Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Erdős terület •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Yesterday at 3:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Charlotte & Athlan

"Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás."
- Ha ez megnyugtat, én sem terveztem, hogy előbb találkozunk, de hát látod, milyen kegyes volt hozzád a sors! - válaszolom nagyképűen, s hogy még jobban megzavarjam a privát szféráját, még egy kósza tincsét ujjaim közé is fogom, s kissé erőtlenebbül meghúzom, mintha csak régi barátok lennénk.
- Ugyan, Charlotte, szerinted ha meg akartalak volna ölni abban a percben, akkor ilyesmivel próbálkoztam volna? - ciccegem halkan, fejemet csóválva. - Kíváncsi voltam a reakciódra, és hát tudod... - ekkor aljasan nevetek fel. - Látnod kellett volna az arcod! Ha előre tudom, hogy ennyire ijedt ábrázatra is képesek az arcizmaid, valahogy biztos megörökítettem volna a pillanatot! - fogaim megcsillannak a vigyorom alól, s nagyot szippantok a kisasszony rothadó illatot árasztó ruhájából. Ezt bizony fürdés nélkül nem fogja eltüntetni magáról, úgyhogy remélhetőleg jól bírja hosszútávon a gyomra az ilyesmit. Le is szedek a válláról egy apró darabkát, mely valahonnan a halott barátunk nyakáról eshetett oda, s ahelyett, hogy elpöckölném jó messzire, inkább behajítom a számba, és olyan élvezettel kezdem rágni, mintha a legdrágább és legminőségibb emberi ételt falatoznám.
- Sosem tudhatod, mivel találod szemben magad... - jegyzem meg váratlan sötétséggel, s a hangszínemből talán leszűrheti, hogy ezzel most nem vicceltem. Amilyen mocskokat kiköpött magából a menny és a pokol, némelyekhez képest én még semmi sem vagyok. Egy halandónak álmában is nyitva kell lennie a szemének, sosem lankadhat a figyelme egy pillanatra sem, főleg olyannak, aki egyedüli nőként rója az erdőket.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de az egy pillanatra sem fordult meg a fejedben, hogy esetleg... Megkérdezz engem? - legyintek mellékesen a kezemmel, s hagyom egy kicsit, hogy esetleg letaglózza a dolog. - Elvesztegettél ennyi évet ahelyett, hogy gondolkoztál volna előbb. Biztosan fel tudtál volna ajánlani valamit ezért a csekély információért cserébe. Tudod jól, hogy nem vagyok olyan kegyetlen. - sóhajtom elégedetten, mikor elengedem őt. - A cél szentesíti az eszközt, ezt sose feledd. - hintem el a levegőbe bölcsen, hiszen nem lehet tudni, mit kell még azért feláldoznia, hogy megtalálja a gyermekét. Lehet, hogy tudomást szerzett róla, hogy merre van, ám az odavezető út kétlem, hogy úgy lenne kikövezve, ahogy azt ő szeretné. Néha pedig a legnagyobb mocsokba is le kell nyúlni azért, hogy felhúzzuk a mélyén rejtőző kincset.
- Unatkozok. - súgom úgy neki, mintha ez lenne a világ leghatalmasabb titka. - Persze, hogy van mit csiszolni rajtuk. Második próbálkozásnak azonban nem rossz... Majd erre visszatérünk az ezredik után. - kacsintok felé, bár a szavaimat kissé elferdítem, hiszen az ezredik próbálkozásra is pontosan ez lesz a hatás, ha nem jövök rá valahogy az ige másik felére. Pár percnyi örömet viszont teljesen megér még ez a kudarc is.
- Pedig ha szépen megkérnél, még akár most is segíthetnék. Ki tudja? - ekkor alig észrevehetően mikor Charlotte lép egyet előre, akkor az avarból feljebb emelek egy kiálló gyökeret, amire ha nem figyel, akkor bizony jó nagyot eshet.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Charlotte Kesälä


Erdős terület       0d6f98b0deb0569a2b388e907631fe74e2c20792
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
5
☩ Play by :
Elizabeth Olsen
☩ Korom :
33
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 9:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Charlotte
────────────── ──────────────
@játszótársam - szószám - Megjegyzésem
Bukdácsolva menekültem a helyszínről. Őrülten ziháltam, ragadtam a verejtéktől és a rothadó hulla rám csöpögő testnedvétől. Igyekeztem minél mélyebb lélekzeteket venni, mert nagyon közel álltam hozzá, hogy hisztérikusan elbőgjem magam és akkor elvesztem a kontrollt. Az járt csak a fejemben, hogy el kell tűnnöm innen. Nem tudom, miféle teremtmény volt ez, de ahol van egy, ott biztos van több is és nekem elég volt ez is. Szinte csak a lábam elé figyeltem, hogy nehogy mégegyszer elbukjak valami gazcsomóba vagy gyökérbe. Erre következik az újabb sokk. Hirtelen kaptam fel a fejem, megugrottam és felsikkantottam, amikor ez az őrölt szörnyeteg ott termett előttem.
Miután végre megkönnyebbültem, amikor az a foszladozó test végleg kipurcant, megint rám hozta a frászt. Legszívesebben azonnal behúztam volna neki egyet, de sokkal erősebb volt nálam és ismertem, nem akartam vele kekeckedni. Öt év alatt igyekeztem megfeledkezni róla, de azért ha az ember lánya eladja a lelkét valakinek, aki ráadásul vigyorogva megígéri, hogy tizenöt év múlva jön valami kutya, aki szétszaggatja pici darabokra, azt megjegyzi. Meg mertem volna esküdni rá, hogy már csak akkor látom, amikor eljön a lelkemért. Sajnos tévedtem, mert ennek a szörnyetegnek a puszta látványától, sőt a nevének az emlegetésétől kiver a víz.
Láttam már démont. Egy rövid ideig New Orleans-ban éltem, ahol nyüzsögnek, mint a hippik a Woodstockon, de egy olyannal se találkoztam, mint Athlan, aki ennyire visszataszító és érzéketlen lett volna. Már csak ránézésre is. Pedig a többi sem egy szent.
- Azt azért nem mondanám. - motyogtam remegő hangom. Hiányzott-e? Ez most komoly. Azt sem tudom elképzelni, hogy ő valaha valakinek hiányzott már, de hogy nekem. Ez abszurd. - Azt kell, hogy mondjam, Athlan. El tudtam volna képzelni nélküled a maradék tíz évem. - mondtam őszintén, de azonnal meg is bántam.
Talán megölni nem fog, hiszen alkut kötöttünk, de aztán ki tudja, hogy a magafajta démon, mennyire veszi komolyan az ilyesmit. Amikor közelebb jött és átkarolt, szinte reflexből lendítettem felé az angyalpengés karom, amit azonnal ki is vert a kezemből. Az agyam tudta, hogy esélyem sincsen a pengével védekezni ellene, de ez egy ösztönös mozdulat volt. Remek. A pengét elvesztettem.
- Hatásos? Inkább azt a szót használnám, hogy elmebeteg. Gondolatban már temettem magam. - lököm oda duzzogva, hogy azért érezze, mennyire nem díjazom az ölelését. - Bár nem sokáig bírta a kis bábud és veszélyesnek sem mondanám. Csak a külseje, hozta rám a frászt. Ebből a szempontból elég gyenge próbálkozás. - mondtam csípősen. Nem tehetek róla. Tudtam, hogy megbánom, amiért ilyen szemtelenül felelek. Szerintem mondjuk megérdemli, bár ez ugye részletkérdés, hogy én mit gondolok. Biztos voltam benne, hogy ezért majd megkapom a magamét.
- Még nem értem el a célom. - mondtam és olyan erősen szorítottam össze fogaimat, hogy belesajdult az egész szám. - Nemrég tudtam meg, hol van a gyerekem. - puffogtam halkan. Dühösen fújtatva indultam meg a sátram irányába, miközben átkarolta a vállam és jött velem együtt. A pengémért még vissza kell jönnöm, de talán a só, ami a sátramban vár, majd segít lerázni őt.
Elengedek egy cinikus mosolyt a kinézetemre tett megjegyzésére. - Én jól vagyok, de te új barátok után néztél? Vagy hullahadsereget szervezel? Van még rajtuk mit csiszolni.
Az elején még megpróbáltam elszabadulni mellőle, de már tudom, hogy felesleges. Ismerem a korlátaimat. Egy kisujjában több erő van, mint bennem.
- Nem bohóckodnék és az időmet sem pazarolnám szívesen, úgyhogy jobb lenne, ha nem tartanál fel. - duzzogtam tovább. - Amint mondtad, az órám ketyeg. Már csak tíz évem van hátra.
Borzalmas volt ezt kimondani hangosan. Tudtam, tisztában voltam vele, de így kimondva elviselhetetlen volt.
- Valóban nagy kár. - motyogtam őszintén. - Ha találsz rá valami módot, az első dolgot legyen értesíteni róla engem. - nevettem fel keserűen. - Megkaphatod még egyszer a lelkem. - mondtam lazán, nekem már úgyis mindegy alapon.
Fel sem tűnt, hogy nyúlvadászat közben, ilyen messzire kerültem a bázisomtól. Még elég messze voltunk a sátramtól és a benne megbújó, számára kínzó hatású sótól is, amivel még nem tudtam, hogy pontosan mi a tervem, de gyorsan ki kellett volna találnom. Miközben üres fecsegését hallgattam, végig azon gondolkodtam, milyen indokkal bányásszam ki a táskámból, majd hogyan használjam fel ellene.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 5:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Charlotte & Athlan

"Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás."
Nehéz visszatartanom, hogy ne röhögjek fel hangosan, hiszen az ötletem annyira nagyszerűnek látszik, hogy ezt bizony többször kell alkalmaznom, s mindenáron rá kell jönnöm az ige további részeire. Egy halottakból álló sereg... Csodálatos lenne! Azonban mielőtt még azt gondolná bárki, hogy harcolnék velük, az bizony nagyon tévúton járna. Aki rám tör, azt én magam is el tudom intézni, egyszerűen csak éltetne maga a tudat, ha rothadó cafatokkal és csontokkal vehetném magam körbe, akik valamiféle értelmet is mutatnak talán. Ám ez a halottpajtás egyáltalán nem mutat semmiféle értelmet, céltalanul söpri maga alá a leányzót, akinek a reakciója egyszerűen felüdít. Végre valaki, aki nem akar többnek tűnni annál, mint ami valójában.
A test nem mozdul többet, én azonban Charlotte után eredek. Oldalról nagyobb ívben megkerülöm őt pár pillanat alatt, s mikor botladozva az egyik vastagabb törzsű fához ér, akkor lépek elő hirtelen, s széles vigyorral állok meg előtte.
- Hiányoztam? - nem feltételezem, hogy még emlékszik az arcomra, hiszen öt év egy ember életében nagyon sok tud lenni. Ám az alkuval létrejött köztünk egy fonál, s én így jól tudom, hogy épp merre jár s kel, elvégre ha elfogyott az ideje, akkor vagy én magam találom meg, vagy pedig a pokolkutyám szaggatja apró cafatokra s ragadja el a lelkét. Ugyanakkor egyáltalán nem tartom számon a megszerzett lelkek porhüvelyét, ha kellenek, akkor felkutatom őket elmémben. Mikor ettől a kisasszonytól elváltam anno, onnantól nem is törődtem vele.
- Gyere, öleld meg a jó öreg Athlant! Hatásos volt a belépőm, ugye? - odalépek hozzá közel, majd magamhoz húzom, s jó erősen megszorongatom, ha megpróbál eltolni, ha nem. Közben ha esetleg angyalpengével akarna próbálkozni, természetesen azt egy az egyben kirepítem a kezéből.
- Csak így egyedül? Pedig ha jól emlékszek, volt egy konkrét célod régen, amit el akartál érni. - mellé lépek, átvetem a karom a vállán, s megindulok előre arra, amerre ő menne, már ha nem akar egy helyben toporogni. Minden alku részletére emlékszek, s az ő ügye bizony a ritkább kategóriába tartozik, ugyanis nem hatalmat akart, vagyont, vagy másnak a halálát, hanem egyszerűen a saját gyermekéért adta el a lelkét. Ostoba módon kérhette volna azt is, hogy vigyem el oda hozzá, ám mit ért volna el ezzel, ha közben őt felfalta volna a rák?
- Egészen jól nézel ki. Csak nem meggyógyultál? - pillantok oldalra, s nevetve nagy szemekkel nézek végig rajta. Sokkal élettel telibb, már nem az a sovány és sápadt, szinte lélek nélküli test, ami egykor volt.
- Az órád egyre csak ketyeg, te pedig itt bohóckodsz az erdőben? Nagy hiba. - csóválom meg ciccegve a fejem, majd végül elengedem őt. A rothadó testet közben magunk mögött hagyom, egyelőre túl sok hasznát úgysem fogom venni, s ha szükségem lenne egyre, bármelyik temetőt fel tudom keresni, hiszen az ott lakók már nem fognak felkelni, nem úgy, mint azok, akik mostanság halnak meg.
- Kár, hogy kétszer nem tudod eladni a lelked, igaz? - mintha csak terveim lennénk vele, úgy lépkedek mellette, vagy épp állok meg, ha ő is ezt teszi. Jó napom van, hiszen sikerrel jártam a gömbbel, még ha nem is teljesen. Ideje megünnepelni egy kis ünneprontással!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Charlotte Kesälä


Erdős terület       0d6f98b0deb0569a2b388e907631fe74e2c20792
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
5
☩ Play by :
Elizabeth Olsen
☩ Korom :
33
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 02, 2020 7:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Charlotte
────────────── ──────────────
@játszótársam - szószám - Megjegyzésem
Hirtelen megszűnt az éhségem, már nem fájtak a végtagjaim a fáradtságtól, szemeim kipattantak és már-már egészségtelen gyorsasággal és erővel elkezdett dobogni a szívem.
Hosszú utam során majdnem mindennap erdőben éjszakázom és az út nagy részét elhagyatott, üres, ijesztő helyeken teszem meg, de egyszerűen képtelenség hozzászokni. Amúgy is minden egyes pici zajra megrezzenek. Még egy légy zümmögése is meg tud ijeszteni, annyira ki vannak élezve az érzékeim, de most tudtam, hogy nem csak egy madárka szállt le valamelyik ágra. Szörnyű előérzetem támadt. Tudtam, hogy valami borzalom les rám a sötétben és nem voltam benne biztos, hogy el tudok vele bánni.
Nem is sejtettem, hogy mi vagy ki lehet az, de már automatikusan nyúltam a zsebem felé, ahol általában egy kicsi zsák sót rejtegettem, de elkeseredtem, amikor nem találtam. Közben persze beugrott, hogy minden cuccom beszórtam a sátramban, ami egy gyors sprint esetén is túl messze volt ahhoz, hogy még arra is legyen időm, hogy előkaparjak a sátor mélyéről egy marék sót. Ráadásul az is lehet, hogy semmit nem érek el vele, hiszen még azt sem tudom, mi az isten zörög ott. Ha nem bújt volna elő pár másodpercen belül, akkor én mentem volna oda, mert így is kezdtem megbolondulni ettől a félelemtől és feszült várakozástól.
Mondjuk, talán mégis jobb lett volna, ha ott marad a sötétben az a valami és soha nem látom, mert amint megláttam kitört rajtam a frász. Annyira meglepődtem, hogy majdnem kiesett az angyalpenge a kezemből.
- Mi a fene ez? - kérdeztem remegő hangon magamtól.
Itt állt előttem ez az összetákolt valami és egy gyönge sikoly sem szakadt ki a torkomból. Úgy éreztem magam, mint azokban az álmokban, amelyekben elmegy a hangom, elnehezednek a végtagjaim és nem tudok mozogni vagy csak nagyon lassan. Befeszült, nehéz léptekkel igyekeztem minél messzebb kerülni a testtől, közben eszeveszettül remegni kezdtem. Úgy szorongattam a penge markolatát, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim és így is alig bírtam egyenesen előre tartani.
- Mi a ... ? - kezdtem neki egy kérdésnek, de nagyon úgy tűnt, hogy bármit mondok neki, úgysem érti vagy hallja. Csak a teste élt, rothadtan, undorítóan, de valahogyan mozgott. El sem tudtam képzelni, hogyan. Azt hittem, hogy már semmilyen természetfeletti borzalom nem tud meglepni, az utam során sok mindent láttam, de ilyet még sem.
Első körben azt hittem, hogy ez egy fertőzött. Azonban az látszott, hogy a feje búbjából kiáll két ág, aminek valószínűleg az a funkciója, hogy ott tartsa a fejét a nyakán. Hogyha az egy fertőzött lenne, már régen nem élne a feje nélkül, így valójában egy tippem sem volt.
Elkezdett felém lépkedni, nem túl gyorsan. Rájöttem, hogy testétől undorodom, attól félek, ahogy kinéz, na de attól nagyon.
Ahogy közeledett, én igyekeztem egyre gyorsabban hátrálni, de nem figyeltem rá, hova lépek és a lábam belegabalyodott valami gazba. Hanyatt estem. Egy kisebb sikoly szakadt ki belőlem. Sem az esésem, sem a sikolyom nem érdekelte ezt az undorító valamit. Egyre csak közeledett és szemében semmi érzelem nem volt. Elégedettség sem a félelmem láttán és önelégültség sem, amiért összeestem előtte. Halkan nyöszörögve próbáltam még mindig a földön félfekvő állapotban összeszedni a pengét, ami az esés közben kihullott a kezemből. Épp időben találtam meg. Alig pár centire volt tőlem, amikor felemeltem a pengét. Spontán kigáncsoltam, minek következtében rám borult az egész teste, én pedig alulról erősen beleszúrtam a hasába a pengémet. Szörnyen büdös volt és, ahol csak hozzámért éreztem, ahogy a testnedve folyik rajtam.
Sikoltozva, hisztérikusan rángattam ki magam alóla, kivettem belőle a késem és botladozva igyekeztem minél távolabb kerülni tőle.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 9:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Charlotte & Athlan

"Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás."
- Maradj már itt a jó kurva anyád! - pofozom fel a holttestet, ami egyszerűen képtelen abban a pozícióban maradni, ahogy azt én akarom. Pedig aztán azt gondolná az ember, hogy a holtak a bomlás után sok idővel már engedelmesek lesznek, na de nem ez! A feje állandóan leesik a helyéről, de velem aztán nem fog kibaszni! Ingerülten török le két darab ujjnyi vastagságú, hosszabb ágat a mellettünk levő fáról, amiket aztán egyenesen a fejébe tolok úgy, hogy belefúródjanak a nyakánál a testébe, ezáltal pedig jól tartsák a fejét. Szerencsére a többi testrészén még van annyi rohadt hús, hogy egyben tartsa, így hát ideje kísérletezni! Előhúzom a köpenyem mélyéről azt a különös gömböt, ami nem is olyan rég majdnem a vesztemet okozta. Bár azt mondtam Zagarnak, hogy csak tanulmányozom s próbálom megfejteni, hogy képes felkelteni a halottakat, ám egy cseppet hazudtam neki. Ugyan a teljes igére nem emlékszek, amit az az imp használt, mielőtt hamuvá vált, de pár foszlány még ott van a fejemben, így hát ideje tenni egy próbát! Letérdelek a test elé, majd elismétlem azt a szöveget, amire emlékszek, s láss csodát! Elképedve figyelem, ahogy a karja megmozdul, ahogy nyílik a szája, s megemelkedik a lába.
- Csodás! Egyszerűen csodás! - ha lennének könnyeim, most örömömben biztosan hullajtanék pár cseppet. Megölelem a kis bűzöst, majd kíváncsian fürkészem, és széles vigyorral próbálok farkasszemet nézni a rothadó szemeivel, ám azok értetlenül cikáznak mindenfelé. Talán két percig vizsgálhatom a teremtményt, végül aztán felállítom a földről, összecsapom a tenyerem, s mint aki jól végezte dolgát, megindulok egy irányba.
- Mehetünk! Összeszedjük a többieket is! - azonban alig teszek pár lépést, halk puffanást hallok az avarból, s mikor hátrafordítom a fejem, a holttest ugyanolyan élettelenül fekszik a levelek közt, mint amilyen az ige s a gömb előtt volt. Hát, ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Úgy látszik, hogy így, hogy nem ismerem a teljes szöveget, a halottak sem fognak úgy működni, ahogy azt gondoltam... További kutatásokat és tanulmányokat kell végeznem, s azt hiszem, be kell járnom pár helyet még, hátha rábukkanok valami használhatóra. Így mivel újdonsült pajtásom egészen a szívemhez nőtt, ölbe kapom a drágát, majd megindulok vele kifelé az erdőből.
Fél órás séta után azonban valami egészen különlegeset érzek meg a levegőben. Megállok egy pillanatra, lehunyom a szemeim, s próbálom megkeresni az elmémben, hol gyökerezhet ez az érzés. Mikor pedig rájövök, széles vigyor terül el a képemen. Ó, Charlotte, te rossz kislány! Esküdni mertem volna rá, hogy nem fog túl sokáig élni, s ahogy teltek az évek, úgy már egészen elfeledtem, hogy miféle alkukat kötöttem. Ám így, hogy a hölgyemény a közelembe került, már nagyon is emlékszek arra az öt évvel ezelőtti percecskére, amikor egy alku során nekem ígérte a lelkét. Önelégülten indulok hát meg abba az irányba, ahonnan a lányt érzem, s mögötte talán harminc méterre állhatok meg. Mostanság túl sokat agyaltam, kutattam, olvastam, s magamba fordultam, ideje egy kicsit szórakozni! Nekidöntöm hát a testet a fának, előkapom a gömböt, elmormolom ugyanazt az igét, amit nem is olyan rég, s mikor újra megmozdul halott barátunk, kiirányítom őt egyből az egyik fa takarásából, s kicsit meglököm, hogy meginduljon Charlotte felé. Közben csapok némi zajt, hogy maga mögé figyeljen a leányzó, ki hogyha nagyjából négy percig nem csinál semmit, esetleg elmenekülne, a két lábon járó rothadás egyszerűen elveszti az erejét, s a földre zuhan. Ha pedig nekitámadna, akkor egy apró sérülést sem kapna, hiszen a hulla egyáltalán nem támad, nem harap, nem karmol, csupán lelkevesztetten halad előre, mint valami gép. Én pedig a fa takarásából figyelem tovább az eseményeket, remélve, hogy ráhozhatom a frászt egy kicsit erre az elkóborolt hölgyikére.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Charlotte Kesälä


Erdős terület       0d6f98b0deb0569a2b388e907631fe74e2c20792
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
5
☩ Play by :
Elizabeth Olsen
☩ Korom :
33
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 6:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Athlan & Charlotte
────────────── ──────────────
@játszótársam - szószám - Megjegyzésem
Fájt minden porcikám és gyomrom olyan hangosan korgott, hogy csodálkoznom kellett azon, hogy nem gyűlt ide az erdő összes fertőzöttje a zajra. Már másfél napja elhagytam a legutóbbi kicsiny falvat, ahol kunyeráltam egy kis kenyeret a kicsit sem kedves lakóktól. Pár órája viszont elhatároztam, hogy ha nem találok egy kis kunyhót, ahol kuncsoroghatok, akkor megint levadászok egy nyulat vagy menyétet. Nem olyan vészes az íze. Fűszer nélkül kicsit pocsék, de legalább laktat.
Egy kitaposott, keskeny földúton lépkedtem, melyet égig érő fák, terebélyes bokrok vettek körbe. A nap a balomon volt, innen tudtam csak, hogy jó fele tartok. Azt, hogy mennyi az idő nem tudtam pontosan, de elterveztem, hogy a legközelebbi védett helyen megállok és felkészülök az éjszakára. Elkezdtem tehát jobban átnézni a környéket. Éppen csak letértem az ösvényről már találtam is egy hatalmas, öreg fát, nagyon vastag törzzsel és gyökérzettel, így annak a tövébe állítottam a gyöngécske sátram.
Mire végeztem már rózsaszín volt az ég alja, így gyorsan nekiálltam élelmet szerezni. Ötven méteres körzetben végigjártam a környéket nagyon lassú és halk léptekkel, mire találtam egy nyulat. Némán közeledtem felé, már levegőt sem vettem, nehogy elzavarjam. Erre a rövid időre még a gyomrom korgása is elmúlt. Magam elé tartottam a késem. Már csak pár méter választott el a vacsorámtól, amikor a másik irányból zörgést hallottam. Ezt nem csak én vettem észre, de a nyúl is, úgyhogy el is futott azonnal. Azonban nem volt időm bosszankodni ezen, mert valami továbbra is mozgott, zörgött a sötétben, a fák között.
- Ki van ott? – egyszerű kiskésemet kicseréltem a lopott angyalpengére és idegesen fürkésztem a körülöttem lévő sötétedő erdőt.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Erdős terület       VQSi8OZ
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
813
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Feb. 27, 2020 4:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 01, 2020 1:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
- Nem hiszek a szerencsében. - súgom vissza, ahogy ujjaim finoman mozdulnak az arcán. Ha én látni fogom azokat a szárnyakat, az bizony sem a véletlen, sem pedig a szerencse műve nem lesz. Érzem, hogy közel vagyok hozzájuk, azt viszont nem tudnám meghatározni, miért érzek ilyen beteges kíváncsiságot irántuk, s eleve Daji iránt. Önmagamat ismerve pedig talán előnyös helyzetbe is keveredtünk ebben a kellemetlen légkörben a magunk módján, hiszen a régmúltban egyáltalán nem biztos, hogy így viselkedtem volna vele. Sosem tanultam meg, sosem tapasztaltam, milyen az, amikor finoman kell közeledni valaki felé. Milyen az, amikor óvatosan kell beszélni, körbejárni és megismerni egy olyasvalakit, aki ennyire mély benyomást kelt már akkor, mikor még csak nem is látom. Régen nagyobb esély lett volna rá, hogy inkább elrabolom és bezárom erőszakkal, semmint hagyom, hogy szabadon szárnyaljon. Azonban a tény, hogy bezárult a Pokol, sok mindent változtatott rajtam. Odalent minden más... Itt pedig meg van még a halandó életem maradéka, ott száll a szélben, hiába telt el annyi idő a démonná válásom óta. Itt van, érzem, s ez bizony lágyít azon az akaratosságon, mely mindig is jellemző volt rám. Most meg... Mintha teljesen megbolondultam volna, s egy más énem bújt volna elő a rejtekéből. Még ha bűbáj táncolja is körbe ezt az ébenhajút, akkor is nagyon kellemes. Egy reménysugár ebben a szürke világban.
- Hány ősi irat és tanulmány szól erről... - sóhajtom halkan, közelebb hajolva a hátához. - A fényesség és a sötétség egyesüléséről, a két elveszett oldalról, mely újra egymásra talál, s legyőzik azt a köztes űrt, mely elválasztotta őket. Amikor a két félből egy egész lesz... - ekkor apró mosollyal simítok végig a fekete tincseken, melyek még a bársonynál is selymesebbek. Elvesznék bennük legszívesebben, s örök életemre hagynám, hogy körbeöleljenek.
- Talán túl nagy szavak ezek egy démon szájából. - mellyel egyértelműen elismertem Daji különlegességét, s azt, hogy messze túl látok az angyalságán. Mintha érezném, hogy a Sors hozzávezetett el, s ez még csak a kezdet. Itt kezdődik csak az a temérdek küzdelem, ami még elválaszt minket.
- Érzem, hogy nem vagy ismeretlen a Halálnak. Minél többször ragad el, annál kevesebbel térsz vissza a karmai közül minden egyes alkalommal. Sok mindent érzek, csak nem egyszerű bizonyos dolgokat szavakká formálni. - hiszen számomra ezek még ismeretlenek. S ezzel az angyallal együtt annyi ismeretlent kaptam hirtelen, hogy lassan belefulladok a mámorba. Kellemes halál lenne.
- Egyszer mindennek eljön az ideje. Kár, hogy erre ennyi évszázadot kellett várni. - az ujjai az enyémekbe fonódnak, s mélyen a szemeibe nézek. A sóhajtásai még ott csengnek a fülemben, az érintése ott ég ajkaimon, s jelenleg minden porcikám arra vágyik, hogy eltűnjünk mi innen kettesben, messze valahova, ahova nem ér el a világ keze.
- Vigyázni fogok Rád. Megígérem. - igen, kérem, még mindig démon vagyok. Egy démon, aki önszántából védelmez egy angyalt. Hamarosan történelmet fogunk írni...
Egy pillanatra sem engedem el, ahogy az éj leple alatt haladunk odakint. A rozoga kunyhó bágyadt melege hamar átvált húsba maró hidegségbe, különösen akkor, mikor közelebb érünk azokhoz az emberekhez. Furcsa, hogy nem igazán érzek mágiát. Sem démonit, sem mást. Valami erő teljesen biztosan uralja ezt a helyet, de ez még számomra is ismeretlen. Márpedig ez a tudatlanság nem olyan édes, mint ami Dajit lengi körbe. Ez kegyetlen és veszélyes, mégis valahol csábító, hiszen úgy érzem, hogy ennek az egésznek a végén megleljük a kulcsot, mely kinyitja a kaput egy új világ felé. S ahogy gondoltam, nem egy puha felhőn fogunk mi ketten szárnyalni, miközben alant háborúk, kín és szenvedés honol. Nem. Itt vagyunk benne, s túl kell élnünk valahogy.
Ahogy bezárul a kör, mely egyre szűkül körülöttünk, kellemetlen tompaság kerít a hatalmába. Olyan, aminek nem kellene léteznie, legalábbis nem itt, és nem most. Mintha valami húzna egyre lejjebb, mely visszafogja az erőm. A méreg sem tisztult még ki teljesen a szervezetemből, s most érzem igazán, hogy milyen gyenge vagyok hirtelen. Azonban nem fogom kivárni, mi lesz ennek a vége. Az ébenhajú csókja visszahoz kicsit a valóságba, s cselekvésre ösztönöz. A szárnyai pedig pontosan abban a pillanatban szöknek elő, mikor én nyújtom a kezem, s a tenyerem rejtekéből egy széles tűzcsóva nyilall kifelé, esélyesen megsebezve egy kis helyen a szárnyát is. Elképedve emelem felé a tekintetem, s mielőtt még újra megsebezném Őt, kilépek a védelmező ölelésből, s elé állva egy tüzes kört lövellek magunk köré. Ekkor pedig megtorpannak.
- Repüljünk el! - lépek vissza hozzá zihálva, s derekánál fogva húzom magamhoz, hogy megkapaszkodjak benne. Én balga pedig ezekkel a mozdulatokkal vétem a legnagyobb hibát. Régen azért volt egyszerű kimásznom a vészes helyzetekből, mert egyedül voltam. Senkit nem kellett megvédenem, senkit nem kellett féltenem. Valójában azt sem tudtam, mit jelentenek ezek. Most azonban Daji a figyelmem nagy részét akaratlanul is magára vonja, így későn veszem észre, ahogy a tűzgyűrűn kegyetlen mosollyal lép át egyszerűen a fogadós szajha, s az angyal mögött megállva hirtelen ránk fúj valami port. Ekkor lesz egyértelmű, hogy ez a mocskos némber nem kicsit jártas a boszorkányságban... Hirtelen fojtogató érzés lesz rajtam úrrá, s a másodperc töredéke alatt kikapcsolok. Feketeség. A testem összeomlik, s bár azt nem tudom, hogy Dajira is hatással volt-e a por, vagy rajta más módszert alkalmaztak, egy a biztos, hogy démonok ellen tökéletes volt. Talán túlságosan is...
Hogy mi történt pontosan az idő alatt, míg valahol máshol jártam, abban a fekete, álomtalan ürességben, azt nem tudom, viszont borzalmasan térek magamhoz. A szemeim alig akarnak nyílni, s eleinte is csak a légzésem változik, az vesz fel egy kicsit szaporább tempót. Aztán realizálom magamban, hogy valami hűvös van alattam, s esélyesen a nedves kövön fekhetek. Megmozdulni még szörnyen nehéz. Aztán a szemeim lassan kinyílnak, de eleinte nagyon homályosan látok csupán. Annyit sikerül érzékelnem, hogy félhomály van, s pislákoló fáklyák világíthatják be a helyet, illetve hogy valami ketrecben lehetek, hiszen rácsok bontakoznak ki előttem. Távolabb figyelve látok még egy ketrecet, ahol...
- Daji... - nyújtom felé a kezem, már ha nem csal meg az elmém, s tényleg Őt látom odaát. Ezzel a mozdulattal együtt pedig újabb dolog tudatosul bennem, hogy miért olyan nehéz a mozgás. Valami ül a hátamon...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 10, 2020 9:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Meglepődnél... - Halkan nevetek, talán még kissé rosszallóan is ingatva a fejem ehhez; a fajtámnak tényleg megvolt az a sajátossága, hogy a szentség álarca alatt a kelleténél is több mocskot rejtegetett, egészen addig, míg azt már nem tudta többé a szőnyeg alá söpörni. Igaz, álszent dolog lett volna azt mondani, hogy én nem voltam ilyen - mindössze megvolt az a szerencsém, hogy egy elfeledett és távoli helyen húzhattam meg magam, elfeledve mindenki által. Talán senkinek sem tűnt volna fel, ha soha többé nem térek onnan vissza, ha eldobom magamtól a feladataim, a kötelességeim... Mindent, amit jelentéktelennek lehetett volna titulálni abban a pillanatban. Voltak pillanatok, amikor bántam, hogy ezt nem tettem meg; de voltak olyan pillanatok is, amikor örültem annak, hogy nem ragadtam le a múltban, hogy képes voltam tovább lépni. Hiszen ha ezt nem teszem meg, sosem jutok el idáig... Sosem ismerem meg Őt.
- Valóban vannak. - Halkan sóhajtok, ahogy szemeim lehunyva simítom arcom a kezéhez; valahol mélyen tudtam, hogy minden idegszálamnak tiltakoznia kellett volna a közelsége ellen, már csak a fajtáinkból eredő rivalizálás miatt is, de képtelen voltam eltávolodni tőle, vagy akár csak tiltakozni is az ellen, ami épp történt. Talán nem ez volt a helyes út, de mégis mikor voltam az a fajta, aki annyira lelkesen követte volna az utasításokat, amiket kapott? - Ha szerencséd lesz, talán még láthatod is őket...
Sejtelmes mosolyra húzom az ajkaimat, válasz nélkül hagyva az Atyámról szóló kijelentését; ha ezen elgondolkodnék, talán végül arra jutnék, hogy nem is igazán igényelem a bűnbocsánatot, mint azt várná tőlem bárki is - hiszen egy időben minden tettem meg tudtam indokolni észérvekkel, egymáshoz illő szavakkal, amik megnyugvást hozhattak annak, akinek címeztem őket. Mostanra talán már nem volt meg bennem ez a képesség; talán angyalságom is megfakult ugyanabban a pillanatban, amelyikben szárnyaim hófehérből ébenfeketévé váltak, és abban a pillanatban már tudtam, hogy minden meg fog változni, velem kezdve. Mégis, azt hittem, visszatarthatom ezt a változást - hiszen továbbra is ragaszkodtam a régi szokásaimhoz: a fehér garbóimhoz, amik egykor olyan jól illettek a szárnyaim színéhez, a praktikusnál jóval hosszabb hajamhoz, ami mostanában konstans beleakadt mindenbe, és a naiv reményhez, hogy egy nap talán majd nekem is esélyem lesz valamire... Valamire, ami jelentőségteljes lenne és fontos, és valamennyi változást hozna a szürke hétköznapokba, valamennyi normalitást ebbe az őrületbe, amivé vált a világ mostanában. Lehet, túl sokat akartam...? Lehet, egyszerűbb lenne egy új késre vágyni, vagy egy számszeríjra, ami nem nehezítené meg az életem és nem lenne elrabolva mindenféle bokorlakók által...
- ...lehet, a szabadságom pont a Te sötétségedben rejlik. - Nagyot nyelek, még mielőtt kimondanám ezeket a szavakat; még sokáig érzem az érintését azon hegen, a legelső halálom legtartósabb szuvenírjén, és szükségem van egy hosszabb pillanatra, hogy visszataszítsam a feltörő emlékeket oda, ahonnan előtörtek. Egy pillanatig elgondolkodok azon, vajon érdemes lenne-e megosztani vele ezt a gondolatot, de aztán elvetem az ötletet; ha valamikor még összehozna minket a sors egy jobb, barátságosabb helyen, jóval több időnk lesz erre is, meg más, kellemesebb dolgokra is... Azt hiszem, megint elkalandoztam.
- Hát... egy időben igen, még a legelején. Még a legelején, amikor fiatal angyal voltam, visszavágytam, de minél több ideig voltam az emberek között, annál ritkábban gondoltam vissza, aztán... Egyáltalán. - A szó vége elhaló sóhajba fullad, ahogy végigsimít a vállaimon; ha lenne még közelebb, minden bizonnyal még közelebb húzódnék, fejem óvatosan félrebillentve, hogy hátranézhessek rá, de a távolság köztünk más így is csak szimbolikus, teljesen fölösleges. szívem szerint meg se szakítanám ezt az érzéki pillanatot azzal, hogy megszólalok, szívesen beleburkolóznék az édes hallgatás palástjába, de ugyanakkor rengeteg mindent elmondanék neki, megnyitnám előtte a világom kapuit, a kapukat, amik mögött minden titkot, minden sötétséget rejtegetek, csak mert egész eddig nem volt kivel megosztanom őket. De vajon Ő akarná ezt?
- Nem vagyok ismeretlen a Halálnak. - Szinte már a fülébe sóhajtom a szavakat, ahogy fejem hátrahajtom és a vállának támasztom; halványan elmosolyodok, ahogy egy-két eltévedt hajtincse megsimítja az arcom, és nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne túrjak bele az ébenfekete tincseibe, hiszen olyan egyszerű lenne csak kinyújtanom érte a kezem, még közelebb húzni, hogy belemarhasson a hóka bőrbe, a gyenge húsba... - Ha romba döntene a mohóság, hidd el, együtt fogunk bukni, hiszen mindketten a tiltott gyümölcsért nyúltunk.
Fenyegetését hallva viszont csak halk nevetés szakad ki ajkaim közül; ha bántani akart volna, már rég a vérembe fagyva hevernék a koszos földön, a vértől csatakos hajam pedig valami megszentségtelenített glória módjára ölelne körül, vérrel festett műalkotás, a letűnt korok memoárja. Mégis itt voltam; szívem pedig  egyre hevesebben zakatolt bordáim fogságában minden egyes pillanattal, amit a közelében töltöttem, tekintetem az Övébe fonva, szinte már könyörögve azért, hogy ne eresszen el, sem most, sem soha többé...
- A mennyek kapuja bezárult... - Halkan sóhajtok, ahogy arcát fürkészem; kivárom azt a pillanatot, míg pillantása az enyémbe nem fonódik, és akkor elmosolyodok, haloványan, sejtelmesen, egy hosszabb pillanatig még ízlelgetve a szavakat, mielőtt kimondanám őket. - Úgy tűnik, eljött az ideje, hogy alászálljak.
Az erdőből jövő, mindent megrázó üvöltés pedig mintha csak meg akarna erősíteni ebben; a pillanatnyi félelemhullám után lassan csillapodok le, gyengéd simításával együtt lassulnak a szívdobbanásaim is egy sokkal nyugodtabb ritmusra, mintha csak... Meglelném benne a békém? Nem, ez már a fejemben is elvetemült dolognak hangzik, hát még ha kimondanám; hiszen senkinek sem kéne magát ennyire békésnek és nyugodtnak éreznie, miközben csupán egy ajtó választja őt el a lehetséges haláltól...
- Nem tudom... Te mondd meg. - Egy halovány mosollyal köszönöm meg neki, hogy segít felállni; igaz, a hirtelen közénk ékelődő távolságba egyből beleeszi magát a csontig maró hideg, és hirtelen azon kapom magam, hogy reszketek, mint a fán maradt nyárfalevél a fagyos, téli szélben, és legszívesebben visszalépnék Hozzá, biztonságot nyújtó karjaiba bújnék, hogy soha többet ne kelljen elszakadnom Tőle... Végül afféle pótcselekvésként a hajam simítom el az arcomból, bánva, hogy nincs nálam legalább egy megviselt hajgumi, hogy valamiféle rendszert vezethessek be vele a viharvert loboncba. Bár, akár a garbó alatt is hagyhatnám; legalábbis erre gondolok, mikor átnyújtja nekem a megtépett ruhadarabot, csupán a pillanat töredékéig, mielőtt realizálnám magamban, mennyire közel is van, milyen egyszerű lenne csak megint megszakítani a távolságot közöttünk, mint ahogy azt Ő megteszi, megpecsételve ezzel a sorsunkat - hiszen a következő lépést már együtt fogjuk megtenni a sötétség irányában, egyre mélyebbre, míg már nem lesz tovább, és ott végül elveszünk, kölcsönösen egymásban. Csupán a pillanat töredéke az egész, ajkainak puha érintése az enyémeken; aztán arcomat elönti a halovány pír, ahogy ellépek tőle, hogy felvegyem a megviselt garbót és kiszabadítsam alóla a hajam is. Egy hosszabb pillanatig elgondolkodok azon is, hogy visszavegyem-e a megviselt köpenyt, ami rajtam volt, de aztán elvetem ezt az ötletet; és kezem óvatosan simítom az övébe, összekulcsolva az ujjainkat, hogy még véletlenül se veszítsem el, miközben haladunk az árnyakon át.
Talán picivel biztosabban érezném magam, ha tudnám, merre vezet; nem volt igazán lehetőségem szemrevételezni az aprócska falut, így azt sem tudtam igazán, mi van a kocsma és a rozoga ház között lévő részen túl, távolabb a fák irányában, ahová tartottunk. Mégis, valami oknál fogva bízom benne; ebben a pillanatban megengedném neki, hogy oda vezessen, ahová csak szeretne, mert képtelen lennék neki nemet mondani. Talán még azt se bánnám, ha a halálomba vezetne, amíg csak fogná a kezem; de aztán elfintorodok, mikor az orrom ismeretlenül ismerős szag csapja meg, és szívem szerint azt mondanám, hogy nem érzek semmit, mégis...
- Égett hús. - Talán mondanék még valamit, de ahogy a meglepetés kiül az arcára, a torkomra forrnak a szavak; minden túlélési ösztön bennem azt súgja, hogy ne nézzek hátra, és kicsit bánom is, hogy nem hallgatok rá, mert amit látok, egy pillanatra megfagyasztja a vért az ereimben. Számítottam rá, hogy valami elbaszott dologra fogunk rálelni ebben az erdőben, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyit lássak ezekből...a lényekből. A fertőzöttekkel, akikben már semmi lélek sem volt és a pokolkutyákkal, amik nem érdemeltek ennél jobbat különösebb nehézségek nélkül el tudtam volna bánni, amennyiben kéznél lett volna bármelyik fegyverem is, de ezek... Emberek voltak. Élő emberek, még ha most valami furcsa dolog is történt velük. A szemem sarkából még látom a lányt, aki a fogadóban kiszolgált minket; a düh egy hosszabb pillanatra fel is lobban bennem, hiszen ő volt az, aki próbált minket megmérgezni - szorításom az Ő kezén is erősödik, megint csak a támaszt keresve benne, míg tekintetem a környezetünket fürkészi, potenciális menekülési útvonalak után kutatva. Ahogy a kör szűkül körülöttünk, úgy érzem, hogy a pánik is felüti bennem a fejét; egy pillanatig bánom is, hogy nem születtem harcos angyalnak, hiszen akkor tudnám, mit kell tennem, akkor nem állnék itt tétlenül, lefegyverezve. Athlan felé pillantok, remélve, hogy majd Ő rámutat egy menekülési útvonalra, de semmi ilyen nem történik; sőt, mintha nem is lenne itt velem igazán, mintha valami el akarná Őt ragadni tőlem... Erősebbnek kéne lennem, ötletesebbnek, hogy visszatarthassam, hogy ne engedjem egyedül elsüllyedni a sötétségben; mennyivel egyszerűbb lenne, ha emlékeznék arra, hova tette el a kését! De így, jobb ötlet híján csupán felé fordulok, és ajkaim gyengéd csókban simítom az övéire, reménykedve abban, hogy ezzel sikerül majd visszaterelnem a figyelmét hozzám; és jobb figyelemelterelés híján a szárnyaimat vonom magunk köré, reménykedve abban, hogy ezzel elég időt nyerhetnék magunknak, hogy legalább futhassunk, vagy akármi, bármi... Vagy ha nem, hát legalább szép halált halunk ezen az istenverte, elfeledett helyen. Legyen, aminek lennie kell...



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 15, 2019 6:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Ha évszázadokkal ezelőtt találkoztam volna egy angyallal - nem is inkább egy angyallal, hanem Vele -, vajon most is önmagam lennék? Vagy akkor lennék talán igazán önmagam? Eddig a világ ezen szeglete számomra ismeretlen volt, hiszen alant mozogtam, lefelé zuhantam mindig, s az élet fényes oldalát még sosem láttam. Érdekes, hogy mégis Őt akarom magam felé húzni úgy, hogy közben én repülök felé. Mint két mágnes, melyek akkor is húznak egymás felé, ha már vége a világnak.
- Micsoda bűnös népség az angyal! - sóhajtom halkan és ábrándosan, elmerengve arról, mennyi mindenből maradhattam ki ezidáig, s hogy alig pár óra elteltével ez az ébenhajú több újdonsággal varázsolt el, mint az utóbbi, pokolban töltött évek alatt sikerült. Ott már lassan haladtam előre, s ahogy telt az idő, ez még inkább vontatottá és nyomasztóbbá vált. Tudni, hogy milyen keveset tudok, s hogy milyen messze van az ismeretlen cél, sokszor idegtépő volt.
- Valóban vannak szárnyaid? - apró, cinkos mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, ahogy Őt fürkészem. - Tudod, ha a szemed világának mélyére próbálok nézni, könnyedén meg tudnám kérdőjelezni a szavaid. Olyan.. - keresem, ízlelgetem a megfelelő szavakat, de csak akkor sikerül rájuk találnom, mikor enyhén megérintem arcélét, s ujjbegyemmel végigsimítok rajta álláig. Nehéz a közelében lenni, s valójában minden, ami a démonlétemből fakad tiltakozik ellene. Ám ki vagyok én, hogy ellent mondjak saját magamnak, s leláncoljam önmagam? A kezeim mozdulni akarnak, mintha elért volna oda is a vére, hogy minél közelebb legyen a gazdájához.
- ...titokzatos és különleges vagy. - s ez még csak töredéke annak, amit valójában gondolok, hiszen nehéz szavakba önteni azt, ami most az elmémben kavarog. Az ócska emberi nyelv erre egyáltalán nem alkalmas.
- A sokadik botlás után arról is nehéz meggyőzni Atyád, hogy a szíved teljesen romlott. - sejtelmesen vonom fel a szemöldököm, hiszen ez a szokatlan egymáshoz simulás még engem is meglep. Mintha két síkon mozogtunk volna eddig, de olyan közel egymáshoz, hogy a sorsunk több helyen összefonódott. Aztán tessék, most végre egyesült is.
- Egyáltalán nem hangzik ostobán. Inkább szomorú, hiszen sosem lehettél igazán... Szabad. Szárnyakat teremtettek Neked, mégsem tudtál repülni. - ujjaim erősebben érintik az egyik vastagabb heget a hátán, miközben észrevétlenül harapom be alsó ajkam. Annyi tudás birtokában van, hogy nehéz visszafognom a szomjam körülötte, hiszen talán még sosem éreztem ennyire erősen, hogy szomjaznék valami - vagy inkább valaki - után.
- Készen állsz arra, hogy belépj ebbe a sötétségbe? - melynek kapuja talán éppen ezen a helyen keresendő. - Mert ha igen, úgy bárhova elvezetlek. - suttogom bőrére, ahogy közelebb hajolok vállához. Lehunyt szemmel hagyom, hogy az ében tincsek végigcirógassák az arcom, mintha tényleg csak egy magányos halandó lennék, aki úgy vágyik az érintésre, mint egy falat kenyérre. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a majd' hétszáz évem alatt hány ilyen érzéki pillanatban volt részem, mikor a szívem elszabadult, s őrülten kalapált akaratomon kívül. Nem könnyű rám hatást gyakorolni, de neki sikerült. Talán túlságosan is hamar...
- Akkor kár lenne megkérdeznem, milyen odafent. Sosem vágytál vissza? - a szavainak hallatán halovány mosoly úszik át arcomon. Pont Őt nevezték ki az őrnek, kinek meg kellett volna akadályozni, hogy bűnbe essenek az emberek? Szívem szerint felkacagnék hangosan, míg bele nem fulladok a saját nevetésembe... Ám nem teszem. Mintha némi együttérzést mutatnék, úgy simítok végig némán vállain, jelezve, hogy nagyon is tudom, hogy miről beszél.
- Pedig a Halál biztosan vágyott rád. Éreztem odalent, mennyi mindenkit akar magának... - ujjaim belefúródnak hajába, úgy húzom kissé hátrébb, hogy aztán oldalról figyelhessem az arcát. - Ki tudja, még romba dönthet a mohóság. Még számomra is hozhat pusztulást egy tiltott gyümölcs, s mi lehetne egy démonnak nagyobb tiltott gyümölcs egy angyalnál? - közelebb hajolok füléhez, úgy súgok bele halkan. - Hiszen már rég meg kellett volna, hogy öljelek, rég innom kellene a véred a halott testedből... - üres fenyegetés, mely hamar elveszik a levegőben. Talán Ő is érzi, hogy nem tudnám bántani úgy igazán. Miért nem? Ez lenne a dolgom, irtani az ellenséget, romlásba taszítani mindent és mindenkit. Most mégse úgy viselkedek, mint egy démon, sokkal inkább úgy, mint egy ember.
- Ha legyőznél egy démont, talán bebocsátást nyernél újra a mennyekbe. Csak oda kellene vetned a fejem Atyád elé. - kezem tovább simul arcára, s állát kicsit megtolva fordítom magam felé. - Ám ki vagyok én, hogy ellenkezzek egy angyal vágyaival? - ajkait fürkészve veszek el vonásaiban, azt kívánva, hogy taszítson még mélyebbre csend, ahol már nem létezik senki és semmi, csak Ő és én. Vajon tényleg a testembe szétáramló angyali vér okozhatja mindezt? Az változtatott volna meg teljesen mássá? Vagy tán felnyitotta az igaz valóm?
- Felfedni a titkaid, feltörni a pecsétjeid, leszakítani a láncaid... Vajon mi lapulhat minden alatt? - tekintetem feljebb vándorol a sötét íriszekbe, mintha csak fejtegetni próbálnám Őt. - Talán teljesebb lennél, ha alászállnál velem a pokolba... - mint egy jövőbeli kapaszkodó, egy kusza ábránd, melyet meg lehet ragadni, mint reménysugárt, ha véget ért ez egész. Mert hogy elengedni nem fogom, az most már teljesen biztos. Lehet, hogy nem az én gondolataim ezek, s épp bűbáj hatása alatt vagyok, mégsem érdekel. Azt tudom, amit most érzek, s az bizony görcsösen akar kapaszkodni egy angyalba, hogy magával rángathassa mélyre, a sötétségbe. Mely körbevesz és átölel, ott van mindig és mindenhol, megérint mindent és mindenkit. Érzem a velőt rázó üvöltésből, hogy a pokol egy mocskos kis bugyra épp itt öltött testet, ebben az isten háta mögötti, rejtett kis faluban. Még közelebb húznám magamhoz Őt, nehogy közénk is beférkőzzön, ám most kivételesen mintha nem ellenünk lenne, hanem hagyná, hogy táncoljunk rajta.
- Akkor tán nem is vagy áldozat? - súgom halkan bőrére, majd elhajolok, s elmerengve simítok végig nyakán, végigzongorázva mellkasán, finoman átkarcolva hasán, hogy aztán leomoljon róla a kezem. Megtámasztom magam oldalt jobbommal, míg a másikkal tartva Őt emelkedek fel, hogy felállhassunk mindketten. Mosolyogva pillantok végig rajta s magamon, ahogy a vérünk ott szárad mindkettőnk testén. Őt azonban nem mocskolja be, inkább díszíti, mint egy előkelő báli ruha... A kezem azonban lendül, minek hatására lassan visszaolvad a bőrömbe a vörösség, eltűnik arcomról, mellkasomról, karomról s mindenhonnan, mintha mi sem történt volna. Lehajolok a fekete felsőért, magamra kapom azt, majd nyúlok a garbóért, ám mikor közelebb lépve hozzá ujjai közé adom azt, még nem eresztem el. Másik kezem ismét lendül, finoman simítva végig rajta, melynek nyomán eltűnik a vér a bőréről, s újra sápadtan tündökölhet, mint egy drágakő. E mozdulat közben azonban közelebb hajolok arcához, s ajkainak szegletéhez érintem a sajátom, hogy lecsókoljam róla az utolsó kis cseppet. Ezután engedem csak el egy sejtelmes mosollyal, mintha azt akarnám sugallni, hogy felszállt arra a bizonyos hajóra, mely átviszi majd a sötétségen, s melynek én vagyok a révésze. Ha felöltözött végül, kissé csalódottan pillantok végig rajta, hosszúra nyújtott sóhajjal, hiszen bármeddig képes lettem volna itt maradni Vele. Mégis ott ég a levegőben a balsejtelem, ott motoszkál odakint a fák rejtekében az a valami, mely mindkettőnket idehozott. S ha képes volt erre, akkor akár arra is képes lehet, hogy véget vessen ennek a különös bizsergésnek köztünk. Jobb megelőzni, mint hogy tovább ússzunk a bűn édes vizében, hogy aztán egyszer csak a sivatagba vesszünk. Ha készen áll, akkor odalépek halkan az ajtóhoz, kinyitom azt résnyire, s kidugom rajta a fejem. A fények elhaladnak a házak mellett, s tompa ragyogást hagynak maguk után, mikor az egyik sarkon elvesznek.
- Menjünk. - suttogom halkan, s nyújtom felé a kezem, melybe ha belesüllyeszti a sajátját, akkor elkezdem kifelé húzni Őt az eddigi biztonságot nyújtó kunyhóból, mely olyan érzést hagy maga után a csillagos ég alatt, mintha éveket töltöttünk volna a rozoga falak közt. Hamar érkezik a borús atmoszféra, mely újra megpróbálkozik beférkőzni a bőrünk alá. Igyekszek közben a házak mellett haladni közvetlenül, kerülve a feltűnést, mikor az egyiknél egy különös illat csapja meg az orrom.
- Érzed ezt? - pillantok magam mögé, utalva az égett hús szagára, azonban a szemeim azonnal elkerekednek, mikor megpillantok mögötte egy halandót. Szemei fehérek, akár a hó, testét szakadt, sáros ruha fedi, fején pedig csontokból és agancsokból összeeszkábált fejdísz van. Egészen elragadó lenne a maga mocskos szépségében ez a kísérteties összkép, mégse vagyok képes élvezni a látványt, hiszen a kezében levő vaskos bunkó nem éppen arról árulkodik, hogy szívesen látna minket. Így gyorsan reagálva megrántom Dajit magam felé, ezzel együtt pedig én magam is kilépek a ház takarásából, mire hamar rájövök, hogy honnan érkezik az illat, hiszen jobb oldalon, egy nyitottabb tér közepén ott állnak ők, körbevéve egy égő, emberi fáklyát. A hús serceg, a sikolyok pedig már rég elvesztek a sötétségben. Megrökönyödve figyelem, ahogy mindegyikőjük szeme fehérbe fordult, s ha ez nem lenne elég, pillanatokon belül megjelennek körülöttünk hasonló külsejű emberek. Vagy testek. Porhüvelyek. Ki tudja már? Agancs, sár, csont, bőr, ez az ő kosztümjük. A kezeikben bunkók, kövek, fadarabok, s együttesen kezdenek el kántálni egy még számomra is ismeretlen szöveget. Közelebb húzom magamhoz Dajit, míg szép lassan bezárul az emberekből szőtt kör körülöttünk, kik egyre csak közelítenek felénk. Már csak az a kérdés, hogy vajon helyénvaló-e most is alábecsülni a halandókat, vagy el kellene kezdeni valami tervet kiötölni, ha már képesek voltak megmérgezni ilyen könnyedén? Nehéz gondolkodni, egyre tompábbnak érzem magam, hiszen ez az atmoszféra teljesen magába szippant, mintha csak azt akarná, hogy eggyé váljak vele, s hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Dec. 03, 2019 1:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Hangja gyengéden, puhán ölel körül; belebújhatnék, mint egy puha köntösbe egy hosszú nap végén, összekucorodva egy biztonságos helyen, amit most benne leltem meg. Pedig tudom, nem lenne szabad így éreznem - iszonyodnom kéne tőle, már csak származásunk jogán is, nem belesimulni a sötétségébe, és ha tehetném, akár egész lényébe is. Ijesztő a gondolat, hogy szeretnék elveszni benne, Vele, mindenhol és mindenhogy; elbizonytalanít a saját érzéseim és gondolataim intenzitása, de Ő valahogy mégis elcsendesíti ezeket a kétségeket bennem, úgy, hogy jóformán nem is csinál semmit, csupán létezik velem, mellettem.
- A bűnbocsánat sosincs ingyen. - Gyengén ingatom meg a fejem, figyelve, ahogy az általa fogott hajtincsem alig láthatóan hullámzik ujjai között; de tekintetem hamar elréved, végig a karja mentén, egy hosszabb pillanatra elidőzve a vállain, nyakán, aztán a hegen, amit még én ejtettem rajta a pengével, amit a kezembe adott. Könnyebb lenne összeszedni a gondolataimat úgy, ha nem néznék rá; de már elszakítani a tekintetem tőle is nehéz, hiszen a jelenléte, és a tudat, hogy hála neki nem vagyok itt egyedül, valami ismeretlenül ismerős melegséggel tölt el, és afféle biztonságérzettel is, amit egy démon társaságában nem lenne szabad éreznem. - Az első bűnöd csupán véletlen botlás, talán a második is... De minden további után egyre nehezebb meggyőznöd az istened arról, hogy a szíved tiszta, az intencióid pedig ártatlanok. Atyánk embernek teremtett volna minket, ha azt akarta volna, hogy folyton botladozzunk a vaksötétben...
Igyekszem általánosítani, pedig tudom, hogy az én bűneim nem botlások voltak; minél többet úsztam meg büntetlenül, egyre több volt az olyan, amit valamennyi premeditációval tettem - hiszen elég volt csupán egyszer megízlelnem a tiltott gyümölcsöt, hogy utána újra és újra vágyjak rá. Talán egyikünk sem teremtetett tökéletesnek - hiszen láttam a testvéreimet elbukni, vérszomjból, büszkeségből vagy bujaságból, láttam a szárnyaikat a porba hullani és a vérüket bemocskolni a földet; mégis itt voltam még, annyira tisztán, amennyire csak lehetett... És valahol mélyen vágytam arra, hogy Ő bemocskoljon - vagyis inkább hogy Ő mocskoljon be, hogy lemoshatatlan, mély nyomokat hagyjon bennem, rajtam. Mintha csak vérének megízlelése megfertőzte volna az elmém - hiszen még ennyi idő után is éreztem keserédes ízét a számban, és talán nem is akartam, hogy ez elmúljon...
- Nem arra lettem teremtve, hogy az ösztöneimet kövessem... - ...és mindezt úgy mondom ki, hogy macskamód simulok a keze alá, majdnem felnyüsszenve, mikor elhúzza azt; minden pillanattal egyre közelebb húzódnék hozzá, ha csak tehetném, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy a helyemen maradjak és visszatérjek a monológomhoz, befejezve mindazt, amit korábban elkezdtem, mielőtt gondolataim eltévelyedtek volna az Ő irányában. - Minden ledobott lánc helyébe akadt volna kettő másik... De nem akartam őket lerázni, ki voltam békülve Atyám akaratával és az élettel, amit szánt nekem. Tudom, ez talán ostobán hangozhat, de fiatal angyalként nem gondolkodsz el azon, mi lesz veled néhány emberöltővel később... Még csak bele sem gondolsz, hogy létezik olyan, hogy "néhány emberöltővel később", mert az idő jelentéktelen, ha meg vagy áldva az örök élet lehetőségével.
Vagy épp átkozva...? Azt hiszem, lassan inkább efelé hajolnék, hogy az ilyen hosszú élet, minél tovább tart, annál inkább emlékeztet a kárhozatra, mintsem valami pozitívra - hiszen az ennyire hosszú élet rengeteg időt hagy arra, hogy másodpercről másodpercre végiggondold az életed, minden dolgot, amit megtettél és minden szót, amit kimondtál... Mindent, ami elvezetett eddig a pillanatig, amelyikben most itt ülhetek mellette, néhány hosszabb pillanatra megfeledkezve mindarról, ami a rozoga falakon kívül várhat minket. Már csak ezért is megérte; bár nehéz kérdéseket tesz fel, amik arra késztetnek, hogy olyan mélyre nézzek magamban, amilyen mélyre még sosem kellett: egyenesen a sötétségbe, amit magamban hordoztam, sőt, annak a legmélyére. Ez volt az a pont, amelyikben át kellett hajolnom a biztonságos ponton, túl a szakadék peremén - és csak reménykedhettem abban, hogy nem enged majd a mélybe zuhanni, hogy visszatart majd, mielőtt elnyelne a sötétség... Hiszen igaza van abban, hogy hajósra van szükségem az ingoványon át, hogy egyedül hamar eltévednék; elvégre is megvolt az oka annak, hogy sosem néztem magamba ennyire mélyen...
- Régóta nem tudok már Atyám dolgairól... és rég letértem már az útról, amit kijelölt nekem. - Szelíd, halovány mosolyra húzom az ajkaimat; valahol talán kissé szórakoztat is, hogy ennyire nyitott könyv vagyok számára, hogy olyan könnyedén lát át a titkaimon, mintha még csak vékony fátyol se fedné őket. Sosem tapasztaltam még ilyet korábban - efféle kapcsolatot bárkivel is, és nem tudtam, hogy ez azért alakult-e ki közöttünk, mert megízleltük egymás vérét, vagy valami teljesen más okból; okkult tudásom hiányossága ebben a pillanatban kissé talán irritált is, amennyiben legfontosabb dolgom lett volna erre fókuszálni; de hogy tehettem ezt meg, amikor itt volt Ő, akire figyelhettem? Ő, aki még a legapróbb gondolatfoszlányomat is elfoglalta, akinek szavai gyengéden simogatnak, akár csak egy szerető érintései. - Átvezetnél-e ezen a sötétségen...?
Korántsem költői a kérdés; sokkal inkább felkérés, mintha csak a kezem nyújtanám felé, reménykedve abban, hogy elfogadja, hogy hagyja majd magát felkérni erre a táncra a sötétségen át... Bár nem várom el tőle, hogy elfogadja a lehetőséget, hiszen nem lehetünk biztosak abban, miféle következményei lennének egy ilyen döntésnek; mert lehet, hogy itt és most nem csak angyal és démon vagyunk, két ellenséges oldal képviselői, hanem csak két idegen, akiket egymáshoz sodort a sors... De mi lesz, ha egyszer elhagyjuk a rozoga falakat és a megviselt ajtó becsukódik mögöttünk? Vajon lenne-e létjogosultságunk egymás közelében, vagy minden csak egy illúzió, ami elmúlik ugyanabban a pillanatban, hogy elhagyjuk ezt az isten háta mögötti helyet?
- A mennyei fényességre gondolsz? Valamikor régen... De ha fel kéne idéznem magamban, valószínűleg képtelen lennék rá. - Elgondolkodva sóhajtok, tekintetem egy pillanatra a kezére irányítva, aztán vissza az arcára; nem is igyekszem visszagondolni arra, milyen lehetett utoljára a Mennyben lenni, hiszen jó ideje már nem éreztem azt az otthonomnak, emlékeim jelentősebb részét az emberi korok nosztalgiája tette ki, hiszen bármennyire is gyarlóak a halandók, az évszázadok és évezredek során gyönyörű dolgokat alkottak, amik mostanra már feledésbe vesztek, és mindezt miattunk, az én fajtám miatt... - Nem megtisztítanom kellett őket, hanem megóvni a bűnbe eséstől... Átvezetni őket a sötétségen, amiben vakon botladoztak. - Ironikus, hogy most pedig épp én vagyok az, aki vezetőre szorul; több halandó generációnyi időre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, miért kellett az emberek mellé valaki, aki terelgetné őket, és talán már azt is látom, hol követtem el hibákat, de most már nem volt ennek semmi jelentősége, ideje volt tovább lépni. Tovább a szakadék irányában, abban a reményben, hogy a zuhanás végén nem törném össze magam a csupasz, jéghideg köveken - bár az talán már hiú vágy volt, hogy valaki esetleg megóvjon magától az eséstől, hogy karjaiban tartson, míg minden törött darabom a helyére nem kerülne... - Sosem vágytam a halált... - Utolsó szavam halk sóhajban végzem be, egy apró fejrázással kísérve; gerincem mentén kellemetlenül hideg borzongás fut végig, ahogy lelki szemeim előtt lepereg minden alkalom, amikor valaki a sötétségbe taszított, próbálva végezni velem. Nem szívesen gondolok ezekre vissza; már csak az emlékükben is valamiféle fenyegetés lappang, titkok, amiket bárki kiszakíthatna belőlem több vagy kevesebb erőlködés árán, felszakítva a sebeket újra és újra. Nem akarom ezeket újraélni; inkább belevesznék az édes feledésbe, legyen az bármilyen formában is...
- Valószínűleg a mohóságod döntött volna romba... Bábel tornya is ezért nem érte el soha az egek kapuját, és ítéltetett pusztulásra. - Aprócska, halk kacaj szakad ki ajkaim közül, afféle válaszként az utalására; szinte már zavarba ejtően közel van, és erre is csak azért figyelek mert, mert arcom újra halovány pírral kezd égni, ahogy pillantásom lassan csúszik le ajkaira - tiltott gyümölcs Ő, ami letagadhatatlanul kísért, és el is kell kapnom a tekintetem, hogy visszanyerjem a kompozíciómat, az uralmat saját elmém fölött. Túl sok mindent érzek egyszerre a közelében, amit tagadnék, szégyellősen lesütve a szemeimet, mint ahogy az angyalhoz illene; ehelyett megint csak felemelem a tekintetem, hogy Őt nézzem, ahogy felém magasodik, ahogy megfoszt a lélegzetvételeimtől, és szavai nyomán borzongok meg, és ezúttal kellemes a hideg, ami ezzel jár, puhán omlik szét felhevült bőrömön, ahogy közelebb simulok hozzá, halkan felnyögve, mikor a maradék távolság is megsemmisül közöttünk és ajkaim az övéire simulnak... De aztán vége szakad a pillanatnak, mikor elhúzódik, és én rákényszerülök arra, hogy eltitkoljam a csalódásom; ostoba vagyok, mire is számítottam?
...semmi esetre sem arra, hogy visszatér még hozzám, sem arra, amit kimond; akaratom ellenére is felnevetek, bizonytalanul gyöngyöző nevetéssel, mert nehezemre esik igazat adni a szavainak. Én, az angyalok leggyengébbje, mint démonok gyilkosa? Már az is egy hozzám nem illő dolog volt, hogy kitépjem a szívét; és biztos vagyok benne, hogy magányos éjszakáimon még vissza fog térni hozzám ez a kép, a néma döbbenet és félelem, hogy elvehettem volna akár az életét is, elég lett volna egyetlen mozdulattal több... Még mindig megijesztettek a gondolatok, amik akkor megkörnyékeztek, hiszen az én feladatom az volt, hogy óvjak, nem az, hogy életeket vegyek el...  - És ha nem akarnék győzni...? Ha inkább arra vágynék, hogy Te győzz le...?
A vállam fölött pillantok hátra Rá, óvatosan harapva be az alsó ajkam; hangom elhaló suttogás, mintha csak attól félnék, hogy ha hangosabban mondanám ki ezeket a szavakat, valaki elrabolhatná őket, hogy sose érjenek el Hozzá. Pedig magam sem tudom még, miért pont így fogalmaztam meg őket; de nehéz is úgy gondolkodni, miközben ennyire gyengéden érint, miközben végiglapozza minden titkomat, mint egy régi, koszlott könyvet. Vajon érdekelnék-e a történetek, amiknek emlékein épp végigsimít...? Vajon érdekelnék-e a letűnt korok, és azoknak hősei, akik egytől egyig miattam vesztek a nihilbe, és akiknek az oldalán vesztem mindig én is?
- Miért érzem úgy, hogy szeretnéd felfedni őket...? - Halkan sóhajtom csak a szavakat, kéjesen-vágyódva, mikor hozzám simul, és végre elveszhetek a karjaiban; szoros ölelése édes fájdalom, közelsége pedig úgy korbácsolja fel a vágyaimat, akár a vad szél a tó csendes felszínét... De a vérfagyasztó üvöltés a halott fák között durván tép le rólunk a biztonságos leplet, és megint csak azon kapom magam, hogy fázom, reszketek a hidegtől még úgy is, hogy érintése égető nyomot hagy bőrömön. Káromkodni tudnék, szitkozódni és a pokolra kívánni a fák között rejtőző kreatúrát, ha épp nem hűtené meg bennem a vért a félelem; de nem kapom meg a várt, nyugtató szavakat, az édes hazugságokat, miszerint minden rendben lesz, és az első, kiábrándító pillanatok után rájövök, hogy nem is igazán vágytam rájuk - sokkal jobban esik a közelsége, mikor magához húz, és ujjaim a hajába simítom, beletúrva az ébenfekete tincsekbe. Szívem vadul verges bordáim fogságában, mint az aranykalitkába zárt madár; magam sem tudom, hogy a félelemtől, vagy valami mástól talán, de minden másodperccel, amíg ennyire közel van, érzem, hogy fokozatosan lassul a szívverésem, egy jóval nyugodtabb, állandóbb ritmusig... Ahogy lassan visszatér a biztonságérzetem, úgy is engedem ki a levegőt, amit nem is tudtam, hogy bent tartottam egész végig.
- Főleg, ha az áldozat önként kínálta fel magát annak a másiknak... - Halkan sóhajtok, szemeim lehunyva, ahogy elveszek a pillanatban, tincseinek puhaságában az ujjaim alatt és a közelségében; ezért is nem figyelek fel arra először, hogy lámpások tépik szét az éjszaka békés sötétjét, csupán az elfojtott hangokat hallom, aztán a csalódást a saját hangomban, ahogy választ adok a kérdésére.
- Igazad lehet... - Arra hirtelen nem gondolok, hogy odakint védtelen leszek; hiszen a fegyvereim még mindig ott voltak valahol kint, isten tudja, hova elrejtve, és azok nélkül hasznavehetetlen lennék, ha esetleg harcra kerülne sor. Talán erről Őt is illene figyelmeztetnem lassan... Egyelőre viszont igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a pillanatból, megjegyezni, amíg még tart; hiszen ki tudja, mi lesz, ha egyszer becsukódik mögöttünk az ajtó és beleveszünk az éjszaka néma sötétségébe?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 24, 2019 2:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Szavainak hallatán muszáj enyhén oldalra húznom a szám egy mosolyra, hiszen tévúton jár Ő, ha azt hiszi, hogy a fajtámnak egy bukás után sokkal könnyebb felállnia. Nem, sőt, épp az ellenkezője. Ha a Pokolban valaki igazán elbukik, akkor ott nincs bocsánat, nincs több elismerés, hiszen a katlan úgy szippant magába a többi elkárhozott lélekkel együtt, hogy onnan lehetetlenség kimászni. Mégis a mögöttes tartalomban igaza van, hiszen odalent minden szabadabb, az elme könnyebben szárnyalhat, ám könnyebben is zuhanhat a szakadékba. Nem szabad elfelejteni, hogy egy démon nem azért a Pokol fattya, mert a jó energiák átszövik a testét, s elméje oly' tiszta, akár a frissen hullott hó. Sötét mocsokból tevődik össze, bukások tömkelegéből s bűnös erőkből. Meglepő, de mindezeket végiggondolva talán nem is különbözünk annyira mi ketten. Talán Ő mindig is ott táncolt a szakadék peremén, csupán nem esett még bele. Még...
- Miért is kell könyörögnöd pontosan? - hangom mély dallamként szakítja ketté a teret, mely kíváncsi éllel száll Daji fülei felé. A fekete tincs közben bársonyként csusszan végig az ujjaim közt újra és újra, mintha azt szuggerálnám, hogy kelljen életre, másszon a bőröm alá, hálózza be teljesen a szöveteim, mint valami angyali fertőzés, mely képes a legmélyebbre hatolni. Talán el kellene inkább engednem, mielőtt még inkább megbabonázza a gondolataim?
- Azért, mert azt tetted, amit az ösztöneid súgtak? Mert hagytad, hogy egyszerűen vigyen az ár, még ha amaz egy sötét sziget felé is terelt? Hogy lehet egyáltalán mindig más akarata szerint élni? Ahelyett, hogy inkább ledobnád magadról az összes láncod, s megnéznéd, mi lakozik az elméd elfeledett, magányos bugyraiban. - finoman érintem meg a halántékát, s ahogy az ében hajszálak kicsúsznak ujjaim közül, úgy haladok lefelé finoman arcélén, nyakán, majd megállapodok mellkasának bal oldalánál, s óvatosan rábökök. - Vagy éppen a szíved sötét és ismeretlen területein... Tán még Te magad is meglepődnél. - némi időzés után húzom csak vissza a kezem, de kénytelen vagyok cinkosan elmosolyodni. Körmeim végigzongoráznak a combján, s csak utána engedem le a karom.
- Most nincs kihez könyörögj bűnbocsánatért. - vonom fel célzóan a szemöldököm. - Tán Atyád is vétkezett? Ő sem lenne teljesen tiszta? - biccentem oldalra a fejem, mintha csak ártatlan kérdéseket tennék fel. - Ha most szállnál igazán mélyre magadban, senki sem venné észre. Bár ahogy érzem, itt már megadták Neked a kezdő lökést, nem igaz? - bölcsen pislogok, elmerengve figyelve a fekete íriszeket. - Könnyen el lehet veszni a sötétben, ha egyedül vagy. Könnyedén juthatsz olyan helyekre, ahonnan nincs visszaút. Mint egy hatalmas mocsár, ahol révész nélkül elveszel. Örökre... - s hogy mire is akarok pontosan kilyukadni? - Még szerencse, hogy találkoztunk. Tapasztalt hajós vagyok már, s régen volt utasom... Olyan, mint Te, még soha. - angyali mivoltja ahelyett, hogy egy démon szemében lealacsonyítaná, sokkal inkább felemeli Őt számomra. Ez pedig tudom, hogy helytelen. Mégsem vagyok képes arra, hogy ne csodálattal nézzek felé, mint valami tapasztalatlan kölyök, aki csak most kóstolja meg a világ egy különleges szegletét. Ez az érzés hiányzott az életemből? Atyám óva intett mindig is az angyaloktól, már-már egyenesen féltett és tiltott tőlük egyben. Sejthette tán, hogy belőlem nem azokat az érzéseket váltják ki, mint a többi démonból? Hogy én ahelyett, hogy meg akarnám ölni Őt egy apró roppantással, inkább...
- Körülölelt valaha az édes fényesség? Miért kerültél egyáltalán a halandók közé? Hogy megtisztítsd őket a bűneiktől? - apró kört írok le immáron a csuklójára, enyhén megkarcolva a bőrét. - Helyette viszont ők ültették el benned a romlás magvait, melyek szép lassan kivirágoznak benned... - halk szusszanással közlöm a megállapítást. - Vágytad a halált? - utalok vissza nemrégi szavaira. - Sodortad magadat is afelé már? - csak úgy záporoznak belőlem a végeláthatatlan kérdések. Nehéz hallgatni és nem érinteni Őt, s jelenleg még a létezés sem egyszerű. Borul minden eddig elméletem, melyek ugyan ködösek voltak a fajtájáról, most azonban még inkább homályos minden, mint eddig volt. Nehezen igazodok ki rajta, s már nehezen magamon.
- Én pedig magamban hiszek és a sugallataimban. Amik idevezettek. Hozzád. - csak hagytam, hogy húzzon, hogy elmerüljek a lényében, kilépve a pokoli aurából s eggyé válva valami egészen mással, a hellyel, Vele, a felvilággal, egykori énem maradékával...
- Ha valami felkelti az érdeklődésem, azt minél hamarabb, lehetőleg azonnal meg akarom ismerni. Mintha nem lenne enyém a világ összes ideje... - hümmögök gúnyosan, ám mikor felülök és közelebb hajolok hozzá, már érezheti magán a halk sóhajom. - Az ilyen helyzetek mégis arra ösztönöznek, hogy cselekedjek, hogy itt és most kaparintsam meg, amit akarok, hogy birtokoljam és uralkodjak felette... - némi halk célzás kicseng a hangomból, mely ujjam hegyére omolva tovább szökik állához. - Képzelheted, mi lett volna, ha magány helyett mindenki mást választottam volna. Ha nem lenne ilyen magas a mércém, s minden jöttment fattyú átcsúszna rajta... - egy arrogáns démon szavai ezek, ki magába fordulva éldegélt békésen a Pokol egy messzi szegletében, míg a feje felett háborúk zúgtak el, csatározások, bűn, ármány, halál s még sorolhatnánk. Ha nem néznék le ennyire mindenkit, nem tartanám magam felsőbbrendűnek még magánál Lucifernél is, minden bizonnyal már nem élnék. Hiszen birtokolni akarnék mindenkit, azt akarnám, hogy csak az enyémek legyenek egytől egyig, hogy az én akaratom hajtsák vége és térdeljenek le előttem... Mély sóhajjal repítem el a "mi lett volna, ha" feltételezéseket, hiszen még a gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy én a pórnép dicsfényében fürödjek. A saját árnyékomban élek és a saját fényem vetíti azt ki. Itt most csak Én vagyok és... Ő? Különösen búg a hangja, percről percre elterelve a menekülni vágyó gondolataim, melyek vissza akarnak húzni a Pokolba, mintha csak védeni akarnának Tőle, hogy ne tárjam ki jobban felé az elmém, ne nyissam ki neki a kapukat, ne engedjem be Őt soha. Mégis ahogy beszél, szinte mondhatna bármit, hiszen egy bűvös szekéren érkeznek a betűi, melyek halálos robajjal csapódnak a lelkembe. Könnyű lenne megkapaszkodni abban a magyarázatban, hogy márpedig ez bűbáj, melyet nem csupán Ő maga, de a szívemben fortyogó vére is okoz, ám tudom jól, hogy ez hamis képzelgés lenne. Nincs itt semmi varázslat. Maximum Ő maga.
- És ha azzal, hogy eltöprengsz a tetteiden, közelebb kerülsz önmagadhoz? Ha ahelyett, hogy ellenkeznél és tagadásban élnél, inkább hagynád, hogy átjárja minden porcikád a bűn? Érdekes dolgokat fedezhetnél fel, ahogy a személyiséged, az a csiszolatlan gyémánt egyre tökéletesebb lesz, ahogy peregnek le róla a felesleges dolgok. - amit miért ne kezdhetnénk egy utolsó csepp levegővel is? Különös élvezettel tölt el, ahogy fölé magasodva érezhetem, ahogy ujjaim alatt vékonyodik a levegő útja, melyen azért még egy kérdés kievez.
- Mindenem azért sóvárog, hogy bánthassalak... - suttogom bőrére, s ahogy közelebb húzódik, érezheti, milyen hűvösek valójában az ajkaim. Nyelvem óvatosan vezetem rajta végig, mintha csak valami édes, cukorból szőtt kristályos manna lenne, melyet lassan kell elfogyasztani, hogy sokáig tartson az íz. A tetteim s a szavaim pedig teljes ellentétben állnak egymással, hiszen míg egyikkel bántanám, másikkal finoman érintem, s míg egyikkel fájdalmat okozok, a másikkal egyre beljebb akarom fúrni benne magam. Pedig csak egy apró mozdulat lenne, hogy én is megöljem Őt... Epekedve rezegnek az ujjaim, vágyva, hogy még erősebben szorítsam a nyakát, hogy a levegőjének az utolsó cseppje is az enyém legyen... Mégsem tudnám megtenni, hiába omlik úgy a kezeim alá, mint egy ártatlan bárány. Ajkaim lassan húzódnak el puha bőrétől, tenyerem feszítése pedig enyhül, ahogy hamarosan mögé kerülök.
- Úgy látom, nem vagy tisztában vele, milyen könnyedén képes lennél legyőzni egy démont. - ehhez pedig nincs szüksége fizikai erőre, sem pedig mágikusra. Mégis valódinak tűnnek a szavaim, na de akkor mégis ez hogy lehetséges? Pontosan így... Ha lenne nála egy angyalpenge, azt most olyan könnyedén át tudná szúrni a mellkasomon, hogy még ellenkezni sem tudnék. Hiszen én is tudom, hogy nem fél. Talán van benne kétely, kételkedik és gyanakszik, mégis valami löki hozzám egyre közelebb és közelebb. Én pedig nem könnyítem meg a helyzetét, s ha akarnám se tudnám. A kíváncsiságom oly' méreteket képes ölteni, hogy sokszor bele tudnék fulladni, muszáj hát leeresztenem csak egy kicsit, hogy levegőt kapjak. Hiába tudom, hogy tépnem és szaggatnom kellene Őt, eggyé tenni a földdel s a többi rothadó lénnyel... Mégis ujjbegyeim finoman csúsznak végig a hegeken, mintha kérlelném őket, hogy meséljék el a történetüket.
- Mintha Neked több titkod lenne, mint másoknak... - ha egy démon testét borítják ilyenek, még meg is veregetik a vállát, hogy szép munkát végzett. Ám egy angyalnál már más a helyzet, főleg egy olyannál, akiben nem látok dühöt, harcéhséget, agressziót, sem olyat, ami meggondolatlan cselekedetekre késztetné. Hanem ott van benne az a valami, az a gomolygó, sötét örvény, mely ha elszabadulna, képes lenne mindent magába szívni. Még az egész világot is akár... Valóban Ő húz felém, vagy inkább én felé? Nehéz lenne már megmondani, hiszen mintha mindketten ki akarnánk szakadni önmagunkból, levetve angyali és démoni láncainkat, melyek a két oldalhoz kötnek minket. Nehéz elképzelni, hogy két ilyen ellentétes oldal így simulhat egymáshoz és egymáson hátsó szándék és a szórakozás vágyán kívül. Mégis ahogy mellkasom az immáron fedetlen hátának feszül, eltakarva a rúnákkal a hegeket, kicsit olyan, mintha nem lennék már démon, Ő pedig nem lenne angyal. Gyengéden és vadul szorítom, minden szapora sóhajommal szinte könyörögve neki, hogy engedje ki a szárnyait, hadd érintsem őket, hadd érezzem a puhaságuk... Aztán a vérfagyasztó üvöltés egy pillanatra visszarángat a valós világba, kihúzva a bűbájban ázott lepel alól, mely alá nem bántam volna, ha még jobban beférkőzünk. Miután elcsendesül a hang, utána is visszhangzik még a fejemben, mint egy baljóslat, melyet tudom, hogy nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Azonban nehezen szakítom el magam Tőle, hátát, majd oldalát érintve hagyom, hogy elhúzódjon s megforduljon, ám még ekkor sem engedem el Őt. Halovány mosollyal figyelem, ahogy vonásaira kiül a félelem, s most meg kellene Őt nyugtatnom, de...
- Az, ami elé oda akartak Téged vetni. Most is Rád várhat... - a vonásimra különös aljasság ül ki, mikor váratlanul megragadom azt a csuklóját, melybe belevájtak a fogaim, másik kezem pedig csípőjére szorít, s térdelésbe kényszerítve húzom közelebb magamhoz, egészen közel, úgy, hogy arcom azonnal a mellkasára tudjam simítani, pontosan a szíve fölé.
- Milyen idegtépő lehet, ha az áldozat vére ahelyett, hogy benne lenne, az most másban folydogál... - mégpedig bennem, engem éltetve és gyógyítva, szétáradva minden testrészembe, megrészegítve elmém legépebb pontját is. Ahogy hallom szívének zörgését, mintha az enyém is felvenné a ritmusát, egyként dobbanva tovább, Ő bennem, én benne, mint valami őrült és végzetes egyesülés. A zakatolást azonban hamarosan nem a csend öleli körbe, hanem az odakintről beszűrődő zajok. Halk beszéd, léptek zaja, vonszolás hangja, mely egyre csak közelít. E hangok gazdái pedig pillanatokon belül megjelennek az ablak alatt, hogy fakó lámpásaikkal bevilágítsák az éjszaka sötétjét. Várok arra némán, hogy az ajtó mozduljon, s hogy én azonnal cselekedjek... Ám erre egyelőre nincs szükség, hiszen a fények szép sorban haladnak el a koszos ablak előtt valamerre, mit sem törődve azzal, hogy a magányos kunyhó pont nekünk nyújthat menedéket.
- Valami készülődik. A páholyból kellene néznünk, nem gondolod? - fordulok felé, halkan lehelve a mellkasára a szavaim, mint egy csábító ajánlatot, mely talán a vesztünket is okozhatja. Vagy épp a felemelkedésünket, ki tudja?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 17, 2019 1:27 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Magam sem értem, miért nyílok meg ennyire Neki; hiszen nem köt minket egymáshoz semmi a pillanatnyilag megosztott sorson kívül, semmi, ami okot adna arra, hogy ennyi bizalmat tanúsítsak irányában, és mégis... Nem érzem helytelennek azt, hogy kimondjak bizonyos dolgokat. Bizonyos dolgokat, amiket egészen eddig titokban tartottam mindenki előtt, elrejtettem és úgy őriztem, mintha csak az életem függne tőlük; és valahogy úgy érzem, hogy Ő is megoszt valamennyit a sajátjaiból, és emiatt valahol különlegesnek, kivételezettnek érzem magam, vagy legalábbis így igyekszem erre gondolni, de miért is? Hiszen nem kéne arra vágynom, hogy ténylegesen kivételezzen velem, hiszen lehet, többet nem is látjuk majd egymást, míg én... Csak hordoznám magamban a nyomot, amit hagyott rajtam a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk. Vagyis vagyunk. Vagy...?
- De nektek, a fajtádnak, sokkal egyszerűbb talpra állni egy-egy bukás után... Míg az én fajtámnak könyörögnie kell a bűnbocsánatért. - Túl nehéz, túl őszinte a sóhajom; talán voltak már pillanatok az egész életemben, amikor közel álltam a bukáshoz, mint aki valami feneketlen szakadék szélén sétált, és ezer és egy alkalommal tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért nem én? Hiszen rengeteg angyalt láttam elbukni, és közöttük olyanokat is, akik nem érdemelték meg a sorsukat; és néha elgondolkodtam azon, hogy én miben voltam másabb, mint ők? Ugyanazokat a kitaposott, bűnökkel teli utakat jártam, mint ők, talán rosszabbakat is, és mégis megőrizhettem a szárnyaimat, még mindig ott ragyogtak a hátamon, talán csak icipicit megfakulva a hosszú évek alatt. Megérdemeltem még őket egyáltalán?
- Talán túl sokszor is éreztem, ahogy újra és újra elnyel a sötétség... És eleinte azt hittem, a halál lesz majd a megváltás; de a halandó fegyver által okozott halál nem tisztít meg, csak egyre mélyebbre húz. - Halovány, keserédes mosolyra húzom az ajkaimat, tekintetem elszakítva az arcától; helyette inkább a hajtincsemmel játszó ujjaira koncentrálok, valamennyi teret engedve a gondolataimnak arról, hogy azok az ujjak vajon merre kalandozhatnának még el, vajon mennyit is engednék meg neki, ha esetleg...?
- ...nem hiszek a véletlenekben. - Ajkaim közül halk nevetés szakad ki; mondhatnám azt is, hogy úgy lettem teremtve és nevelve, hogy abban higgyek, minden Isten akaratából történik, de talán már rég rájöttem, hogy ez nem igazán így működött, hogy elmém inkább emberi módon üzemelt, mint úgy, ahogy egy angyalénak kéne... De nem éreztem rosszul magam ezzel. Néha jobb is volt így - ezen a módon a létezés sokkal kevesebb hitet igényelt tőlem és jóval több logikát, ami így, visszagondolva, rengetegszer mentette meg az életem... Vagyis inkább az idézőjeles értelemben vett életem, hiszen halandó fegyver nem ölhetett meg, a végleges haláltól pedig mindig is távol jártam, mert hát ki akart volna végezni valakivel, aki annyira jelentéktelen volt a hierarchiában, mint én?
- Nehéz kérdéseket teszel fel, drága Athlan. - Magam is meglepődök azon, mennyire könnyedén mondom ki ezeket a szavakat; gyengén ingatom is a fejem hozzájuk, hogy fogalmam sincs, mert sosem gondolkodtam el igazán azon, mit is éreztem akkor, amikor megtudtam, közvetetten, de mégis én indítottam el a háborút, vajon büszke voltam-e, vagy esetleg csalódott? Elégedett vagy szomorú? Meg is engedek magamnak egy hosszabb pillanatnyi szünetet, amit arra használok ki, hogy visszaemlékezzek arra a ferális éjszakára; a mindent felemésztő lángokra, az égbe nyúlóan gomolygó füstre és az égett hús fojtogató szagára a levegőben, és a látványra, ahogyan a pusztulás lassan felemésztette a cseresznyefákkal teli kertet, amiben életem talán legszebb pillanatait töltöttem. Még elkínzottan is nyikkanok, amikor eszembe jut a fájdalom, amit azon az éjjelen éreztem: hiszen az volt az utolsó csókunk, az utolsó, lopott érintéseink és a sötétségbe suttogott vallomásunk, és a szívem, ami azon az éjjelen szilánkokra tört, talán már sosem volt az igazi azután. Az volt ugyanaz az éjszaka is, amelyiken először meghaltam; a mai napig emlékeztem még minden pillanatára is, a futó pillantásra, amivel az a katona rám nézett, mielőtt markolatig mélyesztette volna belém a kardot, átszakítva a ruhám gyenge anyagát, a hófehér, sápadt bőrt és a gyenge húst, csontokat tört és vért ontott, és emlékszem a sötétség puha, simogató érintésére is, ahogy puha leplével körülölelt, miközben a világ lassan elmosódott a látóterem szélén és sötétségbe borult... - Őszintén szólva, sosem gondolkodtam el ezen úgy igazán... Bizonyos dolgokat egyszerűbb ignorálni, mint farkasszemet nézni velük, főleg, ha tudod, hogy utána hosszú életeken át elemeznéd őket, másodpercekre lebontva minden eseményt; és nem hiszem, hogy akarnám úgy élni az örökkévalóságot, hogy ilyeneken gondolkodok.
Lehet, gyávaság ez a részemről, hogy elismerem, nem szívesen vagyok egyedül a saját fejemben, de hát már így is annyi mindent mondtam neki, amit nem kellett volna, hogy ez az egy dolog már igazán nem fog változtatni semmin sem; és valahogy jobban is érzem magam azzal, hogy ezt most kimondom, hogy valamelyest dűlőre jutok saját magammal is... Mit is mondtak az orvosok évtizedekkel ezelőtt, hogy az első lépés a gyógyulás irányában pont az, ha elismered, hogy valami baj van veled?
- És... engem bántanál? - Halkan sóhajtok, mikor körmei a bőrömbe vágnak, félárbocra engedett szempilláim alól pillogva fel rá; tudom, hogy helytelen, amit teszek - hogy hagyom, hogy ennyire játszi könnyedséggel csavarjon az ujjai köré, nem kéne engednem a szavai vonzerejének, sem az övének... De nehezemre esik logikusan gondolkodni, mikor ajkai pillangószárny-gyengéden súrolják a bőröm, és ösztönösen húzódok is picit közelebb hozzá, többre vágyva, mint az az apró, röpke érintés; vajon ha most testvéreim látnának, elítélnének, letépnék-e a szárnyaim, hogy bűnhődjek, megváltás és bocsánat nélkül? Vajon továbbra is lehetnék még vonzó és titokzatos, ha megfosztanának mindentől, ami még valamennyit szépíthetne azon a mocskon, ami lassan felemészt?
- Általában elkerülöm a fajtád... Akikkel eddig találkoztam, nem voltak túl beszédesek, és mivel nem vagyok egy kifejezetten harcra termett alkat, egyszerűbb volt odébb állni, mint szembeszállni velük. - Óvatosan vonom meg a vállam, készen arra, hogy esetleg kibővítsem ezt a gondolatmenetet egy újabb, jelentéktelen monológgal, üres szavakkal, mintha a magyarázkodásomnak jelentősége is lenne, de a figyelmem eltereli az, hogy elhúzódik tőlem, és a közénk ékelődő távolság valami fura, jeges hidegével csontig maró ürességet hagy maga után, amivel hirtelen nem is tudok mit kezdeni - hiszen emberöltők teltek el azóta, hogy utoljára így éreztem, és már nem emlékeztem, akkor mire volt szükség ahhoz, hogy ez az érzés elmúljon. Szerencsére a fájdalmas nyüsszenésem sikerül visszatartanom, fogaim szinte már fájdalmasan mélyesztve alsó ajkamba; gyűlölöm magam azért, hogy így érzek, hogy pont egy démonhoz húzok ennyire, mintha csak saját gravitációja lenne, hogy úgy simulok hozzá, mintha nem számítana más ezen a világon, csak Ő és én, és a rozoga kunyhó, ami kizárja a külvilágot erre a rövid, mégis végtelenül hosszú időre, mintha csak esélyt akarna adni nekünk... mire is?
- Nem félek... - Szavaim halk sóhajba fulladnak érintése nyomán; engedékenyen hajtom félre a fejem, ahogy vezet, beleborzongva a közelségébe újra és újra, lélegzetvételeinek forróságába a bőrömön... És akkor sem a félelemtől ráz ki a hideg, mikor felfedi előttem igazi valóját; kitartóan állom a halott szemek pillantását, ahogy engem néz, és bár szívem jóval hevesebben dobog bordáim fogságában, mint ezelőtt, nem érzek félelmet sem undort, hiszen a maga módján gyönyörű még így is, és ugyanolyan puhán simít végig az arcomon, mint korábban, hogy még akkor se tudjak ellenszegülni neki, ha nagyon akarnék. És én egyáltalán nem akarok... Hiszen ugyanolyan kimért precizitással nyalom meg ajkaimra simuló ujjait, mint már korábban is egyszer, csak ezúttal sokkal céltudatosabban, magamban is megerősítve a szuggesztiót, hogy talán, esetleg... De mikor már nem a démoni szemek néznek vissza rám, megint elbizonytalanodok, hiszen mi van akkor, ha ez is csak egy játék a részéről, ami arra megy ki, hogy engem bánthasson, ha tényleg nem akar mást, csupán a vérem venni...?
...de akkor talán nem nézne így rám, hogy még ülve is érezzem, ahogy a lábaim elgyengülnek alattam; bár még szeretném letagadni, hogy úgy és azt érzem iránta, amit, szeretném azt mondani, hogy mindez csak egy illúzió, csupán a fák között megbújó sötétség egy ártó mellékhatása... Mégis, engedelmesen hagyom, hogy levegye a garbóm, és egy pillanatra sem szakítom el tőle a tekintetem, hiszen megvan a maga perverz szépsége annak, ahogy engem néz, ahogy hozzám ér; bár megremegek, mikor ujjai végigsimítanak a tucatnyi hegen, amik a hátam csúfítják el, ahogy végigzongorázza az összes titkomat, egytől egyig, mint holmi nyitott könyvet, aminek lapjaira még nem írtak egy szót sem. Vajon ha a fejembe látna, ha ismerné az igazságot, akkor is így nézne rám?
- Mindenkinek vannak... Ezek pont az enyéim. - Folytatnám még talán, de a kérdése kizökkent a gondolatmenetemből; halkan nyögök fel, ennyire közel érezve Őt magamhoz, és rájövök, hogy igazából nem bánnám, ha még közelebb lenne, ha ugyanígy karolna át, csak egy másabb kontextusban, és azt sem bánnám, ha utána darabokra törné a gyenge, madárcsontú testet, kiontaná újra a vért, amit egyszer már megízlelt... És nem is próbálom visszatartani a vágyódó nyögésem, mikor körmei a húsomba marnak; hiszen nem bírom már ezt a kínzást, a vágyódást valami után, aminek ígérete már a legelső pillanatban is ott volt közöttünk, bármennyire is le akartuk volna tagadni.
Talán könyörögnék is érte, ha a figyelmem nem terelné el a kintről, az erdőből felhangzó vonyítás; ugyanabban a pillanatban fagy meg bennem a vér, és a félelemtől ösztönösen markolok rá az engem ölelő combjaira, próbálva a közelségében meglelni a biztonságérzetem, sikertelenül. Sokkal nehezebb így a vágyaimra koncentrálnom; és ha megengedi, picit fészkelődök is, hogy felé fordulhassak, félve beharapva alsó ajkam, ahogy felteszem a kérdést, amit bárcsak ne kéne - hiszen ezzel nagy valószínűséggel lerombolom azt a biztonságos kis világot, amit felépítettünk magunknak, de tudnom kell...
- Ez... mi volt? - Még csak be sem fejezem a kérdést, amikor rájövök, hogy minden bizonnyal nem akarom ismerni rá a választ; de muszáj megkérdeznem, muszáj hallanom valami édes hazugságot arról, hogy itt semmi sem fenyeget, hogy biztonságban vagyok... Pedig a korábban elvetett gondolatok arról, hogy mennyire védtelen vagyok, megerősödve térnek vissza, megint csak ráébredek, hogy megfosztottak a fegyvereimtől, hogy meggyaláztak és fel akartak áldozni annak az akárminek, ami a fák között rejtőzik... Pedig gyűlölöm megszakítani ezt a pillanatot, sokkal szívesebben térnék vissza az időben percekkel korábbra; de tudom, hogy a rozoga falak nem fognak minket örökké megvédeni a külvilágtól, szóval lehet, célszerűbb lenne inkább visszatérni az eredeti tervünkhöz arról, hogy kijutunk erről az istenverte helyről, aztán... esetleg ott folytathatnánk, amit itt elkezdtünk...?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 11, 2019 1:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
A szavain újra el kell gondolkoznom immáron sokadjára, pedig nem fest le ajkaival hosszú monológokat, nem ölel át órákat a hangja, mégis minden egyes apró szó, mely elhagyja a száját, gondolkodásra késztet. Talán csak a tudat babonázna meg, hogy Ő angyal? Egyáltalán szabad így éreznem? Szabad egy démonnak így néznie egy szárnyasra? Ősi ellenségeknek kellene lennünk, most mégis ezen a világtól távol eső helyen nem az az elsődleges célunk, hogy megöljünk a másikat, sokkal inkább... Mi is? Halk sóhajjal tudatosítom magamban, hogy nehezen megy a gondolkodás a közelében. Akaratlanul is be akartam Őt húzni a sötét kis világomba, ám talán épp, hogy Ő húz valami ismeretlen örvény felé, melyből ha akarnék sem tudnék kikeveredni.
- Talán mindkettő. - súgom halkan a levegőbe. - Mindig a saját tapasztalatokra hagyatkozom. - mosolygom keserűen, mégis őszintén. - Az én halálom megváltást volt, s az a sok bukás kellett ahhoz, hogy ma az legyek, aki vagyok. - s hogy ki is vagyok valójában? Egyre nehezebb erre a kérdésre felelnem. Egy olyan démon, aki engedelmeskedve az önző gyűlöletének, elszeparálta magát másoktól s azért lett erős, hogy önmagának bizonyítson. S hogy mi történik akkor, ha rá van kényszerítve arra, hogy kilépjen a saját univerzumából, hogy mások felé sodródjon, hogy kitárja az elméjét? Eltűnik minden, ami eddig ott lobogott bent, s valami egészen más töltődik a helyére. Tán még démonnak sem lennék jó? Egyáltalán mivé kellene válnom, hogy igazán önmagam lehessek?
- Ám a Te hangodból is a személyes tapasztalatokat érzem. - húzom összébb gyanakvóan a szemeim. - Érezted már, ahogy az élet kiszáll a testedből újra és újra? Ahogy a végtagjaid meghűlnek, ahogy a véred nem zúg tovább, a szíved nem dobban többet... - suttogom elmerengve, megérintve egy apró tincset, mely a mellkasához omlik. Halhatatlanok vagyunk, igen. Mégis meg tudunk halni újra és újra, egyszerűen csak a lelkünk él tovább. Ám mi a lélek? Emlékek sorozata tán, s ha ezen a vonalon haladunk, talán mindenki halhatatlan, csupán nem adatott meg nekik a kegy, hogy emlékezzenek a múltra. Nekünk viszont igen.
- Vagy bárhogyan is alakult volna a világ, mi ma mindenképp találkoztunk volna. Az a temérdek véletlen tán ma mindenképp összefutott volna... - emelem magasabb szintekre az eseményeket, s bár a büszkeségem más esetben ott tombolna és nem hagyná, hogy ilyesmit tegyek és elismerjek, most azonban az is, mint oly' sok minden, éppen szunnyad bennem. Meglepő, hogy nem érzem azt, hogy erőltetnem kellene bármit, hiszen minden szó és tett úgy szárnyal ki belőlem, mintha a sötét és mély barlang elől elgurult volna az azt lezáró szikla, s ami ott bújt a mélyben, most kimerészkedik. Vajon hány ilyen rejtettnek hitt barlang lehet bennem? Annyi kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy nem véletlen hát az a sok kérdő és fürkésző pillantás, mellyel Őt illetem. Kérdések róla és rólam, a világról, a világáról, a mindenről és a semmiről...
- Mit éreztél akkor, mikor a nevedben ontottak vért? Nem volt benned egy különös kielégülés, amit még magadnak sem akartál bevallani? - villannak fel furcsán a szemeim, s kissé jobban megszorítom a csuklóját. - Miért gondolod, hogy a vágyaid emberiek lennének? Talán sokkal inkább angyaliak vagy épp démoniak, mint azt gondolnánk. Nekik csupán kevesebb idejük van arra, hogy kibontakoztassák őket, így elmarad az a lassú és kellemes folyamat, mely a beteljesüléshez vezethet. Ehelyett mindent azonnal és most akarnak, hiszen a halál számukra kézzelfoghatóan hamar következik be. Azonnal el akarják érni a célt, holott sokszor az odavezető út teszi azt igazán teljessé... - én papolok itt a türelemről, mely most a szavaimmal ellenkezve nem tartozik az erényeim közé, hiszen úgy szorítok rá a nyakára, mintha azonnal ki akarnám tépni belőle a lelkét, hogy magammal rángassam az alvilág mélységes bugyraiba, hogy elássam egy feneketlen gödörbe, rászórjam a földet, és csak én tudjam egyedül, hogy hol van... Pedig nem akarom én bántani. S mégis... Túlságosan élvezem, ahogy bőre alatt zubog a vére, az a vörösség, melyet az én szívem is pumpál, s míg az övé tisztít engem, az enyém mocskolja Őt. Különös ez a keveredés, hiszen nem mindennapi élmény, hogy két ilyen ellentétes oldalon álló fél ennyire egymás felé húzzon önszántából. Mintha e rozoga kunyhóba nem tudtak volna bejönni utánunk a határok, s minden világi ellentét odakint maradt volna.
- A démonoktól félni szoktak... Kegyetlenek vagyunk, s minden vágyunk az, hogy szenvedést hozzunk mindenkire... - sziszegem ajkaim közt, ahogy a körmeim enyhén belefúródnak a bőrébe. A hangomat azonban nem a fenyegető él uralja. Ott bújik az ugyan valahol, de nem uralkodik, inkább aláfest és kerekké tesz. Hiszen Ő hagyja magát, én pedig nem akarom bántani... Illetve de. Bántani akarom, én akarok az első lenni, aki bemocskolja a pokoli fertővel, aki romlást hoz rá, aki letaszítja... Vágyak és késztetések, mind egy olyan kusza lepel alá borulva, melyet már nem tudok lerángatni róluk. Talán jobb is, hogy eddig nem találkoztam még angyallal. Hogy lényegében nekem is Ő az első...
- Hogy lehet az, hogy még nem estek tőled kísértésbe a pokol fattyai? - ajkaim enyhén érintik, épp hogy csak súrolva lángoló orcáját, mely nem tart tovább pár szempillantásnál. - Nehéz elhinni, hogy én vagyok az első, aki észrevett Téged... - mondhattam volna úgy is, hogy én vagyok az első bolond? Aki nem egyszerűen észrevette, hanem megérezte, üldözni kezdte s most elkapta és nem akarja ereszteni. Vagy az első ostoba démon? Aki bedőlt ennek a különös aurának, belépett a bűvkörébe, mely magába szippantotta s most nem akarja ereszteni. Nem mintha annyira küzdenék ellene... Tisztában vagyok vele, hogy ellentétes oldalon állunk, ám mikor követtem én valaha oly' görcsösen a szabályokat? Ki lenne az, akinek joga lenne megbüntetni azért, mert egy angyallal vagyok éppen? Ezen az isten háta mögötti helyen nincs senki és semmi, ami visszatarthat. Pontosan... Mitől is? Mire is készülök? Nehéz ép ésszel gondolkodni, hiszen valami űz előre, valami űz hozzá, visszatartva azt az énem, mely talán megálljt tudna parancsolni, felállna s örökre itt hagyná ezt az átkozott helyet. Talán az az énem ott maradt a Pokolban, s már nincs semmi, ami megakadályozna abban, hogy miután enyhül a szorításom, s óvatosan végigsimítok nyakán, majd a hátán, hogy aztán mögé kerülhessek. Miért várnék egyáltalán ellenkezést, mikor megkapaszkodok a jelentéktelen, zavaró szövetben? A szavai és a tettei mást mutatnak, s talán a mellkasáig érhetek el, mikor enyhén megremegve megállok a mozdulatban, hiszen úgy simul hozzám, mintha ezzel az apró mozzanattal mindene könyörögne. S nem azért, hogy engedjem el, hogy ne bántsam Őt...
- Félsz tán, hogy letépném őket? - suttogom halkan az ében hajkorona mélyére. - Látni akarom az igazi valód! - oldalra emelem a fejem, s míg egyik kézzel kapaszkodok a vérrel mocskolt garbóban, a másikkal megragadom a haját, s enyhén elhúzom a fejét, hogy odaférhessek arcéléhez. Halkan és sóvárogva sóhajtok bőrére, a ruhát tartó kezem pedig közben hátrébb szökik, s megállapodik a gerincén.
- Csak egy pillantást hadd vessek rájuk... Csak egyet... - szinte könyörgöm felé, mikor is hirtelen elsápad az arcom, a szemeim üvegesek és élettelenek lesznek egy pillanatra, ajkaim pedig elszíneződnek. Úgy festek hirtelen, mint egy lelkevesztett, halott és üres test.
- Nem mindenkinek olyan csodás az igazi alakja. - elengedve a haját és átkarolva a vállát emelem fel a kezem, melyen apró, rothadó, színes foltok jelennek meg. Így simítok végig arcán, majd ajkain egy akadozott sóhajjal, hogy aztán a saját arcom emeljem a tenyerembe, s egy mozdulattal újra emberi külsőt varázsoljak magamnak.
- Nem is kellene az engedélyedre várnom... - zúgom felé mélyen és vágyakozva, ahogy az arcát fürkészem. A tekintetem nem tudom levenni róla, s ezzel együtt újra megkapaszkodok a felsőben, hogy végül pár mozdulattal lehúzhassam róla azt, s valahova a szoba egy sötét sarkába hajíthassam. A hosszú hajkoronát elsimítom előre, s úgy fektetem mindkét kezem a hátára azonnal, mohón és türelmetlenül, mintha meg akarnám ragadni a szárnyait az első adandó alkalommal, mintha ki akarnám tépni és ellopni tőle. Ám egyelőre tollak helyett különös, apró domborulatok akadnak meg a bőröm alatt. Felvont szemöldökkel tolom hát egy kicsit előre Őt, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Újabb titkok? - érintek meg ujjbegyemmel pár heget, s ámulva figyelem, ahogy az ártatlansága mily' rohamosan veszik a sötétbe. Minden újabb kis momentum még lejjebb taszítja Őt, de ez valójában... Csodálatos.
- Mit kellene tennem azért, hogy láthassam? - súgom elnyújtva, ahogy kezeim lassan siklanak előre, átkarolva szorosan a mellkasát, egészen közel húzódva hozzá. Arcom a nyakához fúrom, s csak szorítom Őt, egyre erősebben és erősebben... A combom az övéhez feszül, ezzel teljesen közrefogva és leláncolva Őt.
- Mutasd... - körmeim a bőrébe fúródnak, mély hangom pedig egyenesen a nyakán landol. Nagy a hullámzás bennem, túlságosan is nagy, s ezt még Ő is érezheti. Hol lágyabban szólok, hol követelve. Most épp az utóbbi dominál, követelek és sóvárgok, akarok és vágyok, azt akarom, hogy engedelmeskedjen. A hangomat azonban aláfesti valami. Ahogy kiejtem a sötét suttogást, valahonnan a távoli erdő felől egy velőt rázó, csontig hatoló üvöltés hallatszik, melybe még a falak is beleremegnek, s apró porcsíkok hullnak lefelé itt-ott. Azonban a tudatomig nem teljesen jut el, csupán egy halk nyögés szökik fel belőlem, mintha ez is rátenne csak egy lapáttal az egész kényes-kellemes helyzetre. S én egyre szaporább lélegzettel szorítom Őt, egyre erősebben és erősebben húzom magamhoz... Vajon össze tudnám Őt roppantani a pillanat hevében?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 29, 2019 12:52 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Mármint... micsoda, a halál vagy az elbukás? Mert ha erre az elsőre gondolsz, az semmiben sem segít, csak egyre mélyebbre ránt minden alkalommal, amikor érzed, ahogy az életed lassan elhagy... - Érdeklődve billentem félre a fejem, mintha csak nem tudnám, mire gondol; pedig tökéletesen tudatában vagyok annak, mit szuggerál, hiszen ugyanúgy érzem azt a feszültséget a levegőben és kettőnk között is, ahogyan Ő is - és bármennyire is igyekeztem volna, sem tudtam volna ezt ignorálni, hiszen a kisugárzása, a sötétsége már a legelső pillanatban megérintett, és bár égetnie kellett volna, mégis kellemesen simogatott, teljesen másképp, mint mint más démonok jelenléte egészen eddig...
Igaz, nem is volt akkora összehasonlítási alapom; hiába éltem le hosszú évszázadokat, bah, évezredeket a földön, két kezem ujjain meg tudtam volna számolni, a sötétségnek hány szülöttjével hozott össze a sors. Nem emlékszem már, volt-e valaki, aki annak idején óva inthetett volna tőlük, de erre nem is volt eddig szükség - hiszen szükségtelen lett volna közelebb kerülnöm hozzájuk, anélkül is éreztem a kellemetlen, mardosó félelmet a közelükben, azt a zsigerből jövő rossz érzést, amivel sosem tudtam mit kezdeni... És a józan eszem súgta mindig azt, hogy meneküljek, távolodjak el, mielőtt még túl késő lenne; és Vele is így kellett volna éreznem magam, fáznom, félnem kellett volna a közelében, reszketni is talán - de az Ő sötétsége simogatott, szinte már kellemesen ölelt körül, és hiába tudtam, hogy nem lenne szabad így éreznem, mert az gyenge és emberi dolog volt, ráadásul nem is azt bizonyította, hogy lenne bennem bármennyi túlélési ösztön is. Lehet, nem is volt igazán; hiszen kiderülhetett még, hogy fatális ballépés részemről a döntés, hogy közeledjek hozzá, kezem gyengéden simítva a combjára, de valami letagadhatatlanul vonzott az irányában, valami, amivel nem tudtam, de talán nem is igazán akartam küzdeni.
A jelenbe a szavai térítenek vissza; tekintetem érdeklődve villan rá, ahogy felkapom a fejem, meglepődve a hirtelen jött témaváltáson - hiszen korábban szóba sem került angyali mivoltom, legalábbis nem efféle mélységekben, és ezért is lep meg, hogy felhozza a témát. Mondjon bárki bármit, nálam a szárnyak mindig tabutémának számítottak - hiszen az emberek között élve rejtegetnem kellett őket, egészen addig, míg kezdeti jelentőségük megfakult és létük egészen új értelmet nyert: számomra kifejezetten intim dolog volt az, hogy a szárnyaimat mutogassam, és ezért is bizonytalanodok el egy hosszabb pillanatra, beharapva alsó ajkam. Egy icipicit csábító talán a gondolat, hogy engedjek az akaratának és megmutassam Neki a szárnyaim teljes pompájukban, az ezüstfehér tollaikkal és halovány ragyogásukkal; de végül csak sután rázom meg a fejem, ezzel jelezve neki, hogy ne reménykedjen, ne itt és ne most, mert néhány szép szónál azért több kell ahhoz, hogy ennyire megbízzak benne - hiszen ki tudja, nem tervezné-e azt, hogy amint keze ügyében lennének a szárnyaim, letépje őket a hátamról, aztán hátrahagyjon, hogy a saját véremben ázva átkozzam magam az ostobaságomért?
- Nem mindenkinek volt megírva az efféle találkozás... Ha nem borult volna fel a világ rendje, talán most itt se lennénk... - Halkan sóhajtva nyüsszenek, mikor rászorít a korábbi, még fájó sebemre; mégis, van valami vigasztaló az érintésében, mert nem érzem a késztetést arra, hogy elhúzzam a kezem, vagy hogy tenyerem az arcán csattanjon, ahogy követelném, hogy soha többet ne érjen hozzám... Hiszen gyűlöltem, ha hozzám értek; és most Ő mégis itt volt, és minden szava méreg módjára áradt szét bennem, rágta bele magát a húsba és terjedt a véremmel, ami most benne is keringett. Szerettem volna azt mondani, hogy csupán emiatt voltam még mindig itt Vele, mellette, de az hazugság lett volna; ez valami más volt, valami olyan, amivel - szégyenszemre - nem tudtam már küzdeni.
- Nem nekem való dolog a pusztítás... - Halkan nevetve rázom meg a fejem egy picit, szelíden pillogva Rá párszor, ahogy gondolataimban visszatérek a rég letűnt korokhoz, ahol még engem is pedesztálra emeltek, mint holmi pogány istent, imádtak ás megbecsültek, és vért is ontottak értem, míg végül az én vérem áztatta Kína földjét és égett bele a halott fákba; lehet, a tényleges pusztítás nem volt az én világom, nem tudtam bánni sem a karddal, sem más fegyverekkel, nem tudtam életeket elvenni, talán gyűlölni sem voltam képes úgy igazán... Mégis romba döntöttem egy királyságot, egy egész dinasztiát, ugyanezzel rengetegek sorsát megpecsételve. Lehet, igaza van Neki is abban, hogy éreztem ezt a késztetést, csupán más eszközöket használtam, mint a testvéreim? Végül is nem kellett volna egyáltalán a királyi udvarba kerülnöm, elég lett volna távolról figyelni, csendben, az árnyékba húzódva... - ...de ontottak már vért a nevemben és a döntéseim következményeképp, és hát mi ez, ha nem csak a pusztítás egy újabb formája?
Lassan veszek levegőt, befogadva a vér fémes szagát; újabb sóhaj szakad ki ajkaim közül, félig a visszatérő emlékek miatt, félig azért, mert hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak egy afféle irányban, amit Atyám biztosan nem támogatna. Lelki szemeim előtt egy pillanatig látom is, ahogy letépi a szárnyaimat a helyükről, és ki is ráz a hideg a gondolatra, kellemetlen borzongással mar végig a gerincem mentén; és megint csak Ő van a közelemben, hogy támaszt nyújtson, ujjaim erősebben is marnak a húsába, hogy valahol levezessem a hirtelen jött, elképzelt fájdalomhullámot, amit a korábbi gondolat okozott... És ugyanezzel kerülök túl közel a saját vágyaimhoz megint, mint egy istenverte hullámvasúton, a negatív dolgoktól a pozitív gondolatokig, mintha a korábbi, nyugodt és összeszedett énem sose létezett volna, csupán ez az egy, ami kétségbeesetten csapong a józan esze és az egyre jobban feltörő vágyai között, mint az aranykalitkába zárt, szárnyaszegett madár.
- Túl emberi, gyarló vágyaknak, amiket angyalként sosem lett volna szabad éreznem... - Önkritikusan, keserűen mosolyodok el, tekintetem egy pillanatra elszakítva az arcáról; lehet, Ő is megalázónak találja majd, hogy halandókhoz kerültem jóval közelebb, hogy átvettem a szokásaikat és az érzéseiket, hiszen mégis csak több voltam náluk, származásom jogán lehetettem volna fölöttük álló, imádatra méltó és fellengzős is, lehettem volna kevésbé gyenge és emberi, talán valaki olyan, aki jobban ura lenne saját magának, valaki olyan, aki tudná, hogy az Ő fajtáját el kell kerülni, mert nyomukban nem jár más csak a sötétség, pusztulás, halál...
- Félnem kéne tán? - Szeretnék magabiztosnak tűnni és bátornak, de szavaim halk sóhajba fordulnak, mikor ujjai megszorulnak a nyakamon; nem tiltakozom, mikor közelebb húzódik, sőt, kezem is engedelmesen simítom arra, amerre vezeti, hiszen... Akarom, hogy megtörténjen az, ami készülőben van, bármi is lenne az, bármit is gondoljon rólam ezután. Hiszen a magam módján én is gyarló voltam, gyenge és emberi, és minden egyes szavával éreztem, hogy pirulok, hogy a szinte már elfeledett, mégis kellemesen ismerős meleg lassan árad szét a testemben; ösztönösen emelem rá a tekintetem, mikor fölém magasodik, a vérétől mocskos, remegő kezem félve simítva a mellkasára, valahol a szíve környékén, belegondolva abba, hogy az én vérem kering most az Ő ereiben is, hogy már ezzel is közelebb kerültem hozzá, mint bárki máshoz előtte... És nagyot nyelek, ahogy végül szólásra nyitom az ajkaim, jóval azután már, hogy feltette a kérdését; de hát hogyan tudtam volna akár egy értelmes gondolatot is produkálni, amikor ennyire közel volt és így érintett, ahogy most?
- Te vagy a legelső... - Puhán gördülnek le a szavak az ajkaimról, csak hogy utána belevesszenek a kunyhó és az éjszaka csendjébe; a közelsége szinte már elveszi az eszem, remegek kezei alatt, érezve lélegzetvételeit a bőrömön, és észre sem veszem, mikor húzódok én is közelebb, az egyébként is lélegzetvételnyi távolságot még kevesebbre redukálva. A pillanatnyi csendben csupán a saját, pihegő lélegzetvételeimet hallom mégis, ahogy belesimulok a szorításába; talán ha megkérne erre, azt is hagynám neki, hogy az utolsó lélegzetvételem vegye, hogy ez az édes fájdalom legyen az utolsó, amit éreznék ezen az éjjelen... De aztán ez az érzés elmúlik, mikor elhúzódik, és a hiánya maró fájdalommal önt el; pedig nem kéne így éreznem, nem lenne szabad arra vágynom, hogy érezzem testének melegét, sem ujjainak a szorítását a torkomon... sem azt, ahogy lassan húzza feljebb a garbóm, néha a bőrömhöz érve - hiszen érintései nyomán érzem, hogy szinte lángra lobbanok, hogy szeretnék beleveszni az Ő sötétségébe, érintéseibe, közelségébe...
...és elfeledkezem arról is, hogy minél feljebb simítaná a garbóm megviselt anyagát, annál többet fog felfedni a hátam csúfító hegekből; régi, letűnt korok memoárjai, újabb és újabb halálok után maradt emlékfoszlányok, amiket egészen eddig gondosan rejtegettem, elzárva a hozzájuk tartozó emlékeket valahová elmém mélyére, hogy ne táplálják azt a sötétséget, ami bennem élt...mert hát mindenkiben ott rejtőzött, ott rejtőzik, még bennem is. Nem természetemből adódóan, sokkal inkább a kifacsart érzésekből, megzabolázatlan vágyakból és tiltott gondolatokból, amikben a fajtámnak sosem kellett volna, hogy része legyen. Az angyal szívének fagyott, hófehér márványból kéne lennie...
- Nem mutathatom meg őket... - Erőtlenül suttogom a szavakat magam elé, de tetteim valami teljesen mást súgnak; hiszen közelebb, még közelebb húzódok hozzá, hátam a mellkasához simítva, szinte már némán könyörögve azért, hogy tegyen valamit, bármit, amivel enyhíthetne a szenvedésemen, amit Ő okozott... Hiszen az éjszaka puha leple eltakar és megvéd, Tőle, magamtól... Az élettől, amihez vissza kéne térnünk, amint csak kilépnénk az ajtón. Akkor miért is ne kockáztathatnék addig, amíg nem lát senki sem...?

@Athlan


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 27, 2019 1:14 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
Ajkaim enyhén elválnak egymástól, mikor olyan csodálatosan hullámzik a beszéde, megadva a cseppnyi fényességet, ahonnan aztán kikövezett út vezet a sötétbe. Sosem gondoltam volna, hogy ha valaha is találkozok angyallal, akkor efféle szavak fogják elhagyni a száját, most viszont olyan átéléssel hallgatom, hogy titkon magamban még azt is akarom, hogy folytassa, ne hagyja abba, beszéljen csak, süllyedjen mélyebbre a szavak tengerében, merüljön el teljesen...
- És ha ez szükséges ahhoz, hogy egy sokkal magasabb szintre léphessünk? Minél mélyebbre süllyedünk, annál nagyobb a felemelkedés. - sejtelmesen villannak meg a méregben ázott szemeim, mintha csak sugallni akarnék valamit a szavaimmal, valami ki nem mondott titkot, mely ott van a levegőben, a falakban, az érintésekben, az illatokban s mindenütt körülöttünk. Ezt éreztem én már akkor, mikor beléptem a fogadóba. A sok szürke jellem közül kiemelkedett egy, mely olyan erősen vibrált körülöttem, hogy képes volt elnyomni a hely sötét atmoszféráját, s teljesen előtérbe helyezni önmagát. Most sem érzem máshogy, mintha a körülöttünk levő ott valahol a falakon túl nem is létezne. Próbálná ránk omlasztani a rozoga kunyhót, hogy összeroppantson mindkettőnket, hogy ránk szórja a bokorlakókat s még ki tudja miféle szerzeteket, viszont itt, a földön fekve, enyhén érintve Daji lábát minden ilyen gondolatom elszáll. Ha Atyám most a fejembe látna, s látná, hogy mit művelek - vagy éppen mit fogok művelni hamarosan -, teljesen biztosan csalódást érezne, ugyanis ő mély ellenszenvet táplál az angyalok iránt. Ezt próbálta belém sulykolni, belém magyarázni, ám mindig a saját bőrömön szerettem megtapasztalni a dolgokat, s e téren még Atyám szavai sem voltak mérvadóak. Óva intett a szárnyasoktól, s ahogy figyelem Őt, ahogy a tekintetem másra sem képes eltévedni, talán kezdem belátni az igazát. Túlságosan nagy hatással van rám, s ez hibákat szülhet, ami viszont végzetes is lehet a számomra. Ám nem a jelenlegi helyzetben, mikor a halál oly' természetesen elenyésző dolog, hogy bármikor kedvemre ízlelhetem.
- Még sosem érintettem tollakat... - egyszerű ténynek tűnnek a szavak, ám amilyen sötéten súgom azokat a levegőbe, melyek egy fekete felhő hátán úsznak az angyal felé, inkább tűnnek már ki nem mondott és leplezett vágyaknak. Enyhén el is pillantok a vállai mögött, mintha csak arról képzelegnék, ahogy kiereszti őket, s mivel nem történik semmi, így hatalmas erővel mar belém a késztetés: akarom!
- Ezalatt a sok évszázad alatt nem merészkedtem fel ide túl sokszor. S ti sem látogattatok le hozzánk. Nagy bánatomra... - némi gúny, egy csipetnyi őszinteség, egy kevés sóvárgás. Túl sok minden hallatszik ki belőlem, de hát mentségemre váljék, egyre nehezebben kontrollálom magam. Eleve mióta bezárult a kapu, azóta nagyobb erőt érzek magamban a felvilágon, s ezt a kis plusz nem igazán találja meg bennem a helyét. Kitörne és tombolna, megragadva a pokoli énem, hogy a világra köpje azt, hogy romba döntse az elmúlt századokat, melyek alatt annyi tudást és önfegyelmet pakoltam magamra, hogy megalázó lenne ezt csak úgy felborítanom. Vagy legalábbis ez így volt addig, míg be nem tettem a lábam a fogadóba, s meg nem pillantottam Őt. Az első angyalt. Ki akaratán kívül is behálózta az elmém kegyetlen módon, különös gyengédségre ösztönözve, mely mögött ugyanakkor mérhetetlen sötétség is rejtőzik. Ezt vajon Ő is érzi? S ha igen, tán vonzaná a világom? Az az őszinte, szabályok nélküli, önző, véres és mocskos világ? Nehéz nem kiélvezni a vöröslő heget a csuklóján, melybe enyhén belefúrom az ujjam, hogy a bőröm alatt érezhessem, ahogy az ereiben lüktet a vér. Mely most már bennem is ott zubog, szétmarva a méreg utolsó cseppjeit is.
-  Nem éreztél késztetést, hogy Te is rombolj? Hogy mindent és mindenkit elpusztíts, ami az utadba kerül? - talán mindenkiben van egy ilyen ősi ösztön, az a zabolátlan szabadság utáni vágy, ami olyan méreteket ölt, hogy képes mindent magába szívni, ami gátolni próbálja. Nem kell démonnak, halandónak vagy éppen angyalnak lenni, hogy ezek egyszer valami hatására felszakadjanak onnan mélyről. Más kérdés, hogy ezek a szárnyasok most nem tudják ezt kontrollálni. Ám akinek mégis sikerül, az bizony temérdek élvezetet is begyűjthet általuk.
- Milyen vágyaknak engedtél? - halkan eresztem a kérdést a vérszagú levegőbe, kíváncsian vonva fel a szemöldököm. Vajon milyen vágyai lehetnek egy angyalnak? Milyen sötét titkok lapulhatnak odabent?
- Akkor tán féltél tőlem? Félsz tőlem? - ahogy kimondom, szinte utána zúg át rajtam a fájdalomhullám, mely újra arra ösztönöz, hogy rászorítsak a nyakára. Ujjaim alatt újra érzem, ahogy lüktet, mintha csak apró szikrákon át elszívnám tőle az éltető nedűt. Számítok ugyan némi ellenkezésre, ám ez nem hogy elmarad, hanem valami egészen mást fedezek fel a vonásain. Hiszen még mindig figyelem Őt, szívom magamba a rezdüléseit, hát hogy kerülhetné el a figyelmem, ahogy alsó ajka különleges nedvességet kap? Hogy egy halk sóhaj árad ki belőle, mely megtapad a bőrömön, teljesen lángra gyújtva azt? Elgondolkoztat, felperzsel, megfagyaszt, széttép, elönt belülről... Tulajdonképpen melyikünknek sem szabadna most engedni a csábításnak? Melyikünk is próbálja a másikat akaratlanul - vagy épp akarattal - önmaga felé billenteni? Talán Ő is, talán én is. Ő is hajol, én is hajolok. Nem vagyok képes arra hát, hogy elengedjem, hiába oszlott szét bennem a fájdalom, s váltotta fel egy kellemes bizsergés. Órákig el tudnék így lenni... Mégis mozdulnom kell ösztönösen, mikor keze a combomra simul. A csípőm enyhén felé tolom, s egész testemmel közelebb húzódok hozzá. Szabad kezemet ráfektetem a kézfejére, s kicsit feljebb húzom azt magamon.
- Hány démon próbált Téged már bűnbe vinni? Hányan akartak a saját oldalukra fordítani, hogy legyen egy saját őrangyaluk? - kérdem halkan suttogva, s kicsit még feljebb húzom a kezét, ha nem rántja el tőlem. Újabb apró sóhajt ejtek el a levegőbe, s enyhén megszorítom a kezét, ahogy az enyhe pírtól gyöngyöző arcát fürkészem. Még mindig ott ég az elmémben a különös sóhaja, a furcsa reakciója, mely egyszerűen nem hagy nyugodni, s eltörli az ép eszem utolsó maradékát is. Késztetések és ösztönök hálóznak be, melyeket nehéz kordában tartani. Egyáltalán... Miért kellene őket visszafognom? Ahogy ez a gondolat megfogan bennem, érkezik a szívemből egy lávafolyó, mely végigperzsel belülről, s melynek hatására kénytelen vagyok feltérdelni, és közel simulva hozzá enyhén fölé magasodni. A fedetlen felsőtestem vér mocskolja, mely a ruhájához érve apró vöröslő foltokat hagy rajta. S ha ez nem lenne elég, elengedem, s immáron mindkét kezem a nyakára fektetem, s kicsit megemelem a fejét, úgy nézek le rá.
- Édes gyönyör a fájdalom, nem igaz? - s ahogy ezt kimondom, az ujjaim szorulnak rajta, s most sokkal erősebben szorítom a nyakát. Azonban most közel hajolok, egészen közel, hogy arcomon érezhessen a leheletét, s tán mást is. Mást is akarok, a kíváncsiságom egyre vadabbul űz előre, egyre inkább megragadnám Őt... Hogy áthúzzam a saját oldalamra.
- Pontosan ezt érzem, a véred szinte megfojt belülről... - lehelem csendesen, azzal végül leúsznak róla a kezeim a vállára, s ezzel a lendülettel mászok oldalra, hogy pár mozdulattal mögé kerülhessek. S ha eddigre még nem húzódott el, akkor itt lépek át egy bizonyos határt, hiszen megkapaszkodok a garbóban alul, s lassan elkezdem azt rajta felfelé húzni.
- Látni akarom a szárnyaid. Akarom... - követelve és sóvárogva sóhajtom hátulról a fülébe, ellibbentve onnan pár kósza tincset, miközben két lábam elsimul mellette, mintegy közre fogva Őt oldalról. Fogalmam sincs, hogy reagál, de egyet biztosan tudok. Valahogy elő fogom csalni azokat a tollakat, bárhogy kell azt elérnem...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 24, 2019 1:28 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



- Ezen az isten által is elfelejtett helyen mindennek csak egy célja van: hogy megrágjon és kiköpjön, függetlenül attól ki, vagy épp mi vagy, aztán nézze, ahogy a halott tested a saját véredbe fagy. - Nagyjából ugyanakkor rázom meg a fejem, amikor Ő is; véletlen egybeesés csupán, hogy ezt tesszük, mégis elmosolyodok rajta, haloványan és gyengé(de)n, szabad kezemmel simítva a fülem mögé egy hajtincset, aminek semmi szüksége nem volt az igazításra. Ez is csak kényszercselekvés volt, ideges tikkelés, ami a kérdése után lesz úrrá rajtam, hiszen akaratlanul is elképzelem, hogy a helybéliek talán más módon is árthattak volna nekem, mint veréssel és megalázással; így is elég rosszul éreztem már magam, mintha csak a földbe akartak volna taposni, de az erőszakkal járó bemocskolódás talán túl sok is lenne itt és most, ahol a sötétség már így is vaskarmaival mar a húsomba, feltép, mar és szaggat, és bármennyire is akarnék enyhíteni a fájdalmon, hirtelen nem jut eszembe semmilyen megoldás, ami működhetne, mert ez nem az a fizikai fájdalom, amit az angyalszárnyaim tollai enyhíthetnének. Ez teljesen más, olyan, amit nem tudok megmagyarázni; de a negatív gondolataim és elképzeléseim semennyire sem enyhítenek rajta, így a kérdésére is csak egy elkínzott nyüsszenéssel és apró fejrázással válaszolok, hogy nem, nem történt semmi... Hiszen akkor minden bizonnyal nem ülnék most itt, hiszen nem akarnám, hogy bárki is ennyire elgyötörve és megalázva lásson, se élő, se halott... Sem bárki (vagy épp bármi) más.
De a gondolatmenetem abban a pillanatban szakad félbe, hogy tekintetem visszatéved Rá; hiszen hogyan kerülhetné el a figyelmem, ahogy végigvezeti a nyelvét az alsó ajkán, hogyan ignorálhatnám azt az apró sóhajt, amit hallok tőle? Nagyot nyelek, ahogy figyelem minden apró rezdülését, próbálva rájönni, vajon mire is gondolhat; de talán nem is igazán akarom tudni, csupán csak kifogásokat keresek, valami foglalkozást csak azért, hogy gondolataim ne tévelyedjenek el a kelleténél messzebbre, olyan irányokba, ahová nem kéne nekik. Pedig magam sem értem még egészen, mi okozza bennem ezeket az érzéseket; talán csak a sötétség borította már rám a leplét, ezer és egy apró szálka módjára ékelődött be a bőröm alá, tucatnyi, túlzottan emberi érzéssel megzavarva bennem az angyalság hűvös logikáját és kimért eleganciáját, mint a víztükör felszínét fodrozó, hűvös szél.
...és megborzongok arra, ahogy engem néz; talán ezért is húzom el a kezem, hogy legalább ennyivel távolabb kerüljek tőle, hogy kitisztíthassam a gondolataimat annyira, hogy meggondolhassam, mit is válaszolhassak a szavaira. A fajtám... Mit is mondhatnék róluk? Vajon bevallhatnám-e neki, hogy sosem éreztem úgy, mintha ténylegesen közéjük tartoznék? Hogy nem mindig értettem egyet a kimért távolságtartásukkal, az elveikkel és moralitásukkal, vagy azzal, ahogy a gondolataikat szinte már polcokra tervezett precizitással rendezgették, ahogyan azt Atyánk utasította nekik, hogy utána marionettbábuk módjára irányíthassa őket, láthatatlan zsinórokat húzgálva a háttérben? Hozzájuk képest én csak a tékozló fiú voltam, értelmetlen és jelentéktelen, egy selejtes láncszem az egyébként tökéletes sorban, ami nem csillog büszkén, ami csupán ezüstből volt tündöklő arany helyett...
- Az első, igazán? - Meglepetten pislogok rá, és magam sem tudom, amiatt, hogy visszahúzza a kezem, vagy épp amiatt, amit mond; és érzem, ahogy arcomra halovány pír kúszik fel, és torkomon akadnak a szavak, bármennyire is válaszolni akarnék. Csak megbabonázva hallgatom, amit mond, lassan húzódva közelebb hozzá, míg combom végül az övéhez simul, és egy hosszabb pillanatra úrrá lesz rajtam a déjá vu, csupán azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem akarok elhúzódni, nem akkor, amikor így néz rám, nem akkor, amikor érintésének nyomán bizsergő meleg önti el a testem, pedig csak a csuklómon simít végig, ahogy feljebb simítja a garbóm ujját, felfedve a sötétvörös véraláfutásokat, amiket a kötél hagyott. Talán ez térít valamennyire magamhoz; ezért is fordítom el a tekintetem, hogy legalább egy lélegzetvételnyi távolságot ékeljek magunk közé, egy pillanatnyi csendet, ami elég lehetne ahhoz, hogy lecsillapítsam a bordáim fogságában hevesen dobogó szívem, és összeszedjem a gondolataim annyira, hogy a válaszom ne legyen egy érzelmek által befolyásolt monológ, hanem épkézláb válasz, hiszen biztosan nem volt kíváncsi az őszinteségi rohamaimra... - Én és a fajtám... Talán mind el vagyunk tévelyedve a magunk módján. Ők meggondolatlanul tombolnak, elpusztítva mindent, ami az útjukba kerül, én viszont csak magamat pusztítom, romba döntve mindazt, ami még maradt az angyali tisztaságomból Rengeteg mindent tettem az Istenem nevében, és most... Még arra sem venné talán a fáradtságot, hogy letépje a szárnyaimat, amiért megint csak engedni mertem a vágyaimnak.
Akaratom ellenére is elgondolkodok azon, Atyám mégis mire gondolhatna most, ha látna; vajon utasítaná-e a hóhérját, hogy letépje a szárnyaimat? Bár, ha ezt meg akarta volna tenni, talán már megtette volna régen; hiszen szerettem és szeretve voltam, megismertem az emberi érzések egész spektrumát és nem voltak számomra idegenek a testi vágyak sem, de még mindezek ellenére is megtarthattam a szárnyaimat, a puha tollaikkal és ezüstös csillogásukkal együtt, és magam sem tudtam igazán, egyáltalán milyen jogom mondhattam még magaménak őket. Hiszen mások, más angyalok, akiket ismertem, ennél apróbb ballépésekért is buktak el; bár lehet, én is egyre közelebb lépkedtem ahhoz a határhoz, amin túl már nem volt semmi, csak a fájdalom és a sötétség, és a szárnyaim helyén maradó, vérző sebekkel járó megaláztatás. Egy valamiben biztos voltam, hogy nem akartam ilyen sorsot magamnak - de a csábítás túl nagy volt, túl közel is volt, most épp az Ő személyében...
...és abban, ahogy a sóhaja kiszakad ajkai közül, és szívem megint csak hevesebbet dobban; talán még arra sem lenne szükség, hogy bármit is mondjon, mégis megteszi, és mindegy egyes szava egyre nagyobb nyomot hagy bennem, beleég az emlékezetembe egy újabb életnyi időre, és szinte már az érintésébe simulok, mikor maga felé fordítja az arcom, és akaraterőm minden apró, megmaradt morzsájára szükségem van ahhoz, hogy ezt ne tegyem meg. Arra kéne gondolnom, hogy Atyám most nem lenne büszke rám, hogy szavainak ostora talán a hátamon csattanna, talán letéphetné a szárnyaimat is, hogy utána a porba és mocsokba dobja őket, és engem is, mert nem vagyok többé méltó arra, hogy angyalnak nevezhessem magam...?
- Ez nem... Nem egészen így volt. - Nagyot nyelek, ahogy ösztönösen, szemeim lassan lehunyva simítom arcom a kezéhez; tiltakozni akarnék, hogy rosszul gondolja, egyáltalán nem zsigerből jött a kényszer arra, hogy védeni akarjam, hiszen nem vagyok gép, amit arra programoztak, hogy szolgáljon és védjen, hiszen én is érző és gondolkodó lény vagyok, szabad akarattal, akinek minden joga megvolt ahhoz, hogy hátrahagyja Őt ott, ahol volt, hogy menjen a maga útjára... De nem akartam, és talán nem is lettem volna képes erre, mert volt benne valami, ami hozzá húzott, valami, amit eddig nem ismertem, és amire talán lassan kezdett ráébreszteni, még ha egyelőre elmém el is utasította az efféle eventualitást. Hiszen már csak fajtámból eredően sem lett volna szabad efféle dolgokra gondolnom; mégis csak gyengén pihegni tudok, ahogy cirógat, mindössze ujjbegyeivel simítva végig az ütőerem mentén, és libabőrös leszek érintése nyomán, főleg, hogy érzem, hogy engem néz, hogy minden bizonnyal látja azt a mélyvörös nyomot is, amit a garbóm egész eddig sikeresen takart. Minden másik alkalommal talán szégyellném, hogy ilyen állapotban lát, de most...; nincs időm elgondolkodni ezen, hiszen ujjai megint csak összeszorulnak a nyakamon, és ezúttal a fájdalmas nyögésemhez még egy apró, halk sóhaj is társul, egy túl emberi (és annál kevésbé helyénvaló) reakció, és lassan vezetem végig a nyelvem az alsó ajkamon, ahogy végre kinyitom a szemeimet, hogy Rá nézhessek, a szégyen és talán a vágy keverékétől kipirult arccal, és talán valami okosat kéne mondanom arról, hogy a fájdalom várható volt, hiszen mégis csak angyali vérrel traktálta démoni szervezetét, és ez lehetne a tökéletes pillanat arra, hogy kioktassam Őt ennek a tettének a felelőtlenségéről, de a torkomon akadnak a szavak. Neve is csak elhaló sóhaj az ajkaimon; óvatosan ízlelgetve ismétlem el párszor, halkan suttogom a köztünk lévő, lélegzetvételnyi csendbe, mint holmi imát, és először észre sem veszem, hogy szabad kezem a combjára simul - és a hangot, ami figyelmeztetni akarna arra, hogy helytelenül cselekszem, messze űzöm, amíg nem marad más, csak a statikus zaj a fejemben, és Ő, a közelsége, és a keze a nyakamon, és... Azt hiszem, egy hosszabb pillanatra elveszek az érzésben, valamivel tovább is, mint illene.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 19, 2019 7:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
- Meglepő, de én magam is így tapasztaltam. Ahogy közeledtem a falu felé, különös csend borult mindenre, s mintha a természet is arra játszott volna, hogy megtévesszen. Néhány pillanatra még arra is gondoltam, hogy tán illúzió lenne az egész, s csupán emiatt van a helynek az a különös atmoszférája. Ezekkel az alig észrevehető jelenségekkel próbálnak az elmére hatni, mely beszivárog a tudatalattiba, s olyan érzéseket gerjeszt ott akár egy démonban is, melyek már egészen emberiek, s melyek képesek lehetnek arra, hogy eltántorítsanak. Nem is nagyon tudnám eldönteni, hogy ez az egész... - legyintek körbe. - Eltaszítaná inkább az idegeneket, vagy sokkal inkább magába szippantaná... - elmélkedek el egy pillanatra, ám ha önmagamból indulnék ki, akkor egyértelműen az utóbbi teória lenne megfelelő. Ugyanis érzem magamban a nyomást, s hogy valami egyre mélyebbre akar taszítani a szakadékban, mégis úgy tapogatózok a sötétben, mintha bármelyik pillanatban rálelhetnék valami olyan csodálatos dologra, mely képes lenne változást hozni az egyre elhúzódó, egyre szürkébb és unalmasabb életembe. Ez persze sok szenvedéssel járna, s nem éppen a jobbik fajtából... Viszont démon vagyok, s ilyesmitől nem ijedek meg. Pontosabban ez lenne a legjobb magyarázat. Ám tényleg csak ennyi lenne az egész? Csak a hely s a benne lakozó veszedelem? Ott a gödör, ott a sötétség, s ott van az a bizonyos suttogás is. Egy édes, lágy hang, mely éltető szellőként süvít el a füleim mellett, mely mintha bűbájjal lenne átitatva, egy olyannal, ami még egy magafajta pokollakóra is hatással van. Melyet ha megérez, onnantól minden átértékelődik s minden más a háttérbe szorul. Már nem is igazán tudom, miért vagyok itt pontosan... Viszont hallom ennek a furcsa idegennek a hangját, mely még akkor is ott visszhangzik a fejemben, mikor épp nem mozognak az ajkai. Ez lenne tán az illúzió? Ő maga? Egy gyönyörű délibáb, amely nem enged elmenni innen? Ahogy ezen töprengek, teljesen elveszek a tekintetében, mintha pár röpke pillanatra még a méreg is kiszállt volna a testemből. Aztán végül enyhén megrázom a fejem, hogy visszatérjek ebbe a valótlan valóságba, s ne süllyedjek egyre jobban az elmém mélyére. Itt nem nehéz.
- Kikötöztek és... Bántottak... Máshogy is? Úgy értem... - célzóan lejjebb pillantok rajta, s nem is értem, miért nem kérdezek rá konkrétan és nyersen, ahogy szoktam mindig. Nem értem, miért foglalkozok azzal, hogy ne tapossak bele én is a lelkébe. Egy mocskos démon vagyok, egy önző senkiházi, akinek nem számít senki és semmi. És mégis... Nem akarok Dajin taszítani, illetve nem úgy, ahogy a többiek tették. Ő olyan ártatlan... Titokzatos és sötét... Nem olyan, mint ezek a fattyúk, akiket úgy rúgnék a mélybe, hogy a gerincük törik belé. Daji kezét lágyan fognám meg, s lassan vezetném át a túloldalra, hogy a sötétség lassan érinthesse meg, hogy magába tudja fogadni, s az ne rombolva lépjen belé, hanem kellemes felhő képében. S ha már valakit óvni akarok önmagamtól, az bizony jelent valamit. Hogy mit, arra még én magam sem jöttem rá.
A porhüvelyem akaratlan hullámzása sem segít abban, hogy helyretegyem a gondolataim, hiszen ez a maró fájdalom sok minden épet visszataszít a helyére. Egyedül akkor érzek némi megnyugvást, mikor a szívem végre visszakerül a helyére, melyet az Ő vére tisztít éppen, s mely hamarosan az egész testemet át fogja hálózni. Különös melegség és bizsergés indul ki a mellkasomból, s lehunyt szemmel, egy sóhajjal nyalom le alsó ajkamról az utolsó kicsiny vérpettyet, mely "véletlenül" ott maradt a csuklójáról. A kezem pedig nem húzom el. Bár nem vagyok egyáltalán híve a testi kontaktusnak, hiszen sosem volt részem abban, hogy élvezhessem akár egy pillanatra is önszántamból, így inkább undort éreztem eddig, ha valakihez hozzá kellett érnem, mintsem bármi mást. Az Ő puha bőre azonban üdítően hat most ezekben a kellemetlen percekben, s egy sóhajt is előidéz belőlem, mikor egy pillanatra a kezeink felé úszik a tekintetem.
- Rengeteget olvastam rólatok a Pokolban. Hinnéd, hogy Te vagy az első angyal, akivel valaha találkoztam ezalatt a sok évszázad alatt? - a méregzöld szemeimből lassan visszahúzódnak az apró vércsíkok, s újra elveszejtem a tekintetem az övében. - Más világot élünk. Hallottam, hogy a fajtád miket művel itt manapság... - mikor elhúzza a kezét, én váratlanul megragadom a csuklóját, pont ott, ahol a fogaim fúródtak a bőrébe, s visszahúzom azt magamhoz. Nem rezdül az arcom, végig Őt figyelem, mintha egy kis titok készülődne ott lent, ahol senki sem lát semmit.
- A feladatok, a kitaposott út, a kötelességek... Egy idő után már azt érezzük, hogy eltávolodunk önmagunktól úgy, hogy csak a parancsokat követjük, s az elvárásoknak élünk. Pedig aztán ha most látna az istened... - most az én ujjaim csusszannak át a kezére, s kicsit közelebb húzom magamhoz. - Ha látná, mit vettél a szádba az előbb, s hogy azt mennyire élvezted... - gyilkosan, ám némi csodálattal megtöltve csillannak fel a szemeim, s ajkaim szegletébe egy sejtelmes mosoly húzódik. - Vajon elítélne? - költői a kérdés, nem is igazán várok rá választ. - Ha Atyám látna, hogy épp egy angyalt simogatok, apró darabokra szaggatna, s elszórna a világ különböző részein. - most már mosolygok szélesebben, kevesebb fájdalommal a vonásaimon. Ezért is tolom feljebb bátran a felsőjének az ujját, hiszen nem kerülte el a figyelmem a pirosló sérülés, mikor közelebb hajoltam.
- Az, hogy megláthassam, miért vagy olyan különleges... - súgom halkan. - Mert éreztem, már talán messziről is. S most tessék, kiderült, hogy egy angyal vagy. Nem olyan, mint akiket a könyvekben olvastam, sem olyan, mint akikről manapság hallottam. - a tekintete elréved a messzi sötétségbe, de én még mindig csak őt figyelem. Egy ideig csendben, majd egy hosszas sóhajjal, ám hamarosan halkan megnyikorog a padló, hiszen a szabad kezemmel ülő helyzetbe tolom magam, míg másikkal elengedem a csuklóját, s ujjaim közé fogom az állát, hogy magam felé fordítsam az arcát. Még ott éktelenkedik rajta az alvadt vér épp úgy, ahogy az enyémen is. Érzem az illatát, a mérgezett nedűt, mely bemocskolja a hófehér bőrét... Enyhén megborzongok hát, mikor kicsit közelebb hajolok hozzá.
- Tehát csak azért foglalkoztál velem, mert őrangyal vagy, s a zsigereidben ott van a késztetés, hogy megvédd azt, aki segítségre szorul? - ekkor hátrébb csúszik az arcán a tenyerem, s elsimítok onnan egy kósza tincset, miközben hátrébb kúszva ujjaim belefúródnak a hajába. Újabb pillanatnyi csend következik, de a méregzöld íriszek azóta sem haladtak semerre, mintha csak egyedül rá lennének képesek fókuszálni.
- Kár érte, már egy pillanatra különlegesnek éreztem magam... - ujjaim egy kicsit lejjebb siklanak, s megállapodnak a nyakán. Óvatosan félretolom a gallérját, s halk hümmögéssel figyelem az ott éktelenkedő foltot, mely valójában... Gyönyörű. Annyira, hogy az ilyenek okozása viszont nem méltó egy hitvány halandóhoz, akinek van mersze egy angyalt csak úgy rángatni és kikötni, mint valami kutyát. Undor fog el, ha arra gondolok, ahogy a gusztustalan kezek hozzáértek ehhez a tisztasághoz, s elképedek önmagamon, hogy démon létemre egy puha felhőre képzelem Őt, távol minden szennytől, ott a fellegekben, tisztán és üdén, ahol senki sem érheti el. Egy valaki kivételével... S ahogy ez átfut az elmémen, a szívem dobban egy erőset, mely egy keserves fájdalomhullámot indít el bennem. Szemeim összébb csukódnak egy pillanatra, ajkaim összetapadnak, s a nyakán pihenő ujjaim összeszorulnak.
- A véred... Eléggé fájdalmasan tisztít, azt meg kell hagyni... - sziszegem a fogaim közt, mire a szívemhez kapok, s körmeimmel a bőrömbe marok. - De nem rossz, nem rossz... - nyögöm halkan a szavakat, s mikor elenyészik a hullám, enyhül a nyakán a szorításom, készen arra, hogy hamarosan elengedjem Őt. Bár egészen idilli, ahogy vérben fetrengve egy ilyen helyen szorongatom... Mégsem érdemli meg, hogy így bánjak vele ezek után, még ha ez egy ösztönös reakció is volt.
- Athlan a nevem. Csak egyszerűen... Athlan. - még mindig halkan beszélek, hangom mélyen zeng a levegőben, aztán szétomlik a falakon.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Dai Jie


Erdős terület       C335fdbd3c353ccce06d2239c2a94f61
☩ Történetem :
☩ Reagok :
29
☩ Rang :
őrangyal
☩ Play by :
wang yibo
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 2:12 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Minden más alkalommal talán a megnyugvást találtam volna meg a sötétségben, de az itteni fajtája csupán félelmet ébresztett bennem, és bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam megszabadulni ettől az érzéstől; pedig minden más alkalommal, amikor magamra maradtam az éjszaka csendjében, gondolataimban hosszú évszázadokat utaztam vissza, és olyankor lábaim alatt újra puha és friss volt a fű, és a langymeleg szél sem hordozta magával a halál tömény szagát. Olyankor legalább a gondolataimban az lehettem, aki akartam lenni: nem az őrangyal, Isten akaratának teljesítője, csupán Daji, a király bizalmasa és társa, akivel az éjszaka puha leple alatt járhatta a palota kertjeit; még ennyi év után is emlékeztem kezének gyengéd tapintására az enyémen, mikor ujjait az enyéimre kulcsolta, még végig tudtam volna követni érintéseinek nyomát a testemen, pedig időtlen idők óta nem élt már - talán már a történelemkönyvek sem emlékeztek rá, csupán a bukására, arra, ahogy minden lángokban állt, égtek a fák, amik szerelmünk szemtanúi voltak és égtek a paloták, amik falai közé ezer és egy tiltott szót suttogtunk, és a levegő az égett hús szagától volt fojtogatóan nehéz, és az éjszaka sötétsége ugyanolyan mázsás súllyal nehezedett a vállaimra, mint most, és hiába kerestem volna benne a fényt, vagy akár csak magamban is, nem találtam semmit sem. Talán ezért is kapaszkodok hát belé, simulok úgy a kezéhez, mintha az életem függne tőle; minden viszontagság ellenére is van valami furamód megnyugtató a közelségében, még ha szavai újra fel is borzolják az idegeimet, ahogy próbálok visszaemlékezni a szóban forgó szimbólumokra. Talán ha eléggé koncentrálnék, fel tudnám idézni őket magamban; nagyon egyszerűek voltak, szinte már primitívnek is titulálhatóak, ügyetlen kézzel vágva a halott fák törzsébe, és nem igazán tűntek rúnáknak - bár megint csak, mit tudhattam én erről? Az okkult tudásom szintje szánalmasan alacsony volt, és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve nem is igazán hiszem, hogy egy hamar tanulhatnék bármit is a témában; bár lehet, az Ő tudása elég lenne ahhoz, hogy valamennyit felfedjünk a titkokból, amiket az erdő rejtett - talán azzal az apró fenntartással, hogy eszem ágában sem volt oda betenni a lábam addig, míg az éjszaka tartott. Még emlékszem, hogy amikor átvonszoltak a fák között idáig, a nap kellős közepe volt - a nap sugarainak át kellett volna világítania a megtépázott lombkoronákon, halovány arany fénybe vonva az erdőt, de még olyankor is félhomály uralkodott a fák között, mintha a fák el akartak volna rejteni valamit a kíváncsi tekintetek elől; és azt hiszem, hiába akartam volna tagadni, evidens volt, hogy féltem attól, mi lehet az.
- Megpróbálhatom... De nem ígérek semmit, abban a kurva erdőben minden fa és bokor ugyanúgy néz ki. - Felmorrannék, de végül csak egy halk sóhajra telik tőlem; mikor végre kinyitom a szemeimet, már jóval közelebb van, mint azelőtt volt, és mikor tekintetem összetalálkozik az övével, már akarva sem tudnék más irányba nézni... Pedig tudom, hogy csupán minimális erőfeszítéssel is képes lesz így olvasni belőlem, mint egy nyitott könyvből, mert az afféle emberi dolgokat, mint az érzések, amiket évszázadok alatt magamra vettem, sosem tudtam túl jól eltitkolni, mert nem tartoztak hozzám, nem voltak az egész lényem szerves részei. Igaz, azt már nem tudtam volna megmondani, hogy csupán megjátszottam-e őket, mert a halandók ezt tették volna, vagy épp ténylegesen éreztem őket; bár az tagadhatatlan volt, hogy szívem heves dobogását nem az érzések tévképzetei okozták, sokkal inkább Ő és a közelsége, a halovány csillogás a szemeiben, és  maga a tény, hogy itt volt és érdeklődött, bármi is lett volna az oka rá.
- Megütöttek... Aztán ide hoztak, oda kötöztek ki... - Fejemmel a szemben lévő sarokban lévő kötéldarabok felé bökök; egy hosszabb darab még a falhoz rögzített horoghoz van kötözve, míg a többi a padlón hever szétdobálva, egy hosszabb részével még a holttest nyakán. Igaz, már nem nézek a test felé; valahol mélyen még mardos a bűntudat amiatt, amit tettem vele, de azzal magyarázom magamnak, hogy önvédelem volt - hiszen ha nem fojtom meg, akkor talán most nem ülnénk itt, talán most az én testem heverne valahol a saját, tulajdon vérébe fagyva... Még ha amúgy kételkedtem is abban, hogy bármelyik bokorlakó ténylegesen rendelkezne olyan fegyverrel, ami képes lenne nekem definitíven halálos sebet okozni. Minden esetre nem nézek a holttest felé; az is bőven elég, talán még túl sok is, hogy érzem a halál ízét lassan szétáradni a nyelvemen, mégis valahol felemelő érzés ez, hiszen tudom, szabályokat szegek, írottakat és íratlanokat is, amik akár a szárnyaimba is kerülhetnének hosszú távon, ha kiderülne, hogy nem csak egy halandó érintése mocskol be, hanem annál sokkal több, sötétebb és rosszabb dolgok is, mint a vére a bőrömön vagy a keserédes íz a nyelvemen. Beleborzongok a simításába; ajkaim közül halk sóhaj is szakad ki, ahogy végül Rá pillantok... És magam sem tudom, mit tennék, ha hirtelen nem uralkodna el rajtam a pánik, hiszen ez sok vér, túl sok vér, és még azt is elvárja tőlem, hogy... hogy... félek a gondolattól; mégis eleget teszek a kérésének, hiszen hogyan tudnék neki nemet mondani, miközben így néz? Ráadásul engem néz...; és egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy vajon milyennek is láthat, vajon az Ő szemeiben ki lehetek, az angyal, a konzort vagy épp a senkiházi? Vajon mi járhat a fejében akkor, mikor a kést a bőrébe mélyesztem, picit közelebb hajolva hozzá, mintha bármi jogom is lenne most megsemmisíteni a kettőnk között lévő, lélegzetvételnyi távolságot? Pedig nem hiszem, hogy még közelebb lehetnék hozzá, mint most vagyok, ebben a pillanatban, mikor ujjaim gyengéden, szinte már félve kulcsolom a szívére, és kitartóan harapom az alsó ajkam, hogy elfojtsam a halk sóhajt, mikor ujjai a húsomba marnak; ja a saját, kusza gondolataim nem lennének elegek, hát a reakciói is még jobban összezavarnak, minden rezdülése, minden apró hang olyan érzéseket kavar fel benne, amikre már nem is lenne jogom emlékezni sem, hiszen olyan régen volt minden, az utolsó érintések és elfojtott sóhajok, az utolsó alkalom, hogy... És csak halkan nyüsszenek, mert nem érdemlek dicséretet azért, amit tettem; hiszen akárhogy is néztük, sutba vágtam mindent, ami még az angyali mivoltomból létezett, hagytam, hogy körülöleljen a sötétség, az Ő kezével cirógasson, puhán és gyengéden, elérve, hogy megint csak a kezéhez akarjak bújni, nem törődve a vérének langymeleg, ragacsos érzésével a bőrömön. Pedig minden más esetben iszonyodnék a vértől; amennyire csak a körülmények engedték, mindig igyekeztem ügyelni a tisztaságra, hiszen így még közelebb érezhettem magam mindahhoz, aminek lennem kellett volna - vagy talán csak a múltam hiányzott, a letűnt korok emléke, a fülledt nyári éjszakák és a rózsaszirmokkal teleszórt fürdők, és az éjszaka leple alatt lopott pillanatok...
...de a pillanatnak vége szakad, mikor már nem érzem szívének súlyát a kezemben; helyette egész súlyával nehezedik rám, és ezzel együtt visszatér a félelem is - sokkal inkább az iránta érzett aggódás, remegő kezemmel nyugtatóan cirógatom a haját, bár nem tudom, kit próbálok nyugtatni, Őt, vagy inkább magamat. Érzem, hogy reszketek; csakúgy, ahogy érzem azt is, hogy újabb könnycsepp csordul le az arcomon, ahogy várom, mi lesz tovább; pedig akár hasznossá is tehetném magam, talán segíthetnék, ahogyan csak tudok, hiszen akárhogy is néztük, angyal voltam, talán elég lett volna a szárnyaim egy tolla és egy apró láng, de akkor megint csak el kellene húzódnom tőle és közénk ékelni annyi távolságot, amennyiből már nem érezném testének melegét, sem a biztonságot nyújtó, apró érintéseit...
Bár abban nincs semennyi gyengédség, ahogy ráfog a csuklómra, nem sokkal a kötél által hagyott, sötétlila véraláfutások fölött; fájdalmasan-meglepetten nyögök fel, mikor fogai felszakítják a puha bőrt és a gyenge húsba marnak, és ujjaim akaratlanul is megrándulnak, hiszen fáj, ugyanakkor van benne valami perverzül élvezetes is, hogy újabbnál újabb, intim határokat lépünk át anélkül, hogy ténylegesen történne köztünk bármi is - bár talán ezt az eventualitást sem ellenezném, csak épp nem ezen az isten háta mögötti, mocskos, halálszagú helyen. Csupán a tekintetemmel igyekszem követni a mozdulatait, és érdeklődve billentem félre a fejem, ahogy figyelem, mit csinál; de ismeretlen számomra a rituálé, amit végez, ráadásul a nyelv is, amit használ, bántja a fülem - talán jócskán késve is hasít belém a felismerés, hogy talán a spektrumnak a két ellentétes végén állunk, hiszen az én fajtámnak nem voltak efféle rítusai... És tudatosul bennem, hogy talán rettegnem kéne, magamat féltenem ahelyett, hogy iránta aggódnék; mégis, csak a pillanat töredékére van szükségem, hogy momentálisan mellé térdeljek, mikor a földre zuhan, óvatosan véve a kezembe az övét. Tehetetlenül szegem le a fejem, nehezen sóhajtva; az egyszer biztos, hogy ha innen kijutunk valamikor, nem úgy fog emlegetni, mint a legsegítőkészebb (vagy épp legéletképesebb) angyalt, akivel valaha is összetalálkozott, és azt hiszem, együtt kell majd élnem azzal a tudattal, hogy kiábrándítottam Őt, de hát mit tehetnék még? Pedig egyébként korábban is a tudatában voltam a haszontalanságomnak, még azelőtt, hogy letelepedett volna mellém még a kocsmában, már ott is mázsás súllyal nehezedett rám, és ez ebben a pillanatban sem másabb, még mindig ugyanannyira haszontalannak érzem magam, mint korábban; és észre sem veszem a pillanatot, mikor elkezdem cirógatni a kézfejét, saját vérem belekenve az övébe, de mégis mit számít ez? Hiszen nem volt már több határ, amit átléphettünk és több szabály, amit megszeghettem volna; mégsem merek közeledni hozzá, csupán a kezét szorongatom, várva, hogy magához térjen, és mikor ez végre megtörténik, hatalmas kő esik le a szívemről - és még egy apró kacajra is telik tőlem, hallva a kérdését, mert hát... Végül is ezt vallottam be nem sokkal korábban, nem?
- Valahogy úgy. Tudod, a fajtámnak nem a sajátossága, hogy csak úgy elvegye bárki életét... inkább ellenkezőleg, védenünk kéne a halandókat, akiket ránk bíztak. - Aprót bólintok, szelíd mosolyra húzva az ajkaimat; viszont egyből elengedem a kezét is, hiszen már nincs okom arra, hogy fogjam, hiszen semmi baja, mindketten átvészeltük a vérfürdőt - vagyis inkább Ő, mert hát nagyrészt Ő volt a szenvedő alanya az egész estének. Bár valahogy érzem, hogy a karma még engem is utol fog érni és még én is megszenvedem a magamét; de egyelőre igyekszem nem gondolni erre, hiszen még itt vagyunk, a négy fal biztonságában, és én tagadhatatlanul feszélyezve érzem magam a társaságában, talán egy picit zavarban is... Bár ezt talán még magamnak sem vallanám be úgy igazán. - Ha nem ez volt az eredeti célod... Akkor micsoda?
Csak egy futó pillantást vetek rá, mielőtt tekintetem a koszos ablakra irányítanám; féltem attól, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb fel fog merülni a beszélgetésben még egyszer és valószínűleg nem fogom tudni tovább elkerülni a válaszadást. Talán egyszerűbb lenne megmutatni, mint kimondani; de az apró, koszlott házban talán nem is tudnám teljesen kibontakoztatni a szárnyaimat, hogy teljes pompájukban mutathassam meg neki az ezüstfehéren ragyogó tollakat... És fogalmam sincs, mi az, ami egyáltalán életet ad ennek a gondolatnak a fejemben, hiszen a szárnyaimat még csak az sem látta, aki megtanított élni és szeretni is, úgy, ahogyan azt a halandók tették; még neki sem járt ez a kiváltság, szóval Ő miben lett volna most másabb?
- Valamikor őrangyal voltam. - Érzem, hogy engem néz; viszont én továbbra is csak a koszos ablakot figyelem és a mögötte uralkodó sötétséget; hosszú évek óta ez a legelső alkalom, hogy egyáltalán emlegetem a múltam és félek, hogy ha hagynám, hogy a gondolataim túlságosan magukkal ragadjanak, egy sokkal szentimentálisabb és irritálóbb verziója lennék magamnak, valaki olyan, aki nem akartam lenni. Adaptálódnom kellett a szituációhoz, és tovább lépni, magam mögött hagyni a múltat; és ebbe az is beletartozott, hogy nem nyílhattam meg csak úgy előtte, még akkor sem, ha megmentette az életem... Vagy talán én az övét.
- Egyébként... Sosem árultad el a neved. - Afféle pótcselekvésként tekerem az ujjaim köré az egyik, szabadon maradt hajtincsem; le kéne szoknom arról, hogy minden alkalommal ezt csinálom, amikor tartósan le kell foglalnom a figyelmem valamivel, máskülönben gondolataim messzire kalandoznának, olyan helyekre, ahová nem kéne nekik, főleg nem itt és nem ilyenkor. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy a legfontosabb most a túlélés és az, hogy kijussunk innen; de szeretnék még öt perc nyugalmat, valamit, ami csak a miénk lehetett volna... Bármi is legyen az.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



pray for my sins, make me stronger where i'm weak
we die, we die together, the prophecy complete
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Erdős terület       Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
178
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 06, 2019 8:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Dai Jie & Athlan

"Rajta, csak tarts velük, légy csak pap vagy apát,
Zengd velük énekük: mohó vadak dalát,
Lássa a fenevad komor jelét az egész hitetlen világ."
A büszkeségem vad táncot jár bennem a makacsságommal s az önfejűségemmel, most azonban mégis úgy kapaszkodok ebbe a különös alakba, hogy az ilyen tulajdonságaim mintha mögöttünk kullognának csupán. Nem érzem azt, hogy csorbulnék azzal, hogy görcsösen kapaszkodok a derekába, mintha össze akarnék omlani már csak attól, ha elenged. Talán így is lenne, ki tudja elvégre, hogy milyen erők munkálkodnak körülötte, melyek hatással lehetnek rám? Nem csak lehetnek, de már vannak is, hiszen inkább fulladnék bele a saját fertelmes vérembe, mint hogy bárki segítségét elfogadjam, mintha csak egy gyenge féreg lennék, aki nem tud egyedül boldogulni a bajban...Ő azonban más. Tőle most más.  Hiába, a halandó éveim formáltak ezzé a mocsokká, ami most vagyok. Azok az évek, ahol nem kaptam segítséget, s ahol saját magamnak kellett boldogulnom. Hiába voltam közösségben, csupán egy sötét pont voltam közöttük, melyet próbáltak levegőnek nézni vagy éppen eltaposni. Pedig aztán idilli életem is lehetett volna, hiszen a helynek volt egy különös, magányos és nyugodalmas bája, ahol úgy érezhette volna az ember, hogy igazán ott tudna maradni a halála pillanatáig. Aztán mikor az erdő felé néztem, mindig eloszlottak ezek az ábrándok, visszatértem a valóságba, s realizáltam, hogy számomra nem lesz olyan, hogy boldog vég. Vég lesz, inkább előbb, mint utóbb. De hogy boldog... Abban bizony nem hittem. Pontosabban akartam, ezért is keltem útra olykor a messzi erdőségekbe meglelni azt a valamit, amitől átkozott lettem, s hagyni, hogy véghez vigye, amit akart. Hányszor bíztam abban, hogy meglelem a boszorkány kunyhóját, vagy valami pokoli barlangot, melynek a képe ott élt az elmémben valahol mélyen elrejtve az ártatlanság fátyla alatt. Görcsösen rá akartam jönni, hogy mik azok a külső okok, melytől ezt érdemeltem. Boszorkányság, egyre csak ezt hajtogatták, s a fejemben már egy konkrét kép élt arról az idős, meggyötört asszonyról, ki csontok és varjú tetemek mellett kavargatja az üstjét, aki gombákat gyűjt az erdőben, s aki csecsemőket ragad el, hogy az örök fiatalság nevében megfossza őket a férfiasságuktól, hogy amazt belekeverje az éltető koktéljába... Néha arról ábrándoztam, hogy talán hagynám, hadd tegyen velem bármit. Hiszen bármit akart volna, még az is több lett volna, mint amit a közösségben nyerhettem. Persze, mikor Atyám visszaadta az emlékeim s rájöttem, hogy tündérek koboztak el oly' régen azért, hogy legyen egy saját babájuk és a saját képükre formáljanak... Hányszor álmodtam arról, hogy nem sajnálnak meg és nem visznek vissza, hanem ott maradok velük, ott élek az erdőben közöttük... Kár, hogy az egész létezésem csak az ábrándokról szólt, egy jobb élet reményéről és a múltról, melyben annyi "mi lett volna, ha" létezik, hogy már meg sem tudom számolni. Épp úgy, ahogy most. Mi lett volna, ha nem megyek ki a férfi után, nem kérdezősködök a helyről. Most szegényebb lennék ezzel a tapasztalattal, amit Daji nyújt nekem. Talán a sok mocskos lepel alatt ott van az az apró szépség, ami bármennyi szenvedést megér...
- Én nem láttam szimbólumokat. - ráncolom a szemöldököm eltöprengve, ám arcélét még ezek után sem engedem el. Vagy inkább nem akarom elengedni. Furcsa érzés, hiszen mintha egy kozmikus körforgásba süppedtünk volna, most én akarok az a bizonyos támaszték lenni, mintha meg akarnám hálálni, hogy... Mit is? Hogy elvezetett ide a fogadóból? Nem, ez ennél sokkal, de sokkal többször szól, s ezt szerintem ő is nagyon jól érzi, hiszen nem húzódik el, hagyja, hogy bűnösen érintsem, sőt, ahogy a tenyerembe simul lehunyt szemmel, nekem is muszáj egy pillanatra a sötétségbe burkolóznom s engednem az ábrándoknak. Ám csak kósza pillanat ez, hiszen a hely komorsága nagyon hamar képes visszarángatni.
- Ha emlékszel még rá, merre vittek, nem mutatnád meg nekem őket nappali fénynél is? Hátha ismerem azokat a rúnákat, s választ tudok neked adni, hogy miért akartak bántani. - az apró fejrázás számomra hamisnak tűnik, de nem is igazán tudom, miért. Talán hagynom kéne annyiban, hiszen démon vagyok, miért törődnék bárkivel is, miközben velem soha senki... A makacsság azonban amilyen hamar jött, olyan tempóban száll is el, s óvatosan ujjaim közé fogom az állát, hogy enyhén megemeljem azt. Kicsit közelebb hajolok hozzá, úgy kezdem kutatni a tekintetét, mintha ki akarnék belőle olvasni bármit. Mindent.
- Mit műveltek veled? Megütöttek, tán megszúrtak? Esetleg más borzalom? - a fakó, ám vöröslő szemeim őszintén csillannak fel a kérdésem végén. Ez nem olyan kérdés, melyet csak azért teszek fel, hogy beszéljek, anélkül, hogy kíváncsi lennék a válaszára. Tudni akarom, hogy mit műveltek vele pontosan, hogy minek a sokszorosát kell majd visszafizetnünk nekik...
Halk sóhaj fortyog kifelé vöröslő ajkaimon, mikor az a darabka elveszik a szájában, s ahogy azt óvatosan rágja, majd lenyeli... Különös áhítattal figyelem, ahogy ajkai mozognak, mintha apró romlást ültetnék el ott benne, mintha csak elvetném a magvaimat ebben a tiszta testben, melyről eddig azt gondoltam, hogy nem érdemli meg a mocskot. Tisztának és ártatlannak tűnik, s dühös vagyok a gondolattól, hogy hozzá mertek érni ezek a hitvány halandók. Mégis mikor a torka mozdul aprón, fura sötétség villan át a tekintetem, ahogy egy ujjammal végigsimítok ott, azon a ponton. Halványan sóhajtok bele az érzésbe, mintha ennyi nem lenne elég, s el akarna uralkodni rajtam valami olyan, aminek most nem szabadna. Nem is tudom, mi lenne a következő lépésem, ha nem kezdene patakokban hullani a véres könnyzápor a szemeimből. Talán még többet akarnék látni abból, ahogy a tisztaságán úrrá lesz a fertőzés, s ahogy ez egyre jobban felemészti őt, egyre lejjebb húzza, ahol már lehull minden kolonc a személyiségéről, s ott marad az a kicsiny drágakő, mely az igazi lényét jelentheti. Mesés lenne végignézni ezt a folyamatot... Ez azonban csúszik, tolódik, vagy éppenséggel pont, hogy jobban ülepedik, ki tudja? A méreg nem fog szép szavaktól kitisztulni belőlem, így muszáj lépni előre, amihez viszont szükségem van a segítségére, mert bár meg tudnám oldani valahogy én magam is, mégis kényelmesebb, egyszerűbb, s talán élvezetesebb is, ha nem a saját kezem által fúródik a mellkasomba a penge, hanem egy ilyen különleges teremtés teszi azt meg helyettem. Igazából talán utóbbi vonzz inkább, hiszen még el tudnék szenvedni egy ideig, de minek, ha itt egy remek alkalom arra, hogy lássam, hogy viselkedik ilyen helyzetben? Nem mintha tesztelni akarnám, egyszerűen csak emészt a kíváncsiság, hogy ki Ő valójában.
- Ideje hát elkezdeni... - suttogom remegve, hörögve, alig érthetően. A tekintetem ekkor állapodik meg az arcán, s enyhén félrebiccentett fejjel kezdem figyelni a vonásait. Semmi sem ér annyit most, hogy akár egy pillanatra is másfele tekintsek, csupán olykor a belső sötétségem látom, mikor lehunyom a szemeim. Halkan nyögök fel hát, mikor a bőröm kettéhasad, s mikor ujjai beljebb hatolnak, már hangosabb sóhajok szakadnak fel belőlem, melyek szinte megtapadnak a falakon is, kacérkodva azzal, hogy talán kijussanak ebből a kunyhóból, s figyelmeztessék a bokorlakókat, hogy itt bizony valami készülődik. Mikor megérinti a szívem, a kezeim összeszorulnak a combján, s egy pillanatra a szemeim is összébb húzódnak. Azért nem mindenki érintett eddig ennyire mélyen... Atyám, s most Ő. Ennyi. Nem véletlen hát, ha képtelen vagyok közömbösen reagálni, s bár nem éppen a fizikai fájdalom az, mely előcsalja belőlem a hangokat, egyszerűen csak... Többször kellene tán kitépetnem a szívem?
- Jól csináltad... - súgom felé, hiszen látom azt a csillogó könnycseppet az arcán, mely után remegve nyúlok akaratlanul is, ám mivel eddigre szinte mindenem véres, így ahogy elsimítom a kósza tincset orcája elől s próbálom letörölni a kristályos cseppet, akaratlanul is bemocskolom a bőrét újra és újra... Pedig nem célom. Próbálom tartani magam, hogy megőrizzem őt, megőrizzem saját magam, de borzasztóan nehéz. Az ártatlanság túlságosan csábító, főleg egy magamfajtának.
Újra összeszorulnak az ujjaim rajta, ám ekkor már nyúlok a szívemért, s kiveszem azt a kezéből. Aprókat dobban, lassan mozog, s sötétebb, mint lennie kellene. Az erőm hagyatkozik közben, így egy pillanatra a mellkasához omlok, csak addig, amíg összegyűjtöm magamban azt a sok tartalékot, melyet most nem olyan egyszerű előkaparni. Lihegve mocskolom hát tovább a ruháját is, ahogy arcom elveszik a mellkasában. Erős szédelgés tör rám, s végül kissé kótyagosan ugyan, de elhajolok tőle. Érzem, hogy azonnal vissza kell tennem a szívem, mert ennek nem lesz jó vége, nagyon nem... Keresem ujjai között a tőrt, ám az a homályba került, nem látom, nem érzem, s keresni sem tudom. A szavak bent ragadnak, nem tudok épp betűket kipréselni magamból, egyszerűen csak cselekednem kell, most azonnal, míg késő nem lesz. Ezért ragadom meg váratlanul a csuklóját, hogy éles fogaim a bőrébe mélyesszem, apró sebet generálva ott a puhaság mélyén, ahonnan előbukkanhat a mézédes, éltető nedű... Egy pillanatra azonban magával ragad a sötétség, s hagyom, hogy ajkaimé legyenek az első cseppet. Egész testemben beleremegek az érzésbe, az ízébe, s mindenbe. Ám muszáj higgadtnak lennem, nem veszthetem el az eszem, pedig az olyan könnyedén tudna kicsúszni az irányításom alól! Mióta bezárult a Pokol, sok furcsa dolog történt velem, s már nem is olyan biztos, hogy annyira tudom kontrollálni magam, mint ahogy képzeltem. Így mielőtt tovább lennének hozzá közelebb a fogaim, egy váratlan pillanatban a szívem fölé helyezem a csuklóját, hogy pár csepp szétomolhasson rajta. Ezután pedig közelebb emelem magamhoz, s a mélyére suttogom a tisztító igét, a pokoli szavakat, melyek onnan mélyről erednek, melyek némi védelmet nyújtanak egy démon számára, nem mintha megérdemelné. Hamarosan apró füst száll fel belőle, mire én hirtelen visszatolom a mellkasomba, s úgy omlok hátra a földre, mint egy használt rongy, amit éppen eldobtak. A hátam és a fejem hangosan koppan, én pedig lihegve, mereven fürkészem a plafont, amíg helyreáll a szervezetem. A kezeim a testem mellé omlanak, s a lábaim enyhén felhúzom.
- Akkor én vagyok neked az első természetfeletti, akit majdnem megöltél? - suttogom a levegőbe, s enyhén lefelé biccentem a fejem, hogy ránézhessek. - Nem pont azzal a céllal mentem oda hozzád, hogy végignézd a vergődésem... - vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, s tenyerem az arcomra simítom, hogy letöröljem az apadó patakot onnan. Mintha egy vérfürdőbe csöppentünk volna, csak kár, hogy ez mind az enyém. Illetve, majdnem.
- Mi vagy Te? - kérdezem újra. - A véred... Más, mint a halandóké. Mi vagy Te? Tudni akarom... - pislogok felé kérlelően, mintha csak engesztelést várnék a szenvedés és kellemetlen percek miatt. Nem lenne jogos ezt pont tőle várnom, hiszen Ő itt az egyetlen, aki semmiről sem tehet. Ennek ellenére mégis rá pislogok kérlelően, sóvárogva a válaszai után.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 12 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7