☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Ramiél
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
65

Yesterday at 9:13 pm írtam neked utoljára


to Ophilia

A pasas nekiáll káromkodni, ezt pedig én nem kultiválom, úgyhogy eldöntöm magamban, ezért minimum kijár egy pofán verés, szigorúan a "miheztartás" végett. Kifelé annyi látszik az egész reakciómból, hogy felé fordulva összehúzom a szemöldökömet, barázdálva a homlokom. Persze hátulról meg Ophilia próbálja menteni ezt a halandó férget. Aki most nem is halandó. Már elhátrált tőlünk, biztonságban van, hiszen én állok a pasas és közte. Sosem szerettem, ha atyánk angyalait becsmérelte valaki, és tegyük hozzá, hogy a régmúltban erre sosem volt példa, hiszen akkor az emberek sokkal istenfélőbbek voltak. Most pedig ez az ember úgy beszél a Mennyek könyvtárosával, mintha csak egy öt dolláros szajha lenne. Odaérkezik hozzám, bal kezében a kés, fentről lefelé akar szúrni, rám merőlegesen. Én erre kilépek jobbra, mellette állva immáron ragadom meg a késet tartó kezét és csavarom kifelé. Az sem gond, ha eltörik a karja, teszek rá. Amint elejtette a kést és a fájdalomtól megrészegülve üvölteni kezd, elengedem neki, aztán elé érkezve meglendítem a bal egyeneset. Ettől most tuti padlót fog, de előtte még kirepül pár foga. Valószínűleg az én kezem is felsérül, hiszen egy ilyen ütésnél ha mondjuk a fogai is belelógtak, akaratlanul is felszakad a bőr. De én gyorsan gyógyulok, szóval bagater.
- Félek, hiába törölném ki az emlékeit. Szerintem a sötétség nem a fejére hat, hanem a lelkére.
Azt csak magamban teszem hozzá, hogy nagyobb károkat okoznék vele. Most körbenézek alaposan, mondván használjuk fel a környezeti elemeket, jobb ötletem nincs. Látok pár kidőlt póznát és vezetéket. Ezekben már nincs áram, de kötözésre kiválóak. Addig sem piszkál minket. Némi szakadt ruhadarab is akad. Ezeket összeszedem, majd a még alélt pasashoz megyek. Szorosan összekötözöm a kezeit hátul, meg a lábait is, a száját pedig kipeckelem a ronggyal. Semmi kedvem a nyivákolását hallgatni. Már tapasztaltam milyen is az, amikor Amara sötétsége megérinti a lelket. Igazából most Ophilia is megtapasztalta.
- Leadhatjuk a rendőrségre. Ha elmondjuk hogy két gyereket és téged is megtámadott azzal a késsel, akkor szerintem elzáják.
Ha nincs ellenvetése, úgy a hátamra kapom a fickót és elindulunk leadni.
- Mesélj, merre jártál? Nem hiszem el hogy ugyanolyan lett volna, mint a könyvtárban.
Kérdezem némi szünet után, mikor már a rendőrség épülete felé indulunk. Nem kerülte el a figyelmem mit mondott, mikor ez a kergekóros üvöltözött nekünk.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Hétf. Nov. 20, 2017 9:58 am írtam neked utoljára


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Kezdeti riadalmam lassan tovaszáll. Mintha Ramiél mellett végtelen nyugalom árasztaná el belsőmet. Mindent, mit az elmúlt időszakban átéltem volna, csak egy rossz álom lett volna. Holott nem az volt.  Mi nem álmodunk. Azért sem mert előbb ahhoz aludni illene. Azt meg végképp nem sűrűn csináljuk.
- Már ez is sokat számít, de hát… Ő is egy harcos, mégis mi baja eshet? - kérdem költőien, elhessegetve mindazon gondolatokat, amik tényleg történhetnek vele. Azonban Cassael egy rendkívüli harcos. Könnyen nem ártanak neki. Annyira. Remélem. - Tud magára vigyázni - mosolygok fel a férfira, miközben nagy levegőt veszünk.
Közben azonban elindulunk. A szívemet markolászó érzés mégsem múlt el. Ott van, ott motoszkál és kellemetlen érzésekkel tölt el. Amit pedig nem élvezek. Feszülté tesz, nyugtalanná. Hiába karolnak belém, most ez nem akar szűnni.
Jól van Ophilia, nyugi, nincs semmi baj. Vegyél egy mély levegőt. Mégis mi történhetne itt veled? Oh, mégis mi, nem sok minden. Csak annyi, hogy azzal a fekete füsttel egyetembe mindenki megőrült. Hitembe csak aprót kell kételkednem és engem is elnyel. S valljuk be, azt megtartani ezekben az időkben kész csoda. Nem csoda, hogy feszülté tesz. Már nincs otthonom, már nem tudok hova menekülni ez elől. Harcolni pedig… gyenge vagyok hozzá.
- Csak költözködnek - mosolygok újra csak az angyalra. Nem, ő több ennél. De ezt most hagyjuk, gondolataimat megint félbeszakítják.
Szemeimbe a riadalom költözik. Furcsa, hónapokkal ezelőtt azt sem tudtam, hogy ez mit jelent, s lám. Gyere le a Földre és megtudod. Keserűen húzom el ajkaim szegletét.
A fickó válogatott szidalmakat dobál felém. Szerepel közöttük a luvnya, ribanc, istentelen, átkozott, démonfattyú, fenyeget a kizsigereléssel, a felgyújtással és az elevenen megnyúzással is. Ajkaim egyre jobban nyílnak szét, előbb csak meglepődve, majd csodálkozva, a végén már-már gyönyörködve benne.
- Nahát, mily gazdag szókincs - hűlnek el az ereimbe vérem, valamiért mégsem érzem magam fenyegetve. Hirtelen nyugszom meg. Kezem izzadása is abbamarad, igaz vérem még nem teljesen állt el, de a seb már kezd beforrni. Önszántamból sétálok hátra pár lépést, mire felfogom Ramiél kérdését.
- Öhm… gondolom leütni és megkötözni nincs értelme -kezdek bele - hacsak útközben ahova tartunk nincs valami védelmi szerv, ahol le tudnánk passzolni - folytatom, ám ahogy a késsel előre rohanó férfi közeledik felénk, agyam úgy kezd bepörögni.
- Tényleg?- lelkesülök fel, Ramiél arcélére tekintve, vidám mosollyal az ajkamon, hirtelen elfeledve mindent. - Nekem is, oh de mennyi, vagyis annyira nem sok, idelent sem túl eseménydúsabb az életem, mint odafent - legyintek kezemmel, majd szinte rögtön visszarázódom eredeti helyzetünkbe. Jah igen, a mandró.
- És ha kitörölnéd az emlékeit? - kérdem félve, kétkedve. - Talán működhet. Nem csak a mai napról, úgy… na jó, ne legyünk szívtelenek csak a mai napról. Vagy hosszú időről, a füst előtti időkig. Hátha akkor szíve is kevésbé tébolyul meg - s eddigre a fickó meg már elénk ér.

Ramiél
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
65

Pént. Nov. 17, 2017 7:21 pm írtam neked utoljára


to Ophilia

Érzem az idegességét, a félelmét és a bokor zörgése miatt átragad rám is. Csak nem lehetett olyan dinka az illető, hogy utánunk jöjjön? Megfordulok, kisvártatva előugrik egy őzike. Én csak nézek egy nagyot magam elé, meg utána is, de Ophilia úgy érzem megijedt.
- Ezt nem tudom megerősíteni, de amikor utóljára láttam, még jól volt.
Ellenben velem, mert meg akart lincselni a tömeg. Az előzőleg utasításnak tűnő felszólásaival mit sem foglalkoztam, főleg mivel azt mondta sajnálja. És igaza volt, csakhogy én reálisnak tartottam megfenyegetni az embert, mert ezek a szép szóból nem értenek. Közben alaposan végig tekintek rajta, úgy látom csak a keze vérzik. Egy apró mosollyal a szám szegletében tekintek az arcára, majd fordítom a fejemet ismét előre. Örülök neki hogy jól van, leszámítva a sérülését, annak meg annál jobban, hogy nem tétlenkedett. Elkezd érdekelni még is merre járt és mit csinált? Szóvá is tenném, ha nem hallanám a cserje zörgését újfent.
- Nagy a forgalom őzgidáéknál.
Szélesedik a vigyorom, tréfának szánom és mivel abbamarad, hát nem foglalkozom vele. Inkább azon kezdek el agyalni, hogy hallhattam meg a gondolatát? Ez hogy lehetséges? Az ő magyarázata gyenge lábakon áll, noha megeshet. Lefelé konyul a vigyorom és amikor meghallom az égtelen ordibálást összerezzenek először. Megfordulok, látom hogy az ember, aki megsebesítette, kiugorva a bokor mögül, ránk ront. Aztán meg Ophilia kérlelget hogy ne öljem meg. Nem is tudom megölni. Ártalmatlanítsam? Pedig jobb lenne begyújtani, a tűz megtisztít és olyan fájdalommal jár, hogy talán észhez téríti.
- Szerinted még is mit kezdjek vele?
Kicsit hátrébb tessékelem közben, magam mögé, úgy, hogy nekem is legyen terem megállítani ezt a futó bolondot.
- Tudod, rengeteg mondanivalóm van...
Semmi kedvem magunkkal cipelni, megölni nem tudom, ha felgyújtanám se halna meg. Ha leütöm, az olyan, mint egy pofon a kutyaguminak. És ha utána még ki is kötözöm, szóval a szomjan- vagy éhen halás még jóval rosszabb is, mint vígan égve szaladgálni, amíg el nem ájul.
- ...és őt nem akarom beavatni ebbe.
Nem látom értelmét elővenni megint a kardot, hiszen láthatóan nem ijedt meg tőlem, ahogy Ophilia is mondta, kifordult magából. Arra gondolok, hogy ha nekem ront, én kitérek előle, és erősen halántékon vágom, az egy időre kiüti. Gyorsabb vagyok nála, erősebb is, én eszemnél vagyok, míg ő nem. Várom hogy a megfelelő közelségbe kerüljön és ha közben Ophiliának jobb ötlete támad, akkor lehet hogy kipróbáljuk.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Csüt. Nov. 16, 2017 8:59 am írtam neked utoljára


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.


Derült égből villámcsapás. Ilyen hatást kelthetek a meglepett arkra. Elég csak arcára tekintenem, mosolyom talán csak szélesedik értetlenségét látva. De ez engem miért is mosolyogtat? Tény, hogy egy sima, mezei angyal nem képes csak úgy meglepni egy Ramiélhez hasonlót. Ha mást nem is értem el eddigi életem során, hát akkor most sikerült.
- Hogy mi? Hát… - kezdenék bele, de azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Tényleg hol is tudhatnám? Hogy az emberek megbolondultak? Hogy a sötétség ellepi szívüket, lelküket és képtelenek tisztán gondolkozni?
Mindazonáltal nem kezdek bele, ugyanis a férfi mosolyogva kezd el beszélni. Aztán hangja egyre erőteljesebb lesz, kiabálássá fokozódik. Kardja is élesen sikolt, ahogy előhúzza hüvelyéből. Elnyíló ajkakkal meghökkenve hallgatom.
- Talán nem ildomos ilyennel fenyegetni, a mi dolgunk épp a védelmük lenne nem pedig az ártásuk, még ha ily… - ám nem folytatom.
Észbe kapva, alázkodva sütöm le a szemem.
- Sajnálom - felelem, hisz hogy jövök én ahhoz, hogy egy magafajta kioktasson egy arkot, hogy mégis mit és hogyan kellene tennie? Ha így látja helyesnek, döntését nem kérdőjelezhetem meg. Még akkor sem ha nem feltétlenül értek egyet. Bocsánatkérésére azonban hirtelen kapom fel a fejem.
- Ugyan, semmiség - legyintek egyszerűen, véres mancsommal. S mintha csak ekkor kezdene realizálódni bennem, hogy mi is történt. S villámcsapásként ér a fájdalom benne. Még levegőt is elfelejtek venni, annyira meglepődöm. De nem aggódom, súlyosabb sebeim is hamar begyógyultak, ennek sem kell több.
Ép kezemmel kendő után kotorászok zsebembe, amikor az Ramiél belém karol. A bokor pedig mellettünk megzörren. Egyszer. Majd még egyszer. Szívemet szokatlan érzés markolja, s egyszerűen képtelen vagyok másra figyelni. A levelek újra megremegnek, majd…
Egy ijedt őz ugrik elénk, ránk se nézve fut tova az ösvény másik oldalához, hátha az erdő azon területén több élelmet talál.
- Akkor ezek szerint jól van - tekintek rá mosolyogva, derűsen. - Atyánknak hála - ugyanis amióta lehozott, azóta nem hallottam felőle. A tudás, amit azóta megszereztem neki, valószínű már hasztalan.
- Itt is. És még elég sok helyen. Túl nagy a világ számomra, hogy képes legyek megmaradni egy városba. A természet visszahódította egykori területeit. Gyönyörű mestermű mit alkotott a természet az emberi építkezéssel karöltve - felelem. Noha akármi történik mindig ebbe a városba lyukadok ki, attól még a világ többi része is felettébb érdekel.
Lassan indulunk el, pontosan arra, amerről nemrég érkeztem. Csak nagyobb kitérővel az ösvényt használva.
- Talán mert gondoltam rád. Az imént, amikor a férfi útjába... kerültem. Azon morfondíroztam, hogy mégis kitől kérhetnék segítséget, de aztán letettem róla. Meglehet azért hallhattál meg, mert a közelben voltál. Vagy csak a park túl felén történő kiabálásomat vitte a szél hozzád. Bárhogy is volt, örülök neki. Felkívántalak keresni…
Ám folytatni nem tudom. Hangos kiabálás hallatszódik hátunk mögül. Fejemet fordítom csak hátra. A férfi hatalmas robajjal tör ki a cserjék közül. Nyálait fröcsögtetve kiabál felénk, véres szemeivel engem vizslat. Elméje elborult, mit sem hatottak rá a szavak.
- Javasolhatnám, hogy ne öld meg? - kérdem kissé félve, feltekintve Ramiélre. -Csak ártalmatlanítsd? Esetleg meg lehetne kötözni? Tévedtem lehet, hogy nem jó ötlet hagyni bóklászni, más emberekbe még kárt tehet. Nem tud ölni, de attól a halál még nem kellemes érzés. Egyáltalán léteznek még valamiféle rendőri szervezek? - teszem fel a költői kérdést. Hogy őszinte legyek nem tudom, hogy manapság ezen emberekkel mi történik. De talán nem kellene így itt hagynunk.  

Ramiél
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
65

Szer. Nov. 15, 2017 8:59 pm írtam neked utoljára


to Ophilia

Komoran róvom az árnyékok mentét a gondolataimba mélyedve, bár sokszor feltekintve menet közben. Itt ott elvétve még akad a régi világ kandelláberjeiből, melyek fényt is adnak a park csekélyke lélekszámának. Fel sem merül bennem, hogy míly sötétség lapul eme romos helyen. És valószínűleg éppen a földet bambultam, amikor Ophilia nekem szaladt. Ösztönös reakcióm erre, a meglepettségen túl, hogy a nevét sem tudom kiejteni.
- Oph..Oph...
Kikerekedett szemekkel pislogok rá, hát akkor még is csak őt hallottam. Bár én nem tudok ilyen jókedvvel hadonászni, kell egy lélekzetvételnyi idő, amíg a szavak összeállnak.
- Ophilia. Mi történt?
Nem értem miért kell elmennem, még csak most jöttem. Ekkor kezdi el magyarázni, szóval felbosszantott valakit..de még is mivel? Ő képes lenne felbosszantani bárkit is? Hova jutott ez a világ. Viszont a hadonászása közben észreveszem a vérző tenyerét. Tudom hogy ez ránk nem veszélyes, de felháborítónak tartom az emberek botor tettét.
- Akárki is üldöz...AJÁNLOM NEKI HOGY JÓL GONDOLJA MEG TETTEIT, MERT MÉG FEL TALÁLOM GYÚJTANI!
Az elejét szelíden, egy apró mosollyal kezdem, de a végét azt már kiáltom a mögötte húzódó ösvényre, az azon túl árválkodó fák szomszédságáig, feltartva kardomat, mely haragomtól lángra kapva izzik a kezemben. Ma nagyon rossz a kedvem, szerintem kellően betojt tőlem az illető, hiszen ha meghalni nem is tud, nah az égési sérülések nem túl előnyösek, aggonizálhatna egy sort. Egyébként meg ilyenkor az én látványom sem csupa szivárvány és szórakozás, általában belefagy mindenkibe a rémület. Nem érzem démonok jelenlétét, úgyhogy nincs mitől tartanom. Jah, de tegyük el a kardot, fejezzük be az ordibálást, mert ezzel csak Ophilia idegein táncolok még többet.
- Bocsánat.
Elrakom a kardom, megfordulok Ophilia mellé lépkedve és belekarolok az ép karjába. A másik begyógyul magától is, vagy begyógyítom, ha szükséges.
- Hallottam felőled Cassael-től. Örülök hogy végül itt kötöttél ki.
Lépésre ösztökélem azáltal, hogy magam megindulok abba az irányba, amerre amúgy is menni akartam mielőtt belém szaladt.
- Mondd, hogyan hallhattalak meg idelent?

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Hétf. Nov. 13, 2017 12:48 pm írtam neked utoljára


To Ramiél
Amit hajszolunk, az távolodik.



Az emberi élet sose volt még ennyire olcsó, mint manapság. Mióta rájöttek, hogy képtelenek meghalni, mintha teljesen megvadultak volna. Már nincs szükségük démonokra, hogy szívükbe fellelhető sötétségnek utat engedjenek. A Sötétség varázslatára sem lenne talán szükségük. Maguktól is képesek megtalálni az utat, mely a mélybe vezeti őket. Most már semmi sem választja el az elborult elméket attól, hogy életeket vegyenek el.
Hiszen azokat el sem veszik. Nincs ki meghaljon. Csak a szenvedés marad utánuk, s a beteges személyiségek kiélhetik, élvezkedhetnek minden oly vágyat, mely az elmúlt években elfojtottak.
Bíztam az emberekben, bíztam jóságukban, mégis a legjószívűbb ember is átadta szívét a komor feketeségnek. Fejemet rázva hallok meg egy halk sikolyt nem messze tőlem. Futó lépésben vágok át a park egy kisebb, fásabb részén. Két tizenéves gyermek velük szembe hatalmas kést markolászó férfival.
- Hé! - kiáltok oda neki, s amikor az felnéz rám, látom tekintetében az elborultságot. Hiába is beszélnék hozzá, szavaim nem jutnának el hozzám. Szája sarkában tajtékzik a nyál, szeme olykor felakad. Látni vélem kitüremkedő ereit homlokán, nyakán. Talán segítséget kellene hívnom. Óvatosan nézek szét, de a park ezen részén nincs senki. S úgy is kit hívhatnék? Cassaelt azóta nem láttam, hogy lehozott a Mennyből… S a Stamiellel történtek óta… Tudom, hogy ott van Ramiél, megígérte, de. Ne ámítsam magam, egy hozzá hasonlónak pont arra van szüksége, hogy nekem segítsen? Van neki is jobb/rosszabb dolga.
Egyre jobban megközelítem a három alakot. A két gyermek hátrál tőle, ám az egyik grabancát megfogja. Ekkor már ott állok mellettük. A fellendülő kés útjába teszem karomat. Érzem, ahogy az éles acél áthatol tenyeremen. Hallom saját szisszenésem. Közben lábam lendítem és igyekszem a férfi kellemetlen részén eltalálni térdemmel. Ha nem is pont oda, de kissé feljebb sikerült. Ha csak annyira, hogy összegörnyedjen, akkor annyira.
Kihúzom kezem a késből, és gyorsan megfordulva a két gyermek felé fordulok.
- Fussatok - sziszegem rémült tekintetüknek, apró mosollyal arcomon. Még látom, ahogy tétován hátrálni kezdenek, majd megfordulva lélekszakadva inalnak el.
A férfi azonban az én ruhámba kapaszkodik. Lábamat fellendítve immár a homlokán csattan térdem, s látom, hogy alattomba oldalba akar szúrni. Félrelépek, ám egy kósza gyökérbe megbotolva a földre zuhanok. Gyorsan felkászálódva még egyet belé rúgok, csak hogy biztosítsam, hogy velem foglalkozzon.
Elfordulva tőle nem az út felé veszem az utat, hanem a parkot szegélyező fák közé vetem magam. Hallom saját sípoló lélegzetem, érzem a tenyerembe a fájdalmat. Vérem végigcsorog ujjaim hegyéig, hogy ott a föld felé csöppenve jelezve menekülésem útját.
Azonban azt is hallom, hogy követnek. Az avar elárulja mindkettőnk lépteit.
A nem is messzi távolba ott van még egy ösvény.
Tekintetem hátra fordítva figyelem, hogy milyen messze is jár üldözőm. Ki ekkor egy kidőlt fába botlik el.
Én pedig az ösvényre.
Egy test taszítja meg sebességem, melynek én megyek neki teljes elánnal. A lendület még vinne tovább. Szemeimbe némi riadalommal nézek fel az ütközőnek, figyelmeztetni, hogy tűnjön innen el.
- Ramiél! - sóhajtom vidám meglepettséggel hangomban. De ez csak egy pillanatig tart, hallom már az erdő felől a hangokat. Gyorsan megfordulok, de nem látok senkit. Majd vissza.
- Azt hiszem, hogy el kellene innen menni - kezdem el sietve, kezeimmel is magyarázva, mit sem törődve azzal, hogy az egyikkel a szélrózsa minden irányába juttatok éltető nedűmből. - Az egyik embert úgy vélem kissé magam ellen fordítottam, de mentségemre legyen szólva két gyermeket akart bántani - rázom meg a fejemet. - Talán ha itt bóklászik egy kicsit megnyugszik, nem? - kérdezem reménykedő naivsággal feltekintve az arkra, kire szinte csak gondolni kellett, s már itt is van. Mindez azonban lehet véletlen is.

Ramiél
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
65

Vas. Nov. 12, 2017 8:29 am írtam neked utoljára


to Ophilia

Tűnődve szelem a távolságokat, immáron saját alakomban, semmi trükk. Csak egy sétáló ember vagyok a többi között. A múlt eseményei kihatással voltak rám, mielőtt kitört a pusztítás, megéreztem..éreztem azt a sötétséget, amit akkor éreztünk mind, mikor Amara még szabadon járt köztünk. Noha akkor még nem tudtam mi történt, csupán baljós megérzéseim voltak. A történések azonban keresztül húztak mindent, a Mennyek felszabadítását, Jofiel megtalálását, tulajdonképpen Nasargiel sem tudom hol van, ahogy Cassael-t sem láttam egy jó ideje. Csak remélhetem hogy a sors megkímélte mind a kettőjüket és életben vannak. Azóta sokkal zárkózottabb lettem, nem keresetem senki társaságát, jószerivel fivérem sem tudott érdekelni, szóval Mihállyal, az egyik akiben a leginkább megbízom a testvéreim közül, annak ellenére hogy nem nézem jó szemmel bizonyos döntéseit és cselekvéseit, még vele sem beszéltem. Most is magamba fordulva, komoran lépek rá a park egyik útszakaszára, figyelem az előttem rohangálókat, akik éppen edzést tartanak, kikerülöm a lassú tempóban sétáló párost és csak megyek tovább. Ophilia hangját hallottam, igazából fogalmam sincs miként, hiszen tudom hogy már a földön tartózkodik ő is, itt San Francisco-ban, de tudom hogy ő volt az. Tehát életben van. Emlékszem odafent azt mondtam neki, ha segítségre van szüksége, csak idézzen meg. Talán ezt tette és ha így van, akkor vagy bajban van, vagy nincs, de a segítségem kell neki. Eddig működött is a dolog, azonban itt még nem látom sehol. Meglehet mégsem jó helyre jöttem. Megesik. Mi is tévedünk...olykor. Útközben sűrűn körbenézek emiatt.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Okt. 07, 2016 11:53 pm írtam neked utoljára



Eiran & Trinity


Mélyet szippantok a kimondottan hideg levegőből. Némán figyelem az embereket. Ugyan nincs sok hasznom itt lent... Ha baj történne, nem tudnám megvédeni őket. Nem csupán azért, mert nem vagyok harcos. Fiatal is vagyok, még nem vagyok olyan erős, mint a többi angyal. Mégis itt vagyok lent, San Francisco utcáin.
Lassan lépkedek a járdán, nem sietek sehova. Nézem a velem szembejövők arcait.  A gyerekeken és a felnőtteken is ugyanaz látszik. Próbálják átlagos, mindennapi életüket élni, de mindez csak a látszat. A legkisebbek talán még nem is igazán fogják fel, mi történik. Szüleik és a nagyobbak azok, akik szemei inkább tükrözik a valóságot. Bármikor megtörténhet a tragédia. Leplezett félelmet sugároznak magukból mindannyian. Erre pedig minden okuk megvan. Gabriel őket hibáztatja azért, mert Urunk eltűnt. Ha az ark haragja lesújt, abban nem lesz köszönet.
Csak rá kell nézni az emberekre...
Védelemre van szükségük a túléléshez.
Tovább megyek, befordulok egy csöndes kis utcába, aminek a végén egy park van, benne játszótér. Még egészen tisztán emlékszem a saját gyerekkoromra. Arra, hogy milyen önfeledten jétszottam az ilyen helyeken. Mennyire szerettem parkba járni, a szabadban lenni. Akkor még annyira más volt minden. Nem volt háború, nyugodtan élhettük az életünket. Teljesen más világ volt.
Mostanra viszont ez már nem olyan, mint régen.
A fák levelei sem tűnnek olyan barátságosnak, a viháncoló gyerekek zaja sem olyan önfeledt. Mintha egy hamis, megfakult mása lenne az évekkel korábbi állapotoknak. Egy elfakult kép, ami árnyéka önmagának. A madarak éneke is inkább vészjósló kiáltásként hat. Mintha ők is éreznék a vesztüket.
Mindig is szerettem a gyerekeket, éppen ezért legszívesebben közelebb mennék. De nem teszem. Csak még inkább megszakadna értük a szívem.
Lemondóan sóhajtok egyet. Visszafordulok arra, amerről jöttem. Hirtelen a hűvös szél belekap a hajamba. Egy-egy lehullott falevelet az utamba sodor. Pár pillanat múlva lassan cseperegni kezd az eső. Ballonkabátom kapucniját felöltöm. Az ég egyik pillanatról a másikra borul be, a szél feltámad. Mintha az időjárás is az itteni helyzetet tükrözné. Teljesen kiszámíthatatlan.
Még egyszer hátrapillantok a park felé. Az emberek sietve vonulnak fedett helyre, szállnak be a kocsijukba, rohannak be a házaikba. A járda belső szélén, az ereszek alatt húzódok szárazabb helyre, amíg eláll az eső, de nem állok meg egy pillanatra sem. Megyek, amerre lábaim visznek.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egy hatalmas zöld övezetben találom magam.
Már nem esik.
Ismerős a helyszín, már nem egyszer jártam erre. A Golden Gate Park. Még ezekben az időkben is valahogy nyugtatóan tud rám hatni ez a környezet. Zsebretett kézzel sétálok, míg elérek egy padig. Viszonylag száraz. Leülök, keresztbe teszem lábaimat és figyelem az embereket. Már szinte megszoktam, hogy csendes megfigyelője vagyok az eseményeknek. Nem vagyok ark, nem vagyok harcos. Nekem most ez az egyszerűbb szerep jutott.


kicsit nyomi lett §§ 444 szó §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Okt. 07, 2016 10:28 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Golden Gate Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: