Szállodanegyed

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 19, 2019 7:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
Some people aren't loyal to you... they're loyal to their need of you... Once their needs change, so does their loyalty
Összeráncolt szemöldökkel figyelem újra csak. Ajkaim melletti bőrt összevonom, apró szarkalábakat képeznek, elcsúfítják az arcomat.
- Mindig is ennyire kevésre voltál magaddal? Vagy épp rólunk? Ha igen jól titkoltad – vonom meg a vállamat aztán.
Ok mindig van. Csak tenni nem igazán akar senki sem semmit. Senki nem mer előre lépni, inkább a sebeit nyalogatják az angyalok, démonok, de még az emberek is. Mégis az utóbbiak azok, akik próbálkoznak is valamivel, mégsem igazán megy nekik. Tenni való mindig is volt, mindig is lesz. Egyszerűen csak nem maradt már senki, aki tenne is. Tehetetlen már mindenki, ő is. Még ha csak magának is vallja be. Vár valakire, valamire, egy jelre, ki tudja, ám ez nem fog eljönni.
Én is vakmerő voltam egykor, hittem vakon mindenbe. Ezek mégis elmúltak már. Régi idők elszálltak.
- Sodródsz az árral – bólintok egyet, szavait végighallgatva. Van aki ezt teszi, van aki nem. Mindenki máshogy cselekszik, van ez így. Elmémbe megragad mégis ez az egy mondat. Akkor fontos, ha történik. Sodródik, de nem tesz semmit, hogy bármi is változzon. Így mégis mit szeretnénk elérni a jövőben?
- De vajon tudod-e, hogy mit jelent igazából, ha véghez viszitek? Itt nem az a kérdés, hogy mivel megyek szembe, hanem, hogy Ti tisztában vagytok-e, hogy ez mit is jelent – mert nem hinném. Ha bevégzik, nem lesz már semmi értelme a világnak. Isten még jobban lelép, tán Amara is. Csettint egyet és vége a világnak. Ennyit érne a létünk, ennyit csak. De vajon ezzel tisztában vannak?
Gabriel már igen, de vajon tenni is fog-e?
A döntés a kezébe van, a reményem immár csak az, hogy nem fogja elpazarolni.
- A szabályok, a törvények mindig is érvényesek. Nem, nem Isten vagy az emberek által hozott szabályokra vagy törvényekre gondolok, hanem egy sokkal komolyabbra. Érvényesek ezek, csak ti, mi veszünk erről tudomást. Mindig mindennek megvan az ára és előbb, vagy utóbb mindenért meg kell fizetnünk a borsos árát. Mindenki efelé halad, szépen előre. Nem is igazán kell semmit sem tenni, a világot elpusztítjátok ti – tekintek rá komolyan. Persze ez csak egy teória, semmi több. Vészjósló vagyok? Nagyon is, de van miért?
Nem is kicsit. Épp ő, épp itt, épp most bizonyítja, hogy szavaimnak igaza van. Elbagatellizál mindent, de semmiért nem tesz semmit.
- Higgy csak ebben – somolygok az orrom alatt. Higgye csak, hogy nincs semmi, amit számon kellene tartanom, higgye. Nem akarom elbizonytalanítani ebbe, nem lenne ebbe semmi újdonság, vagy semmi számítás. Amíg azt hiszik, hogy igazuk van, addig jó nekem is. Addig nem vesznek igazán komolyan, addig az árnyékba tudok maradni.
- Legalább őszinte vagy – jegyzem meg. Őszinte, ha belátja, hogy semmit sem akart tenni. Akkor annak is úgy van rendjén.
Ne is akarjon, addig lesz jó az mindenkinek is.
- Várnod kell? – vonom fel a szemöldököm. Érdekes egy megfogalmazás. – Ez is csak kényszer neked, nem igaz? Egy kényszer, melyet vagy nagyon akarsz, vagy egyáltalán nem, de itt nincs helye az egyénnek, neked, nem igaz? Te is csak egy báb vagy és hagyod, hogy a marionett dróton rángassanak, ha akarod, ha nem. De ha nem is akarod, sem fogsz soha tenni semmit sem ellene – rázom meg enyhén a fejemet. Nem fog, mert nem akar.
Ilyen alávaló ő is már. Bár pont én beszélek? Igen, én beszélek. Én legalább képes vagyok belátni, hogy én sem vagyok különb. Épp más porondmesternek hagyom, hogy rángasson, ahogy csak kívánja.
Nosztalgiázás megjegyzésére mégis csak felhorkanok, ám többel nem nyugtázom a szavait.
Ezzel is csak úgy vagyok, mint bármi mással. Tegye hát.
- Rendben – emelem fel megadóan a kezemet, csak hogy lássa kivel is van dolga. Nem nyit vitát, hát ne nyisson. Velem aztán végképp nem kell, ha ez a véleménye, legyen ez. Senkiét nem fogom megváloztatni, felvilágosítani meg már rég nem is akarok senkit. Mindenki úgy és akként gondolkodik, ahogy akar és óhajt. Legyen hát ez az ő döntése, senki másé.
- Maradjunk annyiba, hogy elpuhultál – tekintek még vissza irányába a vállam fölött. – Gyenge lettél, elvesztetted te is a hited, a célod, csak nem látod még. Szánalmas vagy, mert még csak tenni sem akarsz ellene, inkább hagyod, hogy arra vigyenek az események, amerre csak akarnak – mosolyom az arcomon nem szelíd már. Gúnyos és hamar le is olvad rólam.
- Viszlát, Bartholomew – bontom ki a szárnyaimat és mielőtt még levegőt vehetne a teret meghajlítom és ahogy érkeztem, úgy is távozom. Egy ócska azték maszkkal a kezembe.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 09, 2019 9:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Merészség ide vagy oda, akaratlan szedem fel egyre jobban és jobban, bárki ellen, nem tudom, nem tudom kontrollálni, nem figyelek rá, rám tapad, mint a por és csak élek vele, azt mondogatom magamnak: miért ne mondhatnám ki? Mi lesz belőle? Semmi. Sosem. Aztán ha mégis, akkor meg vállalom, mert ez ilyen, én ilyen. Nem is értem és nem is akarom. Hadd mosolyogjon, hadd tegyem ezt én is. Mit számít.
- Mind azok vagyunk, nem újdonság. Ez a hely, ez a hosszabb idő... már csak ilyen – vonok aprón vállat, kár ezen vitatkozni. Bolond, vakmerő ötletek, tettek, az övé talán még jobban is az, amiben hisz és amit dédelget. Ez már csak így megy. Talán bolond ötlet volt minden eleve és mégsem. Nem inogtam meg, játék a szavakkal, vélemény, egy percet sem adnék vissza vagy másítanék meg. A múltban. A jelent igencsak átírnám, formálnám, ha lehetne, ha lenne rá ok, ha és ha.
- Egyelőre nem osztotta meg velem, gondolom, ameddig nem konkretizálódik a dolog, addig nekem nincs sok közöm hozzá. Elvégre, akkor fontos, ha már történik – valóban nem és most elrejtem magam, azt, hogy valahol zavar a dolog, hogy titokban itt ilyeneket tárgyalnak meg. Aztán a kötelesség nyomja lefele a sértett felet, azt, akit, mint a por a ruhámat, bemocskolt a világ gyarlósága és amely azt akarja, mindenről időben tudjon. De nem fogok és nem is köteles, hiába vagyok az egyik kéz, ő magasan, én lejjebb. A szemöldököm azonban most nekem csusszan felfelé, nem tudom nem kikerülni, az apró mohóságot a szavai hallatán, a kíváncsiságot, a mindent.
- Segíteni befejezni? Az ugye tudod mit jelent? Tudod mivel jár? Minden vágyam befejezni, utálom a félbehagyott dolgokat. De tudod-e, hogy ezzel szembemész azokkal, akik nagyon nem akarják ezt – ó, hát mi harc lenne ebből. Nem tudok nem megejteni egy mosolyt, éhes, információra és tettekre, nem hazudok, ha azt mondom, ezzel most elkapott és felkeltette az érdeklődésem, mert miért ne. Bár, sejtem mögötte a tartalmat, az árat, azt, hogy mit és hogyan kellene. Hogy mi lenne mögötte. És nem, talán abból a részéből senki sem kérne, de mégis, ott van, hogy be lehetne fejezni. Hogy be kéne. Hogy jó lenne. Sóhajtok egyet, nem mintha levegőre lenne szükségem, csak kell. Az ígéret szépsége, a lehetetlensége talán, hisz úgy sem én döntök, nem nekem kell. Vagy talán később, majd lesz erről egy vita, egy tárgyalás, egy valami. Akár. Miért ne? Miért kattogok ezen most? Ráér, csak pár szó volt. Mindennek ára van, fizettem eleget eddig is, vajon maradt még mivel fizessek? Angyali méltóság, erő, minden ami én? Maradt még, vagy az új él csak, aki vérre szomjazik? Megeteted a szörnyeteget, valóban?
- Tények, adatok, ugyan. Már rég nem érvényesek a szabályok sem, lassan felfordul végleg. Elismerem, abban éltél és neked ez talán könnyebb volt. Nekem? Nem csatatér ez, romhalmaz és bánatföldje, nem számolgatok, cselekszem. De talán, ebben a nagyságban, ami megragadt, a te számításaid is ellibbenhetnek afelé, amelyek már nem hitelesek. Vagy kérdezhetném azt is, mennyire van szükség erre? Senki nem csinál semmit, hogy számolhass – mert ha csinálja is, ha van mit néznie, egyelőre az én mértékemben nem számolt, én nem arra figyelek. Van ebben vakság bőven, el is kellene ismernem nekem is, mint ahogy az ő bevallása szerint elismeri a saját tévedéseit. Előrébb is jár talán, én kevésbé vagyok képes elismerni és felismerni, nemigen fogadtam el sosem a kudarcot, a hibát, mindig pontosan és precízen csaptam le, nem volt abba meg a lehetőség. Talán ezt nem tanultam meg, nem úgy, mint a haragot, vagy a csalódást, a kétkedés apró magját. És felsejlik, hogy a kérdések végén mindig volt valaki. Gabriel, ő vagy akár más, ahogy elfelejtettem a kérdésekre választ kérni, elfelejtettem mert mindenki egymás farkasa, egymást kergettük, nem volt rá alkalom és senkinek nem volt ideje a nagy szabadságban, hogy a régi szokásokat folytassa. Elnézem egy darabig, szinte látom, ahogy megint fent, az oltalmazó birodalomban elé állok és a válaszokat várom. Kevés szó, kevés bármi, még ennyire sem volt élet bennem, csak a gép, aki lecsap. Szinte a hideg ráz ki, ahogy saját magam fedezem fel ebben a pillanatnyi emlékképben, ahogy azt látom, hogy most arcom kevésbé szoborszerű, ahogy tekintetem bármi után kutat és ahogy hangom akképp hullámzik, épp mi önt el, harag, kíváncsiság vagy épp bármi. Hogy lényegében lenyúztam magamról egy réteget, ami most lüktet és újat kezdett. Erre fintorodom el és egyszeriben élvezem. Mennyivel másabb így, ugye? Kényelmetlenebb, alacsonyabb és egykor mind nevettünk volna a tényen, hogy ilyenné váltunk. Hogy hogyan néztünk azokra, akik többet jártak idelent, akiknek hosszabb feladatuk volt és akiket már akkor megérintett és máshogy néztek szét. Hogy hogyan vetettük meg és irtattuk ki velük, most vajon ki lenne képes rá?
- Lehet, hogy volt, de én sosem akartam. Gabriel talán, de én nem – valóban. Az első volt a sorsdöntő, a pillanat, amikor eldőlt. Megállni, rápillantani, ezt védtem egykor és most... Olyan könnyen ment, pedig fájt, ordítottam odabent és aztán elmúlt. Nem sújtott le rám halálos villám, nem csapott agyon senki. Könnyed volt előre haladni, hullahegyek, romok, és aztán elveszteni mindent. Mert egykor a kandallók párkányán a kedves kis porcelánangyalok melegséggel töltötték el a szíveket, hogy ők védik az embereket, mosolyogtak. Akkor is mosolyogtak. Megint eszembe jut az a nap, megint elkalandozok. Pár pillanatra hunyom le a szemem, csak egy kicsit sodródom. Kellemes borzongás, kedves szavak. Hallottam a néma imákat, segíteni jöttünk, ezt várták, helyette pedig a torkuk lett elmetszve. Rángat a jelenléte a múlt és jelen között, felkavar és megzavarja a csendet odabent. Ez jó is és rossz is. Kényelmetlen. Felnyitom szemeim, ahogy ismét meghallom a hangját. Nem tudom, mit akar előhúzni belőlem, de nem engedem. Tartom magam.
- Ha – ennyit bökök ki elsőre, a többi szava visszhangzik koponyám termeiben. Ha törődne, ha imádna. Hisz Gabriel is erre keresett megoldást, hogy itt legyen, hogy törődjön és imádjon, hisz ezért tettük. Ezért mentünk neki a világnak és borítottuk fel a rendet. Hiszen... És igaza van, valamelyest. Mert nem jött, nem imádott és nem védett meg senkit. Milliók halála nem volt elég, angyalok halála sem. Aprót bólintok, de nem arra, hogy a világnak pusztulnia kell. - Feladta talán, nem sorsom ezt megítélni és mindig várnom kell, minden pillanatban az jöhet el, ami – és ez igaz is? Hisz ugye említettem, hogy kavarog odabent minden, miért ne kavarogna ez is? Miért ne kezdhetnék hinni abban, hogy Ő már sehol nincs, hiszen már választottam, nekem Gabriel fénye is elég volt eddig, miért kellene várnom? Már mire? Ítéletre? Bocsánatra, ami nem létezik? Nem kell már hinnem benne talán, de ennyire eretnek még nem vagyok, túlságosan nem. Nem kerülgetem, nem mondok többet. Ha nincs itt, akkor már úgyis mindegy. Aztán csak elmosolyodom ismét. Nem a kis bugyuta becézgetésen, hanem az egészen. Nosztalgia. Igen. Ez jutott nekünk, régi idők dicsősége, emlékek, és...
- Vagyok már olyan öreg, hogy  megtehetem, nem? - vagy túl emberi? Valóban az. Ők merengenek a pillanatnyi életük történetén, hát ha én teszem? Az a sok minden, az a rengeteg történet. A mosoly eltűnik, a képek kellemesen táncolnak szemeim előtt. Mennyit lehetne. Neki is, nekem is, de nem ezért vagyunk itt. Nem ezért kellene. Már le kellett volna csapnom, de mégsem. A múlt, a jelen, a minden. Parancs nélkül mintha nem merném, pedig... Lassan, gyorsan, mit számít.
- Fogy, vagy nem fogy, majd eldől akkor, amikor eljön a pillanat. Fel kell, fel fogunk, ha ölbe tett kézzel kellene várnom, akkor sem érnék el semmit. A kapu... megint a kapu. Mindennek van ára, mi is megfizettük azóta, mindenki. Ez a kör mér le van futva rég, hiába kerülgetjük. Nem lesz jobb. Nem nyitok erről újabb vitát és nem veled – mert felesleges, nem lesz jobb sem rosszabb. Megtörtént, stratégiai pont volt, melyet el kellett foglalni, amelyet meg kellett tartani, amelynek olyan kézben kellett lenni, ami. Ez nem kell most ide, csak keser, hogy elvesztettük, hogy hiány valóban.
- Ismerősen. Számít ez? - számít akármi. A keserűség neki is megbújik a hangjában, a tekintetében. Nem akart onnan eljönni, senki sem. Talán ez volt a legnagyobb hiba. Elhagyni azt.
- Akkor más volt, most más és mindig más lesz. Most is kiállnék, mindig, ahogy te is kiállsz. Az a te döntésed, mi érdekel most. Ha segíteni akarsz, mindenképp kelleni fog – valamennyire. Cselekedni, megragadni, mert mégsem olyan, ahogy elképzelem, mégsem úgy meg. Talán a nosztalgia, talán az, hogy mégis kíváncsi vagyok arra a segítségre. Hiszen nem vagyok ugyanaz, aki már rég lecsapott volna és szaggatna. Vagy mégis?
- Talán... Talán mert még tárgyalás alatt állsz Gabriel-el és nem feltétlen jó ötlet ha... Talán csak elpuhultam – erre még én is vigyorgok. Egy kicsit igen, de közben mégsem. Várok, készülök és nézek utána. Egy darabig, aztán utána indulok. Nem engedem messzire. A penge a kezemben, igaza van, mintha érne bármit is.
- Hova, hova?


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 6:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
Some people aren't loyal to you... they're loyal to their need of you... Once their needs change, so does their loyalty
Jobb szemöldökön ívesen emelkedik a magasba. Kérdőn pillantok rá, ajkam szegletében ott van a kacér mosolyom. Szinte nem is hiszek a fülemnek. Szinte már csodálkozom vakmerőségén, ahogy hozzám beszél.
- Azt mondod, hogy bolond vagyok? - pontosítsunk csak akkor. Egy pillanatra sincs harag bennem. Inkább csak érdeklődés és kíváncsiság. Most vagy csak félrebeszélt, vagy félreértette. Vagy valóban annak tart. Fejemet halkan nevetve hajtom le. - Tévedsz, Bartholomew. Amikor a legutóbb találkoztunk épp nála jártam, nem tudom, hogy beszélt-e róla neked - hajtom fejemet oldalra, szemem sarkából tekintek csak rá. - Segíthetek neki, akár neked is, hogy végrehajtsa azt, amit elkezdett huszonnyolc éve - felelem neki.
Nem áll érdekemben ellene menni, ahogy az sem érdekem, hogy harcoljak ellene. Csak és kizárólag azért jöttem, hogy segítsek neki. És másoknak is itt a városba. Eltunyult Las Vegas. Képtelenek döntés hozni, képtelenek előre lépni, mert nem tudják, hogy merre menjenek. Nem tudnak mit kezdeni a fene nagy szabadságunkkal. Ezért vagyok én itt. Utat mutathatok nekik, ha kérnek belőle.
Persze, most épp más miatt vagyok itt. Gabriel nem keresett még, de a kedvenc katonájának az idegein egyszerűen imádok táncikálni.
- Ez nem önbizalom kérdése, Bartholomew. Minden állításom egyszerű tényeken alapul, melyeket nem lehet megmásítani. Egész életemben az adatoknak éltem, logikus gondolkozás és racionalitás. Ti ezt vesztettétek el a Földön, de én nem. Én még képes vagyok átlátni a folyamatokat, képes vagyok külső szemlélőként nézni őket. Az adatokra és tényekre támaszkodom. Ezért - hajolok enyhén közelebb, hogy fejemmel bólintva egyet. - Tudom, hogy mikor van igazam és mikor tévedek. Az utóbbit is előszeretettel be szoktam látni - vonom meg könnyedén a vállamat. Az már teljesen más kérdés, hogy ilyen ritkán szokott lenni és még ő sem volt ennek fültanúja.
Rengeteget segítettem neki is egykoron. Minden küldetését a földön végigkísértem. Láttam, hogy miként cselekszik, miként dönt. Mikor nem tudta, hogy mit kezdjen, merre menjen, engem keresett fel. Tanácsot kért tőlem. Akkor is, még ha végig érzelemmentesen beszélt hozzám, ha végig keresztbefont karral állt előttem, célunk egy volt.
Hát mi sodródott ki ennyire közöttünk? Mi vezetett oda, hogy ellenségek legyünk, hogy egymás halálját kívánjuk? Elfajzott egy világ, ezt már mondtam a démonnak is nem egyszer. Ő az, ki az emberek pártját fogja, ki védi őket. S velem szemben áll az, aki kiirtja őket.
Vajon kérni fognak a segítségemből? A kezükbe adhatom a fegyvert?
Kósza tincseimet a fülem mögé simítom, miközben zavar a látásomba. Lépteim puhák, halkak mégis magabiztosak. Noha először járok itt, ez a hely is azt az érzést kelti bennem, hogy otthon vagyok.
Láttam miként építették fel, minden egyes tégladarab történetét végigkísértem. A munkások jókedvét, a tervezők idegességét.
- Volt idő, amikor még ezt visszafordíthattátok volna - tekintek rá, miközben újra hátat fordítok neki. Nem tekintek rá, ám mosolyomat ajkam szegletébe láthatja. Kigúnyolom, újra.
Lett volna idő, amikor nem kellett volna megölni őket. Ez mégis elszállt már. Ez mégis megtört, már nem lehet visszahozni. Michaellel együtt ölik egymást. Senki sincs tekintettel egy angyalra sem, legyen az semleges, vagy jöjjön az segítő szándékkal.
Elfajzott egy világ. Nehezen tudom magam ezen túltenni. Miért várják mégis el tőlem akkor, hogy harcoljak értük? Ők mit tettek értem? Nem érdemlik meg, hogy megóvjam őket, hogy harcoljak értük. Hogy keressem Istent, keressem ebből a földi pokolból a kiutat. Ő tehet róla, hogy a mennyet egykor el kellett hagynom. Ő tehet arról, hogy a Földön poshadok.
- Ha - javítom ki. - Ha felvirrad. Nem mernék rá mérget venni, hogy így lesz - és újra kilyukadunk. Szembefordulva vele nevetem el magamat újra. - Ugyan már Barholomew, miért áltatod magadat? Ha Isten annyira imádna titeket, ha annyira törődne bármivel, már rég itt lenne, hogy segítsen nővére ellen. Lásd be, hogy ő is belátta már, hogy pusztulnia kell a világnak - rázom meg a fejemet.
Meddig fognak még így itt nosztalgiába élni? Vágyak között, hogy egyszer meg lesznek becsülve a teremtő által? Meddig áltatják magukat?
A saját érdekeim érdekébe remélem, hogy jó sokáig. Mégis, akkor miért akarnám újra és újra meggyőzni őt? Miért akarnám azt, hogy tényleg harcoljon Ő is Amara ellen? Vagy csak így akarnám megkavarni?
Sokszor magam sem értem, hogy miért teszem, amit teszek. Később jövök rá, hogy ennek mi volt a valódi célja. Ezért sem töröm magam tovább ezen.
Kedv és parancs ugyanaz. Nem mondok erre már inkább semmit, csak fejem lehajtva mosolygok rajta. Nem fogom meggyőzni őt. Nem, mert igaza van, amíg az egyikünk A-t mondd a másikunk B-t. Soha nem fogunk egyezni a véleményünk. Soha nem is egyezett.
Ezen magam is túl kell lépnem. Csak így maradhatok egészséges, fejben is.
- Nosztalgiázol - rázom meg a fejem nevetve. - Tényleg, Bart… - de nem fejezem be a mondatomat. Még csak a nevét sem. Nosztalgiázik. Nemrég Raphaelt állítottam falhoz a kérdésemmel. Őt már nem fogom.
Nosztalgiázok, ahelyett, hogy tenne is valamit. Olyannyira nehezemre esik megállni, hogy ne szóljam ezt le. De nem lehet. Nem ezek szolgálják Amara érdekeit. Tekintetem lehunyva számolok el lassan ötig, mire elmúlik a kényszer, hogy vitába bocsátkozzak vele. Az ablak előtt megállva döntöm a párkánynak a csípőmet.
Kezeimet gyengéden simítom rájuk. Ujjaim hegyét enyhén behajlítom. Ekként tekintek rá újra.
- Nem tudtok felkészülni ereje ellen. Amíg ő napról napra növeli a sajátját, úgy fogy a tiétek. Ha nem törtétek volna fel a menny kapuját, talán még mindig elérhető lenne. Meglehet képesek is lettünk volna megvédeni, láthattuk volna, hogy mire készül. Persze, hiszen egyszerűbb volt elüldözni onnan, ahonnan figyelmeztethettelek volna - vonom ajkamat mosolyra. - Tudom, volt választásom: vagy meghalok, vagy elmenekülök - emelem fel kezemet védekezőleg, hogy aztán újra visszarakjam őket a párkányra.
Nem tudom, hogy mikor fogom tudni igazán feldolgozni a tényt: elüldöztek az otthonomból. S mindezt miért?
A kérdésemre megkapom a választ. Keserű nevetés szakad fel torkomból, fejemet lehajtom. Hajam az arcomba hull. Figyelem cipőm orrát, ruhám élét.
- Megérted, de nem értesz egyet? Ismerősen csengenek a szavak? - emelem fel tekintetem. Vádlón nézek rá, keserűséggel teli szemekkel. Fejemet aprón rázom csak. - Ugyanezt mondtam neked, akkor mégsem hallgattál meg. Hallottad hangom, de nem érdekelt, mert mint ahogy mondtad, kiálltál azért, amiben hiszel. Nem érdekelt, hogy mi lesz ennek a következménye - fintorba fordul ajkam szeglete. Egyszerre kezdek el undorodni tőle. - Miért érdekeljen akkor az, amit te mondasz? - teszem fel neki a költői kérdést.
Egykor őt sem érdekelte. Megértettem Gabriel döntését, egyet érteni mégsem tudtam vele, de ugyanígy éreztem Michael kapcsán is. Erre cserébe tőle mit kaptam? Pengét a hasamba. Lám-lám, most ugyanabba a cipőbe járunk.
Helyzetünk percről, percre változik. Mire újra feleszmélek, előtte állok. Figyelem a pengét a kezébe. Hallgatom szavait. Érzem a karomon a kard élét, ahogy forgatja, ahogy felsebzi a vékony hámréteget. Vérem buggyan ki, nem vészesen, éppen hogy csak megízleli a kardjának élét.
Szánakozva tekintek fel rá.
- Mi az, most már inkább csak fenyeget, minthogy tégy is valamit? - teszem fel a kérdést. Óvatosan lépek hátra, kezemmel pedig eltolom magam elől a pengét. Ellépek mellette.
Nem tartok tőle. Egy pillanatig sem. Hogy hová is igyekszem? Magam sem tudom még. Egyelőre a szobából vezet ki az utam, onnan pedig majd meglátjuk, hogy merre is.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 3:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Nem, nem téveszt meg ez a fajta játszadozás, és egy pillanatig sem hiszem, hogy ez ő. Vághatnék én is kiskutyaszemekkel bamba képet, csakhogy az enyémen aztán tényleg semmi, talán ajkam görbül, húzódik a látottakra, vagy pislogás mögé rejtem a várakozást és minden felbukkanó apróságot, hogy hagyja ezt, nincs rá szükség, sosem voltam ennek mestere. Ó nem, ezt bevallom. Tudok vigyorogni, marha rondán nézni, annak több faja is van, na de játszadozni?
- Azt mondod? Én szerintem van ebben bolond is, bőven, még ha azt nem is léped meg. Nincs hasznod belőle, nincs, mert nem ő a mindenki? - mégsem fogom én ezt itt csak elfelejteni, bár tény, ha ezzel egyel kevesebb gond, bár, annyi meg nincs, így talán lett volna valami kihívás, ha még gyilkos is, de kihívás. Ehh. Nem csalódás ez, csak szimpla beletörődés, ő inkább felkeresi a világ sűrűjét, keresi vagy teremti a dolgokat, mit számít, mi pedig a világ peremén kakasdombot játszunk, vagyis csak én, Gabriel arra megy és azt teszi, ami neki jó és jogos, én meg ügyesen nem szólok bele. Érdekel mi alakul, persze, hogy ott akarok én is lenni és akár formálni, helyem azonban megtanultam és persze, amikor eljön az idő, meg megtudom. Ha. Ó, valahol tényleg igaza van neki is, akármennyire kellemetlen.
Valami mindig van. Ebben biztosak lehetünk mind a ketten.
- Ó, szeretem ezt a fajta önbizalmat. Majdnem mint az enyém, mulattató – az, ha igaz, az ha téved, az ha épp most szakadna fejünkre az épület. Ha már annyira a világ mindenféle értelemben vett végét skandálja, akár ez is megtörténhet, elég port nyeltünk, vért is, bár kérdés, ő tényleg nyelt-e bármit is vagy csak a háttérben állva mozgatta a szálakat. Tényleg nem figyeltem rá, sosem figyeltem rá és senkire sem, szemellenzős csatamén vagyok, de most már figyelek, van rá időm – hogy a fene vigye -, és fogok is. Ha kisül a szemem a látványtól, ha kipukkadok a röhögéstől. Ujjai apró rezdülését, lépéseinek simaságát, mindene más, látványra ismerős csak, szinte érzem bensőmben a fel-felbukkanó kétséget és persze azt a csipkedő kellemetlenséget, amit jelenléte okoz.  Ó, akár vakarhatnám is magam, mégse teszem, ujjaim hajlítgatom néha, mintha minden percben merevebb lenne egy kicsit, elgémberedne. Mint mindenem. Talán csak nem viselem jól a világvége hangulatot és prédikációt, tuti allergiás vagyok rá.
- Mindenhol fogyatkoznak, fogyunk szép számmal, mi, angyalok, a legnagyobb alkotások – most mi váltunk prédává úgymond, bár ha ennek épp nem esünk áldozatává és nem is egymást tépjük, valóban, hova. Nihil vagy esetleg szándékosan keresnek egy nyugalmas pontot, megunják a háborút – vagy mi ez -, megunnak mindenkit. - Aki áruló, arról gondoskodom, a többi meg élhet kicsit, talán akkor mire felvirrad egy szebb nap, nem leszünk maroknyian – mert hát mennyien hullottunk ide le és mennyi maradt már. Nem szomorú ez, sok volt a haszontalan és semmirevaló, már rég nem mozgat meg bennem ez semmit sem. Csapnivaló, vagy épp áldás az érzéketlenség saját „népemmel” szemben, viszont, várható volt. Mindenki tudhatta előre, hogy valami más lesz, mind mások. Ki üres, ki kutató, ki megtanul értékelni, ki meghalni és ki igazán gyilkossá válni. Mészárszék tenyerem megadja a választ, talán igazából bennem is már valami sötét felleg forrong a fény helyett, csak ez nem épp Amara műve, hanem a sajátom, én fakítottam ki, lassú rétegekben és most kellemes viselni. Vagy csak áltatom magam mindennel, nem vagyok én kegyetlen, csak játékot játszom. Szabad eldönteni, melyiknek van erősebb igazsága.
- Kedv és parancs... Manapság ugyanazt. Mikor milyen a kedv, olyan a parancs. Szeszélyek törik fel a fejüket mindenhol, felveszünk dolgokat, elérnek minket. Ez a Föld, ez olyan hely, amely valamit elér bennünk, nem pedig az aranykalicka, ahol voltunk – vagy csak bennem? Lehet én vagyok csak így vele, engem ront, cirógat vagy épp mérgesít fel itt minden. Ó, legalább ebben első lennék! Nem mondom, élvezek én bizonyos fejezeteket. Állom a tekintetet, keres bármit is. Koszt, vérfoltot, igazságot, álomport, bármit. Én csak a faragott arcot figyelem, a mosolyt, egyszeri alkalomként azt, amikor elfogadtam a bölcsességét a gőgömmel szemben. Vagy több is volt tán. Sok minden volt. Volt, volt, volt. Utálatos szó.
- Meglepne olykor, mennyire – vonok vállat. Nem sért már meg ez, agyatlan hústorony, az vagyok. - Ó, nosztalgiázom társaságod kellemességében. Hát mi másért? - hogy lássam, ahogy azt a vacakod pöckölöd, hogy merre lépsz, mit mozgatsz át, mire készülsz. Vagy csak úgy. Meg mert nem hagyhatom, hogy egyedül kószálj, nem hagyok semmit. Vagy mégis, miközben itt sétálsz előttem? Semmit sem tudok előre veled kapcsolatban és baromira zavar.
- Mert talán épp elég, ami vagyok – talán jobb is, csak nem teszem hozzá. Még adni a gyilokhoz, eszenciát, és akkor aztán végképp elindul a lavina. Vagy még rosszabb. Lehet mégis akarnom kellene és akkor talán felrobbanna a világ. - Hallottam minden szavad, és talán ott tényleg vétettem egy apró hibát. De ne hidd, hogy nem teszünk semmit – még akkor is, ha hasztalan. Ha. Ez is egy apró szó, és utálatos. Tenni fogunk, tenni kell, másnem akkor irányítom magam és harcolok. Ahhoz értek. A tehetetlenség nem az én műfajom, Gabriel is érzi, érezheti ha épp érdekli. Hogy vissza kell fogni, vagy különben történni fog valami. A szörnyeteget etetni kell, és már nagyon rég éhes. Túl éhes.
- Ó, hát így valahol nem. De ha nem hagyta volna ki, akkor mi lenne? Talán semmi, megvolt biztos az ok az önzőségen kívül. Nincs jogom firtatni a tetteit, csak viselni a következményeket, akármi is az. Ophilia, te valaki mellett kampányolsz, ahogy én is. Furcsa hallani gondolom, hogy én valamelyest az élet mellett, megannyi után, amit elvettem. Nem fordultam viszont egyikőjük ellen sem és te se tennéd, ha nem lenne elméd bomlott. Mert az, én azt látom, viszont amit én látok... Felesleges magyaráznom, te A-t én pedig B-t fogok mondani, utolsó pillanatig – vonok vállat, ezen kár bármit is vitatni, nem tudunk egyre jutni, talán soha nem is volt ez belénk kódolva. Nem is baj. Bábuk voltunk és vagyunk, de mégse egyformák. Tessék, erre már büszke lehet bárki, főleg most. Hjaj.
- Én ezt értem. Csak nem értek vele egyet. Állatkertet akarsz, boldog lényeket a fűben és a levegőben, zöld mezőket és síri csendet. Kellemes esőt, ami csak a növényt táplálja, a napot, amin egy kis gyík sütkérezik, értem én, értem, érzem én. Pusztulni akarsz vele együtt és ezt látod helyesnek. Fanatizmus. Ezt a szót alkották rá az emberek. Vak hit és talán a szó szerinti semmiért – megérinteném, de ujjam csak rándul, semmi több. Nem áltatok senkit sem, és mégis. Igen, megtehetném, belemárthatnám a pengét, és talán remeg is a kéz, hogy megtegye. A másik felem, talán amit a belőle áradó aura altat el és csitít arra, hogy ne tegyem. Igen, bele kellene mártanom, de semmit sem tesz, csak itt jár és beszél. Máskor ennyi is elég lenne. Régmúlt idők karmolják talán agyam, vagy tényleg eltunyultam. Semmi lettem.
- Ha mosnám... De nincs mit. Én ugyanúgy látom magam a tükörben, vörösen – és megszoktam. És nem akarok mást látni. Aprót mordulok, a kardot figyeli, engem. Erősebb a késztetés, a szörnyeteg.
- Már rég taposom az utamat. Azzal, ha ezzel itt... - emelem meg a kardot tartó kezem – bármit is teszek, nem leszek jobb. Újabb vér, még több. Te akarod hát? Kihívást? Tépjük meg egymást aztán ami marad? Hisz te mondtad, nem számít semmi sem, nem lehet elkerülni. Akkor meg? Hova vigyázzak? - emelkedik a kéz, a fegyver, a penge. Csupasz bőrének nyomul, karján keres egy pontot, addig, míg vére serken, mintha... és mégsem. Ez csak játék.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 26, 2019 5:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
Some people aren't loyal to you... they're loyal to their need of you... Once their needs change, so does their loyalty
Ajkaimat kissé összehúzom emiatt apró ráncok képződnek orrom mellett. Játékosan vonom fel mindkét vállamat, így tökéletsen úgy nézek ki, mint az az ártatlan gyermek, ki valamiféle csínyt hajtott végre. Tudja, hogy nem kellett volna, a szülei mérgesek lesznek, mégis a móka és a kacagás kedvéért meg kellett tennie. Gyermek még, nem tudja, hogy mit is művel. Így nézhetek ki én is.
- Merész és vakmerő vagyok, nem bolond Bartholomew. Nem fogok Gabriel ellen menni. Semmi hasznom nincs benne - de abban igaza van, hogy ott vagyok, ahol az események zajlanak. Ha elég nagyképű lennék megkockáztatnám ama kijelentést is, hogy azért történnek ott az események, mert én ott vagyok.
Kevesen maradtak, kik bármihez is értenek, vagy bármit is átlátnak. Én ezek közé tartozom. Alakítom az eseményeket, aztán majd kiderül, hogy mi sül ki belőle. Kiderül, hogy mi fog kisülni abból, hogy meglátogattam Gabrielt. Talán nem ártana Lucifernél is látogatást tennem? Talán.
- Tudjuk, hogy ritkán tévedek. Vagyis soha - hajtom félre a fejemet, ahogy mosolygok rá. Igen, a tévedés nem az én testvérem. Nem született velem. Tudja, hogy igaza van, és tudja, hogyha ebben igazam van, oly sok minden másban is.
A világnak pusztulnia kell. Legfeljebb csak makacsságból tagadja még. De már nincs oly sok ideje hátra. Előbb-utóbb neki is rá kell jönnie, hogy ez így van. S arra is rá fog eszmélni, hogy semmit sem tehetnek az ellen, hogy ezt megakadályozzák. S miért? Az ékes bizonyítéka, hogy nem tudnak, de nem is akarnak semmit tenni ellene, hogy még mindig a városba vannak. Gabriel kezébe fegyvert adtam és elkótyavetéli.
Szomorú.
- Az utóbbi időben - vonom meg a vállam. - Hallom, hogy folyamatosan fogyatkozik Gabriel katonái. Ha nem megölik őket, akkor vajon hova lesznek? - teszem fel a költői kérdést. Persze egy fikarcnyit sem érdekel. Engem is megbélyegeztek Gabrielistának, mert fennmaradtam a mennybe. Ha így nézük én is csak a statisztikájukat rontom. Persze már odafenn a mennyben sem adta a szavát annak, amit ő mondd. De lényegtelen.
Arról egyelőre nem is teszek említést, hogy ahogy csökken Gabriel oldala, úgy fogyatkozik Michaelé. Lucifer meg… Hát ő még mindig úgy gondolja, hogy az emberek érdekesebbek. Szánalmas egy felhozatal. S ezeknek kellene megölnie Amarat? Kacag a májam.
- Oh, csak azt az apróságot felejtetted el, hogy nem azért vagy, hogy a kedvébe járj. Hanem, hogy kövesd az Ő parancsát. Nem egy ostoba arkát - vonom fel a vállamat, közben pedig oldalra tekintek. Zöldes tekintetem ott is hagyom, egy régi, indián álomfogón. Mennyi babonát követett ez is. Mennyire hiszékenyek voltak az emberek. Csak azt nem vették észre, mi kiszúrta a szemüket.
Miért kellett nekik mindig valami hit, amibe tudnak kapaszkodni? Ez miért része a léleknek? S ez most miért érdekel? Nagy levegőt véve emelm fel újra tekintetem a harcosra. Egykor barátomnak tudtam volna nevezni. Olyannak, akiben vakon megbízok, még akkor is, ha ő ártani akar nekem. De most? Nézzenek rá. Mily gyenge. Mily törékeny.
Szemeimet kissé összevonom szavaira. Szórakoztatnak, s ajkam szegletébe megbúvó mosoly ott vibrál.
- Mily édes - fordítom kissé el a fejemet. Szemem sarkából szemlélem, mielőtt ellépnék a helyemről és tekintetem is elszakítanám róla. - Azt hiszed, hogy tudsz gondolkozni. Ha így van, miért vagy még itt? - pöckölöm meg a polcon pihenő, poros örökmozgót. Milyen divatos volt ez ebben az időben. A folyamatosan mozgó golyó, ahogy a többihez pattan. Erejét átadja a többinek, míg az utolsót a magasba nem emeli. Majd kezdődik minden előlről.
- Szomorú, hogy sose akartál többet - akaratlanul is eszembe jut a tökéletes ellentéte. A démon, ki pedig mindent tudni akar és épp tőlem. Egyszerűen magam sem tudom, hogy mit akarok. Menekülnék tőle, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdéseire, neki meg felrovom, hogy nem érdeklődik. Azt hiszem ezt hívják női logikának. - De ez majd megmutatkozik az elkövetkező háborúban. Ahogy nem hallgattál meg hónapokkal ezelőtt… Pedig amiket akkor mondtam, emlékszel még? Figyelmeztettelek a Sötétségre, rá se hederítettél és nézd mi lett a vége. El fog mindenkit pusztítani és még csak tenni sem tehettek ellene semmit - fordulok vissza felé. Ajkamon parányi mosoly bújkál. Nem szelíd. Nem kedves, inkább kérkedő, de nem gúnyos.
Örülök. Örülök annak, ami történni fog.
- Tévedsz. Az öreg teljes mértékben kihagyta az alkotásból, és itt következett be a hiba. A pokol semmi, csak egy ócska játszótér, ami elhiteti veletek, elhitette velünk, hogy van értelme harcolni az emberek lelkéért. De gondolj bele. Mindegy, hogy hova kerülnek a lelkek, azokat Istent erősítik. Na de ha itt lenne Amara? Isten a világ legönzőbb teremtménye. Csodálkozól, hogy revansot akar venni rajta valaki? - vonom fel a szemöldököm érdeklődve. Mindennek mindig két oldala van. Amaráét nem nézik. Holott igaza van, nem is kicsit. Kicselezett mindenkit az öreg, azt hitte, hogy így majd tökéletesen mehet minden. Elzárta a testvérét és nekünk mit tanított? Hogy szeressük felebarátainkat. Ennél nagyobb kétszínűt nem látott még a Föld.
- Nem érted. Pedig elmondtam már. Ennek a Földnek, velünk együtt, mindennel együtt el kell pusztulnia. Ahhoz, hogy egy olyan újat hozzanak létre, melyet elejétől fogva megérdemelt volna az univerzum. Az emberek és démonok nélkül. Nélkülünk. Most nincs következménye annak, amit csinálunk. Vagyis, ami a következménye, az nevetséges és gyerekes. Nem érezzük a tetteink súlyát - de akkor?
Akkor ha egy fűszálat is letépünk meglesz a magunk jussunk. Ahogy annak is, ha jót teszünk. Annak is, ha gyilkolunk. Mert ez az egész erről szól. Most? Mi a büntetés? Lelki szenvedés? Nagyon megtörte a lelkeket, tényleg. Ezért váltak belőlük démonok, nem?
Figyelem miként rebbennek meg pillái. Szórakoztat, még akkor is, ha arca zord és komor, ahogy mindig is. Legalább lehet vele szórakozni és ez jó.
Azonban szelíd arca? Az nem az, mit vártam tőle. Arcom elkomorul. Szavaira nem felelek. Keserűen húzom fel ajkam jobb szegletét. Ez. Ennyi. Nem angyal már. Nincs semmi angyali benne, semmi sem maradt. Ahogy már bennem sem.
Továbbra sem érzem magam fenyegetve fegyvere láttán. Ha már meg akart volna ölni, régmegtette volna. Valami mégis visszatartja. Nem fogom faggatni, hogy mi ez. Ráhagyom.
- Oh, kérlek - hajtom oldalra a fejemet. - Ne áltassunk senkit - hisz senkit sem érdekel már.
Ahogy a mennyben is egy senki voltam, így itt is.
~Csupán magadat.~
Hallom újra a fejemben a hangját. Pilláim remegnek meg.
- Mily kényelmes amögé bújni, hogy Isten mit szánt nekünk, nem igaz? Mossuk kezeinket - feltekintek rá. Szemeimet szűkítem, ijedelem írmagját sem láthatja. Érzem érdes kezét az enyémet, enyhe szorítását. Érezheti, hogy izmaim megfeszülnek, vibrálnak bőröm alatt. Bármikor képes vagyok védekezni, ha arra kényszerítene. - Nevezz önzőnek. Nem érdekel már - rázom meg enyhén a fejemet. Élvezed a gyilkolást? Ellenem mégsem teszel semmit. Miért hát? - Mindig van, mindig is volt és mindig is lesz választásod. Vigyázz mely útra lépsz - pillantok le egy pillanatra a kezemre, melybe a kardot tartja. Majd vissza fel rá. Kihívóan.
Mit akarsz hát Bartholomew, mondd hát. Mit akarsz?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 11, 2019 11:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
- Való igaz, de manapság már elég lazák a határok, még ez is belefér. Meg, a te dolgod, mibe kotyogsz bele – mert nem hiszem, hogy ha nézőként is, de ne lenne benne valamiben, ami történik. Hiába nagy a világ és ritkán lakott, valami mindig történik. Engem nem zavarnak sem sértései, se nevetése, vagy épp a pillantás, amiből süt a gúny, vagy akármi. Nem mozdít meg nagyon semmit sem, becsületem ami van, csorba és nehéz kiigazodni rajta, a többi meg már rég valami másban mozog. Tény, hogy sokkal másabb, mint odafent, de egyszer nem akadályozta, hogy parancsot hajtsak végre, így hát... Minek is vele vesződni. Talán felesleges így itt most bármit is tenni, visszacammogni és folytatni ott, amit félbehagytam. Nem jön ide senki, ha nem hívom, és valahol érzem, hogy ő sem nagyon reklámozza jelenlétét, ha véletlen nem tévedek ide, akkor valóban láthatatlan maradt volna. És ez bosszantó. Roppantul. De nem mutatom mégsem, hogy mennyire zavar, csak csendben fürkészem tekintetemmel, minden apró mozdulatot követve.
- Azt mondod? - csak összefonom karjaimat mellkasom előtt, míg nevet. Nem volt vicces, ez lerí arcomról, másképp én is nevetnék, csak épp az ritka vagy hamis. Nem is tudok talán „szívből” kacagni. Nem is való hozzám, valljuk be. Vagy csak én nem akarom, hogy az legyen, részletkérdés. Kezeim leeresztve csóválom meg a fejem, nem értem, hogy sikerült pont ezt kiragadnia, de már mindegy. Ostobának hisz és néz, most nem felfele, hanem lefele tekint, ő van feljebb, előrébb, előnyben. Meglehet, lehet így is van, de nem fogom megadni azt az előnyt, hogy el is fogadom ezt a nézetet, úgymond. Sőt.
- Arról vagyok híres, ugyebár – tény, hogy néha igencsak erre hajazok mikor elkap a hév, és elhamarkodottan jelentem ki amit, azonban felkészült vagyok úgymond majdnem mindenre, ahogy támadna, ahogy cselekedne bizonyos esetekben. Senkit sem szabad, mert mindenkinek vannak trükkjei, hol csak egy hirtelen csapás, hol egész más. A hosszú élet során ezt volt alkalmam kitanulni, és bár a harcban tökéletesen kiismerem magam, az „életben” már kevésbé, amely idelent fogad. Első lépteim suták voltak a súlyos páncél nélkül, amely vállaimat nyomta, azonban mára már emelt fővel és vállal lépkedem, mégis, akad, ami nem a legjobb. Mondjuk a kommunikáció.
- Ilyen az, ha valaki alkot és mindenki a kedvében akar járni. Előbb-utóbb várható volt minden, ha nem is mondta ki senki. Hibát elkövetni pedig még nekünk is rám egyszerű – elég rossz alakban bízni, kétes szavakra bólintani, vagy oldalt választani. Én a sajátom nem érzem hibának, nekem az a feladatom, hogy Gabriel mellett álljak, és ez a mai napig így is van. Az, amik közben történtek, mindenki maga szempontjából értékelhetők. Talán a hiba ott volt, amikor nem figyeltem és így nem is realizálom. Pár lépést teszek a szobában, kényelmesen, csak a pillanat kedvéért, a bakancsomba akadt kavicsdarab aprót csikordul a súlyom és a padló találkozása által. Apró, mégis változás. Ami nekem elég, nem valaki helye, nem valaki világa. Vissza kívánok menni oda fentre, tény, de mindenki más is. Így, mit kívánhatnék még?
- Fogalmazzunk úgy, hogy mindig is tudtam, csak nem volt rá szükség. Sőt, nyers erő igen, de nem minden csak a látszat. Vannak bölcsebbek, de az ostoba az épp más, lenne mit sorolni – legyintek egyet, nem számít. Az sem, ahogy mondta, nem érint meg. Tény, hogy a marketingem valóban nem ígért mást, vagy épp én nem tettem érte. Agyatlan hústoronyként mutatkoztam be, csak épp nagyon is voltak gondolataim, a parancs azonban felülírta őket. Mindig. Ez már csak ilyen nálam. Mostanság viszont van idő és alkalom rá, mondhatni, kibontakozhatok akár, ha úgy adódik és szükség van rá. Nem tudhatom, hogy miféle tervek vannak Gabriel fejében, ez a jövő zenéje, és azt sem, hogy mostanság már meghallgat-e vajon. Nincs Isten, mint felsőbb utasítás, magunknak kell megoldani, és bár nehéz, eddig valamelyest sikerült is. Kérdés, meddig bírja még.
- Elég szegényes érdeklődési köröm volt és van, pont nem estél bele. De amit akartam, tudtam, amikor akartam, beszéltem veled. Nekem ennyi jutott, neked pedig az, hogy mindent tudj. Ez egyszerű, nem érdemes fennakadni rajta – lehet, hogy jobb lenne, ha mégis most okosabb lennék belőle, de ami elmúlt, elmúlt. Nem érdemes sem keseregni és kergetni, ha úgy hozza a menet akkor majd én is megismerem a szeletét, aztán vagy nem. Továbbra is az vagyok, aki, nem a kedves és pufók tollas, aki mindenkinek kedveskedni kíván. Ilyennek is kell lennie a szórásban, jobb, mintha meg kellene játszanom magam akárhogy. A színészkedés csak addig megy, ameddig túlságosan ráfókuszálok, azonban régen volt már ilyesmihez szerencsém, akkoriban, amikor még olykor-olykor valamiért idelentre szólt a feladat. Túl rég.
Elcsendesedve hallgatom a válaszát, szemöldökeim lágyan emelkednek ívbe, ezt a fajta megközelítést persze elsőnek hallom. Meg az indokot is, miért akarja a végét a világnak. Ó, hát így már könnyebben érthető, csakhogy az egyensúlyba bezavarók nem hajtanak olyan könnyen fejet, mint ő. Kimondva könnyű, gyakorlatban annál nehezebb. Én legalábbis azzá próbálom tenni.
- Gyanítom, pontosan tudta, hogy ilyen sorsot szán neki a későbbiekben, mint ahogy talán mindenkinek csak épp kicsúszott a kezéből az irányítás. Ha valóban ők az egyensúly és Isten sehol sincs, akkor ha most ezt a világot ledönti és még úgy sem jelenik meg, az egyensúly továbbra sem jön létre. Vagy tán abban bízik, hogy megjelenik? Nem az értetlent játszom, próbálom megérteni, hogy ez most micsoda. Mert eddig csak figyelemhiánynak tűnik, csak épp nála kicsit sok az isteni erő. Nem tudok azonosulni vele, de ezt már tudod. Te igen, akkor tégy úgy, a magad balgasága – viszont láthatja, hallhatja, hogy figyeltem és értettem, csak épp továbbra sem fogok vele egyetérteni. Ő utat választott és én is, már réges-régen. Ennek ez a rendje, és nekem roppantul nincs ínyemre, hogy ez a rend, a világ eltűnhet. Nem. Lehet akkor tényleg önző vagyok, de akkor mindenki az.
A kissé poros-piszkos kezeimet hamarost elönti a vér. Egy pillanatra rebben meg tekintetem, de arcomra nem ül ki félelem, ujjaimat a csordogáló vérben hajlítom ki és be, mintha meg akarnám markolna a vörös nedűt és magamnál tartani. Tudom. Ó tudom, hogy mennyi. Még sokkal több is. Fürödni, öntözni, világot itatni lehetne vele. Csak folyik és folyik, a padlót hamarost elönti, a lábam felé csordogál. Ó, rég láttam már így a kezem, és hamar el is tűnik. Megforgatom, mintha azt keresném, maradt-e rajta vér, de csak annyi pihenhet rajta, amit a gyakorlat alatt szereztem. Pedig könyékig úsztam az előbb, mégis... Talán hiányzik a válaszok és tettek ennyire nyílt nyers mivolta. Talán...
- Kérlek akkor másik ajtón kopogtass. Ha mégis találsz bennem jó mélyen, szólj neki, hogy késett. Igencsak sokat – szelíd mosollyal mondom ezt, mintha azt mutatnám, ennyi a jó bennem, ennyit tudok neked adni. Egy szelíd arcot, amely mögött minden, csak jó nincs. Aztán ez is eltűnik, elkomorodik, tekintetem nem csillan, egyhangú. Mintha unatkoznék, mintha a kard, amit tartok, már nem is lenne fontos. Megölni? Megpróbálhatnám, de ami benne van, az az erő, biztosan életben tartja, és talán a végzetesnek szánt szúrással engem érne el. Megérint, megfertőz vagy megöl. Egyik sem lenne kényelmes, mégsem teszem még el fegyverem, ott tartom, már csak az érzés kedvéért.
- Talán számít, csak nem veszed észre – mindegy ki minek mondja magát, az a fontos, amit tesz, semmi több. Ez már csak ilyen. Én sem teszek most többet, tény, de a bábú megmaradt bennem. Csak legyintek arra, hogy mit szúr ki az igaz, nem fontos momentum. Nincs. Az a legegyszerűbb. Tekintetem követi őt, nem tesz semmi olyat, én pedig mégis ugrásra készen állok, mint egy vadállat. Lehet nem is vagyok már több, és ezt ő is érzi, direkt húzza a húrt. Ohh. És én meg belementem.
- Ha-ha-ha – csóválom meg a fejem, mit számít mit mondanak. Nem történik meg. Játék, mindig csak a játék.
- Talán nekem Isten ezt a sorsot írta. Nem letaszít, hanem szép lassan engedi, hogy elmémet elborítsa a köd, és mészáros legyek. Egy újabb bábú, de ez most mindenkit lelökdös a tábláról, amikor csak akarja. Mi van, ha csak azért, mert jól esik? Ha egyszerűen ami egykor feladat volt, Gabriel parancsa, mára már egyet jelent velem. Ha már parancsolni sem kell, mert örömmel teszem szinte? Nincs benne rossz, ó persze. Akkor én egyenesen szent vagyok – pillantok le rá. - Mindenki változik, csak nem mindenkinek tetszik a végkifejlet. Önző vagyok, bevallom, de akkor te magad is – ujjaim az ő kezére siklanak, arra, amellyel a markolatot fogja, és ráfogok. Nem erősen, finoman, megemelve azt, mintha azt tanítanám neki, hogyan fogja a kardot. De csak ott hagyom, és úgy tekintek rá.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 16, 2018 10:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
Some people aren't loyal to you... they're loyal to their need of you... Once their needs change, so does their loyalty
Oh, ez a rezzenéstelen arc! Ez a merev szobor, melyet magadra öltesz, drága Bartholomew. Mondd hát, nem unod még? Nem unod, hogy próbálod takargatni, hogy ne lenne rád hatással a materiális világ? Hogy nem vetted át az emberek érzéseit? Hogy nem tanultál meg érezni? Meddig ámítasz még másokat, de legfőképp magadat?
Ajkamról a cinkos mosoly nem halványul. Ott vibrál ajkam szegletében, még akkor is, ha azokat kissé lejjebb engedem. Szemembe ott csillan a fénye a szórakozásnak.
Mert igen, te nem vagy más számomra, mint egy játékszer. Akárcsak Isten kezébe, akárcsak Amara kezébe. Se nem több, se nem kevesebb.
Mily pompás játékszer!
Figyelmemet nem kerüli el, ahogy nadrága zsebét piszkálja. Oh, hát itt vagy te.
- De hát, ki vagyok én ahhoz, hogy beleszóljak ebbe, nem igaz? - vonom fel pajkosan az egyik vállamat. Államat ráhajtom egy pillanat erejéig, zöldes barna íriszeimmel így figyelem a harcost. Kit egykor képes voltam a barátomnak tartani.
Az óvatosságára csak felvonom a szemöldököm. Kérdőn tekintek rá, mint aki nem igazán érti, hogy jól értette-e amit az imént hallott. Akaratlanul is szétnézek a szobába, majd le a kezeimre. Valóban. Itt állok. Itt vagyok.
- Azt hiszem, van még hova fejlődnötök - nevetem el magamat végül, fejemet kissé megrázva. Óvatosnak lenni?
Oh, drágám, ez már régen nem elég nektek. De hát mit is érdekel titeket? Eddig sem érdekelt most pedig úgy akartok tenni, mint akit igen?
- Oh, tényleg el akarod követni azt az ősi hibát, hogy lebecsülöd az ellenfeled? - vonom fel újra a szemöldökömet.
Miért is segítek neki? Miért is adok ötleteket? Hagynom kellene, hogy az enyészeté legyenek. Hiszen úgyis azé lesznek. De mégis. Addig jól lenne nézni őket a távolból, hogy miként marakodnak egymással. S miért? Nem is ez a kérdés, inkább az, hogy kiért? Egy teremtményért, ki magasról tesz rájuk. Mindkét tábor Isten háta mögé bújik.
Nem jobbak ők azoknál a keresztényeknél, ki az ő zászlajuk alatt irtották ki az emberiséget. S mégis miért? Mert nem egyezett a hitük? Isten soha nem nézte ezt jó szemmel és mit tesznek most a kis katonái? Ugynazt?
- Mindenki vágyott arra, hogy Istenke kedvencei legyenek, mint az emberek. Csak ugyanazokat a hibákat kell elkövetni a tökéletelenségért, hogy azok legyetek - jegyzem meg az orrom alatt motyogva, miközben tovább mustrálom a tárgyakat.
Halkan fújtatok egyet, ahogy ő az imént. Mily tökéletlen teremétsek. S ezeknek akartam egykor segíteni? Legszívesebben szembe köpném magamat. Azt a luxust mégsem engedem meg magamnak, hogy fintor üljön ki az arcomra.
Mégis megforgatom szemeimet, és még egy sóhaj is kicsúszik ajkaimon, miközben hallgatom, mi is elég neki.
Tényleg idáig süllyedtünk volna mindannyian? Ezért maradjon meg ez a világ? Tökéletlenek lettünk. Magam is, ezt jól tudom. De soha nem áltattam magam azzal, hogy Amara engem életben hagy, nem. Tudom, hogy nem fog. Mégsincs ezzel semmi bajom és miért nem?
Nincs győzelem áldozat nélkül. Valakinek ezt meg kell tennie. Az egyik oldalról nincs, soha nem is lesz. Önző lett mindenki, a saját életét félti. A démonokat és embereket még meg is érteném, de az embereket?
- Te tudsz gondolkodni? - nézek rá lepetten, nagyokat pislogva rá. - Ez új, mégis hol tanultad? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, pimasz szavaimat követve. - Azt hittem, te csak a nyers erő vagy, egy észkombánj kezébe - vonom meg a vállamat, nem időzve a témán túl sokat.
Igazából azt csinálnak, amit akarnak. Nem is értem magamat, hogy mégis miként jutna eszembe, hogy kisegítsem őket. Ezzel megtettem. Rés a pajzson. Több ilyen kegyet nem kapnak, főként nem tőlem.
Remény veszetten rázom meg a fejemet. Persze, hogy nem érti a hasonlatomat, ez túl magasröptű már nála. Igen, mert a világba mindig csukott szemmel járt. Nem nézte meg, hogy az Atyja mit is teremtett valójában. Nevetséges.
- Fájdalmat? - nevetem el magamat. - Oh, évek óta érzek, valaha is ez megakadályozott? Persze ehhez ismerni is kellene a másikat. Mily szomorú, hogy én pontosan ismerlek, te meg egy cseppet sem? - de ha belegondolunk az egész világgal ez van. Senki sem ismer, nem tudja a nevemet. Néhány kultúra feljegyezte, istenként tisztel. Nincsenek tisztába azzal a hatalommal, mely a kezembe van.
Nincsenek tisztában, csak egy démon. Arcom hirtelen komorul el, miközben felemelm tekintetem a harcosra. Ha azt hiszi, hogy képes megfélemlíteni téved. Már nem az vagyok, kit következmények nélkül bánthat.
Vállamat vonom csak fel, arra, hogy ügyesebb lennék. Nem, de én nem is tettem volna soha azt, amit ők. Ez az óriási különbség közöttünk. De azt a napot már nem fogjuk megérni, hogy ezt be is lássa.
- Még csak nem is a mi létezésünk, de nem is az emberek. Részben mégis. Az univerzum törvényei az egyensúlyon alapulnak. A Valódi egyensúly Amara és Isten. Nem Isten és Lucifer - itt mégis megengedek magamnak egy fintort. - Azt hiszed, hogy nem azért teremtette eredetileg, hogy leszáműzze? Pontosan ismerte ezen szabályokat mégis fittyet hányt rá, mert magának akart egy babaházat. Ne játszd az értetlent, mert számára ez a világ csak ennyi. És most ráunt - és ezért hagyja az enyéseztbe.
Na de, ha lenne egy valódi ellenfele, ha lenne tétje annak, amit ő is tesz, amit Amara is tesz, vajon megunná? Valamelyik is? Kétlem. De ezt úgysem érthetik meg ők. Ehhez túl egyszerűek.
Letekint kezeire, én pedig illúzióval egy pillanatra megmutatom mennyi vér tapad is kezéhez. Ujjai közül folyik ki a forró nedű, le egészen a padlóra, a lábaihoz.
- Angyalt vártam. Kiben megmaradt a józanság, a józan ész. Ki még tudja, hogy hol a helye a világba, de hát… - mert mondhatják rám, hogy gonosz vagyok. Hogy rossz vagyok. Soha nem fogják belátni ennek az ellenkezőjét.
Nem állítom, hogy az ő javukat szolgálom… Egyszerűen egy olyan jövőt, amit megérdemelne a Föld. S nekik, mint Angyalok ezt tudniuk kellene.
- Oh nem. Én másokkal ellentétben tökéletesen vallom, hogy az vagyok. Mint, ahogy nemrég mondtam neked. Eddig Isten kezébe voltam egy báb, most Amaráéba. Viszont nekem van választásom és az igazságot választottam, még ha ezzel mindenkit is magam ellen hangolok. Számít ez ma már valamit? - hajtom félre a fejemet, miközben a torkomhoz illeszti a kardot. Így tekintek fel.
Nézeteim miatt egyik oldal sem fogadott be magához. Az egyetlen ki megtette is cserben hagyott. Mit számít az, hogy ki mit gondol rólam?
Semmit.
- A szemed szúrja ki az igazság - suttogom számára, dacosan állva pillantását. Lélektükreim nem lágyulnak el, mint egykor. Kemények, ridegek. Akár egy angyalé, kiben nincsen érzelem. Akár egy valódi angyal.
Mordulása jóleső mosolyt csal arcomra. Figyelem a kadot. Nem kell hozzá nagy erő, hogy újra olyan fenségessé tegyem, mint amilyen régen volt. Markolatára csúszik kezem. Szinte beleillik a tenyerembe. Háttal állok neki. Mégsem tartok tőle. Most sem.
- Önkényességről akarsz beszélni? - kérdezem kétkedőn, majd feltekintek a plafonra. - Csoda, hogy nem omlik rád… Vagy a föld nyílik meg ilyenkor alattad? - mit is használnak erre az emberek?
Tekintetem lassan vezetem fel rá, a markolat körül enyhülnek ujjaim, miközben mellém sétál.
- Mikor lettél ennyire önző? A saját életed jobban érdekel, mint egy nagyobb jóé? Nincs benne rossz, ha én átlátom azt, amit ti nem. Ti csak makacsul ragaszkodtok valamihez, mi már rég nem létezik. Sajátjaid vérét ontod és kiért? Egy olyan Istenért, ki magasról tesz rád? Mondd, miért? - hangom nyugodt, nem ingerült, nem emelem fel. Szinte már csendes. Vészjóslóan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Nov. 12, 2018 9:08 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Amíg az ő arca változik, az enyém nem moccan. Csak bámulok, és játszadozásaira fáradt sóhajjal válaszolok. Nem szeretek játszadozni, azt hiszem, nem is tudom, hogyan kell. Az emberektől, ha valaha is tanultam, azt sikerült elsajátítanom, hogyan kell megölni a másikat, válogatott módszerekkel. Persze, előtte is tudtam, ha nem is tettem oly sűrűn és olyan nagy hévvel, mégis, a változatosság, amiket kitaláltak... Az ókorban, a középkorban, megannyi véres és még rettenetesebb történést láttam, amelyben aztán minden kreativitásukat bevetették. És talán itt romolhatott el minden, és tanulhattam volna kellemesebb dolgot is, mint a műmosolygás és a szép beszédek. De nem. És talán ezért is jutottunk idáig.
- Hát vajon! - mordulok fel, ismét csak a játék. Türelmetlenül piszkálom a nadrág zsebének szélét, amely már egy kicsit rojtosodásnak indult, vélhetően azért, mert annyi dolgom van manapság, hogy ott jár legtöbbet a kezem és nem mások arcában. Szörnyű, mikre nem vetemedek néha. - Nem csak ők vannak angyalok, elég elszabadult idelent, van okunk ha nem is félni, de óvatosnak lenni. Talán tőle valóban nem kell, még ha az én tenyerem viszket is – vonom meg a vállaimat, mert fogalmam nincs, Michael-el épp mit tervez Gabriel, nem avatott még egyelőre be, ahogy viszont ismerem, tudom, hogy valami biztos lesz. Vagy csak reménykedem? Fura. Mármint, hogy ilyesmire is elérek néha, vagy épp az hozza ki belőlem, ami belőle árad? Megrázom inkább a fejem, koncentrálok a jelenlétére, amely valós és előttem van. Mondhatnám, hogy még mindig meglepő az, hogy tényleg eljött, de nem. Ő olyan, aki betartja amit mond, bár általában azok a szavak is ártatlanabbak voltak és kedvesebb köntösbe öltözve tárultak az emberek elé. Nem pedig... ilyen ridegen. Bár, végül is, ez engem is hidegen hagy valahogy, nem mélyedek el abban, amik történnek, amik bárkivel történnek. Az a fontos, ami nálunk van és ahogy az „ellenséges” vonal mozgolódik és tesz-vesz. Igen, egy gép vagyok, bevallom. De ezzel sem ő, sem más nem tud és nem fog tudni mit kezdeni. És nem is akarom. Nem én leszek a szerény vagy épp a kedves, van ezekre elég alak, nem azért tartanak. És hogy ő mit gondol? Valahol érdekel, de valahol nem is, és ezzel nincs is semmi gond, az a fontos mindig, ami történik.
- Nekem ennyi is elég, látod – még egy apró vigyor is kiül arcomra, láthatja, hogy mennyire örülök ennek, vagy csak most épp én szórakozom vele. Persze, lehet ez neki totál mást jelent és olyasmit rejtett amire én nem figyeltem vagy épp nem tudom értelmezni. Akad ilyen is, persze nem sűrűn, de akadhat. Hibalehetőség elég, vagy épp az, amin keresztül megy vagy ami épp benne. Nem, nincs elfelejtve semmi sem a sivatagból, csak épp pihen, mert eltereli a figyelmem.
- Mindenben is kell gondolkodni, valakinek legalábbis. Én kevésbé tudok rajta mulatni, mint te – még akkor is, ha tényleg jogos a vicc és tényleg annak számít minden. Ugyanúgy lehetne a másikon is élcelődni, hisz ők is falak mögé rejtve védik a területüket, csak mi a naposabb részre kerültünk, ők pedig a kellemes hűvösbe, de semmit sem számít. Az ő módszereik is hasonlóan, de közülük nincs itt senki, akin mulatni lehetne.
- Lovak – emelkedik magasabbra szemöldököm, hogy mégis mik jutnak eszébe arról, ahogy reagálok egy-egy dologra. Nem, a humoros felem ennyire még nem fejlett, de nyeríteni sem fogok, a hátamra se kapom, hogy körberohanjak vele a szállodán. Csak a fejem rázom meg végül, elengedve ezt.
- Fájdalmat. De jutnak eszembe, csak nem mondom ki. Nem kell csalódnod, nyugodj meg. Vagy tedd, ahogy jónak érzed. Azt teszem, amit szükséges – tárom szét karjaimat, hogy ezen most nem fogok vitázni, ameddig a módszerek, amik ott és akkor kerülnek elő, egyvalakinek megfelelnek, nincs probléma. Mindig vannak és lesznek károgók, akik mindent kritizálva szólnak bele. - De te biztos ügyesebb lennél – mert ez olyan könnyű. A sajátjaidat irtani. Az elején nem volt, de manapság... Számít már valamit is, hogy egy fajból, egy nagy családból származunk? Nem, már nem érzem. És nem is akarom. Én is kihalok odabent, egy részem biztosan, még ha nem is érzékelem. Talán ez az, amire rá akar mutatni és ami talán még neki sem tetszik. De ugye, bagoly mondja...
- Azt mondod, azért kell elviselnünk a Sötétség tisztogatását, mert Atyánk felrúgta a szabályt? Azzal hogy létezünk, vagy épp az emberek? - figyelem, ahogy mesél, majd fejem kissé hátradöntve meresztem tekintetem a viseletes plafonnak. Lassan a repedésekből növények törnek elő, gyökerek, vagy szimplán leomlik. Gyengül. Ez a természet szemében hibás és visszaveszi, eltemeti a homok alá, hogy ismét csak a hatalmas, aranyszín tenger maradjon utána és a forróság.
- Eldobják, vagy egyenest megsemmisítik – emelek vissza a tekintetem rá. - Nem fáj, köszönöm a kérdésed. Emberi lennék? Hát, talán az a rengeteg vér, ami rám került... - nézek le magamra, mintha még mindig ott lenne rajtam. Néha, szinte még látom is, ahogy beborít, arcomra kerül, egykor szebben csillogó tollaimra is került. - Már én se mit? - nincs rajtam most egy csepp sem, követem arcának változását. - Többet vártál, mi? Kaptál egy gyilkost, de mit vártál? A megváltást? - nevetem el magam, röviden, halkan csattan vissza a falakról. Ide sem illik.
- És te már nem vagy báb? Elvágtad a zsinórokat és már nem is vagy üres? Gondolom erre célzol – ezeket eddig is tudtam, mindig is tudott volt. De akkor ő most micsoda pontosan? Szabad vagy ismét csak szolga? Jut-e nekünk más szerep, vagy csak eljátsszuk azt, hogy mennyivel másabb, de mégis, képtelenek vagyunk újítani. Hmm..
- Rég nincs igazság – közel van, ismét érzem, persze haloványan, lehet csak magam csapom be. De a libabőr ellep, és mire bármit tehetnék, eltűnik. Felmordulva pördülök meg és keresem meg tekintetemmel. Nem menekült messzire, a világ végére, csak vissza a csecsebecsék közé. Követem hát.
- Mindenki érdekét? És ha nem kér belőle senki sem? Önkényesen döntesz olyanról, amiről nem kellene. Jöhetnék azzal, hogy semmi jogod nincs hozzá, egy senki voltál és vagy, de nem. Tudod miért nem? Mert ha én az elmém mélyén tudom az igazat, akkor te is, hogy itt valami nagyon büdös, hogy te sem és a tetteid sem érnek a jó árnyékába sem – állok meg ismét mellette, ahogy a kardot vizsgálja. Régi vacak, az enyém ujjam közt pihen. De még nem moccan. - Te csak ugyanúgy báb vagy, csak más kezében.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 8:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
Some people aren't loyal to you... they're loyal to their need of you... Once their needs change, so does their loyalty
- Uh - vonom össze szemöldökeimet, s úgy tekintek rá, mintha valami nagyon csúnyát mondott volna, én meg épp emiatt róvnám meg. De ehelyett inkább csak nézem, és hallgatom ujjainak a ropogását. Igen, sajnos ezeket is meghalljuk. Angyalok vagyunk, érzékeink kitűnőek. Azt is meghalljuk, amit nem akarunk, azt is meglátjuk, amit nem kellene. Így volt ez vele is, odakint a sivataba. Látta, amit nem kellett volna. Emiatt van itt. Már csak az a kérdés, hogy akarja-e ezt az erőt, vagy elpusztítani akarja. - Angyalként miért is gondolnál angyali képességek kivédésére, mh… lássuk csak - egyik kezemmel átölelem a testemet, amíg a másikkal az államhoz emelve ütögetem meg az ujjaim hegyével azt. - Áh, nem hinném, hogy épp Michael katonáitól kellene tartanotok. Végül is mit akarhatnának itt, ebben a városban, épp ellenetek, nem igaz? - hajtom oldalra a fejemet.
Több eszem. Megmondtam neki, hogy vissza fogok jönni. Készülhetett volna rá, de nem tette. Nyilván ennek is én vagyok a hibása. Hozzáírom a listámhoz, mi mindenért hibáztattak az elmúlt időszakba. Nagyon már nem érdekel. Sem ő, sem a többi angyal, kiket testvéremnek kellene, hogy hívjak. Már nem azok. Elvesztették ezt a jogot abban a pillanatban, hogy lejöttek a Földre és hol az embereket gyilkolják, hol pedig azt képzelik, hogy lehetnek velük egyek.
Szánalmasok. Azt hiszik, hogy érdekel még szánalmas életük, viaskodnak egymással, most is. Nem tesznek semmit, csak kakasok módjára viselkednek.
- Kár, hogy csak ez alapján vagy motivált - vonom meg a vállamat. De tudja, mit? Vegye ajándéknak. Megmutattam, hogy merre is van rés a pajzsukon. Most tehet ellene. Később meg nem fogom ebbe a kegybe részesíteni.
Legközelebb nem fogom veszélyre figyelmeztetni, amikor majd magam jövök. Amikor majd én magam leszek a veszély, mert az leszek. Ha így haladok… Erőmnek nem lesz párja és fogalmuk sincs erről.
- Szóval idegilenes megoldásokban gondolkodsz - sétálok a szobába, a tárgyak között, mustrálgatva aszokat, szavait összegezve. - Ez igazán… taktikus - pillantok rá és még kacsintok is neki. Szavaimat átitatja a gúny, erre maga is rájöhet.
De persze az “ő városa” az ő döntése. Úgy tesznek, ahogy akarnak. Számtalan módját találhatnám miként toldozzam be a hibájukat, mégsem nyújtok több segítő kezet. Ha barbár eszközökhöz akar nyúlni, tegye csak meg.
- Tudod ló. Az emberek szerint az egyik legnemesebb teremtmény. Azok fújtatnak így - bökök állammal az irányába, célozva az előbbi hangjára.
Nyilván nem érti a poénomat. Miért is értené. Kevesen vannak. Az egyikük még nem értik, a másikuk szerint meg nem vagyok vicces. Na de sebaj, ezen is túlteszem magam. Vagyok ehelyett több más minden is.
- Tényleg, ennél barbárabb módszerek nem is jutnak eszedbe? Lassan tényleg csalódni fogok benne, Bartholomew. Levágással mit érsz el? - attól még erőmet tudnám használni. Amit akarnék megszerezhetnék. Mennyi idő lenne, amíg belemásznék a fejedbe?
Mennyi idő lenne, amíg kitörölnék minden emlékedet?
- Sötétség, Amara, Isten, a Fény, lényegtelen miként hívod. Az Univerzum törvénye, melyet senki sem írhat felül. Isten megtette. Ne engem okolj, amiért ennek most megisszuk a levét - vonom meg a vállam hetykén, mint akit nem érdekel. Valóban nem. - Te is tudod, hogy mi történik a hibás szerkezetekkel, miket nem lehet már megjavítani - hajtom oldalra a fejemet. - Mi az Bartholomew, ennyire fáj hallani az igazságot? Persze tudom. Sok ember képtelen ezt elviselni. De hogy mindennek ellenére, ennyire emberi legyél? Hogy már te sem? - húzom el az ajkaimat. Ezúttal őszintén. Leolvashatja tekintetemből, hogy most valóban nagyot csalódtam benne. Nem viccből, nem gúnyból. Igazából.
Figyelem, ahogy keze a fegyverének markolatára fonódik. Mégsem fogom vissza magam, de nem is tartok tőle. Sőt mi több, továbbra is képes vagyok hátat fordítani neki. Letörölni a port, és újra tisztává varázsolni ezt a helyet. Nem kellemesebb így beszélgetni?
- Te csak a báb voltál a meste kezébe, semmi több. Egy üres szolga, mint ahogy én is. Mint bármelyik másikunk. Ennyire naiv nem lehetsz, hogy többnek hiszed magad- fordulok felé. Hallom, ahogy a fém kihúzódik a hüvelyéből, rettegés mégsem költözik a szemembe. Ahogy akkor sem, a könyvtárba. Itt sem.
Nem fogok tőled tartani Bartholomew.
- Tudod az az igazság… -kezdek bele, hátrálva a kardja elől. Akkor legyen ez az újabb táncunk. A falnak ütődik a hátam.
Hát azt hiszed, hogy ez engem megállíthat?
Államat illedelmesen emelem a magasba, a kényszerítés nyomán. Tekintetem lassan vezetem fel rá.
- Angyali erők - felelem és a teret meghajlítva már ott sem vagyok. Mögötte jelenek meg, egyenesen egy régi római rövidkard felé közeledve. Spartacusé volt. Persze közben ezerszer megállíthat ha akar. - Szóval azt akartam mondani, hogy mindennek ellenére, sose hazudtam. Nem tettem meg egykor sem, most sem teszem meg. Te most gonosznak látsz, elpusztítani valónak, holott én mindenki érdekeit nézem. Még ha ezek drasztikusnak is tűnnek. Elméd mélyén mégis tudod, hogy igazam van - simítok végig a gladius élén. Kopott. De mennyi idő alatt tudom újra olyanná tenni, mint egykoron volt? Egy szempillantás csak.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 12:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Ropognak azok az ujjak, ahogy egyre erősebben szorítom ökölbe kezem. Ó, tudom, mit élvez annyira, szinte ki van írva arcára és már-már ugrálhatna is örömében, de ez a csendes káröröm talán rosszabb bármi másnál. Nekem legalábbis. Persze, tudása mindig is nagy volt, elvégre olyasmikért felelt, amiket a halandók elképzelni sem tudtak sosem, nemhogy egy helyen tartva ügyelni és őrizni, mégis, én, akinek az lett volna a dolga, hogy figyeljen és őrizzen. Botlásom újabb lépcsője, és nem attól félek, hogy ez halálom vagy kegyvesztésem okozná, ha úgy kell lennie, legyen, csak egyszeriben emlékeztet arra, hogy idelent egyre jobban és jobban elkísér a hibázás lehetősége, ami odafent lehetetlen volt, idelent a valóság. Őszintén, ha már valaminek el kell idelent érnie, ne ez legyen, de ez nem kívánságműsor.
- Angyali képességek, mi? Gondolt rá a fene, de talán úgy véltem, több eszed lesz talán – vállat rántok, eladom úgy, mintha ez nem érdekelne. Gondoltam rá persze, aztán minden másra, azért is erősebb a központ láthatatlan fala, de ide, a peremkerületre nem gondoltam eléggé. Újabb hiba. Újabb adag a parázsló dühre. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. Lehet őt idegen erő falja fel, de engem saját magam és ha elvesztem az irányítást, félő, hogy amit Gabriel székhelynek nyilvánított ki és amit védeni kíván, a földdel teszem egyenlővé. Ha nem tudom megvédeni, ne legyen senkié. De hamar elillan ez a kép, hamar elűzöm, mert még tudom. Önmagam maradni, vagy annak egy új, másabb változatának. Előtte állva, nevetését hallgatva mint holmi szobor, képtelen vagyok magam akár egy mosolyt kicsalni arcomra. Most nem megy, ujjaim elernyednek, öklömet szétnyitom.
- Ezt igazán megnyugtató hallani. Sőt mi több, motivál egyenesen – hogy jobb legyek, vagy valami olyasmi. Élesebb szemmel és ésszel viseltessek. Bevallom, lehet ezek az üres időszakok megkoptattak valamit, másnem a csavarokat a gépezetben. De hát már megmondtam neki is, Gabrielnek, ezzel nem megyünk semmire, és lám, talán lesz is belőle valami. Ez táplál igazán. És ő? Próbáljam gyűlölni vagy inkább szánjam?
- Azért ez nem egészen így igaz, de ha azt akarod, hidd ezt. Majd ismét nekiállok kiaggatni azok fejeit, akik ilyesmire vetemednek és leszoknak róla egy időre. Azok voltak a szép idők! Ha ilyesmire vágynak... - visszafogtam magam eddig, mert azt kellett. Akkor majd másképp lesz. Ha kell, minden centit beboríttatok valamivel, vagy épp állítok oda valakit, vagy bármi. Ne ez legyen a legnagyobb gond, de azt tudom, hogy szűkíteni kell a kört. Ami nem kell, az mehet az enyészetbe. Felégetem, és csak az üres vázak maradnak, amelyben már senki nem lel semmit sem.
- Paci? - nevetésére felvonom a szemöldököm, sosem voltam kellő ahhoz, hogy az ilyesmi hasonlatokat komolyan vegyem vagy magamra értsem. De csak legyintek, ismét nevet. Még a nevetése is idegen. Ki bújt hát beléd?
- Tolvaj. Tökéletes megnevezés – teszem karba a kezeim, egyelőre. - Apró kis tolvaj. Hmm.. melyik kezed is vágjam le? Mindkettőt tán? Mert ugye azoknak az jár. Az emberek rácsok mögé zárták, de az túl kegyes, kijutva ott lehet folytatni, ahol abbahagyta – nem, én nem vagyok kegyes. Fogalmam sincs, tudhatnak-e azokról az angyalokról, akiket elfogva kínoztam, akiknek nevére már szinte nem is emlékszem. Keresi őket még valaki, vagy a többi fivérünk és nővérünk után az enyészeté lettek csupán? Az ő emléküket nem keresheti, más pedig nem pihen úgy a porban, elhagyatva. Vagy mégis? Nem én feleltem a fegyverekért és kegytárgyakért, megvan az, hogy ki a hibás, és ha valóban valami olyasmi a tét, amely sokat számítana... Megvan kinek a keze hull a porba.
- Az elmélet mindig is nehezebben ment mint a gyakorlat – tárom szét kezeimet, mintha ez egy nagy vallomás lenne. Ő az irattáros, én a katona. - Megint a Sötétség? Akkor okolom őt, mit bánom én. Most nem róla van szó, hanem rólad és a pimasz kis szádról – kezeim leeresztem, de tekintetem egy pillanatra sem szakad le róla. Nem tesz semmit, én viszont készen állok bármire. Az érme le, majd fel reppen, ostoba játék, csak az időt pazarolja. Mégsem reptetem ki kezéből, hagyom a gyereket játszadozni úgymond. Vagy nem merek semmit? Ujjaimat a fegyverem markolatára csúsztatom, és ott pihentetem.
- Az embereknek mi voltunk azok, mi egyengettük az utakat – és húztuk is meg a vonalat, ami után semminek nem kellene lennie csak épp átsétált rajta a maradék. Bosszantó. - El kéne hinnem, hogy neked poros vázákra és hamis bálványokra van szükséged? Ugyan kérlek, tudom hogy hülyének nézel, de ennyire nem kell – a fegyver előkerül, most nem érdekel semmi. A távot lecsökkentem, majdhogynem a falnak szorítom őt, miközben ismét csak játszadozik, mint a sivatagban. Már megint ez az érzés... Frusztrálja minden idegszálam, talán ezért nő bennem a méreg. - Elég a játékból.. ki vele, mindennel – a penge hegyével cirógatom meg állát, arra késztetve, hogy fejét megemelve csak rám figyeljen.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 10:54 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Ajkamon galád mosoly játszik, arcomról szinte levakarhatatlan. Apró győzelem ez, egy olyannal szembe, mint Bartholomew. Hiszen lássuk be, ő nem más, mint egy iphraem én pedig… egy senki kis rangtalan. S még így is képes voltam átverni, kijátszani őt. Azért ez mindenki számára egyfajta győzelem lehetne. Vállamat újra csak hetykén emelem fel szavai hallatán.
- Ilyenek ezek az angyali képességek. Remélem tényleg nem gondoltad komolyan, hogy leszek még egyszer olyan balga, hogy végigsétáljak a városon - mosolygok rá negédesen. Hiszen most én vagyok nyerege.
Nem zavar, nem frusztrál közeledése, sőt mi több. Szórakoztat ingerültsége. Halk nevetés csúszik ki számon. Hogy mit várok tőled? Oh, drágám, semmit. Egyszerűen te nem vagy most más a kezembe, mint egy játék. Egy üres baba, ki nem az én szavaim szerint mozog. Persze, ehhez előbb még Gabriel kegyeibe kell beférkőznöm.
- De ne aggódj, nem csak most járnék túl rajtad - vonom meg a vállam, ezúttal érdektelenül. Ajkamról is lekerül a mosoly, arcomon nem fut át a gyermeteg káröröm. Ami igaz, az igaz. - Nem ez lenne az első alkalom és vélhetőleg nem is az utolsó. Bárki más is úgy jár, kel ebbe a városba, ahogy nem szégyelli és még csak fel sem tűnik nektek. A nagy harcosoknak - fejemet megrázom. Gyalázat, hogy idáig süllyedtek.
S ezeknek vagyok én a testvére. A kérdés már csak az, hogy erre vajon mit fog lépni. Hagyja, hogy ez így maradjon, ahogy ezt tette az elmúlt huszonhét évben, vagy végre tenni is fog valamit? Ha egyet tippelhetnék, megtenném.
- Mint egy kis paci - nevetem el magam végül, prüszkölését meghallva. Angyali lovacska. Igazi pegazus is lehetne. Ha az ő lénye sem lenne annyira romlott, mint az enyém. Máshogy, teljesen máshogy, de mégis ugyanúgy.
- Mh, sajnálom, én sem árulhatom el a művészi titkaim. Egy besurranó tolvaj, sose árulja el, hogy mit tud és mit nem - húzom össze finom a szemem alatti bőrt. Ennek hatására az orrom is kissé felhúzódik, arcomat pedig egyfajta… gúnyos fintor uralja.
- Látom te sem sokat tanultál - forgatom meg a szemeimet. - Az igazság pedig napról napra a szemünk előtt van. Ne másokat okolj, hogy vak vagy ahhoz, hogy ezt észrevedd, Bartholomew - vonom még fel a vállam, még egyszer, mielőtt hátat fordítanék neki. Ostoba dolog? Meglehet. De gyere és akkor ölj meg, ha van rá merszed.
Ez legalább oly esztelen és ostoba dolog, mint ahogy Abaddon felfedte a kártyáit. Őt mégsem játszottam ki. Egy pillanatra kalandoznak csak el a gondolataim.
Te döntesz.
Fejemet enyhén megrázom, miközben inkább felkapom a pénzérmét. Körmömmel adok lendületet számára, hogy a magasba emelkedjen. Süvítése közben, finom hangon csilingel. Majd a tenyerembe huppan. Majd újra a magasba. Újra és újra megismétlem a mozdulatot, mindannyiszor követem az érme útját, mintha a legbecsesebb játékát találta volna meg egy gyermek. Akaratlanul is csodálom a földi élet minden egyes fizikai törvényét.
- A sors, ne nevetess ki kérlek. Tudjuk jól, hogy az nem létezik - figyelem, ahogy tenyerembe ér vissza az érme. Látom rajta Hadrianus képmását, horgas orrát, göndörödő haját. Felelevenedik a kép, a valódi személyről, ki azóta már a pokol szolgája. Ujjaimat finoman zárom össze felette. Nem teszem vissza a helyére. - Csak ami nektek nem kell, más meg hasznát venné - vonom meg a vállam. - Ne tégy úgy, mintha nagyon érdekelne itt bármi is, ha így lenne… Nem lennének annyira porosak - húzom végig az ujjamat a Szent Grál hasonmásának peremén. Megfordítva kezemet láthatom, mily vastagon áll rajta a por.
Ez szinte már szentségtörés. Kettő tapsolok és a helység máris visszanyeri régi, fényes pompáját, a mészárlás előttről. Igaz a taps nem kellett volna a hatás miatt mégis megtettem. Apró trükk az angyaloktól, mely megmaradt még számunkra.
- Na, így máris jobb.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 27, 2018 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Poros, kissé vérfoltos arcom, törmelékkel megszórt tincseim és viseletes öltözékem tökéletesen illik ehhez a helyhez. De ahhoz nem, ami egykor volt. Emlékszem. Most, minden apró dolog eszembe jut, pedig azóta sosem jártam itt, a közelébe sem nagyon. Nem volt miért, mert ami akkor kellett, azt elvittük, a halottakért senki nem aggódott. Bűzük elviselhetetlen volt, amikor oszlani kezdtek, így hát azokat, amik útban voltak, túl közel voltak a fő helyszínhez, tűzre vetettük, vagy egyszerűen a határba hurcoltuk. Őszintén, az emberek egy régi kegyetlensége, a régmúlt idők borzalma hasonlatos ehhez. Ahogy nincs is olyan rég, nincs egy évszázada, hogy Európában művelték ezt egymással, vagy ahogy még régebbre nyúlva, a hőskor nagy csatái előtt. Semmivel sem tettük különbet, csak mi világszintre húztuk. És ide is.
Az utcán sikolyok hangzottak fel, az autók csikorogva próbálták kikerülni az útra érkező angyalokat, vagy azokat, akik oda menekültek. Hamar tömeghisztéria lett, előkerültek a fegyverek, a rendőrök, mindenki, akinek mersze volt hozzá. Semmit se értek. Tömegkarambol, nem egy ember abba halt bele, az angyalok pedig, köztük én is, házról házra masíroztunk. Az ajtót, mely aranyozott kilincsű üvegből állt, egy pöccintéssel robbantottuk be. A szétszéledő üvegszilánkok ropogtak talpaink alatt, a tekintetek hamar riadtra váltak, amint meglátták a véres pengét. Mint a vágásra ítélt malacok, pont úgy visítottak. Kezemmel jobbra, majd balra intettem, a mögöttem álló osztag ketté oszlott, és tette a dolgát. Előre haladtam, egy biztonsági őr állt meg előttem. Elhízott volt, izzadt és büdös, mintha bevizelt volna vagy csak alapvetően ez lengte körbe. Remegett a keze, ahogy rám fogta a nevetségesen apró pisztolyát. Olyan közel sétáltam hozzá, hogy mellkasomnak simult a fegyver csöve, és jobban reszketett ujjai között. Használd, Edgar, használd csak. buzdítottam, de Edgar felsült, a fegyvert pedig a földre került. Nem én öltem meg, hagytam, hogy végignézze, ahogy kollegái, a szeretett pultos lányka, vagy épp az idegen vendégek haltak meg kezeink által. És csak eztán adtam meg neki a kegyelemdöfést, stílusosan, azzal a pisztollyal, amit rám fogott. Ne mondja senki, hogy nem tudok kreatív lenni.
Szoba szobát követett, ember embert, életet a halál. Aztán csend lett. Csak a padlóra csöpögő vér, a még mindig kattogó óra, vagy épp a falakban sistergő elektromos áram marad csupán. A város is szép lassan elnémult, elhallgattak az autók, melyek szakadatlan dudáltak, vagy épp a szirénák, a zene. Las Vegas történelmében először elaludt, örökre. Az áramellátás megszakadt, az órák elemei lemerültek, az idő szép lassan eljárt minden felett. Néha találtunk egy-két bujdosót, akik talán addig egérlyukban kuporogtak, végül viszont senki nem maradt. Még a macskák sem.
Jobbomnál egy óra lóg a falról, már rég nem mozdult mutatója. Előttem pedig a szőkeség, ahogy visszatérek a jelenbe. Most nem pettyez, nem fürdök emberi vérben, szinte még vonásaim is mások. Minden más.
- Örökre semmi sem, mint látod. De te... el kell ismernem, most túljártál minden figyelő szememen és fülemen. És tudod mit? Baromira bosszant – félig bók, félig kifakadás, pedig igaz. Hogy? Aztán szinte ott a válasz a nyelvemen, az, amit a sivatagban hagytunk. Nem hibázhatom ilyet többet, de nem tudom, lehet-e védekezni ellene. Dühödten prüszkölök, miközben csökkentem magunk között a távot. Nem, nem félek. Lehet ostobaság, de nem a szoba másik végéből fogom riadt tekintettel nézni.
- Sajnálom, nem fedhetem fel a művész titkait. De úgy látom magad is tudod, mi oly védett is mi nem. Vagy csak tipp? - a sivatagban körbetáncoltuk egymást, most mit akar, mit tegyek? Vannak tippjeim, de a közelében, ha csak egy kicsit is csiklandoz az az erő, bizonytalanság fog el.
- Hol van már manapság az igazság... Rég messze jár és még az is hazugság, ami kérdésnek indul – követem tekintetemmel, ahogy helyet változtat és ahogy felvesz egy régi érmét. Ez egy gyűjtemény, amit csak azért nem tört össze egyikünk sem, mert nem volt értékes. Lehet tévedésből és lehet neki fontos, azért jött ide. Lehet valamit nem vettünk észre, és igaza valóban igaz, vakok vagyunk. Bah.. gondolok itt badarságokra, meg is rázom a fejem, amivel némi törmelék kihull onnan, a többit kezemmel söpröm ki hajamból, arcomat átdörzsölve adok magamnak komolyabb ábrázatot.
- Ide? Nem tettem be a lábamat többé. Puszta véletlen hozott erre, de mint tudjuk, azok nem léteznek. Talán a sors akarja, hogy újra és újra lássuk egymást! Akármennyire nem örülök annak, amit látok – a falnak támaszkodom az ágy mellett. Nem érdekelnek a csontvázak, arcom komor, most nem veszem fel a humor vonalát. - Miért jöttél?


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 27, 2018 2:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
A maszkot tekintve a távolból hallom, ahogy üvegcsörömpölés töri meg a nyomasztó csendet. A csendet, ahol még egy árva tücsök sem ciripel. Ahol a megkorhadt fákat nem rágja a szú. Nyomasztó csend, mely átjárja a velődet, mely mindennél mélyebb. Magával ránt és ott tart. Úgy hat rám a zaj, mint lepkére, ki pókhálóba gabalyodott és képtelen onnan kitörni.
Megrázkódik vállam, felsőtestem. A hang irányába fordulok. De mégis mire vártam? Hogy a falakon keresztül láthatnám? A teret meghajlíthatnám, hogy megnézzem a hirtelen érkező látogatót, de nem akarnék lebukni. Még nem. Érdekes játszma kezdődik úgy érzem.
A szálloda túl nagy, ahhoz, hogy kifinomult érzékeimmel tisztán halljak. Halk motyogás, férfi tónusú hang. Ennyi csak, amit kiveszek.
Nem is foglalkozok vele tovább. Az esély arra, hogy bárki megtaláljon itt, parányi. Inkább visszafordulok a Maszk irányába. Ujjaimmal óvatosan simítok rajtuk végig. Borzongás járja végig testemet. Behunyom a szemeim és látom, amit a maszk is látott egykor.
Ezernyi áldozat vére, ahogy a sámán kitépi a szívet. A magasba emeli a hatalmasra épített templom tetején. Az alatta elterülő tömeg pedig őrjöng.
Az ajtó nyitása az, mely arra késztet, hogy kinyissam a szemem. Kezemet leengedem magam mellé. Abba az irányba fordulok. Szemeim egészen addig zavarosak a látott emlékek miatt, amíg rá nem jövök, hogy ki is áll ott.
Ajkamra család mosoly ül, aztán kissé összecsücsörítem. Kiélvezem zavarának minden pillanatát.
- Pedig azt hittem, hogy előled aztán nem marad titokba, hogy ki lép ebbe a városba, nem igaz? - élcelődöm a harcossal. Nagyot csalódtam volna, ha képes lettem volna úgy végigjárni a várost, hogy nem bukkan rám. Magamat ismerve, látogatásom legvégén csak azért is elé járultam volna. - Úgy tűnik, hogy a fene nagy biztonsági rendszeretek, nem sokat ér. Ja, hát persze Gabriel székhelyét és néhány fontosabb támaszt bevédtetek, igaz? - kapom kezemet az ajkam elé.
Hetykén vonom meg a vállamat, miközben szemeimet összeszűkítem. Játszom, mert megtehetem. Játszom, mert igazam volt és neki ezzel szembesülnie is kell.
- Oh, ne légy ennyire megdöbbenve. Mindig is tudtuk, hogy mindig is igazam van - vonom meg a vállamat, elfordulva tőle is, de a maszktól is. Elsétálva egy polc mellé az ágyban heverő holtakra tekintek. Alakjukat betemette a homok. Ha odakint haltak volna meg természetes módon mumifikálódtak volna. Így azonban a bogarak és rovarok lakomájává váltak, mígnem a csontvázuk nem maradt csak az utókorra.
Az asztalról felveszem a poros érmét, hogy aztán a levegőbe pörgessek meg.
- Ide jársz nosztalgiázni? Így emlékezteted magad, hogy még véletlenül se felejtsd el, hogy mit is nem tehetsz meg? - mosolygok álnokul rá. Nyoma sincs már bennem az egykor volt szelíd angyalnak.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Bartholomew


Szállodanegyed Tumblr_ontrhhI4371w2f7fro1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
44
☩ Rang :
【 iphraem 】
☩ Multi :
A kölyökkígyó
☩ Play by :
【 tom hardy 】
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 27, 2018 11:42 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



@Ophilia
♫: Toxicity  • Credit:
Test csapódik az épület falának, súlyosan, a vakolat pedig sebesen pereg le a régen pomázatosnak számító épületről. A becsapódó pedig csak nevet, csak nevetek hangosan. A város a miénk, de mindig oly csendes, néha muszáj némi hangzavar, egy kis por, amit nem a szél kavar fel. Nevetésem  elhal, lábaimmal lököm el magam a faltól, és ezzel az erővel vágódom neki a másiknak, aki teljes sebességem próbálja felfogni, de végül a porba vágódik. Magam is oda szállok, szárnyaim egyelőre csak mögöttem csukódnak össze, el nem rejtem őket, és nézem a másikat. Köhög, port köp és megtörli arcát.
- Ennél jobban kell próbálkoznod, ugye tudod? - lépkedem közelebb felé lassan, kimérten. Nincs nálam fegyver, olyan nem, amely számára halálos. Az előttem pihegő felpillant rám, arca fiatal, ahogy maga is, Isten utolsó munkái közül való, mégis, nem volt félelme oldalt választani a nagy pillanatban. Csak épp olyan, mint egy éretlen gyümölcs, már megvan a formája, már van benne némi nedű, de az keserű, nem való arra, amire rendeltetett. Formálni kell, és ő gyakorolni akart. Én pedig nem szoktam játszani, ha harcolni akar, nyilván nem fogom megölni közben, de azt el kell viselnie, hogy az ütések valódiak. Mert mit ért az emberi kiképzés? Egy zsákot ütöttek, vagy épp csak mímelték azt, ostobaság volt mind, mert nem egy zsák fogja fogadni amikor eljön az idő, vagy épp az ellenfél nem csak meglegyinti. Nem. Tudnia kell milyen, noha kardot nem fogok oldalába állítani, minden más elébe kerül. Jó, bevallom, nem teljes valómat, nem kívánom sorainkat ritkítani ok nélkül. És ő egyelőre nem hibázott, csak még tapasztalatlan.
A földre köp, majd elszánt tekintettel támad vissza. Ügyes, egy pillanatra gyengének mutatva magát, gyorsan reagálva. Nem teketóriázik, és mi cikázunk az épületek között. Egy autó egykori roncsa bánja, még több vakolat, majd pedig ismét én.
Az egykori szálloda ablakán esem be, miután lábaival oda tessékel. Mintha élvezném, hogy valaki megpróbál lezúzni, de mégse. A földön egy fordulattal tompítom az esést, és felülve kurjantok egy hatalmasat. Minden poros, apró karcolások és vágások borítanak be, de nem számít.
- Oké, menj pihenni, mára elé a mókából – arca, amely beles és amely betolakodna az ablakon, eléggé elnyűtt, és bár folytatná, beleegyezően bólint. Én felállok és leporolom magam, mennék utána vissza, a darázsfészekbe, amikor tarkómon az összes apró szőrszál égnek áll. Inkább megérzés, mint bármi más, vagy csupán a múlt emlékei? Körbetekintve realizálom, pontosan hol is vagyok. Ohh, hogy pont ide vetett a sors! Mégis, van valami, amitől szinte a hideg ráz, miközben amúgy mindenhol hőség tombol.
Elindulva rovom a lépcsőket, a szobákat, ahol pusztításaink nyoma haloványan, néhol viszont igen erősen van jelen. Egykori , vagy épp az a szétszóródott zsetonhalom, ami annak a szerencsétlennek esett ki a kezéből, akibe egykori sorstársunk pengéjét mártotta. Különös hogy mindez mosolyt csal arcomra, nem is kicsit. De az az érzés...
Végül elérek oda, ahol már elég jól érzem. Mintha... itt lenne a gócpont, de nem, mégsem. Egyszerre van itt és egyszerre nincs itt semmi érzet. Rettentően bosszantó, ha az embert, vagyis angyalt becsapják érzékei. Régen centire pontosan elkaptam bármit, manapság csúf karikatúrája erőm annak, ami odafent volt.
- Ohh.. - benyitva szemeim egy ismerős alakra siklanak. Sutának érzem magam, és esetlennek. Bejött valaki úgy, hogy észre sem vettem. Valaki beosont. Akárki. Szinte az ideg dübörög a fülemben, nem saját lépteim, ahogy lopom a távot, és ahogy megállva szemlélem alakját, úgymond rámordulva.
- Ha tudtam volna előre, hogy te vagy az... - a hideg ráz, olyan volt, mint a szellő, csak bereppent, és most.. Ujjaim ökölbe szorulnak.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Szállodanegyed Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
689
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 5:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Nagy levegőt véve lépek át a kapun, melyet magam nyitottam a tér meghajlításával. Napok, vagy talán hetek óta is tervezgetem ezt a jövetelt. Elég idő, hogy egy olyan angyal is, mint Gabriel iphraemje elfelejtse. Méghogy tudná, hogyha itt vagyok.
Nevetséges. Persze vannak rá módszerek, rúnák, pecsétek, de okosabb nem lehet nálam. Magassarkúm hangja visszhangzik Bellagio hotel márvány padlóján. Az egykori híres épület mára elvesztette egykori fényét. A lámpák nem gyúlnak fel, nem világítják be az ide betérőt. Ahogy a szálloda előtt elhelyezkedő hatalmas szökőkút sem lövelli már fel a vizet. Helyét átadta a homoknak, a mohának. Azon növényeknek, melyek megtapadnak a könnyed homokszemeken.
Melyek a talpam alatt sercennek. Lengének mondható ruhámat egy new yorki házból csentem el. Az ott élőknek nem fog már hiányozni, hisz rég nem élnek. Néha meg nekem sem árt ha lecserélem elnyűtt ruháimat. Idelent szemmel láthatan jobban kopnak, mint odafent hamarabb.
Utolsó találkozásunkkor kiejtett szavain gondolkozok. Mennyire ellentmondásos a férfi. Mégis mennyire balga, ha azt hiszi, hogy annak a ténye, hogy azt mondja ne jöjjek bármibe is megállíthat.
Ami azt illeti még örülök is, hogy így alakult találkozásunk. Legalább felmérhettem a terepet. A legtöbb Gabriel párti angyal itt ül a városba, nem csinál semmit, de az sem tűnt fel nekik hogyha szellőként haladtam el melettük. Persze, egyszerű harcosok, kik erejük gyengéjében vannak. Azonban az én ereimbe ott csordogál Amara sötét, mégis egyre növekvő ereje. Ezzel az én malmomra vezetve a vizet. Nem fog tudni megállítani senki, hiszem ezt most.
Mégis én sem lehetek balga annyira, hogy ne legyek elővigyázatos. Ezért is lehet, hogy minden egyes lépésemnél körbenézek a kihalt szállodába.
Beletelik pár percre, amíg a második szintre felérve be nem nyitok az egykori igazgató magánlakosztályába. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen fontos embernek a legfelső emeleten helyeznek el egy ilyen szobát. De mennyire tévednek. Bármi baj történik ő tud innen a leghamarabb elmenekülni. Lépteimet nyugodtan vezetem, nem sietek sehova.
Kipp-kopp. Ez visszhangzik csak. A folyosóra tompán érkezik a nap fénye, ezernyi porszemet világítva meg. Mintha ezer éve nem járt volna erre. A vérmaszatok a falon is erről árulkodik. Az egyik első állomásuk volt. Erőmet használva fordítom vissza az időt, illúzóként. Elsétálok egy testvérem mellett, ki épp egy ember szívét tép ki. Egy másik pedig a könnyedén vágja le egy szőke hölgyemény fejét. A fej arrébb gurul. Utána tekintek. A koponyája még ma is ott van.
Könnyedén kikerülve minden látomást nyitok be a lakosztályba. Bartholomew az ágyban alvókba mártja a kardját. Keserűen húzom el a számat. A látom egy pillanat alatt véget ér. Az idő folyamán több mindent is felgyűjtött a műkincsgyűjtő. A világ összes helyéről. Van itt antik görög váza, római kupa. A középkor alkonyából megmaradt keresztesek által használt kard. A Szent Grál egy hasonmása, mégis misztikus kehely. A poros asztalon ott csillan Hadrianus ókori érméje. Ujjaim közé fogom őket, ujjaim között forgatva járom körbe az apró múzeumot. Szemem egy azték maszkon állapodik meg végül. Az előtt állva mélázok el, fel sem tűnik, hogy mennyire múlik az idő.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Szállodanegyed Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
716
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 10:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 19, 2016 11:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To my lovely brother
You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume


Már fogalmam sincs, mióta vagyok idebent, ebben a kellemes tónusú, ragyogóan tiszta fürdőszobában. A hely maga tetszik, látszik, hogy nem spóroltak a lakberendezők. A szállodákban nem szokás kádat használni, higiéniai szempontból rizikósabb, és a takarítóknak sem hiányzik, de a zuhanyfülke maga kárpótol mindent. A tükörből figyelem csak az apró, masszázs-vízsugaraknak fúrt lyukacskákat, a sok csapot, a kis helyet, ahova leülhet az ember, hogy a hátát tökéletesen érje a kényelem. Egy csoda. Ki szeretném próbálni, de nem lehet. Semmit nem lehet. Csak a csapot nyitom meg kissé, ujjaimat a fényes, és gyönyörű gombján pihentetve. Itt minden olyan csodaszép, olyan, amit nekem érintenem sem lenne szabad, ránéznem se, kivéve, ha egyenruhám lenne, és takarító-kocsim. Felidézem a szoba képét, amely már vetekedik egy panellakás kényelmével. Gondolatomban azt keresem, melyik a leggyorsabb útvonal az ajtóig, hol az ablak, hol van olyan pont, ahol egy kicsi előnyt is tudnék szerezni, egy apró menedéket. De nemigen akad más, ezen a fürdőszobán kívül. Mintha ez a csempe-palota lenne a váram, és odakint a sárkány várna rám. Elbambulok a tükörképemen, a könnytől csillogó szemeimen, a vörös ajkaimon, a hozzá passzoló tincseken, és a csupasz, hófehér bőrű vállamon, amin ott pihennek az apró, de kivehető szeplők. A víz csobog, a szemeimet végül lehunyom, és hosszú, mély levegőket veszek, a csaptelepbe kapaszkodva. A lábaim kissé sajognak a puccos cipőbe zárva, a magas tűsarok fogságában, de észrevehetetlen. Nekem már nem újdonság a fájdalom, ez pedig csak apróság. Kezem már nem remeg annyira, könnyeim nem akarnak kitörni. Lassan visszakapom az irányítást magam felett, de ekkor, mintha megragadnának erőszakosan, visszarántanak a jelenbe, a rideg valóságba.
- Nem kell ennyit szépítkezni, nekem úgy tökéletes, ahogy vagy. Gyere csak ki. – türelmetlen hang, szinte látom magam előtt az arcot, amely az ajtót pásztázza, amely már nem akar többet várni. Hiába a szavaim, hiába az, amit leírtam akkor, nem érdekli. Az volt a terv, hogy mint a fiatal, csinos, feltörekvő lányka mutatkozom be a neves baráti körében. Mint az új nő, akit meghódított nem létező sármosságával, amelyet évekkel ezelőtt elhagyott, ahogy a feleségét is, aki annyi lehetett, mint én, és elvitte a fele vagyont, hogy most ő is fényűző életet élhessen egy másik palimadárral. Ebben a körben ez így működik, mondta ő. Nincs sok szerelem, maximum a férfi részéről, de annál több pénz, és szórakozás. Kidolgozták az életüket, és most, hogy már nem nekik kell, élik a nagybetűs életet. Jókor volt jó helyen, mesélte azt, hogyan lett ekkora vagyona. Csak egy kis befektetés a fellendülő iparágba, és minden kész volt. Nyolc feleséget fogyasztott, és megannyi szeretőt. Mostanra már belefáradt a kisemmizésbe, és általában alkalmakra keres magának hölgyet. Kit erre, kit arra. Az én szerepem a kiegészítő lett volna, csak a mutogatás, bájcsevej, mosolygás, majd távozás. Semmi több. Azonban ő most át akarja lépni a vonalat, amit egész este feszegetett. És ezt nem akarom.
- Mindjárt megyek! Teljesen elkentem a szempillaspirálom, és szörnyű!
– horkant válaszul, és visszasétál. Azt hiszem, italt tölt. Nem keveset rendelt, azt akarja, hogy veszítsem el a tudatom, és adjam át magam neki. Megrázom a fejem, és most én fújtatok. Ismét remegek, de a belsőm, talán a lelkem. Retteg. Tennem kell valamit, mert nem az érkezik, aminek történnie kell. Kicsúszott az időből?
Röpke pillanat alatt nyúlok be a dekoltázsomba. Nagyméretű, de már lassan elavult telefonom testvéremnél hagytam, azonban nem akartam nélküle jönni. Apró táskámban némi pénz, pipereholmi, parfüm fér csak el, no meg, gondosan elrejtve egy paprika-spray, ha nem tudom kezelni a dolgot. Nem tudom, valóban, de feladni sem akarom ilyen könnyen. Van egy tervem. Rejtekéből, a melltartóm egy apró szegletéből kerül elő a bárhol vásárolható, ócska, pár dolláros telefon, amit a bűnözők a kukába szoktak vágni egy használat után, nekem azonban a mentsváram. Tárcsázok hamar, ujjaim az apró gombokon szánkáznak végig, és fülemhez préselem a meleg telefont. Kicsörög. Kétszer, háromszor. Vedd már fel!
Halkan beszélek, suttogva, hogy ne hallja meg. Siettetem, joggal. Elmondom, hogy merre vagyok. Én nem tudom, ő hol van, nem sok mindent hallok ki a telefonból, talán nincs is a környéken? Megrettenek. Azonban emberünk odakint már nem türelmes, játékos hangon szólal meg, miközben a kilincset rángatja, és az ajtóra csap. Bizonyára ivott, míg távol voltam, és ez felpaprikázta a hangulatot.
- Ne szórakozz már ennyit! Gyere ki, vagy én megyek be! – és már tenné is, ha én nem zártam volna be az ajtót. De jól tettem..!
- A szépséghez idő kell, mintha nem tudnád, de a türelem nem az erényed. Megyek már, nyugalom..
– a telefont csak a mosdókagylóra teszem, elfelejtem kinyomni, így mindent hallhat. Ajtót nyitok, rámosolygok, duruzsolok, ő pedig, derekamat ölelve szinte kirángat a helyiségből. Sikoltani támad kedvem.

Amikor kopogtatnak, már a második pohár bor pihen a kezeimben, félig bennem. Igyak még, igyak csak. Ez valami rettentő különleges évjárat, baromi puccos borászattól. Szerintem az olcsó kategória legjobbja, de valóban nem rossz, édes. Kortyolok, de csak aprókat, nem akarok idő előtt kidőlni. Ma este nem ez az első pohár, és mivel enni sem tudtam eleget idegességemben, meg hogy finom lánykának tűnjek, érzem a zsibbadást, a tompulást az italok mennyiségétől. A francba! Azonban elszakad tőlem, combom tapogatásától, az apró csókoktól a vállamon, amiket oda nyomott. Érzem a borostát, amint érzékeny bőrömet szúrják, és szinte hálásan sóhajt fel, amikor eltűnik onnan.
- Egy pillanat.. – kissé ideges pillantás, és eltűnik, hogy ajtót nyithasson. Én csalódott vagyok, nemigen hallottam, ki az, de biztos nem ő. Ő betörné az ajtót, ő.. Hol van? A borospoharat kiürítem, de csak egy művirágos vázába borítva, majd leteszem a másik mellé, mintha jól végeztem volna a dolgomat. Aztán megdobban a szívem, és felkapom a fejem. Mégis itt van! Kacagni tudnék, de arcomra kiültetem a kíváncsi kislány tekintetét, amint visszatér hozzám. Megnyugtat, hogy nem sokáig lesz vendégünk, hogy mindjárt magunk leszünk. Dolgozik. És már a férfi sem törődik az itallal, más taktikába kezd. Próbálok az üresfejű, kissé spicces libának tűnni, és kuncogni a flörtölésére, de odabent hányingerem van tőle. Ki akarok menni a testvéremhez, kiszaladni, de még nem jött el az idő. A pénzem még mindig nem került elő, nem fizet, csak ígért, hogy megjutalmaz, ha ennek vége. Nem akarom a jutalmát már.
Megrohamoz, heves csókkal, váratlanul. Én nem tudok mit tenni, hisz nem ereszt, mindkét keze magánál tart, cigaretta-, ital-, és kajabűzös szája az enyémre tapad. Megszédülök, szemeim összeszorítom, és próbálom eltolni magamtól, de erős, túl erős..
Bamm.
Szétszakadunk, a testvérem arca kúszik a képbe, és én levegőért kapkodva bámulok fel rá, mintha menten elájulnék.
Bamm.
Cselekszik.
Felrebbenek, mint a madárka, és behúzódom mögé. Nem érdekel, mit tesz vele. Menekülnék, de zaklatottságom kezd mégis alábbhagyni. Itt van, itt velem. És már semmi sem számít.
- Csináld.. megérdemli.
– halk hangom csak neki szól. A sok lány, akikkel ezt tehette. Mert dicsekedett, hogy mindig van, aki megteszi. Akinek nincs erkölcse, és bármit megtesz a pénzért. Akiket kihasznált, és eldobott.
Mindenért.



Megjegyzés: prológus|| Szószám: 1118 ||  Credit
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 18, 2016 7:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Don't touch her, yeah?

Ragyog. Minden ragyog. Ámulattal, épphogy el nem tátott szájjal nézek körbe a szálloda halljában, ami leginkább egy aranyozott díszes teremhez tudnék hasonlítani, vagy egy múzeumhoz, ami az alapítása óta tárja ugyanazt a képet mindennap a turisták szeme elé, de a látványa olyan gyönyörű, hogy sosem lehet vele betelni, újra és újra látni kell. Az arannyal bevont oszlopok sziklaszilárdan tartják a rájuk nehezedő súlyokat, mintha csak földből kinyúló óriások karjai törnének végeláthatatlanul a magasba, melyeken buja indák tekerednek körbe, ami mindjárt megváltoztatja az elképzelést a múzeumról egy titokzatos, esőerdőben elrejtett titkos templommá, ahová már évezredek vagy évmilliók óta nem tette be senki a lábát, csak arra vár, hogy valaki fölfedezze a kincseit. Az égbenyúló, indákkal átszőtt karok végül találkoznak a korántsem szokványos plafonnal, ahol fehérre mázolt, simára csiszolt részeknek és a drágakövekkel kirakott csillárnak nyomát sem látni, helyette egyenesen Botticelli Vénuszára bámulunk vissza, amely olyan részletességgel lett kidolgozva, mintha maga az alkotó festette volna meg újra. Nyakamat kissé behúzva csodálom a freskó minden egyes elemét, de minél tovább nézem egyre közelebb és közelebb jön, félő, hogy rám szakad az egész, hogyan tovább bámulom. Végül az élesen a hüvelykujjamba nyilalló fájdalom az, aminek sikerül rávennie arra, hogy elszakítsam a tekintetemet a képről és tekintetemet lefelé irányítsam. Vérzik. Először csak hatalmas, vérrel teli buborék jelentkezik a beszakított bőrnél, majd a buborék túlságosan megtelik vérrel és vastag sugárban szánkázik végig az ujjamon az ujjam hegyéig, vörös csíkot hagyva maga után. Ne csöpögtess össze semmit!
A parancsnak rögtön engedelmeskedve, ami a fejemben visszhangzik még mindig, emelem ujjamat a számhoz és visszatérve a valóságba, pásztázom végig az emberek tömegét, akiken a mai esti ruhaköltemények, ékszerek több pénzt emésztettek fel, mint amennyit én életemben egyszerre valaha láttam. Gyémántjaikról, gyöngyeikről, rubintjaikról visszaverődik a kristályból készült hatalmas csillár fénye, a tükörfényesre súrolt padló visszaveri a magassarkúak és a kifényesített lakkcipők minden egyes koppanását, s még ebben a hangzavarban is tisztán hallani minden egyes lépést, ami végül elhal az éterben, hogy a helyét átvegyék az újabbak. Egy távoli teremből, valahonnan messziről a cipők koppanásának monotonitását és az emberek soha el nem csöndesülő beszélgetését hangszerek gyönyörű szólama töri meg. Messziről jön, talán az épület másik végéből, de tisztán lehet hallani, sőt hogyha lehunynám a szemeimet és csak a zenére koncentrálnék, kizárva a külvilág összes zaját, talán még erőteljesebben hallanám. Egyszerűen elbódít ez a sokaság, gyönyörűség és gazdagság, ami elém tárul. Annyira, hogy észre sem veszem, ha áttaposnak a lábamon, meglöknek, vagy rezeg a telefon a zsebemben. A telefon! Úgy rezzenek össze, mintha valaki megijesztett volna, pedig korántsem erről van szó, a telefon az, amiről teljesen megfelejtkeztem, vele együtt pedig arról is, hogy miért vagyok itt. Kirántott a képzeletem békés világából, vissza a gyűlölt valóságba. Az emberek beszéde hangosabb, a zenét nem hallom már olyan tisztán, mint amikor elmerültem a gondolataimban, az emberek beszéde idegesít és a hideg futkos a hátamon minden egyes cipő koppanásától. Arcomról eltűnik a békesség maszkja és ujjamat még mindig a számban tartva veszem elő kölcsönzött álruhám zsebéből a rezegni nem szűnő telefont. Abby. hogy felejthettem el a saját testvérem?
'Igen? Minden oké? Nemsokára ott vagyok.' - rántom ki ujjamat a számból és törlöm a nyálat nadrágom szárába, mit sem törődve, hogy talán még vér is kerülhetett rá. Egyetlen lépést sikerül előre tennem, amikor hangjától ismét földbe gyökerezik a lábam, ereimben megfagy a vér.
'Segíts , Johnny! Siess, kérlek!' - suttogja elfúló hangon, még úgy is alig hallom, hogy a készüléket teljesen a fülemhez szorítom. - 'Kilencedik emelet, kettes B szoba. Kérlek, nagyon siess!' - ám a suttogása hamar megváltozik. Megemeli a hangját és nem a riadt kislányt hallom többé a telefonban, hanem egy magabiztos nőt, aki elveszítette a türelmét, amiért siettetik őt az időnkénti smink ellenőrző körútján. Nincs sok időm. Hallom a fürdőszoba ajtó fájának kemény döndülését minden egyes alkalommal, amikor a férfi hozzávágja az öklét a kemény laphoz és követeli, hogy Abby azonnal menjen ki, adjon magyarázatot arra, hogy miért zárta be magát, bennem pedig gyülemlik egyre csak a düh és a harag, fortyog, mint a kitörni készülő vulkán. Nem hallgatózom tovább, bontom a vonalat és a készüléket visszasüllyesztem a zsebembe indulok el a hatalmas hall végén elhelyezkedő fénylő, mélybarna árnyalatú, lakkozott fájú, márványozott lapú recepciós pulthoz, nem törődve vele, hogy kiket lökök fel, kiken gázolok keresztül. Lopva pillantok mind a két oldalra, hogy fölfedezzem a lépcsőt, vagy esetleg a lifteket, de a fal teljes hossza mentén csak kényelmes fotelek és kanapék vannak elhelyezve, közöttük aprócska asztalokkal, rajtuk magazinokkal és itallapokkal, hogy a vendégek addig se unatkozzanak, vagy haljanak szomjan, amíg várakozniuk kell. Lépteim egyre sietősebbek és már nem lopva pillantok körbe, óvatosan, mint az elején, hanem űzött, menekülő útvonalat kereső vadállat módjára kapkodom a fejem. Hol van már egy rohadt lépcső?!
Ziláltan érek el a recepciós pulthoz, ajkaim szólásra nyílnak, a szavak címzettje pedig szerencsétlenül járt recepciós lány, akin látszik, hogy már sokat látott és tapasztalt, de könnyen ki lehet zökkenteni a szerepéből, hogyha a vendég megemeli a hangját. Fenyegetően mérem végig, pedig még nem is váltottunk egymással egy szót sem, de készen állok arra, hogy eltaszigáljam a liftig, hogyha magamtól nem találom meg. Kiestem a hordár fiú szerepéből, nem is kicsit, ám mielőtt bármit is mondhatnék az ártatlan alkalmazottnak előttem, szemem sarkából széles vörös szőnyeget veszek észre, ami egy még szélesebb, aranyozott fokokkal és korláttal ellátott lépcsőhöz tartozik, s lám, egyenesen fölfelé vezet, a másik oldalon pedig szintén ez a látvány fogad. Indulataim egy pillanat alatt elpárolognak, arcomra azonnal fölmázolom a mézes mázas jó fiús mosolyomat, amivel ugyan még nem hódítottam meg senki szívét, de megdobbantani már megdobbantottam egy párat, főként az elmegyógyintézetben ápolt hölgyekét, mert mindenki más azt mondta, hogy olyan a mosolyom, mint egy mániákusé, de ezt az állítást cáfolom. Nem mániákus vagyok, csak másképp vagyok jóképű. Pillantásom az őzike szemű lányról a háta mögött lévő csomagdobozkákra siklik, amelyek közül néhány igencsak bőséges küldeményekkel volt elárasztva.
'Szia! A harmadik emeleti kettes C dobozából szeretném elkérni a csomagokat. Most küldött le a vendég, hogy nagyon fontos küldeményeket vár és legyek kedves fölvinni neki őket.' - megesik, hogy a szám előbb jár, mint ahogy gondolkoznék, de ezt már nem lehet visszafordítani. Mosolyom töretlen marad, ahogy a lány gyanakvó arcát figyelve könyökölök a pultra. Maradj meggyőző!
'Ööööhm... ismerlek? Meg akkor telefonált volna Mrs. Simons, hogy leküld érte valakit.' - ilyenkor kell ismerkedni, komolyan?
'Jack... Torrence. Örvendek igazán! És azt kérte Mrs. Simons, hogy mondjam meg, hogy nem óhajt telefonálni, mert roppantul fáj a feje és a készülék hullámai ezt csak fölerősítenék. Tudom, ne mondj semmit. Őrült gazdag spinék, akik hisznek a természet gyógyászoknak. Viszont ha most nem viszem fel, és a vacsorán nem tud megjelenni a kavicsaiban, akkor mind a ketten nézhetünk állás után, ilyen jó helyünk viszont máshol nem igazán lesz.' - komolyan egy könyv szereplőnek a neve jutott csak eszembe? Nem úgy tűnik, mint aki túl sokat olvas az írótól, de hogyha forgatja a könyveit, akkor fel fog tűnni neki a furcsa névrokonság és a gyanakvása erősebb lesz, vagy pedig őrült rajongó módjára kezd irigykedni a nevemre. Mindenesetre barátságosan nyújtom felé a kezemet, megszeppent arcán pedig semmi nyoma annak, hogy a Jack Torrence nevet akárcsak hírből is hallotta volna. Legyen ez a szerencse napom...
Zavart arckifejezéssel kísérve fogadja el kézfogásomat, amikor pedig megemlítem Mrs. Simon rigolyás viselkedését, a zavartság helyét aggodalom veszi át. Alsó ajkát beharapva nézi a márványlapot és kapkodja ide oda a tekintetét tanácstalanul, hogy meg merjen-e bízni bennem, vagy mondja azt, hogy mégis megvárná a nő hívását, viszont az elmondásom alapján erre hiába várna, hogyha ennyire fáj a feje. Pörögjön az agyad, gyerünk, gyerünk!
Nem mutatkozik be végül, nem szól semmit, csak lesütött szemmel átnyújtja nekem a pult fölött a két drága csomagolásba öltöztetett ékszeres dobozt és hangját lehalkítva szól hozzám:
'Ne mondd el neki kérlek! Így is ki akar rúgatni már...' - hangja elcsuklik és köhintve próbálja visszaszerezni határozott tónusát, de rögtön érzem, hogy több előnnyel indulok ebben a versenyben nála. Óvatosan átveszem tőle a dobozokat és megnyugtató mosollyal az arcomon biccentek felé, miközben lábaim már a lépcső felé veszik az irányt sietősen. Nem késhetek el.
Minden egyes emeletet vánszorogva hagytam magam mögött, amíg végre felértem az épület nevezetes kilencedik emeletére, de jelenlegi hivatásomra való tekintettel még kötelességtudóan megálltam a harmadik emeleten, hogy a giccses dobozokat egy jól irányzott dobással a bérlő ajtaja elé hajítsam. Nem törődtem vele utána, hogy összetört-e benne valami, vagy megszakadt-e a csomagolás, vagy megsérült-e, csak menni akartam tovább sietősen, az emelet gombját pedig sietősen nyomtam egymás után, mintha minden egyes nyomás után gyorsabban haladnék a célom felé, pedig koránt sem. Ugyanazzal a sebességgel vánszorogtunk fölfelé, amivel elindultunk, de most már végre a célban vagyok. Karót nyelten állok a padlószőnyeggel borított, se színűre festett folyosó kettes B számmal és betűvel ellátott, mélybarna ajtója előtt. Minden ajtó ugyanolyan, az egész folyosó végeláthatatlan messzeségbe fut mind a két irányba, és ahogyan a hallból, innen sem hiányozhatnak a fotelek és kanapék az apró asztalokkal és magazinokkal. Nem voltak valami kreatívak a berendezők a folyosókra való tekintettel, de mindenbizonnyal az épület többi része és a lakosztály kárpótol mindenkit ezen elhanyagolható tényezőért. Hármat kopogtatok az ajtón és az ujjamat újfent kapirgálva várom, hogy új életünk első alanya ajtót nyisson. Fülelek. Csönd telepszik az egész folyosóra újra a kopogtatásom után és feszülten figyelem a kettes számot és B betűt az ajtón. Nem érkezik válasz. Nem hallok bentről semmit. Lehet, hogy rossz helyre jöttem és félre hallottam? Nem létezik, de mégis lehetséges, hiszen nagy volt lent a hangzavar. Újra kopogtatok az ajtón, egyre sürgetőbben, ujjamon pedig érzem, hogy a meleg vér sugár ismét elindul.
'Szobaszerviz!' - szólalok meg hangosan, hátha azt hiszi csak, hogy egy illetéktelen akar zavarni, vagy pedig valaki részegen rossz szobába akar bejutni.
'Egy pillanat!' - hallom bentről az ismerős hangot és a kislányos kuncogást. Szívem nagyot dobban a mellkasomban, amint felismerem a húgom hangját és megerősít benne, hogy jó helyen vagyok. Bentről továbbra is a kuncogást hallom és fojtott beszélgetést. Közelebb hajolva próbálom értelmezni a mormogó szavakat, de mielőtt kibogozhatnék bármit is a beszélgetésből, az ajtó helyét egy idősebb férfi alakja veszi át. Arcát már ráncokba gyűrte az idő, hajából a sármos ezüstös szín már kikopásnak indult, hogy helyét majd az aggastyánokra jellemző hófehér tincsek vegyék át, már ha marad addig még haja, hogy odáig elérjen.
'Igen?' - bozontos szemöldökét felvonja és támaszkodik az ajtó keretének zsebre tett kezekkel, mint aki azt hiszi magáról, hogy a pénze annyira elvakíthatja a nőket, hogy egy hamisítatlan George Clooney-nak képzelik, ám ennél távolabb nem is állhatna attól a férfitól. Mielőtt bármit válaszolnék, átpillantok a válla fölött és sebtében végighordozom a tekintetem a lakosztályon, melynek fényűző külseje vetekszik a szálloda halljáéval, engem viszont egyetlen dolog érdekel. Az ajtóval szemben lévő étkező, aminek az asztaláról még a valódi takarítók nem szedték le a vacsora maradékát, tökéletes lehetőséget adva nekem arra, hogy minden gond nélkül bejussak a szobába.
'Jöttem leszedni a vacsora asztalt, uram.' - újra a ráncoktól redőzött arcra összpontosítok és a flegma, nem törődöm vállrántásra, ami felhatalmaz arra, hogy belépjek a lakosztályba.
'De tempósan fiacskám, dolgom van még ma este.' - csukódik mögöttem az ajtó, reszelős, színtelen hangja pedig megtelik újra élettel, amint a nappaliban tartózkodó harmadik félhez szólhat újra.
'Jövök, drágám, csak itt a takarító, leszedi az asztalt.' - tudom, hogy Abbyhez beszél, láttam a lángoló vörös tincseket és az ártatlan, kislányos arcot, amikor az étkező felé tartottam. Mindjárt kész vagyunk, nem tart már soká. Sietek, ahogy tudok. Összekoccintom a boros poharakat, csörömpölök a drága porcelán tányérokkal hogy úgy hangozzék, mintha ténylegesen pakolnék és szedném le a terítéket, de valójában a falnak lapulva kocogtatom össze az étkészletet, néha pedig ellenőrzésképp hajolok ki a helyiségből, hogy szemmel tartsam a húgomat. Nem ez volt a terv, de féltem, joggal. A tányérok nem koccannak össze többé, érzem, hogy az összes vér a fejembe száll, ajkaim pedig összepréselődnek, fogaimmal a nyelvemet harapom, ahogy tekintetemmel követem a férfi kezének útját egészen Abby combjáig, ahol is a ráncos kéz eltűnik a ruha alatt, mialatt heves csókcsatát vívnak. A cuppogás hangját másodpercek alatt a tányérok éles csattanásának hangja váltja fel, amint hirtelen földet érnek és ezer meg ezer apró szilánkra törve gurulnak, pattognak mindenhova a darabok. A gerlepár szétröppen, a férfi arcára pedig kiül a rémület és az értetlenkedés vegyes keveréke, ahogy néhány lépéssel átszelem a szobát és nézek le rá egyenesen, mint a fenyegető őrület és kínszenvedés teljes valójában.
'Nem lett volna szabad hozzányúlnod.' - az öregember világát elborítja a homály, nem lát semmit, csak elmosódott, zavaros alakokat egymás mellett állva, kéz a kézben.


| to Abby |  

Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 16, 2016 4:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mazikeen és Revithan

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára járt Vegasban, talán még az 50-es évek vége felé, amikor a zenei ipar hirtelen fellendülést produkált és szükség volt a jelenlétére, hogy minden a megfelelő irányba haladjon.
Azóta körbe utazta a világot több alkalommal is, és mindenhol pénzt csinált, szerződéseket között, és nyereségesen távozott, de ennek a városnak valahogy mindig megvolt a maga bája, az az érzés, ami berántja az embert és örök emlékeket hagy benne. Kaszinók, szórakozóhelyek és ezer látványos kivetítő, hihetetlen, hogy az emberek mennyit fejlesztették ezt a helyet mióta nem járt itt.
Természetesen oka volt, hogy ide utazott, méghozzá, hogy az egyik népszerű előadó, akit menedzselt, valamiféle vitába keveredett a helyi rendőrséggel, és ki kellett hozni és elsikálni a dolgokat mielőtt ez foltot hagyna bármilyen adatbázisban, ezzel ártva az üzletnek.
Igazából sosem hitte volna korábban, hogy ennyire be fog illeszkedni az emberek közé, de ahogy teltek az évek, egyre kevésbé hiányzott neki a szupererő, a repkedés, a harc a démonokkal, vagy akármi más. Nem volt teljesen jó, nem volt teljesen rossz, kora még az angyalok körében is soknak számított, s így mindenről megvolt a véleménye.
Történetesen mikor megérkezett a városba, megkereste a legjobb szállodát, és helyből kivett magának egy szobát. Természetesen itt általában hónapokkal előre le kell foglalni a szobát, és akkor sem biztos, hogy egy herceg, vagy egy gazdag nem tolakszik be eléd a sorba, hogy megkapja a szobát, de történetesen Johnny Rocks-nak, Revithan alteregójának olyan hírneve volt Las Vegasban is, csak mint a világon máshol, hogy erre egyetlen hely sem mondhatott nemet.
Imádta a fényűzést és néha még a párnáját is pénzzel tömte ki, a mohóság és a kéj volt a két dolog, amiért réges rég lekerült ide, de nem bánta meg a döntéseit, sőt azzal is tisztában volt, hogy ha valaha továbblép, akkor sokkal valószínűbb, hogy előbb lesz belőle démon, mint hogy újra angyallá váljon. Megérkezett és kipakolt. Minden szekrényt megtöltötte a cuccaival, benyomott valami zene csatornát és hatalmas tévén, ami a szoba falán lógott, majd miközben ment a zene, gyorsan kiürített a minibárt és felélte a tartalmát.
Miután egy kissé megérezte a Whiskey hatását, lefeküdt és aludt pár órát.
Estefelé ébredt meg , már sötét volt, pár órán keresztül próbált újra elaludni ami nem sikerült. Ránézett az órára, ami éjjel 2:20-at mutatott, de mivel nem tudott aludni, inkább felöltözött és lement a Hotel bárjába inni valamit.
Beérve, intett a csaposnak, s rendelt egy whiskey-t, majd nyugodtan elkortyolgatta az italt, és a többi emberrel nem is törődve nyomkodta az Okostelefonját.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 08, 2016 8:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To my lovely brother
You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume


Úgy izgulok, mint egy első bálozó. Pedig sosem voltam bálban, mert nem volt pénzünk a szép ruhára, fodrászra, cipőre, semmire. Pedig mindig vágytam rá, vágyakozva hallgattam, ki kivel megy majd. Engem, a toprongyos lánykát, sosem hívta el senki, még a lúzerek sem, ők elvitték a kövér, ronda lányokat. De engem soha. Aztán mindig beteg voltam, vagy pletyka tárgya, hogy megint hoppon maradtam, tiszta gáz. Sokat sírtam ez miatt, nem titkolnám, nem is akarnám. Egy tinédzserlány életében fontos dolog a bál, és nem kaptam belőle egy szeletet sem. Emlékszem, olyankor Johnny mindig táncolt velem otthon, bekapcsolta a zenét, felkötötte rám a függönyt, és keringőztünk. Szomorú vigasz, de ez volt az én bálom.
Most pedig magamra sem ismerek. Lángvörös tincseim szabadon omlanak vállamra. Arcomon enyhe pirosító, szemeim kihúzva, ajkam hajammal szinkronizálva vált vérvörössé. De ez még talán könnyen emészthető lenne nekem. Azonban nem a szokványos toprongyos ruháim pihennek rajtam. Anyától lopott, átalakított ruha pihen rajtam, kellemes kontraszt, csinos, már-már olyan benyomást kelt, hogy a felsőbb szekcióba tartozom. Lábamon magassarkú, aminek szoknom kell a viselését, és kicsit esetlen is vagyok tőle, de egészen jól megy már a séta benne. De nem bálra készülök, azt sosem kaphatom már meg. Ha most látnának, el sem hinnék. Nem nevetnének ki. Talán többé már nem.
A modern kor csodái. Ismerkedés, találkák, beszélgetések. A testvéremtől kaptam egy mobiltelefont, amely már képes az internet berkeibe is elkalauzolni. Persze, nem idegen nekem a dolog, internetkávézó is létezik, és ott volt az iskola is, így nem barlanglakóként ütöttem a klaviatúrát, hanem régi ismerősként. Kellett a terveinkhez, a vágyainkhoz. Azonban nem akartam azzá válni, akit nap mint nap láttam. Nem akartam úgy árulni magam, mint valami eszközt, akit mindenki megkaphat. Csak egy apró szeletet. Csak egy fejezetet. Akit csak mutogathat. Lassan mégis elindultam azon az úton.
A ma este fontos volt. Fontos lesz. Fontos. Az új életünk alapköve. A saját, ketten bitorolt életünk. Nehezen jutottunk el ide, lassan, de megtettük. Nem utaztunk kényelmesen, volt, hogy gyalogoltunk, de mióta kijött abból a fertőből, már nem kértünk a szülői házból többet. Elszöktünk.
Sokszor beszéltük át, mi legyen. Mi lesz, nekem mi a szerepem. Nem örült ennek, de én ajánlottam fel, én léptem meg, és fogtam meg a nagy halat. Azt mondta, nem boldog, de tudja, hogy nem állíthat meg. Már nem. Megígértem neki odabent, és én sosem szegem meg azt, amit neki ígérek. Sosem tettem.
Egy bárban várakoztam sokáig, mire az őszes hajú, már nem olyan jóképű vendégem megérkezett. El akart vinni egy estre, hogy ne égjen le a többi gazdag seggfej előtt. Adott egy bizsu gyűrűt, megkért, játszam el az újdonsült, üresfejű nejét. Százalékról beszélt, belementem. Elvégre ez csak egy szerep. Semmi több. Az órák hamar peregtek, és én úgy tettem, ahogy egész életemben. Eljátszottam a boldogot, azt, amit látni akartak. Sokat kellett ezt tennem már életemben, már meg sem éreztem. Akárhányszor azonban a derekamra simult a keze, üvölteni akartam. Sírni, sikítani. Egyedül voltam, és valahol féltem tőle. Egyedül nem érek semmit. Sosem értem. De már nincs visszaút.
Későre jár már, mire a szállodába érünk. Vajon hol lehet? Nem látom sehol. Aggódni kezdtek, talán nem sikerült neki? Talán valami baj történt? Nehezen tudom palástolni az izgalmamat. Nehezen megy, de megpróbálom. Elvégre azt mondta, csak fizet, itt tartja a pénzét. De én rosszat sejtek.
Már egy ideje a fürdőszobában vagyok, muszáj volt kicsit idejönnöm, lenyugtatnom magam, elrejtenem a könnyeimet. Én nem akarok semmit sem, csak egy kis időt. Míg ideér. Hol vagy már? Odakint hallom, hogy motoszkál, engem keres. Engem akar. Láttam a szemében. Ígérgetni fog, ketrecbe zárni, és megtenni, amire nemet mondtam, de ő nem fog. Csapdába kerültem, és a megmentőm sehol. Rettegek.
Kopogtat.
Nincs merszem kijönni.
Remélem nagyon fog fájni neki.



Megjegyzés: prológus|| Szószám: 609 ||  Credit
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/4
Angyal
6
Démon
11
Bukott Angyal
2
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
3