Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Silhouettes - Cole & Alex •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Cole Andrews


Silhouettes - Cole & Alex HQTdSIs
Silhouettes - Cole & Alex TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
127
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 23, 2020 10:35 pm
Következő oldal


Silhouettes
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 518 • Zene; Dancing in the Dark »
“Everything that is possible happens.”
Felébredek, és a konyhába vezet az első utam. Kávét főzök és közben az elejére tekerem a magnóban pihenő kazettát, ahogy minden egyes reggel teszem: versenyeznem kell az egymást követő számokkal, ha időben el akarok készülni. Ablakot nyitok. A dallamra és az ismerős versszakokra hagyatkozom az időérzékem helyett, és így sosem térek el a biztonságos rutinomtól, sosem kavarodnak túlságosan messze a gondolataim a feladatok sorozatától – talán évek óta nem tértek veszélyes útra a gondolataim.
Levegőzöm; mezítláb figyelem a városközpont utcáin sétálókat a párkányon ülve, aztán reggelizem, majd magamra kapom a szekrényben soron következő fekete inget. Felhajtom és begombolom az ujjakat. A tegnapi nap utolsó számát dúdolgatom, miközben rendbe szedem magam a fürdőben, és végül majdnem tíz másodpercet ráverek az előző eredményre, mikor kifelé menet felkapom a táskám és lenyomom a stop gombot a készülék tetején.
Bal, jobb, bal, jobb. Gyorsan szedem a lépcsőket lefelé és nem is nézek igazán előre, minden koncentrációmat lefoglalja a kezemben szorongatott, összetekert tervrajz, ami valahogy sohasem fér be a dolgaim közé, és amit az utolsó fordulóban most ismét megajándékozok egy apró szakadással. Tudom, hogy időben vagyok, de így is sietek, és egy idő után már nem is érdekelnek a szamárfülek és a gyűrődések; ha előbb odaérek, talán hamarabb végzünk és akkor a délután sem jön el olyan sokára. Hétfő van, és hétfőnként mindig meglátogatom anyámat.

Szétnyitom a vékony papírt a munkaállomás mellé állított régi, szürke műanyagasztal tetején és átbeszéljük a mai feladatokat. Hogy meddig haladhatunk a javítással, hogy bírni fogja-e a struktúra ezen a partszakaszon, és én újra átnézem, hogy pontosak-e a számításaim az alapanyagokat és az embereket illetően. Nem tévedhetek és nem is fogok; most mindennél jobban figyelek az időre, a percekre és órákra, amik máskor olyan könnyen elpazarolhatónak érződnek.

Beállok a sorba. Majdnem vége a műszaknak és a kaja jegyet szorongatom az ujjaim között; kicsit gyűrött, kicsit nedves és egyébként sem szokták elkérni, hiszen ugyanaz a csoport dolgozik a falnak ezen a részén már több mint egy hete. A legtöbben megismernek és köszönnek is, és minden nappal egyre sikeresebbnek érzem ezt a projektet – az utóbbi idő egyik leghosszabbja lesz, de fontos, amit itt csinálunk. Hasznosabb vagyok, mint valaha.
Előrébb halad a sor – én vagyok az utolsó. Talán még nem lesz teljesen sötét, mire odaérek. Anyám sokkal szívesebben sétál velem egyet a blokkok körül, minthogy a konyhaasztalnál üljünk, mialatt elmeséli az elmúlt néhány napot…. És észre sem veszem, hogy én következem, ahogy magam elé bámulva, automatikusan lépegetek, szinte túlmenve a felém nyújtott tányéron.
– Ó, – pislogok néhányat, visszatérve a valóságba, és azonnal bocsánatkérő vigyorra húzódik a szám. – Itt vagyok. Hosszú nap… – adok gyors magyarázatot, épp mielőtt egybefonódna a tekintetünk. Nem erre a konyhásnőre számítottam, mikor elindult felé a kezem, így az most lassul és megáll a levegőben, félig nyújtott ujjakkal. Tovább nézem őt és különös izgatottság lesz rajtam úrrá.
– Üdvözlet – Végül mégis átveszem, és a vigyor óvatos mosollyá alakul az arcomon, majd anélkül, hogy egyáltalán az adagomra pillantanék, még egy kicsit közelebb lépek a stand széléhez. – Kérhetek egy kanalat? – Adja az ég, hogy ne legyen benne már egy így is, és hogy ne küldjön el a francba, miközben le- és felsiklik rajta a pillantásom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Silhouettes - Cole & Alex 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
307
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 22, 2020 6:38 pm
Következő oldal


Silhouettes
Cole & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 548 • Zene; Daydreamer »
« In some parallel universe
me and you are still "we" »
Mindig is szerettem a tengerpart közelségét. Kiosonni, majd kifeküdni a forró homokba, netán egy szakadt, megviselt nyugágyra, és órákon át hallgatni a szikláknak csapódó, habzó víz morajlását, az égen repkedő sirályok rikácsolását vagy a fel-felbukkanó halak jellegzetes, ploccsanó hangját. Mióta a kilences szektor fala egy részen beomlott, hosszú időre búcsút kellett intenem a legkedvesebb délutáni elfoglaltságomnak, ám bő egy hete szerencsére nekikezdtek a helyreállítási munkálatoknak, a kisegítő csapatba pedig elsőként jelentkeztem.
Elégedett sóhajjal fészkelem magamat egy kényelmesebb pozícióba az ellátmány kiosztására szolgáló stand mögötti széken, behunyt szemekkel élvezve a lemenő nap egyre melengetőbb sugarait. Ügyeltem rá, hogy éppen szemközt helyezkedhessek a falon tátongó lyukkal, ezáltal maximalizálva a tavaszi napfényben sütkérezéssel eltölthető órák számát. Bár az olykor-olykor feltámadó szél bevallom, megborzongat egy szál pólóban, de a világért sem mozdulnék a rongyos pulóveremért és törném meg a békesség hibátlan momentumait. Igaz, megteszi helyettem más.
- Alex - tompán csendül mellőlem egy halk, női hang, de nem elég erőteljesen ahhoz, hogy felrázhasson az idilli félálomból, aminek legalább már egy órája adózok. Elhaló, a létezésében kétségbe vonható nyöszörgés mindössze a válaszom, és a tudatalattim serényen szurkol a zavaró tényező elhárítására tett próbálkozásom sikeréért. - Alex! - talán nem elég serényen…
- Mi az…? - nyűgös képpel kezdem felnyitogatni a szemeimet, miközben megkísérlek felegyenesedni az alattam lévő székkel egyé váló pozitúrámból. Hunyorítva és a homlokomhoz emelve a kezemet pislantok el a horizont felé, amihez vészesen közel került már a nap. Mélynarancs pacaként díszeleg az égen, megfestve a felhők alját és a hullámzó tenger egyenetlen felszínét, mintha csak percről percre olvadozna a közeledő éjszaka nyomására, s az elfolyósodott maradványait a környezetének ajándékozná felvigyázásra. Hogy aztán másnap legyen, aki segít neki ismét összeállni teljes egésszé.
- A mai vacsorát neked kell kiosztanod, a szomszédos őrhelyen kidőlt a szakács és be kell segítenem - a hírek rögtön észhez térítenek a költői tűnődésemből, mielőtt azonban még odafordulhatnék Abbyhez és kifejezhetném a mélységes felháborodásomat, már csak az elsiető alakjával szembesülhetek. Fantasztikus… Miért is találtam jó ötletnek kisegíteni a pótnagyszüleimet?
Kelletlen sóhajjal kászálódok fel az ülőhelyemből, majd egy öblös ásítással körbenézek a mai munkafolyamat utolsó mozzanatain ügyködő embereken. Az étel már készen áll, én általában az alapanyagok beszerzésében, hurcolásában vagy a mosogatásban szoktam segédkezni, a kotyvasztás Abigailék feladata, ők értenek hozzá, ahogyan a morgó, elégedetlenkedő „vendégek” kezeléséhez is. Remélem apa kisegít, egyik munkás jobban megérti a másikat alapon.
Mindenesetre hiába bámészkodok, a problémámat nem fogja megoldani, így hát elkezdem kikészíteni a fejadagokat. Lassacskán be is futnak az első jelentkezők, ki a száját húzva a mennyiségre, míg mások csodával határos módon egy köszönömöt is odabökve. Annyira persze azért nem figyelek rájuk, jobban leköt vagy az újabb tálak megpakolása a beazonosíthatatlan, ám jó illatú raguval, vagy a közeledők figyelése.
Éppen az egyik ilyen nézelődésre fordított percben veszem észre Őt… A nevét nem ismerem, de a munkafolyamatok felügyeléséért felel, és ha jól tudom, valami mérnök féle. Mindig hibátlan öltözetben, kifogástalan hajjal és arccal. Ha nem lenne ennyire bosszantó a tökéletessége, még azt is mondanám, hogy egészen kellemes látvány a szemnek - nem mintha annyira figyelném -, viszont a hozzá hasonló, jómódú, húsz évesen nem kizárólag a szakértelméért alkalmazott alakoktól jobb távol maradni.
Gondolatban megrázom a fejemet, amiért egyáltalán megálltam vele foglalkozni, és a szám belsejét beharapva elemelem róla a pillantásomat, hogy változatlan kelletlenséggel a sorban következő kezébe nyomhassam az újabb tál ételt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Silhouettes - Cole & Alex 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
307
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 22, 2020 6:38 pm
Következő oldal


***


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 1 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/2
Angyal
5
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
6