This is it, the apocalypse Welcome to the new age
I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus

 
Golden Gate Park
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
Hell or Heaven
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
219

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 9:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Vas. Feb. 04, 2018 5:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

A szavai nyomán szépen, lassan minden értelmet nyer. Bár annak nem örülök hogy egy helyre gyűjtötte össze ezeket, én azon a véleményen vagyok, hogy nem véletlenül lettek ezek szétszórva. Most már azonban nincs mit tenni, remélem valóban biztonságban vannak.
- Én el tudom őket olvasni.
Jelentem ki lassabban, elgondolkodva. Ekkor ajánlom fel neki a vérem, s bár tenyerem nyújtom felé, hezitál. Kínos percekig mustrál engem, míg megtalálja a bal alkaromon azt a mély vágást, ami még nem gyógyult be teljesen, és onnan veszi el. Azután belép Zephyr-hez. Hirtelen azon kapom magam hogy a kettejük dulakodását figyelem, és odalépek mellé, igyekszem lefogni Zephyr-t. Kisvártatva a teste megadja magát, Ophilia pedig kijön a csapdából. Én most csak kifelé húzom az angyalt, lássuk, tényleg működik-e így? Közben Ophilia Abaddon-ról mesél nekem. Elhúzom a számat erre.
- Igen, ez pontosan rá vall.
Ezek szerint nagyon régen történt, mégsem használta fel semmire.
- Egyáltalán nála van? És mire akarja használni?
Törnek fel belőlem a kérdések, mert a démonok bizony nagyon makacs jószágok és nem arról híresek, hogy bárkinek önként és dalolva segítsenek. Mindig vannak hátsó szándékaik. Ophiliával pont összenézek, miután szembesítem vele, mit titkol előttem, és látom rajta, de nem mondja el. Inkább témát vált, letudva az egészet azzal, hogy neki Don-ként mutatkozott be. Mélyet sóhajtok és elfordulok tőle. Zephyr-hez lépkedem, felemelem, de most nem veszem a hátamra, a két kezemmel fogom erősen.
- Van egy kisebb csarnok, a katonai bázison, elrejtve a kéretlen szemek elől. Régen itt kérdezték ki az elfogott démonokat, tele van bizarr eszközökkel, de mára már lakatlan, nem használják, csupán néhány kacatot tárolnak ott. Egyedül Mihály ismeri a helyet rajtam kívül, meg néhány Seraf, de nekik már semmi dolguk ott. Jól védhető hely, és a vasajtói erősek, a falai hangszigeteltek. Még ha ki is szabadulna, egy jó darabig biztonságban lennénk tőle.
Nem látom értelmét tovább arról kérdezni, amit egyértelműen titkol előlem. És mivel ő is menne, így megindulok kifelé.
- Rendben. Az embert hozod te?
Várok egy kicsit, nem akarok előre rohanni, de amint Ophilia is megindul és felnyalábolja az emberünket, úgy elindulok a katonai bázis irányába. A jelenleg lestrapált helyzetünkben jó egy órás kutyagolás elé nézünk.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Vas. Feb. 04, 2018 10:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Tekintetem lassan szakítom el Zephyrtől, hogy teljes mértékben oda tudjak figyelni Ramiél szavaira. Halkan hümmögök felvetése hallatán. Igen, ebben lehet valami. De miért adta volna az embereknek? Mi célja lehetett volna ezzel neki? S ki lehetett ez? S miért nem tudtunk eddig róla?
Lényegtelen jelenleg. Itt van és talán segítségünkre lehet.
- A világ több pontján találtam őket - vallom meg, mily kincskeresésekkel töltöttem a lent lévő időmet. Nem unatkoztam, nem ülhettem tétlenül, valamit tennem kellett. - Alexandriába gyűjtöttem őket össze. Ott vannak elzárva egy helyen, biztonságban - Számos csapdára emlékszem leírásaim alapján több is véd démonoktól, de angyaloktól is. Igazából ezek apró trükkök, nem is értem, hogy miként tudtuk ezt elfelejteni. A lényege, hogy rajtam kívül nem láthatja meg más az iratokat, még akkor sem, ha pont előttük hever. Nem igazán tudom már, hogy kiben bízhatok és kiben nem.
- Meglehet, hogy igazad van. De vele szemben jelenlegi tudásunk kevés. Nem azt mondom, hogy fel kell a leírtakat használni, meglehet, hogy oka van annak, hogy elfelejtődtek. De vész esetére nem okozhat gondot, ha tudunk róla - felelem végül csendesen. Nincs sok dolog, melybe kapaszkodhatnánk. Nekem legalább is nincs sok. Nem vagyok harcos, csak egy egyszerű angyal, ki próbál kiutat találni ebből a helyzetből. Hisz láthatólag testvéreim alig teszik ezt. Továbbra is marakodnak egymáson, és…
Tekintetem újra visszaréved Zephyrrel. Nem szorul össze szívem most. Most… semmit sem érzek belül.
Enyhe reménnyel tölt el, hogy talán mégis lesz tudásom Amarát illetőleg. Remélem, hogy igaza van és tényleg találok azon írások között valamit. Csakhogy…
- Én nem tudom őket elolvasni - vallom be töredelmesen. Az óénoki már teremtésem előtt megszűnt létezni. Kérdésére hirtelen kapom fel fejemet és tekintek rá.
- Talán… Meglehet. Nem tudom - rázom meg a fejemet. - De ha a te véred sem elég erős, akkor nem tudom, hogy kié lehetne - látom be végül. Nehéz újra megbízni magamban, hogy jól tudom-e a dolgokat. Ijedten figyelem, ahogy közelebb lép hozzám. De hát mégis mitől félek? Kezét felém nyújtja és én… Nem tudnék neki fájdalmat okozni. Nem, kizárt. Még ha ezért is, de nem.
Előbb kezére, majd rápillantok. A verekedés során elég sebet szerzett, melyek lassan gyógyulnak be. Inkább onnan merítek apró vért és lépek újra a pecsét felé. Saját bíborló nedvem testemen is felsejlik, mikor belépek az angyal mellé.
Zephyr első reakciója, hogy torkom ragadja meg. Ijedten tekintek rá, ám lassan nyugszom meg, főleg akkor, amikor túlvilági hangján megszólal.
- A világotok. Elvész - ennyit közöl csak ördögi vigyorral az arcán. Bennem legbelül pedig egy elhatározás születik: bármit megtennék, hogy ezt megakadályozzam. Nem zavartatom magam, hogy torkomat szorongatja, alkarjára gyorsan ráfestem az alattunk sejlő pecsétet. Aztán lassan engedi el torkomat, teste ívbe feszül, én meg szinte kimenekülök tőle.
Mikor fog ez a rémálom véget érni vajon?
- Még évezredekkel ezelőtt, jóval azelőtt, hogy az őrzője lehetett volna. Azazel, bukását követen csempészte le. Az angyalok egy serege elpuszította őket, egy mégis az embereknél maradt. Bölcsek vették magukhoz és zárták el. A régi rend mágusai, Egyiptomban cirka négyezer évvel ezelőtt… Ő volt az. Az arab tanítványa - és folytatnám is, ha nem kérdezne közbe. Felpillantva harapok ajkaimba.
Mit titkolok? Félek túl sok mindent.
- Így mutatkozott be - mondom félve, az igazat mondva. Hiszen tényleg így tette és kérte, hogy elég ha így szólítom. - Mihálynak milyen rejtekhelye van? - kérdezem végül, újra Zephyrre fordítva figyelmem. Ha ebbe belemegyünk… Azt nem itt kellene megejteni. - Vigyük el. Útközben elmondom, mit tudok - ajánlom fel neki. A következőket pedig már csak magamnak morgom, észre sem veszem, hogy ezt hangosan teszem. - Talán Őt is meglátogathatnám… De nem mondhatja el, az a pusztulása lenne.
[/quote]


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Szomb. Feb. 03, 2018 4:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Zavaros nekem ez az egész. Hogy az emberek írták volna le az óénoki nyelvet? Kétlem. És ha még is ők őrizték meg, teljesen biztos vagyok benne hogy megfejteni nem tudták. De ki adta nekik?
- Meglehet nem az emberek írták le, hanem egy ark.
Összeráncolom a homlokomat, mert igen, ez a logikus válasz rá. Az elfoglalt helyemről továbbra sem mozdulok, így semmit sem veszek észre Ophiliából, a tekintetén kívül, amikor éppen hátra fordul és rám néz.
- Hol vannak most ezek az írások? Nem vagyok benne biztos hogy jó ötlet ezeknek a megbolygatása, de látva hogy Zephyr-t elzárta...segíthetek megfejteni.
Csak remélhetem hogy ezekkel nem szabadítunk el valami még rosszabbat.
- Tudod, a mágiának mindig meg van az ára. Magát az energiát az univerzumból vesszük el, és cserébe kegyetlenül behajtja rajtunk. Ha azt hiszed csupán a Földön létezik ez, tévedsz. A világűr sokkal pusztítóbb lényeket rejt, mint Amarah maga. Szóval óvatosan kell bánni azokkal az Ősi írásokkal.
Muszáj vagyok a tudomására hozni, hiszen ő a Mennyországon kívül semerre sem járt, odafentről is csupán az embereket figyelte. Nem csak az ő kettősük létezik.
- A leírtak részben róla is szólhatnak.
Én se tudok róla sokkal többet, Atyánk meg nem hiszem hogy az orrunkra kötné, ha itt volna. De nincs itt. Jó lenne magunkkal vinni Zephyr-t és mivel Ophilia szerint a bőrére rajzolt pecsét ugyanúgy hatna, kénytelen vagyok megkérdezni.
- És az enyém?
Ha azt mondja elég, akkor most elhatárolódom a faltól és felé lépkedve kinyújtom neki a jobb kezem tenyérrel felfelé. Ha nem, úgy továbbra is a falnál maradok. Meglepődve követem végig az általa megfogalmazott mondatokat. Megint zavartan beszél össze vissza, a lényeg azért lejön. Az otthonunkban tulajdonképpen bármelyik tárgy jó lenne, de egyikünk sem tud oda eljutni jelenleg, én meg azt hittem ezek a tárgyak sokkal értékesebbek annál, mint hogy a Földön végezzék. A fa magja, nos, ez meg merőben érdekes.
- Az a fa az édenkert fája. Nasargiel az őrzője, nem Abaddon. Még is hogy került a magja az emberek világába?
Olyan érzésem van hogy az említett démonunk a ludas benne, mert Nasargiel ezeregy százalék, hogy hűséges Atyánkhoz és az Édenhez is, sosem intézkedne a háta mögött. És ha ez a démon tényleg odafent járt, úgy akkor tehette meg, mielőtt bezáródott, de mindenesetre akkor tájt, mikor Gabriel önkényesen uralkodott és követőit odafentre vezényelte, egyébként sosem jut be élve, ismerem a Lelkek Őrzőjét, az egyik legerősebb harcos. Végül is ha nekem sikerült észrevétlenül feljutnom, akkor akár neki is, bár neki ehhez kellett segítség, mert vele ellentétben én ismerem a helyet, míg ő nem.
- Don?!
Rosszat sejtek, tekintve hogy így tegezi azt a fattyat.
- Ophilia, mit titkolsz?

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Pént. Feb. 02, 2018 9:04 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Zephyr hirtelen egyenesedik ki és tekint rám olajfekete szemével. Ajkai lassan görbülnek előbb mosollyá majd tovább, vigyorrá. Rosszat sejtő vigyorrá. Lábam a földbe gyökerezik. Hallom, ahogy nevemet ejti, de ajkai nem mozognak. Csak a fejemben hallom. Aztán előrelép. Léptei áttörik a pecsétet. Egyik karját előrenyújtja, bőre sistereg.
Képtelen vagyok megszólalni, vagy tenni bármit is. Ujjai töve elfeketülnek, mintha üszkös lenne, s ahogy nyúl felém, úgy üszkösödik tovább, egészen könyékig. Mellkasom előtt sem áll meg. Érzem a fájdalmat, ahogy mellkasomba nyúl. Szívemet szorítja, és tépi ki. Döbbenten állok ott, hitetlenkedve, hiszen… Ez a valóság, csak képzelem? Zephyr vigyora mit sem változik, ahogy visszalép a pecsét közepére. Nézem dobogó szívemet kezébe mely… Előbb csak apróbb foltokban válik feketévé, majd egyre jobban terjed.
S abban a pillanatban, ahogy Ramiél visszatér, minden olyanná válik, mint elmenetele előtt. Akaratlanul is mellkasomra pillantok, ám egy vércseppet sem pillantok meg. Bőröm sima, mintha az előbb nem egy erős kéz szakította volna át. Ám hiába simítom kezemet oda, nem érzem szívem dobogását. Enyhe pánik lesz úrrá rajtam. Nem azért mert életfenntartó szervem, hanem mert… nincs ott semmi, de Zephyrnél sem látok semmit.
- Sokat nem tudtam megfejteni - felelem aztán összeszedve magamat, enyhén remegő hanggal. Nyugalom Ophilia nincs semmi baj. Lassan szakítom el pillantásom a megőrült angyaltól. - A legtöbb óénoki nyelven íródott, mely már akkor feledésbe merült, mikor engem teremtett Atyánk. Rejtély, hogy az emberek honnan ismerik, de… Régi, erős pecsétek, varázslatok, melyeket mi is birtokoltunk, nem csak a démonok. A csapda is egy közölük. Az félig énoki nyelven íródott, ám még így is nehézségemre esett megfejteni. Nem voltam benne biztos, hogy működik - felelem végül. Ezeket legalább tudom.
Ezért akartam hát megkeresni az arkot, talán még az, ki tudja olvasni azokat az írásokat. Ha segítene megérteni őket, akkor könnyebben boldogulnék.
- Csakhogy Amaráhról semmit sem tudok - csattanok fel hirtelen, hogy aztán döbbenet üljön ki arcomra. Hátat fordítok a férfinak, s magamba átkozom magam, amiért ily hangnemet ütöttem meg vele szemben. Nem értem, hogy mi ütött belém. Ne aggódj Ophilia. Eddig is kitaláltál valamit, ezután is ki fogsz.
- Talán, ha a pecsét rajta van, a bőrén. Az talán kordában tudja tartani. De félő, hogy az én vérem kevés lenne hozzá - húzom el számat, amikor újra visszatekintek Ramiélre. Az elméletére összevont szemöldökkel figyelek. Agyam egyik hátsó rejtekében megmozog egy információ. Apró és csekély.
- Rengeteg van a Földön - tekintek rá, majd ajkamba harapva nem tudom, hogy folytassam-e, avagy sem. - Hát ezt kereste Egyiptomba? Nem, azt nem ott tárolták - tekintek le a földre magam elé. - Van egy ősi tárgy, az almafa magja… Abaddon az egyik őrzője - pillantok fel félve Ramiélre nem tudván, hogy miként reagál erre. - Nem, Don nem ezért volt ott, hisz az a piramisoknál volt. De kétlem, hogy elárulná, hogy merre van most… Idő kell nekem - hisz ha valaki én láthattam, hogy hová került el, szemem elől nem maradhatott rejtve, de… túl sok emléket kell átvizsgálnom.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Csüt. Feb. 01, 2018 7:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Az emberünk békés, boldog kómában fekszik és mivel jelenleg őt veszély nem fenyegeti, én csupán beljebb húzom a bejáraton túlra, hogy ne legyen ennyire szem előtt. Ez neki is jó, így nem támadja meg senki.
Tekintve hogy Ophilia nem igyekszik kifelé, én is vissza megyek. Talán még is csak rájött valamire, ki tudja. Nem, nem vetem meg azért mert nem tudja a kérdéseimre a választ. Amikor beérek, féloldalasan nekidőlök a falnak és figyelem mit csinál.
- Pontosan miről szólnak az Ősi Mágiák? Mihez kellenek?
Induljunk ki ebből, nem mintha nagy tudója lennék a témának, azonban még nekem is eszembe juthat róla egy két elfeledett információ. Kedvesen elmosolyodom magamban az Atyánkhoz intézett szavain.
- Atyánk már megadta neked ezt a tudást. Ne kérj tőle ennél többet!
Szolídan a padlóra tapasztom a tekintetemet, mert ezért még simán lekorholhat, pedig nem szemrehányásként hangzik el, nem is annak szánom. Közben érzem a szárnyam csontjában a bizsergető érzést, mely ugyanazt a fájdalmat generálja, ugyanakkor gyógyulni kezd. Lassan.
- Lehet mozgatni így Zephyr-t? Vagy itt kell hagynunk? Bevihetnénk Michael rejtekére, amíg nem jövünk rá mit tudunk vele kezdeni. Még nem biztos hogy elveszett. Nem tudhatjuk. Egyébként nekem lenne rá egy elméletem.
Megmozgatom a vállaimat, a karjaimat meg összefonom a mellkasomon, komolyan tekintek ismét Ophiliára, továbbra is a falnak dőlve.
- Tekintve hogy egy átok fogja, azt hiszem az Atyánktól eredő áldásokkal érdemes lenne próbálkozni. Ha Ő itt lenne, akkor elég lenne csupán, az Ő szava. Így viszont biztosan szükségünk lenne Ősi tárgyakra, amelyek Tőle erednek. Azt hiszem. Otthonunk bezáródása után nem tudom mit tudnánk a Földön megtalálni.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szer. Jan. 31, 2018 10:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Könnyeim pergését nem tudom megakasztani. Némán folynak végig arcomon, államon megállnak egy pillanat erejéig, hogy aztán engedve a gravitációnak a földre hulljanak. Képtelen vagyok levenni tekintetem Zephyrről. Szenvedéséről, melyet nyilván nem is észlel. Elméje elsötétült, ahogy szíve is. Ő már nem egy angyal, ő… Más. Hisz a csapda fog rajta és a mi fajtánkon nem kellene.
Ki lett ő?
Hagyom, hogy Ramiél átöleljen, nem ellenkezek. Mereven nézek előre. Aztán lassan mozdulok meg. Átölelem a férfit, hátába kapaszkodok. Fejemet vállába fúrom. Könnyeim áztatják ruháját, hátam néha megremeg. Csendben telik el talán több perc is. Érezheti, hogy testem finoman remeg. Ujjaimmal csimpaszkodok, majd szorításom enged.
Lehajtott fejjel lépek egyet hátra és fordulok el tőle. Könnymaszatos arcomat letörlöm. Meglehet, hogy félreért. Nem csak a  félelem rémiszt meg, nem csak a látottak és a tudat, hogyha nem szakadok ki abból, akkor magával ragad.
Sajnálom testvéremet. Hogy velünk is ez megtörténhet, hogy vele is megtörténhet. Fejemet enyhén megrázom, amikor gátat szabva nem létező érzéseimnek fordulok vissza.
- Nem tudom - szólok csendesen továbbra is lehajtott fejjel. Nem ezt a választ várja tőlem, de… Őszinte akarok lenni. Valóban nem tudom, hogy mi lesz belőle. Semmit sem tudok Amarahról. - Nem tudom… - mondom még egyszer, ahogy félve tekintek rá. - Ezeket én nem tudhatom, ezek oly dolgok, melyek teljesen ismeretlen még számomra is - vonom meg vállamat félszegen. Kerülöm a pillantását. Én vagyok az, ki általában mindig mindenre tudja a választ, kinek mindent tudnia kell. Ezért teremtettek és az, hogy nem tudok valamit. Az egyenlő lehet bukásommal is. Önmagam szemébe és ha én így látom, talán ő is.
- Ősi mágia - felelem, végre oly terepre érve, melyet én is ismerek. - Az angyalok többsége elfelejtette már, de az emberek feljegyezték őket. Alexandriában leltem rájuk. Ezért is akartalak megkeresni - szólok szokatlan csendességgel. Tekintetem visszakúszik Zephyrre, s a könnyek újra ellepik szememet. Aztán nagy levegőt véve nyugtatom meg magamat. Szemem sarkából látom, ahogy Ramiél elmegy a bejáratig, magam mégis képtelen vagyok megmozdulni.
Aztán mégis. Mégsem az arkot követem, hanem csapdám felé veszem az irányt. Közelébe felsejlik egy pillanatra vérem, vörösen izzik tenyeremen. Mégsem hátrálok meg. Kezem előrenyújtva érinteném meg Zephyrt, ám kezem megakad félúton. Akárcsak kint. Ám ezúttal nem folytatja útját, sután rogy le testem mellé.
- Atyám, kérlek adj tudást, hogy megmentsem - suttogom alig hallhatóan, miközben lehunyom a szemem. Elmenetele óta első ízben szólok hozzá, kérem. Ha belegondolok egész létezésem óta ez az első alkalom, hogy könyörgöm érte. Lábam a földbe gyökerezik, sebeim lassan kezdenek begyógyulni. Piszkos ruhám, alakom, kócos hajam mit sem változik.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Kedd Jan. 30, 2018 6:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Dulakodunk még egy kicsit, csak néhány másodperc, én belelököm a csapdába, Ophilia pedig a rég elfeledett nyelven kezd el motyogni, azután kijelenti hogy sikerült. Érezhetően ez a csapda nincs hatással rám, hiszen én is beleértem, most meg távolodom Zephyr-től, miközben a vér pulzál körülötte és rajta. A kiáltása az enyészetbe vész. Ophiliához sietek, aki remegő hangon, könnyes szemekkel tekint rám és arról kezd el beszélni tőmondatokban, amit akkor tapasztalt, mikor a sötétségben volt.
- Láttam. Hallottam.
Odalépek és átölelem, bár semmi biztató sem jut az eszembe, legalább is nem akarom azt mondani hogy minden rendben, mert ez nincs így. Talán így lesz, később, de addig csak üresen csengő szavak lennének. Együtt érzek vele, annak ellenére hogy én nem vagyok ennyire ijedős, engem ez nem tud így kiborítani, de ennek is meg van a miértje. Csendben hajtom a fejem az övére és hosszú percekig csak így állunk a fal közelében, amíg kellően össze nem szedi magát hogy kibontakozzon, és akkor én is eltávolodom tőle. Tetőtől talpig csupa kosz vagyok, ugyan meg van a hatalmam hogy egy csettintéssel véget vessek ennek a látványnak, jelenleg még mindig piszkosul fáj a szárnyam és amíg nem kezd el gyógyulni, addig az erőmet inkább tartalékolom. A koszba még nem halt bele senki. Látva Ophilia hasonló ábrázatát, hogy még az arca is csupa kosz, neki persze nem a víztől, hanem a sírástól, de ez most még is apró mosolyt csal az arcomra.
- Mi lesz vele?
Tekintek még egyszer Zephyr felé, még most is a csapdában vergődik.
- Vissza tudjuk fordítani, vagy végleg elveszett?
Pár pillanatig őt figyelem, aztán visszafordulok Ophiliához.
- Hallottam az énoki nyelvet. Milyen csapda ez? Mire való?
A mozgásom és a mozdulataim is merevek, úgy érzem mintha a lábaimra ólom nehezedne járás közben, ahogy elindulok kifelé. Fáradtság. Már egy jó ideje nem éreztem ezt, utóljára akkor, mikor Nasargiellel megméretettünk, s Atyánk meggondolta magát. És ha ezt érzem, akkor Zephyr olyan erővel bírt, amivel nem kellett volna neki. Kimegyek a bejáratig, oda, ahol a megkötözött ember férfit hagytuk. Mikor odaérve oldalra fordítom a fejemet, látom még ott van a fal mellett fekszik, és ugyan úgy magán kívül van. Azt hiszem ezek után öröm lesz még őt is cipelni.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 29, 2018 10:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Az események túl gyorsan pörögnek, s immár én magam is vakolatfoltos vagyok, ahogy Zephyrrel végighempergünk a törmelékek között. Bőröm több helyen is felszakad, vér szivárog belőle. Máskor ezek rögtön be is gyógyulnak, ám most túl sok energiát használtam fel hozzá. Nem aggódok, tudom, hogy be fognak, legfeljebb később.
Igyekszem szelíden az őrjöngő angyalhoz érni. Nem akarom bántani, nem akarok fájdalmat okozni neki. Olajszemeitől nem látom valódi tekintetét. S ezért sem tudhatom, hogy ő igenis ártani akar nekem. Ramiélnek. Bárkinek maga körül.
Ezért is lehet, hogy egyenesen a plafonra akaszt engem. Elkerülöm a kiálló fémdrótokat. Mégis belém hasít a fájdalom, ahogy érzem. Csontjaimat ropogtatja a fal, érzem, hogy egyre jobban présel felfelé. Én pedig a vállaiba kapaszkodva próbálok ellenerőt kifejteni, kevés sikerrel. Erősebb mint én.
S talán a rogyadozó plafonon átvágna, ha a pult újra nem közelítene felé.
Zephyr a falhoz passzírozódik, én pedig a föld felé zuhanok.
Hallom még Ramiél hangját a fejemben, ám ekkora már megfordultam és felkészülök a becsapódásra.
Ám a kemény föld helyett viszonylag puhára és csontosra érkezem. Szárnyam beborítja az alattam elterülő férfit. Halk nyöszörgéssel gurulok le róla, fájdalom hatol több porcikámba is. - Sajnálom - nyöszörgöm halkan. Alkarjaimra támaszkodva észlelem a fájdalomtól eltorzult arcát. Nem akartam még én is kínjaira tenni egy lapáttal. Elképzelem, hogy miként nézhetünk ki így, egymás mellett. Halvány mosoly kerekedik arcomra. Kínzó lassúsággal állok fel, térdeimen támaszkodok meg. Olyan, mintha… minden erőmet kiszipolyozták volna belőlem. Halkan pihegek Ramiél mellett állva. ~Kész van. A vérem a bőrén van, azzal erősebben fog hatni.~ A vér fontos kötelék egy olyan csapdánál, melyet felállítottam. Nem tudom, hogy mennyire fogja benne tartani. Egy egyszerű angyalt nem tartaná meg, de… Zephyr nem egyszerű angyal, ő valami más.
Figyelem, hogy miként sodorja el az arkot és halk, rémült sikoly szalad ki számon. Riadtan figyelem, hogy miként ütik egymást, miként csavarja gúzsba. Hallom szavait, mégsem fogom fel őket, szívemet ismeretlen félelem szorongatja. Féltem őket. Mindkettőjüket.
Aztán újra ott a sikoly, fejembe pedig hasító fájdalom hatol. Egyik kezemmel halántékom szorongatva némán sikoltok. A sötétség újra körbe ölel, s most bárhogy rázom is fejemet, nem akar elmúlni, szűnni sem a végtelen magány körülöttem.
Ramiél hangja rángat vissza a valóságba. Könnyes szemmel tekintek rá, majd a csapdára.
- Ühüm - felelem, s torkomba góc képződik. Sose éreztem még ilyet. Hajamat véres kezemmel simítom félre, majd pedig énoki nyelven beszélve figyelem, ahogy a vérem vörösen felsejlik, aktiválva a csapdát. Zephyr újra sikoltásba kezd, ám most fejem fordítom oldalra, hogy ne lássam. Hátha így nem fog el a sötétség. A sikoltás egyre jobban némul. Látható, hogy kiált, vergődik a gúzsba, ám szabadulni képtelen.
- Sikerült - lepődöm meg magam is, majd az arkra emelem tekintetem. Szemembe könnycseppek ülnek. Megremegő pilláimnak hála koszos arcomon futnak végig, fejemet végül lehajtom. Ezek az elmúlt percek…
Testem, nem létező lelkem megremeg.
- Magával ragadott… - hallom saját, megbicsakló hangomat, mely a sírás szélén áll. Nagyot nyelve emelem fel újra fejemet. Nem szabadna így viselkednem. Így éreznem. Figyelem a vergődő angyalt, s szívembe fájdalom hatol. Nehéz így látnom őt. - Az a sötétség… - figyelem a némán kiáltó férfit, majd fejemet rázom meg. Kezeimet ökölbe szorítva próbálok úrrá lenni a remegésemen. Sose rémültem még meg ennyire.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Szer. Jan. 24, 2018 7:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Felfelé tekintek Zephyr-re, közben megmozdítom a bal vállamat. Öreg hiba. Azonnal belenyilall a fájdalom a törött szárnyamba még jobban. Jajgatok egy sort, de így engem elkerül a sötétség próbálkozása, bár az is lehet egyszerűen nem vagyok rá fogékony. Viszont csak félig meddig sikerül felállnom és látva Zephyr zuhanó repülését, melyet kifejezetten nekem szánt, üvöltve emelem magam elé védekezőleg a kezeimet. Aztán nem történik semmi. Mármint látom Ophilia-val a földön birkózni egy kicsivel később, tátott szájjal nyugtázom hogy a levéltárosunk olyasmire is képes, amit ki sem nézne belőle senki. Teljesen felállok, hallom Ophilia hangját a fejemben. ~Tartsam benne?~ Nem tudja befejezni. Zephyr hirtelen felfelé löki maga előtt, ahogy azt tettem nem is oly rég én vele, bár ők nem tudják átszakítani a plafont. De abban biztos vagyok hogy ez Ophiliát nagyon megsebezhette. Én meg nem tudok felrepülni hogy lerángassam róla. Használhatom ugyan a képességemet rá, de egyszerűbb más tárgyat mozgatni. Akkor jöhet megint a pult, az olyan jól bevált eddig is. Megemelem a telekinézissel és vízszintes mozgással közelítem Zephyr felé, erősen nekicsapva, így oldalra döngöli, ismét a falnak. Most nem vesződöm azzal hogy belekalapáljam. Főleg, mert Ophiliát elengedte, aki lefelé zuhan épp. ~Elkaplak!~ Kőrözök lent egy pillanatnyi ideig hogy be tudjam mérni, nagyjából hova esik le, és ne legyek útban a szárnyainak, de még se a padlón végezze. Sajnos ez nem sikerül, mert megfordul még a levegőben, úgyhogy maga alá gyűrve terülünk el a földön. Úgy akartam esni legalább ne a törött szárnyamra, de ez sem jött össze. A fájdalomtól megrészegülve nyöszörgök, tétlenül várom hogy leszálljon rólam. ~Nem tudom.~ Fogalmam sincs mitől ilyen erős, ahogy azt se tudom egy szimpla zuhanástól miért törött el a szárnyam, ellenben kezdek mérges lenni, kezdem érezni azt a dühöt, amit csupán egyszer sikerült eddig kihozni magamból. Ophilia a csapdáját emlegeti, próbál felállni, ha már van helyem, akkor én is oldalra fordulok és megint felszenvedem magam álló helyzetbe. Ha addig neki nem sikerül felállnia, úgy lehajolva hozzá, aláfogok a felkarjainak és vigyázva rá felfelé húzom. ~Kész van az a csapda? Csak tartsam ott?~ Eddig jutok, mert Zephyr megint támad. Most elébe megyek, hagyom hogy elsodrojon magával a falnak, pont ott kötünk ki, ahol a nemrég elszakadt magányos vezetékünk zizeg. Háttal neki nyomódok, ő meg ismét a fekete füsttel majomkodik. Idegesítő, de most oldalra fordítom a fejemet, eszemben sincs megint beszívni. Sőt. Látom a vezetéket, a szikrákat és kezd egybeállni tőle egy terv. ~Mindjárt benne lesz!~ Figyelmeztetem Ophiliát, így ha még nincs kész, van egy kevés ideje befejezni. Közben a vezeték elkezd tekeregni Zephyr körül, rá a nyakára, és a vége jól megrázza ahogy hozzáér a tarkójához. Egyből elenged, én pedig azonnal elhátrálok tőle néhány lépést és folytatom. Most én is szétbontom a falat de a vezeték úgy gondolom több méter hosszú, így elég kell legyen megkötözni Zephyrt. Potyog a vakolat, a tégladarabok, a vaselemek, közben egyre több vezeték kerül elő és tekeredik köréje, a felsőtestét már teljesen körbefogtam. A kezeit és a szárnyait már nem tudja használni, bár az a hátborzongató sikoltozása szűnni nem akaróan kettészeli a termet. Még néhány hosszabb, kínos perc és az egész teste körbe van kötözve, mozdulni sem tud. Ekkor megragadom, erővel az Ophilia által készített csapda felé cipelem.
- Így jó lesz?
Bár a vezeték még zizeg, ha nem érünk hozzá, akkor ránk nem jelent veszélyt. Kis időre megállok ott a sarokban, mert nem tudom mit kellene csinálnom vele, de jobb volna sietni mindenképp.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 22, 2018 5:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Talán Ramiél erőteljes hangja teszi, de nevem hallatta hozzájárul, hogy mihamarabb magamhoz térjek. Ijedten figyelem Zephyrt, azonban sok időm már nincs. Eleget kívánok tenni kérésének és felkutatni a maradék túlélőt. Mégis vonakodok itt hagyni Őt.
Mindent, amit láttam az elmúlt percekben. Sosem rémísztett még meg semmi, nem is gondoltam, hogy ily érzésekre képes vagyok, ám ez? A hang, mely hívogató volt. S nem ez volt benne a legrémisztőbb, hanem, hogy követni akartam. Kerestem a forrását és meg akartam találni. Csábított, vonzott magához és… engedtem volna neki.
De ezzel most nincs időm foglalkozni, hisz fontosabb dolog vár rám. Egy még nálam is rémültebb férfit kell innen kivinnem. Nem állítom, hogy könnyű harcot vívok vele, szinte kényszerem van arra, hogy memóriáját töröljem erről a napról. Az épület egyre jobban rázkódik, s csak elképzelni tudom, hogy mi történhet odakint.
Ahogy megáll a házfalon kívül… Egy apró lépést teszek felé. Nem tehetek róla, kérlek Uram bocsáss meg nekem, de jobb ha nem emlékszik erre. Mosolyogva fogom meg a fejét, s emlékei között kutatok, visszajátszom, mi is történt itt pontosan.
Zephyr nagy lendülettel robban be az ajtón, majd vágódik be. Különös fekete aura veszi körbe, baljóslatú az arca. Nem hű önmagához, teljesen más. Az emberek felfigyelnek rá, de ismerik, hisz Michael angyala, nem gyanítanak semmit. Amíg egy láthatatlan erő keresztül nem vág a téren, miszlikbe szakítva az embereket. Az egyetlen túlérő épp egy italért hajolt le, amikor ez történt, azután rohant az irodába és zárta magára.
Még egyszer hátranézett, s néhány túlélő esdeklő arcát láthatta, amint könyörögnek az angyalnak. Ám az könyékig véresen, túlvilági sikolya után ördögi nevetésbe fakadt ki.
Összeszorított fogakkal figyelem az eseményeket, majd egyszerűen csak törlöm őket. A férfi könnyei elapadnak, arca maszatos marad. Értetlenül néz rám, én pedig szelíd mosollyal próbálom megnyugtatni.
- Menjen innen minél messzebb. Baj van odabent, egy… démon az, próbálunk úrrá lenni rajta. Jobb, ha távolabb van. A ház már üres, ön az utolsó - felelem neki, s szívemet újabb szokatlan érzés hagyja el, ahogy hazug szavaim célba találnak.
Maradnom kellene kint, mégsem teszem.
Visszatérve az előtérbe. Lendülettel lépek víztócsa maradványába. Tekintetemmel a padlón lévő lyukat figyelem, ahol a víz csordogál az alaksorba. Majd egy hangos robajjal tör át a plafon. Fejemet reflexszerűen húzom be, betontörmelék száll alá, apró fénysugárba látom ezernyi porszemjét. Nincs sok időm, hisz az arknak is fogytán lehet az ereje. Amarah legyengített minket.
Véremmel gyorsan rajzolok fel egy csapdát, mellyel egy erősebb démont s képes lenne bent tartani - ahogy angyalt is. Kevesen ismerik, rég elfelejtették és Zephyr… Ő már nem angyal, ő teljesen más. A csapdának, ha ideiglenesen is, de működnie kell.
Térdepelve rovom a köröket és a rúnákat a padlóba, már a végénél járok, amikor hangos puffanásra leszek figyelmes mögülem. Hátra tekintve látom meg Ramiélt a földön, fölötte pedig…
Gyorsan fejezem be. És fordulva állok fel. Ám a sikoltás újra féltérdre kényszerít. A messziből hallom saját hangomat is, ahogy felkiáltok, ugyanis most fájdalom járja át egész lényemet, kínzó, mely mintha bentről akarna szétszakítani. A sötétség újra közrefog.
Fejem megrázva nyitom ki újra a szemem. Látom, hogy mire készül a megőrült testvérünk. Magam sem tudom, hogy miért teszem, de hirtelen mozdul testem. Amikor leveti magát az arkra, bontom szárnyaimat én is. Oldalról érem el, elsodorva a férfi elől, időt adva neki.
Szárnyaink összegabalyodva zuhanunk a padlóra és gurulunk párat a törmelékek között. Én kerülök felülre, s láthatom újra olajszínű szemeit, eltorzult vonásait közelről. Véres kezemmel óvatosan simítok rajta végig, mindhiába. Gyorsan pattannék fel róla - én legalább is úgy érzékelem. ~A csapda… A vérem megállíthatja, de egyedül nem tudom benne tartani, oda kellene…~ de folytatni nem tudom. Mozdulataim valójában lomhák ám Zephyr gyors, és erőből lök fel magával egyetembe a plafon irányába, ám mi nem törjük át. Érzem, ahogy csontjaim reccsennek. Egy ideig vállaimnál fogva tart, majd elfordulva alólam szabadesésbe közelítek a padló irányába. Annyi időm van még, hogy megfordulva szárnyaimmal tompítsam az ütést.
- Honnan van ennyi ereje, még mindig? - nyöszörgöm, levegő után kapkodva, amikor újra üvöltésbe kezd. A vérem rajta van, így… - A csapda - sóhajtom halkan, ahogy próbálok felállni.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Pént. Jan. 19, 2018 5:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

- Ophilia!
Nem tudom mi történik vele, tudom még nem indult el, közben Zephyr levágja magáról a földre a pultot, ami hangos robajjal borul a padlóra és szakítja át a csempét, darabokra törve mindent maga körül, még a betonelemek is felporzanak. Ismét megrázkódik az épület, csak röpke időre tekintek hátra. Rettentően fehér arccal pislog rám, de úgy látom jól van. Igennel bólintok neki egyet biztatóan, látom hogy megindul, úgyhogy én meg visszatérek Zephyr-hez. Már kiszabadult és egy nagyobb vaselemet tép ki a falból, amit darabokra zúzott körülötte, a kihúzással meg még inkább szétcincálja azt a falrészt, egész végig azt rémes sikoltást produkálva. Keresztbe tép egy vezetéket, aminek a vége szikrázva kóricál a fal mentén. Eltátom a szám és a falhoz lapulva figyelem, miként veszi a kezébe akár egy ütőt és indul meg felém. Az angyaloknak tisztelettel kellene viseltetniük az arkok felé, ő meg..nem is tudom. Emlékszem akkor láttam ilyent, amikor a licsi megzavarta az állatokat..hol is? Jah, tényleg úgy viselkedik, mint egy tudatlan állat, pusztán az ösztönökre hagyatkozva. Megint eltűnik pillanatnyi időre, megtámadtam, szóval most én jövök. Amikor újra előtűnik előttem már lendíti is fentről lefelé a vaselemet, oldalra ugrok előle, az útját végig töri a falnak és egy vízcsövet is sikeresen elkaszál vele. Olyan hangok keletkeznek, mintha építkezésen lennénk.
- Tedd azt le!
Mind a ketten tökig vizesen tekintünk a másikra, a falból dől kifelé a hideg víz, én térdelek, ő meg mozgatja azt a vackot és megint sikoltozik. Nem akar szót fogadni, úgy látom. Ideje bekeményíteni. Telekinézissel tekerem ki a kezéből, közben felállok és néhány lépést hátrafelé megyek tőle a fal mentén. A vaselem összevissza tekergőzik, aztán vízszintesbe vágva magát kipenderíti Zephyr-t a szabadba, egy hatalmas nagy lyukat vájva testével a falba.
- Én szóltam!
Üvöltök kifelé a lyukon neki, de nem megyek ki. Ha tényleg úgy viselkedik mint egy állat, akkor úgy is megint rám támad. Éppen felkecmereg a földről és hörgő hangokat ad ki, biztos nyelt nem kevés port és tégla darabot. Köpköd, aztán eltűnik a szemem elől. Még mindig nem ismeri fel a hangomat és mondhatok neki akármit. Hagyom a vasat leesni a földre, ott megint hatalmas károkat váj a padlózatra. Elhátrálok a lyuktól, hallom a sikoltását, aztán hirtelen egy erős ütés érkezik a fejemre oldalról. A testem kilibben az egyensúlyából, noha nem veszítem el az eszméletemet, azért Zephyr közel sem bír olyan erővel, mint én. De a következő pillanatban a lábaimnál fogva emel a levegőbe. Nah ez az a pont ahol üvöltök. Ő meg visít, szóval sztereóban nyomjuk. A szárnyaimat mozgatva igyekszem szabadulni tőle, ő meg úgy tűnik velem akarja felszedni a padló többi részét. Erősen és kétségbeesetten csapkodok, közben többször is odavág az aljához, aztán az egyik lábam kiszabadul. Ekkor ütöm át a betont és tekintek be fejjel lefelé az alagsorba, a víz pedig belefolyik ide. Megszédülök tőle, percnyi ideig csak kapaszkodom a lebontott elemekbe, ami még épen áll a szélén és nem hullott alá. Láthatóan keskeny rész ez, nem húzódik végig az épület alatt, nincs úgy megcsinálva. De pont kapóra jön hogy meg tudok kapaszkodni és abbamarad a hullámvasút. Nagyot rúgok a felsőtestére ezzel kiszabadítva magam, aztán kikecmergek a törmelékek közül és felállok. Megmozgatom a szárnyaimat és nekirontok Zephyr-nek, aki valamivel odább esett neki a falnak. Még mindig bent vagyunk a recepció körüli részen. Közben hallom Ophilia hangját a fejemben, ami egy kis megnyugvással tölt el, legalább ez a rész kipipálva. Zephyr megfordul, de ideje sincs reagálni semmire, jobb kezem erősen szorítja a kabátját, a ballal a hóna alá nyúlva lövünk ki felfelé, mint amikor a tűzijátékot eresztik szabadjára, egyszer megfordulunk menet közben, ugyanis a szárnyaival próbálja magát irányítani, ahogy én is az enyémmel, ezért történik a helycsere, én pedig minden erőmmel lököm felfelé. Úgy szakítja át a plafont, a gerendákat, az erezetet, mint ahogy a kis könyvben meg van írva, menet közben hullanak a milliókra tört cserép, fa-, meg egyéb darabok. Feljutottunk a háztetőre. Haragosan csapok egyet már odafent felé bal kézzel, ökölbe szorítva, beleütök az arcába, amitől irányt változtatva végig taknyol a háztetőn. A szélénél áll meg kiterülve. Még a levegőben figyelem, aztán amikor biztos lábakon állok a tetején, abbahagyom a repülést és elindulok felé. Meglepően gyorsan feláll és megint sikoltozik. Megőrjít vele! Félúton megtorpanok. Odalentről ismerős hang csendül, pedig azt hittem kiment épségben. Nem tudok neki válaszolni, Zephyr nekem repül, végig rongyolunk a tetőn, de az egy idő után elfogy alattunk. Egyikünk sem esik le, viszont nem tudok elszakadni tőle, megragadta a derekamat, és történik valami miközben már magam sem tudom milyen irányba repülünk. A jobb lábam felfelé húzom, annak érdekében hogy lerúgjam magamról, a kezeimmel a mellkasát tapicskolom, úgyhogy nem sok kell hozzá hogy tényleg megszabaduljak tőle. A szájából sötét füst ereszkedik ki, gomolyog felém, most esik le mit akart nekem Ophilia mondani. Üvöltve rúgok egyet a lábammal rajta, a kezeimmel is taszítva magamtól távol, közben a füstöt sikerül beszívnom egy kicsit, de aztán elszakadunk. Magamon kívül zuhanok lefelé, igaz ez fel sem tűnik, mert amit látok, az csupán a sötétség, semmi más, csak a sötétség és Amarah ismerős hangja szólít meg. Az egészből az zökkent ki, amikor átszakad alattam a tető, aztán a gerendák, a pillér, szóval odáig jutottam hogy vissza hallom a nevemet, majd a hangzavar és a csapódás kirángat belőle. Kábán pislogok felfelé, látom az anyagok darabjait potyogni körülöttem, aztán háttal csapódok bele a padlóba. Megint megrázkódik a ház, csoda hogy még áll és nem dőlt össze. Fájdalmasan felnyögök, a füst szétoszlik a levegőben és már látom az eget azon a két méretes lukon keresztül, amit a tetőbe ékeltünk. Ezt a zuhanást megéreztem. Fájdalom járja át a testem, hallottam a saját szárnyam csontjának reccsenését, ami szerintem semmi jóval sem kecsegtet. Bár egy idő után el fog kezdeni gyógyulni, ha addig Zephyr nem zúz péppé, vagy végleg fogságba nem kerülök abban a sötétségben. Semmi sem oké, fel kell állnom! Nagyon lassan fordulok meg, még lassabban és kínkeservesen szenvedem fel magam térdelő helyzetbe, közben eszembe jut Ophilia. ~Hol vagy? Mit csináljak?~ Még rémlik hogy olyasmit hallottam, csapdába tudja ejteni, de segítenem kell neki. Többet nem hallottam, főleg azért, mert fent repkedtünk már utána. Jó ideig a padló romjait elemzem ki, aztán ahogy felfelé emelem a fejem, észreveszem az irattárost a sarokban. Rajzol, vagy ír, nehéz kivenni, és közben megszakítanak. Az az idegesítő sikoltás érkezik fentről teljes hangerővel és ahogy feltekintek meglátom Zephyr alakját a jobb oldali lyukban. Csodás! Indul a következő menet! Már ha fel tudok állni.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szer. Jan. 17, 2018 8:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Bárhogy próbálkozom nem tudok szabadulni az erős kéz szorításától. Hiába fordítom félre a fejemet az is hasztalannak tűnik. Az elmém ha csak egy pillanat erejéig, de megszűnik létezni. A füst játszik velem, légüres tér vesz körül. Semmit és senkit sem látok magam körül, mégis érzem hogy a tüdőm összeroppan. A levegő hiánya kerülget.
A semmi vesz körül. A világunk lassan rajzolódik ki előttem. Minden mi egykoron szép volt, mi Atyánk kezét nyomát viselte megszűnt létezni. Kietlen világ tárul elém, ahol nincs semmi. És senki. Elpusztult természet, a tűz martaléka sem füstöl. A szél sem fúj.
Nincs semmi. Sötét minden.
S egy hang szólít engem. Egy bársonyos, selymes női hang. Nevemet ismételgeti ám hiába nézek körbe nem látok semmit.
Majd az ég elfeketül.
De mielőtt látnám, hogy mi történne megszakad a kép. Visszatérek a valóságba s erőtlen zuhanok a padlóra. Kezemet torkomra tapasztom és szinte kapkodom a jótékony levegőt. Nem értem, hisz szükségem sem lenne rá. Fejem lehajtva krahácsolok, s még apró fekete füstgomolyákat eregetek. Falfehér arccal tekintek fel Ramiélre, egyszerre tűnhetek rémültnek, ijedtnek…. mint egy ember, kit a halálfélelem fog el. Még talán könnyek is szemembe gyűlnek.
Hallom szavait mégsem tudom még felfogni. Az angyal hűlt helyét bámulom, majd nagyot nyelve fordítom tekintetem Zephyr felé.
Lassan, nagyon lassúnak érzékelem, ahogy feltápászkodom. Az újabb sikoltás gátol meg, s szerencsémre visszahullok. Újra megjelenik szemeim előtt a végtelen sötétség. Nagy levegőt véve állok talpra.
- Rendben… - rebegem erőtlenül, rekedten. Bizonytalan léptekkel hátrálok a mögöttem lévő ajtó felé. Tekintetem a falba illesztett angyalra vetem, majd aggódóan Ramiélre. - Ne engedd magadhoz túl közel - intem óvón majd megfordulva tűnök el az egyik ajtóba.
Minden erőmet felemészti, hogy ne botoljak el saját lábamba. Kedvem lenne egy falnak támasztani magamat. Megpihenni. Mégsem teszem. Igaza van az arknak, lehetnek még túlélők. Keresnem kell őket.
Ám az első pár ajtó mögött senkit sem találok. A harmadik pedig kulcsra van zárva. Jobban megrántva törik el a zár, és kinyitom. Flinta hangja csapja meg a fülemet, alig van időm reagálni. A szerencsén múlik, hogy nem a mellkasom találja el. Karomat súrolja csak a lövés. Egy férfi elbődült hangját hallom, ahogy a megölésemet ecseteli.
- Kérem nyugodjon meg, segíteni jöttem! - lépek be újra az ajtón, kezemet feltartva, most még az sem zavar, ha újra lelő.
Rendőri egyenruhát viselő köpcös férfi fogad. Egyedül van, teste szinte remeg. Ezt a szobát is vér áztatja, ahogy az előteret. Holttestek maradványai szétszórva hevernek a padlón. - Van más is az épületben önön kívül? - szólok immár újra szelíd hangomon. A férfi szemeibe könny csillan meg, majd fejét rázva törli ki onnan. De ennyit bír a szervezete nem többet. Tehetetlenül omlik a padlóra sírva.
Gyors léptekkel érek mellé, vállát érintem meg. Nyugtatom, s lassan hat is rá. Közben hangok szűrődnek ki az ark irányából is. A mögöttünk lévő falat képességem segítségével meggörbítem és kivezetem a férfit.
- Menjen innen minél messzebb, és figyelmeztesse az embereket, hogy ne jöjjenek a parkba! - kérem, majd megvárva, amíg pár lépést tesz, visszafordulok.
Telepatikus úton üzenem meg Ramiélnek, hogy mindenki épségbe kijutott. Lépteim pedig máris visszavezetnek. Nem fogom egyedül hagyni a férfit Zephyrrel.
Nem tudom, hogy mi vár rám, amikor visszatérek, mindenesetre, ha van egy nyugalmasabb sarok gyorsan munkához látok. Az irattáram egyik pecsétje rajzolódik ki fejembe. Keresve egy élesebb tárgyat sértem fel újra kezemet. Véremmel rajzolom fel a pecsétet, rúnákkal, de ez kevés lesz.
- Csapdába tudom ejteni! - kiáltom a férfinak, bárhol is legyen. - De nem tudom egyedül benne tartani, ha kész van, szükségem van a segítségedre! - mondom neki, fel sem nézve a földről. Nem tudom, hogy mi folyik körülöttem.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Pént. Jan. 12, 2018 6:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Körülöttem odabent felgyorsultak az események és bár beletekintek az angyal arcába, nem igazán realizálódik hogy Zephyr lenne az. Csak amikor Ophilia hangját meghallom. Azon ügyeskedem hogy lerúgjam magamról, közben megharapja a kezem. Ilyen se történt még velem sosem, hogy egy angyal társam megharapja a kezemet. Felszisszenek rá, de mielőtt jól pofán verhetném ezért, hirtelen elrepül hátrafelé, neki csapódva a falnak. Olyan érzésem van, mely szerint verhetnénk ezt napokig, akkor sem lenne önmaga, viszont megölni sem akarom. Miután szabadon felállhatok, megteszem, bár egyenlőre a pult mögött maradva tekintek körbe. Zephyr időlegesen eltűnt, Ophilia pedig távolabb állva tőlünk, gondolom próbált tenni valamit, ezért repült le rólam a másik. Eltűnt a szemünk elől, mind a ketten tétlenül tekintgetünk körbe, mire megjelenik Ophilia előtt, már megkerülöm a pultot. Látva ennek az eszelősnek a tombolását, én most a saját testem gyorsítom fel, hogy aztán a bal oldalára érkezve megüssem egy bal egyenessel. Szerintem ettől biztosan elengedi Ophiliát és el is repül a szemközti fal irányába. Nem várom meg míg beleékelődik, szóval én utána a telekinézissel kitépem a pultot a helyéről és azt is utána küldöm, mint egy ajándékba. Remélem ezzel beleverem a falba akár egy szeget. Az egy időre megállítja, én pedig Ophiliához lépek, finoman megérintem a vállát.
- Hé! Nézd meg a többi helyiséget, hátha akadtak túlélők! Addig én feltartom.
Mivel Zephyr kitakarta, én semmit sem láttam abból mi történik igazából velük. Most pedig arra gondolok, jobb lenne ha Ophilia nem itt lenne, mert ugyan tudott segíteni és valószínűleg tudna is, de mi itt módszeresen szétverjük a házat..szó szerint. Amúgy is szeret segíteni másoknak. Közben a fal irányából mocorgást hallok, mellé társul az előbb hallott sikoltás, ezért ismét arra fordulok. Várom hogy megint nekem támadjon az agyament Zephyrünk.
- Menj! Siess! És jelezz valahogy, ha biztonságba értetek!
Legyünk optimisták, csak talál néhány túlélőt, hiszen az emberek nagy túlélők. Én meg igyekszem kitalálni valamit arra, miként ártalmatlanítsam Zephyrt, mint ahogy tettem ezt azzal az emberrel is odakint.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 08, 2018 9:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Ajkaimat kelletlenül húzom el féloldalasan. Hát persze nem gyűlölik egymást. Vagyis kezdetben… De vajon most? Hogy a viszálykodásuk ily sok ideig elhúzódott. Minél mélyebbé válnak a sebek, azok annál lassabban, vagy kevésbé gyógyulnak.
- Vajon Atyánk és Ő is így kezdte eleinte? - utalok arra, hogy enyhe nézeteltéréseik vannak, de aztán a fejem rázom meg.
Inkább tudnám egy démon és egy ark harcához hasonlítani. Vagy egy Luciferrel való vitához. Igen, talán ez közelebb áll az egészhez. Miért keresek ennyire hasonlatot? Minél pontosabban meg tudjuk határozni, annál könnyebben érthetjük meg. S minél könnyebben érthetjük meg, annál hamarabb találhatunk megoldást erre.
Igaz, Atyánk nélkül ez sokkalta nehezebb. De teretményei vagyunk, nem hozhatunk rá szégyent. Nélküle is talpon kell maradnunk. Érzem, hogy erről szól már csak távol maradása. Tesztel minket, nem igaz?

Szívemet mardosó érzés nem tágít. Egyre jobban és jobban szorítja össze. Próbálok egyenletesen lélegezni, mutatni, hogy nics semmi mitől tarthatnánk. Figyelem Ramiél tekintetét és lassan megnyugszom. De az érzés nem tágít. Miatta sem és feltételezésem miatt sem.
Mielőtt még bemenne puhán simítok végig karján. Nem szólok semmit, csak aggodó tekintetem kaphatja el, ha látja. Bármi is van odament vigyázzon magára. Szívem szerint nem engedném el a kezét, erősködnénk, hogy menjünk innen, még most megtehetnénk.
Mégsem tehetjük meg. Ha van is itt gonoszság… mi vagyunk az ellenpólus. Így hát nem tartom vissza csak mélyet lélegezve dőlök a falnak.
A rossz érzés nem tágít.
Nem hallok bentről sok mindent, az alvó férfi vállán tartom a kezemet. A nyugalom nem jár át. Újra nem.
S ahogy meghallom a sikolyt, úgy fagy meg bennem a vér.
- Ramiél… - suttogom csak halkan, szinte én sem hallom szívem dobogása a fülemben cseng.
Nem állhatok itt tétlenül. Csak addig vacilálok, amíg meg nem hallom a síron túli kiáltást. Mi okozhatja ezt? Semminek sem kellene ilyen hangot kiadnia. Pár… megszálló démon képes erre, de ők nem tudnak ilyen végtelen csendet generálni.
A látványra, mely fogad elképedek. Mintha Las Vegasba járna az angyal. Emberi maradványok mindenhol, a vért úgy festették a falra, mintha egy őrült művész magából kikelve kalimpálózott volna. A földön szétterülő belsőségek látványára összevonom a szemöldököm.
Az ark hangja zökkent ki merengésemből. Körbenézve elsőként nem látom őket, de a pult irányába indulok. Mögötte látom meg a fojtogató angyalt.
- Zeph… - ejtem ki az angyal nevének elejét, majd mentális erőmet - ama kevést - arra használom, hogy leszedjem róla, és erősen a falhoz csapjam.
Vagyis… annyira nem erősen. Gyenge erőm az utóbbi napokban tovább gyengült. Enyhe fejrázkódást okozhattam neki talán.
- Zephyr… Ő Mihály angyala - ejtem ki nehezen a szavakat, inkább csak Ramiélnek. Ugyanis a másik mintha nem látna, nem hallana…
Engem mégis kiszúr. Egy pillanatra eltűnik a szemünk elől. Térhajlítás. Lopva nézek körül, majd… későn reagálok. Előttem megjelenve, torkom ragadva csapódunk a hátam mögötti falhoz. Erős ujjai markolják torkom, de másik kezét szegycsontomnak nyomja. S egyre erősebb nyomást mér rá. Mint aki lassan akarja összeroppantani azt. Kezemmel hiába kapaszkodom erősen belé, nem tudok oly erőt kifejteni, mely lefejthetné rólam.
Nem értem, hisz eme cselekedete rám sem hat, a légszomj mégis kerülgetni kezd. S ha ez nem lenne elég…
- Mi… - suttogom halkan az ébenfekete szemeket nézve, miközben az angyal szájából lassan fekete füst szivárog ki, egyenesen felém. Bármi is ez nem lehet jó. Fejemet próbálom félrefordítani, sikertelenül. A füst lassan eléri orromat, a keserű, kátrányos szag befurakodik testembe…


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Vas. Jan. 07, 2018 6:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

- Gábriel nem gyűlöli Mihályt, ahogy Mihály sem őt. Én inkább azt mondom, nem tudnak dűlőre jutni és mindegyik hajtja a maga igazát. Máskülönben egyikük, vagy mind a kettőjük nem e világot járná már.
Eszembe jut a nap, amikor a bátyám elé járultam, ott volt Rafael is, aztán hárman kimentettük a húgunkat, Raguel-t a fogságból. Nyoma sem volt gyűlölködésnek, pusztán a haragot éreztem az irányomba. Haragszik rám, mert nem ő mellé álltam, mert nem osztom azt a nézetet teljes körűen, amit ő. De ez a harag nem emelkedett felül rajta, szentül hiszem hogy soha nem is fog. Mert ő a bátyám. Ő Isten egyik legerősebb angyala, sosem fog engedni a haragnak, az irigységnek, ahogy Mihály sem.
- Az egyetlen gond velük csupán az, hogy mind a ketten nagyon intenzíven kiállnak a maguk igazáért. És most hogy Amarah kiszabadult, én csak remélni merem hogy egyiküket sem mérgezi meg a gonoszságával. Az beláthatatlan következményekkel járna.
Bár az előbbi pillanat tovaszállt, még fél füllel hallom motyogó szavait. Nem tölt el örömmel hogy Ophilia úgy gondolja csekély ár lenne. Nem, ha egy olyan angyalról van szó, mint ő. Ahogy annak sem örülnék, ha a testvéreim közül bármelyik is erre a sorsa jutna. Összeszorítom az ajkaimat hogy ne mondjak erre olyasmit, amivel megbántanám, bár van egy adag rossz érzésem az elhangzott szavai nyomán. Nem tudom miért. Nagyon a számon van hogy megkérdezzem "Kinek lenne csekély?", de aztán inkább szótlan maradok ez ügyben.

Tekintve hogy most itt gubbasztunk az ajtófélfához lapulva, és éppen kinyitottam az ajtót pusztán a gondolatommal, kezdek félni. Főleg azért, amiket mondd. Őszintén? Ha Amarah itt van, akkor úgy tör minket keresztbe, mint a ropit. Remélem nem! Egyébként sem lenne logikus, mert mit keresne egy rendőrörsön? Bűntársakat? Egy ideig szemezünk Ophiliával, aztán erőt veszek magamon. Hát nekem kellene bemenni, vagy mifene. Elindulok hozzá, lerakva a pasast a földre a hátamról, vigyázzon rá addig ő, majd belépek a belső térbe. A bejárattól nem messze négy holttest hever, elszórtan, belfelé menet, és leghátul az utolsón, mely már nekidöntve hever a recepciós pultnak, egy angyalt látok, háttal.
- Mi a frász van itt?!
Minden csupa vér, a falak, a padló, futó pillantást teszek a testekre, és nagyon úgy tűnik, meg vannak csonkítva. Amúgy ez probléma, mert nem tudnak meghalni. Szóval most így fognak újra és újra éledni? Vagy felgyógyulnak azért? De talán égetőbb kérdés az, hogy ez az angyal miért csinálja amit csinál? Van értelme ennek? Azt hiszi, ha megeszi őket, akkor meghalnak? A hangomra feláll és megfordul, a szemei korom feketék. Földöntúli sikolyt hallat, olyant, mikor ezer lélek sikolya szorul be egy parányi kulcslyukba. Megfagy tőle az összes gondolat a fejemben, mire észbe kapok, már kitárt szárnyakkal és ökölbe szoruló kezekkel rohan felém. Húha! Csak arra van időm hogy kitérjek előle, és a lábammal fenékbe rúgjam, amitől a szemközti falnak csapódik. Persze ez nem állítja meg, megint felsikolt, amitől összerezzenek, aztán nekem ront. Elsodor a pultig, amin a dulakodás hevében keresztül esünk, be a másik oldalára.
- Ophilia!
Kiáltom, miközben éppen fojtogat. Tudhatná hogy ez nem hat rám. Nem akarom elővenni a pengét, de ha nem hagy más választást...valahogy meg kell állítani, különben napestig is elszórakozunk itt.
- Szállj le rólam!

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szer. Jan. 03, 2018 9:28 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Figyelmesen hallgatom, hogy miként is vélekedik ő maga a Sötétségről. Valamiért oly kettős érzés van bennem vele kapcsolatban. Az Atyámmal való viszonyáról mindig a Jin és Jang jut eszembe. Ahogy Atyámban is található némi sötétség, úgy benne is kell lennie jónak. Hiszen csak… képzeljétek magatokat a helyébe. Évezredeken át zárva tartották, megfosztották szabadságától, akaratán kívül. Nyilván megvolt erre az oka Atyámnak, eszem ágába sincs ezt elvitatni tőle. Egyszerűen csak az okokat keresem cselekedeti mögött.
Szép próbálkozás Ophilia, de… Nem, nem leszek ennyire önhitt. Csak mert én végigkísértem az emberi történelmet? Ugyan már, az embereket sem értem meg, akkor majd pont Atyánkat fogom?
- Amarah… - kóstolgatom a nevet, melyet először hallok bárki szájából. Persze, Ő egy volt azok közül, kik ténylegesen láthatták, kik nem feledték, kiktől soha sem kaptam róla egyetlen információt sem.
- Gabriel is így gyűlöli Mihályt? - bukik ki belőlem csendesen a kérdés. Hiszen egykoron ők is igen közel álltak egymáshoz és lám, most egymás ellen hadakoznak, talán még most is, amikor épp összefogniuk kellene, hogy a maradék földet is megmentsék… Habár… Ha Gabriel tényleg az elpusztításra törekszik, talán épp neki kellene Amarahval szövetkeznie. Ez lenne logikus… És az emberek kiirtása után, amikor a Sötétség áttérne a világunk eltüntetéséhez, akkor állíthatná meg… - Most mégsem teszi. Valamire vár. Úgy értem, ha tényleg megvan az ereje ehhez, akkor lényegében egy csettintés lenne számára, nem? A sötétség, melyet ránk szabadított… Valamire vár, valamit meg akar szerezni - intem a fejemet. Valahogy akkor sem fér össze, hogyha el akarná az egészet pusztítani, akkor miért nem tette még meg. Ha elpusztít mindent, akkor újra csak ketten lesznek. Atyánk is tiszta lappal kezdhetne mindet… Sötét gondolatok ezek.
Mégis száműzőm őket tudatomból, meglátva az ark arcvonásait. Arcát tenyerembe simítva hajtom oldalra enyhén a fejemet. Saját orcámon szelíd mosoly jelenik meg, szavaim után nincs szükség újakra. Talán ezekre sem kellett volna, kérdő tekintete lassan felolvad. Fejét lehajtva követem tekintettem egy darabig, majd inkább hajának forgóinak szentelem figyelmem.
Kezemet sajátjaiba zárja, s egy pillanatra mintha félredobbanna a szívem. Lehetséges lenne ez? Szívre sincs szükségünk. Szavai azonban keményen vág vissza a valóságba. Pilláim megremegnek, ha lenne lelkem, még tán az is beleremegne.
- Csekély ár azért, ha régi világunk visszatérhet - jegyzem meg csendesen, kezemet visszaejtve magam mellé. Immár semmi kétségem felőle, meglehet nem csak szárnyaim vesztem el, ha egyszer Atyánk visszatér és szembe kerülve vele számadást kell adnom neki. Hisz egy démonnal van közös célom, segédkezek Abaddonnak és mindezt önként, anélkül, hogy kényszerített volna. Mégsem mondhatom ezt el az előttem állónak, ki lassan újra felveszi pakkját és elindul az épület felé.
Nem. Minél kevesebben tudnak róla, annál biztonságosabb. Veszélyes játékot űzök. Egy pillanatig tétován állok, pillantásom csak a férfi hátára vetem. Rossz érzés kerít hatalmába.
S eme érzés nem tágít előlem, még akkor sem, mikor megállásra kérlelem Ramiélt.
- A mennyben sem volt soha ily csend, amikor az egész kihalt volt. A természet apró neszei sem hallatszódnak… Ezt csak egyszer hallottam. A füst érkezését megelőzőn - akkor még nem tudtam ezt hova tenni, azt hittem csak érzékeimmel játszik valaki.
Az ajtófélfához simulva figyelem Ramiélt. Az ajtó nyílik, s jobban figyelek érzékeimre, mint eddig bármikor, mióta idelent vagyok. Bentről sem hallatszódik semmi. Egy apró kis talp megcsikordulása sem. Még légzés sem. De kocsik állnak a ház előtt. Szívemet fojtogatja egy érzés.
Mégis honnan tudhatnám, hogy odabent épp egy testvérünk, szárnyait bontva lakmározik az emberekből? Hogy a sötétség jobban elérte szívünk-lelkünk, mint azt valaha gondoltuk volna? Hogy az angyalok nemsokára démonokká válnak, ha nem teszünk semmit?
Figyelem az arkot. Ha arra kérne, hogy előbb én menjek be, szó nélkül teszem meg. Ha ő kívánná ezt megtenné, akkor csak szorosan követem a növekvő nyomasztó csendbe.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Kedd Jan. 02, 2018 5:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

Tudom hogy Ophilia más, mint amit a Mennyben megszokhattam. De én is más vagyok. Én vagyok az az ark, aki volt hogy évtizedekre eltűnt a többiek köréből és magányosan az univerzumot, vagy épp a földet járta. Csupán csak Atyám tudott felőlem. Aki csendben figyelt, mikor a többiek egymásnak feszülő érdekeiket igyekeztek érvényre juttatni. Nemlegesen megrázom a fejem a bocsánat kérésére. Nincs miért bocsánatot kérnie, nem érzem úgy hogy tiszteletlen lett volna. Ha úgy érezném, már szóvá tettem volna, mielőtt eszébe jut bocsánatot kérni.
- Pontosan tudom, mire gondolsz.
Jelentem ki némi együtt érzéssel, de szomorúan. Néha eljön az az idő, amikor a tétlenség fájni kezd, amikor a csend áttöri a hangzavart. Minden, amit eddig ismertünk megváltozott, ahogy mi is változunk. Úgy látom a lovasok emlegetésére mintha meglepődne, eddig azt hittem tudja.
- Hogy most hogyan néz ki, arra csak Lucifer tudna választ adni..talán. Ő ügyelt eddig arra, hogy elzárva legyen az idők végezetéig. Amarah ugyanolyan erős képességekkel bír, mint Atyánk és nem kerül neki semmibe álcáznia magát, eltűnnie a szemünk elől, megbújni a háttérben észrevétlenül. De az eredeti alakja a sötétség, hiszen ő a sötétség. Hogy milyen volt?
Nem biztos hogy tudok rá hiteles jellemzést adni, de egy kis gondolkodás után igyekszem neki válaszolni.
- Nekem sértettnek tűnt. Mély harag dúl benne Atyánk iránt, de sajnos én nem tudom az okát. Ők ketten testvérek, senkit sem lehet annál jobban gyűlölni valamiért, mint azt, aki egykoron a legközelebb állt hozzád. Amikor utoljára láttam, nos, akkor el akart pusztítani mindent Atyánk körül. Minden teremtményét, minden alkotását, minden jót és rosszat, amit a világok valaha magukba foglaltak...mindent, ami Atyánkhoz köthető. Azt hiszem mindannyian veszélyben vagyunk.
Közben odaértünk a házhoz, én leraktam a fickót. Ophilia tán megijedt tőlem, látva a démonokhoz fűződő jó viszonyom verbális megnyilvánulását, előrefelé nyújtja a kezét az arcom magasságában. Én kérdőn tekintek rá, mert nem tudom mit szeretne és kis időre megáll a levegőben, aztán folytatja útját. Nem jut eszembe hátra húzódni tőle, mert hát ő Ophilia, biztosan nem bántani akar, nah meg lassú mozdulattal kúszik előrefelé az a kéz. Apró, villanásnyi melegség kúszik végig az arcomon, amitől komolyan elképedek, felfelé kúszik a szemöldököm tőle, kikerekedett szemekkel meredek az angyalra előttem. Mintha a pillanatba veszve érezném miként tessékeli tova a rossz érzéseket, helyet adva az örömteliknek. Azután a földre süllyesztem a tekintetem, még azelőtt a kezembe fogva az övét, mielőtt elvenné az arcomtól. Én magam veszem el onnan. Nem teljesen értek egyet vele és ezt most közlöm.
- Ne legyenek hagymázos ábrándjaid! A mi dolgunk az egyensúly fenntartása. Atyánk erre teremtett minket és aki letér az útról, az kínkeservesen megfizeti annak az árát!
Nem mondok többet, elengedem a kezét. Nem az én dolgom senki felett ítélkezni, de jómagam nem kergetem ezeket az álmokat. Talán most az ínséges időkben szövetségre tudunk lépni velük, de amint vége a cécónak, ismét ellenségek leszünk, ahogy eddig is. Ez Atyánk akarata és én nem akarok szembe menni vele. Ugyanakkor meglepő, de az érintésének elutasítása miatt egy kis bűntudatot érzek. Valószínűleg ő sem veszi jó néven, de ami nem öl meg az megerősít, nemde? Ismét a pasashoz fordulok ezután, megindulunk a bejárat felé. Már nyomnám lefelé a kilincset, be akarok menni előre, amikor Ophilia ismét hozzám ér, most a kabátomat rántja meg egyszer alíg érezhetően.
- Hm?
Megállok, mert azt mondta várjak és csak hümmögök egy sort magam elé a felvetésén.
- A csend?
Igen, nekem is ismerős a csend. Mindig csendben vagyok és szeretem ha csend van körülöttem, akkor rendezni tudom a gondolataimat. Nekem jóbarátom a csend. A szavai azonban bogarat ültetnek az én fejembe is. Bár nem tudom mi várhat odabent. Zárt tér. Megint kérdőn pislogok rá, a homlokom redőzöm és csücsörítek elgondolkodva. Aztán az ajtóra meredek. Arrébb lépek az ajtófélfához húzódva, ne legyek a középpontjában. Megvárom, amíg Ophilia is arrébb áll, akkor nyitom csak ki, használom a képességem ehhez.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Kedd Dec. 26, 2017 11:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Ramiél kifakadására bennem marad minden szó. Egy pillanat erejéig megtorpanok, miközben nagyot nyelve, félve tekintek fel rá. Fogaimat szorítva hajtom meg fejemet újra csak előtte. Orrom alatt, halkan rebegek el egy bocsánatkérést. Szívembe furcsa érzés mar, nem, nem a félelemé. Ilyet nem éreztem egyszer sem. Ez… fáj. Ez.
Szimplán csak eszembe juttatja helyem az otthonomba. Fecserészésemet vissza kell fognom, hisz egy arkkal beszélsz, te ostoba leány. Tanulj meg viselkedni. Csak azért mert sem ők, sem Atyád nem látogatott meg soha nem jelenti azt, hogy velük is úgy beszélhetsz, mint bárki mással.
De mint tudjuk, ezt nehezen állom meg. Nehéz egyszerre arra figyelnem, hogy ne essek el, és ne fecsegjek. Vannak dolgok, melyek meghaladják a képességem.
- Nem tekintettem bajba keverésnek. Eleget voltam már a háttérben. Nem ülhetek továbbra is csak ölbe tett kézzel, vakon figyelve mi történik a világba - mégsem árulom el neki, hogy Stamiel átadta a menny tervrajzának pontos mását. Vagyis miután én ezt megrajzoltam, ő kedélyesen bejelölte hol találhatóak Gabriel katonái. Abban a pillanatban… Annyira őszinte volt. - Természetesen átadom neki - mosolygok rá kedvesen, fejem újra lehajtva.
- A lovasokéval? - kapom fel hirtelen újra tekintetem. Ez valahogy kimaradt a jegyzeteléseimből. Mégis… Amennyit megmagyaráz annyi mindennek mond ez ellen. - Milyen… Milyen volt Ő? - teszem fel bátortalanul kérdésem a Sötétséggel kapcsolatban.
Lassan haladunk az úton, s már kirajzolódik a ház oldala is. Egy pillanatra megállunk, értetlenül pislantok fel a férfira, figyelve, miként pakolja le mázsás súlyát a fal tövébe. Kedélyes tekintetem lassan olvad le arcomról, átadva neki az aggodalomnak. Vicsorítását látva pilláim lágyan remegnek meg.
Sokszor láttam már, hogy miként reagálnak ilyen esetekben az emberek… Miért… Miért ne működhetne ez nálunk is? Atyánk nélkül minden annyira más lett. Mi is. Annyira mások lettünk.
Egyik kezem lassan emelem meg, ám félúton elakad, mintha hezitálnék. Mégis egy kisebb fújtatás után folytatom útját. Lágyan simítom arcélét tenyerembe.
- Ne gyűlöld őket - szólalok meg csendesen. - Ők a tökéletes ellentétjeink, nélkülünk ugyanúgy semmik vagyunk. Szegről végről Atyánk teremtményei ők is. Legalább annyira elveszettek, mint mi jelenleg - most már biztosra veszem, hogyha minden visszaáll a régi kerékvágásba szárnyaim elvesztem. - A remény a hitünk alapja, mindig van megoldás mindenre. Egykoron sikerült elzárnotok őt, mégpedig épp a segítségükkel. Tudod, hogy a gyűlölködés nem megoldás. A gyűlölet, a harag, ezek mind csak fájdalmat szülnek. Eleget szenvedett a világ, békélj meg velük - húzom vissza lassan kezemet, magam sem hiszem, hogy képes voltam pont egy ark előtt megvédeni őket. Mégis bátran pillantok a férfira, várva égbekiáltó bűnömért járó büntetésem.
Mégis…
Bárhogy is történik, végül mégis tovább indulunk. A szokatlan csend viszont még csak most tűnik fel nekem. Mintha már… percek óta nem hallanánk semmit. Sem a madarak csiripelésék, sem az erdő neszeinek megnyugtató zaját. Semmit. Végtelen és mély sötétség.
Mindkét oldalra tekintve látható, hogy nincs itt senki, mégis mintha lennének.
Kissé lemaradok Ramiél mögött, ám kezem kinyújtva csippentem hüvelyk és mutatóujjam közé kabátjának hátát.
- Várj… - suttogom, remélve sikerül megállásra késztetni, mielőtt belépne. - Ismerős ez a csend - de mégis honnan? Mit jelent ez? - Mielőtt kinyitod, lehet érdemesebb lenne elállni az ajtó elől. Paranoia, de ártani nem árthat - bármi lapulhat az ajtó mögött. De mi ez az érzés, mely a hatalmába kerített?
[/quote]


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ramiél
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar




☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
110

Utolsó Poszt Hétf. Dec. 25, 2017 4:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Ophilia

- Nem csak az emberek.
Fakadok ki a felvetésére, hiszen saját magamban is érzem. Ugyanakkor bólintok beleegyezően a többire. Azonban kétlem hogy annyira sok jó emberbe botlanánk bele, ezért sem vágok oly magasztos képet, mint azt várná. Javarészt epésen konyul lefelé a szám széle, és nagy kedvem lenne ezt az embert is a földhöz vágni ahelyett, hogy itt cipelem. De nem teszem. Tudom jól ez a sötétség műve. Nem szabad engednem neki. Csendben megyek mellette tovább és amikor feltűnik hogy csetlik botlik, halovány mosoly kerekedik az arcomon, de nem teszem szóvá. Hadriel emlegetésére már rá tekintek, noha az épület hátulja kezd kirajzolódni az egyhangú közönyből. Nagy a csend.
- Őszintén szólva az nem egy kiforrot terv volt, csupán kétségbeesett tenni akarás. Szerintem egyikünk sem akart volna téged bajba keverni, jobb hogy így alakult. De ha találkozol Jofiel-el, kérlek, mondd meg neki hogy én is és Cassael is beszélni akar vele!
Válaszolom szelíden neki, mert valljuk be azért abban a tervben nem kevés rizikó lappangott. Mindegyikünk az életét veszthette volna benne.
- Igen. Atyánk elzárta, a segítségünkkel és a lovasokéval. Úgy tudom a sötétség hatalma nem terjed ki a démonokra.
Hogyan tudna bármit is a sötétség oldalára állítani, ami már eleve a sötétségben él? Ránk nézve szégyen, de ez a helyzet, hiszen Atyánk ellentéte. Odaérünk a ház oldalához, én most lerakom a fickót magam mellé, a falhoz támasztva, álló helyzetben szundikál. Jól pofán sikerült csapnom ha még nem tért magához. veszek egy mély levegőt, mielőtt újra Ophiliára emelem a tekintetem. Gyorsan végig gondoltam amit az előbb mondott és van benne logika, elvégre az emberek most nem tudnak meghalni.
- Fogalmam sincs hogyan tudta elzárni tőlünk, de ha így történt, akkor már most erősebb, mint azt hittem. Atyánk nélkül nem tudom meg lehetne-e állítani, még akkor sem ha valami csoda folytán megegyezésre jutnánk a démonokkal.
Az emlegetésük után vicsorgok egyet magam elé, nagyon de nagyon utálom őket. És most még is össze kellene fogni velük, tudom. Valószínűleg Mihály is erre a következtetésre jut és talán már megkezdte a tárgyalásokat velük, míg én itt kint kóválygok, mint valami idióta. Körbenézek, sehol senki. Egész végig ügyelek rá hogy ne engedjem el a fickót, nehogy összetörje magát, mintha ez számítana. Amikor kitekintek a fal mögül a bejárat irányába, néhány kocsi ott parkol. Furcsa. Elhúzom a számat, majd a fickóhoz lépve újra a hátamra veszem.
- Remélem igazad lesz.
Megindulok kifelé, kanyarodunk egyet hogy a bejáratot vehessük célba. Az ajtaja becsukva, amikor azonban odalépek és kezemet a kilincsre teszem, az engedelmesen lefelé mozdul. Kinyílik az ajtó, tehát valakik csak vannak bent.

Ajánlott tartalom
- CAELO VEL IN INFERNO -



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Ido"szak nyertesei
Oldal nyertes karaktereiGratulálunk mindenkinek!

Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek





Friss Írások
Utolsó hozzászólásokAz oldal új posztjai, lesd meg őket!
Ophilia
Today at 6:52 am
☽ Don's Place

Lucifer
Today at 2:24 am
☽ Elkészültem

Lucifer
Today at 2:21 am
☽ Lucifer




Oldal Statisztika
Fajaink összesített listájaBelépett tagok, fajok létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/4
Leviatánok
8/4
Angyal
2
Démon
9
Bukott Angyal
1
Ember
6
Félvér
2
Harcos Angyal
4
Vadász
6
Nephilim
3