Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Szállodanegyed •
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 08, 2016 8:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To my lovely brother
You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume


Úgy izgulok, mint egy első bálozó. Pedig sosem voltam bálban, mert nem volt pénzünk a szép ruhára, fodrászra, cipőre, semmire. Pedig mindig vágytam rá, vágyakozva hallgattam, ki kivel megy majd. Engem, a toprongyos lánykát, sosem hívta el senki, még a lúzerek sem, ők elvitték a kövér, ronda lányokat. De engem soha. Aztán mindig beteg voltam, vagy pletyka tárgya, hogy megint hoppon maradtam, tiszta gáz. Sokat sírtam ez miatt, nem titkolnám, nem is akarnám. Egy tinédzserlány életében fontos dolog a bál, és nem kaptam belőle egy szeletet sem. Emlékszem, olyankor Johnny mindig táncolt velem otthon, bekapcsolta a zenét, felkötötte rám a függönyt, és keringőztünk. Szomorú vigasz, de ez volt az én bálom.
Most pedig magamra sem ismerek. Lángvörös tincseim szabadon omlanak vállamra. Arcomon enyhe pirosító, szemeim kihúzva, ajkam hajammal szinkronizálva vált vérvörössé. De ez még talán könnyen emészthető lenne nekem. Azonban nem a szokványos toprongyos ruháim pihennek rajtam. Anyától lopott, átalakított ruha pihen rajtam, kellemes kontraszt, csinos, már-már olyan benyomást kelt, hogy a felsőbb szekcióba tartozom. Lábamon magassarkú, aminek szoknom kell a viselését, és kicsit esetlen is vagyok tőle, de egészen jól megy már a séta benne. De nem bálra készülök, azt sosem kaphatom már meg. Ha most látnának, el sem hinnék. Nem nevetnének ki. Talán többé már nem.
A modern kor csodái. Ismerkedés, találkák, beszélgetések. A testvéremtől kaptam egy mobiltelefont, amely már képes az internet berkeibe is elkalauzolni. Persze, nem idegen nekem a dolog, internetkávézó is létezik, és ott volt az iskola is, így nem barlanglakóként ütöttem a klaviatúrát, hanem régi ismerősként. Kellett a terveinkhez, a vágyainkhoz. Azonban nem akartam azzá válni, akit nap mint nap láttam. Nem akartam úgy árulni magam, mint valami eszközt, akit mindenki megkaphat. Csak egy apró szeletet. Csak egy fejezetet. Akit csak mutogathat. Lassan mégis elindultam azon az úton.
A ma este fontos volt. Fontos lesz. Fontos. Az új életünk alapköve. A saját, ketten bitorolt életünk. Nehezen jutottunk el ide, lassan, de megtettük. Nem utaztunk kényelmesen, volt, hogy gyalogoltunk, de mióta kijött abból a fertőből, már nem kértünk a szülői házból többet. Elszöktünk.
Sokszor beszéltük át, mi legyen. Mi lesz, nekem mi a szerepem. Nem örült ennek, de én ajánlottam fel, én léptem meg, és fogtam meg a nagy halat. Azt mondta, nem boldog, de tudja, hogy nem állíthat meg. Már nem. Megígértem neki odabent, és én sosem szegem meg azt, amit neki ígérek. Sosem tettem.
Egy bárban várakoztam sokáig, mire az őszes hajú, már nem olyan jóképű vendégem megérkezett. El akart vinni egy estre, hogy ne égjen le a többi gazdag seggfej előtt. Adott egy bizsu gyűrűt, megkért, játszam el az újdonsült, üresfejű nejét. Százalékról beszélt, belementem. Elvégre ez csak egy szerep. Semmi több. Az órák hamar peregtek, és én úgy tettem, ahogy egész életemben. Eljátszottam a boldogot, azt, amit látni akartak. Sokat kellett ezt tennem már életemben, már meg sem éreztem. Akárhányszor azonban a derekamra simult a keze, üvölteni akartam. Sírni, sikítani. Egyedül voltam, és valahol féltem tőle. Egyedül nem érek semmit. Sosem értem. De már nincs visszaút.
Későre jár már, mire a szállodába érünk. Vajon hol lehet? Nem látom sehol. Aggódni kezdtek, talán nem sikerült neki? Talán valami baj történt? Nehezen tudom palástolni az izgalmamat. Nehezen megy, de megpróbálom. Elvégre azt mondta, csak fizet, itt tartja a pénzét. De én rosszat sejtek.
Már egy ideje a fürdőszobában vagyok, muszáj volt kicsit idejönnöm, lenyugtatnom magam, elrejtenem a könnyeimet. Én nem akarok semmit sem, csak egy kis időt. Míg ideér. Hol vagy már? Odakint hallom, hogy motoszkál, engem keres. Engem akar. Láttam a szemében. Ígérgetni fog, ketrecbe zárni, és megtenni, amire nemet mondtam, de ő nem fog. Csapdába kerültem, és a megmentőm sehol. Rettegek.
Kopogtat.
Nincs merszem kijönni.
Remélem nagyon fog fájni neki.



Megjegyzés: prológus|| Szószám: 609 ||  Credit
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 08, 2016 2:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Don't touch her, yeah?

Néma szoborként állok egy szálloda mellett sikátorban, mélyen magamba szippantva a szemét és a csatorna rothadó illatát. Minden egyes légvételnél gyomrom bukfencet vet és azt hiszem, hogy ez az utolsó bukfenc lesz az utolsó, mielőtt viszontlátom cipőimen a vacsorámat, de egész jól tartom magam a szagokhoz képest. Fejemet leszegve kémlelem a cipőim elkoszolódott, kopott orrát, a szakadást a sötétkék anyagon, amin keresztül már egy kövérebb patkány is beférne a cipőmbe, az évek alatt elrongyolódott cipőfűzőket. Hány éve is vagyok ezeknek a tulajdonosa? Öt vagy hat legalább már megvan, de csak azelőtt kezdte megadni magát az időnek, mielőtt bekerültem az intézetbe, hogy ott egy hosszas pihenés legyen a jussa, de ennyi pihenés után is az egyik talpa kezd megtörni. Esős napokon érzem, hogy a víz a kelleténél hamarabb beszivárog a cipőmbe és léket kapott csónakot csinál belőle. Talán a ma esti fogás után vehetek magamnak egy újabb párat. Talán. Ingerülten pöccintem el a szemközti falig szűrőig elszívott cigarettám csikkjét, ahonnan élettelenül lepattanva hullajtja szét a földön a parazsait, hogy aztán a földre érve forduljon kettőt és elaludjon végleg. Hét éhes száj vár otthon, illetve csak hat, mert a hetediknek a folyékony kenyér és szőlő jelentik a mindennapi táplálékot, azok meg többe kerülnek, mint egy vekni kenyér. Szemeimet lehunyom és dühödt bika módjára fújom ki a levegőt, miközben elképzelem, ahogyan ott hever a kanapén öntudatlan állapotban, szürke, kopott, már-már ősi fürdőköntösébe burkolózva, de ahogyan forgolódik, hánykolódik a kanapén, a köntös szétbomlik és napvilágot lát a lerobbant anyai test, ami biztosan gyönyörű lenne, hogyha nem lenne elhanyagolva, ennyire bemocskolva és méltatlan állapotban tartva. A női testnek megvan a maga bája és szépsége a szülés után, de ez a kanapén heverő valami, csak egy rosszul megkelt, silány alapanyagokból összegyúrt tészta, ami kidobásra van ítélve. Ajkaim fintorra húzódnak ennek a nőnek a képétől és már nem a szagoktól fordul fel a gyomrom, hanem az agyamban elraktározott képtől, ami minden élőt taszítana, ha látnák. Fintorgó számat elrejtem ezerszer megfoltozott sálam rejtekébe és tekintetemmel a nyüzsgő utcát kezdem el pásztázni. A kifejezetten fagyos éjszaka ellenére az élet nem áll meg egy pillanatra sem, a turisták is töretlenül róják az utcákat, hogy Vegas minden egyes utcáját bejárhassák és megörökíthessék. Nem a hideg lesz az, ami megállítja őket. Kígyózó kocsisorok dudálnak egymásra az utakon és haladnak lépésben. A sötétített üvegek miatt az autók utasait nem lehet látni, olyan, mintha az autók maguktól mennének, senki nem vezetné őket vagy senki nem ülne bennük, csak maguktól haladnak. Az utcai lámpák, neon feliratok fényei, plakátokra vetített videók, kirakatok és éttermek csalogató világításai mind tükröződnek a fényesre suvickolt autókon, akár még a saját tükörképemet is láthatnám rajta, hogyha közelebb mehetnék egyhez, de egy lépéssel sem tehetem közelebb a lábam. Kilógok a tömegből, sőt még a turisták is tehetősebbek nálam, látszik, hogy a gazdasági ranglétra legalján helyezkedem el valahol, pont azon a részen, aki a mindennapi létet nehézkesen oldja meg, de azért még nem kell kiülnie kalapolnia valamelyik utcára, hogy meglegyen a vacsorára való. De ez mától megváltozik és nem kell többet kuporgatni. Nem kell. Ismét egy nagyobb légvételt eresztek ki magamból és nézek föl a velem szemben lévő luxus szállodára, amelynek sikátorra néző ablakai egytől egyig égnek, de ezek mind személyzeti ablakok. A vendégek ablakainak szigorúan tilos sikátorra, építkezési területre vagy ehhez hasonlóra néznie, mert az már ronthatja a szálloda hírnevét. Egyenes út a csődhöz. Hunyorogva próbálok jobban bepillantást nyerni egyes szobákba, órát egyet sem látok. Fél órája már biztosan ácsorgok itt, ha nem több. Az is lehet, hogy már régen fönt kéne lennem. Idegesen elkezdek dobolni tornacipős lábammal a betonon és felsorolom magamnak az összes lehetőséget, ahogyan nem juthatok be a szállodába, tehát körülbelül sehogy. A főbejáraton nem mehetek, mert azt hiszik koldus vagyok, be sem engednek, meg az öltözékem amúgy sem felel meg a... minek hívják ezt? Valamilyen kód... öltözködési szabályzat! Tehát a bejárat kilőve. Az ablakokon sem mászhatok be, mert ki tudja, hogy hova lyukadok ki, ki van a helyiségben, és egyáltalán ki tudnék-e jutni onnan észrevétlenül, hacsak az ajtó nincs bejárva. Az épület tetejéig még csak-csak felmászom, de ott sem biztos, hogy nyitva van az ajtó, ami levezetne az épületbe. Csatornából esélytelen bejutni más me... Megszakadt a gondolatmenetem. Nem mozdulok meg, csak odapillantok a sikátor másik végébe és hallom, ahogy agyam tűzijátékot lő fel, egyiket a másik után, a félkarú rabló csilingelő hangja főnyereményt jelez, az aranytallérok pedig ömlenek ki a nyíláson.
'Az istenit neki ennek a szarnak...' - hallom ingerült morgolódását és az öngyújtó folytonos kattogását, ahogyan próbálja életre kelteni az eszközt kis piros lóti-futi ruhába öltözött barátom, de akármennyire rázogatja, dörzsöli, szépen kéri, könyörög neki, az öngyújtó nem köhög fel többé egy nyamvadt szikrát sem. Ideje megismerkednünk egymással. Kaján vigyorral az arcomon indulok meg felé, út közben pedig még egy mondhatni jó állapotú borosüveget is sikerül szereznem a földről, hogy még csak körvonalazott tervem első lépését sikeresen véghez tudjam vinni. Csak egy kis ütés lesz, ígérem nem fog fájni. Púpos lesz, kicsit talán vérezni is fog, de mivel jó fiú vagyok, nem bántalak. Nagyon.
Az öngyújtó tovább kattog, nem adja fel továbbra sem, annyi esze viszont nincs, hogy bemenjen a konyhára és kérjen egyet valakitől. Nem gond, annál könnyebb dolgom lesz nekem is. Az öngyújtó ütemes kattogásának a helyét egy pillanatra a borosüveg csörömpölésének a hangja veszi át, ahogyan az üveg millió apró kisebb, és pár nagyobb darabra törik a kis lóti-futi koponyáján. Nincs több kattogás, a szilánkok is hamar megtalálják a fejüket a földön a piros egyenruhás fiatalemberrel együtt. Nem áll be a néma csend, ahogy ilyenkor történni szokott a filmekben. Az autók dudálnak tovább, az emberek kiabálnak egymásnak, kacagnak és részegen éljeneznek, örülnek a világnak és maguknak, amiért milliomosok, én pedig annak, hogy a kis kolléga megadta magát az üveg erejének és megpihen a mindenbizonnyal fárasztó nap után. Ideje ruhát cserélni. Az üveg maradék része, ami a kezemben maradt, csörömpölve törik össze a szomszédos falon, John Viciousból pedig pillanatokon belül munkanélküliből lobby boy vált. Büszkén mosolyogva simítok végig a ruhán, mintha csak tényleg az enyém lenne a munka és mindennap örömmel végezném.
'Visszahozom.. öhm... várj egy kicsit... Jack. Szóval visszahozom, amint már nem kell.' - nézek le a mellkasomra erősített névtáblára, majd átlépek Jack fölött és felöltöm a tizenkét órás munkában megfáradt lobby boy arcát, mialatt áthaladok a konyhán a kukták, séfek között. Készülnek a finomabbnál finomabb és drágábbnál drágább menüsorok, amik között ahogy elnézem, szerepel az egészen egyszerű húslevestől kezdve a langusztán át minden, a desszertek pedig hegyekben állnak és még így is van elég hely. Mintha ezt a konyhát soha nem lehetne teljesen megtelíteni. Előrébb a pincérek sürögve forogva hozzák és viszik a tányérokat, sürgetik a séfeket és a mosogatófiúkat, vitatkoznak egymással, hogy kinek a rendelése lett előbb kész. Szóval ilyen egy szálloda legbelsejében az élet. Elmélázva állok meg az egyik pult mellett, dúdolgatva dobolok végig a tányérok között a hideg fémen és kémlelek körbe, mintha csak nézelődnék, hogy minden rendben van-e a konyhában, de valójában az egyik tortás tányérra fáj a fogam. Csak egy kis kóstolás, hogy biztosan ki lehet-e adni a vendégnek, ám mielőtt villát ragadhatnék és átadhatnám magam a desszert nyújtotta élvezeteknek, egy öblös hang felcsendül a hátam mögött, én pedig nyakamat behúzva teszem vissza a tányért a helyére és fordulok a hang irányába, ami részemről hatalmas hiba volt. A másodperc tört része alatt a magabiztos egyensúlyom elkezdett kilengeni minden irányba, szemeim előtt csillagok kápráztak és a hang termetes gazdájából hirtelen kettő lett a fülemet ért ütés hatására. Látom, hogy jár a szája, de nem hallom, amit mond, de nem kell ezt hallanom ahhoz, hogy tudjam ideje távoznom a konyhából, mielőtt én is az egyik leves alapanyagát képezném. Szédelegve, fülemet fogva indulok meg a kétszárnyú ajtó felé, meg sem várva, hogy mi lesz a történet vége Jack számára. Látásom hamarosan visszaáll az eredeti állapotába, járásom stabilabbá válik és már nem csak az irritáló, fülsüketítő csengést hallom a saját fejemből, hanem a környezetemben elhangzó párbeszédeket és minden egyes zajt. Nem lesz itt semmi gond. Vállal kilököm a lengőajtókat és körbenézek a kis átjárón, ahol kiviszik a rendeléseket a vendégtérbe és hozzák az üres tányérokat vissza. Másfelé nem is lehet menni, csak át a vendégtéren, de ha már bent a konyhában nem ismertek fel, itt sem fognak. Ki törődik egy bőröndöket tologató fiúval?


| to Abby |  

 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 49 felhasználó van itt :: 19 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/2
Angyal
5
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
6