkalommal tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért nem én? Hiszen rengeteg angyalt láttam elbukni, és közöttük olyanokat is, akik nem érdemelték meg a sorsukat; és néha elgondolkodtam azon, hogy én miben voltam másabb, mint ők? Ugyanazokat a kitaposott, bűnökkel teli utakat jártam, mint ők, talán rosszabbakat is, és mégis megőrizhettem a szárnyaimat, még mindig ott ragyogtak a hátamon, talán csak icipicit megfakulva a hosszú évek alatt. Megérdemeltem még őket egyáltalán?
- Talán túl sokszor is éreztem, ahogy újra és újra elnyel a sötétség... És eleinte azt hittem, a halál lesz majd a megváltás; de a halandó fegyver által okozott halál nem tisztít meg, csak egyre mélyebbre húz. - Halovány, keserédes mosolyra húzom az ajkaimat, tekintetem elszakítva az arcától; helyette inkább a hajtincsemmel játszó ujjaira koncentrálok, valamennyi teret engedve a gondolataimnak arról, hogy azok az ujjak vajon merre kalandozhatnának még el, vajon mennyit is engednék meg neki, ha esetleg...?
- ...nem hiszek a véletlenekben. - Ajkaim közül halk nevetés szakad ki; mondhatnám azt is, hogy úgy lettem teremtve és nevelve, hogy abban higgyek, minden Isten akaratából történik, de talán már rég rájöttem, hogy ez nem igazán így működött, hogy elmém inkább emberi módon üzemelt, mint úgy, ahogy egy angyalénak kéne... De nem éreztem rosszul magam ezzel. Néha jobb is volt így - ezen a módon a létezés sokkal kevesebb hitet igényelt tőlem és jóval több logikát, ami így, visszagondolva, rengetegszer mentette meg az életem... Vagyis inkább az idézőjeles értelemben vett életem, hiszen halandó fegyver nem ölhetett meg, a végleges haláltól pedig mindig is távol jártam, mert hát ki akart volna végezni valakivel, aki annyira jelentéktelen volt a hierarchiában, mint én?
- Nehéz kérdéseket teszel fel, drága Athlan. - Magam is meglepődök azon, mennyire könnyedén mondom ki ezeket a szavakat; gyengén ingatom is a fejem hozzájuk, hogy fogalmam sincs, mert sosem gondolkodtam el igazán azon, mit is éreztem akkor, amikor megtudtam, közvetetten, de mégis én indítottam el a háborút, vajon büszke voltam-e, vagy esetleg csalódott? Elégedett vagy szomorú? Meg is engedek magamnak egy hosszabb pillanatnyi szünetet, amit arra használok ki, hogy visszaemlékezzek arra a ferális éjszakára; a mindent felemésztő lángokra, az égbe nyúlóan gomolygó füstre és az égett hús fojtogató szagára a levegőben, és a látványra, ahogyan a pusztulás lassan felemésztette a cseresznyefákkal teli kertet, amiben életem talán legszebb pillanatait töltöttem. Még elkínzottan is nyikkanok, amikor eszembe jut a fájdalom, amit azon az éjjelen éreztem: hiszen az volt az utolsó csókunk, az utolsó, lopott érintéseink és a sötétségbe suttogott vallomásunk, és a szívem, ami azon az éjjelen szilánkokra tört, talán már sosem volt az igazi azután. Az volt ugyanaz az éjszaka is, amelyiken először meghaltam; a mai napig emlékeztem még minden pillanatára is, a futó pillantásra, amivel az a katona rám nézett, mielőtt markolatig mélyesztette volna belém a kardot, átszakítva a ruhám gyenge anyagát, a hófehér, sápadt bőrt és a gyenge húst, csontokat tört és vért ontott, és emlékszem a sötétség puha, simogató érintésére is, ahogy puha leplével körülölelt, miközben a világ lassan elmosódott a látóterem szélén és sötétségbe borult... - Őszintén szólva, sosem gondolkodtam el ezen úgy igazán... Bizonyos dolgokat egyszerűbb ignorálni, mint farkasszemet nézni velük, főleg, ha tudod, hogy utána hosszú életeken át elemeznéd őket, másodpercekre lebontva minden eseményt; és nem hiszem, hogy akarnám úgy élni az örökkévalóságot, hogy ilyeneken gondolkodok.
Lehet, gyávaság ez a részemről, hogy elismerem, nem szívesen vagyok egyedül a saját fejemben, de hát már így is annyi mindent mondtam neki, amit nem kellett volna, hogy ez az egy dolog már igazán nem fog változtatni semmin sem; és valahogy jobban is érzem magam azzal, hogy ezt most kimondom, hogy valamelyest dűlőre jutok saját magammal is... Mit is mondtak az orvosok évtizedekkel ezelőtt, hogy az első lépés a gyógyulás irányában pont az, ha elismered, hogy valami baj van veled?
- És... engem bántanál? - Halkan sóhajtok, mikor körmei a bőrömbe vágnak, félárbocra engedett szempilláim alól pillogva fel rá; tudom, hogy helytelen, amit teszek - hogy hagyom, hogy ennyire játszi könnyedséggel csavarjon az ujjai köré, nem kéne engednem a szavai vonzerejének, sem az övének... De nehezemre esik logikusan gondolkodni, mikor ajkai pillangószárny-gyengéden súrolják a bőröm, és ösztönösen húzódok is picit közelebb hozzá, többre vágyva, mint az az apró, röpke érintés; vajon ha most testvéreim látnának, elítélnének, letépnék-e a szárnyaim, hogy bűnhődjek, megváltás és bocsánat nélkül? Vajon továbbra is lehetnék még vonzó és titokzatos, ha megfosztanának mindentől, ami még valamennyit szépíthetne azon a mocskon, ami lassan felemészt?
- Általában elkerülöm a fajtád... Akikkel eddig találkoztam, nem voltak túl beszédesek, és mivel nem vagyok egy kifejezetten harcra termett alkat, egyszerűbb volt odébb állni, mint szembeszállni velük. - Óvatosan vonom meg a vállam, készen arra, hogy esetleg kibővítsem ezt a gondolatmenetet egy újabb, jelentéktelen monológgal, üres szavakkal, mintha a magyarázkodásomnak jelentősége is lenne, de a figyelmem eltereli az, hogy elhúzódik tőlem, és a közénk ékelődő távolság valami fura, jeges hidegével csontig maró ürességet hagy maga után, amivel hirtelen nem is tudok mit kezdeni - hiszen emberöltők teltek el azóta, hogy utoljára így éreztem, és már nem emlékeztem, akkor mire volt szükség ahhoz, hogy ez az érzés elmúljon. Szerencsére a fájdalmas nyüsszenésem sikerül visszatartanom, fogaim szinte már fájdalmasan mélyesztve alsó ajkamba; gyűlölöm magam azért, hogy így érzek, hogy pont egy démonhoz húzok ennyire, mintha csak saját gravitációja lenne, hogy úgy simulok hozzá, mintha nem számítana más ezen a világon, csak Ő és én, és a rozoga kunyhó, ami kizárja a külvilágot erre a rövid, mégis végtelenül hosszú időre, mintha csak esélyt akarna adni nekünk... mire is?
- Nem félek... - Szavaim halk sóhajba fulladnak érintése nyomán; engedékenyen hajtom félre a fejem, ahogy vezet, beleborzongva a közelségébe újra és újra, lélegzetvételeinek forróságába a bőrömön... És akkor sem a félelemtől ráz ki a hideg, mikor felfedi előttem igazi valóját; kitartóan állom a halott szemek pillantását, ahogy engem néz, és bár szívem jóval hevesebben dobog bordáim fogságában, mint ezelőtt, nem érzek félelmet sem undort, hiszen a maga módján gyönyörű még így is, és ugyanolyan puhán simít végig az arcomon, mint korábban, hogy még akkor se tudjak ellenszegülni neki, ha nagyon akarnék. És én egyáltalán nem akarok... Hiszen ugyanolyan kimért precizitással nyalom meg ajkaimra simuló ujjait, mint már korábban is egyszer, csak ezúttal sokkal céltudatosabban, magamban is megerősítve a szuggesztiót, hogy talán, esetleg... De mikor már nem a démoni szemek néznek vissza rám, megint elbizonytalanodok, hiszen mi van akkor, ha ez is csak egy játék a részéről, ami arra megy ki, hogy engem bánthasson, ha tényleg nem akar mást, csupán a vérem venni...?
...de akkor talán nem nézne így rám, hogy még ülve is érezzem, ahogy a lábaim elgyengülnek alattam; bár még szeretném letagadni, hogy úgy és azt érzem iránta, amit, szeretném azt mondani, hogy mindez csak egy illúzió, csupán a fák között megbújó sötétség egy ártó mellékhatása... Mégis, engedelmesen hagyom, hogy levegye a garbóm, és egy pillanatra sem szakítom el tőle a tekintetem, hiszen megvan a maga perverz szépsége annak, ahogy engem néz, ahogy hozzám ér; bár megremegek, mikor ujjai végigsimítanak a tucatnyi hegen, amik a hátam csúfítják el, ahogy végigzongorázza az összes titkomat, egytől egyig, mint holmi nyitott könyvet, aminek lapjaira még nem írtak egy szót sem. Vajon ha a fejembe látna, ha ismerné az igazságot, akkor is így nézne rám?
- Mindenkinek vannak... Ezek pont az enyéim. - Folytatnám még talán, de a kérdése kizökkent a gondolatmenetemből; halkan nyögök fel, ennyire közel érezve Őt magamhoz, és rájövök, hogy igazából nem bánnám, ha még közelebb lenne, ha ugyanígy karolna át, csak egy másabb kontextusban, és azt sem bánnám, ha utána darabokra törné a gyenge, madárcsontú testet, kiontaná újra a vért, amit egyszer már megízlelt... És nem is próbálom visszatartani a vágyódó nyögésem, mikor körmei a húsomba marnak; hiszen nem bírom már ezt a kínzást, a vágyódást valami után, aminek ígérete már a legelső pillanatban is ott volt közöttünk, bármennyire is le akartuk volna tagadni.
Talán könyörögnék is érte, ha a figyelmem nem terelné el a kintről, az erdőből felhangzó vonyítás; ugyanabban a pillanatban fagy meg bennem a vér, és a félelemtől ösztönösen markolok rá az engem ölelő combjaira, próbálva a közelségében meglelni a biztonságérzetem, sikertelenül. Sokkal nehezebb így a vágyaimra koncentrálnom; és ha megengedi, picit fészkelődök is, hogy felé fordulhassak, félve beharapva alsó ajkam, ahogy felteszem a kérdést, amit bárcsak ne kéne - hiszen ezzel nagy valószínűséggel lerombolom azt a biztonságos kis világot, amit felépítettünk magunknak, de tudnom kell...
- Ez... mi volt? - Még csak be sem fejezem a kérdést, amikor rájövök, hogy minden bizonnyal nem akarom ismerni rá a választ; de muszáj megkérdeznem, muszáj hallanom valami édes hazugságot arról, hogy itt semmi sem fenyeget, hogy biztonságban vagyok... Pedig a korábban elvetett gondolatok arról, hogy mennyire védtelen vagyok, megerősödve térnek vissza, megint csak ráébredek, hogy megfosztottak a fegyvereimtől, hogy meggyaláztak és fel akartak áldozni annak az akárminek, ami a fák között rejtőzik... Pedig gyűlölöm megszakítani ezt a pillanatot, sokkal szívesebben térnék vissza az időben percekkel korábbra; de tudom, hogy a rozoga falak nem fognak minket örökké megvédeni a külvilágtól, szóval lehet, célszerűbb lenne inkább visszatérni az eredeti tervünkhöz arról, hogy kijutunk erről az istenverte helyről, aztán... esetleg ott folytathatnánk, amit itt elkezdtünk...?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 11, 2019 1:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
A szavain újra el kell gondolkoznom immáron sokadjára, pedig nem fest le ajkaival hosszú monológokat, nem ölel át órákat a hangja, mégis minden egyes apró szó, mely elhagyja a száját, gondolkodásra késztet. Talán csak a tudat babonázna meg, hogy Ő angyal? Egyáltalán szabad így éreznem? Szabad egy démonnak így néznie egy szárnyasra? Ősi ellenségeknek kellene lennünk, most mégis ezen a világtól távol eső helyen nem az az elsődleges célunk, hogy megöljünk a másikat, sokkal inkább... Mi is? Halk sóhajjal tudatosítom magamban, hogy nehezen megy a gondolkodás a közelében. Akaratlanul is be akartam Őt húzni a sötét kis világomba, ám talán épp, hogy Ő húz valami ismeretlen örvény felé, melyből ha akarnék sem tudnék kikeveredni.
- Talán mindkettő. - súgom halkan a levegőbe. - Mindig a saját tapasztalatokra hagyatkozom. - mosolygom keserűen, mégis őszintén. - Az én halálom megváltást volt, s az a sok bukás kellett ahhoz, hogy ma az legyek, aki vagyok. - s hogy ki is vagyok valójában? Egyre nehezebb erre a kérdésre felelnem. Egy olyan démon, aki engedelmeskedve az önző gyűlöletének, elszeparálta magát másoktól s azért lett erős, hogy önmagának bizonyítson. S hogy mi történik akkor, ha rá van kényszerítve arra, hogy kilépjen a saját univerzumából, hogy mások felé sodródjon, hogy kitárja az elméjét? Eltűnik minden, ami eddig ott lobogott bent, s valami egészen más töltődik a helyére. Tán még démonnak sem lennék jó? Egyáltalán mivé kellene válnom, hogy igazán önmagam lehessek?
- Ám a Te hangodból is a személyes tapasztalatokat érzem. - húzom összébb gyanakvóan a szemeim. - Érezted már, ahogy az élet kiszáll a testedből újra és újra? Ahogy a végtagjaid meghűlnek, ahogy a véred nem zúg tovább, a szíved nem dobban többet... - suttogom elmerengve, megérintve egy apró tincset, mely a mellkasához omlik. Halhatatlanok vagyunk, igen. Mégis meg tudunk halni újra és újra, egyszerűen csak a lelkünk él tovább. Ám mi a lélek? Emlékek sorozata tán, s ha ezen a vonalon haladunk, talán mindenki halhatatlan, csupán nem adatott meg nekik a kegy, hogy emlékezzenek a múltra. Nekünk viszont igen.
- Vagy bárhogyan is alakult volna a világ, mi ma mindenképp találkoztunk volna. Az a temérdek véletlen tán ma mindenképp összefutott volna... - emelem magasabb szintekre az eseményeket, s bár a büszkeségem más esetben ott tombolna és nem hagyná, hogy ilyesmit tegyek és elismerjek, most azonban az is, mint oly' sok minden, éppen szunnyad bennem. Meglepő, hogy nem érzem azt, hogy erőltetnem kellene bármit, hiszen minden szó és tett úgy szárnyal ki belőlem, mintha a sötét és mély barlang elől elgurult volna az azt lezáró szikla, s ami ott bújt a mélyben, most kimerészkedik. Vajon hány ilyen rejtettnek hitt barlang lehet bennem? Annyi kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy nem véletlen hát az a sok kérdő és fürkésző pillantás, mellyel Őt illetem. Kérdések róla és rólam, a világról, a világáról, a mindenről és a semmiről...
- Mit éreztél akkor, mikor a nevedben ontottak vért? Nem volt benned egy különös kielégülés, amit még magadnak sem akartál bevallani? - villannak fel furcsán a szemeim, s kissé jobban megszorítom a csuklóját. - Miért gondolod, hogy a vágyaid emberiek lennének? Talán sokkal inkább angyaliak vagy épp démoniak, mint azt gondolnánk. Nekik csupán kevesebb idejük van arra, hogy kibontakoztassák őket, így elmarad az a lassú és kellemes folyamat, mely a beteljesüléshez vezethet. Ehelyett mindent azonnal és most akarnak, hiszen a halál számukra kézzelfoghatóan hamar következik be. Azonnal el akarják érni a célt, holott sokszor az odavezető út teszi azt igazán teljessé... - én papolok itt a türelemről, mely most a szavaimmal ellenkezve nem tartozik az erényeim közé, hiszen úgy szorítok rá a nyakára, mintha azonnal ki akarnám tépni belőle a lelkét, hogy magammal rángassam az alvilág mélységes bugyraiba, hogy elássam egy feneketlen gödörbe, rászórjam a földet, és csak én tudjam egyedül, hogy hol van... Pedig nem akarom én bántani. S mégis... Túlságosan élvezem, ahogy bőre alatt zubog a vére, az a vörösség, melyet az én szívem is pumpál, s míg az övé tisztít engem, az enyém mocskolja Őt. Különös ez a keveredés, hiszen nem mindennapi élmény, hogy két ilyen ellentétes oldalon álló fél ennyire egymás felé húzzon önszántából. Mintha e rozoga kunyhóba nem tudtak volna bejönni utánunk a határok, s minden világi ellentét odakint maradt volna.
- A démonoktól félni szoktak... Kegyetlenek vagyunk, s minden vágyunk az, hogy szenvedést hozzunk mindenkire... - sziszegem ajkaim közt, ahogy a körmeim enyhén belefúródnak a bőrébe. A hangomat azonban nem a fenyegető él uralja. Ott bújik az ugyan valahol, de nem uralkodik, inkább aláfest és kerekké tesz. Hiszen Ő hagyja magát, én pedig nem akarom bántani... Illetve de. Bántani akarom, én akarok az első lenni, aki bemocskolja a pokoli fertővel, aki romlást hoz rá, aki letaszítja... Vágyak és késztetések, mind egy olyan kusza lepel alá borulva, melyet már nem tudok lerángatni róluk. Talán jobb is, hogy eddig nem találkoztam még angyallal. Hogy lényegében nekem is Ő az első...
- Hogy lehet az, hogy még nem estek tőled kísértésbe a pokol fattyai? - ajkaim enyhén érintik, épp hogy csak súrolva lángoló orcáját, mely nem tart tovább pár szempillantásnál. - Nehéz elhinni, hogy én vagyok az első, aki észrevett Téged... - mondhattam volna úgy is, hogy én vagyok az első bolond? Aki nem egyszerűen észrevette, hanem megérezte, üldözni kezdte s most elkapta és nem akarja ereszteni. Vagy az első ostoba démon? Aki bedőlt ennek a különös aurának, belépett a bűvkörébe, mely magába szippantotta s most nem akarja ereszteni. Nem mintha annyira küzdenék ellene... Tisztában vagyok vele, hogy ellentétes oldalon állunk, ám mikor követtem én valaha oly' görcsösen a szabályokat? Ki lenne az, akinek joga lenne megbüntetni azért, mert egy angyallal vagyok éppen? Ezen az isten háta mögötti helyen nincs senki és semmi, ami visszatarthat. Pontosan... Mitől is? Mire is készülök? Nehéz ép ésszel gondolkodni, hiszen valami űz előre, valami űz hozzá, visszatartva azt az énem, mely talán megálljt tudna parancsolni, felállna s örökre itt hagyná ezt az átkozott helyet. Talán az az énem ott maradt a Pokolban, s már nincs semmi, ami megakadályozna abban, hogy miután enyhül a szorításom, s óvatosan végigsimítok nyakán, majd a hátán, hogy aztán mögé kerülhessek. Miért várnék egyáltalán ellenkezést, mikor megkapaszkodok a jelentéktelen, zavaró szövetben? A szavai és a tettei mást mutatnak, s talán a mellkasáig érhetek el, mikor enyhén megremegve megállok a mozdulatban, hiszen úgy simul hozzám, mintha ezzel az apró mozzanattal mindene könyörögne. S nem azért, hogy engedjem el, hogy ne bántsam Őt...
- Félsz tán, hogy letépném őket? - suttogom halkan az ében hajkorona mélyére. - Látni akarom az igazi valód! - oldalra emelem a fejem, s míg egyik kézzel kapaszkodok a vérrel mocskolt garbóban, a másikkal megragadom a haját, s enyhén elhúzom a fejét, hogy odaférhessek arcéléhez. Halkan és sóvárogva sóhajtok bőrére, a ruhát tartó kezem pedig közben hátrébb szökik, s megállapodik a gerincén.
- Csak egy pillantást hadd vessek rájuk... Csak egyet... - szinte könyörgöm felé, mikor is hirtelen elsápad az arcom, a szemeim üvegesek és élettelenek lesznek egy pillanatra, ajkaim pedig elszíneződnek. Úgy festek hirtelen, mint egy lelkevesztett, halott és üres test.
- Nem mindenkinek olyan csodás az igazi alakja. - elengedve a haját és átkarolva a vállát emelem fel a kezem, melyen apró, rothadó, színes foltok jelennek meg. Így simítok végig arcán, majd ajkain egy akadozott sóhajjal, hogy aztán a saját arcom emeljem a tenyerembe, s egy mozdulattal újra emberi külsőt varázsoljak magamnak.
- Nem is kellene az engedélyedre várnom... - zúgom felé mélyen és vágyakozva, ahogy az arcát fürkészem. A tekintetem nem tudom levenni róla, s ezzel együtt újra megkapaszkodok a felsőben, hogy végül pár mozdulattal lehúzhassam róla azt, s valahova a szoba egy sötét sarkába hajíthassam. A hosszú hajkoronát elsimítom előre, s úgy fektetem mindkét kezem a hátára azonnal, mohón és türelmetlenül, mintha meg akarnám ragadni a szárnyait az első adandó alkalommal, mintha ki akarnám tépni és ellopni tőle. Ám egyelőre tollak helyett különös, apró domborulatok akadnak meg a bőröm alatt. Felvont szemöldökkel tolom hát egy kicsit előre Őt, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Újabb titkok? - érintek meg ujjbegyemmel pár heget, s ámulva figyelem, ahogy az ártatlansága mily' rohamosan veszik a sötétbe. Minden újabb kis momentum még lejjebb taszítja Őt, de ez valójában... Csodálatos.
- Mit kellene tennem azért, hogy láthassam? - súgom elnyújtva, ahogy kezeim lassan siklanak előre, átkarolva szorosan a mellkasát, egészen közel húzódva hozzá. Arcom a nyakához fúrom, s csak szorítom Őt, egyre erősebben és erősebben... A combom az övéhez feszül, ezzel teljesen közrefogva és leláncolva Őt.
- Mutasd... - körmeim a bőrébe fúródnak, mély hangom pedig egyenesen a nyakán landol. Nagy a hullámzás bennem, túlságosan is nagy, s ezt még Ő is érezheti. Hol lágyabban szólok, hol követelve. Most épp az utóbbi dominál, követelek és sóvárgok, akarok és vágyok, azt akarom, hogy engedelmeskedjen. A hangomat azonban aláfesti valami. Ahogy kiejtem a sötét suttogást, valahonnan a távoli erdő felől egy velőt rázó, csontig hatoló üvöltés hallatszik, melybe még a falak is beleremegnek, s apró porcsíkok hullnak lefelé itt-ott. Azonban a tudatomig nem teljesen jut el, csupán egy halk nyögés szökik fel belőlem, mintha ez is rátenne csak egy lapáttal az egész kényes-kellemes helyzetre. S én egyre szaporább lélegzettel szorítom Őt, egyre erősebben és erősebben húzom magamhoz... Vajon össze tudnám Őt roppantani a pillanat hevében?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 29, 2019 12:52 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Mármint... micsoda, a halál vagy az elbukás? Mert ha erre az elsőre gondolsz, az semmiben sem segít, csak egyre mélyebbre ránt minden alkalommal, amikor érzed, ahogy az életed lassan elhagy... - Érdeklődve billentem félre a fejem, mintha csak nem tudnám, mire gondol; pedig tökéletesen tudatában vagyok annak, mit szuggerál, hiszen ugyanúgy érzem azt a feszültséget a levegőben és kettőnk között is, ahogyan Ő is - és bármennyire is igyekeztem volna, sem tudtam volna ezt ignorálni, hiszen a kisugárzása, a sötétsége már a legelső pillanatban megérintett, és bár égetnie kellett volna, mégis kellemesen simogatott, teljesen másképp, mint mint más démonok jelenléte egészen eddig...
Igaz, nem is volt akkora összehasonlítási alapom; hiába éltem le hosszú évszázadokat, bah, évezredeket a földön, két kezem ujjain meg tudtam volna számolni, a sötétségnek hány szülöttjével hozott össze a sors. Nem emlékszem már, volt-e valaki, aki annak idején óva inthetett volna tőlük, de erre nem is volt eddig szükség - hiszen szükségtelen lett volna közelebb kerülnöm hozzájuk, anélkül is éreztem a kellemetlen, mardosó félelmet a közelükben, azt a zsigerből jövő rossz érzést, amivel sosem tudtam mit kezdeni... És a józan eszem súgta mindig azt, hogy meneküljek, távolodjak el, mielőtt még túl késő lenne; és Vele is így kellett volna éreznem magam, fáznom, félnem kellett volna a közelében, reszketni is talán - de az Ő sötétsége simogatott, szinte már kellemesen ölelt körül, és hiába tudtam, hogy nem lenne szabad így éreznem, mert az gyenge és emberi dolog volt, ráadásul nem is azt bizonyította, hogy lenne bennem bármennyi túlélési ösztön is. Lehet, nem is volt igazán; hiszen kiderülhetett még, hogy fatális ballépés részemről a döntés, hogy közeledjek hozzá, kezem gyengéden simítva a combjára, de valami letagadhatatlanul vonzott az irányában, valami, amivel nem tudtam, de talán nem is igazán akartam küzdeni.
A jelenbe a szavai térítenek vissza; tekintetem érdeklődve villan rá, ahogy felkapom a fejem, meglepődve a hirtelen jött témaváltáson - hiszen korábban szóba sem került angyali mivoltom, legalábbis nem efféle mélységekben, és ezért is lep meg, hogy felhozza a témát. Mondjon bárki bármit, nálam a szárnyak mindig tabutémának számítottak - hiszen az emberek között élve rejtegetnem kellett őket, egészen addig, míg kezdeti jelentőségük megfakult és létük egészen új értelmet nyert: számomra kifejezetten intim dolog volt az, hogy a szárnyaimat mutogassam, és ezért is bizonytalanodok el egy hosszabb pillanatra, beharapva alsó ajkam. Egy icipicit csábító talán a gondolat, hogy engedjek az akaratának és megmutassam Neki a szárnyaim teljes pompájukban, az ezüstfehér tollaikkal és halovány ragyogásukkal; de végül csak sután rázom meg a fejem, ezzel jelezve neki, hogy ne reménykedjen, ne itt és ne most, mert néhány szép szónál azért több kell ahhoz, hogy ennyire megbízzak benne - hiszen ki tudja, nem tervezné-e azt, hogy amint keze ügyében lennének a szárnyaim, letépje őket a hátamról, aztán hátrahagyjon, hogy a saját véremben ázva átkozzam magam az ostobaságomért?
- Nem mindenkinek volt megírva az efféle találkozás... Ha nem borult volna fel a világ rendje, talán most itt se lennénk... - Halkan sóhajtva nyüsszenek, mikor rászorít a korábbi, még fájó sebemre; mégis, van valami vigasztaló az érintésében, mert nem érzem a késztetést arra, hogy elhúzzam a kezem, vagy hogy tenyerem az arcán csattanjon, ahogy követelném, hogy soha többet ne érjen hozzám... Hiszen gyűlöltem, ha hozzám értek; és most Ő mégis itt volt, és minden szava méreg módjára áradt szét bennem, rágta bele magát a húsba és terjedt a véremmel, ami most benne is keringett. Szerettem volna azt mondani, hogy csupán emiatt voltam még mindig itt Vele, mellette, de az hazugság lett volna; ez valami más volt, valami olyan, amivel - szégyenszemre - nem tudtam már küzdeni.
- Nem nekem való dolog a pusztítás... - Halkan nevetve rázom meg a fejem egy picit, szelíden pillogva Rá párszor, ahogy gondolataimban visszatérek a rég letűnt korokhoz, ahol még engem is pedesztálra emeltek, mint holmi pogány istent, imádtak ás megbecsültek, és vért is ontottak értem, míg végül az én vérem áztatta Kína földjét és égett bele a halott fákba; lehet, a tényleges pusztítás nem volt az én világom, nem tudtam bánni sem a karddal, sem más fegyverekkel, nem tudtam életeket elvenni, talán gyűlölni sem voltam képes úgy igazán... Mégis romba döntöttem egy királyságot, egy egész dinasztiát, ugyanezzel rengetegek sorsát megpecsételve. Lehet, igaza van Neki is abban, hogy éreztem ezt a késztetést, csupán más eszközöket használtam, mint a testvéreim? Végül is nem kellett volna egyáltalán a királyi udvarba kerülnöm, elég lett volna távolról figyelni, csendben, az árnyékba húzódva... - ...de ontottak már vért a nevemben és a döntéseim következményeképp, és hát mi ez, ha nem csak a pusztítás egy újabb formája?
Lassan veszek levegőt, befogadva a vér fémes szagát; újabb sóhaj szakad ki ajkaim közül, félig a visszatérő emlékek miatt, félig azért, mert hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak egy afféle irányban, amit Atyám biztosan nem támogatna. Lelki szemeim előtt egy pillanatig látom is, ahogy letépi a szárnyaimat a helyükről, és ki is ráz a hideg a gondolatra, kellemetlen borzongással mar végig a gerincem mentén; és megint csak Ő van a közelemben, hogy támaszt nyújtson, ujjaim erősebben is marnak a húsába, hogy valahol levezessem a hirtelen jött, elképzelt fájdalomhullámot, amit a korábbi gondolat okozott... És ugyanezzel kerülök túl közel a saját vágyaimhoz megint, mint egy istenverte hullámvasúton, a negatív dolgoktól a pozitív gondolatokig, mintha a korábbi, nyugodt és összeszedett énem sose létezett volna, csupán ez az egy, ami kétségbeesetten csapong a józan esze és az egyre jobban feltörő vágyai között, mint az aranykalitkába zárt, szárnyaszegett madár.
- Túl emberi, gyarló vágyaknak, amiket angyalként sosem lett volna szabad éreznem... - Önkritikusan, keserűen mosolyodok el, tekintetem egy pillanatra elszakítva az arcáról; lehet, Ő is megalázónak találja majd, hogy halandókhoz kerültem jóval közelebb, hogy átvettem a szokásaikat és az érzéseiket, hiszen mégis csak több voltam náluk, származásom jogán lehetettem volna fölöttük álló, imádatra méltó és fellengzős is, lehettem volna kevésbé gyenge és emberi, talán valaki olyan, aki jobban ura lenne saját magának, valaki olyan, aki tudná, hogy az Ő fajtáját el kell kerülni, mert nyomukban nem jár más csak a sötétség, pusztulás, halál...
- Félnem kéne tán? - Szeretnék magabiztosnak tűnni és bátornak, de szavaim halk sóhajba fordulnak, mikor ujjai megszorulnak a nyakamon; nem tiltakozom, mikor közelebb húzódik, sőt, kezem is engedelmesen simítom arra, amerre vezeti, hiszen... Akarom, hogy megtörténjen az, ami készülőben van, bármi is lenne az, bármit is gondoljon rólam ezután. Hiszen a magam módján én is gyarló voltam, gyenge és emberi, és minden egyes szavával éreztem, hogy pirulok, hogy a szinte már elfeledett, mégis kellemesen ismerős meleg lassan árad szét a testemben; ösztönösen emelem rá a tekintetem, mikor fölém magasodik, a vérétől mocskos, remegő kezem félve simítva a mellkasára, valahol a szíve környékén, belegondolva abba, hogy az én vérem kering most az Ő ereiben is, hogy már ezzel is közelebb kerültem hozzá, mint bárki máshoz előtte... És nagyot nyelek, ahogy végül szólásra nyitom az ajkaim, jóval azután már, hogy feltette a kérdését; de hát hogyan tudtam volna akár egy értelmes gondolatot is produkálni, amikor ennyire közel volt és így érintett, ahogy most?
- Te vagy a legelső... - Puhán gördülnek le a szavak az ajkaimról, csak hogy utána belevesszenek a kunyhó és az éjszaka csendjébe; a közelsége szinte már elveszi az eszem, remegek kezei alatt, érezve lélegzetvételeit a bőrömön, és észre sem veszem, mikor húzódok én is közelebb, az egyébként is lélegzetvételnyi távolságot még kevesebbre redukálva. A pillanatnyi csendben csupán a saját, pihegő lélegzetvételeimet hallom mégis, ahogy belesimulok a szorításába; talán ha megkérne erre, azt is hagynám neki, hogy az utolsó lélegzetvételem vegye, hogy ez az édes fájdalom legyen az utolsó, amit éreznék ezen az éjjelen... De aztán ez az érzés elmúlik, mikor elhúzódik, és a hiánya maró fájdalommal önt el; pedig nem kéne így éreznem, nem lenne szabad arra vágynom, hogy érezzem testének melegét, sem ujjainak a szorítását a torkomon... sem azt, ahogy lassan húzza feljebb a garbóm, néha a bőrömhöz érve - hiszen érintései nyomán érzem, hogy szinte lángra lobbanok, hogy szeretnék beleveszni az Ő sötétségébe, érintéseibe, közelségébe...
...és elfeledkezem arról is, hogy minél feljebb simítaná a garbóm megviselt anyagát, annál többet fog felfedni a hátam csúfító hegekből; régi, letűnt korok memoárjai, újabb és újabb halálok után maradt emlékfoszlányok, amiket egészen eddig gondosan rejtegettem, elzárva a hozzájuk tartozó emlékeket valahová elmém mélyére, hogy ne táplálják azt a sötétséget, ami bennem élt...mert hát mindenkiben ott rejtőzött, ott rejtőzik, még bennem is. Nem természetemből adódóan, sokkal inkább a kifacsart érzésekből, megzabolázatlan vágyakból és tiltott gondolatokból, amikben a fajtámnak sosem kellett volna, hogy része legyen. Az angyal szívének fagyott, hófehér márványból kéne lennie...
- Nem mutathatom meg őket... - Erőtlenül suttogom a szavakat magam elé, de tetteim valami teljesen mást súgnak; hiszen közelebb, még közelebb húzódok hozzá, hátam a mellkasához simítva, szinte már némán könyörögve azért, hogy tegyen valamit, bármit, amivel enyhíthetne a szenvedésemen, amit Ő okozott... Hiszen az éjszaka puha leple eltakar és megvéd, Tőle, magamtól... Az élettől, amihez vissza kéne térnünk, amint csak kilépnénk az ajtón. Akkor miért is ne kockáztathatnék addig, amíg nem lát senki sem...?

@Athlan


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 27, 2019 1:14 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Ajkaim enyhén elválnak egymástól, mikor olyan csodálatosan hullámzik a beszéde, megadva a cseppnyi fényességet, ahonnan aztán kikövezett út vezet a sötétbe. Sosem gondoltam volna, hogy ha valaha is találkozok angyallal, akkor efféle szavak fogják elhagyni a száját, most viszont olyan átéléssel hallgatom, hogy titkon magamban még azt is akarom, hogy folytassa, ne hagyja abba, beszéljen csak, süllyedjen mélyebbre a szavak tengerében, merüljön el teljesen...
- És ha ez szükséges ahhoz, hogy egy sokkal magasabb szintre léphessünk? Minél mélyebbre süllyedünk, annál nagyobb a felemelkedés. - sejtelmesen villannak meg a méregben ázott szemeim, mintha csak sugallni akarnék valamit a szavaimmal, valami ki nem mondott titkot, mely ott van a levegőben, a falakban, az érintésekben, az illatokban s mindenütt körülöttünk. Ezt éreztem én már akkor, mikor beléptem a fogadóba. A sok szürke jellem közül kiemelkedett egy, mely olyan erősen vibrált körülöttem, hogy képes volt elnyomni a hely sötét atmoszféráját, s teljesen előtérbe helyezni önmagát. Most sem érzem máshogy, mintha a körülöttünk levő ott valahol a falakon túl nem is létezne. Próbálná ránk omlasztani a rozoga kunyhót, hogy összeroppantson mindkettőnket, hogy ránk szórja a bokorlakókat s még ki tudja miféle szerzeteket, viszont itt, a földön fekve, enyhén érintve Daji lábát minden ilyen gondolatom elszáll. Ha Atyám most a fejembe látna, s látná, hogy mit művelek - vagy éppen mit fogok művelni hamarosan -, teljesen biztosan csalódást érezne, ugyanis ő mély ellenszenvet táplál az angyalok iránt. Ezt próbálta belém sulykolni, belém magyarázni, ám mindig a saját bőrömön szerettem megtapasztalni a dolgokat, s e téren még Atyám szavai sem voltak mérvadóak. Óva intett a szárnyasoktól, s ahogy figyelem Őt, ahogy a tekintetem másra sem képes eltévedni, talán kezdem belátni az igazát. Túlságosan nagy hatással van rám, s ez hibákat szülhet, ami viszont végzetes is lehet a számomra. Ám nem a jelenlegi helyzetben, mikor a halál oly' természetesen elenyésző dolog, hogy bármikor kedvemre ízlelhetem.
- Még sosem érintettem tollakat... - egyszerű ténynek tűnnek a szavak, ám amilyen sötéten súgom azokat a levegőbe, melyek egy fekete felhő hátán úsznak az angyal felé, inkább tűnnek már ki nem mondott és leplezett vágyaknak. Enyhén el is pillantok a vállai mögött, mintha csak arról képzelegnék, ahogy kiereszti őket, s mivel nem történik semmi, így hatalmas erővel mar belém a késztetés: akarom!
- Ezalatt a sok évszázad alatt nem merészkedtem fel ide túl sokszor. S ti sem látogattatok le hozzánk. Nagy bánatomra... - némi gúny, egy csipetnyi őszinteség, egy kevés sóvárgás. Túl sok minden hallatszik ki belőlem, de hát mentségemre váljék, egyre nehezebben kontrollálom magam. Eleve mióta bezárult a kapu, azóta nagyobb erőt érzek magamban a felvilágon, s ezt a kis plusz nem igazán találja meg bennem a helyét. Kitörne és tombolna, megragadva a pokoli énem, hogy a világra köpje azt, hogy romba döntse az elmúlt századokat, melyek alatt annyi tudást és önfegyelmet pakoltam magamra, hogy megalázó lenne ezt csak úgy felborítanom. Vagy legalábbis ez így volt addig, míg be nem tettem a lábam a fogadóba, s meg nem pillantottam Őt. Az első angyalt. Ki akaratán kívül is behálózta az elmém kegyetlen módon, különös gyengédségre ösztönözve, mely mögött ugyanakkor mérhetetlen sötétség is rejtőzik. Ezt vajon Ő is érzi? S ha igen, tán vonzaná a világom? Az az őszinte, szabályok nélküli, önző, véres és mocskos világ? Nehéz nem kiélvezni a vöröslő heget a csuklóján, melybe enyhén belefúrom az ujjam, hogy a bőröm alatt érezhessem, ahogy az ereiben lüktet a vér. Mely most már bennem is ott zubog, szétmarva a méreg utolsó cseppjeit is.
-  Nem éreztél késztetést, hogy Te is rombolj? Hogy mindent és mindenkit elpusztíts, ami az utadba kerül? - talán mindenkiben van egy ilyen ősi ösztön, az a zabolátlan szabadság utáni vágy, ami olyan méreteket ölt, hogy képes mindent magába szívni, ami gátolni próbálja. Nem kell démonnak, halandónak vagy éppen angyalnak lenni, hogy ezek egyszer valami hatására felszakadjanak onnan mélyről. Más kérdés, hogy ezek a szárnyasok most nem tudják ezt kontrollálni. Ám akinek mégis sikerül, az bizony temérdek élvezetet is begyűjthet általuk.
- Milyen vágyaknak engedtél? - halkan eresztem a kérdést a vérszagú levegőbe, kíváncsian vonva fel a szemöldököm. Vajon milyen vágyai lehetnek egy angyalnak? Milyen sötét titkok lapulhatnak odabent?
- Akkor tán féltél tőlem? Félsz tőlem? - ahogy kimondom, szinte utána zúg át rajtam a fájdalomhullám, mely újra arra ösztönöz, hogy rászorítsak a nyakára. Ujjaim alatt újra érzem, ahogy lüktet, mintha csak apró szikrákon át elszívnám tőle az éltető nedűt. Számítok ugyan némi ellenkezésre, ám ez nem hogy elmarad, hanem valami egészen mást fedezek fel a vonásain. Hiszen még mindig figyelem Őt, szívom magamba a rezdüléseit, hát hogy kerülhetné el a figyelmem, ahogy alsó ajka különleges nedvességet kap? Hogy egy halk sóhaj árad ki belőle, mely megtapad a bőrömön, teljesen lángra gyújtva azt? Elgondolkoztat, felperzsel, megfagyaszt, széttép, elönt belülről... Tulajdonképpen melyikünknek sem szabadna most engedni a csábításnak? Melyikünk is próbálja a másikat akaratlanul - vagy épp akarattal - önmaga felé billenteni? Talán Ő is, talán én is. Ő is hajol, én is hajolok. Nem vagyok képes arra hát, hogy elengedjem, hiába oszlott szét bennem a fájdalom, s váltotta fel egy kellemes bizsergés. Órákig el tudnék így lenni... Mégis mozdulnom kell ösztönösen, mikor keze a combomra simul. A csípőm enyhén felé tolom, s egész testemmel közelebb húzódok hozzá. Szabad kezemet ráfektetem a kézfejére, s kicsit feljebb húzom azt magamon.
- Hány démon próbált Téged már bűnbe vinni? Hányan akartak a saját oldalukra fordítani, hogy legyen egy saját őrangyaluk? - kérdem halkan suttogva, s kicsit még feljebb húzom a kezét, ha nem rántja el tőlem. Újabb apró sóhajt ejtek el a levegőbe, s enyhén megszorítom a kezét, ahogy az enyhe pírtól gyöngyöző arcát fürkészem. Még mindig ott ég az elmémben a különös sóhaja, a furcsa reakciója, mely egyszerűen nem hagy nyugodni, s eltörli az ép eszem utolsó maradékát is. Késztetések és ösztönök hálóznak be, melyeket nehéz kordában tartani. Egyáltalán... Miért kellene őket visszafognom? Ahogy ez a gondolat megfogan bennem, érkezik a szívemből egy lávafolyó, mely végigperzsel belülről, s melynek hatására kénytelen vagyok feltérdelni, és közel simulva hozzá enyhén fölé magasodni. A fedetlen felsőtestem vér mocskolja, mely a ruhájához érve apró vöröslő foltokat hagy rajta. S ha ez nem lenne elég, elengedem, s immáron mindkét kezem a nyakára fektetem, s kicsit megemelem a fejét, úgy nézek le rá.
- Édes gyönyör a fájdalom, nem igaz? - s ahogy ezt kimondom, az ujjaim szorulnak rajta, s most sokkal erősebben szorítom a nyakát. Azonban most közel hajolok, egészen közel, hogy arcomon érezhessen a leheletét, s tán mást is. Mást is akarok, a kíváncsiságom egyre vadabbul űz előre, egyre inkább megragadnám Őt... Hogy áthúzzam a saját oldalamra.
- Pontosan ezt érzem, a véred szinte megfojt belülről... - lehelem csendesen, azzal végül leúsznak róla a kezeim a vállára, s ezzel a lendülettel mászok oldalra, hogy pár mozdulattal mögé kerülhessek. S ha eddigre még nem húzódott el, akkor itt lépek át egy bizonyos határt, hiszen megkapaszkodok a garbóban alul, s lassan elkezdem azt rajta felfelé húzni.
- Látni akarom a szárnyaid. Akarom... - követelve és sóvárogva sóhajtom hátulról a fülébe, ellibbentve onnan pár kósza tincset, miközben két lábam elsimul mellette, mintegy közre fogva Őt oldalról. Fogalmam sincs, hogy reagál, de egyet biztosan tudok. Valahogy elő fogom csalni azokat a tollakat, bárhogy kell azt elérnem...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 24, 2019 1:28 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Ezen az isten által is elfelejtett helyen mindennek csak egy célja van: hogy megrágjon és kiköpjön, függetlenül attól ki, vagy épp mi vagy, aztán nézze, ahogy a halott tested a saját véredbe fagy. - Nagyjából ugyanakkor rázom meg a fejem, amikor Ő is; véletlen egybeesés csupán, hogy ezt tesszük, mégis elmosolyodok rajta, haloványan és gyengé(de)n, szabad kezemmel simítva a fülem mögé egy hajtincset, aminek semmi szüksége nem volt az igazításra. Ez is csak kényszercselekvés volt, ideges tikkelés, ami a kérdése után lesz úrrá rajtam, hiszen akaratlanul is elképzelem, hogy a helybéliek talán más módon is árthattak volna nekem, mint veréssel és megalázással; így is elég rosszul éreztem már magam, mintha csak a földbe akartak volna taposni, de az erőszakkal járó bemocskolódás talán túl sok is lenne itt és most, ahol a sötétség már így is vaskarmaival mar a húsomba, feltép, mar és szaggat, és bármennyire is akarnék enyhíteni a fájdalmon, hirtelen nem jut eszembe semmilyen megoldás, ami működhetne, mert ez nem az a fizikai fájdalom, amit az angyalszárnyaim tollai enyhíthetnének. Ez teljesen más, olyan, amit nem tudok megmagyarázni; de a negatív gondolataim és elképzeléseim semennyire sem enyhítenek rajta, így a kérdésére is csak egy elkínzott nyüsszenéssel és apró fejrázással válaszolok, hogy nem, nem történt semmi... Hiszen akkor minden bizonnyal nem ülnék most itt, hiszen nem akarnám, hogy bárki is ennyire elgyötörve és megalázva lásson, se élő, se halott... Sem bárki (vagy épp bármi) más.
De a gondolatmenetem abban a pillanatban szakad félbe, hogy tekintetem visszatéved Rá; hiszen hogyan kerülhetné el a figyelmem, ahogy végigvezeti a nyelvét az alsó ajkán, hogyan ignorálhatnám azt az apró sóhajt, amit hallok tőle? Nagyot nyelek, ahogy figyelem minden apró rezdülését, próbálva rájönni, vajon mire is gondolhat; de talán nem is igazán akarom tudni, csupán csak kifogásokat keresek, valami foglalkozást csak azért, hogy gondolataim ne tévelyedjenek el a kelleténél messzebbre, olyan irányokba, ahová nem kéne nekik. Pedig magam sem értem még egészen, mi okozza bennem ezeket az érzéseket; talán csak a sötétség borította már rám a leplét, ezer és egy apró szálka módjára ékelődött be a bőröm alá, tucatnyi, túlzottan emberi érzéssel megzavarva bennem az angyalság hűvös logikáját és kimért eleganciáját, mint a víztükör felszínét fodrozó, hűvös szél.
...és megborzongok arra, ahogy engem néz; talán ezért is húzom el a kezem, hogy legalább ennyivel távolabb kerüljek tőle, hogy kitisztíthassam a gondolataimat annyira, hogy meggondolhassam, mit is válaszolhassak a szavaira. A fajtám... Mit is mondhatnék róluk? Vajon bevallhatnám-e neki, hogy sosem éreztem úgy, mintha ténylegesen közéjük tartoznék? Hogy nem mindig értettem egyet a kimért távolságtartásukkal, az elveikkel és moralitásukkal, vagy azzal, ahogy a gondolataikat szinte már polcokra tervezett precizitással rendezgették, ahogyan azt Atyánk utasította nekik, hogy utána marionettbábuk módjára irányíthassa őket, láthatatlan zsinórokat húzgálva a háttérben? Hozzájuk képest én csak a tékozló fiú voltam, értelmetlen és jelentéktelen, egy selejtes láncszem az egyébként tökéletes sorban, ami nem csillog büszkén, ami csupán ezüstből volt tündöklő arany helyett...
- Az első, igazán? - Meglepetten pislogok rá, és magam sem tudom, amiatt, hogy visszahúzza a kezem, vagy épp amiatt, amit mond; és érzem, ahogy arcomra halovány pír kúszik fel, és torkomon akadnak a szavak, bármennyire is válaszolni akarnék. Csak megbabonázva hallgatom, amit mond, lassan húzódva közelebb hozzá, míg combom végül az övéhez simul, és egy hosszabb pillanatra úrrá lesz rajtam a déjá vu, csupán azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem akarok elhúzódni, nem akkor, amikor így néz rám, nem akkor, amikor érintésének nyomán bizsergő meleg önti el a testem, pedig csak a csuklómon simít végig, ahogy feljebb simítja a garbóm ujját, felfedve a sötétvörös véraláfutásokat, amiket a kötél hagyott. Talán ez térít valamennyire magamhoz; ezért is fordítom el a tekintetem, hogy legalább egy lélegzetvételnyi távolságot ékeljek magunk közé, egy pillanatnyi csendet, ami elég lehetne ahhoz, hogy lecsillapítsam a bordáim fogságában hevesen dobogó szívem, és összeszedjem a gondolataim annyira, hogy a válaszom ne legyen egy érzelmek által befolyásolt monológ, hanem épkézláb válasz, hiszen biztosan nem volt kíváncsi az őszinteségi rohamaimra... - Én és a fajtám... Talán mind el vagyunk tévelyedve a magunk módján. Ők meggondolatlanul tombolnak, elpusztítva mindent, ami az útjukba kerül, én viszont csak magamat pusztítom, romba döntve mindazt, ami még maradt az angyali tisztaságomból Rengeteg mindent tettem az Istenem nevében, és most... Még arra sem venné talán a fáradtságot, hogy letépje a szárnyaimat, amiért megint csak engedni mertem a vágyaimnak.
Akaratom ellenére is elgondolkodok azon, Atyám mégis mire gondolhatna most, ha látna; vajon utasítaná-e a hóhérját, hogy letépje a szárnyaimat? Bár, ha ezt meg akarta volna tenni, talán már megtette volna régen; hiszen szerettem és szeretve voltam, megismertem az emberi érzések egész spektrumát és nem voltak számomra idegenek a testi vágyak sem, de még mindezek ellenére is megtarthattam a szárnyaimat, a puha tollaikkal és ezüstös csillogásukkal együtt, és magam sem tudtam igazán, egyáltalán milyen jogom mondhattam még magaménak őket. Hiszen mások, más angyalok, akiket ismertem, ennél apróbb ballépésekért is buktak el; bár lehet, én is egyre közelebb lépkedtem ahhoz a határhoz, amin túl már nem volt semmi, csak a fájdalom és a sötétség, és a szárnyaim helyén maradó, vérző sebekkel járó megaláztatás. Egy valamiben biztos voltam, hogy nem akartam ilyen sorsot magamnak - de a csábítás túl nagy volt, túl közel is volt, most épp az Ő személyében...
...és abban, ahogy a sóhaja kiszakad ajkai közül, és szívem megint csak hevesebbet dobban; talán még arra sem lenne szükség, hogy bármit is mondjon, mégis megteszi, és mindegy egyes szava egyre nagyobb nyomot hagy bennem, beleég az emlékezetembe egy újabb életnyi időre, és szinte már az érintésébe simulok, mikor maga felé fordítja az arcom, és akaraterőm minden apró, megmaradt morzsájára szükségem van ahhoz, hogy ezt ne tegyem meg. Arra kéne gondolnom, hogy Atyám most nem lenne büszke rám, hogy szavainak ostora talán a hátamon csattanna, talán letéphetné a szárnyaimat is, hogy utána a porba és mocsokba dobja őket, és engem is, mert nem vagyok többé méltó arra, hogy angyalnak nevezhessem magam...?
- Ez nem... Nem egészen így volt. - Nagyot nyelek, ahogy ösztönösen, szemeim lassan lehunyva simítom arcom a kezéhez; tiltakozni akarnék, hogy rosszul gondolja, egyáltalán nem zsigerből jött a kényszer arra, hogy védeni akarjam, hiszen nem vagyok gép, amit arra programoztak, hogy szolgáljon és védjen, hiszen én is érző és gondolkodó lény vagyok, szabad akarattal, akinek minden joga megvolt ahhoz, hogy hátrahagyja Őt ott, ahol volt, hogy menjen a maga útjára... De nem akartam, és talán nem is lettem volna képes erre, mert volt benne valami, ami hozzá húzott, valami, amit eddig nem ismertem, és amire talán lassan kezdett ráébreszteni, még ha egyelőre elmém el is utasította az efféle eventualitást. Hiszen már csak fajtámból eredően sem lett volna szabad efféle dolgokra gondolnom; mégis csak gyengén pihegni tudok, ahogy cirógat, mindössze ujjbegyeivel simítva végig az ütőerem mentén, és libabőrös leszek érintése nyomán, főleg, hogy érzem, hogy engem néz, hogy minden bizonnyal látja azt a mélyvörös nyomot is, amit a garbóm egész eddig sikeresen takart. Minden másik alkalommal talán szégyellném, hogy ilyen állapotban lát, de most...; nincs időm elgondolkodni ezen, hiszen ujjai megint csak összeszorulnak a nyakamon, és ezúttal a fájdalmas nyögésemhez még egy apró, halk sóhaj is társul, egy túl emberi (és annál kevésbé helyénvaló) reakció, és lassan vezetem végig a nyelvem az alsó ajkamon, ahogy végre kinyitom a szemeimet, hogy Rá nézhessek, a szégyen és talán a vágy keverékétől kipirult arccal, és talán valami okosat kéne mondanom arról, hogy a fájdalom várható volt, hiszen mégis csak angyali vérrel traktálta démoni szervezetét, és ez lehetne a tökéletes pillanat arra, hogy kioktassam Őt ennek a tettének a felelőtlenségéről, de a torkomon akadnak a szavak. Neve is csak elhaló sóhaj az ajkaimon; óvatosan ízlelgetve ismétlem el párszor, halkan suttogom a köztünk lévő, lélegzetvételnyi csendbe, mint holmi imát, és először észre sem veszem, hogy szabad kezem a combjára simul - és a hangot, ami figyelmeztetni akarna arra, hogy helytelenül cselekszem, messze űzöm, amíg nem marad más, csak a statikus zaj a fejemben, és Ő, a közelsége, és a keze a nyakamon, és... Azt hiszem, egy hosszabb pillanatra elveszek az érzésben, valamivel tovább is, mint illene.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 19, 2019 7:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
- Meglepő, de én magam is így tapasztaltam. Ahogy közeledtem a falu felé, különös csend borult mindenre, s mintha a természet is arra játszott volna, hogy megtévesszen. Néhány pillanatra még arra is gondoltam, hogy tán illúzió lenne az egész, s csupán emiatt van a helynek az a különös atmoszférája. Ezekkel az alig észrevehető jelenségekkel próbálnak az elmére hatni, mely beszivárog a tudatalattiba, s olyan érzéseket gerjeszt ott akár egy démonban is, melyek már egészen emberiek, s melyek képesek lehetnek arra, hogy eltántorítsanak. Nem is nagyon tudnám eldönteni, hogy ez az egész... - legyintek körbe. - Eltaszítaná inkább az idegeneket, vagy sokkal inkább magába szippantaná... - elmélkedek el egy pillanatra, ám ha önmagamból indulnék ki, akkor egyértelműen az utóbbi teória lenne megfelelő. Ugyanis érzem magamban a nyomást, s hogy valami egyre mélyebbre akar taszítani a szakadékban, mégis úgy tapogatózok a sötétben, mintha bármelyik pillanatban rálelhetnék valami olyan csodálatos dologra, mely képes lenne változást hozni az egyre elhúzódó, egyre szürkébb és unalmasabb életembe. Ez persze sok szenvedéssel járna, s nem éppen a jobbik fajtából... Viszont démon vagyok, s ilyesmitől nem ijedek meg. Pontosabban ez lenne a legjobb magyarázat. Ám tényleg csak ennyi lenne az egész? Csak a hely s a benne lakozó veszedelem? Ott a gödör, ott a sötétség, s ott van az a bizonyos suttogás is. Egy édes, lágy hang, mely éltető szellőként süvít el a füleim mellett, mely mintha bűbájjal lenne átitatva, egy olyannal, ami még egy magafajta pokollakóra is hatással van. Melyet ha megérez, onnantól minden átértékelődik s minden más a háttérbe szorul. Már nem is igazán tudom, miért vagyok itt pontosan... Viszont hallom ennek a furcsa idegennek a hangját, mely még akkor is ott visszhangzik a fejemben, mikor épp nem mozognak az ajkai. Ez lenne tán az illúzió? Ő maga? Egy gyönyörű délibáb, amely nem enged elmenni innen? Ahogy ezen töprengek, teljesen elveszek a tekintetében, mintha pár röpke pillanatra még a méreg is kiszállt volna a testemből. Aztán végül enyhén megrázom a fejem, hogy visszatérjek ebbe a valótlan valóságba, s ne süllyedjek egyre jobban az elmém mélyére. Itt nem nehéz.
- Kikötöztek és... Bántottak... Máshogy is? Úgy értem... - célzóan lejjebb pillantok rajta, s nem is értem, miért nem kérdezek rá konkrétan és nyersen, ahogy szoktam mindig. Nem értem, miért foglalkozok azzal, hogy ne tapossak bele én is a lelkébe. Egy mocskos démon vagyok, egy önző senkiházi, akinek nem számít senki és semmi. És mégis... Nem akarok Dajin taszítani, illetve nem úgy, ahogy a többiek tették. Ő olyan ártatlan... Titokzatos és sötét... Nem olyan, mint ezek a fattyúk, akiket úgy rúgnék a mélybe, hogy a gerincük törik belé. Daji kezét lágyan fognám meg, s lassan vezetném át a túloldalra, hogy a sötétség lassan érinthesse meg, hogy magába tudja fogadni, s az ne rombolva lépjen belé, hanem kellemes felhő képében. S ha már valakit óvni akarok önmagamtól, az bizony jelent valamit. Hogy mit, arra még én magam sem jöttem rá.
A porhüvelyem akaratlan hullámzása sem segít abban, hogy helyretegyem a gondolataim, hiszen ez a maró fájdalom sok minden épet visszataszít a helyére. Egyedül akkor érzek némi megnyugvást, mikor a szívem végre visszakerül a helyére, melyet az Ő vére tisztít éppen, s mely hamarosan az egész testemet át fogja hálózni. Különös melegség és bizsergés indul ki a mellkasomból, s lehunyt szemmel, egy sóhajjal nyalom le alsó ajkamról az utolsó kicsiny vérpettyet, mely "véletlenül" ott maradt a csuklójáról. A kezem pedig nem húzom el. Bár nem vagyok egyáltalán híve a testi kontaktusnak, hiszen sosem volt részem abban, hogy élvezhessem akár egy pillanatra is önszántamból, így inkább undort éreztem eddig, ha valakihez hozzá kellett érnem, mintsem bármi mást. Az Ő puha bőre azonban üdítően hat most ezekben a kellemetlen percekben, s egy sóhajt is előidéz belőlem, mikor egy pillanatra a kezeink felé úszik a tekintetem.
- Rengeteget olvastam rólatok a Pokolban. Hinnéd, hogy Te vagy az első angyal, akivel valaha találkoztam ezalatt a sok évszázad alatt? - a méregzöld szemeimből lassan visszahúzódnak az apró vércsíkok, s újra elveszejtem a tekintetem az övében. - Más világot élünk. Hallottam, hogy a fajtád miket művel itt manapság... - mikor elhúzza a kezét, én váratlanul megragadom a csuklóját, pont ott, ahol a fogaim fúródtak a bőrébe, s visszahúzom azt magamhoz. Nem rezdül az arcom, végig Őt figyelem, mintha egy kis titok készülődne ott lent, ahol senki sem lát semmit.
- A feladatok, a kitaposott út, a kötelességek... Egy idő után már azt érezzük, hogy eltávolodunk önmagunktól úgy, hogy csak a parancsokat követjük, s az elvárásoknak élünk. Pedig aztán ha most látna az istened... - most az én ujjaim csusszannak át a kezére, s kicsit közelebb húzom magamhoz. - Ha látná, mit vettél a szádba az előbb, s hogy azt mennyire élvezted... - gyilkosan, ám némi csodálattal megtöltve csillannak fel a szemeim, s ajkaim szegletébe egy sejtelmes mosoly húzódik. - Vajon elítélne? - költői a kérdés, nem is igazán várok rá választ. - Ha Atyám látna, hogy épp egy angyalt simogatok, apró darabokra szaggatna, s elszórna a világ különböző részein. - most már mosolygok szélesebben, kevesebb fájdalommal a vonásaimon. Ezért is tolom feljebb bátran a felsőjének az ujját, hiszen nem kerülte el a figyelmem a pirosló sérülés, mikor közelebb hajoltam.
- Az, hogy megláthassam, miért vagy olyan különleges... - súgom halkan. - Mert éreztem, már talán messziről is. S most tessék, kiderült, hogy egy angyal vagy. Nem olyan, mint akiket a könyvekben olvastam, sem olyan, mint akikről manapság hallottam. - a tekintete elréved a messzi sötétségbe, de én még mindig csak őt figyelem. Egy ideig csendben, majd egy hosszas sóhajjal, ám hamarosan halkan megnyikorog a padló, hiszen a szabad kezemmel ülő helyzetbe tolom magam, míg másikkal elengedem a csuklóját, s ujjaim közé fogom az állát, hogy magam felé fordítsam az arcát. Még ott éktelenkedik rajta az alvadt vér épp úgy, ahogy az enyémen is. Érzem az illatát, a mérgezett nedűt, mely bemocskolja a hófehér bőrét... Enyhén megborzongok hát, mikor kicsit közelebb hajolok hozzá.
- Tehát csak azért foglalkoztál velem, mert őrangyal vagy, s a zsigereidben ott van a késztetés, hogy megvédd azt, aki segítségre szorul? - ekkor hátrébb csúszik az arcán a tenyerem, s elsimítok onnan egy kósza tincset, miközben hátrébb kúszva ujjaim belefúródnak a hajába. Újabb pillanatnyi csend következik, de a méregzöld íriszek azóta sem haladtak semerre, mintha csak egyedül rá lennének képesek fókuszálni.
- Kár érte, már egy pillanatra különlegesnek éreztem magam... - ujjaim egy kicsit lejjebb siklanak, s megállapodnak a nyakán. Óvatosan félretolom a gallérját, s halk hümmögéssel figyelem az ott éktelenkedő foltot, mely valójában... Gyönyörű. Annyira, hogy az ilyenek okozása viszont nem méltó egy hitvány halandóhoz, akinek van mersze egy angyalt csak úgy rángatni és kikötni, mint valami kutyát. Undor fog el, ha arra gondolok, ahogy a gusztustalan kezek hozzáértek ehhez a tisztasághoz, s elképedek önmagamon, hogy démon létemre egy puha felhőre képzelem Őt, távol minden szennytől, ott a fellegekben, tisztán és üdén, ahol senki sem érheti el. Egy valaki kivételével... S ahogy ez átfut az elmémen, a szívem dobban egy erőset, mely egy keserves fájdalomhullámot indít el bennem. Szemeim összébb csukódnak egy pillanatra, ajkaim összetapadnak, s a nyakán pihenő ujjaim összeszorulnak.
- A véred... Eléggé fájdalmasan tisztít, azt meg kell hagyni... - sziszegem a fogaim közt, mire a szívemhez kapok, s körmeimmel a bőrömbe marok. - De nem rossz, nem rossz... - nyögöm halkan a szavakat, s mikor elenyészik a hullám, enyhül a nyakán a szorításom, készen arra, hogy hamarosan elengedjem Őt. Bár egészen idilli, ahogy vérben fetrengve egy ilyen helyen szorongatom... Mégsem érdemli meg, hogy így bánjak vele ezek után, még ha ez egy ösztönös reakció is volt.
- Athlan a nevem. Csak egyszerűen... Athlan. - még mindig halkan beszélek, hangom mélyen zeng a levegőben, aztán szétomlik a falakon.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 2:12 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Minden más alkalommal talán a megnyugvást találtam volna meg a sötétségben, de az itteni fajtája csupán félelmet ébresztett bennem, és bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam megszabadulni ettől az érzéstől; pedig minden más alkalommal, amikor magamra maradtam az éjszaka csendjében, gondolataimban hosszú évszázadokat utaztam vissza, és olyankor lábaim alatt újra puha és friss volt a fű, és a langymeleg szél sem hordozta magával a halál tömény szagát. Olyankor legalább a gondolataimban az lehettem, aki akartam lenni: nem az őrangyal, Isten akaratának teljesítője, csupán Daji, a király bizalmasa és társa, akivel az éjszaka puha leple alatt járhatta a palota kertjeit; még ennyi év után is emlékeztem kezének gyengéd tapintására az enyémen, mikor ujjait az enyéimre kulcsolta, még végig tudtam volna követni érintéseinek nyomát a testemen, pedig időtlen idők óta nem élt már - talán már a történelemkönyvek sem emlékeztek rá, csupán a bukására, arra, ahogy minden lángokban állt, égtek a fák, amik szerelmünk szemtanúi voltak és égtek a paloták, amik falai közé ezer és egy tiltott szót suttogtunk, és a levegő az égett hús szagától volt fojtogatóan nehéz, és az éjszaka sötétsége ugyanolyan mázsás súllyal nehezedett a vállaimra, mint most, és hiába kerestem volna benne a fényt, vagy akár csak magamban is, nem találtam semmit sem. Talán ezért is kapaszkodok hát belé, simulok úgy a kezéhez, mintha az életem függne tőle; minden viszontagság ellenére is van valami furamód megnyugtató a közelségében, még ha szavai újra fel is borzolják az idegeimet, ahogy próbálok visszaemlékezni a szóban forgó szimbólumokra. Talán ha eléggé koncentrálnék, fel tudnám idézni őket magamban; nagyon egyszerűek voltak, szinte már primitívnek is titulálhatóak, ügyetlen kézzel vágva a halott fák törzsébe, és nem igazán tűntek rúnáknak - bár megint csak, mit tudhattam én erről? Az okkult tudásom szintje szánalmasan alacsony volt, és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve nem is igazán hiszem, hogy egy hamar tanulhatnék bármit is a témában; bár lehet, az Ő tudása elég lenne ahhoz, hogy valamennyit felfedjünk a titkokból, amiket az erdő rejtett - talán azzal az apró fenntartással, hogy eszem ágában sem volt oda betenni a lábam addig, míg az éjszaka tartott. Még emlékszem, hogy amikor átvonszoltak a fák között idáig, a nap kellős közepe volt - a nap sugarainak át kellett volna világítania a megtépázott lombkoronákon, halovány arany fénybe vonva az erdőt, de még olyankor is félhomály uralkodott a fák között, mintha a fák el akartak volna rejteni valamit a kíváncsi tekintetek elől; és azt hiszem, hiába akartam volna tagadni, evidens volt, hogy féltem attól, mi lehet az.
- Megpróbálhatom... De nem ígérek semmit, abban a kurva erdőben minden fa és bokor ugyanúgy néz ki. - Felmorrannék, de végül csak egy halk sóhajra telik tőlem; mikor végre kinyitom a szemeimet, már jóval közelebb van, mint azelőtt volt, és mikor tekintetem összetalálkozik az övével, már akarva sem tudnék más irányba nézni... Pedig tudom, hogy csupán minimális erőfeszítéssel is képes lesz így olvasni belőlem, mint egy nyitott könyvből, mert az afféle emberi dolgokat, mint az érzések, amiket évszázadok alatt magamra vettem, sosem tudtam túl jól eltitkolni, mert nem tartoztak hozzám, nem voltak az egész lényem szerves részei. Igaz, azt már nem tudtam volna megmondani, hogy csupán megjátszottam-e őket, mert a halandók ezt tették volna, vagy épp ténylegesen éreztem őket; bár az tagadhatatlan volt, hogy szívem heves dobogását nem az érzések tévképzetei okozták, sokkal inkább Ő és a közelsége, a halovány csillogás a szemeiben, és  maga a tény, hogy itt volt és érdeklődött, bármi is lett volna az oka rá.
- Megütöttek... Aztán ide hoztak, oda kötöztek ki... - Fejemmel a szemben lévő sarokban lévő kötéldarabok felé bökök; egy hosszabb darab még a falhoz rögzített horoghoz van kötözve, míg a többi a padlón hever szétdobálva, egy hosszabb részével még a holttest nyakán. Igaz, már nem nézek a test felé; valahol mélyen még mardos a bűntudat amiatt, amit tettem vele, de azzal magyarázom magamnak, hogy önvédelem volt - hiszen ha nem fojtom meg, akkor talán most nem ülnénk itt, talán most az én testem heverne valahol a saját, tulajdon vérébe fagyva... Még ha amúgy kételkedtem is abban, hogy bármelyik bokorlakó ténylegesen rendelkezne olyan fegyverrel, ami képes lenne nekem definitíven halálos sebet okozni. Minden esetre nem nézek a holttest felé; az is bőven elég, talán még túl sok is, hogy érzem a halál ízét lassan szétáradni a nyelvemen, mégis valahol felemelő érzés ez, hiszen tudom, szabályokat szegek, írottakat és íratlanokat is, amik akár a szárnyaimba is kerülhetnének hosszú távon, ha kiderülne, hogy nem csak egy halandó érintése mocskol be, hanem annál sokkal több, sötétebb és rosszabb dolgok is, mint a vére a bőrömön vagy a keserédes íz a nyelvemen. Beleborzongok a simításába; ajkaim közül halk sóhaj is szakad ki, ahogy végül Rá pillantok... És magam sem tudom, mit tennék, ha hirtelen nem uralkodna el rajtam a pánik, hiszen ez sok vér, túl sok vér, és még azt is elvárja tőlem, hogy... hogy... félek a gondolattól; mégis eleget teszek a kérésének, hiszen hogyan tudnék neki nemet mondani, miközben így néz? Ráadásul engem néz...; és egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy vajon milyennek is láthat, vajon az Ő szemeiben ki lehetek, az angyal, a konzort vagy épp a senkiházi? Vajon mi járhat a fejében akkor, mikor a kést a bőrébe mélyesztem, picit közelebb hajolva hozzá, mintha bármi jogom is lenne most megsemmisíteni a kettőnk között lévő, lélegzetvételnyi távolságot? Pedig nem hiszem, hogy még közelebb lehetnék hozzá, mint most vagyok, ebben a pillanatban, mikor ujjaim gyengéden, szinte már félve kulcsolom a szívére, és kitartóan harapom az alsó ajkam, hogy elfojtsam a halk sóhajt, mikor ujjai a húsomba marnak; ja a saját, kusza gondolataim nem lennének elegek, hát a reakciói is még jobban összezavarnak, minden rezdülése, minden apró hang olyan érzéseket kavar fel benne, amikre már nem is lenne jogom emlékezni sem, hiszen olyan régen volt minden, az utolsó érintések és elfojtott sóhajok, az utolsó alkalom, hogy... És csak halkan nyüsszenek, mert nem érdemlek dicséretet azért, amit tettem; hiszen akárhogy is néztük, sutba vágtam mindent, ami még az angyali mivoltomból létezett, hagytam, hogy körülöleljen a sötétség, az Ő kezével cirógasson, puhán és gyengéden, elérve, hogy megint csak a kezéhez akarjak bújni, nem törődve a vérének langymeleg, ragacsos érzésével a bőrömön. Pedig minden más esetben iszonyodnék a vértől; amennyire csak a körülmények engedték, mindig igyekeztem ügyelni a tisztaságra, hiszen így még közelebb érezhettem magam mindahhoz, aminek lennem kellett volna - vagy talán csak a múltam hiányzott, a letűnt korok emléke, a fülledt nyári éjszakák és a rózsaszirmokkal teleszórt fürdők, és az éjszaka leple alatt lopott pillanatok...
...de a pillanatnak vége szakad, mikor már nem érzem szívének súlyát a kezemben; helyette egész súlyával nehezedik rám, és ezzel együtt visszatér a félelem is - sokkal inkább az iránta érzett aggódás, remegő kezemmel nyugtatóan cirógatom a haját, bár nem tudom, kit próbálok nyugtatni, Őt, vagy inkább magamat. Érzem, hogy reszketek; csakúgy, ahogy érzem azt is, hogy újabb könnycsepp csordul le az arcomon, ahogy várom, mi lesz tovább; pedig akár hasznossá is tehetném magam, talán segíthetnék, ahogyan csak tudok, hiszen akárhogy is néztük, angyal voltam, talán elég lett volna a szárnyaim egy tolla és egy apró láng, de akkor megint csak el kellene húzódnom tőle és közénk ékelni annyi távolságot, amennyiből már nem érezném testének melegét, sem a biztonságot nyújtó, apró érintéseit...
Bár abban nincs semennyi gyengédség, ahogy ráfog a csuklómra, nem sokkal a kötél által hagyott, sötétlila véraláfutások fölött; fájdalmasan-meglepetten nyögök fel, mikor fogai felszakítják a puha bőrt és a gyenge húsba marnak, és ujjaim akaratlanul is megrándulnak, hiszen fáj, ugyanakkor van benne valami perverzül élvezetes is, hogy újabbnál újabb, intim határokat lépünk át anélkül, hogy ténylegesen történne köztünk bármi is - bár talán ezt az eventualitást sem ellenezném, csak épp nem ezen az isten háta mögötti, mocskos, halálszagú helyen. Csupán a tekintetemmel igyekszem követni a mozdulatait, és érdeklődve billentem félre a fejem, ahogy figyelem, mit csinál; de ismeretlen számomra a rituálé, amit végez, ráadásul a nyelv is, amit használ, bántja a fülem - talán jócskán késve is hasít belém a felismerés, hogy talán a spektrumnak a két ellentétes végén állunk, hiszen az én fajtámnak nem voltak efféle rítusai... És tudatosul bennem, hogy talán rettegnem kéne, magamat féltenem ahelyett, hogy iránta aggódnék; mégis, csak a pillanat töredékére van szükségem, hogy momentálisan mellé térdeljek, mikor a földre zuhan, óvatosan véve a kezembe az övét. Tehetetlenül szegem le a fejem, nehezen sóhajtva; az egyszer biztos, hogy ha innen kijutunk valamikor, nem úgy fog emlegetni, mint a legsegítőkészebb (vagy épp legéletképesebb) angyalt, akivel valaha is összetalálkozott, és azt hiszem, együtt kell majd élnem azzal a tudattal, hogy kiábrándítottam Őt, de hát mit tehetnék még? Pedig egyébként korábban is a tudatában voltam a haszontalanságomnak, még azelőtt, hogy letelepedett volna mellém még a kocsmában, már ott is mázsás súllyal nehezedett rám, és ez ebben a pillanatban sem másabb, még mindig ugyanannyira haszontalannak érzem magam, mint korábban; és észre sem veszem a pillanatot, mikor elkezdem cirógatni a kézfejét, saját vérem belekenve az övébe, de mégis mit számít ez? Hiszen nem volt már több határ, amit átléphettünk és több szabály, amit megszeghettem volna; mégsem merek közeledni hozzá, csupán a kezét szorongatom, várva, hogy magához térjen, és mikor ez végre megtörténik, hatalmas kő esik le a szívemről - és még egy apró kacajra is telik tőlem, hallva a kérdését, mert hát... Végül is ezt vallottam be nem sokkal korábban, nem?
- Valahogy úgy. Tudod, a fajtámnak nem a sajátossága, hogy csak úgy elvegye bárki életét... inkább ellenkezőleg, védenünk kéne a halandókat, akiket ránk bíztak. - Aprót bólintok, szelíd mosolyra húzva az ajkaimat; viszont egyből elengedem a kezét is, hiszen már nincs okom arra, hogy fogjam, hiszen semmi baja, mindketten átvészeltük a vérfürdőt - vagyis inkább Ő, mert hát nagyrészt Ő volt a szenvedő alanya az egész estének. Bár valahogy érzem, hogy a karma még engem is utol fog érni és még én is megszenvedem a magamét; de egyelőre igyekszem nem gondolni erre, hiszen még itt vagyunk, a négy fal biztonságában, és én tagadhatatlanul feszélyezve érzem magam a társaságában, talán egy picit zavarban is... Bár ezt talán még magamnak sem vallanám be úgy igazán. - Ha nem ez volt az eredeti célod... Akkor micsoda?
Csak egy futó pillantást vetek rá, mielőtt tekintetem a koszos ablakra irányítanám; féltem attól, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb fel fog merülni a beszélgetésben még egyszer és valószínűleg nem fogom tudni tovább elkerülni a válaszadást. Talán egyszerűbb lenne megmutatni, mint kimondani; de az apró, koszlott házban talán nem is tudnám teljesen kibontakoztatni a szárnyaimat, hogy teljes pompájukban mutathassam meg neki az ezüstfehéren ragyogó tollakat... És fogalmam sincs, mi az, ami egyáltalán életet ad ennek a gondolatnak a fejemben, hiszen a szárnyaimat még csak az sem látta, aki megtanított élni és szeretni is, úgy, ahogyan azt a halandók tették; még neki sem járt ez a kiváltság, szóval Ő miben lett volna most másabb?
- Valamikor őrangyal voltam. - Érzem, hogy engem néz; viszont én továbbra is csak a koszos ablakot figyelem és a mögötte uralkodó sötétséget; hosszú évek óta ez a legelső alkalom, hogy egyáltalán emlegetem a múltam és félek, hogy ha hagynám, hogy a gondolataim túlságosan magukkal ragadjanak, egy sokkal szentimentálisabb és irritálóbb verziója lennék magamnak, valaki olyan, aki nem akartam lenni. Adaptálódnom kellett a szituációhoz, és tovább lépni, magam mögött hagyni a múltat; és ebbe az is beletartozott, hogy nem nyílhattam meg csak úgy előtte, még akkor sem, ha megmentette az életem... Vagy talán én az övét.
- Egyébként... Sosem árultad el a neved. - Afféle pótcselekvésként tekerem az ujjaim köré az egyik, szabadon maradt hajtincsem; le kéne szoknom arról, hogy minden alkalommal ezt csinálom, amikor tartósan le kell foglalnom a figyelmem valamivel, máskülönben gondolataim messzire kalandoznának, olyan helyekre, ahová nem kéne nekik, főleg nem itt és nem ilyenkor. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy a legfontosabb most a túlélés és az, hogy kijussunk innen; de szeretnék még öt perc nyugalmat, valamit, ami csak a miénk lehetett volna... Bármi is legyen az.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 06, 2019 8:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
A büszkeségem vad táncot jár bennem a makacsságommal s az önfejűségemmel, most azonban mégis úgy kapaszkodok ebbe a különös alakba, hogy az ilyen tulajdonságaim mintha mögöttünk kullognának csupán. Nem érzem azt, hogy csorbulnék azzal, hogy görcsösen kapaszkodok a derekába, mintha össze akarnék omlani már csak attól, ha elenged. Talán így is lenne, ki tudja elvégre, hogy milyen erők munkálkodnak körülötte, melyek hatással lehetnek rám? Nem csak lehetnek, de már vannak is, hiszen inkább fulladnék bele a saját fertelmes vérembe, mint hogy bárki segítségét elfogadjam, mintha csak egy gyenge féreg lennék, aki nem tud egyedül boldogulni a bajban...Ő azonban más. Tőle most más.  Hiába, a halandó éveim formáltak ezzé a mocsokká, ami most vagyok. Azok az évek, ahol nem kaptam segítséget, s ahol saját magamnak kellett boldogulnom. Hiába voltam közösségben, csupán egy sötét pont voltam közöttük, melyet próbáltak levegőnek nézni vagy éppen eltaposni. Pedig aztán idilli életem is lehetett volna, hiszen a helynek volt egy különös, magányos és nyugodalmas bája, ahol úgy érezhette volna az ember, hogy igazán ott tudna maradni a halála pillanatáig. Aztán mikor az erdő felé néztem, mindig eloszlottak ezek az ábrándok, visszatértem a valóságba, s realizáltam, hogy számomra nem lesz olyan, hogy boldog vég. Vég lesz, inkább előbb, mint utóbb. De hogy boldog... Abban bizony nem hittem. Pontosabban akartam, ezért is keltem útra olykor a messzi erdőségekbe meglelni azt a valamit, amitől átkozott lettem, s hagyni, hogy véghez vigye, amit akart. Hányszor bíztam abban, hogy meglelem a boszorkány kunyhóját, vagy valami pokoli barlangot, melynek a képe ott élt az elmémben valahol mélyen elrejtve az ártatlanság fátyla alatt. Görcsösen rá akartam jönni, hogy mik azok a külső okok, melytől ezt érdemeltem. Boszorkányság, egyre csak ezt hajtogatták, s a fejemben már egy konkrét kép élt arról az idős, meggyötört asszonyról, ki csontok és varjú tetemek mellett kavargatja az üstjét, aki gombákat gyűjt az erdőben, s aki csecsemőket ragad el, hogy az örök fiatalság nevében megfossza őket a férfiasságuktól, hogy amazt belekeverje az éltető koktéljába... Néha arról ábrándoztam, hogy talán hagynám, hadd tegyen velem bármit. Hiszen bármit akart volna, még az is több lett volna, mint amit a közösségben nyerhettem. Persze, mikor Atyám visszaadta az emlékeim s rájöttem, hogy tündérek koboztak el oly' régen azért, hogy legyen egy saját babájuk és a saját képükre formáljanak... Hányszor álmodtam arról, hogy nem sajnálnak meg és nem visznek vissza, hanem ott maradok velük, ott élek az erdőben közöttük... Kár, hogy az egész létezésem csak az ábrándokról szólt, egy jobb élet reményéről és a múltról, melyben annyi "mi lett volna, ha" létezik, hogy már meg sem tudom számolni. Épp úgy, ahogy most. Mi lett volna, ha nem megyek ki a férfi után, nem kérdezősködök a helyről. Most szegényebb lennék ezzel a tapasztalattal, amit Daji nyújt nekem. Talán a sok mocskos lepel alatt ott van az az apró szépség, ami bármennyi szenvedést megér...
- Én nem láttam szimbólumokat. - ráncolom a szemöldököm eltöprengve, ám arcélét még ezek után sem engedem el. Vagy inkább nem akarom elengedni. Furcsa érzés, hiszen mintha egy kozmikus körforgásba süppedtünk volna, most én akarok az a bizonyos támaszték lenni, mintha meg akarnám hálálni, hogy... Mit is? Hogy elvezetett ide a fogadóból? Nem, ez ennél sokkal, de sokkal többször szól, s ezt szerintem ő is nagyon jól érzi, hiszen nem húzódik el, hagyja, hogy bűnösen érintsem, sőt, ahogy a tenyerembe simul lehunyt szemmel, nekem is muszáj egy pillanatra a sötétségbe burkolóznom s engednem az ábrándoknak. Ám csak kósza pillanat ez, hiszen a hely komorsága nagyon hamar képes visszarángatni.
- Ha emlékszel még rá, merre vittek, nem mutatnád meg nekem őket nappali fénynél is? Hátha ismerem azokat a rúnákat, s választ tudok neked adni, hogy miért akartak bántani. - az apró fejrázás számomra hamisnak tűnik, de nem is igazán tudom, miért. Talán hagynom kéne annyiban, hiszen démon vagyok, miért törődnék bárkivel is, miközben velem soha senki... A makacsság azonban amilyen hamar jött, olyan tempóban száll is el, s óvatosan ujjaim közé fogom az állát, hogy enyhén megemeljem azt. Kicsit közelebb hajolok hozzá, úgy kezdem kutatni a tekintetét, mintha ki akarnék belőle olvasni bármit. Mindent.
- Mit műveltek veled? Megütöttek, tán megszúrtak? Esetleg más borzalom? - a fakó, ám vöröslő szemeim őszintén csillannak fel a kérdésem végén. Ez nem olyan kérdés, melyet csak azért teszek fel, hogy beszéljek, anélkül, hogy kíváncsi lennék a válaszára. Tudni akarom, hogy mit műveltek vele pontosan, hogy minek a sokszorosát kell majd visszafizetnünk nekik...
Halk sóhaj fortyog kifelé vöröslő ajkaimon, mikor az a darabka elveszik a szájában, s ahogy azt óvatosan rágja, majd lenyeli... Különös áhítattal figyelem, ahogy ajkai mozognak, mintha apró romlást ültetnék el ott benne, mintha csak elvetném a magvaimat ebben a tiszta testben, melyről eddig azt gondoltam, hogy nem érdemli meg a mocskot. Tisztának és ártatlannak tűnik, s dühös vagyok a gondolattól, hogy hozzá mertek érni ezek a hitvány halandók. Mégis mikor a torka mozdul aprón, fura sötétség villan át a tekintetem, ahogy egy ujjammal végigsimítok ott, azon a ponton. Halványan sóhajtok bele az érzésbe, mintha ennyi nem lenne elég, s el akarna uralkodni rajtam valami olyan, aminek most nem szabadna. Nem is tudom, mi lenne a következő lépésem, ha nem kezdene patakokban hullani a véres könnyzápor a szemeimből. Talán még többet akarnék látni abból, ahogy a tisztaságán úrrá lesz a fertőzés, s ahogy ez egyre jobban felemészti őt, egyre lejjebb húzza, ahol már lehull minden kolonc a személyiségéről, s ott marad az a kicsiny drágakő, mely az igazi lényét jelentheti. Mesés lenne végignézni ezt a folyamatot... Ez azonban csúszik, tolódik, vagy éppenséggel pont, hogy jobban ülepedik, ki tudja? A méreg nem fog szép szavaktól kitisztulni belőlem, így muszáj lépni előre, amihez viszont szükségem van a segítségére, mert bár meg tudnám oldani valahogy én magam is, mégis kényelmesebb, egyszerűbb, s talán élvezetesebb is, ha nem a saját kezem által fúródik a mellkasomba a penge, hanem egy ilyen különleges teremtés teszi azt meg helyettem. Igazából talán utóbbi vonzz inkább, hiszen még el tudnék szenvedni egy ideig, de minek, ha itt egy remek alkalom arra, hogy lássam, hogy viselkedik ilyen helyzetben? Nem mintha tesztelni akarnám, egyszerűen csak emészt a kíváncsiság, hogy ki Ő valójában.
- Ideje hát elkezdeni... - suttogom remegve, hörögve, alig érthetően. A tekintetem ekkor állapodik meg az arcán, s enyhén félrebiccentett fejjel kezdem figyelni a vonásait. Semmi sem ér annyit most, hogy akár egy pillanatra is másfele tekintsek, csupán olykor a belső sötétségem látom, mikor lehunyom a szemeim. Halkan nyögök fel hát, mikor a bőröm kettéhasad, s mikor ujjai beljebb hatolnak, már hangosabb sóhajok szakadnak fel belőlem, melyek szinte megtapadnak a falakon is, kacérkodva azzal, hogy talán kijussanak ebből a kunyhóból, s figyelmeztessék a bokorlakókat, hogy itt bizony valami készülődik. Mikor megérinti a szívem, a kezeim összeszorulnak a combján, s egy pillanatra a szemeim is összébb húzódnak. Azért nem mindenki érintett eddig ennyire mélyen... Atyám, s most Ő. Ennyi. Nem véletlen hát, ha képtelen vagyok közömbösen reagálni, s bár nem éppen a fizikai fájdalom az, mely előcsalja belőlem a hangokat, egyszerűen csak... Többször kellene tán kitépetnem a szívem?
- Jól csináltad... - súgom felé, hiszen látom azt a csillogó könnycseppet az arcán, mely után remegve nyúlok akaratlanul is, ám mivel eddigre szinte mindenem véres, így ahogy elsimítom a kósza tincset orcája elől s próbálom letörölni a kristályos cseppet, akaratlanul is bemocskolom a bőrét újra és újra... Pedig nem célom. Próbálom tartani magam, hogy megőrizzem őt, megőrizzem saját magam, de borzasztóan nehéz. Az ártatlanság túlságosan csábító, főleg egy magamfajtának.
Újra összeszorulnak az ujjaim rajta, ám ekkor már nyúlok a szívemért, s kiveszem azt a kezéből. Aprókat dobban, lassan mozog, s sötétebb, mint lennie kellene. Az erőm hagyatkozik közben, így egy pillanatra a mellkasához omlok, csak addig, amíg összegyűjtöm magamban azt a sok tartalékot, melyet most nem olyan egyszerű előkaparni. Lihegve mocskolom hát tovább a ruháját is, ahogy arcom elveszik a mellkasában. Erős szédelgés tör rám, s végül kissé kótyagosan ugyan, de elhajolok tőle. Érzem, hogy azonnal vissza kell tennem a szívem, mert ennek nem lesz jó vége, nagyon nem... Keresem ujjai között a tőrt, ám az a homályba került, nem látom, nem érzem, s keresni sem tudom. A szavak bent ragadnak, nem tudok épp betűket kipréselni magamból, egyszerűen csak cselekednem kell, most azonnal, míg késő nem lesz. Ezért ragadom meg váratlanul a csuklóját, hogy éles fogaim a bőrébe mélyesszem, apró sebet generálva ott a puhaság mélyén, ahonnan előbukkanhat a mézédes, éltető nedű... Egy pillanatra azonban magával ragad a sötétség, s hagyom, hogy ajkaimé legyenek az első cseppet. Egész testemben beleremegek az érzésbe, az ízébe, s mindenbe. Ám muszáj higgadtnak lennem, nem veszthetem el az eszem, pedig az olyan könnyedén tudna kicsúszni az irányításom alól! Mióta bezárult a Pokol, sok furcsa dolog történt velem, s már nem is olyan biztos, hogy annyira tudom kontrollálni magam, mint ahogy képzeltem. Így mielőtt tovább lennének hozzá közelebb a fogaim, egy váratlan pillanatban a szívem fölé helyezem a csuklóját, hogy pár csepp szétomolhasson rajta. Ezután pedig közelebb emelem magamhoz, s a mélyére suttogom a tisztító igét, a pokoli szavakat, melyek onnan mélyről erednek, melyek némi védelmet nyújtanak egy démon számára, nem mintha megérdemelné. Hamarosan apró füst száll fel belőle, mire én hirtelen visszatolom a mellkasomba, s úgy omlok hátra a földre, mint egy használt rongy, amit éppen eldobtak. A hátam és a fejem hangosan koppan, én pedig lihegve, mereven fürkészem a plafont, amíg helyreáll a szervezetem. A kezeim a testem mellé omlanak, s a lábaim enyhén felhúzom.
- Akkor én vagyok neked az első természetfeletti, akit majdnem megöltél? - suttogom a levegőbe, s enyhén lefelé biccentem a fejem, hogy ránézhessek. - Nem pont azzal a céllal mentem oda hozzád, hogy végignézd a vergődésem... - vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, s tenyerem az arcomra simítom, hogy letöröljem az apadó patakot onnan. Mintha egy vérfürdőbe csöppentünk volna, csak kár, hogy ez mind az enyém. Illetve, majdnem.
- Mi vagy Te? - kérdezem újra. - A véred... Más, mint a halandóké. Mi vagy Te? Tudni akarom... - pislogok felé kérlelően, mintha csak engesztelést várnék a szenvedés és kellemetlen percek miatt. Nem lenne jogos ezt pont tőle várnom, hiszen Ő itt az egyetlen, aki semmiről sem tehet. Ennek ellenére mégis rá pislogok kérlelően, sóvárogva a válaszai után.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 01, 2019 3:09 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Bátor szavak... - ...valakitől, aki mindjárt elvérzik, teszem hozzá gondolatban; pedig nem kéne így kísértenem a sorsot, inkább arra kéne gondolnom, hogyan juttassam ki innen a lehető leghamarabb, hogyan segíthetnék rajta, hiszen bármennyire is abszurdan hangozna, de nem akartam, hogy így haljon meg (vagy "haljon meg", hiszen ki tudja, az Ő fajtájának mi volt a sajátossága?), ezen az isten háta mögötti, elfeledett helyen, ahová még a madarak sem tévedtek be igazán. Segíteni akartam valamilyen módon, és valahol sejtettem, hogy ennek semmi köze nem volt az angyali természetem veleszületett jóságához; az már régen kiveszett belőlem, ez valami más volt, valami ismeretlen vonzás, ami hozzá húzott, pedig talán reszketnem kellett volna a közelében, félni mindazoktól a titkoktól, amiket rejtegetett... Mégis közelebb akartam kerülni hozzá, keresve valami hamis biztonságérzetet, vagy bármi mást, ami nem lett volna ennyire szürke és nyomasztó, mint az egész környezetünk.
- ...akkor lehet, hogy csak nem rendelkezek a megfelelő tapasztalatokkal. - Halkan nevetek, talán át se gondolva jobban, amit kimondok; bár rendkívül nehéz úgy bármire is koncentrálnom, hogy egyébként is kaotikus gondolataimat olyanok is megfertőzik, amiknek nem lenne helyük egy magamfajta fejében, hiszen semmi közük sincs az ártatlansághoz és tisztasághoz, aminek jellemeznie kéne. Nem lenne szabad azzal az elgondolkodással figyelemmel követnem minden apró mozdulatát, amivel ezt megteszem, és elkínzottan nyelek egyet, mikor tekintetem egy hosszabb időre elidőzik ajkain; sokkal inkább szavaira kéne fókuszálnom, vagy akár csak kibámulni az ablakon az éjszaka sötétjébe, vagy bármi mást tennem ahelyett, amit teszek végül.
- Pont ide... - Sejtelmes mosolyra húzva ajkaim ismétlem meg azt a két, aprócska szót, hagyva, hogy végük apró sóhajba fulladjon; jobban belegondolva rendkívül ironikus, hogy pont itt és ilyen módon kellett összefutnunk, potenciálisan talán magának a halálnak a karjaiban, hiszen elég volt csak ránk nézni - kezdve mindattól, amit velem tettek a bokorlakók, befejezve mindazon, amit Vele tettek... Határozottan rossz csillagzat alatt találtunk egymás társaságára, és talán ha épp nem az foglalna le, hogy Rá vigyázzak, még nevetnék is ezen, elkínzottan és hosszasan, amíg az összes levegő kifogyna a tüdőmből, amíg már egy hangot se tudnék kiadni, csupán kínlódva hevernék a földön, várva az elkerülhetetlent...
...de így csak a néma pánik szorítja ki az életadó oxigént a tüdőmből és fagyaszt csontig, mikor farkasszemet nézek a fák között rejtőző sötétséggel; ösztönösen kapaszkodok hát az Ő vállába, hogy legyen a támaszom, a biztonságot jelentő akárki, legalább csak erre a néhány pillanatra, amíg szembeszállok a saját félelmemmel, csak azért, hogy végül spektakulárisan veszítsek. Mégis megkönnyebbülök, mikor végre a romos ház felé vesszük az irányt, hiszen a sötétség nem követ, nem lesz mélyebb és sűrűbb körülöttünk, és egy pillanatra el is feledkezem arról, hogy igazából végig rettegnem kéne, nyüszítenem kínomban, ahogy a vérem jéggé fagyna az ereimben, hiszen korántsem vagyok, vagyunk még biztonságban, bármennyire is ezt hazudnám magamnak.
Mégis, az ajtó csukódásával mögöttünk a rossz érzéseim egy részét is sikerül kizárnom; valamiért még a hirtelen, semmiből megjelenő patkány látványa sem rémít meg, sőt, magamhoz képest meglehetősen kevés figyelmet tulajdonítok neki, hiszen nem tűnik kifejezetten ártalmasnak, nem érzem úgy, hogy rettegnem kéne attól, hogy nemsokára a torkomnak ugrik. Akármit is csinál, hagyom, hadd végezze a dolgát; helyette inkább a gazdájához maradok közel, hiszen a rögös kezdeteket leszámítva egész eddig csak mellette éreztem viszonylag biztonságban magam, csak ilyenkor nem kerülgetett ugyanaz az őrület, ami megfertőzte az itt lakók testét és elméjét. Nem akartam ugyanúgy végezni, mint ők; de minden egyes itt töltött perccel sokkal kevesebbnek és sokkal gyengébbnek éreztem magam, méltatlannak nem csak a kegyelemre, de minden másra is, és igazából gyűlöltem így érezni. Erősnek akarok tűnni, akár csak az Ő szemeiben is, és még erre se vagyok igazán képes; hiszen végül csak hangot adok a pániknak, ami egy ideje már kísértett - tudnom kellett volna, hogy a pillanatnyi magabiztosságom nem fog kitartani, már amikor a fák közé néztem, tudnom kellett volna, hogy ez ostoba és felelőtlen ötlet... És macskamód, ösztönösen simítom arcom az Ő kezéhez, szemeim lehunyva próbálom megnyugtatni zaklatott lélegzetvételeim; az sem zavar már igazán, hogy végül csak letolja a csuklyát, ami egész eddig az arcom takarta előle, legszívesebben az egész istenverte köpenyt ledobnám, mert ugyanannyira halálszagú, mint ez az egész hely, ráadásul ebben a pillanatban kifejezetten mocskosnak érzem magam tőle, potenciálisan teljesen indokolatlanul.
Szeretnék hinni a szavainak; annak, hogy tényleg nincs semmi baj, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom, és ha most kinyitom a szemem, már nem leszünk ebben az istenverte kunyhóban, de megint csak tudom, hogy ez sajnos nem így működik - de amíg nem nyitom ki a szemeimet, addig hazudhatom magamnak azt, hogy teljesen máshol vagyunk, ugye? Valahol máshol, más időben, ahol nem lenne helytelen úgy éreznem, ahogy, mikor ujjai végigsimítanak a hóka bőrömön; végül egy halk sóhaj kíséretében emelem rá a tekintetem, kétszer is meggondolva, mit kéne válaszolnom a kérdéseire.
- Azt hiszem... nem vagyok biztos benne. De a szimbólumok a fákon... - Nem tudom, észrevette-e őket, és talán nekem se tűntek volna fel, ha akkor nem bámulok a fákra a kelleténél jóval tovább; minél tovább néztem volna őket, annál intenzívebben égtek volna bele az elmémbe, hiszen nem voltak sem rúnák, sem pecsétek, legalábbis nem azok közül, amiket én ismertem, csupán több tucatnyi értelmetlen, talán pogány szimbólum, és az efféle szimbólumoknak általában az a dolga, hogy próbáljanak távol tartani valamit, nem igaz? - Megtámadtak a fák között... Többen voltak, megleptek... - hogy bántottak-e? Talán; egy pillanatra megint a véraláfutásokra gondolok a csuklóimon, amik néhány óra, vagy talán néhány nap múlva már látszódni sem fognak, és szabad kezemmel ösztönösen húzom lejjebb a felsőm ujjait, még ha tudom, hogy enélkül is tökéletesen takarják azt, amit eltakarnék alattuk. Mégis... Nem akarok hibásnak látszódni, elfuserált, megunt játékszernek, ami csak arra lenne jó, hogy koloncként odavessék a fák között kísértő sötétségnek; végül válaszképp csak megrázom a fejem, óvatosan, alig láthatóan is talán, mert hát mit számít ez? Semmi jelentősége, hiszen úgyis rendbe jövök... Valamikor.
Gondolatmenetem végül a patkány visszatérése zavarja meg; szinte már érdeklődve követem a tekintetemmel, ahogy halad, még csak el sem gondolkodva azon, hogy hozzáérhetnék talán. Sőt, hirtelen még azt is helytelennek érzem, hogy Őt érintsem, így vissza is húzom a kezem, tehetetlenül leejtve azt magam mellé. Ismeretlen ismerősként üdvözlöm a visszatérő hiányérzetet, ami hatalmába kerít; de ennek talán egyébként is így kéne lennie, talán sosem lett volna igazán szabad ennyire közel kerülnöm Hozzá, és minden, amit érzek, megmagyarázható azzal, hogy belekóstoltam a vérébe korábban, ugye? Vagy legalábbis ez lenne a leglogikusabb magyarázat arra a vonzalomra, amit iránta érzek, és ami valamennyire késztet is arra, hogy engedjek az Ő akaratának; talán ha kérné, engedném neki, hogy azt tegyen velem, amit csak akarna, hiszen erről az isten háta mögötti helyről úgyse jutna ki semmi, csupán a mit titkunk lehetne minden, ugyanúgy, ahogy a titkunk marad az összes lopott érintés és sötétségbe suttogott szó, ki nem mondott gondolat... Hiszen már abba is beleborzongok, ahogy hozzám szól és ahogy rám néz, hogy megfoszt minden értelmes gondolatomtól és gátlásomtól is, levetkőztet mindenből, ami angyali lényem alapjait képezné: a szelídségből, önmegtartóztatásból, tisztaságból. De mi fog maradni akkor, ha mindentől megfoszt, ami mögé egész eddig rejtőzhettem...?
Mégsem mondok neki nemet és nem szakítom el tőle a tekintetem, ahogy közelebb hajolok, hogy elfogadjam tőle a felkínált húst; nem számít, hogy valószínűleg ennél helytelenebbül már talán nem is cselekedhetnék, hiszen a halott fák megőrzik majd ezt a titkunkat is, nem igaz? Csupán egy icipicit fintorgok az idegen, szokatlan ízre, ami valahogy mégis tökéletesen illik vérének keserűségéhez, amire még mindig emlékszem; talán igaza van abban is, hogy a bokorlakók megérdemelnék a gyalázatot, azt, hogy valaki ugyanolyan hitványul kezelje őket, mint ahogyan leélték egész életüket. Végül is nem érdemelnek mást, csupán szánalmat.
Szenvedést.
Halált.
Szavaira csupán egy mély, torokból feltörő morgással válaszolok; hiszen igaza van, bár kimondani sosem tudnám, de érzem, hogy így van. Így, egy szélesebb perspektívából már nem volt minden csak fekete és fehér, valahol volt az a bizonyos szürke zóna is, ahol rengeteg mindent szabad volt, ahol nem ítélne el senki azért, amit megtettem, ahol büntetlenül mélyeszthettem volna a késem markolatig abba a személybe, aki felelős volt annak a férfinak a haláláért, aki engem megtanított élni, ahol nem érezném magam gyengének és elveszettnek úgy, mint ebben a kaotikus világban, aminek talán nem is voltam igazán a részese. Abban a bizonyos szürke zónában talán egy sokkal ésszerűbb verziója lehetnék saját magamnak, aki lefejtené az ujjait a nyakamról ahelyett, hogy csak hagyja magát fojtani, csupán azért, mert valahol mélyen élvezi azt, ami történik; talán akkor inkább egy fájdalmas nyikkanás hagyná el a torkom a halk nyögés helyett, ahogy zihálva kapok levegő után, a pániktól hevesen dobogó szívvel próbálva követni az eseményeket, de minden egyes elnyúló másodperccel csak tanácstalanabb vagyok, és félek, hogy talán már túl késő, talán elvesztegettem már minden percet, amit akár arra is kihasználhattam volna, hogy segítsek rajta, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy lassan felemésszenek a saját gondolataim, a ki nem mondott szavak. Afféle pótcselekvésként harapom be az alsó ajkam, mikor keze a térdemre téved; nemet kéne mondanom a kérdésére, hiszen tőre megremeg a kezemben, érzem, hogy nyárfalevél módjára reszketek egész testemben, hiszen én még soha... még nem... öltem.
Amióta megőrült az egész világ, csupán a mindenféle pokolfajzatoknak vettem a vérét; bár nem mondhattam, hogy tucatszámra hullottak a kezeim alatt, de azért egy egész szép számot tudhattam már magaménak, de azok esetében nem éreztem helytelennek azt, amit megtettem: hiszen a fertőzöttek már nem voltak emberek, a többi alaktalan lényért pedig nem volt kár, de Ő... egyik sem volt, és elmém intenzíven tiltakozik az ellen, hogy a fegyvert tényleg használjam is, hiába adta a kezembe. Talán én is küzdök magammal egy hosszabb pillanatig, hiszen...
- ...én még soha... - ...ennek ellenére szabad kezem arcára simítom, hogy ha akarna, se tudjon másfelé nézni, csupán rám, mikor végül sebet ejtek a bőrén, közvetlenül a szíve fölött szakítva fel a gyenge húst; és idegen a hang a fejemben, ami arra utasít, hogy elengedjem a tőrt, hagyva, hogy a hideg földön koppanjon, és puszta kezemmel tépjem ki a szívét, mert képes vagyok rá, legalábbis a vörös köd ezt súgja... De a kezem alatt reccsen a csont és beleremegek az érzésbe, mikor vére forrón tapad a bőrömre; szóval ilyen érzés az, amikor hatalmad van az élet és halál fölött - mégse érzem magam hatalmasnak vagy erősnek, és észre sem veszem, mikor csordul le az arcomon az első könnycsepp, ahogy még mindig a kezemben tartott szívére pillantok, és végül leszegem a fejem, nem törődve azzal, hogy a kósza hajtincs, amit korábban elsimított az arcomból, most visszatalál korábbi helyére, mintha sose lett volna elsimítva onnan.
Istenem, mit tettem...?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 29, 2019 4:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Mióta Atyám fellökött erre a világra újra, akaratomon kívül, mely után lezárult az összes kapu, s itt ragadt minden mocsok lentről s fentről egyaránt, azóta rá kellett jönnöm, hogy olyan hirtelen átalakulás történt itt, mely még engem is meglepett, hiszen azt hittem, hogy láttam már mindent, hogy nekem nem lehet újat mutatni, ám tévedtem. Hatalmasat tévedtem, hiszen a valóság sokkal hatalmasabb, sokkal tágasabb, mint amiről valaha is álmodtam. Tudom, hogy a hiba mindig is bennem volt, hiszen nehezen tekintettem oldalra, nehezen láttam meg azt, ami kívül esett a látóteremből. Vagy egyszerűen csak nem akartam, így mi megérintett volna lágyan, az épp oly' könnyedén szállt tova mellettem, mint ahogyan érkezett. Meglepő, hogy démonként lett volna esélyem akár érzéseket is gyűjteni, őszintéket, olyanokat, melyeket halandóként nem érdemeltem meg. Ám már késő volt. Késő volt már, hiszen olyan mélyre nyúltak le a gyűlöletem gyökerei, hogy nem engedtem be senkit és semmi jót. Egy szenvedésből szőtt védőpajzs vesz körül, mely kint tartja a csalódást, s azokat, melyek halandó életemre emlékeztetnének. Pedig aztán hány évszázad telt el azóta, s néha még most megjelenik a nyughatatlan álmaimban a szőke hajkorona s a rikító kékes-pirosas szem, mely búsan pislog vissza rám a tó tükörképén át, melybe egy apró vércsepp hullik az államról, s amit egy hűvös szellő megfodroz, s torzzá teszi azt. Olykor mintha ő egy másik ember lenne, úgy emlékszek vissza rá, aztán mikor a csontomig hatol az emlék, rá kell jönnöm, hogy mindez én voltam. Az az elveszett, átkozott és kitaszított senki, aki talán még legbelül most is vagyok. Ám már nem tudnak olyan egyszerűen lelökni a lépcsőről, hogy kitörjem a bokám, nem tudnak kövekkel megdobálni, hogy azok lilás véraláfutásokat okozzanak, s a napfénybe sem tudnak kegyetlenül kikötni, hogy olyan súlyosan megégjen az érzékeny bőröm, hogy napokig mozogni se bírjak. Gyarló és hitvány az ember, korán meg kellett ezt tapasztalom. Ám miután felemelkedtem, vagy épp lesüllyedtem, ahogy vesszük, nem keltem az ártatlanok védelmére. Olyan mértékű élvezet öntötte el a testem, mikor magamba szívtam halandó létem végén a szenvedés édes illatát és ízét, hogy az minden szeretetre vágyódásom és fájdalmam eltörölte. Mikor megszűnt mindenki, s csak a rothadó testek maradtak utánuk, gyönyörű volt ott, egyedül. Egyedül... Mintha felszabadult volna a tudatom, s nem akartam már, hogy szeressenek. Nem akartam, hogy körbevegyenek, hogy öleljenek, hogy csókoljanak, nem akartam már semmit sem senkitől. Csak a magányt. Amit akkor már én választottam magamnak. Most viszont itt van Ő mellettem, s az ilyen pillanatokban döbbenek rá, hogy valójában mennyi mindenből maradtam ki az évszázadok során. Világok alakultak s pusztultak el, dinasztiák hódítottak majd törlődtek el végleg. Én pedig csak ültem a vérfüves mezők szegletében, élvezve a halál szelét, s hallgatva a holtak tengerének bús nótáját. Vajon ez az idegen, aki talán már nem is annyira idegen, merre járhatott akkor? Létezett egyáltalán? S ha igen, mást is érinthettek ezek a puha kezek, hogy lecsitítsák a háborgó elmét? Mindent meg tudhatnék... Mindent, ha hagyná, hogy egy kicsit kutakodjak majd benne... Ám nem célom Őt lerohanni, hiszen egyelőre kikeveredni sem tudok a különös aurájából, mely tán ha jobban figyelnék, még színekkel is meg tudna telítődni számomra. Vagy már ennyire képzelegnék a méregtől?
- Semmit sem fogok megbánni. Bárhogy alakul. - közlöm halkan, ám annál határozottabb éllel. Hiszen ezeket a pillanatokat már senki sem veheti el, még ha rosszra is fordulnak a dolgok. Egyáltalán mi ez az ábrándos melankólia, mely annyi gondolatot űz fel bennem a mélyről? Tán már teljesen elfelejtettem, milyen, amikor nem háborog a lelkem óceánja? Vagy valóban ekkora hatással bírna a hely? Vagy inkább Ő maga? Nehéz ezt elhinni, hiszen nem szokott rám senki sem hatással lenni. Bár ez a kijelentés halandókra s démonokra értendő, nem pedig... Mikre is pontosan?
- A vér nem mindig rossz dolog. Sokszor nagyobb élvezetet nyújt, mint azt képzelni mernénk a legvadabb álmainkban. - apró cseppje a tapasztalataimnak, melyek most viszont épp az ellenkezőjét mutatják. Kínoz belülről a saját vérem, ez pedig kegyetlen játék, kegyetlen elbánás egy magamfajtával, akinek ennyit számít a vöröslő nedű, hogy még a mágiájának is az alapját képezi. A vér, melyben ott lebeg az élet és halál, a gyönyör és a kín, a minden és a semmi. Hosszú lélegzetem újra csak a tüdőmben ragad, mikor próbálom menteni Őt a saját fertőmtől, ám az ellenkezés olyan formáját mutatja, mely még egy halk nyögést is felszakít belőlem a pokoli, fájdalmas lángolás közepette. S hogy miért húzom el ajkának érintése után a kezem, hogy aztán egy pillanatra a sajátjaim közt vesszen el az ujjam, melyről az imént még elvette az utolsó cseppet is? Fogalmam sincs. Ám ezt teszem, s arra a pár pillanatra lehunyt szemmel, halkan sóhajtva fogadom be az apró, különös ízt. Nahát... Meglepetten tolom vissza a kezem az övé alá. Ezt az ízt még sohasem éreztem.
- Muszáj volt. Túl sok időt töltöttem odalent. S így túl sok minden szállt el a fejem felett... Néha el kell kapni egy sugallatot, s követni azt bármeddig. Engem most egy pont ide vezetett. - hogy kihez, mihez, az már egy másik kérdés. Talán meglelem a választ, de lehet, hogy soha nem nyerem el e tudás kegyét. Próbálkozni azonban muszáj, mert hát más nem maradt ezen a világon. Próbák, kérdések, talányok, melyek talán lendítenek valamerre, s kihúznak a posványból. Vagy éppen pont, hogy jobban visszataszítanak. A szavaira csupán erőtlenül bólintok, bízok én benne, legyen Ő bárki, bízok, ameddig tehetem, hiszen az aurája belém kapaszkodott, s úgy rángat magával, mint egy ócska, öreg marionettbábut, ami már attól boldog lehet, hogy egyáltalán észreveszi valaki. Szörnyen magányosnak hangzik, igaz? Pedig a magánynak végtelen szintje van, nem csupán az az egy, amit a halandók oly' jól ismernek.
S valóban, mintha farkasszemet néznénk a sötétséggel, mintha nem tudnánk eldönteni, hogy vajon hol bukkanhatnak fel világító szemek, hol mozdulhatnak meg az ágak, merre suhanhat el egy árny. Borzongató az ismeretlen még egy magamfajtának is, aki már nagyon sok mindent látott. Minél tovább nézem a feketeséget, annál jobban húz lefelé, így megváltás, mikor újra a nyakához húzódva lépkedünk a földes, göcsörtös úton. Sokszor hunyom le a szemeim, s hagyom, hogy vezessen bármerre, még ha ez egy halálos katlan is lesz, melyben a testemmel együtt a lelkem is elég. Lehet hibáztatni, ha lelkem egy sötét szeglete azt kívánja, bár így lenne? Ezek a képzelgések azonban eltűnnek, mikor belépünk egy rozoga ajtón, s amaz bezárul mögöttünk. Sosem nyújtott talán még ekkora menedéket pár körbeölelő, rozoga deszka, de most ezt érzem, és semmi pénzért nem mennék ki újra már az éj leple alatt, főleg nem így, hogy az erőm is gyengül. Hiába lépünk beljebb, hiába zárjuk ki a külvilágot, nem igazán tudom elengedni. Mintha egy biztosíték, egy korlát, egy támasz lenne, mely nélkül lezuhanok a mélybe, s elveszek örökre. Furcsa érzések kerítenek hatalmába, melyeket nem is igazán tudok hova tenni, vagy egyáltalán megmagyarázni.
Az összképen egy kicsit sem ront a test, melyet későn veszek észre, így aprót botlok, mikor megakad benne a cipőm. Ám e mozdulatra megérzek fészkelődést a zsebemben, amin nem lepődök meg, hiszen biztonságosabb környezetbe értünk. Tudom, hogy ő is zaklatott ott a zsebemben. Érzem, hiszen össze vagyunk kapcsolva. Most mégis a piros szemű, tépázott fülű, rágott farkú patkány kiugrik a zsebemből, s egyenesen a holttestet veszi célba. Felmerülhetne a kérdés, hogy mégis hogyan fért el a combomhoz simuló zsebben ez a kis dög? Némi varázslat és bűbáj kell csupán hozzá, s onnan eléri a fészkét egy láthatatlan kapun keresztül. Bármikor el tud hát rejtőzni, s elő tud bújni, ha szükségem lenne rá. Mielőtt még bármit csinálnánk, halott és őrült cincogással mászik be a bokorlakó szájába, s tűnik el ott egy időre, míg mi ketten megpihenünk a feldúlt paplanon. Mozog valahol odabent, keres, kutat, ám én tudom jól, hogy nem a saját szórakozására teszi azt, amit. A gazdájának haldoklik a teste, meg kell őt védeni és menteni...
Ő nem húzódik el, én nem húzódok el, s folytatódnak ugyanazok a különös pillanatok, melyek elkezdődtek ott a fogadóban. Remegve emelem hát a térdére egyik kezem, s hagyom, hogy arca elvesszen az éjben fürdő tincseim között. Akarnék mondani valamit, de nehezen jönnek belőlem a szavak, hiszen annyira lehúz a komor csend, hogy félő, hogy minden felborulna, ha kiereszteném a mély zöngésem. Helyettem azonban megteszi Ő, s édesen csilingelő hangja búsan és fájdalmasan omlik szét a levegőben. Érzem, ahogy reszket, ahogy megfertőzi a félelem a betűit, én pedig nem hagyhatom, hogy megbomoljon az a különleges, nyugalmas összhang, mely belőle árad. Így hát felé fordulok, egyik tenyerem az arcára simítom, míg másikkal óvatosan lelököm róla a csuklyát, hogy aztán eltűrjek egy kósza tincset a füle mögé. Hogy mikor csináltam ilyet utoljára bárkivel is? Hogy mikor próbáltam megnyugvást hozni bárkinek is? Soha. Démonként nem éreztem ilyen késztetést, ám most annyira más világot élünk, hogy már tényleg nem találom a helyem sehol.
- Csss, semmi baj... - suttogom felé halkan és mélyen, közben pedig miután elsuhan egy tincse az ujjaim közt, lejjebb kúszik a kezem a nyakához, s kicsit eltolom onnan a felsőjét, mintha keresnék valamit. Egy sebet, egy foltot, bármit, ami igazolja a szavait. Ugyanakkor nem szívesen látnék rajta bármiféle sérülést, sőt, ahogy simítom a tenyerem az arcára, igyekszek onnan letörölni a vérem sötét maradékát. Ő olyan... Tiszta... Olyan... Ártatlan... S nem értem, hogy miért akarom ennyire annak látni ezek után is. Nem ismerem, nem tudom, ki Ő, de nem akarom így látni. Nem való ebbe a világba, mégis kénytelen itt raboskodni.
- Fel akartak áldozni? Téged? - kérdezek vissza, mintha nehezen érteném, amit mond. - Mégis hogy keveredtél ide? Pont ide? - villannak fel kíváncsian a tébolyult íriszek, miközben megpillantom a szemem sarkából, ahogy a patkány mozgolódik a távolban. - Bántottak is? - pillantok végig rajta kérdőn, mikor váratlanul megkapaszkodik a köpenyének aljában a tépázott kis dög, onnan pedig a lábamra ugrik, s felmászik a vállamhoz. Piros tekintete kíváncsian fürkészi onnan Dajit, olykor még az orra is megmoccan a levegőben, mintha szimatolna. Belekapaszkodik végül az arcélembe, s megböködi az orrával a bőröm. Erre én elhúzom a kezem a nyakától, s nyújtom a tenyerem a kis pokolfajzat felé, mire az elejti a szájában levő dolgot.
- Csak ne érj hozzá, fertőző. - arcát még nem engedem el, de kíváncsian pillantok az ajándék felé, ami egy darabka, szépen kirágott hús. Halovány, sejtelmes mosoly telepedik az arcomra, mikor újra visszaemelem Daji felé a tekintetem.
- Nem gondoltál még arra, hogy ne csupán megbosszuld azt, hogy ártott neked valaki, hanem hogy... A saját kedvedre meg is gyalázd? - suttogom halkan, mint egy sötét titkot, mire remegve a számhoz emelem a halott húst, s a felébe belemártom a fogaim. Nagyokat pislogva tépem le, s lassan rágni kezdem éles fogaim alatt. Azonban itt nem állok meg, lassan emelem az ajkai felé, mintha csak azt akarnám, hogy ő is érezze azt, amit én. Az ízt, a halált, az édes gyalázatot... Ha hagyja, úgy belehelyezem, ám ha nem, úgy az is bennem veszik el. Bárhogy legyen, a tenyerem végül visszacsúszik a nyakára.
- Nem olyan rossz a halál íze... - súgom sötéten, különös csillogással a tekintetemben, mely azonban hamarosan egészen elváltozik. Először az egyik szemem alatt, majd a másik alatt is egy véres patak jelenik meg, s olyan gyötrelem száguld át a testemen, hogy ujjaim összeszorulnak rajta, erősebben megszorítom a nyakát, olyannyira, hogyha nem sikerül lefejtenie magáról azonnal, akkor könnyedén kiszoríthatom belőle a levegőt. Ám ez nem tart tovább pár pillanatnál, hiszen egy hangosabb nyögéssel elterülök a földön. Mindenem lángol, felgyullad, szétmar, s már nem lehet húzni tovább az időt, ideje megoldani a helyzetet. Őrülten lihegve hát lehúzom magamról a felsőt, lehajítom a földre, majd előszedek a bakancsom oldalából egy tőrt, s azzal együtt mászok vissza Dajihoz, s ha nem lök el magától, akkor a lábai közé fúrom magam, felkapaszkodok a térdén, hogy a kezébe adhassam a pengét, s a szívemhez toljam azt. Az arcom tiszta vér ekkorra, zubog a szemeimből átkozott könnyként a mérgezett patak, s ez csak rosszabb lesz, ha nem állítom meg.
- Megkérhetlek, hogy... - mondom rekedten és akadozottan. - Kitépnéd a szívem? - ennyit kérdezek csupán, magyarázatot már nem fűzök hozzá. Elfelejtem, elmarad, nem számít, vagy csak azt hiszem, hogy tudja, mi a célom, de hát hogyan is tudhatná? Fertelmes démonmágia ez, melynek alapja az éltető vér gyönyörében fog rejleni...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 29, 2019 3:42 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Egy hosszabb pillanatra talán el is felejtem, milyen érzés volt az, amikor a rettegés még jeges karmaival mart a húsomba, kitöltötte a magányom néma csendjét; elég csak néhány futó pillantás és halovány mosoly, hogy megfeledkezzek arról az árnyról, ami megkísértett, mikor annyira közel jártam az erdőhöz, és ami megmérgezte nem csak ezt a kis falut, de a környezetét is, megfosztva a lakóit az álmaiktól, vágyaiktól és életkedvüktől is. Hazudnék, ha azt mondanám, ez az érzés nem környékezett meg engem is; talán ha továbbra is egyedül lennék, már érezném az őrület rozsdás vaskarmait az elmém falán kaparászni, talán mocskos nyomot hagynának az egész lényemen és azon, aki lehetnék vagy épp lehettem volna, ha Ő nem jelenik meg itt. Korábban talán azt mondanám, ez az isteni sugallat volt, de amióta tudomásomra jutott, hogy atyánk magunkra hagyott minket, szívesebben használtam azt a kifejezést, hogy ez a sors keze volt; az emberek mondogatták ezt gyakran, és életem hosszú évei alatt talán ez az első és egyetlen pillanat, amikor akarnék ennek hinni. De hogy mégis mi okból, az egy kitűnő kérdés...
- Győzz meg erről... és ki tudja, hátha nem fogod megbánni. - Bár lehet, már abban a pillanatban megbánta, hogy a társaságom választotta, mikor belekortyolt a mérgezett borba; nem állítom, hogy az én hibám, hogy a dolgok idáig fajultak, hiszen legalább egy tucatnyi, másféle végkifejlete is lehetett volna az érkezésének, de mégis hibásnak érzem magam amiatt, hogy ez megtörtént. Úgy tűnik, ez már csak angyali létem átka volt, ez az együttérzés, amivel újra és újra végigcirógatok arcának élén, mintha nem létezne a mindenre ránehezedő sötétség és az erdő nyomasztó aurája, sem a mindenfelől figyelő tekintetek.
- Kicsit túl véres a preferenciáimhoz képest... - Sután viszonozom a mosolyát, homlokom az övének támasztva; és először csak a vérének szagát érzem, ahogy levegőt veszek, egyszer, kétszer, mintha csak valamire várnék... Csak még én magam sem tudom, mi az. Legalább egy tucatnyi értelmetlen, egyáltalán nem helyénvaló gondolat kavarog a fejemben, és szavai korántsem segítenek abban, hogy ezektől megszabaduljak, sőt, pont ellentétesen; és minden más esetben talán el is szégyellném most magam, talán mentálisan ostoroznám is magam csupán azért, hogy rendre utasítsam pillanatnyilag megzavart elmém, visszaterelve azt az angyali szelídség és tisztaság útjára... De kit akarok igazából átverni? Ha volt a világon olyan a fajtámból, akit már nem lehetett jobban bemocskolni, az talán pont én voltam; én, aki most megízleli az Ő vérét, és egy elkínzott sóhaj kíséretében hunyom le a szemem, mikor keserűen árad szét a nyelvemen, és beleborzongok ebbe az érzésbe, szemeim lehunyva próbálom a magamévá tenni, megszelídíteni legalább egy kicsit, mielőtt teljesen eluralkodna rajtam... Mert hát hogyan nézne ki az, ha angyal létemre elveszíteném a kontrollt saját magam fölött? Bár talán egyszerűbb lenne, ha Ő nem nehezítené meg a dolgom azzal, ahogy hozzám ér, apró, elkínzott sóhajt szakítva ki ajkaim közül, amire még én sem ismerek rá az első pillanatban; akárki is mondta, hogy gyenge és túl emberi vagyok, ebben a pillanatban minden bizonnyal önelégülten röhögne rajtam már csak azért is, mert igaza volt, én is tudom, tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a viselkedésem helytelen - de azzal nyugtatom magam, hogy ez is csupán a fák között kísértő Sötétség utóhatása, és amint elhagyom ezt az isten háta mögötti, elfeledett koszfészket, minden visszatér majd a normális rendjéhez, és minden, ami a fák között történt, itt is marad, beleveszik a halott csendbe, a hosszúra nyúlt árnyékokba.
- Megkockáztatom... - Önkéntelenül, ösztönösen vezetem végig a nyelvem az alsó ajkamon újra, észre sem véve, hogy még mindig nem húzta el a kezét; de mire ráébredek, mit is tettem, már nincs is semmi jelentősége, hiszen felveszem a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna korábban, nevem könnyedén, puhán ejtem ki, mintha csak egy titkomat osztanám meg vele, amit korábban nem mondtam még senki másnak. Pedig az egész világ, vagy legalábbis a történelemnek ezen korszakában érdekelt része is így ismert, még mielőtt a világ romjaiba dőlt a fejünk fölött, ezen a néven imádtak vagy épp gyűlöltek, vagy pogány módon istenítettek, felruházva olyan képességekkel, amiknek még akkor sem lehetettem volna birtokában, ha teremtőm sokkal bőkezűbben osztogatta volna a mindenféle tehetségeket; bár megkönnyebbülök, hogy Ő nem így ismert, és újra megremegek kezei alatt, ahogy nevem legördül ajkairól, és valahol mélyen gyűlölöm azt a tényt, hogy így érzem magam Kérdése ott rezonál a lélegzetvételnyi távolságban közöttünk, de bármennyire is szeretném megválaszolni, fogalmam sincs, mit mondhatnék; a kiléte iránt érdeklődni illúzióromboló lenne, válaszolni viszont nem tudok, hiszen nem tudom, mi érdekelné úgy igazán: az, aki vagyok, vagy az, aki lehetnék? Vagy talán az, aki voltam? Bár ebben a világban jelentéktelen voltam, csak egy relikviája egy rég nem létező, utópikus világnak, amiből mostanra mindenki gúnyt űzhetett - hiszen csak halovány árnyékai voltunk régi önmagunknak, annak a rendezett, példamutató rendszernek, ami kártyavár módjára dőlt a fejünkre és aminek talán sosem voltam igazán a részese... Vagy legalábbis nem éreztem magam annak.
- ...és neked fel kellett keresned. - Szelíden, szinte már szórakozottan mosolyodok el; igaz, a helyében én is mentem volna a kíváncsiságom hangja után, talán egyenesen a halálba is, tekintve, hogy akármi is volt a fák között, esélyem sem volt ellene egyedül. Talán ez a gondolat is józanít ki annyira, hogy szinte már erőltessem a távozásunkat innen, részben azért, hogy ne legyünk többet a figyelő tekintetek kereszttüzében, másrészt pedig azért, mert szükségem volt legalább egy pillanatnyi nyugalomra és csendre, na meg az éjszaka hűvös levegőjére, hogy valamelyest helyre tegyem magamban azt az ismeretlenül ismerős érzést, ami azóta kísértett, hogy megízleltem a vérét.
- Shh... Bízz bennem, csak egy kicsit még. - Annyi mindent mondhatnék, mégis ezeket a szavakat választom; túl bizalmas a hangnem, és a suta ölelés is, amivel magamhoz vonom, mikor felkel az asztaltól. Ha külső szemlélőnk lennék, minden bizonnyal elhinném, hogy csupán az alkohol tett minket ennyire ragaszkodóvá, és ebben akarnék hinni is, hogy csupán az alkoholmámor hatására nyikkanok egy aprót, mikor ujjai a derekamba marnak; mintha csak vak vezetne világtalant, gondolataimban elveszve vezetem Őt az éjszaka néma, nyomasztó csendjébe. Arra már nem is gondolok, hogy az újabb vérfoltot már sehogy sem fogom tudni kimosni a felsőm anyagából, mert ez már egyáltalán nem számít; valamivel fontosabbnak érzem most azt, hogy ne hagyjam Őt csak így elvérezni itt, ebben a koszfészekben, és a gondolat, ami megfogan a fejemben egyszerre felelőtlen és túlzottan odaadó, és nem is tudok mit kezdeni vele... Mert mégis csak olyan titkot terveznék vele megosztani, ami hosszú távon akár az életembe is kerülhetne, és hát ér ez nekem egyáltalán ennyit? Hajlandó lennék feláldozni a saját életem azért, hogy az övét megmentsem? Legutóbb, amikor ezt megtettem valakiért, semmit se értem el vele; a vérembe fagyva haltam meg, és a város csak égett, addig, amíg már nem maradt más, csak a hamu és az égett hús szaga a levegőben, és a halott fák között meghalt valami olyan is, amit egyébként sosem lett volna szabad éreznem, sem megtapasztalnom.
...de aztán az éjszaka hűvös csendje körülölel, és momentálisan elfeledkezek mindarról, amin korábban gondolkodtam; tekintetét követve nézek a sűrű fák felé, kritikusan vonva össze a szemöldököm, ahogy az általa emlegetett ösvényt kezdem el keresni, de nem látok ott mást csak mély, feneketlen sötétséget és halott fákat, és ugyanaz a rettegés, amit korábban éreztem, újfent megkörnyékez. Észre sem veszem, hogy ujjaim jóval erősebben marnak a vállába, mint az szükséges lenne, de minél tovább nézem a fákat, annál jobban reszketek, mint a kora téli, fagyos szél által simogatott falevél; irracionálisan intenzív bennem az érzés, hogy valami figyel minket a fák közül, halott tekintetével lassan boncol fel, lefejtve a hóka bőrt, feltépve a gyenge húst, az izomszöveteket és lassan töri össze a csontokat, csak kiélvezve, ahogy a halott föld elnyeli a vérem, a fák pedig az utolsó, elkínzott halálsikolyom. Pont így képzelem el; hogy így végzem be az életem, a véres mocsokba taposott szárnyakkal, ugyanolyan meggyalázottan, mint ahogyan éltem...
- Igazad van... menjünk. - Mintha csak több évezred súlya kerülne le a vállaimról, mikor végre elszakítom a tekintetem a fák vonalától; szinte már megkönnyebbülök, mikor újra megérzem lélegzetvételeinek forróságát a nyakam bőrén, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant vagy ostobát, amit később megbánhatnék - már pedig ezekből egy teljes felhozatal megfogan a gondolataimban, ahogy menekülést keresek ennek az istenverte helynek a nyomasztó aurájától, akármit, bármit, csak egy pillanatnyi figyelemelterelést... Aztán csak elindulok a rozoga faház irányában, ahol tartottak, egyre közelebb ahhoz a kurva erdőhöz és a nyomasztó csendjéhez, de mit tehetnék, ha nincs ennél jobb alternatívánk?
Bár nem tudom, van-e még kihez, azért lélekben elmondok még egy imát azért, hogy a házikó ugyanúgy üres legyen, mint ahogy hagytam; egy örökkévalóságnak tűnik az a néhány méter, amit meg kell tennünk, és minden egyes lépés, ami közelebb visz a fákhoz, mázsás súllyal nehezedik a vállaimra, szúr és éget, mint amikor az ember elvágja az ujját annak a könyvnek a lapjával, amit képtelen letenni, bármennyire is retteg attól, mit találhatna a következő oldalon. Talán én is ezt a fajta rettegést érzem, ahogy szabad kezemmel belököm a megviselt ajtót, és betessékelem Őt is rajta a sápadt félhomályba, amit csak néhány olajgyertya világít meg; már innen látom, hogy az elmúlt időben (mennyi telhetett el, amióta kiléptem az ajtón? néhány perc? néhány óra? néhány nap talán?) nem változott itt semmi, az általam megfojtott bokorlakó holtteste még mindig ugyanabban a groteszk pózban hever a földön, ahogy itt hagytam, még a kötéllel a nyakában, és a rozoga ágy még mindig fel van dúlva - pont ugyanúgy, mint amikor magamhoz tértem rajta, megkötözve, meggyalázva. A kötél által hagyott horzsolásnyomok tompa, lüktető fantomfájdalommal emlékeztetnek erre az eseménysorra; és nem tudom, hogy erre a gondolatra fintorodok el, vagy arra, ahogy átlépek a holttesten, ami az utamban van. Miért nem gondoltam arra, hogy odébb rugdossam, mielőtt távoztam? Bár a fene sem hitte, hogy visszajövök még ide...
Az ágy kerete kényelmetlenül mar a combomba, ahogy leülök a szélére vele együtt; talán ez lenne az a pillanat, amelyikben már illendő lenne Őt elengednem, aztán elhúzódni, megkeresni a saját személyes terem valahol az apró ház távolabbi részében, amíg Ő jobban lenne... De ha nem lök el magától, én sem húzódok el, sőt, pont ellenkezően, inkább közelebb ülök hozzá, arcom egy hosszabb pillanatra a hajába temetve, amíg el nem felejtem a korábbi konfrontációm azzal az ismeretlen rossz érzéssel, ami az uralmába kerített, amikor a fák közötti sötétséget fürkésztem és reszkettem, mert a hidegje csontig mart, fagyos volt és fájdalmas, mintha csak halott csillagot akartam volna megérinteni, és ez a sötétség fojtogatóan ölelt körül, mintha csak össze akart volna roppantani, a vér és a reccsenő csontok hangjának kíséretében, és ez lett volna a halálom szimfóniája, amit egyedül a halott fák hallottak volna... Bár talán ostoba dolog az Ő sötétségében keresnem a menekülést és a pillanatnyi komfortot, ugyanúgy, puszta kézzel kitéphetné a szívem a helyéről, ha akarná, érzem rajta, hogy talán képes lenne erre, ha engedném neki; és valahol félek tőle is, reszketegen lélegzem be a vérének fémes szagával átszőtt illatát, és arra gondolok, hogy gyenge vagyok, gyenge, gyenge... És túl emberi.
- Itt egy ideig biztosan nem zavar majd minket senki... - Túl sok, fölösleges szó, remeg a hangom és remeg a kezem; ha még mindig nem lökött el magától, akkor a hajába suttogom a szavakat, erőtlenül kapaszkodva belé. Rossz szokásom, hogy mindig túl sokat beszélek, amikor stresszelek valamin - bár jelen pillanatban nem is tudom, mi az, ami ennyire kibillentett a lelki egyensúlyomból, a hely nyomasztó atmoszférája, a gondolataim, vagy esetleg még valami más, de vérének keserű ízét még mindig érzem a számban, mikor nyelek egyet, véletlenszerűen összeválogatott szavakkal folytatva a monológom, amennyiben nem csitítana el valahol félúton. - De aztán el kell tűnnünk innen... Akármi is van abban az istenverte erdőben, véres koloncként akartak odadobni neki, mint egy darab romlott húst, megkötöztek, és... Vissza kell szereznem az íjam, valahová elvitték...
Mély levegő, Dai Jie... Mégse tudom befejezni, amit mondanék, hiszen szavaim csak elkínzott nyüsszenésbe fulladnak, aztán elhallgatok; nem is tudom, mit mondhatnék... megmérgeznek a szavak.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 28, 2019 9:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Sokszor suhan át a gondolataimon az a bizonyos agancsos démon, a hatalmas rém, mely kegyetlenül ragadja el az ártatlanokat. Olykor visszhangként száguld végig rajtam a férfi hangja, s ahogy haladtam szépen lassan a hely felé, úgy öltött testet az elmémben ez a bizonyos kísérteties, veszedelmes alak. Ha tehettem volna, pillanatok alatt átsuhanok a rengetegen, ám már messziről éreztem, hogy ide nem lehet csak úgy berobbanni. Lassan kell közeledni, kopogtatni kell, átsuhanni az árnyak mellett, s pillanatról pillanatra csúszni beljebb a sötétségben. Pedig aztán könnyen lehet, hogy csak egy őrült utolsó segélykiáltásai voltak azok a szavak. Ám a tébolyult tekintetében láttam egy különös, őszinte csillogást. Az igazi, mélyben gyökerező rettegést, melyet szinte semmi sem tudna jól leplezni, még a lélek homálya sem. Talán nincs semmiféle agancsos, ám az biztos, hogy lappang itt valami a sötétben, ami olyan erős, hogy elszívja az életet is mindenből. Nem véletlen ez a sok üres tekintet és szürke test, mintha csak a félelem már olyan szinteket öltött volna, hogy azt már egyszerű módszerekkel aligha lehetne visszafordítani. A démonok szeretnek ebből táplálkozni... Tán egy különös illúzió lenne az egész, s egy egyszerű pokoltárs bujkál itt valahol? E gondolatra halk sóhaj bukik fel belőlem, hiszen a tekintetem újra csak az idegent fürkészi, aki annyira nem illik bele a képbe. Ő maga is lehetne akár az a bizonyos lény, aki elszívja az életet akár a tudtán kívül is. Megeshet könnyedén, hogy olyan erő birtokában van, ami cikázik körülötte hevesen, de képtelen arra, hogy megragadja, így nem is tudhatja, milyen hatásai lehetnek. Mégis, minél jobban nézem őt, annál inkább borul fel róla az összes teóriám, amit ily' csekély idő alatt alkottam róla. A komor tekintete, aztán a mosolya, a révedő pillantása, majd az aggódó. Annyi érzés, annyi titok...
- Kitartó tudok lenni, majd bizonyítok. - kicsiny mosoly suhan át rajtam, mely amilyen gyorsan jött, olyan hamar illan el. Csak próbálom megragadni azt a kapaszkodót, mely némi fényt nyújt ebben a homályban, mely nem enged lesüllyedni a mocsárba s belefulladni a gázokba. Még ha őt magát nagyobb rejtély is övezi, mint ezt a lepukkant leprafészket.
S bár ha fel is csillant egy kellemes este reménye, azt a számban bugyogó vér hamarosan megakasztja. Minden porcikámmal és zsigeremmel azon vagyok, hogy visszafogjam a mélyről feltörő késztetést, mely során csak úgy ömlene ajkaim közül a vér, mint egy vízesés, hogy aztán valami fura módon füstként távozzak a testemből. Még mit nem! Érzem, hogy kezd feltörni bennem a düh, hiszen már elnézést, de mégis mi jogon mérgez meg engem bárki?! Azonnal oda kellene ugranom ahhoz a szajhához, kifeszíteni a mocskos száját, és kiengedni a vérem, mely addig csorogna belé, amíg meg nem fullad. Ezt kellene tennem. Talán meg is tenném, ha egyedül lennék, s magasról tennék a fájdalomra, mely átjárja minden porcikám tüzes kígyóként. Ám az arcomra simuló puha kéz s az átható tekintet hamar átbillent a másik oldalra. Mérgemben szeretek dühöngeni s rombolni, viszont most ezek a késztetések odabent maradnak, vagy inkább átszöknek az ujjakra, s elvesznek a mélyükön. Nem veszem le róla a tekintetem, talán nem is lennék most rá képes, csupán akkor szakad meg a kontaktus, mikor egy sóhajjal lehunyom a szemeim. Helyén kell kezelnem a fájdalmat, de ez most új és más, nem olyan, melyet eddig képes voltam átszabni élvezetté. Ezt még be kell fogadnom s a magamévá tennem, de ennyi szürke, gusztustalan massza közt aligha menne.
- Így szoktam szórakozni, ez az előjáték... - rezdül felfelé az ajkam, miközben akadozottan csúsznak ki rajta a szavak. Csak hogy egy kis groteszk humort is vigyünk ebbe a roppant kellemetlen helyzetbe. Ezek még talán akkor suhannak ki belőlem, mikor a homloka az enyémre simul, hogy még inkább visszatolja belém a bosszúra éhes gondolataim. Kivéreztetni egy démont... Milyen világot élünk!
- És olyanok is, amik megérik a szenvedést, mert annál élvezetesebb lesz a végén a jutalom. - súgom vissza a mosolyára némi sejtelmes sugallattal, melyet követnek azok a lehulló vércseppek. Egy pillanattal én már előrébb vagyok, s azt képzelgem, hogy undorodva hátrál meg, ám ez nem így történik. A veszett szemeim még jobban elkerekednek, mikor lepillantok arca felé, s meglátom, ahogy nyelve beljebb húzza a vörösséget. Ízlelgetné tán? Újabb halk sóhaj árad felőlem immáron sokadjára, mégis kicsit máshogy.
- Ezt talán nem kéne, hátha rád nem lesz jó hatással a vérem. Túl sok mocsok van benne. S még ez az ital is... - érintem meg egy ujjal alsó ajkát, hogy elvágjam a cseppek útját, mielőtt még túl sok lenne belőle. Nem is tudom, hogy egy kívülállónak mi lehetne rosszabb, maga a méreg, vagy éppen a fertőzött vérem, mely annyi évszázad bűnét és emlékét hordozza magában. Hogy létezik bennem egyáltalán valami apró jóság? Azt kétlem. S ha ez az idegen tényleg más, akkor talán még ő is megérezheti, hogy valami nem teljesen van rendben. Hiába, nem a jó cselekedeteim vittek a Pokolba, hanem a mindent felemésztő gyűlölet szőtte gyönyör.
- Daji. - suttogom halkan. - Ki vagy te, Daji? - folytatom az előbbi kérdésem halkan. S valóban, talán nem itt és nem most vagyok kíváncsi a válaszra, mégis úgy érzem, hogy el kell engednem a levegőbe ezt a kíváncsiságot, hogy megragadjon benne. Valójában tán még én magam sem tudnék erre a kérdésre válaszolni igazán. Ki vagyok én? Egy démon. Ez biztos. Ám azon felül? Átkozott? Mint halandóként? Még mindig hordom a gyűlölet pecsétjét, mellyel a halandó énem láncolták le? Magányos, dühös, gyilkos, tébolyult? Ki vagyok én? Mi vagyok én? S miért agyalok hirtelen ezen? Fáj a létezés is jelenleg, nehéz ilyenkor egy adott dologban megkapaszkodni, olykor kusza gondolatok keríthetik hatalmába az elmét.
- Nem azért jöttem, hogy tomboljak. - csúsztatom bele sejtelmesen édes kacajába a szavakat. - Találkoztam egy különös alakkal, aki tébolyában egy furcsa helyről regélt... - csak egy kis ízelítő, egy kis titokzatosság, hiszen egyértelmű már, hogy nem csupán egy megfáradt utazó vagyok, ki álomra hajtaná a fejét ezen a helyen. Ám úgy érzem, hogy még a falnak is füle van, s talán e szavak inkább máshova valóak.
- Menjünk... - válaszolom halkan és megadóan. Igazából bárhova el tudna vinni, hiszen amíg a közelemben van, él az a bizonyos pajzs. Persze, talán nincs is semmi, én képzelem az egészet s próbálok kapaszkodni a személyébe keservesen, de meg kell hagyni, fura hűvösséget érzek, mikor a puha kezek elsiklanak az arcomról. Most már nem csupán az a fő kérdés, hogy ki ő, hanem hogy mi Ő. Hát ennyire sok időt töltöttem volna odalent a mélyben, hogy elsuhant felettem a változó világ?
- Csak egy kis nyugalomra van szükségem, négy falra vagy éji sötétségre. Itt mégsem használhatok mágiát ennyi kíváncsi tekintet előtt... - akik egyre csak fürkésznek, figyelnek, hol jobban, hol kevésbé, s ez egy idő után minden zavarommal együtt kezd már idegesítő lenni. Pedig démon vagyok, miért zavarnának ezek a hitvány halandók? Fogalmam sincs, de ezt érzem. S ez bosszant. Hátranyúlok hát a nyakamhoz, hogy megkeressem a csuklyám, ám azt kereshetem, hiszen nincs. Ilyen arccal pedig célszerűbb lenne nem mutatkozni túlságosan. Így hát mindenkinek háttal eléggé nehézkesen, de feltolom magam, s ha Daji is feláll, akkor egyből átcsúsztatom derekán a kezem, majd arcom a nyakának döntöm, hogy elvesszen az ében tincsek ölelésében. Közelebb húzom magamhoz, ám a második akadozott lépésnél, amit megteszek előre, újabb halk köhögés szakad ki belőlem, s hamarosan megérezheti a melegséget a nyakán, mely lassan kúszhat lejjebb, ha nem törli le újra. Lassan már rajta több lesz a véremből, mint rajtam, de már csak egy kicsit kell kibírni... Már csak pár lépés! Úgy érzem magam, mintha hirtelen az a majd' hétszáz év nyomasztóan telepedne rám s húzna lefelé, így mikor végre kiérünk a hűvösre, s becsukódik mögöttünk az ajtó, egy mély sóhaj tör fel belőlem. Ám nem engedem el Őt. Csupán fejem emelem az erdő felé, melynek a csendje szinte borzongató. A hold sápadt tükre kísérteties homályba burkolja a tépett lombokat, az én tekintetem azonban hamar kérdően fürkészi a messzeséget.
- Ott... - emelem fel a szabad kezem, míg a másik még mindig görcsösen kapaszkodik a köpenyébe. Egy bizonyos irányba mutatok, ahol látszólag sűrűn követik egymás a korhadt, ősöreg tölgyek.
- Onnan érkeztem... - a hangom értetlenül cseng, s megpróbálom kihúzni magam, hátha csak elnéztem valamit. Ám nem. Kérdőn pillantok magam mögé a fogadó felé, oldalra, s újra előre, a távoli, sötét erdőség felé.
- Ott egy ösvénynek kellene lennie. - elhalkulok, s egy hűvös szellő tovaviszi a szavaim valahova a falun túlra, távolra, a feketeségbe. A sokadik sóhaj hallatszik felőlem, s betudom ezt az egészet a szemem káprázásának, s hogy éppen marja a testem minden szegletét a méreg.
- Menjünk, vezess, Daji. - szorosan húzom magamhoz újra, enyhén rátámaszkodva, s visszahúzódva a nyakához. Az állapotom egyre aggasztóbb, mintha az ereim lángra akarnának gyúlni a feketeségükben. Mégsem vagyok hajlandó elengedni magam, ezért is próbálom azt sugallni felé, hogy ez mind csupán az álcánkért van, hátha még velünk szembe lépked egy gyanakvó falusi, aki jobb, ha két részegest lát egymás karjaiban enyelegni és józanodni, mint hogy egy démoni figurát, ki talán a falujukat akarná megkísérteni. Aztán ki tudja, milyen szinteket ölt majd az a bizonyos revans, mely olykor meggondolatlan cselekedetekre ösztönöz. Vagy jelenleg éppen elillan újra és újra, amíg Ő a közelemben van. Bárhogy is legyen, nem akarok megállni addig a bizonyos helyig, ami hozhat némi megnyugvást. Nem csak nekem, de talán neki is, ha már nem kell a véremben áznia.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 25, 2019 5:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Amíg Ő a helyieken néz végig újra, én az asztal lapjába szegezem a tekintetem; egy aprócska részem talán örül annak, hogy ennyire jól szórakozik azon, hogyan neveztem eddig fejben a helybélieket, de nem hiszem, hogy célszerű lenne őket azzal provokálni, hogy ezt hangosan is kimondjuk. Hiába tűnnek békésnek és nyomottnak, már tapasztalatból tudtam, hogy ez csak a látszat volt; gondolom, nem tegnap óta élték az életüket ebben az elszigetelt faluban, és biztos voltam abban, hogy az efféle izoláció nem tesz jót senki mentális állapotának sem - és ha ehhez még társította az ember a mindent megülő, nyomasztó atmoszférát, szinte már biztos lehetett abban, hogy az itteniekkel valami nincs rendben. Mondjuk nem láttam a fejükbe, de azt hiszem, nem is igazán akartam volna, még ha lehetőségem is lett volna rá; és igazából igyekszem nem is gondolni rájuk igazán, hiába vannak ennyire közel, mert hát ha én nem veszek tudomást róluk, akkor ők sem fognak tudomást venni rólam, ugye?
- Ki tudja... Talán még sikerülhetne is. - Nem kellene ennyire sejtelmesen mosolyognom rá; legalábbis a józan eszem azt súgja, hogy nem lenne szabad ennyire elengednem magam a társaságában, ha a saját érdekemben nem is, akkor legalább a bokorlakók miatt. Minden istenek tudják csak, mire készültek, ami miatt megkötözve tartottak, de ha valaki megkérdezett volna erről, minden bizonnyal lettek volna teóriáim, kezdve a kannibalizmussal, a pogány isteneknél befejezve, akiknek esetleg fel akartak volna áldozni; ez utóbbi elég kínos helyzetbe is hozhatott volna engem, tekintve, hogy még mindig az Isten angyala voltam, bármennyire is eltávolodtam tőle is, meg az egész fajtámtól úgy nagy általánosságban. Vagy ők távolodtak volna el tőlem? Nem csodálkoztam volna azon, ha mindvégig, mindannyian megvetettek volna amiatt, hogy az emberek között tartózkodtam, átvettem a szokásaikat és hagyományaikat, talán a fejemhez is vághatták volna, hogy már nem vagyok igazi angyal...
...és ebben a pillanatban sem érzem magam igazán annak, mert egy igazi angyalt nem lenne szabad, hogy ennyire vonzzon a sötétség, az Ő sötétsége. Talán reszketnem kéne a közelében, attól félve, hogy bemocskolna, ha hozzám érne; talán az lenne a legokosabb döntésem, ha most felkelnék a székemről és hagynám, hogy itt múljon ki, a saját vérében megfulladva az asztal koszos lapján, és úgy állnék tovább, mintha sose találkoztunk volna, mert akárhogy is nézem, pont Ő nem tűnik olyan személynek, akinek őrangyalra lenne szüksége, méghozzá pont rám, aki még a saját fajtájában is kifejezetten gyengének számított. Hirtelen nem is tudom, mit tehetnék érte, hiszen a vér látványa valamennyire megbénítja a gondolataimat; évtizedek, vagy talán évszázadok óta ez az első alkalom, hogy ennyire tanácstalannak érzem magam azzal kapcsolatban, mit kéne tennem, és igazából magam sem tudom, mit akarok elérni azzal, hogy kezem az arcára simítom, hüvelykemmel gyengéden letörölve a vért az alsó ajkáról. Talán ebben a pillanatban örülök a legjobban annak, hogy senki se figyel ránk különösebben, hiszen most semmi esetre sem viselkedünk úgy, mint régi ismerősök, sem úgy, mint két idegen, akik az alkohol mámorukban kerültek közelebb egymáshoz; hiszen elég közel vagyok hozzá ahhoz, hogy lássam, ahogy szemeinek színe lassan egészen más árnyalatot ölt, és egy hosszabb pillanatra el is veszek benne, megfeledkezve arról, hol is vagyunk, meg hogy épp mi történik.
A kurva életbe már, Dai Jie, szedd össze magad!
Az alkohol keserűsége térít csak magamhoz úgy igazán; bár minden egyes korty szögesdrót módjára marja végig a torkom, csak fintorgok, próbálva visszafogni a kényszert, hogy kiköpjem, amit az előbb lenyeltem. Akármivel is traktáltak minket ezek a bokorlakók, tudták, mit csinálnak - és ez egy hosszabb pillanatra visszatereli a gondolataim mindarra, amin akkor filozofáltam, amikor még egyedül ültem az asztalom mellett: hogy valami biztosan van az erdőben, valami olyan, ami ellen muszáj védekezniük mindenféle, többé vagy épp kevésbé hatásos módon. Talán a mi fajtáink közül lenne odakint valaki, aki a fejébe vette, hogy terrorizálja ezeket a békeszerető, ártatlan állampolgárait az apokalipszisnek? Vagy ki tudja, talán valami sokkal rosszabb, valami olyan, amitől még a legbátrabbak is megrettennének, ha farkasszemet kéne nézniük vele? Lassan már magam sem tudom, hosszú távon melyik eventualitás lenne a jobb - idebent maradni vagy épp kimenni; egyelőre viszont friss levegőre lenne szükségem, legalább egy rövidke pillanatra anélkül, hogy valaki tekintete kitartóan próbálna lyukat égetni a hátamba, arra várva, hogy az alkohol rám is hasson valamiféle módon. Tudom, hogy figyel; nem kell hátrafordulnom, hogy lelki szemeim előtt lássam, ahogy a pult szélének támaszkodik, talán egy piszkos ronggyal törölgetve egy hasonlóan mocskos poharat, és félszegen somolyog, fene tudja, miféle gondolatokat lapozva végig az elméjében. Szeretnék megszabadulni ettől a gondolattól minél hamarabb, elterelni a figyelmem valami más, kellemesebb irányba...; de a hely nyomasztó aurája megint csak mázsás súllyal nehezedik a vállaimra, és megint csak azon kapom magam, hogy a jóképű ismeretlenben keresem a menekülést, homlokom óvatosan támasztva az övének egy rövidke pillanatra, elgondolkodva azon, mit is mondhatnék.
- Vannak olyan végződések, amiket nem érdemes megvárni. - Halkan sóhajtok, szelíd, mégis csalódott mosolyra húzva az ajkaimat; magam sem vagyok igazán biztos abban, mit akarok ezáltal mondani, hogy a potenciálisan ránk váró halálra (vagy épp "halálra") célzok vagy rég letűnt korok fantomjaira, amik még kísértettek, vagy még valami másra, amit hirtelen nem tudnék megnevezni. Egyébként is, mi várhatna még itt ránk? Akárhonnan is próbáltam megközelíteni mindazokat a dolgokat, amik eddig történtek velem, aztán velünk, csupa negatív következtetést tudtam csak levonni, amiket röviden úgy tudtam volna összefoglalni, hogy "mind meghalunk"; mi is, meg a bokorlakók is, mert az lehetetlen, hogy a karma ne találjon vissza előbb vagy utóbb mindazért, amit tettek akár most, akár korábban. Minden egyes pillanattal egyre nyugtalanítóbbnak tűntek - és igyekszem erre ráfogni azt, hogy szívem még mindig hevesen dobog bordáim fogságában, túl emberien, szégyent hozva rám is, meg mindarra is, aminek lennem kellene. De egyáltalán minek kellene most lennem?
Igaz, ezen már nem győzök elgondolkodni, hiszen a kérdése, és nem csak, sikeresen eltereli a figyelmem, és akaratom ellenére is összerezzenek, mikor a vércseppek az arcomra hullanak; hiába erős a késztetés arra, hogy próbáljam őket letörölni (vagyis inkább csak elmaszatolni), mégsem teszem ezt meg, csupán az alsó ajkam nyalom meg picit, és ahogy vérének fémes íze szétárad a nyelvemen, elgondolkodok azon, mégis mit válaszolhatnék a kérdésére. Végül is ki voltam? Renegát őrangyal, aki talán szégyent hozott az egész fajtájára? Eltévelyedett utazó, akit csupán a sors sodort az Ő útjába? Vagy talán a történelmi személy, aki a könyvek szerint romba döntött egy egész dinasztiát? - Ha a nevem szeretnéd tudni... a többség Daji-ként ismer.
Aprócska hazugság, amit a lehető legszelídebb mosollyal mondok ki; minimális elferdítése a nevemnek, mégis elég ahhoz, hogy egyelőre viszonylag biztonságban érezzem magam mellette - hiszen elég nagy valószínűséggel nem ismeri a történelmi kontextust, és egy icipici szerencsével talán nem is fogja folytatni a témát, vagy legalábbis nem itt, ahol lényegében még a falnak is füle volt. Bár egyáltalán miért is akartam volna neki bármit is mondani magamról? Főleg most, hogy tudatában voltam annak, hogy két ellenséges tábort erősítünk, vagy frakciót, vagy egyéb mifenét, amire a mai világ fel volt osztva; nem sokat tudtam a politikáról, utoljára talán a Shang-dinasztia idejében voltam igazán érdekelt benne, azután pedig soha többé, így igazából az sem volt meglepő, hogy a mai világról is csupán annyit tudtam, amennyit az elmúlt napokban, talán hetekben sikerült kidedukálnom a mindenféle mondatfoszlányokból, amiket kihallgattam itt és ott. De igazából nem voltam előítéletes - elég ironikus lett volna, tekintve, hogy még a saját fajtám is kinézett a soraiból mint árulót és szégyenfoltot, aki inkább a halandó társaságot preferálta a saját fajtája helyett, és így milyen jogon dobtam volna Rá az első követ?
- Hát, akkor ezzel már egy fokkal okosabbnak bizonyultak nálam. - Halkan, szórakozottan nevetek, próbálva elviccelni az egész szituációt, ugyanezzel igyekezve eltitkolni, hogy valahol mélyen pánikoltam; igaz, nem Ő volt az, aki megijesztett, sokkal inkább attól féltem, ahogy reagáltam rá, óvatos érdeklődéssel és túlzott közvetlenséggel, hiszen most is sokkal közelebb voltam hozzá, mint kellett volna, és még csak azt sem mondhattam, hogy mindezt az alkohol csináltatta velem, mert nem volt belőle annyi a szervezetemben, hogy így viselkedjek. Legszívesebben azzal próbálnám ezt magyarázni, hogy csak a félelem vezérel, és az emberek mindenféle dologba belekapaszkodnak, amikor valamitől félnek; vagy magyarázhatnám ezt azzal is, hogy csak ki vagyok éhezve bárki érintésére, mert az elmúlt időben túl sok időt töltöttem el azzal, hogy letűnt korokon elmélkedjek és mindazon, amit hiányoltam belőlük; akármi is lenne a magyarázat, képtelen vagyok kibékülni vele, így inkább elvetem mindkét lehetőséget, figyelmem megint csak Neki szentelve, mert hát ki másra lenne még itt érdemes figyelni rajta kívül?
- Azt hiszem, ideje lenne mennünk. - Halk, elhaló suttogás csak a hangom; azt a kezem, ami egész eddig az arcát cirógatta (amire egész eddig fel sem figyeltem, hát még egy ilyen figyelmetlen angyalt), lassan simítom a hajába, közelebb vonva Őt magamhoz, rájátszva erre az alkoholmámoros egymás karjaiba omlásra, amit egész eddig próbáltunk produkálni - pedig abban is biztos vagyok, hogy ha valamikor kijutunk innen (mármint az egész kurva erdőből, nem csak ebből az épületből), jó ideig nem nyúlok majd semmilyen alkoholhoz, bárki is adja a kezembe, és soha többet nem bambulok el annyira, hogy még egyszer el lehessen rabolni és potenciálisan feláldozni a pogány isteneknek, vagy akármi másnak, ami a fák között lakhat. - Azt hiszem, tudok egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg jobban nem leszel...
Mondjuk fogalmam sincs, hogy hogyan működik ez a démonoknál; még az angyalok esetében sem igazán tudtam, hogyan regenerálódtak egy-egy mérgezésből, mert engem egész eddig csak hat különböző módon szúrtak le, meg egyszer meg is fojtottak... Az emlékre szinte már érzem is a nyakamra kulcsolódó ujjakat, a kezdeti fájdalmat és a későbbi oxigénhiányt, és hiába harapom be az alsó ajkam, nem tudom visszafogni az elkínzott nyüsszenésem; ha van nagyon elbaszott pillanat arra, hogy megint felüljek a nosztalgiavonatra, akkor minden bizonnyal ez az - egyébként sem hiszem, hogy normális dolog lenne, hogy ennyire retrospekciózok, mintha csak arra készülnék, hogy a következő néhány órában meg fogunk halni. Vagyis én fogok meghalni. Mi a jó fene volt velem meg ezzel az istenverte többes számmal folyton...?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 23, 2019 9:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
- Bokorlakók! - ismétlem meg. - Zseniális, ennél szebb jelzőt keresve sem találhatnék rájuk. - akaratlanul is újra végigfuttatom a tekintetem a helyieken, immáron sokadjára, ám most is úgy pillantok azokra a szürke arcokra, mintha először látnám őket ebben a pillanatban. Szinte egy masszává áll össze az egész, egy borús és hideg valamivé, aminek mindenki a része, amit mindenki éltet. Kivéve Ő. Érzékelem, hogy pontosan az a célja, hogy ő is láthatatlanként lépkedjen közöttük, mint egy élőholtak közt járó ember, ki hiába ölt magára beleket és cafatokat s vegyül el, a mocsok alatt akkor is egy ember lapul. Ám Ő más. Nem egy egyszerű idegen, ki itt rázza le magáról az út porát, s piheni ki a fáradalmait. Megmagyarázhatatlan, kusza foszlányok törnek ki belőle újra és újra, melyeket vágynék megérinteni, ám azok érinthetetlenek. Meglepő hát, ha a kíváncsiságomat nem tudom leplezni, s úgy fürkészem őt, mintha azonnal ki akarnám belőle tépni az összes titkát?
- Legalább mi érezzük jól magunkat, ha már itt mindenkit látványosan nyomaszt valami. - vonom fel egy pillanatra a szemöldököm, majd mosolyogva eresztem vissza, mikor feljebb szökik az ében tincseken a csuklya. Szinte bizseregnek az ujjaim, hogy odanyúljak s hátrébb lökjem rajta, hogy teljes egészében lássam a vonásait, s az azok alatt megbúvó apró mosolyt, ám mégis visszatolom mélyre magamban a késztetést. Észnél kell lennem, s meg kell maradnom egy egyszerű, ám kissé furcsa utazónak, mintsem olyannak, ki erőszakkal akarna magának társaságot szerezni. Nehéz nem elmerülni a különös és egyben nyugtató kisugárzásban, mely ahogy így mellette ücsörgök, olyan, mintha egy védőburkot húzna magunk köré, melyen kívül ott a komor atmoszféra, ám mi ketten idebentről a biztonságból tekintünk kifelé. Szokatlan, felettébb szokatlan. Vagy egész egyszerűen túlságosan rég jártam már emberek közt, s ha valaki egy kicsit is felkelti az érdeklődésem a sok szürkeség mellett, akkor azt képes vagyok az egekig magasztalni. Holott talán tényleg egy magányosnak tűnő idegen, ki a maga egyszerűségével próbálná átvészelni az estét eme távoli kis faluban. Be kéne fejeznem a töprengést tán? A tekintete pillanat tört része alatt mégis egyre több kérdést szül bennem, ehhez pedig megszólalnia sem lenne szükséges.
Valójában sokkal több a kimondatlan sejtelem köztünk, mint az elvárható lenne két idegentől. Ahogy a méreg elkezd marni belülről, melynek hamarosan külső hatása is lesz, nem éppen arra számítok a megmaradt ép gondolataimban, hogy majd részvétet mutatna ez a különös alak. Sokkal inkább arra számítok, hogy neki itt lesz elege, ő nem kér ebből, sok vagyok neki már most, így inkább odébb áll, avagy segítséget hív, s utána szivárog el szépen az ajtó irányába, mintha csak egy délibáb lenne, akit én magam képzeltem csupán. Ám mikor az arcomra simít, s eltünteti az apró, vöröslő csíkot, nehezemre esik újabb levegőt venni a meglepettségtől. A méregzöld íriszeimbe közben halovány, piros csíkok úsznak, melyek percekre teljesen megváltoztatják az árnyalatát, s immáron külsőségekben inkább tűnök egy veszett tébolyultnak, mint egy békés és kíváncsi embernek. Végül muszáj sóhajtanom, hosszasan, remegve, s erőtlenül nyúlok a puha keze után - mert hogy ezt hamar sikerül megállapítanom -, ám ujjaim lecsusszannak róla rövid időn belül.
- Ne, te inkább ne... - nyögöm erőtlenül, s elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy a fintoron kívül nem történik semmi egyéb változás. Belőle nem indul meg vérpatak, ahogy belőlem, vagy tán ennyire képes lenne visszafogni a dolgokat? Számomra ez a valami újdonság, s úgy söpör végig a testemen, hogy időm is alig van ellenkezni. Az ereim lüktetnek, s érzem, ahogy a ruhám alatt ég a bőröm, fel akar gyulladni, s csak egyre nagyobb lesz a fájdalom. Fejben igyekszek átkapcsolni, s élvezetet tölteni a szenvedésbe, de maga a hely nehezen engedi, hogy könnyedén átkapcsoljam magam. Igazából itt minden nehezebben működik bennem, mintha az elmém is egyre inkább összenyomódni látszana. S mégis... Ahogy ujjai az enyéimbe fonódnak, s hajának illata beszökik a vér fémes szagába, úgy kezd visszahúzni a valós világba az egész lénye. A szívem nagyokat és mérgezőeket dobban, de minden elmúlt pillanattal mintha könnyebb lenne az egész. Nehéz ellökni a büszkeségem, s bevallani, hogy profi mágiahasználóként ennyire meg tudtak lepni, ám nincs mese, el kell fogadnom.
- Vagy inkább maradjunk, s várjuk ki a történet végét? - az utolsó szó végén a fekete hajkoronám az ében tincseibe kapaszkodik, hiszen apró szusszanásnyi időre én magam is odadöntöm a fejem. Így legalább most már úgy tűnünk, mint akik egymásba borulva úsznak az alkohol mámorában. Nem pedig úgy, mint egymás vérében.
- Ki vagy te? - zúgom halkan, s kicsit oldalra fordítom a fejem, ám e mozdulattal sikeresen egy csendes köhögés tölti meg a tüdőm, mire ajkaim szegletében újra megjelenik egy kis patak, amely ha nem húzódik el, akkor bizony az arcán omlik szét. Próbálom én letörölni s visszatartani, de ilyen emésztő, maró fájdalom mellett nem olyan egyszerű.
- Azt hittem, hogy ez a falu elszigeteltebb annál, mint hogy ismerjék a démonokat. S láss csodát, még azt is tudják, hogy tartsák őket távol... - súgom kétértelműen, s enyhén összeszorulnak az ujjaim rajta, megszorítom kicsit a kezét, majd egy halk nyögéssel leszek ismét egy hangyányival könnyebb. Olyan, mintha ez az idegen kitépné belőlem a mérget. A külsőm azonban egyre inkább veszti el emberségét, hiszen az erek a bőröm alatt feketés árnyalatot öltenek, melyek erősen kezdenek látszani a pirosló szemeim körül. Nem túl biztató látvány, ezért is próbálom minél jobban a különös alak felé fordítani a fejem, hogy senki se lássa ezt a furcsa átalakulást, melyet az ital okozott. Talán tényleg el kellene tűnnünk az emberek kíváncsi tekintete elől? Igen, nem nekem, hanem nekünk. Már nem is biztos, hogy a hely titka vonzz a legjobban, hiszen úgy tűnik, hogy akadnak még erre érdekes dolgok. Főleg így testközelben...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Szept. 20, 2019 3:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Valahol mélyen féltem attól, hogy nem enged majd nekem és erősködni fog, hogy levegye az arcom takaró anyagot a fejemről, de szerencsére lemond erről a szándékáról, és én szinte már megkönnyebbülten sóhajtok; bár hirtelen nem tudom, mihez kezdhetnék a felszabadult kezemmel, így afféle kényszeres pótcselekvésként simítok egy hajtincset a fülem mögé, rossz szokásom a régi korokból, amikre nem feltétlenül akarnék emlékezni. Az egyetlen figyelemelterelőm ebben a pillanatban pedig csak Ő; szeretném azt mondani, hogy kelletlenül szentelem neki a figyelmem, jobb alternatíva hiányában, de van benne valami, ami felkeltette az érdeklődésem - mármint azután, hogy a korábbi paranoiám valamelyest alábbhagyott. Most, hogy nem kell már lélekben arra készülnöm, hogy tinilányosan, sikítva szaladjak a bokorlakók elől abba az istenverte erdőbe, az egész figyelmem az övé, valamennyire még felé is fordulok, hogy lássa, tényleg figyelek rá, nem csak tettetem - mint ahogy azt minden más alkalommal tenném, valószínűleg. Szükségem van a "normálisságára", hogy ne fulladjak bele ebbe a nyomasztó légkörbe, ami körülvesz minket; igaz, ebben a pillanatban talán még egy bohócruhába öltöztetett, cápa-ember hibriddel is ellennék, amennyiben biztos lehetnék abban, hogy nem rángatna vissza a hajamnál fogva a korábban emlegetett, rozoga faházba.
- Szóval rám esett a választásod... Megkérdezném, honnan vagy annyira biztos abban, hogy kommunikatívabb vagyok a bokorla.. izé... helyieknél, de hát... - Szórakozottan legyintek, jelezve, hogy teljesen fölösleges lenne ezt folytatnom, mert mindketten tudjuk, mire gondolok; végül is ebben a pillanatban is épp beszélgetek vele, mintha régi ismerősök lennénk, és egyáltalán nem ezen a nyomasztó, világ vége után két lépéssel elhelyezett helyen lennénk, hanem legalább egy luxuskurortban valami egzotikus helyen, ahol szépen süt a nap és senki sem rabol el békésen sétálgató angyalokat az erdőből. Túlságosan fenn lennék akadva ezen...?
Apró fejrázással űzöm el ezt a gondolatot inkább, hiszen a figyelmem úgyis eltereli a mellénk érő lány; mondjuk gyanúsan gyorsan is távozik, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne nézzek utána gyanakodva, az ösztönös paranoiám hangját hallgatva - ha valakit az egész élete alatt legalább tizenhétszer "megöltek" már, az előbb vagy utóbb rászokik az efféle viselkedésekre és egy idő után már mindenkiben az ártó szándékot keresi, legyen az ismerős vagy ismeretlen, fiatal vagy öreg, ember vagy épp véletlenül rám talált természetfeletti, aki épp bort tölt a poharainkba (hogy mikor kezdtem el többes számban gondolni magunkra, az olyan kérdés, amit nem fogok tudni megválaszolni), és elismeri, hogy fogalma sincs, hogyan tovább.
Ez nem az, amire számítottam; mikor ideült mellém, azt hittem, már kész terve volt az éjszaka eseményeire, és azt hiszem, a meglepettségem azzal kapcsolatban, hogy nem így volt, egy hosszabb pillanatra ki is ül az arcomra, mielőtt halkan, alig hallhatóan elnevetném magam. Ki gondolta volna!
- Oh. - Szórakozottan támaszkodok meg az asztal szélén, állam a tenyeremre támasztva; az valahogy elkerüli a figyelmem, hogy ennél a mozdulatsornál a csuklya valahogy lejjebb csúszik a hajamon, arcom egy részét felfedve előtte. Talán hibát követek el azzal, hogy nem kezdem el momentálisan igazgatni az anyagot - hiszen még mindig bokorlakók között vagyunk, és valahol elmém falán még kapirgál a gondolata annak, hogy óvatosabbnak kéne lennem, benne se kéne igazán megbíznom, még ha jelen pillanatban Ő is idebent a legbizalomgerjesztőbb delikvens.
- Azt hiszem, ezzel ki tudok egyezni. Végül is, egy kis szórakozás még sosem ártott senkinek... - Halovány, sejtelmes mosolyra húzom az ajkaimat; szabad kezem ujjai lustán simítanak végig a pohár peremén, mintha csak azt a pontot keresném rajta, ahol esetlegesen megvághatnám magam vele. Magam sem tudom, honnan veszem ezt a gondolatot; talán csak a pillanatnyi elbizonytalanodásom következménye, mikor tekintetem egy hosszabb pillanatig elidőzik az arcán, és érdeklődve billentem félre a fejem, mintha kérdezni akarnék valamit... Csak a szavak nem jönnek úgy, ahogy azt szeretném, így végül inkább nem mondok semmit, csak ajkaimhoz emelem a poharat, mintha bele akarnék kortyolni, de végül inkább visszateszem azt az asztalra, magam sem tudom igazán, miért. Nem volt szokásom elutasítani az alkoholt, ha ingyen adták, főleg, ha társaságom is volt hozzá, de ezen a nyomasztó, halálszagú helyen valahogy képtelen voltam elengedni magam annyira, hogy belekóstoljak az elém tett borba... vagy akármibe, ami a poharamban volt.
Talán jobban is teszem; hiszen van valami baljós abban, ahogy a másik ujjai a combomra markolnak, és bármennyire is igyekszem, nem tudom elfojtani a meglepett nyikkanást, ami kiszakad ajkaim közül - és egyáltalán nem illik a kétségbeesett pislogáshoz, ami társul hozzá, mikor Rá nézek, mert valami nincs rendben, nagyon nincsen, és ezt az Ő szavai is megerősítik. Talán ez lenne az a pillanat, amelyikben okos angyalnak kéne lennem és tudnom, mit kéne tennem, de egyetlen épkézláb ötletem sincs, sokkal inkább ösztönös a mozdulat, amikor felemelem a kezem és a fehér garbóm ujjának szélével letörlöm a vérét, kezem óvatosan simítva az arcára. Talán pont most vagyok az ostoba angyal, túl törődő és aggódó, újabb rossz szokások még abból a korszakból, amikor volt kinek a lépteit vigyáznom - és ezt most Rá vetítem ki, még ha fáj is a szívem az újabb foltokért a felsőn egykor fehér anyagán. Segíthetnék rajta; hiszen ha volt valami ezen a világon, amihez értettem, az a gyógyítás volt, lehet, elég lett volna valamelyik módszer a sok közül, amit ismertem, de a jelzése egyértelmű, és én már enélkül is elég bajban voltam ahhoz, hogy ne akarjak még többet magunkra vonni... Ráadásul éreztem valaki tekintetét a hátamba fúródni; talán a lány az, talán azt várja, hogy végre beleigyak abba a löttybe én is, amit elénk tett... És kelletlenül bár, de megteszem, aprót kortyolok az italból, várva a legrosszabbat, de végül nem történik semmi; csupán az íze sokkal pocsékabb a kelleténél, szinte már fájdalmasan keserűen árad szét a nyelvemen, és gerincem mentén is végigfut a hidegrázás, és ezzel együtt tér vissza a menekülési vágyam is, de hát... Nem szaladhatok sikítva az erdőbe, mert az egyrészt feltűnő lenne, másrészt meg a világért sem akarnék a fák közé menni, a feneketlen sötétségbe. Kizárásos alapon hát csak Ő marad menekülési útvonalnak, hozzá húzódok közelebb, pedig legszívesebben kifelé mennék, a lehető legmesszebb innen; most már egyikünk se volt itt biztonságban, és csak erre tudok gondolni, ahogy kezem az övére simítom, a pokolba kívánva ugyanakkor ezt az egész kurva helyet, meg a bokorlakókat, meg minden egyebet is. Szinte már kényszeresen ki akartam jutni innen; a korábbi feszültségem megduplázott erővel tért vissza hozzám, és kezem is az idegtől remegett, ahogy ujjaim az övéire kulcsoltam, fejem a vállára hajtva, csak hogy azt motyoghassam:
- Ki kéne jutnunk innen. - Még én is meglepődök azon, viselkedésem mennyire kontrasztban van a szavaimba vegyülő félelemmel; közben már csak a látszat kedvéért is újabbat kortyolok a borból, még csak nem is próbálva titkolni a fintorgásom, ahogy az alkohol végigmarja a torkom, szinte már fájón, mintha szögesdrótot nyelnék éppen. Újabb elbaszott dolog ebben a kurva erdőben; hát vajon lehetne ennél rosszabb?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 19, 2019 1:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Téves lenne a következtetés, ha minden démonra együttesen mondanánk rá, hogy az ilyen rideg atmoszférájú helyeken otthonosan érzi magát, s minden, ami objektíven rossz, az a számunkra csodás. Ugyanis ez a hely a tökéletes példa arra, hogy nem így van. Megszokható lenne ugyan, de ezek a különös energiák a levegőben túlságosan baljóslatúak ahhoz, hogy megmelengesse a szívem a komor légkör. Itt minden együttesen nyomja rá a bélyegét a légkörre; az illatok, a fények, az arcok, a hangok, a ki nem mondott szavak. Egy részem menekülne innen távol, bár nem a félelem ereje miatt, hanem mert egyszerűen ez a világ túlságosan más ahhoz képest, mint amihez én hozzászoktam odalent. Számomra ez sokkal hűvösebb és barátságtalanabb, s itt az erdő mélyén még inkább távolabb érzem magam az otthonomtól. Ugyanakkor a másik felem sóvárog azért, hogy rájöjjön a titokra, hogy végre újra bizseregjen bennem a kíváncsiság és felforralja a vérem, hogy végre újra élvezhessek valamit, szője át azt akár a fájdalom, kín vagy a szenvedés. Különös kettősség ez, s mikor letelepedek az idegen mellé, még inkább összezavarodok, hiszen ő nem olyan, mint az itteniek. Már nem azért tudom ezt, mert annyira tökéletes megfigyelő lennék, egyszerűen csak azok a sugallatok próbálnak nekem mondani valamit, melyek tőle szöknek felém. Megmagyarázhatatlanok számomra, de érzem őket, befogadom őket, s ugyan nem tudom, hogy pontosan mit mozgatnak meg bennem, de határozottan nagy a hatásuk. Hogy engedhetnék el csak úgy ilyen különleges fonalat?
Mikor körmei a bőrömbe marnak, úgy a mozdulatot is megszakítom, s mikor elenged, akkor én magam is visszahúzom a kezem. Nos, talán nem éppen a legjobb módját választottam annak, hogy közeledjek felé; talán egyszerűbb lett volna, ha megkérem, hogy mutassa meg az arcát, mert kíváncsi vagyok rá? Ahogy ez a gondolat végigszáguld az agyamon, egyből abszurdnak tűnik még ez is, így pedig a "magányos este, mi?" című kérdésem nem is tűnik olyan szánalmasnak.
- Átutazóban vagyok nyugat felé, de már túl régóta indultam neki, muszáj tartanom pár nap pihenőt. S mivel nem lenne jó még itt is egyedül, egymagam lenni a gondolataimmal, amikből néha már túl sok, így úgy gondoltam, inkább másét hallgatnám meg. Az itteniek viszont nem éppen... Kommunikatívak, s most még szépen fogalmaztam. - na, azért csak sikerül kinyögnöm értelmes szavakat is, bár a felük sem igaz, s ezt még az idegen is érzékelheti. Beszélni akarok, hallani a hangját, hallani valami értelmeset, s látni egy olyan arcot, mely nem veszett el a szürkeségben, s melyet nem hálóznak be azok a nyomasztó titkok, melyek mindenkin ott ülnek.
- Hogy hogyan tovább? - sóhajtok halkan, s közelebb húzom az egyik poharat magamhoz, a másikat pedig az idegen elé tolom, ugyanis látván, hogy hamar odaszegődtem valaki mellé, a fiatal lány biztosan nem akart egyedül hagyni az ivásban, így kettőt hozott. Megragadom hát a boros üveg nyakát, meglöttyintem, s előbb a másikét, majd a sajátomat töltöm félig.
- Fogalmam sincs. - nyögöm ki végül erőtlenül, ezzel leleplezve, hogy az ócska ismerkedős szövegem vagy hazugság volt, s más szándékaim vannak, vagy hogy fogalmam sincs, hogy mit akarok tőle, csak egyszerűen szimpatizálok vele. Érezhetően nem csűröm olyan tökéletesen a szavakat, s az is, hogy eléggé el vagyok szokva a társaságtól. Nem ismerem, mi az az illem, ahogy azt sem, hogy egyeseknek mást jelent a személyes tér, mint nekem. Összességében nem vagyok egy megnyerő alkat, sem külsőre, sem belsőre. Inkább olyan, akitől a három lépés távolság lenne a megfelelő. Minimum.
- Mi lenne, ha innál velem ma este, aztán csak úsznánk az árral, s hagynánk kijönni azt magunkból, ami ki akar? - ennél bonyolultabban és ködösebben természetesen nem is fogalmazhattam volna. Kis híján még én is elvesztem a fonalat a kérdésem végére, így aztán egy köhintéssel korrigálok.
- Úgy értem, hogy... Beszélgessünk? Szórakozzunk? Te és én? Mint mindenki más? - legyintek körbe, ám mikor csupán a bamba és borús arcok pislognak vissza ránk, muszáj egy halovány mosolyt megeresztenem a helyzet komikumán. Megemelem hát a poharat, s ajkaimhoz húzom.
- Nem pont így, de azért kezdetnek megteszi. - a szabad kezem épp akkor engedem le, mikor egy apró korty elveszik a számban, s lassan kezd lejjebb gurulni a torkomon. Azonban valami nem stimmel. Nagyon-nagyon nem stimmel. Ujjaim váratlanul ráfeszülnek a csuklyás combjára, épp úgy, ahogy a poharat is erősen kezdem markolni. Az arcom pár pillanat erejéig teljesen merev lesz, s ugyan a távolból nem lehet érzékelni, de az idegen jól láthatja, ahogy az egész testem enyhén megremeg. A tekintetem lassan a lány felé úszik, s kegyetlenül nagy önuralmat erőltetve magamra egy apró mosollyal emelem felé a bort, mire ő szélesen elmosolyodik, s mintha mi sem történt volna, megfordul, majd elégedetten lépked tovább az egyik hordóhoz. Én azonban oldalra fordítom a fejem a másik felé, hogy takarásban legyek.
- Az a mocskos szajha... - ahogy ezt kimondom, egy kicsiny vérpatak jelenik meg ajkaim szegletében, mely aprón indul meg a sápadt bőrömön. Ha még eddig nem sikerült lefejtenie az ujjaimat a combjáról, ekkor engedem őt el, s nyúlok remegve a zsebem felé, hogy előhúzzak onnan egy zsebkendőt. Pontosabban, előhúznék, ha lennék olyan nyomorult démon, hogy tartok magamnál ilyesmit... A kis vércsík így a felsőm ujján landol, ám a következő pillanatban feltör belőlem egy halk köhögés, minek következtében már a másik oldalon is megjelenik a vörösség. Egyből a szám elé kapok zihálva, hogy visszafojtsam a következőt, s ne landoljon az idegenen a következő hullám. Méreg lenne tán? Ilyet még sosem tapasztaltam, de tény, hogy nem a porhüvelyemre van hatással, hanem nagyon is arra a démonra, aki a külső mögött lakozik. Fojtogatja, marja, s mintha űzni próbálná kifelé. Ám az a több évszázadnyi rúnáknak köszönhetően nem lesz olyan egyszerű menet. Próbálom hát visszafogni a kellemetlen fájdalom szülte rezdüléseim - igen, van kellemes is, de ez pont nem az -, így még mindig görcsösen, a számat eltakarva pislogok nagyokat a csuklyás felé.
- Mintha mi sem történt volna. - jegyzem meg motyogva, s hozzátolom a lábam az övéhez, jelezve, hogy nem lenne célszerű, ha most felállna, s magunkra vonná a figyelmet.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 16, 2019 8:09 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Lassan dobolok ujjaimmal az asztal szélén; az idebent töltött percek kínzó lassúsággal telnek, és hiába akarnám magam azzal szórakoztatni, hogy a környező asztaloknál ülő emberek beszélgetéseit kihallgatom, olyan halkan és érthetetlenül motyognak, hogy egy szót sem fogok fel... Vagy ha mégis, akkor jelentéktelen mondatfoszlányokat hallok csak a mindennapjaikról, szottyadt zöldségekről és valaki kuzinjának új kertészeti eszközeiről, így hamar fel is hagyok a hallgatózással. Sokkal érdekesebb témáik is lehetnének - kezdve azzal, hogy mégis mi az oka annak, hogy ennyire nyomasztó itt a hangulat, nem csak az aprócska faluban, de az egész környékén is; szeretném azt hinni, hogy minden az emberek fejében kezdődött el és a mai napig ott is él, ez csupán a halandókra jellemző pszichózis és paranoia, de valahol mélyen tökéletesen tudom, hogy ez nem így van - hiszen egy maréknyi halandó korántsem volt elég ahhoz, hogy minden rettegésével és bánatával megfertőzze az erdőt, képtelen lett volna ezt a sötétséget a susogó lombkoronák közé fűzni, életre kelteni azt a minden sarokban megbúvó árnyékokban. Az emberek nem rendelkeztek efféle erővel - az autoszuggesztió csupán arra volt elég, hogy saját magukat megijesszék -, és ha máshogy is lett volna, erősen kétlem, hogy arra használták volna ezt ki, hogy a félelmeiket táplálják; és tapasztalatból tudtam, hogy a halandók mindentől féltek: a betegségektől, a sötétségtől, az élettől, a haláltól.
Igaz, ebben a helyben volt valami, ami még engem is megijesztett; bármi is rejtőzött a fák között, tartós és mély nyomot hagyott mindenben, amivel csak kapcsolatba került, és ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy nem akartam, hogy a közelembe kerüljön. Nem igazán akartam, hogy bárki is a közelembe kerüljön jelen pillanatban; hálás voltam a sorsnak, hogy egész eddig nem tűnt fel a jelenlétem senkinek sem, mert biztos voltam abban, hogy az egyenértékű lenne azzal, hogy a hajamnál fogva hurcoljanak vissza abba a mocskos, dögszagú kunyhóba, amiben fogva tartottak egészen a szökésemig. Nem akartam oda visszakerülni; már így is túl intenzíven éreztem magamtól a hullaszagot, beleette magát a hajamba, ott volt minden egyes tincsében a megbomlott fonatomnak, ott volt a levegőben, mintha csak valamelyik asztal alatt feküdt volna valami oszladófélben lévő dög. Nem volt kizárt, hogy abban az erdőszéli kunyhóban, amiben tartottak, tényleg volt valami ilyesmi; nem igazán volt lehetőségem vagy épp kedvem körülnézni odabent, az erdő nyomasztó auráját jóval közelebb éreztem ott, mint szerettem volna, és elsődleges célom volt a lehető legmesszebb kerülni a fák vonalától - nem, mintha most annyival messzebb lettem volna, de idebent lenni valahogy biztonságosabbnak tűnt, mint odakint kuksolni, főleg úgy, hogy megfosztottak minden önvédelmi eszközömtől.
Egy rezignált sóhaj kíséretében hagyok fel végül a dobolással és simítok ki ujjaim az asztal lapján; még mindig érzem a túl szorosra húzott kötél szorítását a csuklóimon, és biztos vagyok benne, hogy ha feljebb húznám a pulóverem ujját, még látszódnának alatta horzsolásnyomok is, amik még mindig tompa fájdalommal lüktettek, nem engedve, hogy elfelejtsem azt a megszégyenítést, amit az elfogásom jelentett. Elég gyenge elégtétel volt a szökés, hiszen akárhogy is néztem, még mindig ezen az isten háta mögötti, átkozott helyen voltam és nem úgy tűnt, hogy sikerülne egy hamar kijutnom innen; hiába kerestem a menekülési útvonalat, a koszos ablakban nem láttam mást, csak a benti gyertyák lángjának tükörképeit és a feneketlen sötétséget, amiben valahol ott volt az erdő és minden egyéb is, ami benne élt, lett volna az állat, ember, vagy valamiféle pokolfajzat, amikből annyi járt a föld felszínén mostanában. Bármi is volt odakint, nem szívesen találkoztam volna vele az íjam nélkül - és ezzel a gondolattal jutok végül vissza a kiindulási ponthoz: hogy csapdába voltam itt ejtve, az erdő és a bokorlakók között, ráadásul nem igazán voltak perspektíváim arra, hogy egy hamar kijussak innen. Vajon mennyi időnek kéne eltelnie ahhoz, hogy megbomoljon az elmém annyira, hogy önként és dalolva rohanjak be az erdőbe?
Igaz, arra már nem jut időm, hogy ténylegesen elgondolkodjak egy efféle eventualitáson, mert a figyelmem eltereli a pillanatnyi huzat, ami az ajtó nyitásával jár együtt; lopva pillantok abba az irányba, elsimítva az arcomból egy kósza hajtincset, de egyből el is fordítom a tekintetem, mikor rájövök, hogy rajtam és a fogadóban dolgozó lányon kívül senki érdeklődését sem kelti fel az érkező - sőt, inkább olyan érzésem támad, hogy a bokorlakók inkább azt preferálnák, ha az idegen szépen sarkon fordulna és visszamenne az erdőbe, vagy oda, ahonnan jött. Az ilyen pillanatokban szeretnék a fejükbe látni - biztosan jóval többet tudnék meg, mint a korábban kihallgatott mondatfoszlányokból, akármit, bármit... Nem tudom. Lehet, már most kikezdte az idegeimet ez a hely és az atmoszférája; talán minden más, normális esetben elrejtőznék előle, vagy legalábbis menekülni próbálnék, de mivel erre nincs lehetőségem, jobb híján csak a csuklyát húzom mélyebben az arcomba, mintha ezzel kizárhatnék bármit is. Vagy bárkit. Talán ha nem veszek tudomást a környezetemről, az sem figyel majd rám; egész eddig ez a taktika kiválóan működött, hiszen senki sem vonszolt vissza a dögszagú, erdőszéli kunyhóba és kötözött meg újra - hiszen biztos voltam abban, hogy ha ezt megtették volna, már nem lettek volna annyira "kegyesek", mint legutóbb, minden sokkal jobban fájna, jócskán túllépve a kellemes fájdalom küszöbét, arról nem is beszélve, hogy általában semmi jó nem várt arra, akit összekötözve tartottak egy romos kunyhóban. A történetekben általában ezek a delikvensek voltak azok, akik általában egy fára felkoncolva végezték, és ha őszinte akarok lenni, nem akartam efféle fadísz lenni.
Észre sem veszem, ujjaim mikor kezdenek el újra dobolni az asztal lapján; ösztönszerűen fókuszálok a közeledő léptekre, lelki szemeim előtt látom is, ahogy az idegen elhalad a szottyadt zöldséges pár asztala mellett, el is képzelem, ahogy tovább megy, hiszen elegendő üres hely van még az egész fogadóban, és a gondolatmenetemben el is jutok odáig, hogy tovább szövögessem a menekülési tervem... és összerezzenek, mikor az idegen térde az enyémnek simul az asztal alatt, és Ő elfoglalja az egész személyes terem, mintha bármiféle joga is lenne, hogy ezt megtegye. Elégedetlenül morranok fel, összevonva a szemöldököm, ahogy felé fordulok; bár kétlem, hogy ezt látná, én sem látom az arcát a csuklyám mögül, ami nem feltétlenül jó dolog, de hát mi lehet rosszabb, egy idegen, vagy egy egész falunyi dühös bokorlakó, akik egyszer már el-emberraboltak?
- Valami olyasmi. - Apró félmosolyra húzom az ajkaimat; minden más esetben roppant szórakoztatónak tartanám ezt az egész beszélgetés-kezdeményezést, meg magát a helyzet abszurdumát, de jelen pillanatban a nekem szentelt figyelme feszültséggel tölt el, mert keresztbe húzza mindazt, amit egész eddig igyekeztem elérni: a láthatatlanságot. Még ha nem is érzem a bokorlakók tekintetét magamon, tudom, hogy figyelnek; bár azt hiszem, az idegent ez egyáltalán nem érdekli, és valahol irigylem is azért, hogy képes ennyire gondtalanul viselkedni egy ennyire nyomasztó helyen. Talán túl gondtalanul is; az utolsó pillanatban kapom el a kezét, mielőtt levehetné a csuklyám, körmeim a bőrébe vágva, abban a reményben, hogy így majd megérti az allúziót, hogy igazából nagyon hálás lennék neki, ha nem akarna fogdosni - legalábbis nem itt és nem ebben a társaságban.
- Te sem. - Akár meg is kérdezhetném, hogy mégis miféle vidékről szalajtották, ahol normális és elfogadott dolognak tartják, hogy idegen angyalokat próbáljon fogdosni, de azt hiszem, ez nem a megfelelő pillanat erre; egyébként is, lehet, hogy pont Ő az egyetlen esélyem arra, hogy kijussak innen, szóval illene valamivel illemtudóbbnak és szimpatikusabbnak lennem, még egy ilyen szituációban is. Kezdhetném akár azzal is, hogy elengedem a kezét...; és ezt meg is teszem végül, nagyjából ugyanabban a pillanatban, amelyikben a korábbi, alacsony lány leteszi az idegen rendelését az asztalra, és egy hosszabb pillanat után egy szó nélkül távozik - nekem pedig hatalmas kő esik le a szívemről, hogy eszembe sem jutott hozzám szólni. Lehet, elkönyvelt egy jóval paranoidabb bokorlakónak, mint az átlag?
- És most, hogy ezt is tisztáztuk... - Valahogy így kezdem; igaz, ennél több mondanivalóm nincs is, így kínomban csak odáig jutok, hogy elhúzzam végül a lábam az övétől, mintha csak égetne az érintése. Nem is igazán tudom, mit kéne mondanom; a small talk sosem volt az erősségem, ráadásul az elmúlt évek izolációja sem segített a kommunikációs képességeimen, akárhogy is néztük; talán egyszerűbb is lenne most felkelni és magára hagyni Őt, egy hosszabb pillanatig ténylegesen fontolgatom is az ötletet, aztán eszembe jut, hogy odakint nem vár semmi más, csak az erdő és a benne rejtőző sötétség, és hát... A két rosszból még mindig Ő a kisebb, nem? - ...hogyan tovább?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
79
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 15, 2019 8:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Kiábrándultan sóhajtok, mikor a pohár alja újra üres lesz, s szemforgatva, unottan támasztom meg az állam fölötte. Már a harmadik üveg bornál tartok, de még alig érzek enyhe mámort a koponyám mélyén, pedig aztán nem iszogatom a löttyöt órákig. Nagy vigyorral lép oda elém a kocsmáros, látván a nem épp derűs arckifejezésem, s odatol egy újabb üveggel.
- Neked mi a faszból van mégis a májad? - röhögi, én meg kis híján elokádom magam az áporodott, rothadó fogak aromájával telített leheletétől. Kérdőn pillantok magamon lefelé, s értetlenül kezdem csóválni a fejem.
- Miért lenne faszból a májam, te idióta? Miért mondasz ilyen ostobaságot? - ő meg csak röhög a bajsza alatt, mintha nem tudná nagyon jól, hogy démon vagyok, s lassacskán meg is fulladna, ha nem térne azonnal magához a kivágódó ajtó láttán, amin úgy esik be egy holtsápadt, őrült tekintetű figura. Zihálva kezd mászni a pult felé, s egyből kérdőn pislant rá a démontanya fele, a másik meg hozzám hasonló unottsággal fordítja el a tekintetét.
- Szörnyeteg! Szörnyeteeeg! Segítsenek kérem! Kéreeem! - őrült hisztériával zokogja, mire én megbontom az újabb üveget, s kilöttyintek magamnak egy kicsit a tartalmából. A kocsmáros felülteti az idegent az egyik bárszékre, leporolja a ruháját, majd az orra alá tol egy pohár whiskyt.
- Nyugalom, barátocskám, itt biztonságban vagy, jó emberek közt! - páran felhorkannak nevetve a mondatára, de a tébolyult mintha nem is nagyon érzékelné már a külvilágot. Értetlenül és remegve mutogat kintre, valahova a messzi erdőségek felé.
- Elvitte őt, az agancsos, elvitte! Mind meg fogunk halni, mind meg fogunk, mind meg fogunk... - sóhajtva ragadja meg az Earl névre hallgató fiatal démon, aki ugyan külsőre egy harmincassal idősebb nálam, lelkiekben talán csak egy éve élvezheti a pokoli erőt. Szánalmas mitugrász, az már biztos. Ő sem lett megáldva túl sok türelemmel, így egy mozdulattal hajítja az ajtó felé, mely kitárul szépen, így kizúgva rajta a földön landol rémült barátunk. Mindenki vissza alapállásba, én meg inkább kifelé, mert olyan megértő és jó vagyok, hogy meghallgatom. Valójában nem, de most már érdekel, hogy mégis miről beszélt. Izgalmasabbnak hangzik, mint meghallgatni újra, hogy ki hogy erőszakolt meg embereket, és ölte meg őket annnnnyira kegyetlenül újra és újra, hogy húúú ahhoz nem is volt fogható. Unalmas, fiatal dögök. Úgysem sokáig fogják élvezni az erejüket... Lassan, zsebre tett kezekkel indulok meg felé, az meg zihálva kezd forogni a tengelye körül.
- Miféle lényről beszélsz? - ám ő csak pörög, belemarva újra és újra a nyakába, mire én egy sóhajjal leállítom, s akkora taslit osztok ki neki, hogy beleszédül. Ám magához tér, ha csak pár pillanatra is.
- Láttam! Láttam őt! Ott a hegyeken túl! - mutat a messzeségbe. - Éjjel történt, csak betértünk oda a kislányommal, csak úton voltunk. Ők meg elragadták tőlem, és odaadták neki! Láttam a holdfényben az agancsait, és volt arca! Érted?! Volt arca! És széttépte őt... Széttépte... - zokogja, mire én újra megjutalmazom egy jó nagy pofonnal.
- Hol van ez a hely? Vezess oda. - jelentem ki, s egy pillanatra eláll a lélegzete, teljesen lefagy. A következőben meg már rám zúdítja a véres a hányását, melyből sikeresen a számba is kerül. Undorodva köpök egyet oldalra, de mielőtt még viszonoznám a kedvességét, amaz összerogy, s valami furcsa, számomra idegen nyelven kezd kántálni egy szöveget. Érdekes egy jelenség. Ám ebből a testből már nem fogok több információt kihúzni, úgy érzem, így ha nem akarok tovább azon agyalni, hogy vajon hányadik üveg bortól leszek végre kótyagos, s történik valami kevésbé unalmas, akkor jobb lesz, ha megnézem magamnak a helyet. Talán csak egy egyszerű őrültről van szó, ám ha igazat beszél, akkor valami olyanra bukkanhatok az erdő mélyén, amit még én magam sem ismerek. Díjaznám, az már biztos. Úgyhogy nem is húzom tovább az időt, lerángatom magamról a véres felsőt, majd félmeztelenül sétálok vissza az épületbe, hátra a raktár részre, ahol a holmikat gyűjtik. Előkotrok egy fekete inget, mely tökéletes passzol a hasonló színű szakadt nadrághoz és a bakancshoz. Nem mintha manapság számítana, ki hogy néz ki, ám e színnel jobban az árnyak közé lehet olvadni. Szó nélkül lépek végül ki, és sietősen vetem be magam a rengetegbe.
Nem jártam ugyan be a világ összes szegletét, s mivel az érzékeim eléggé kifinomultak, így hamar tudatosul bennem, hogy az óráknak tűnő napok elteltével egyre különösebb aura telepedik erre a vidékre. Nem olyan, mint a többi. Közel sem. Ez más. Hogy milyen szempontból, azt még nem tudom. Ám a komor égbolt, a nyomott légkör, s a bús múlttal rendelkező fák sokat mesélhetnének. Túl nagy a csend. Alig mozog pár állat a környéken, s talán azok is épp pokolbeli dögök, melyek rejtőzködnek. Az ágak kísérteties árnyékot vetnek, hiszen mikor olykor-olykor megmutatja magát a nap a borús felhők háta mögül, mintha az is azt sugallná, hogy menekülj, tűnj innen, semmi keresnivalód itt. Érzem az atmoszféra nyomasztó súlyát, mintha megannyian lehelték volna ki ezen a vidéken a lelkük utolsó cseppjeit, melyet befogadott a természet s hűen őriz. Vagy melyet kegyetlenül elrabolt és leláncolt. Ahogy vesszük.
Már az éj borítja a leplét a vidékre, mikor megérkezek az öreg, több helyen romos házakkal borított komor kis faluba. Elszigetelt egy helynek tűnik, mint amit mindenki inkább elkerülne s pusztulna meg a fagyban ahelyett, hogy eggyé váljon a titkával. Érdekes légkör, azt meg kell hagyni. Tekintetemmel fényt keresek, s mikor megpillantom az épületet, ahol többen járnak ki-be, megindulok az irányába. Nem is igazán tudom, hogy mit várok. Nótát, dallamokat, jó kedvet tán az alkoholbűzös lyukban? Meglehet. Ehelyett mikor belépek, ugyanaz az a ború fogad, mely az egész vidéket körbeöleli. Meggyötört arcok, fakó pillantások, érdektelen beszélgetések.
- Üdv! Segíthetek? - lép mellém váratlanul egy alacsony lány, s a többi figurával ellentétben az ő arcán mosoly pihen.
- Átutazóban vagyok, megszállnék ma estére. - jelentem ki közömbösen, mire olyan csillogás támad a szemében, hogy majd' megvakulok tőle.
- Ó, ezt örömmel hallom! Egyedül érkezett, vagy esetleg van még valaki...? - pillant az ajtó felé, de ingatom a fejem.
- Egyedül. És kérnék egy italt. Bármit, amiben van alkohol. - vidáman, és tán egy pillanatra megmutatkozó aljas mosollyal lép el tőlem, s tűnik el valahol hátul. Lehunyt szemmel, mélyet sóhajtok az áporodott, kevésbé sem kellemes levegőbe, mikor valami különös sugallat szökik a sóhaj mélyére. A tekintetem egyből kipattan az édes illattól, így kíváncsian nézek körbe. Csupa komor, unalmasnak tűnő alak ücsörög mindenfelé. Megindulok hát az egyik irányba, mintha csak helyet keresnék magamnak, de ekkor az illat gyengül. Így hát hátat fordítok, s a lábaim a fogadó egyik távolabbi szegletébe visznek. Megállok végül egy csuklyás idegen mellett, s a falon levő képet kezdem fürkészni, mintha annyira érdekelne az a háborgó tengerbe süllyedő hajó. Nagyot sóhajtok ismét, s mikor lassan az idegen felé emelem a tekintetem, rájövök, hogy bizony belőle árad minden, ami nem jellemző erre a sötét légkörre. A vérének édes illata, s a különös érzés, mely ott kering a levegőben. Mióta bezárult a Pokol, azóta nem jártam túl sok helyen, de ez az érzékelés elegendő arra, hogy tudjam, hogy valami számomra újjal sodort össze a szél, amit nem ismerek. Ő lenne tán az agancsos, akiről regélt az a nyomorult?
Váratlanul telepedek le mellé, szorosan húzódva közel hozzá, s kérdőn pillantok felé, egyelőre némán. Nincs túl sok gyakorlatom az illemben, de hát egy démonnak nincs is szüksége ilyesmire.
- Magányos este, mi? - nyögöm ki végül az első mondatot, ami eszembe jut, s amiben nincs túlzott kérdezősködés és sejtelem. Egyre csak az arcát fürkészem, s egy elégedett hümmögéssel nyúlok a csuklyája felé.
- Te nem vagy idevalósi. - jelentem ki, készen arra, hogy hátrébb csúsztassam rajta az anyagot, hogy jobban láthassam. Talán a "te mégis mi vagy?" kérdés mellett ez sem éppen a legjobb módszer arra, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Meg kell hagyni, nem mostanság jártam halk idegenek közt, ahol el kellene vegyülni feltűnés nélkül. Mégis, kit érdekel? Úszok az árral, s ha megütöm a bokám, úgy majd tanulok belőle. Vagy nem. Ki tudja?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 15, 2019 3:37 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Azt hiszem, a fehér a lehető legrosszabb szín, amit az angyal kiválaszthat az apokalipszis idejére.
Elégedetlen fintorral nézegetem a piszkos vörös foltokat a felsőm ujján, ott, ahol a vérem belerágta magát az anyagba, valószínűleg eltüntethetetlen foltokat hagyva maga után; valahol mélyen talán el is szomorít az eseményeknek ez a kimenetele, mert igazán szerettem ezt a ruhadarabot, de hát azt hiszem, most már teljesen mindegy, hiszen az időt nem tudom visszatekerni, meg hát... Úgyis teljesen mindegy már, mert ha nem a vérem mocskolná be az anyagot, akkor valami egyéb szutyok abból a köpenyből, amit "kölcsönvettem" ennek a kis, erdei falunak valamelyik lakójától. Most a többieket fürkésztem ennek csuklyája alól, meghúzódva a fogadó egyik sötétebb sarkában, arra várva, hogy valamelyikük valami elég gyanúsat tegyen ahhoz, hogy evidenssé tegye, egy lehet azok közül, aki potenciálisan birtokában lehet a tudásnak arról, mégis hova a jó istenbe tüntették el a dolgaimat ezek a kurva bokorlakók.
Ha most valaki a fejembe látna, minden bizonnyal elgondolkodna azon, mégis mi okom van "kurva bokorlakóknak" nevezni ezeket a kedves, erdőlakó halandókat... mármint azon kívül hogy megtámadtak az erdőben, kiütöttek, aztán még volt merszük megkötözni, mint egy istenverte kutyát. A metaforikus jéghegynek csupán a csúcsa volt az, hogy elvették az íjam és a késem, a köpenyemmel együtt, és fene tudja, hova dugták azt el. Talán mindenki más azt mondaná, hogy ezek pótolható dolgok - hiszen a bokorlakóknak biztosan volt mindegyikből elég, észre se vették volna, ha egy eltűnik; de ragaszkodtam ahhoz az íjhoz, a szentimentális okokon kívül már csak azért is, mert elég rúnával és igézettel rendelkezett ahhoz, hogy még az én kezemben is halálossá váljon. Erősen kételkedtem abban, hogy ezek az ostoba emberek tudták volna, mire valók a fába karcolt szimbólumok, de nem akartam kockáztatni és addig várni, amíg rájönnek maguktól - mármint nem azért, mert aggódtam volna értük, nem érdemelték meg az aggodalmam azután, hogy elraboltak, sokkal inkább amiatt, mert gyűlöltem, ha bárki is a dolgaimhoz nyúlt az engedélyem nélkül. Vagy hozzám nyúlt. Vagy mindkettő egyszerre.
Egy elégedetlen morranás kíséretében simítok el egy kósza hajtincset az arcomból; a díszes fonat, amibe fontam a hajam órákkal (vagy napokkal? fene tudja...) ezelőtt, már rég széthullott, és valahol zavart az is, hogy lehetőségem sem volt javítani rajta, mert ostoba dolog lett volna felfedni előttük az arcom úgy, hogy fogalmam sem volt, vajon mennyien tudhattak arról, ki is voltam. Nem voltak túl sokan, az elmúlt időben, amit idebent töltöttem, mindössze egy tucatot számoltam össze belőlük, bár az is lehetséges, hogy csak nem tudtam őket megkülönböztetni egymástól, mert mind ugyanazokat az egyforma, piszkosszürke köpenyeket hordták, mint amit én is viseltem. A tulajdonosának szerintem már nem fog hiányozni - legalábbis erősen kételkedtem abban, hogy hirtelen feltámadna csak azért, hogy idejöjjön és rám szóljon azért, mert volt merszem megfojtani egy darab kötéllel, aztán ellopni a koszos köpenyét, aminek egyébként kegyetlen dögszaga volt.
Lassan kezdett olyan érzésem lenni, hogy itt minden a haláltól bűzlött; minél több időt töltöttem idebent, annál nehezebbé vált a csend, lassan már mázsás súllyal nehezedett a vállaimra és én védtelennek éreztem magam az íjam nélkül. Minduntalan a sarkokban nyúló árnyak felé pillantottam, szinte már várva, hogy valami pokolfajzat előmásszon belőlük, de semmi ilyen nem történt - csupán az emberek voltak nyomasztóan csendesek, fejüket leszegve, óvatosan jártak-keltek, egymásra sem nézve, és talán ez volt az, aminek köszönhettem, hogy még nem figyeltek fel rám: mert úgy igazán még egymást se látták. Volt bennük valami túl mechanikus, mintha a félelmük marionettbábuk módjára irányította volna őket, de hiába gondolkodtam el ezen, nem volt ésszerű ötletem arra, mégis mitől félhettek. Egymástól? Annak semmi értelme nem lenne, hiszen akkor nem kóvályognának békés holdkórosok módjára egymás társaságában. Tőlem? Röhejes elgondolás, főleg, hogy az íjam nélkül hasznavehetetlen voltam, mert hát akárhogy is néztük, nem voltam harcra termett. A fáktól? Ha azok lennének a gond okozói, akkor minden bizonnyal nem élnének egy kibaszott erdőben.
Azt hiszem, ha sikerül innen kijutnom, soha többet nem megyek fák közé; vagy lehet, elég lett volna csak nem visszagondolni a régi korok letűnt emlékeire arról, ahogy a virágzó meggyfák alatt sétáltunk, kéz a kézben, és puha hajtincseibe beleakadtak a virágszirmok, és... Elégedetlenül morranok fel, rendre intve saját magam, mert hát ugyanez a gondolatmenet volt felelős azért, hogy most itt voltam és azon gondolkodtam, mégis hogyan és honnan kéne visszaszereznem a tulajdonom. Ezekre a kurva bokorlakókra semmi esetre sem számíthattam, és az sem tűnt egy logikus megoldásnak, hogy csak úgy végigjárjak minden házat abban a reményben, hogy valamelyikben megtalálom, amit keresek. Abban sem voltam egészen biztos, hogy pont az éjszaka leple alatt kéne kimennem, mert bármennyire is szerettem volna ezt letagadni, volt a falut körülvevő erdőben valami, ami még engem is nyugtalanított, aki legalább egy tucatszor "meghalt" már egész életében; kellett volna valaki, akire számíthattam, ha nem is tartósan, de legalább arra az időre, amíg visszaszereznénk a tulajdonom és kijutnánk ebből a rohadt erdőből. De hát mennyi lehetett az esély arra, hogy akadjon itt valaki ilyen...?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Erdős terület       Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
703
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 01, 2018 12:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/4
Angyal
5
Démon
10
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
3