☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Szállodanegyed

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Okt. 19, 2016 11:22 am írtam neked utoljára


To my lovely brother
You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume


Már fogalmam sincs, mióta vagyok idebent, ebben a kellemes tónusú, ragyogóan tiszta fürdőszobában. A hely maga tetszik, látszik, hogy nem spóroltak a lakberendezők. A szállodákban nem szokás kádat használni, higiéniai szempontból rizikósabb, és a takarítóknak sem hiányzik, de a zuhanyfülke maga kárpótol mindent. A tükörből figyelem csak az apró, masszázs-vízsugaraknak fúrt lyukacskákat, a sok csapot, a kis helyet, ahova leülhet az ember, hogy a hátát tökéletesen érje a kényelem. Egy csoda. Ki szeretném próbálni, de nem lehet. Semmit nem lehet. Csak a csapot nyitom meg kissé, ujjaimat a fényes, és gyönyörű gombján pihentetve. Itt minden olyan csodaszép, olyan, amit nekem érintenem sem lenne szabad, ránéznem se, kivéve, ha egyenruhám lenne, és takarító-kocsim. Felidézem a szoba képét, amely már vetekedik egy panellakás kényelmével. Gondolatomban azt keresem, melyik a leggyorsabb útvonal az ajtóig, hol az ablak, hol van olyan pont, ahol egy kicsi előnyt is tudnék szerezni, egy apró menedéket. De nemigen akad más, ezen a fürdőszobán kívül. Mintha ez a csempe-palota lenne a váram, és odakint a sárkány várna rám. Elbambulok a tükörképemen, a könnytől csillogó szemeimen, a vörös ajkaimon, a hozzá passzoló tincseken, és a csupasz, hófehér bőrű vállamon, amin ott pihennek az apró, de kivehető szeplők. A víz csobog, a szemeimet végül lehunyom, és hosszú, mély levegőket veszek, a csaptelepbe kapaszkodva. A lábaim kissé sajognak a puccos cipőbe zárva, a magas tűsarok fogságában, de észrevehetetlen. Nekem már nem újdonság a fájdalom, ez pedig csak apróság. Kezem már nem remeg annyira, könnyeim nem akarnak kitörni. Lassan visszakapom az irányítást magam felett, de ekkor, mintha megragadnának erőszakosan, visszarántanak a jelenbe, a rideg valóságba.
- Nem kell ennyit szépítkezni, nekem úgy tökéletes, ahogy vagy. Gyere csak ki. – türelmetlen hang, szinte látom magam előtt az arcot, amely az ajtót pásztázza, amely már nem akar többet várni. Hiába a szavaim, hiába az, amit leírtam akkor, nem érdekli. Az volt a terv, hogy mint a fiatal, csinos, feltörekvő lányka mutatkozom be a neves baráti körében. Mint az új nő, akit meghódított nem létező sármosságával, amelyet évekkel ezelőtt elhagyott, ahogy a feleségét is, aki annyi lehetett, mint én, és elvitte a fele vagyont, hogy most ő is fényűző életet élhessen egy másik palimadárral. Ebben a körben ez így működik, mondta ő. Nincs sok szerelem, maximum a férfi részéről, de annál több pénz, és szórakozás. Kidolgozták az életüket, és most, hogy már nem nekik kell, élik a nagybetűs életet. Jókor volt jó helyen, mesélte azt, hogyan lett ekkora vagyona. Csak egy kis befektetés a fellendülő iparágba, és minden kész volt. Nyolc feleséget fogyasztott, és megannyi szeretőt. Mostanra már belefáradt a kisemmizésbe, és általában alkalmakra keres magának hölgyet. Kit erre, kit arra. Az én szerepem a kiegészítő lett volna, csak a mutogatás, bájcsevej, mosolygás, majd távozás. Semmi több. Azonban ő most át akarja lépni a vonalat, amit egész este feszegetett. És ezt nem akarom.
- Mindjárt megyek! Teljesen elkentem a szempillaspirálom, és szörnyű!
– horkant válaszul, és visszasétál. Azt hiszem, italt tölt. Nem keveset rendelt, azt akarja, hogy veszítsem el a tudatom, és adjam át magam neki. Megrázom a fejem, és most én fújtatok. Ismét remegek, de a belsőm, talán a lelkem. Retteg. Tennem kell valamit, mert nem az érkezik, aminek történnie kell. Kicsúszott az időből?
Röpke pillanat alatt nyúlok be a dekoltázsomba. Nagyméretű, de már lassan elavult telefonom testvéremnél hagytam, azonban nem akartam nélküle jönni. Apró táskámban némi pénz, pipereholmi, parfüm fér csak el, no meg, gondosan elrejtve egy paprika-spray, ha nem tudom kezelni a dolgot. Nem tudom, valóban, de feladni sem akarom ilyen könnyen. Van egy tervem. Rejtekéből, a melltartóm egy apró szegletéből kerül elő a bárhol vásárolható, ócska, pár dolláros telefon, amit a bűnözők a kukába szoktak vágni egy használat után, nekem azonban a mentsváram. Tárcsázok hamar, ujjaim az apró gombokon szánkáznak végig, és fülemhez préselem a meleg telefont. Kicsörög. Kétszer, háromszor. Vedd már fel!
Halkan beszélek, suttogva, hogy ne hallja meg. Siettetem, joggal. Elmondom, hogy merre vagyok. Én nem tudom, ő hol van, nem sok mindent hallok ki a telefonból, talán nincs is a környéken? Megrettenek. Azonban emberünk odakint már nem türelmes, játékos hangon szólal meg, miközben a kilincset rángatja, és az ajtóra csap. Bizonyára ivott, míg távol voltam, és ez felpaprikázta a hangulatot.
- Ne szórakozz már ennyit! Gyere ki, vagy én megyek be! – és már tenné is, ha én nem zártam volna be az ajtót. De jól tettem..!
- A szépséghez idő kell, mintha nem tudnád, de a türelem nem az erényed. Megyek már, nyugalom..
– a telefont csak a mosdókagylóra teszem, elfelejtem kinyomni, így mindent hallhat. Ajtót nyitok, rámosolygok, duruzsolok, ő pedig, derekamat ölelve szinte kirángat a helyiségből. Sikoltani támad kedvem.

Amikor kopogtatnak, már a második pohár bor pihen a kezeimben, félig bennem. Igyak még, igyak csak. Ez valami rettentő különleges évjárat, baromi puccos borászattól. Szerintem az olcsó kategória legjobbja, de valóban nem rossz, édes. Kortyolok, de csak aprókat, nem akarok idő előtt kidőlni. Ma este nem ez az első pohár, és mivel enni sem tudtam eleget idegességemben, meg hogy finom lánykának tűnjek, érzem a zsibbadást, a tompulást az italok mennyiségétől. A francba! Azonban elszakad tőlem, combom tapogatásától, az apró csókoktól a vállamon, amiket oda nyomott. Érzem a borostát, amint érzékeny bőrömet szúrják, és szinte hálásan sóhajt fel, amikor eltűnik onnan.
- Egy pillanat.. – kissé ideges pillantás, és eltűnik, hogy ajtót nyithasson. Én csalódott vagyok, nemigen hallottam, ki az, de biztos nem ő. Ő betörné az ajtót, ő.. Hol van? A borospoharat kiürítem, de csak egy művirágos vázába borítva, majd leteszem a másik mellé, mintha jól végeztem volna a dolgomat. Aztán megdobban a szívem, és felkapom a fejem. Mégis itt van! Kacagni tudnék, de arcomra kiültetem a kíváncsi kislány tekintetét, amint visszatér hozzám. Megnyugtat, hogy nem sokáig lesz vendégünk, hogy mindjárt magunk leszünk. Dolgozik. És már a férfi sem törődik az itallal, más taktikába kezd. Próbálok az üresfejű, kissé spicces libának tűnni, és kuncogni a flörtölésére, de odabent hányingerem van tőle. Ki akarok menni a testvéremhez, kiszaladni, de még nem jött el az idő. A pénzem még mindig nem került elő, nem fizet, csak ígért, hogy megjutalmaz, ha ennek vége. Nem akarom a jutalmát már.
Megrohamoz, heves csókkal, váratlanul. Én nem tudok mit tenni, hisz nem ereszt, mindkét keze magánál tart, cigaretta-, ital-, és kajabűzös szája az enyémre tapad. Megszédülök, szemeim összeszorítom, és próbálom eltolni magamtól, de erős, túl erős..
Bamm.
Szétszakadunk, a testvérem arca kúszik a képbe, és én levegőért kapkodva bámulok fel rá, mintha menten elájulnék.
Bamm.
Cselekszik.
Felrebbenek, mint a madárka, és behúzódom mögé. Nem érdekel, mit tesz vele. Menekülnék, de zaklatottságom kezd mégis alábbhagyni. Itt van, itt velem. És már semmi sem számít.
- Csináld.. megérdemli.
– halk hangom csak neki szól. A sok lány, akikkel ezt tehette. Mert dicsekedett, hogy mindig van, aki megteszi. Akinek nincs erkölcse, és bármit megtesz a pénzért. Akiket kihasznált, és eldobott.
Mindenért.



Megjegyzés: prológus|| Szószám: 1118 ||  Credit

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Okt. 18, 2016 7:50 pm írtam neked utoljára



Don't touch her, yeah?

Ragyog. Minden ragyog. Ámulattal, épphogy el nem tátott szájjal nézek körbe a szálloda halljában, ami leginkább egy aranyozott díszes teremhez tudnék hasonlítani, vagy egy múzeumhoz, ami az alapítása óta tárja ugyanazt a képet mindennap a turisták szeme elé, de a látványa olyan gyönyörű, hogy sosem lehet vele betelni, újra és újra látni kell. Az arannyal bevont oszlopok sziklaszilárdan tartják a rájuk nehezedő súlyokat, mintha csak földből kinyúló óriások karjai törnének végeláthatatlanul a magasba, melyeken buja indák tekerednek körbe, ami mindjárt megváltoztatja az elképzelést a múzeumról egy titokzatos, esőerdőben elrejtett titkos templommá, ahová már évezredek vagy évmilliók óta nem tette be senki a lábát, csak arra vár, hogy valaki fölfedezze a kincseit. Az égbenyúló, indákkal átszőtt karok végül találkoznak a korántsem szokványos plafonnal, ahol fehérre mázolt, simára csiszolt részeknek és a drágakövekkel kirakott csillárnak nyomát sem látni, helyette egyenesen Botticelli Vénuszára bámulunk vissza, amely olyan részletességgel lett kidolgozva, mintha maga az alkotó festette volna meg újra. Nyakamat kissé behúzva csodálom a freskó minden egyes elemét, de minél tovább nézem egyre közelebb és közelebb jön, félő, hogy rám szakad az egész, hogyan tovább bámulom. Végül az élesen a hüvelykujjamba nyilalló fájdalom az, aminek sikerül rávennie arra, hogy elszakítsam a tekintetemet a képről és tekintetemet lefelé irányítsam. Vérzik. Először csak hatalmas, vérrel teli buborék jelentkezik a beszakított bőrnél, majd a buborék túlságosan megtelik vérrel és vastag sugárban szánkázik végig az ujjamon az ujjam hegyéig, vörös csíkot hagyva maga után. Ne csöpögtess össze semmit!
A parancsnak rögtön engedelmeskedve, ami a fejemben visszhangzik még mindig, emelem ujjamat a számhoz és visszatérve a valóságba, pásztázom végig az emberek tömegét, akiken a mai esti ruhaköltemények, ékszerek több pénzt emésztettek fel, mint amennyit én életemben egyszerre valaha láttam. Gyémántjaikról, gyöngyeikről, rubintjaikról visszaverődik a kristályból készült hatalmas csillár fénye, a tükörfényesre súrolt padló visszaveri a magassarkúak és a kifényesített lakkcipők minden egyes koppanását, s még ebben a hangzavarban is tisztán hallani minden egyes lépést, ami végül elhal az éterben, hogy a helyét átvegyék az újabbak. Egy távoli teremből, valahonnan messziről a cipők koppanásának monotonitását és az emberek soha el nem csöndesülő beszélgetését hangszerek gyönyörű szólama töri meg. Messziről jön, talán az épület másik végéből, de tisztán lehet hallani, sőt hogyha lehunynám a szemeimet és csak a zenére koncentrálnék, kizárva a külvilág összes zaját, talán még erőteljesebben hallanám. Egyszerűen elbódít ez a sokaság, gyönyörűség és gazdagság, ami elém tárul. Annyira, hogy észre sem veszem, ha áttaposnak a lábamon, meglöknek, vagy rezeg a telefon a zsebemben. A telefon! Úgy rezzenek össze, mintha valaki megijesztett volna, pedig korántsem erről van szó, a telefon az, amiről teljesen megfelejtkeztem, vele együtt pedig arról is, hogy miért vagyok itt. Kirántott a képzeletem békés világából, vissza a gyűlölt valóságba. Az emberek beszéde hangosabb, a zenét nem hallom már olyan tisztán, mint amikor elmerültem a gondolataimban, az emberek beszéde idegesít és a hideg futkos a hátamon minden egyes cipő koppanásától. Arcomról eltűnik a békesség maszkja és ujjamat még mindig a számban tartva veszem elő kölcsönzött álruhám zsebéből a rezegni nem szűnő telefont. Abby. hogy felejthettem el a saját testvérem?
'Igen? Minden oké? Nemsokára ott vagyok.' - rántom ki ujjamat a számból és törlöm a nyálat nadrágom szárába, mit sem törődve, hogy talán még vér is kerülhetett rá. Egyetlen lépést sikerül előre tennem, amikor hangjától ismét földbe gyökerezik a lábam, ereimben megfagy a vér.
'Segíts , Johnny! Siess, kérlek!' - suttogja elfúló hangon, még úgy is alig hallom, hogy a készüléket teljesen a fülemhez szorítom. - 'Kilencedik emelet, kettes B szoba. Kérlek, nagyon siess!' - ám a suttogása hamar megváltozik. Megemeli a hangját és nem a riadt kislányt hallom többé a telefonban, hanem egy magabiztos nőt, aki elveszítette a türelmét, amiért siettetik őt az időnkénti smink ellenőrző körútján. Nincs sok időm. Hallom a fürdőszoba ajtó fájának kemény döndülését minden egyes alkalommal, amikor a férfi hozzávágja az öklét a kemény laphoz és követeli, hogy Abby azonnal menjen ki, adjon magyarázatot arra, hogy miért zárta be magát, bennem pedig gyülemlik egyre csak a düh és a harag, fortyog, mint a kitörni készülő vulkán. Nem hallgatózom tovább, bontom a vonalat és a készüléket visszasüllyesztem a zsebembe indulok el a hatalmas hall végén elhelyezkedő fénylő, mélybarna árnyalatú, lakkozott fájú, márványozott lapú recepciós pulthoz, nem törődve vele, hogy kiket lökök fel, kiken gázolok keresztül. Lopva pillantok mind a két oldalra, hogy fölfedezzem a lépcsőt, vagy esetleg a lifteket, de a fal teljes hossza mentén csak kényelmes fotelek és kanapék vannak elhelyezve, közöttük aprócska asztalokkal, rajtuk magazinokkal és itallapokkal, hogy a vendégek addig se unatkozzanak, vagy haljanak szomjan, amíg várakozniuk kell. Lépteim egyre sietősebbek és már nem lopva pillantok körbe, óvatosan, mint az elején, hanem űzött, menekülő útvonalat kereső vadállat módjára kapkodom a fejem. Hol van már egy rohadt lépcső?!
Ziláltan érek el a recepciós pulthoz, ajkaim szólásra nyílnak, a szavak címzettje pedig szerencsétlenül járt recepciós lány, akin látszik, hogy már sokat látott és tapasztalt, de könnyen ki lehet zökkenteni a szerepéből, hogyha a vendég megemeli a hangját. Fenyegetően mérem végig, pedig még nem is váltottunk egymással egy szót sem, de készen állok arra, hogy eltaszigáljam a liftig, hogyha magamtól nem találom meg. Kiestem a hordár fiú szerepéből, nem is kicsit, ám mielőtt bármit is mondhatnék az ártatlan alkalmazottnak előttem, szemem sarkából széles vörös szőnyeget veszek észre, ami egy még szélesebb, aranyozott fokokkal és korláttal ellátott lépcsőhöz tartozik, s lám, egyenesen fölfelé vezet, a másik oldalon pedig szintén ez a látvány fogad. Indulataim egy pillanat alatt elpárolognak, arcomra azonnal fölmázolom a mézes mázas jó fiús mosolyomat, amivel ugyan még nem hódítottam meg senki szívét, de megdobbantani már megdobbantottam egy párat, főként az elmegyógyintézetben ápolt hölgyekét, mert mindenki más azt mondta, hogy olyan a mosolyom, mint egy mániákusé, de ezt az állítást cáfolom. Nem mániákus vagyok, csak másképp vagyok jóképű. Pillantásom az őzike szemű lányról a háta mögött lévő csomagdobozkákra siklik, amelyek közül néhány igencsak bőséges küldeményekkel volt elárasztva.
'Szia! A harmadik emeleti kettes C dobozából szeretném elkérni a csomagokat. Most küldött le a vendég, hogy nagyon fontos küldeményeket vár és legyek kedves fölvinni neki őket.' - megesik, hogy a szám előbb jár, mint ahogy gondolkoznék, de ezt már nem lehet visszafordítani. Mosolyom töretlen marad, ahogy a lány gyanakvó arcát figyelve könyökölök a pultra. Maradj meggyőző!
'Ööööhm... ismerlek? Meg akkor telefonált volna Mrs. Simons, hogy leküld érte valakit.' - ilyenkor kell ismerkedni, komolyan?
'Jack... Torrence. Örvendek igazán! És azt kérte Mrs. Simons, hogy mondjam meg, hogy nem óhajt telefonálni, mert roppantul fáj a feje és a készülék hullámai ezt csak fölerősítenék. Tudom, ne mondj semmit. Őrült gazdag spinék, akik hisznek a természet gyógyászoknak. Viszont ha most nem viszem fel, és a vacsorán nem tud megjelenni a kavicsaiban, akkor mind a ketten nézhetünk állás után, ilyen jó helyünk viszont máshol nem igazán lesz.' - komolyan egy könyv szereplőnek a neve jutott csak eszembe? Nem úgy tűnik, mint aki túl sokat olvas az írótól, de hogyha forgatja a könyveit, akkor fel fog tűnni neki a furcsa névrokonság és a gyanakvása erősebb lesz, vagy pedig őrült rajongó módjára kezd irigykedni a nevemre. Mindenesetre barátságosan nyújtom felé a kezemet, megszeppent arcán pedig semmi nyoma annak, hogy a Jack Torrence nevet akárcsak hírből is hallotta volna. Legyen ez a szerencse napom...
Zavart arckifejezéssel kísérve fogadja el kézfogásomat, amikor pedig megemlítem Mrs. Simon rigolyás viselkedését, a zavartság helyét aggodalom veszi át. Alsó ajkát beharapva nézi a márványlapot és kapkodja ide oda a tekintetét tanácstalanul, hogy meg merjen-e bízni bennem, vagy mondja azt, hogy mégis megvárná a nő hívását, viszont az elmondásom alapján erre hiába várna, hogyha ennyire fáj a feje. Pörögjön az agyad, gyerünk, gyerünk!
Nem mutatkozik be végül, nem szól semmit, csak lesütött szemmel átnyújtja nekem a pult fölött a két drága csomagolásba öltöztetett ékszeres dobozt és hangját lehalkítva szól hozzám:
'Ne mondd el neki kérlek! Így is ki akar rúgatni már...' - hangja elcsuklik és köhintve próbálja visszaszerezni határozott tónusát, de rögtön érzem, hogy több előnnyel indulok ebben a versenyben nála. Óvatosan átveszem tőle a dobozokat és megnyugtató mosollyal az arcomon biccentek felé, miközben lábaim már a lépcső felé veszik az irányt sietősen. Nem késhetek el.
Minden egyes emeletet vánszorogva hagytam magam mögött, amíg végre felértem az épület nevezetes kilencedik emeletére, de jelenlegi hivatásomra való tekintettel még kötelességtudóan megálltam a harmadik emeleten, hogy a giccses dobozokat egy jól irányzott dobással a bérlő ajtaja elé hajítsam. Nem törődtem vele utána, hogy összetört-e benne valami, vagy megszakadt-e a csomagolás, vagy megsérült-e, csak menni akartam tovább sietősen, az emelet gombját pedig sietősen nyomtam egymás után, mintha minden egyes nyomás után gyorsabban haladnék a célom felé, pedig koránt sem. Ugyanazzal a sebességgel vánszorogtunk fölfelé, amivel elindultunk, de most már végre a célban vagyok. Karót nyelten állok a padlószőnyeggel borított, se színűre festett folyosó kettes B számmal és betűvel ellátott, mélybarna ajtója előtt. Minden ajtó ugyanolyan, az egész folyosó végeláthatatlan messzeségbe fut mind a két irányba, és ahogyan a hallból, innen sem hiányozhatnak a fotelek és kanapék az apró asztalokkal és magazinokkal. Nem voltak valami kreatívak a berendezők a folyosókra való tekintettel, de mindenbizonnyal az épület többi része és a lakosztály kárpótol mindenkit ezen elhanyagolható tényezőért. Hármat kopogtatok az ajtón és az ujjamat újfent kapirgálva várom, hogy új életünk első alanya ajtót nyisson. Fülelek. Csönd telepszik az egész folyosóra újra a kopogtatásom után és feszülten figyelem a kettes számot és B betűt az ajtón. Nem érkezik válasz. Nem hallok bentről semmit. Lehet, hogy rossz helyre jöttem és félre hallottam? Nem létezik, de mégis lehetséges, hiszen nagy volt lent a hangzavar. Újra kopogtatok az ajtón, egyre sürgetőbben, ujjamon pedig érzem, hogy a meleg vér sugár ismét elindul.
'Szobaszerviz!' - szólalok meg hangosan, hátha azt hiszi csak, hogy egy illetéktelen akar zavarni, vagy pedig valaki részegen rossz szobába akar bejutni.
'Egy pillanat!' - hallom bentről az ismerős hangot és a kislányos kuncogást. Szívem nagyot dobban a mellkasomban, amint felismerem a húgom hangját és megerősít benne, hogy jó helyen vagyok. Bentről továbbra is a kuncogást hallom és fojtott beszélgetést. Közelebb hajolva próbálom értelmezni a mormogó szavakat, de mielőtt kibogozhatnék bármit is a beszélgetésből, az ajtó helyét egy idősebb férfi alakja veszi át. Arcát már ráncokba gyűrte az idő, hajából a sármos ezüstös szín már kikopásnak indult, hogy helyét majd az aggastyánokra jellemző hófehér tincsek vegyék át, már ha marad addig még haja, hogy odáig elérjen.
'Igen?' - bozontos szemöldökét felvonja és támaszkodik az ajtó keretének zsebre tett kezekkel, mint aki azt hiszi magáról, hogy a pénze annyira elvakíthatja a nőket, hogy egy hamisítatlan George Clooney-nak képzelik, ám ennél távolabb nem is állhatna attól a férfitól. Mielőtt bármit válaszolnék, átpillantok a válla fölött és sebtében végighordozom a tekintetem a lakosztályon, melynek fényűző külseje vetekszik a szálloda halljáéval, engem viszont egyetlen dolog érdekel. Az ajtóval szemben lévő étkező, aminek az asztaláról még a valódi takarítók nem szedték le a vacsora maradékát, tökéletes lehetőséget adva nekem arra, hogy minden gond nélkül bejussak a szobába.
'Jöttem leszedni a vacsora asztalt, uram.' - újra a ráncoktól redőzött arcra összpontosítok és a flegma, nem törődöm vállrántásra, ami felhatalmaz arra, hogy belépjek a lakosztályba.
'De tempósan fiacskám, dolgom van még ma este.' - csukódik mögöttem az ajtó, reszelős, színtelen hangja pedig megtelik újra élettel, amint a nappaliban tartózkodó harmadik félhez szólhat újra.
'Jövök, drágám, csak itt a takarító, leszedi az asztalt.' - tudom, hogy Abbyhez beszél, láttam a lángoló vörös tincseket és az ártatlan, kislányos arcot, amikor az étkező felé tartottam. Mindjárt kész vagyunk, nem tart már soká. Sietek, ahogy tudok. Összekoccintom a boros poharakat, csörömpölök a drága porcelán tányérokkal hogy úgy hangozzék, mintha ténylegesen pakolnék és szedném le a terítéket, de valójában a falnak lapulva kocogtatom össze az étkészletet, néha pedig ellenőrzésképp hajolok ki a helyiségből, hogy szemmel tartsam a húgomat. Nem ez volt a terv, de féltem, joggal. A tányérok nem koccannak össze többé, érzem, hogy az összes vér a fejembe száll, ajkaim pedig összepréselődnek, fogaimmal a nyelvemet harapom, ahogy tekintetemmel követem a férfi kezének útját egészen Abby combjáig, ahol is a ráncos kéz eltűnik a ruha alatt, mialatt heves csókcsatát vívnak. A cuppogás hangját másodpercek alatt a tányérok éles csattanásának hangja váltja fel, amint hirtelen földet érnek és ezer meg ezer apró szilánkra törve gurulnak, pattognak mindenhova a darabok. A gerlepár szétröppen, a férfi arcára pedig kiül a rémület és az értetlenkedés vegyes keveréke, ahogy néhány lépéssel átszelem a szobát és nézek le rá egyenesen, mint a fenyegető őrület és kínszenvedés teljes valójában.
'Nem lett volna szabad hozzányúlnod.' - az öregember világát elborítja a homály, nem lát semmit, csak elmosódott, zavaros alakokat egymás mellett állva, kéz a kézben.


| to Abby |  


Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 16, 2016 4:42 pm írtam neked utoljára


Mazikeen és Revithan

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára járt Vegasban, talán még az 50-es évek vége felé, amikor a zenei ipar hirtelen fellendülést produkált és szükség volt a jelenlétére, hogy minden a megfelelő irányba haladjon.
Azóta körbe utazta a világot több alkalommal is, és mindenhol pénzt csinált, szerződéseket között, és nyereségesen távozott, de ennek a városnak valahogy mindig megvolt a maga bája, az az érzés, ami berántja az embert és örök emlékeket hagy benne. Kaszinók, szórakozóhelyek és ezer látványos kivetítő, hihetetlen, hogy az emberek mennyit fejlesztették ezt a helyet mióta nem járt itt.
Természetesen oka volt, hogy ide utazott, méghozzá, hogy az egyik népszerű előadó, akit menedzselt, valamiféle vitába keveredett a helyi rendőrséggel, és ki kellett hozni és elsikálni a dolgokat mielőtt ez foltot hagyna bármilyen adatbázisban, ezzel ártva az üzletnek.
Igazából sosem hitte volna korábban, hogy ennyire be fog illeszkedni az emberek közé, de ahogy teltek az évek, egyre kevésbé hiányzott neki a szupererő, a repkedés, a harc a démonokkal, vagy akármi más. Nem volt teljesen jó, nem volt teljesen rossz, kora még az angyalok körében is soknak számított, s így mindenről megvolt a véleménye.
Történetesen mikor megérkezett a városba, megkereste a legjobb szállodát, és helyből kivett magának egy szobát. Természetesen itt általában hónapokkal előre le kell foglalni a szobát, és akkor sem biztos, hogy egy herceg, vagy egy gazdag nem tolakszik be eléd a sorba, hogy megkapja a szobát, de történetesen Johnny Rocks-nak, Revithan alteregójának olyan hírneve volt Las Vegasban is, csak mint a világon máshol, hogy erre egyetlen hely sem mondhatott nemet.
Imádta a fényűzést és néha még a párnáját is pénzzel tömte ki, a mohóság és a kéj volt a két dolog, amiért réges rég lekerült ide, de nem bánta meg a döntéseit, sőt azzal is tisztában volt, hogy ha valaha továbblép, akkor sokkal valószínűbb, hogy előbb lesz belőle démon, mint hogy újra angyallá váljon. Megérkezett és kipakolt. Minden szekrényt megtöltötte a cuccaival, benyomott valami zene csatornát és hatalmas tévén, ami a szoba falán lógott, majd miközben ment a zene, gyorsan kiürített a minibárt és felélte a tartalmát.
Miután egy kissé megérezte a Whiskey hatását, lefeküdt és aludt pár órát.
Estefelé ébredt meg , már sötét volt, pár órán keresztül próbált újra elaludni ami nem sikerült. Ránézett az órára, ami éjjel 2:20-at mutatott, de mivel nem tudott aludni, inkább felöltözött és lement a Hotel bárjába inni valamit.
Beérve, intett a csaposnak, s rendelt egy whiskey-t, majd nyugodtan elkortyolgatta az italt, és a többi emberrel nem is törődve nyomkodta az Okostelefonját.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 08, 2016 8:17 pm írtam neked utoljára


To my lovely brother
You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume


Úgy izgulok, mint egy első bálozó. Pedig sosem voltam bálban, mert nem volt pénzünk a szép ruhára, fodrászra, cipőre, semmire. Pedig mindig vágytam rá, vágyakozva hallgattam, ki kivel megy majd. Engem, a toprongyos lánykát, sosem hívta el senki, még a lúzerek sem, ők elvitték a kövér, ronda lányokat. De engem soha. Aztán mindig beteg voltam, vagy pletyka tárgya, hogy megint hoppon maradtam, tiszta gáz. Sokat sírtam ez miatt, nem titkolnám, nem is akarnám. Egy tinédzserlány életében fontos dolog a bál, és nem kaptam belőle egy szeletet sem. Emlékszem, olyankor Johnny mindig táncolt velem otthon, bekapcsolta a zenét, felkötötte rám a függönyt, és keringőztünk. Szomorú vigasz, de ez volt az én bálom.
Most pedig magamra sem ismerek. Lángvörös tincseim szabadon omlanak vállamra. Arcomon enyhe pirosító, szemeim kihúzva, ajkam hajammal szinkronizálva vált vérvörössé. De ez még talán könnyen emészthető lenne nekem. Azonban nem a szokványos toprongyos ruháim pihennek rajtam. Anyától lopott, átalakított ruha pihen rajtam, kellemes kontraszt, csinos, már-már olyan benyomást kelt, hogy a felsőbb szekcióba tartozom. Lábamon magassarkú, aminek szoknom kell a viselését, és kicsit esetlen is vagyok tőle, de egészen jól megy már a séta benne. De nem bálra készülök, azt sosem kaphatom már meg. Ha most látnának, el sem hinnék. Nem nevetnének ki. Talán többé már nem.
A modern kor csodái. Ismerkedés, találkák, beszélgetések. A testvéremtől kaptam egy mobiltelefont, amely már képes az internet berkeibe is elkalauzolni. Persze, nem idegen nekem a dolog, internetkávézó is létezik, és ott volt az iskola is, így nem barlanglakóként ütöttem a klaviatúrát, hanem régi ismerősként. Kellett a terveinkhez, a vágyainkhoz. Azonban nem akartam azzá válni, akit nap mint nap láttam. Nem akartam úgy árulni magam, mint valami eszközt, akit mindenki megkaphat. Csak egy apró szeletet. Csak egy fejezetet. Akit csak mutogathat. Lassan mégis elindultam azon az úton.
A ma este fontos volt. Fontos lesz. Fontos. Az új életünk alapköve. A saját, ketten bitorolt életünk. Nehezen jutottunk el ide, lassan, de megtettük. Nem utaztunk kényelmesen, volt, hogy gyalogoltunk, de mióta kijött abból a fertőből, már nem kértünk a szülői házból többet. Elszöktünk.
Sokszor beszéltük át, mi legyen. Mi lesz, nekem mi a szerepem. Nem örült ennek, de én ajánlottam fel, én léptem meg, és fogtam meg a nagy halat. Azt mondta, nem boldog, de tudja, hogy nem állíthat meg. Már nem. Megígértem neki odabent, és én sosem szegem meg azt, amit neki ígérek. Sosem tettem.
Egy bárban várakoztam sokáig, mire az őszes hajú, már nem olyan jóképű vendégem megérkezett. El akart vinni egy estre, hogy ne égjen le a többi gazdag seggfej előtt. Adott egy bizsu gyűrűt, megkért, játszam el az újdonsült, üresfejű nejét. Százalékról beszélt, belementem. Elvégre ez csak egy szerep. Semmi több. Az órák hamar peregtek, és én úgy tettem, ahogy egész életemben. Eljátszottam a boldogot, azt, amit látni akartak. Sokat kellett ezt tennem már életemben, már meg sem éreztem. Akárhányszor azonban a derekamra simult a keze, üvölteni akartam. Sírni, sikítani. Egyedül voltam, és valahol féltem tőle. Egyedül nem érek semmit. Sosem értem. De már nincs visszaút.
Későre jár már, mire a szállodába érünk. Vajon hol lehet? Nem látom sehol. Aggódni kezdtek, talán nem sikerült neki? Talán valami baj történt? Nehezen tudom palástolni az izgalmamat. Nehezen megy, de megpróbálom. Elvégre azt mondta, csak fizet, itt tartja a pénzét. De én rosszat sejtek.
Már egy ideje a fürdőszobában vagyok, muszáj volt kicsit idejönnöm, lenyugtatnom magam, elrejtenem a könnyeimet. Én nem akarok semmit sem, csak egy kis időt. Míg ideér. Hol vagy már? Odakint hallom, hogy motoszkál, engem keres. Engem akar. Láttam a szemében. Ígérgetni fog, ketrecbe zárni, és megtenni, amire nemet mondtam, de ő nem fog. Csapdába kerültem, és a megmentőm sehol. Rettegek.
Kopogtat.
Nincs merszem kijönni.
Remélem nagyon fog fájni neki.



Megjegyzés: prológus|| Szószám: 609 ||  Credit

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 08, 2016 2:40 pm írtam neked utoljára



Don't touch her, yeah?

Néma szoborként állok egy szálloda mellett sikátorban, mélyen magamba szippantva a szemét és a csatorna rothadó illatát. Minden egyes légvételnél gyomrom bukfencet vet és azt hiszem, hogy ez az utolsó bukfenc lesz az utolsó, mielőtt viszontlátom cipőimen a vacsorámat, de egész jól tartom magam a szagokhoz képest. Fejemet leszegve kémlelem a cipőim elkoszolódott, kopott orrát, a szakadást a sötétkék anyagon, amin keresztül már egy kövérebb patkány is beférne a cipőmbe, az évek alatt elrongyolódott cipőfűzőket. Hány éve is vagyok ezeknek a tulajdonosa? Öt vagy hat legalább már megvan, de csak azelőtt kezdte megadni magát az időnek, mielőtt bekerültem az intézetbe, hogy ott egy hosszas pihenés legyen a jussa, de ennyi pihenés után is az egyik talpa kezd megtörni. Esős napokon érzem, hogy a víz a kelleténél hamarabb beszivárog a cipőmbe és léket kapott csónakot csinál belőle. Talán a ma esti fogás után vehetek magamnak egy újabb párat. Talán. Ingerülten pöccintem el a szemközti falig szűrőig elszívott cigarettám csikkjét, ahonnan élettelenül lepattanva hullajtja szét a földön a parazsait, hogy aztán a földre érve forduljon kettőt és elaludjon végleg. Hét éhes száj vár otthon, illetve csak hat, mert a hetediknek a folyékony kenyér és szőlő jelentik a mindennapi táplálékot, azok meg többe kerülnek, mint egy vekni kenyér. Szemeimet lehunyom és dühödt bika módjára fújom ki a levegőt, miközben elképzelem, ahogyan ott hever a kanapén öntudatlan állapotban, szürke, kopott, már-már ősi fürdőköntösébe burkolózva, de ahogyan forgolódik, hánykolódik a kanapén, a köntös szétbomlik és napvilágot lát a lerobbant anyai test, ami biztosan gyönyörű lenne, hogyha nem lenne elhanyagolva, ennyire bemocskolva és méltatlan állapotban tartva. A női testnek megvan a maga bája és szépsége a szülés után, de ez a kanapén heverő valami, csak egy rosszul megkelt, silány alapanyagokból összegyúrt tészta, ami kidobásra van ítélve. Ajkaim fintorra húzódnak ennek a nőnek a képétől és már nem a szagoktól fordul fel a gyomrom, hanem az agyamban elraktározott képtől, ami minden élőt taszítana, ha látnák. Fintorgó számat elrejtem ezerszer megfoltozott sálam rejtekébe és tekintetemmel a nyüzsgő utcát kezdem el pásztázni. A kifejezetten fagyos éjszaka ellenére az élet nem áll meg egy pillanatra sem, a turisták is töretlenül róják az utcákat, hogy Vegas minden egyes utcáját bejárhassák és megörökíthessék. Nem a hideg lesz az, ami megállítja őket. Kígyózó kocsisorok dudálnak egymásra az utakon és haladnak lépésben. A sötétített üvegek miatt az autók utasait nem lehet látni, olyan, mintha az autók maguktól mennének, senki nem vezetné őket vagy senki nem ülne bennük, csak maguktól haladnak. Az utcai lámpák, neon feliratok fényei, plakátokra vetített videók, kirakatok és éttermek csalogató világításai mind tükröződnek a fényesre suvickolt autókon, akár még a saját tükörképemet is láthatnám rajta, hogyha közelebb mehetnék egyhez, de egy lépéssel sem tehetem közelebb a lábam. Kilógok a tömegből, sőt még a turisták is tehetősebbek nálam, látszik, hogy a gazdasági ranglétra legalján helyezkedem el valahol, pont azon a részen, aki a mindennapi létet nehézkesen oldja meg, de azért még nem kell kiülnie kalapolnia valamelyik utcára, hogy meglegyen a vacsorára való. De ez mától megváltozik és nem kell többet kuporgatni. Nem kell. Ismét egy nagyobb légvételt eresztek ki magamból és nézek föl a velem szemben lévő luxus szállodára, amelynek sikátorra néző ablakai egytől egyig égnek, de ezek mind személyzeti ablakok. A vendégek ablakainak szigorúan tilos sikátorra, építkezési területre vagy ehhez hasonlóra néznie, mert az már ronthatja a szálloda hírnevét. Egyenes út a csődhöz. Hunyorogva próbálok jobban bepillantást nyerni egyes szobákba, órát egyet sem látok. Fél órája már biztosan ácsorgok itt, ha nem több. Az is lehet, hogy már régen fönt kéne lennem. Idegesen elkezdek dobolni tornacipős lábammal a betonon és felsorolom magamnak az összes lehetőséget, ahogyan nem juthatok be a szállodába, tehát körülbelül sehogy. A főbejáraton nem mehetek, mert azt hiszik koldus vagyok, be sem engednek, meg az öltözékem amúgy sem felel meg a... minek hívják ezt? Valamilyen kód... öltözködési szabályzat! Tehát a bejárat kilőve. Az ablakokon sem mászhatok be, mert ki tudja, hogy hova lyukadok ki, ki van a helyiségben, és egyáltalán ki tudnék-e jutni onnan észrevétlenül, hacsak az ajtó nincs bejárva. Az épület tetejéig még csak-csak felmászom, de ott sem biztos, hogy nyitva van az ajtó, ami levezetne az épületbe. Csatornából esélytelen bejutni más me... Megszakadt a gondolatmenetem. Nem mozdulok meg, csak odapillantok a sikátor másik végébe és hallom, ahogy agyam tűzijátékot lő fel, egyiket a másik után, a félkarú rabló csilingelő hangja főnyereményt jelez, az aranytallérok pedig ömlenek ki a nyíláson.
'Az istenit neki ennek a szarnak...' - hallom ingerült morgolódását és az öngyújtó folytonos kattogását, ahogyan próbálja életre kelteni az eszközt kis piros lóti-futi ruhába öltözött barátom, de akármennyire rázogatja, dörzsöli, szépen kéri, könyörög neki, az öngyújtó nem köhög fel többé egy nyamvadt szikrát sem. Ideje megismerkednünk egymással. Kaján vigyorral az arcomon indulok meg felé, út közben pedig még egy mondhatni jó állapotú borosüveget is sikerül szereznem a földről, hogy még csak körvonalazott tervem első lépését sikeresen véghez tudjam vinni. Csak egy kis ütés lesz, ígérem nem fog fájni. Púpos lesz, kicsit talán vérezni is fog, de mivel jó fiú vagyok, nem bántalak. Nagyon.
Az öngyújtó tovább kattog, nem adja fel továbbra sem, annyi esze viszont nincs, hogy bemenjen a konyhára és kérjen egyet valakitől. Nem gond, annál könnyebb dolgom lesz nekem is. Az öngyújtó ütemes kattogásának a helyét egy pillanatra a borosüveg csörömpölésének a hangja veszi át, ahogyan az üveg millió apró kisebb, és pár nagyobb darabra törik a kis lóti-futi koponyáján. Nincs több kattogás, a szilánkok is hamar megtalálják a fejüket a földön a piros egyenruhás fiatalemberrel együtt. Nem áll be a néma csend, ahogy ilyenkor történni szokott a filmekben. Az autók dudálnak tovább, az emberek kiabálnak egymásnak, kacagnak és részegen éljeneznek, örülnek a világnak és maguknak, amiért milliomosok, én pedig annak, hogy a kis kolléga megadta magát az üveg erejének és megpihen a mindenbizonnyal fárasztó nap után. Ideje ruhát cserélni. Az üveg maradék része, ami a kezemben maradt, csörömpölve törik össze a szomszédos falon, John Viciousból pedig pillanatokon belül munkanélküliből lobby boy vált. Büszkén mosolyogva simítok végig a ruhán, mintha csak tényleg az enyém lenne a munka és mindennap örömmel végezném.
'Visszahozom.. öhm... várj egy kicsit... Jack. Szóval visszahozom, amint már nem kell.' - nézek le a mellkasomra erősített névtáblára, majd átlépek Jack fölött és felöltöm a tizenkét órás munkában megfáradt lobby boy arcát, mialatt áthaladok a konyhán a kukták, séfek között. Készülnek a finomabbnál finomabb és drágábbnál drágább menüsorok, amik között ahogy elnézem, szerepel az egészen egyszerű húslevestől kezdve a langusztán át minden, a desszertek pedig hegyekben állnak és még így is van elég hely. Mintha ezt a konyhát soha nem lehetne teljesen megtelíteni. Előrébb a pincérek sürögve forogva hozzák és viszik a tányérokat, sürgetik a séfeket és a mosogatófiúkat, vitatkoznak egymással, hogy kinek a rendelése lett előbb kész. Szóval ilyen egy szálloda legbelsejében az élet. Elmélázva állok meg az egyik pult mellett, dúdolgatva dobolok végig a tányérok között a hideg fémen és kémlelek körbe, mintha csak nézelődnék, hogy minden rendben van-e a konyhában, de valójában az egyik tortás tányérra fáj a fogam. Csak egy kis kóstolás, hogy biztosan ki lehet-e adni a vendégnek, ám mielőtt villát ragadhatnék és átadhatnám magam a desszert nyújtotta élvezeteknek, egy öblös hang felcsendül a hátam mögött, én pedig nyakamat behúzva teszem vissza a tányért a helyére és fordulok a hang irányába, ami részemről hatalmas hiba volt. A másodperc tört része alatt a magabiztos egyensúlyom elkezdett kilengeni minden irányba, szemeim előtt csillagok kápráztak és a hang termetes gazdájából hirtelen kettő lett a fülemet ért ütés hatására. Látom, hogy jár a szája, de nem hallom, amit mond, de nem kell ezt hallanom ahhoz, hogy tudjam ideje távoznom a konyhából, mielőtt én is az egyik leves alapanyagát képezném. Szédelegve, fülemet fogva indulok meg a kétszárnyú ajtó felé, meg sem várva, hogy mi lesz a történet vége Jack számára. Látásom hamarosan visszaáll az eredeti állapotába, járásom stabilabbá válik és már nem csak az irritáló, fülsüketítő csengést hallom a saját fejemből, hanem a környezetemben elhangzó párbeszédeket és minden egyes zajt. Nem lesz itt semmi gond. Vállal kilököm a lengőajtókat és körbenézek a kis átjárón, ahol kiviszik a rendeléseket a vendégtérbe és hozzák az üres tányérokat vissza. Másfelé nem is lehet menni, csak át a vendégtéren, de ha már bent a konyhában nem ismertek fel, itt sem fognak. Ki törődik egy bőröndöket tologató fiúval?


| to Abby |  


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Szállodanegyed
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: