Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Seymour lakás •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 11:18 pm
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

Szavakba gyúrt igaz válasz nem érkezik, de a tekintetében minden ott van amit remélni mertem, hiába vonja a vállát a test, az arca nem hazudik, ahogyan görbülnek az ajkai, ahogyan megjelennek az apró ráncok a mosolytól, minden pontja mintha magában a káoszban gyönyörködne éppen. Elveszek a részletekben, magamba szívom minden kimondatlan szavát, szinte már várva, hogy adjon még, kell még belőle… szinte el is felejtve, hogy miért érkeztem. Bár a döntésem még nem végleges, nem ugorhatok azonnal a karjaiba, előbb fel kell készítenem rá, különben a landolásom csúf kudarcban végződik majd.
- Mihez nem? Egyedül megszelídíteni nem szabad őket, egyrészt, mert a legnagyobbakat nem is lehetne… másrészt pedig, elveszítenék az értéküket. – Elengedem a hamis szavakat, úgy hiszem, csak azért mondja, hogy emberibbnek tűnjön, hogy emberibbnek higgyem, de már késő, én rég tudom, hogy ami előttem van nem csak egy ember.
A válaszára megremeg a mosolyom széle, nagy a kísértés, de sikerül tartanom, csak egy pillanatra zökkentett ki a megjegyzése, ami a tények ismeretében szintén humorosnak hat.
A kérdés egy pillanatra mintha lehűtené a levegőt fél fokkal, de ezt most nem ő okozza, ez miattam van, a mosolyom lehervad, a vonásaim kifeszülnek, egészen komolynak hatnak, sőt, talán még őszintének is? De ennyi kétely között lehet ezt még biztosra tudni? – Kezet fogtam a halállal. Az ember elsőre azt hinné, hogy félni kell tőle… pedig csak az rémiszthet meg, ami utána vár rád. De már semmi sem vár a túloldalon. – Akkor meg mitől félni? Ettől a földi pokoltól? Bár tény, hogy hiányozna. Ezért is vannak a testeim. De szeretem azt hinni, hogy ha az igaziban, véglegesen érne el a saját végzetem… akkor is hasonló erővel hagynám el a testem, utoljára és visszavonhatatlanul. A káosz éltet, mert a káosz ad változást, kiutat a mindennapi nehézségekből, elég őrültséget ahhoz, hogy ne legyen időd gondolkozni mindazon ami fájhat, ami bánthat. Ha utat engedsz az őrületnek… könnyebb élni a szenvedéssel. De nem hagyom, hogy mindent leolvasson rólam, visszarajzolom a mosolyt az arcomra, ellazítom az izmaim, s úgy folytatom, mintha a korábbi pár pillanat meg sem történt volna. Talán nem is volt igaz vagy valós.
- Mindenki meghalhat… függetlenül attól, hogy miként jött erre a világra. Senki sem elpusztíthatatlan. Csak van, akiket felettébb idegesítő kiirtani. – de van, akiket nem is érdemes, akik túl csodálatosak, akiktől valóban bűn lenne megfosztani ezt a világot… de erről már beszéltünk a szörnyek kapcsán.
Közel engedem magamhoz, sokkal közelebb, mint szabadna, de szükség van. Bár reméltem, hogy nem kell feláldoznom Iovot… nem véletlenül nem a kedvenceim egyikével jöttem. Valaki olyan kellett, aki használható, ugyanakkor nem lenne túl nagy kár, ha mégsem élné túl. Egyszer már elkövettem egy ilyen hibát, még egyszer nem fogom. – Ettől még biztosra mennék. Ki tudja… talán valami újat is mutathatok. – Hiába vagyok én alul, nem rémiszt meg, még felnevetni is van erőm, hiszen a veszélyes táncunk java még el sem kezdődött, még bőven megengedhetjük magunknak, hogy szórakozzunk.
A szélesedő mosolya táplálja a sajátom, az öröme ragályos, bár a saját okom is megvan a boldogságra, hiába van valamilyen mélyen ülő fenyegetés a tekintetében, valami, ami megpiszkálja az ember ősi ösztöneit, mint amikor szembenéz a ragadozóval a préda, csak kevésbé egyértelműbb, hiszen a ragadozó jelen esetben sokkal több holmi egyszerű állatnál. – Igyekszem megfelelő benyomást tenni az emberekben. Kár, hogy téged még nem sikerült eléggé lenyűgözni… de talán kihasználhatnák a hátralevő perceket erre. – De kinek a percei lesznek azok? Eddig úgy tűnik, hogy a sajátjaim fogynak egyre gyorsabban… de valóban így lenne? Biztosan veszteni fogok? A halál nem mindig egyenlő a vereséggel, néha egyszerűen újjászületést jelent.
A lélek mellette hívogat, vágyakozik, remél, nagyon sokat remél, hiszen darabokra törték, kínban él, édesen sötét, éjtelen kínban. Mi lenne, ha megtudná, hogy a megmentőjének hitt ember hezitál? Hogy még mindig mérlegel és számol, hogy megéri-e a zsákmány, hogy nem-e veszít többet, ha a halandót választja a démon helyett, hiszen mindkettőt egyszerre aligha kaparinthatja meg. Lélekből sokkal több van a városban. Ellenben a démonok már ritkábbak, főleg az olyanok, akikkel még kezdeni is lehet valamit. Ebben itt pedig van remény, hiszen, bár megölni akar, nem azonnal teszi azt. Belenyögök az érzelemáradatba, vagy talán csak Iov félelmeinek utolsó hangja volt? Néha nehéz eldönteni, néha úgy tűnik, mintha egy-egy pillanatra ugyanaz a személy lennénk. - …ugyan… - Még az élmény hatása alatt a tüdőmbe szorul a levegő, megakad a hangom, de folytatom, bár kissé rekedtesen, de egyre tisztábban. –  jól megvoltunk hárman is, engem nem zavar a közelség, ezt már láthattad. – Lassan újra elvigyorodok, most, hogy ismét én vagyok felül a testben, már kevésbé szenved, már kevésbé retteg, még akkor is, ha félni kellene. Az ölembe engedtem, bár ezt aligha tudtam volna megakadályozni, de meg sem próbáltam kilökni vagy eltolni, sőt, még közelebb is húzódtam.
Szavak nélkül is értem amit mondani akar, akárcsak Iov is, akárcsak a gyomra is, ami ismét rándul egyet, az újbóli sejtbe maró felismeréstől, hogy egy darabkáját éppen megemésztik a szeme előtt, s valószínűleg a többi is követni fogja, szépen lassan. Miközben Iov hevesen próbál menekülni a sajátom és a démon szorításából is, én feszülten várom a nevet, ami talán meg sem kapok… de valamiért mégis megoszt. – Beelzebub… - Elsuttogom a bűvös szót, ízlelgetem egy keveset az elmémben is, s nemsokára fény támad a gondolataim közt, amit egyszerre követ öröm és iszonyat, de a kettő olyannyira egybeforr, hogy alig lehet megkülönböztetni. – Beelzebub! – Már bátrabban ejtem, szinte fanatikusan, hiszen nem számítottam rá, nem gondoltam volna, hogy a főbűnök egyikébe botlok bele, hogy pont az ő lopott lakásába tolakszom be, miután már a testében is élősködtem. Úgy nézek rá, mintha egy kedves ismerőst ismertem volna fel, holott sosem találkoztunk, sosem láthattam egy formájában sem. Lassan több értelmet nyer a helyzet, már nem csak egy vállrántás és “démonok” megjegyzés az indoklás, már sokkal több, maga a falánkság tűzött fel az étlapjára. – Egészen megtisztelő. – Mintha valami őszinteség is megbújt volna a szavak közt, de a hirtelen támadt izgatottság nehezen múlónak bizonyult, így nem volt könnyű kivenni. Végignézem, ahogyan szakad az anyag, elhúzom a késem, nem állom útját az ő pengéjének. Védtelenül tárul elé a csupasz bőr, a vékonyka test, bár már nem olyan életszegény, mint mikor rátaláltam, még mindig nem teljesen egészséges… és talán már sosem lesz az. A fejem kissé hátra szegem, de a tekintetem még őt nézi, gondosan kerüli a nyakamba akasztott medált, bár nem hittem, hogy ne venné észre… talán eltereli a figyelmét az evés gondolata eléggé ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja? Elsőre semmi furcsa, közelebbről kell nézni, hogy érdekesebb legyen, hogy fellelje a szem a bele vésett rúnákat, nem is egyet, mindkét oldalán akadt, egy megszállás ellen, s egy ami némiképp erősítette ezt a különben meglehetősen szánalmas porhüvelyt. – Elnézést, hogy csak ezzel szolgálhatok. Ha tudom, hogy kihez jövök… talán illő falatot hoztam volna. – Hiszen neki ez aligha tesz ki egy étkezést. Iov őrültnek nevez, bőg, remeg, ordít, de nem érdekel, most különösen nem. Ez még nekem is rosszat jelenthet, de a jövő még messze van, most a jelen számít. Beleborzong a test, amikor nyel a démon, szinte látni rajta, hogy éhes, még egy ilyen testre is éhezik, ha elé teszik.
Számíthattam volna a bőrt felszántó késre, mégis meglep vele, főleg, amikor ismerős vonalak követik egymást. A kezem rászorult a kés markolatára, kész volt védeni a testet, de nem tette, hiszen… hiszen tulajdonképpen egészen kíváncsi voltam, hogy mi lesz a dolog vége. Egy pillanatra ellazult a fegyvert tartó karom, hiszen eltart egy kis ideig, amíg befejezi a rituálét, s ha ilyen óvintézkedéseket tesz, akkor lassú halált szán. Türelmes várakozással figyelem hát. – Tulajdonképpen… ezt valamiért sosem próbáltam. – Meglepően őszinte pillanat, ami a semmiből jött, de a csend furcsább lett volna, főleg összerakva azzal a részlettel, hogy nem is ellenkezek a rúna ellen. Miért tenném? Nem tudhatja, de nem volt tervben itt menekülés, így ha sikerül is, nem változtat sokat. A fájdalomtól felszisszenek kissé, pedig nem tűrhetetlen, talán csak a látvány teszi, ahogyan kiserken az életet jelentő folyadék, s átszínezi a sápadt bőrt amerre elhalad. Lenyugszom kissé, de nem sokáig, a vigyorom ismét teljes, mire a kérdéséig ér. - Ooooh, ez minden vágyam. – Grimasszá torzul a vigyor, kihívó követelőzéssé. Az ember egyre kevésbé lesz fontos, bár nem tudom, mihez kezdhetnék a démonnal… azt tudom, hogy megér egy gondolatmenetet. Bár a helyzetünk nem pont olyan, amiben csak úgy elmélkedni lehet, a mostoha körülményekhez is tudni kell alkalmazkodni. Az embereknek ez az erősségük, s részben mégiscsak hozzájuk tartozom.
Bíztam a gondolatban, hogy valóban kínzást tervez, hiszen az időt jelent, az idő pedig lehetőség. Lassan emelem magasabbra a kést tartó kezem, egyelőre semmi fenyegető nincs a mozdulatban, erre külön figyelek. - Egy magadfajta démonnak... nem sok félni valója lehet egy magamfajta alantas lénytől, nem igaz? - A mosolyom ártatlanságot tettetett, holott már alig emlékszem, mikor veszett ki belőlem, már ha jutott születésemkor. A keverék lényeket hajlamosak megfosztani bizonyos kiváltságoktól... Elgondolkozva fúrom a tekintetem az övébe, miközben a hüvelykujjam a kés éléhez csúszik, felsebzi a bőrt s vért serkent, bár még csak pár cseppet, de eleget ahhoz, hogy végiggördüljenek a kézfejemen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 03, 2020 1:37 pm
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed




Tekintetem, s mosolyom adja a választ meg. Ott ül a szám szegletében, szavak sem kellenek hozzá, hogy tudja én is a káosz pártfogója vagyok, sőt egyenesen okozója, ám aztán mégis csak megvonom a vállam látszólagosan, kifejezve, hogy oly mindegy az, engem nem érdekel, hogy rend, vagy káosz uralkodik máshol, míg ebben a lakásban minden úgy van, ahogyan én akarom, ahogyan megszoktam, ahogyan szeretem. – Nem vagyok a szavazások híve, olyan illúziót kelt, mintha lenne választásod, és azt jól tudjuk, hogy aligha van. – mert az ember csak sodródik, csak egy báb, melyet használnak, bár szeretnek magukról többet képzelni, de feleslegesen teszik. Én tudom.
- Mihez kezdenénk a szörnyekkel? – teszem fel a nagy kérdést, mely a mihez kezdenénk, nélkülük-re reflektál. A legtöbb ember tulajdon szörnyeit is igyekszik elhessegetni, elrejteni, mintha ott sem lennének, hát még a valóságosakat, ha tehetik bizonyosan megszabadulnának minden szörnytől. Ismerem őket. Ismerem őket, de téged nem. A logikád nyakatekert, nem tudom követni, vajon mire is gondolhatsz valójában? – Jobb, ha nincsenek szörnyek sehol, egyáltalán, még azok sem, amelyikek jónak mondják magukat. Nincs itt helyük. – az ember a legdiszkriminatívabb faj, mely képtelen saját fajtársai különcségét, különlegességét, egyediségét megbocsátani, hát még milyen a többi fajjal. Radikálisan pusztítják, ami más és azt sulykolják beléd, legyél átlagos, ne tűnj ki semmiben, mert annak csúnya vége lesz. Gyűlölöm az embereket, mert ilyenek, mert könnyedén hajlanak a bűnre, de nem gátlástalanok, mint a démonok, tetteik súlyát törékeny vállaik képtelenek cipelni, nem feketék, vagy fehérek, de még csak nem is szürkék. Semmilyenek. És ők a teremtés koronát? Milyen fő az, amelyik ezt a koronát viseli? Milyen lény az, aki megteremtette őket, de megteremtette az angyalokat is és azt is, aki engem teremtett? Belegondolt már valaki, hogy mennyire torz és elmebajos az ő Istennek nevezett bálványuk? Nem. Mert az ember nem gondolkodik máson, csak saját magán, mindegyik csak saját magán.  Az emberiség pusztulásra ítéltetett, nem azért, mert mi bűnre csaljuk őket, hanem azért, amilyenek. Selejtes alkotások, akit annak a teremtőnek nem volt szíve kidobni a szemetesbe, s hagyta, hogy elszaporodjanak, mint valami baktérium, de a kezét levette róluk, nem terelgeti őket tovább. Elkalandozásomnak az újabb kérdése vet véget. Te miért vagy más? Miért nem tespedsz a rend kényelmébe? Miért vonzanak a szörnyek, amikor taszulnod kellene tőlük, rettegni és félni, gyűlölni őket? Miért? Vajon, hol lelem a választ? A dobó szívedben találom, ha kivájom? A szemeid lélektükréből kéne kipasszíroznom? A koponyás kellene feltörnöm a válaszokért, mint egy kókuszdiót?
- Már az üveg whiskyn kívül? – kérdezek vissza újfent, majd elgondolkodva szegezem a tekintetemet a plafonra, mintha csak elelmélkednék, s várnék valami sugallatot. A legtöbb halandó hatalomért, pénzért, hírnévért, vagy a nyálas szerelemért adja el a lelkét. – Fogalmam sincs, még nem akarták megvenni a lelkem és ki tudja az enyém mennyit kóstál a piacon, de talán azért, amiért  a legtöbb ember. – figyel a szavaimra, mintha minden válasz számítana, mintha magában mérlegre helyezné odabent a halottakat és emészti. Én is szívesen emésztenék már…
A kijelentésére kissé hosszabban figyelem, mert kétkedem abban, amit mond, pedig nem is én vagyok a kétkedés megtestesítője. Senki nem tudja levetkőzni a félelmeit, mert ez az egy ami biztos, a halálon kívül, hogy az emberek rettegnek, hogy mindig félnek és aggódnak.
- Igen? – hagyom, hogy némi kétkedés belecsepegjen a hangomba, hadd érezze. –És, hogy sikerült ez a páratlan felszabadulás? – szinte kedvem támad azonnal letesztelni az állítását, mintha csalit dobott volna elém, melyre ugrani kell, hogy bekaphasd.
Újabb kérdésére félre bólintom a fejem. A halált nem kell félni, hiszen az biztos, aki erre a sárgolyóra születik, akit anya vajúdik ki vérrel magából, hogy felsírjon az első lélegzet után, az meg fog halni. Most talán elodázták a halált, de az úgyis jönni fog, mert mindig jön.
- Számtalan más dolog akad, amitől félnem kell, a halál pont nem tartozik közéjük. – suttogom magam elé válaszul. A levegő szikrázik kettőnk között, forró lesz, nehéz és kellemetlen, mit amikor vihar közeledik, s talán már meg is érkezett, csak még húzzuk az időt, nyújtjuk a percet a nyitányig, de már nem sokáig tehetjük ezt.
Kóstolgatva ízlelgetem az ölében ülve, nem zavartatva magam, pedig sok mindent sikerült fejben megfejtenem vele kapcsolatban, s nyilván nem csupán a pengét tartogatja számomra, jobban felkészült, vagy ha mégsem elég csalódottá tenne, ha csak ennyivel állított be Seymour megmentésére. Ugye nem? De késztetést nem érzek, hogy felfedjem minden titkát, hogy megkeressem mi mindent hozott nekem, inkább tovább ízlelgetem mohón. Majd úgyis előkerülnek, hogy adhassam a meglepettet, nem igaz?
- Ne aggódj, ha rajtam múlik sosem unatkozom. – szélesedik a mosolyom, ahogy látja, hogy nekem is összeállt a kép, s milyen boldoggá tesz, hogy nem ember. – Ohh nekem nem igazán, de Seymourra nagy hatást gyakorolt a kis látogatásod. – ahogy a mostani is, mert bízik, remél, annyira emberi. De még ő is elárulna téged a saját szabadságáért, még a harminc ezüstöt sem kérné el érte, csak szabadulni vágyik tőlem. Nem igazán zavar a kapálódzása, a nyúlkálása érted, mert milyen isteni lesz, amikor majd ráébred, hogy nincs menekvés, mennyire gyönyörűen kétségbeesett lesz, amikor nem sikerül kiszabadítanod. Még valamire ráébredtem, még azelőtt, hogy felénk hajolsz, befurakodnál közénk. Ez nem a te tested, te nem vagy itt. Könnyű úgy játszani, hogy baj nem érhet igaz? Könnyű így legyőzni a félelmet? Mennyire aljas, mennyire szánalmas, de ravasz, hogy szinte már tetszik. – Na-na… Tudod általában nincs bajom az édes hármassal, de azt hiszem már a múltkor is érezhetted, hogy amiben én benne vagyok, ott neked már nincs elég helyed. – mímelt sajnálkozással mondom, de a szemem jókedvűen csillog, még a sötét pillantás is elő villan. Hiszen érte jöttél, nyilván nem akarsz benne akkora kárt tenni, hogy használhatatlan legyen a számodra.  
Ízelgetem a kiharapott húsát, élvezkedve dobom hátra a fejem, kiélvezve a zamatod. S hagyom, hogy gyönyört átélő pillantásom téged keressen, hogy lásd, mennyire ízlik, ha már megkérdezted. Még ajkaimat is kinyitom, hogy lásd a falatnyi húst nyelvemen bucskázni, mielőtt eltűnik a torkomon. Téged nem rettent valószínűleg, de ahogy Seymour, úgy a te embered is undorodni fog, mert az emberek gyengék.
- Seymourt már bemutattam. – jegyzem meg, a démonok nem adják ki a  nevüket, ha nem muszáj, most mégis késztetést érzek, hogy eláruljam neked, még úgyis, hogy most rajtad kívül még ketten megtudják. Az egyikük azonban nem fog távozni élve, a másik pedig az enyém. – Beelzebub. – mondom mégis, majd a késsel felhasítom a felsője anyagát. – Remélem nem bánod, ha megnézem a kínálatot…- s valóban jól megmustrálom, gusztálom a mellkast, a hasfalat, a bordák kirajzolódó csontját. Megteszi. Hatalmasat nyelek, ám mielőtt tovább játszanék, illendő lenne gondoskodnom, hogy itt maradj velünk, hogy ne fuss el gyáván, ha úgy adódik. Nem vagy démon, mégis úgy pecsétellek a testedbe, mintha az volnál, a késsel karcolom mellkasodra a jelet, elgyönyörködve a vörösen kibuggyanó rubin cseppekben. Aztán igét mondok, s felizzik a jel a bőrödön. – Bár még nem találkoztam olyan korccsal, akinek démoni képessége lenne, de ez talán addig marasztal, ameddig tart a mi ki mókánk. Kezdhetjük?





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 01, 2020 8:00 pm
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

- És te mire szavaznál? – Úgy ejtem a szavakat, mintha a kérdés mellékes lenne, pedig számomra kicsit sem az. Bár hazudhat is… de akarna? Okkal engedett be, szándékosan zárta magunkra az ajtót. Lenne értelme, hogy sokáig hazudozzon? Előbb vagy utóbb mindkettőnk kis titkára fény derül, miután megelégeltük a kínzó incselkedést, az elszórt burkolt célzások mézédes elegyét.
- Pedig aligha akad szó, ami ennél jobban leírná. -  A kijelentése mosolyogtat, annyira… tipikusan emberinek hat? Szinte már túlzottan is. De engem nem versz át. Már átláttam rajtad, ott voltam melletted, éreztem, hogy mi vagy. Bár a látogatásom váratlan volt és rövid, most újra itt vagyok, hogy befejezzük azt, mit el sem kezdtünk, de mindenképpen szükség volt rá. – De ami ma más ágyában van, holnap a sajátodban is kiköthet. De végleg elűzni őket hiba lenne… hiszen mihez kezdenénk nélkülük?  - Egy kérdés, amit talán túl kevesen tesznek fel maguknak, egy kérdés, ami talán sokkal több meggondolást igényel, mint amennyit kapni szokott. Könnyű rálegyinteni a szokatlan gondolatokra, egyszerű a kitaposott utat járni… de valóban az a jó nekünk? A megszokások beszűkítik a látókört, elvakítanak, ha nem figyelünk eléggé, ás hagyjuk, hogy elhatalmasodjanak felettünk.
- Akkor te miért adnád el a lelked? – Persze, tudom, hogy a szavai hamisak, hogy a vállrántással csak azt leplezi, hogy sokkal többet tud a témáról, mint én valaha is tudhatok a jelenlegi formámban.
Ahogy szemben ülünk egymással, az idő mintha lelassulna, bár érdekel amit mond, minden egyes szavát iszom, de mégis, a tudat, hogy ennél sokkal több lehet, ennél sokkal több lesz a beszélgetésből felcsigáz, türelmetlenné tesz, hiába hallgatnám még hosszasan, hiába faggatnám még számtalan témáról… az egyszerű beszélgetés néha már nem elég.
- Magam mögött hagytam a félelmeim. – Persze, ez enyhe túlzás, de a képességem kibontakozásával egyre igazabbá válik, minél tovább fejlesztem, minél többet tanulok róla, annál kevesebb félnivalóm akad ebben a világban. – Egészen… felszabadító. – Szabad. Az vagyok. Szinte teljesen. De összehasonlíthatatlanul szabadabb bármely más léleknél. És ez még csak a kezdet, ki tudja mi lesz még… mert nem tervezek itt megállni. Ha egyszer belekóstolsz, több és több fog kelleni, sosem elég. – És te? Féled a halált? – A mosolyomban egy pillanatra újra megbújik valami halvány sejtetés, valami kimondatlan titok, bár a szavaim kicsit sem fenyegetnek, mégis, minél többet gondolkodik valaki a kijelentésen, annál súlyosabbá válik a levegő. Talán csak a bűvös szavak egymás mellé fonásától? Vagy azért, mert valóban valami változni kezd a levegőben? Minden egyes szívdobbanás súlyosabbat ver, minden ütem egyre nehezebben hangzik el, néha félrever, a harmonikus ritmus megszakad, készülődik valami. Valami történni fog. De mi?
A sóhaj megzavarja, ami bőségesen elég ahhoz, hogy mozduljak én is, még akkor is, ha őt ez nem érdeki, ha ennyi nem elég számára, hogy veszélyben érezze magát. Nem bánom, nem kell azonnal rettegnie, kezdhetjük lassabban is, hiszen csak most ismerkedünk, kóstolgatjuk egymást, még ha ő egy kicsit túlzottan szó szerint is vette a dolgot, egyelőre nem bánom, Iovnak akad még ott, ahonnan ez a vér jött. Nem értem tisztán miden gondolatát, de nem is szükséges, anélkül is tudom, hogy fél. Retteg. Sikít. Kapálózik. Menekülni akar. Hát nem tudja, hogy nincs hova? Az ajtó zárva. Nem lenne ereje kitörni. Hát ennyire nem figyel? Hát sosem tanul? Pont ezért tökéletes… pont ezért irányítható. Meglengetsz valami kedveset az orra előtt és más rohan is, mint egy kezes kiskutya… de az első vércseppek láttán elrohanna. Csakhogy most nincs hová futnunk, Iov. Helyette viszont élvezhetjük ezt a koránt sem hétköznapi társaságot. Talán emlékeztetnem kellene, hogy ki mentette meg az életét? Meghosszabbítottam a szenvedése napjait. Akkor örült. És most, hogy ismét közeledni sejti a saját vesztét, sír, rimánkodik, megadna bármit még egy pár keserves óráért. Hát nincs benned semmi méltóság? És a bizalom? Még el sem kezdtünk, de máris remegne, én vagyok az egyetlen, ami egyben tartja a testet, amitől még tartással ül, amitől nem bőgi el magát az életéért siránkozva, pedig még nem is érezte, hogy mi az az igazi fájdalom. Mert az ennél sokkal több, a penge még csak simogatott, játékosan ismerkedett a puha bőrével, ha ártani akart volna, akkor Iov már rég nem lenne magánál. És csend lenne a fejünkben. Mennyivel kellemesebb lenne… Haza akarsz menni? Akkor hagyj dolgozni.
- Nem akartam, hogy unatkozzunk. – Őszintén mosolygok rá, de már egyáltalán nem ártatlanul, inkább valami makacs elszántsággal, szinte már kihívóan, de egyelőre inkább követelőzően.
Szinte látom, ahogyan felépíti magában a képet, a hiányzó darabkák lassan a helyére kerülnek, értelmet nyer egy miért, ha nem is az összes, és a hogyan sem ismert még. – Hiányoztam? – Emlékezett rám, a szívem az öröm dallamát dorombolja, miközben az arcomon is áthaladt a boldogság, amiért nem felejtett el azonnal, amiért ennyi idő után is felidéz, bár nem hónapok teltek el, s egy démonnak talán semmit sem jelent ez az idő vagy az idő úgy általában. Közelebb hajolok hozzá, de csak egy rövidke pillanatra… egyetlen pillanatra, amikor is távolabb lépek a testtől, betöltöm a kettőnk közti tért, érzem a beszorult lelket, az aggályát, félelmét, reményét… egyik testben sem vagyok igazán, az enyém belenyöszörög a távozásomba, kiszabadul pár szenvedő hang, szinte mintha a kiszállás fárasztaná. A kialakult kapocs csak egy pillanatig tart, vége szakad, mintha meg sem történt volna, bár ilyen gyorsan nem felejtem el, amit tőle éreztem… s talán őket is felbolygatja. Vagy legalább az egyiküket, akitől bolydul majd a másik is…
A nyelv érintése nem ébreszt elég gyanút, egy óvatlan pillanat, és máris váratlanul ér, a fogak belém marnak, s bár nem tőlem tépi le, sajátomnak érzem, egyszerre adunk hangot a fájdalomnak, bár én még nem ordítok, csak egy gyengébb kiáltás szabadul ki, aminek a végét az állkapcsommal szorítom össze, csak egy halk szitokszónak adva hangot, ami a helyzettel ellentétben nem a sebnek szólt, sokkal inkább a ténynek, hogy meglepett. Vigyázni kell vele, figyelni kell, hogy hová teszi azokat az éles fogait, amiket úgy tűnk nem restell használni, sőt, talán még élvezettel is teszi. Furcsa egy démon, aki foggal támad, s nem mágiával, miközben kést szegez nekem. A szabad kezem is a mellkasához tapad, hogy távolabb tolni próbálja, hogy a szemébe nézhessek, miközben élvezettel fogyassza a kitépett cafatot. Rándul egyet a gyomrunk a látványtól meg a sejtéstől, az elborzasztó gondolattól, hogy darabokra tépve végezzük, ha hagyjuk magunkat. – Ízlik? – Az ajkam megrándul, nyelek egy aprót. Édeskés ízt érzek a számban, ami nem tetszik, nagyon nem. Iov nem bírja elviselni a gondolatot, hogy felfalják, nem bírja a gyomra végig nézni, ahogyan embert esznek előtte. De még alig kezdtük… De idő kell még. Még nem döntöttem. Az ujjaim szorosabban fonósnak a kés markolatára… a pozíció ideális… de ki tudja meddig? – Ki vagy? – Nem hittem, hogy a neve ismerősen csengene, de ha mégis, egyszerűbb lenne lépni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 01, 2020 2:49 pm
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed




A megjegyzése kissé gondolkodóba ejt, a rend bár unalmas, de kényelmes, s a halandók legtöbbjének pedig erre a kényelemre van szüksége, nem a kényelmetlen káoszra. Az alkalmazkodó képességük azonban kétségtelenül páratlan, egy idő után beletörődnek, beleszoknak, hogy az irányitás nincs a kezükben, bár könnyebben motiválhatóak, ha azt hiszik van választásuk. Valójában sosem volt nekik.  Szokatlan hát, hogy valaki inkább a bizonytalanságot választaná. Különös halandór leltem, s ez a kivételesség némi érdeklődést generál bennem.
- Nem nyilatkozhatom mindenki nevében és nem minden kérdésre tudom a választ, de ha tippelnem kellene a nagytöbbség mégis a rendre szavazna. –
a legtöbb ember tartja magát a normákhoz, a társadalmi elvárásokhoz. Ezért vagyunk mi, hogy kibillentsük őket ebből a stabil megszokásból, hogy a titkolt vágyaikat felnagyítsuk, hogy elkárhoztassuk őket. Már, ha lenne hova. Türelmesen vár, míg pár pillanatra elrévedek, hagyom, hogy sanyarú jövője groteszk képet fessen véréből, s az enyém az ereimben nyargalni kezdjen. Mily rég is voltam ilyen izgatott! S mindezt egy jól megválogatott észrevétellel okozta. Valóban szokatlan, de valami új, valami ismeretlen, valami, amire most jobban sajdulnak bele a fogaim, valami amitől a nyáltermelődés beindul, valami amitől a tarkómon a kósza hajszálak az égnek merednek és megborzong a test. Az ösztöneim búgnak, suttognak veszélyről, intenek óvatosságra, pedig azok általában némák  hiszen aligha akad nálam veszélyesebb ebben a szobában, de talán még ebben a városban sem akad vérszomjasabb, veszedelmesebb, éhesebb. Ki vagy te Iov? Ki vagy te, igazán a hamis maszk mögött, amit magadra húztál és nyugodt mosolyba rendeztél? Hiányzott ez az érzés, ez a mi kis jól megkomponált káoszunk, amit szavakkal alkottunk, de milyen kár, hogy nem sokára véget ér. Mert meg fogsz halni, a részemmé válsz, ahogy tették sokan mások, ahogy fogják még tenni rengetegen. Igazán kár érted...
Mindenféle? Ez nem igazán válasz...-
az ember olyan, mint a vizes agyag, formálható, értő kézzel alakítható, s akár belőlük is válhat szörny, csak kellő gondoskodás és idő kérdése. Ám az emberekből alkotott szörnyek mindig valaki által dróton rángatott bábok csupán, gyalogok egy sakktáblán, annyira értéktelen és feláldozhatóak is.
– Amíg nem az én ágyamban  vagy szekrényemben bujkálnak ezek a szörnyek, addig feleslegesen aggódnék, nem igaz? –
kérdezek vissza, hiszen a halandók foggal-körömmel kapaszkodnak abba az illúzióba, hogy velük nem történhet rossz, ők biztonságban vannak. Az önhitegetésben mindig is páratlanok voltak. – De persze elhiszem, hogy nem kell messzire menni értük. – jó kedvűen villan a szemem, hiszen én tusom, biztosan tudom, hogy jelen van egy szörny ebben a szobában. S, kezdem úgy gondolni, hogy ezzel ő is tisztában van, de ez a sejtelem, lehet csupán saját izgalmam által vetített vágy. Úgyis elválik, ha más nem, a feje a szép nyakától!
Megynyugvó vonásait figyelem, megkönnyebbülését, bájos így, szinte túlságosan kedvemre való a látvány, hát még milyen szép lesz, ha végleg elnyugszik, ha már a mosolya is eltűnik, az a jó kedv, ami ott von barázdát a szájanak buja szegletében.
- Nem kéne alul értékelned mások és a tulajdon lelkedet, de lehet igazad van.-
rántom meg újfent a vállam, mintha nem értenék a témához, pedig kétségtelenül, most nem sok értéke van a léleknek szememben. Felértékelődött viszont a kín, a fájdalomtól torzult vonások, az agonizáló nyöszörgések előtti sikolyok. Jól érzem itt magam, hiszen könnyebben jutok hozzá az élelemhez is, melyet feneketlen bendőm folyton kíván. Az éhezés itt sem múlt el, ezzel az átokkal teremtettem, sose lesz elég. Mindig kell még és még.
Nyugodtan ülünk, mintha valóban csak a társalgás élvezetéért, az eszmecseréért tennénk. Pedig én már étkezéshez készülök. Minden ideg pattanásig feszült, csak a pillanat kell, hogy azt mondja a benső késztetést, hogy most!. Mert eljön, bármennyire is érdekfeszítő is a társaságom, nem több ő sem, mint gusztusosan tálalt étek, amit ki akarok élvezni, hiszen ennyit megérdemel, a felgyorsult szív ütemért.
- Ezek szerint neked nincs veszteni valód.
- egyszerű megállapításnak hangzik, de vannál jóval több.
Nem retten meg, sőt... mintha várta volna, mintha számított volna erre, mintha akarta volna. Roppant érdekes! Hát helyet foglalok az ölében, s bár ő is összerezzen még sem csinál semmi meggondolatlanságot. Kicsit azért kár érte. Szeme figyel, mosolya nem tűnik el, még akkor sem, mikor a hideg fém belekap a forró húsba, s elirigylem az élettelen késtől a vért, az ízét, hát a sebre nyal türelmetlen nyelvem. Szavai összeszedettek, nyoma sincs a fájdalom zöngéinek, hát szinte kedvem támad kicsalni azokat, kicsikarni belőle magamnak. – Utálok tippelni.- csak a kijelentés erejéig szakadok el a sebtől, a harapdálásától, mely egyenlőre még nem túl mohó, de már sajdul az ínyem egy igaziért, megkordul a gyomrom egy falatért belőle. Sóhaja, kicsit feljebb szalad a szemöldököm és csak annyira távolodom el, amennyire kell, hogy lepillanthassak az arcára. Van mersze itt élvezkedni? Arcátlan!
Meglepetten pillantok le a másik pengére. – Ohh, hát nem csak én hoztam játékot? – ám zavarba nem hoz vele, ahogy el sem rettent, hogy újra fölé hajoljak.
Szavai, mint elszórt mozaik darabkák, melyek könnyedén összeilleszthetők. Szemem az övébe fúródik, tébolyult mosolyra húzódnak ajakaim a megvilágosodástól.
- Te vagy...- Ki? Seymour értetlenkedése nem zavar, mert bár sokkal lassabban neki is le fog esni. – A kis betolakodó múltkorról. – Seymour szíve félre veri a taktust, remény gyullad benne. – Érte jöttél? Milyen meghatóan lovagias. De egyértelműen én vagyok az érdekesebb, kár, hogy az ismeretségünk túl rövidre sikeredik.- a fülébe duruzsolom a szavakat, nyelvem hegye megérinti a fülcimpáját. Ne! NE! NEEE! Seymour ordítása azonban nem állít meg, hogy leharapjam a puha porcot, élvezkedve sóhajtok, vonaglom meg az ölében, míg fogaim rágcsáljak, a nyelvbimbóim ízlelik. Ez lenne a megmentőd? Igazán finom!




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 10:47 pm
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

- Valóban azok lennénk? Vagy csak félünk bevallani az ellenkezőjét? – A rend unalmas. Megszokottá válik, nem hoz elég változatosságot. Az igazi káosz kiszámíthatatlanabb. Meglep. Változásokat hoz magával, megújít, felfrissít vagy éppen tönkretesz, csak remélheted, hogy mi fog történni, de nem tudhatod biztosra. Mi másért lehetne élni, ha nem ezért az érzésért? Mi lenne élőbb, lüktetőbb a bizonytalanságnál?
A kérdésemre csend a válasz, de tovább teszem a türelmest, mintha nem ingadozna a pulzusom, mintha nem töltenék minden szabad pillanatot azzal, hogy visszafogjam magam, hogy még egy kicsit, csak még egy kicsit húzzam a beszélgetést, tovább játsszam a tudatlan, csak utalgatva arra, hogy több is van a háttérben, sokkal több, mint amennyit elsőre láttatni akarok vele. Még ha soknak is tűnök, ha túl higgadt vagy naiv is a viselkedésem, ez mind a kis játékunk része, amíg finoman kerülgetjük egymást, csak játékosan ismerkedve, mielőtt a helyzet végleg elfajulna… elvégre még bármi lehet a mai napból. Még meglephet. Úgy készültem, hogy egy alsó rangú kis démont kell elkergetnem, nem bajlódtam azzal, hogy megtudakoljam, ki is az, aki kinézte magának ezt a testet. Túl sok idő. Most vagy soha. Lehet, hogy hazudtam Iovnak. Lehet, ha nem megyünk vissza ebédelni. Pontosabban, lehet, ha ő nem fog velem jönni ebédelni. De még mit sem sejt szegény, csak mélyen hallgat, kapaszkodva abba a gyenge kis bizalomba, amit igyekeztem fenntartani. – Mindenféle. – Végre visszatért hozzám, bármerre is kalandozott el. – Egy ideje már túl sokan vannak ahhoz, hogy számon tartsuk őket. De nem kell messzire menni, hogy megtaláljuk őket… De nem úgy nézel ki, mint aki tartana tőlük. – Most nem. Ő nem. Neki talán nincs mitől? Az ember mögötte retteg, ezt eddig is tudtam. De számtalan halandó él így, sokuk gyenge indokok miatt. Talán az előttem levő okkal fél?
Nevetek s ő velem mosolyog, már érzem a lassan kivirágzó feszültség előszelét, azt, ahogyan kibontakoznak az elhintett utalgatások. Megjátszott megnyugvást hintek az arcomra, mintha aggasztott volna, hogy rajtakapnak a véleményemen. A válasza olyan, mint amilyenre számítottam: a saját oldalát védi. Helyes. Csalódtam volna, ha az angyalokra voksol.
- Véleményem szerint a lelkek értéke az utóbbi időkben eléggé megcsökkent… - Bár nem mozgok túl otthonosan a démon ügyekben, pokol nélkül érdekes lehet örök kárhozatra csábítani őket. Főleg, ha közben idegesítően visszapattannak a testükbe amint végre learatnák őket.
Az izmaim látszólag ellazulnak, mintha semmi sem lenne készülőben, mintha nem érlelődne köztünk a levegő már a belépésem óta, mintha sokáig bírnám már így, megjátszva, hogy semmi sem készül… Pedig egyre fárasztóbbá vált szabályozni a légzésem, ügyelni, hogy ne ránduljanak meg az izmaim izgalmamban. Mert a szívem már rég hevesen pulzál, szétárasztva a testemben az adrenalint, meg még ki tudja milyen nyalánkságokat, amik lassan ellehetetlenítik, hogy fenntartsuk a kialakult játékunkat. Mert biztosan ő is így gondol rá, csak szórakozik, talán kíváncsi is, akárcsak én. – Nem mindenkit. Csak a legtöbb embert. Meg sok más lényt is, akiknek van hasonló vesztenivalójuk. – Vannak olyan szerencsések, akiknek kevesebb ilyen adatott.
A szavaira kihagy egy ütemet a szívem, de a várt félelem helyett előbb megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam –  néha nehezebb visszafognom magam, mint gondolnám.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszi az invitálásom, de egyelőre nem feszélyezett a tény, hogy az ölemben termett, inkább csak enyhe kellemetlenség volt, hogy ilyen váratlanul megfosztott a mozgásterem egy részétől, de nem lehetetlenített el mindent, egyetlen trükkre hagyott időt, ami kezdetnek elég. Nem mindig kellenek nagy vagy látványos mozdulatok ahhoz, hogy elérjük amit akarunk. Néha elég egy apró, de precíz vágás is. Tehetetlenül hagyom, hogy eltolja az arcom, de a tekintetem nem veszem le róla, ahogyan a vigyorom sem tűnt el, hiszen csak most szabadult ki. A kés iránti szenvedélyünk legalább közös, bár nem hittem, hogy a túlvilágon ez sokat segítene a helyzetemen. A kis vágása nem elég ahhoz, hogy hangot csaljon ki belőlem, ellenben Iov megrezzen, elretten, neki túl közel van, és máris kezdi sokallani a vért, amit értem hullat, a vért, amit a démon olyan készségesen le is takarít róla, de így is megszökik pár csepp, végig gördülve a kifeszített nyakon, meleg nyomot hagyva maga után. – Mit keresnék? Elsőre nem tűnik úgy, hogy sok az opció. Szeretnél tippelni? – A hangom még nem kihívó, de a szemek, amikkel nézek rá másról árulkodnak. Ennél több kell, hogy féljek tőle. Ennél több kell, hogy aggódni kezdjek. Iov beleborzong a látványba, akárcsak én is, de teljesen más okokból. Hiába kéri, nem veszem le a tekintetünk a démonról, ezen a ponton ostobaság lenne bármi másra figyelni, mint rá. Csak egy pillanatra csukom be mégis a szemeim, hogy belesóhajtsak a játékos harapdálásba, ami bár a semmiből jött, kihasználom a helyzetet, a vérző seb sugallta fenyegetés ellenére is egy pillanatra engedem élvezni a közelséget, a kezem a mellkasomhoz mozdul, mintha csak a hirtelen megugró pulzusomat keresné… de ha hagyja a mozdulatot, egy kiélezett penge csúszik az övé alá, egyelőre nem fenyegetve, csak biztosítva arról, hogy nem szúr szíven idő előtt. Hiába mondja, hogy nem vagdos feleslegesen… még nem vagyunk azon a bizalmi szinten, hogy higgyünk egymás szavának. Akár sikerül a trükk, akár nem, a következő pillanatban újra őt nézem, de már összezárult ajkakkal, nyelve egy aprót. Most kezd csak érdekes lenni… A vigyorszerű mosolyom látszólag lemoshatatlanul az arcomra tapadt, tagadhatatlan, hogy élvezem a helyzetet, hogy vártam rá, hogy történjen valami… még ha nem is ilyen közeledésre számítottam, a fémdarab fenyegetése sugallja, hogy több is készül, mint amennyi elsőre látszik. - … még nem döntöttem el, hogy melyikőtök az érdekesebb. – És még igaz is volt. Az ember vagy a démon, a démon vagy az ember? Még alig kaptam ízelítőt abból, hogy mire képes. Az ember értékét már tudom. De az övé… - Talán segíthetnél a döntésben. – Úgy beszélek, mintha én lennék felül. Ideúton lefuttattam pár lehetséges kimenetelt, bár a jelenlegi pozíciónk nem igazán szerepelt köztük, minél tovább csevegünk, annál több időm van elszórakozni ezekkel.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 31, 2020 9:58 am
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed

Mosolyogva eresztem el a kés markolatát, de előbb-utóbb újra előkerül, bár lehetne bármi más, amivel apró julienre szeletelem később, nem vagyok válogatós az eszközökben sem. Ez pusztán játék. Idegszálaim folyton figyelik, éhes, éber figyelemmel falják minden mozdulatát, s füleim issza szavait. Seymour idegszálai is pattanásig feszülnek, vergődnek, mert ő tudja, ő nagyon is tudja, mit látok a fiúban, amikor ránézek. Hívogató izmokat, friss húst, vértől cuppogó lakomát, csontokat, de van valami eme váz mögött, ami valahogy különlegessé teszi, még vonzóbbá. Talán az értelem az, ami jobban csalogat, de az is lehet, hogy valami egészen más, ami még előttem is titok. Meddig lesz az? Míg kifeszegetem a bordáit? Míg a szívébe mohón nem harapok? Míg nyelvem nem kanalazza ki a szemét a gödréből? Úgyis kiderül, nem hagyom, hogy elrejtse előlem, mitől tűnik ínycsiklandozóbbnak, mint a többi magaféle. – Káosz? Azt hittem a legtöbbünk rend szeretőek vagyunk. – vigyorodom el, hiszen a káoszban is van rend.
Láthatatlanul rándul az ajkam. Hát észrevette, s milyen finoman adja tudtomra, azt, hogy tisztában van vele, hogy csapdában rekedt. Van ebben valami zseniális, valami, amitől hevesebben kezd verni Seymour szíve a mellkasában, de most nem a saját érzelmei miatt dobol izgalmat, nem, ez az izgalom az enyém, ahogy a különös bizsergés is tarkó tájban. Szörnyek bújnak meg közöttünk, mily érdekes minden szava, mintha nem csupán a puszta kialakult helyzetről lenne szó, ami a világot sújtja, hanem… Tudja? Seymour kérdése érdekesen hangzik, mintha reménykedne, hogy ha tudja, talán… Akkor mi lenne? Töröm ketté ezzel a kérdéssel a csírázó reményeit. Pont olyan ez, mint a múltkor, mikor az idegen befészkelődött közénk. Pont olyan, vagy csak hasonló? Nehéz lenne még számomra is eldönteni. szembe ötlik, hogy túl régóta hallgatok, hát nyílik a szám. – Már milyen szörnyek? –érdeklődőm érdektelenül, hiszen én aztán nem félek a szörnyektől, tekintve, hogy én magam is az volnék.
Nevetése furcsán mosolyt csal az arcomra, mintha ugyanazon a viccen nevetnénk, mert mindketten ismerjük már a csattanót. Valami nagyon nincs itt rendben és ezt.. ezt most egészen élvezem, kíváncsivá tesz, felajz, izgat, csupa olyan érzések futnak át rajtam, amik mostanában ritka vendégek nálam. Szinte kellemesen nosztalgikus. - Nincs miért elnézést kérni, én sem tartom magam teljesen közülük valónak. – terelem vissza a beszélgetést az ártalmatlan csevej mederbe, de vajon ez tényleg csak ártatlan csevej? – Melyik tábor népesebb? Nos, ha tippelnem kellene, akkor a pokoliakra tenném le a voksom, hiszen a jó eléggé kiveszőben van a világban. Már ha a jó tényleg jó és a rossz valóban rossz. Hiszen semmi sem csak fekete, vagy fehér. – rántok vállat, mintha oly mindegy lenne, kik vannak többen. – Bár az tény, mi vagyunk a legtöbben. – nem biztos, hogy valóban az emberekre célzok.
- Nos, vannak, akik többre értékelik a lelküket, mint egy üveg szesz. – a kérdés az, hogy valóban ér-e az többet annál. Az én véleményem szerint a lélek nem sok mindenre jó, legalábbis pokol nélkül.
Elmosolyodom, ahogy azt mondja úgyszintén, később talán nem fog ennyire örvendeni ennek a találkozásnak, de kár lenne elrontani ezt a pillanatot. Később eresztem csak a kezét, hiszen egy pillanatra elvarázsol az élőhús pulzálása. Még sem teszi szóvá. Miért nem?
Figyelem, ahogy helyet foglal, látszólag minden nyugodt, ahogy én magam is a legnagyobb kényelemben ülök, hiszen még minden rendben van, bár a gyomrom remegése arról suttog, hogy nem sokáig élvezhetem különösen érdekes társaságomat.
- Szóval gyávának tartasz mindenkit? – kérdezek vissza, bár a kávéba csak nem akar belekortyolni, annyira nem bánom, hogy újra figyelmeztessem, legalább a gyomrát nem itatja át a kesernyés íz. Jobb szeretem, a la nature. Úgy tűnik megzavartam a mondanivalójában, mosolya mégis szélesül, nem tükröz csalódottságot, sőt, mint akinek éppen bejöttek a számításai. Nyargal a vér az ereimben. – Nem, egyáltalán nem korai. – suttogom negédesen.
Rimánkodása zene is lehetne füleimnek, ha nem hallanám ki belőle a falsságot, ugyanis nagyon jól ismerem az igazi könyörgéseket. – Ohh a kés….- hirtelen ülök az ölébe, hiszen kedvemre valóak a szavai, mert igazak. A hajába markolva tolom hátra a kanapé háttámlájára a fejét, míg a kés az állkapcsának ívéhez illesztem. – A kés gyönyörű kétségtelenül és veszélyes, de nem szurkálok vele sokkal többet, mint amennyire szükségem van. – apró sebet nyitok, vajon meddig lesz még kedve beszélni a fájdalom közben? Seymour mocorog velem, kényelmetlen neki egy idegen férfi öle, zavarba ejti, de engem lenyűgöz a vörös, karmazsin folyam, ami a nyakán siklik, a torka, mely a beszédtől mozdul. – Csak tessék, ha beszélni akarsz, hát rajta. Például elárulhatnád, hogy mit is keresel itt. Iov? – már ha ez a neve. lehajolok az ajkára, hogy lássam még számon kérő pillantásom, de aztán ajkam a sebre tapad, nyelvem bekúszik a vágott mélyedésbe, s egyre mélyebbre kívánkozik, míg keze a mellkasának szegezi azért  a kést, hiszen trükkös fiú ám ez az Iov, kár lenne, ha valami ostobaságot tenne, míg elfogyasztom elevenen. Az íze… Az íze között egy alig érezhető lecsengés cirógatja nyelvem, melybe beleborzongok, s kissé közelebb csúszok az ölében. Még. Harapok az állkapcsára, egyelőre még játékos hévvel, ízlelgetve, hiszen érdekel a válasza, már ha lesz.





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Márc. 22, 2020 11:08 am
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

A szavaim látszólag hatnak rá, az ujjai elbúcsúznak a késtől, de tudtam, hogy nem örökre, éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy ismét a kezei közé kerüljön a kiélezett penge. De nálam is vannak meglepetések, amiket csakis számára készítettem elő. Mondanám, hogy megtisztelő gondossággal, de hazugság lenne, a mozdulatok már egészen rutinosak voltak, szokásból jöttek, ráadásul a csomag ami nálam volt nem is volt annyira személyre szabott… egyedül az tette különlegessé, hogy a pakolásuk közben csakis rá gondoltam. Meg egy kicsit Iovra. Meg arra a tökéletesen szerencsétlen emberre, akit olyan kedvesen betört nekem. Rémes vagyok az ajándékozásban. - És ez mérgezi őket, de az eredmény gyönyörű káosz.
- Hiszen nincs mindannyiunknak? Az ajtóinkat ösztönösen zárjuk, - nehogy azt higgye, hogy nem tudok róla, bár nem figyeltem közben – és bizalmatlanok vagyunk egymással, hiszen ki tudja miféle szörnyek bújnak meg köztünk. – A szörnyek szavat egészen különösen ejtettem. Célzás lenne? Talán. Vagy talán valami teljesen más. Előbúj egy pillanatra egy ravasz mosoly, de gyorsan eltűnik, s ismét ártatlanul nézek vissza rá, mint egy ma született bárány, csak bégetnem kellene itt az ordasom előtt. De ehelyett csak felnevetek a szavain. – Közülünk való? – A beszélgetésünk során most először mondta az egyikünk sajáténak az emberi fajt. És pont ő volt az. Pont, miközben az angyalokról beszélt. Az irónia. – Elnézést. – A szemeim tényleg bocsánat kérőnek tűnnek, bár a megjegyzése gondolata még mindig szórakoztat. – És melyik tábor népesebb? – Teszem fel a kérdést szinte csak mellékesen, na meg elterelve a témát a különös felnevetésemről.
- Melyikünk nem? – Akármennyire is gyönyörű, a mostani korszaknak is megvannak a hátulütői. Például bizonyos cikkek hiánya, amit régen egyértelműnek vettek, mára pedig sajnos alacsonyabb prioritásúak lettek.
Ismétli a szavakat, mintha ő sem hinné… talán már mindkettőnknek vannak tervei a másikkal. Hogyan is ne lennének, biztosan már akkor tervezett, amikor ütemesen kattant a zár, mintha azzal fogva tarthatna a lakásában. – Úgyszintén. -  Ez tagadhatatlan, hiszen ezért is vagyok itt. Úgy tűnt, mintha kicsit fájó szívvel engedné el a kezem, a mozdulat egy pillanatnál hosszabb volt a megszokottnál, de újra, úgy teszek, mintha fel sem tűnne, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha minden természetes lenne. Szinte túl természetes. Sőt, biztosan túl természetes. De ki akartam élvezni a szerepem, nem kopogok be csak így mindenki otthonába. Bizonyos megközelítésből mégiscsak egyedi ajándékot hoztam neki. Kapok az alkalmon, hogy végre hellyel kínál, le is ülök, mintha semmi aggasztó nem lenne a helyzetben. Végül is, aggályt tényleg nem érzek, inkább a vadászat előtti izgalom vegyül a meglepetésekkel ismeretlen után érzett veszélyes kíváncsisággal. Tökéletes adrenalinmix, szinte csoda, hogy mellette ilyen látszólagos nyugalommal tudok ülni. A kérdés csak az, hogy meddig? Meddig tart, amíg repedezni kezd az álcám? Biztosan nem túl sokáig.
Megértően bólintok. – És ebben semmi szégyenleni való nincs. A legtöbben így gondoljuk, csak nem mindenki elég bátor ahhoz, hogy kimondja. A hősiesség egészen addig a pillanatig tart, amíg tetlegességig fajul a helyzet. – A kávés megjegyzését hagyom elsiklani, inkább beszélek tovább, nem figyelve a gőzölgő folyadékra, bár az erős illatot nem egyszerű figyelmen kívül hagyni. Valamiért nem szívesen fogadnék el tőle bármit is az ismeretségünk ennyire elején, amikor mindketten hamis névvel mutatkozunk be egymásnak, s kétes szándékokkal rázunk kezet. De mielőtt igazán belelendülhetnék az előkészített szövegembe, megzavar. Milyen illetlen. Ilyet én szoktam tenni. – Ugyan, a világvége nem szalad sehová. Máris búcsúzkodnánk? Nem korai ez? – Szóval elfogyott a türelme. Valahogyan mégis szinte tovább tartott, mint reméltem.  A vigyorom kiszélesedett, lemondtam a korábbi játékról, a korábbi ártatlanságnak nyoma sem volt, helyette szabadjára engedtem az elfojtott izgalmamat. A kezeim úgy emeltem a magasba, mintha fegyvert szegezne rám. – Az arcomat ne. – Erősen rájátszott rimánkodással mondtam, aminek a vége nevetés lett, a kezeim pedig újra a testem mellett pihentek, legalább is látszólag. Meglepő, hogy egy apró mozdulattal mennyi mindent lehet csinálni, ha tudjuk, hogyan. – Mi a terv, halálra szurkálsz? Valami kreatívabbat vártam. Ez annyira… közönséges. De ne érts félre, kedvelem a módszert. Van valami gyönyörű a késekben, ahogyan felszántják a bőrt, a gyönyörű káoszban, hiszen a legkiszámíthatatlanabb fegyverek egyike. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki sérül meg vele… az aki tartja… vagy az, akire szegezik? Nos? Kezdjük, kedves? – Az ujjaim hívogatóan intik, hogy jöjjön csak. - Ad interim... - Addig is, tökéletes latin kiejtéssel, de a szavak ellenére egyelőre még semmi fenyegető sincs bennem. De számít az neki? – talán beszélhetnénk is pár dologról… amíg még tudnunk.  - Őszintén, nem igazán van választási lehetősége, amíg meg nem foszt a nyelvemtől én beszélni fogok.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Márc. 11, 2020 12:58 pm
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed

Különös ez a fiú, mintha az a gondtalan mosoly nem lenne összhangban azzal, amit mond, hiszen ez egyáltalán nem ilyen könnyed téma. A szavai megindítóan értelmesek, felvilágosultak, ami a mai világban igazán bámulatos teljesítmény a halandók között. Szinte kár érte… Akkor? Seymour reménykedésének azonban az alig észre vehetően ránduló ajkam vetett véget. Nekem semmi sem szent, ráadásul igazán érdekes változatosság lenne valami olyasmit enni, ami gondolkodik is. Persze étkezés előtt miért ne férne bele egy bájcsevej is? Ennyi időt igazán adhatok még neki, főleg, hogy van benne valami különleges, valami, ami itt motoszkál hátul a tarkónk tájékán, hogy oda kell nyúlnom, hogy ujjaimmal megvakarjam azt a részt. Kíváncsi vagyok, te milyen álarcot viselsz… Mert hamis arcok mögött rejtőznek a halandók mind, ahogy én is hamis arc alatt bujkálok, csakhogy én ezt szórakozásból teszem, nem úgy, mint az emberek, akik abnormalitásukat, degenerációjukat, vagy egy részüket csomagolják el, valami furcsa szabály rendszer miatt.
- Időm, mint a tenger. – villannak Seymour szemei, melyek az én jókedvemet tükrözik vissza. Ha a szem valóban a lélek tükre lenne, akkor meg kellene pillantani a fiúnak a rémséget, aki ott tanyázik, de az emberek néha túloznak az ilyen szólás-mondásokkal.
Látszólag természetes mozdulatokkal fordítom el a kulcsot, mint aki megszokta, hogy bezárja az ajtót ily vészterhes időkben mindig, semmi nem figyelmeztet arra, hogy csapda zárult, csak Seymour károg, mint valami vészmadár, de intelmeit aligha hallja más rajtam kívül. Engem meg kezd bosszantani vele.
Méregetem, amíg körbe pillant a szobában. Apró pótcselekvés, de… nem tudnám körülírni, hogy mi vonja magával ebben a mozdulatban a figyelmem. Talán a precizitás, az alaposság, mintha mindennek próbálná megjegyezni a helyét, felmérni a környezetét, valahogy ez nem illik egy szektáshoz. Pedig nem időzött hosszan a nézelődéssel, hamar újra én kerültem a figyelme epicentrumába. Még is itt volt ez az érzés, s most már egyáltalán nem idegesítőnek találtam. Bólintottam, jelezve, hogy vettem a kívánságot, bár egy fekete kávéért még nem viszem el a lelkét, főleg, hogy nem igen lenne hova. Mondjuk úgy, hogy szabadságon vagyok, ami a lélekgyűjtést illeti, de persze lehet érdemesebb volna rá, mint, hogy megegyem a baj csak az… Hogy finomnak tűnt, én pedig éhes vagyok. Te folyton éhes vagy! Nem vettem zokon Seymour vádját, hiszen igaz volt, bár nem ismerte a nevemet, tudta, hogy mely bűn az én vétkem, ahogy azt is tudta, hogyha a pokol egyszer megnyílik és ott találkozunk viszont, akkor milyen formában fog megtalálni. Rettegett attól a formától, ami egy kicsit azért sértett, hát ezért lehet túl sokszor gyötörtem a kinézettemmel, majd hozzászokik alapon.
A fenyegetéssel megleptem, erről árulkodnak a vonásai, s én a szemét figyelem, hogy mennyi ennek a meglepettségnek a valóság alapja. Hihetőnek tűnik, hát nem játszom tovább a késsel feleslegesen. – Az emberek ritkán törődnek egymással, ha csak nem remélnek valamit cserébe. – jegyeztem meg elgondolkodva. Tán különös, hogy mindketten úgy beszélünk a saját fajtánkról, mintha nem tartoznánk közéjük, ez egy kicsit elgondolkodtat, de végtére is a legtöbbjük ember nem szívesen nevezi magát embernek, mert manapság az emberség épp úgy lehet dicséret, mint szitkozódás. Mindenki többre tartja magát valahol, mégsem hagy teljesen nyugodni a gondolat, hogy… Hogy? – Szóval olyannak tűnők, akinek szüksége van egy baráti beszélgetésre? – de miért nekem? Miért ide csengetett be? Sorra járta vajon a többi házat is? Túlságosan gyanakvó vagy, ez csak egy fiú. Seymour meg tökkelütött volt, nah neki tényleg kellett volna egy beszélgetés, bár nem éppen baráti. A fiú meg nagyon peches.
- Igazából ennek örülnünk kéne, ha emberiek lesznek, az egyik tábor máris közülünk való, s talán nem nyerünk velük semmit, de azért ahogy mondtad általánosságban az emberek sem tesznek semmit, a semmit tevés meg legalább nem az, hogy lemészárolnak minket valami mondva csinált indokkal. – rántom meg a vállam érdektelenül. Seymournak sem segít senki, pedig néha rimánkodik érte, hogy megszabadítsák a gonosztól, de Seymournak itt vagyok én, hogy segítsek.
- Kár, a lelkem is eladnám egy jóféle whiskeyért. Nos, akkor kérlek világosíts fel, vagy szabadíts fel, ahogy mondtad. – mosolygom rá, némi elvárással, ha már ilyesféle dolgokkal kecsegtet. – Nincs csali…- ismétlem, pedig van. Épp most nyújtja felém, s egy pillanatra le is pillantok a felém nyújtott kézre. Áhh igen, az emberek így üdvözlik egymást, ezzel koronázzák meg a bemutatkozást. Alig haboztam néhány percet, míg megfogom a felém kínált kezet. – Nagyon örvendek Iov Mager. Francis Seymour. – belélegezni az illatát ily közelségből egyszerű, tüdőre szívni a halandó elhalt hámsejtjeit, érezni a bőröm alatt a lüktető pulzálást, ami az életét jelenti. Vér. Hús.
Kezem kissé végig simít a kékes ereken, ahogy visszahúzom, búcsúzóul ígérve, hogy nem sokára kiszabadítom a bennük raboskodó, éltető, vörös nedűt. Csontos kéz volt, de érzem még tenyeremen a meleg hívogatást és jó lenne azokat az ujjakat elropogtatni. Lopva nyalok Seymour ajkain, a kérdésre mímelten gondolkodom, mielőtt helyet foglalnék, s intek tegyen ő is így, hiszen vendég én nálam. A gyomromban azonban érzem, nem sok időnk maradt erre a kedves kis beszélgetésre. Milyen kár, szinte tényleg sajnálom.
- Átlagos ember vagyok, csak a magam dolgai érdekelnek. Biztos nagy önzés ez, de én csak túl akarom élni, akármi is lesz. –ez majdnem igaz is lehetne, ha az első kijelentéssel nem bukna az egész. – Ki fog hűlni a kávé. – figyelmeztetem, várva, hogy végre belekortyoljon. – Igazából, jobban meggondolva mégse lesz időnk erre a beszélgetésre. – csak a játék kedvéért pillantottam a falon lévő órára. Mert az időt, sosem az óra méri nálam. – De tényleg nagyon örültem Iov. – Seymour rimánkodott, de feleslegesen tette, hiszen a kés a konyhapultról a hatalmam által a kezünkbe reppent, s én nyugodtan zártam markolatára ujjaimat. – Utolsó szavak?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 07, 2020 8:09 pm
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

A nevetése nem zökkent ki, töretlen mosollyal felelek. – Nem állítottam és nem is állítom, hogy meg tudom mondani az igazságot… és azt is kétlem, hogy az említettek csak úgy elárulnák bárkinek is. Van amikor nem is muszáj tudnunk az igazságot, már ha létezik még egyáltalán. Kezdetben csak pár ellentmondásra, téves feltételezésre akartam felhívni a figyelmed, ha az időd engedi. – És hát, miért ne engedné, nem mintha annyira sok mindent lehetne tenni a jelenlegi helyzetben. Mert persze, itt próbálkoznak az emberek valami szabályos társadalom-forma kialakításában, de messze áll a tökéletestől. A tényt, hogy tökéletes nem létezik, pedig jelenleg elhanyagolhatjuk.
Hiába lépek be látszólagos természetes nyugalommal, attól még a vendéglátóm figyelem, sokkal éberebben, mint amennyit az ábrándos mosolyom láttatni enged. Így hallom kattanni a zárt, de nem érzem magam csapdában, hiszen ellentétben Iovval, engem nem tud bezárni ebbe a szobába. Most nem, így nem. Bármit is tesz, bármit is tervez, én szabad maradok. Idegesítő egy tulajdonság, nem?
Kissé meglepett, hogy ténylegesen elindult kávét főzni, de jó értelemben. Úgy tűnt, hajlandó beszélni, az pedig ritkán rossz. Kár lett volna, ha azonnal egymásnak esünk… számtalan lehetőséget elszalasztottunk volna. Fél szemmel még mindig a démont figyelve tekintek körbe a szobában, megjegyezve az esetleges menekülő utakat, fegyvereket… vagy bármit, ami hasznos lehet. Pont időben fordulok vissza ahhoz, hogy elkapjam a mosolya végét. Egy idegen démont így mosolyogva látni ritkán jelenthet jót. De ha tudná, hogy az öröme felesleges… hiszen bármit is tervez, ma csak egy részét kaphatja meg… a jövőben meg… nos, ha még kedve lenne szórakozni, várni fogom. – Feketén. – Ártalanul mosolygok, ami kicsit ellent mond a határozott kijelentésnek. Nem sok értelme lenne annyi mindent beleszórnia, sürgessük meg egy kicsit a folyamatot. Amúgy sem szoktam kávézni. Azon luxuscikkek közé tartozik, amikért nem sok értelme lett volna költenem. A havi bevételem így is eléggé változó tud lenni… és a különféle felszerelésekre a munkámhoz nagyobb szükségem van. Ördögi kör, de legalább szeretem a munkáim, szóval kevésbé tűnik idegölőnek az egész folyamat.
- Nem áll szándékomban. – Az idegen arc meglepettséget tükröz, pedig legszívesebben csak vigyorognék a fenyegetés okozta plusz adrenalinlökettől. Itt a démon, akit kerestem. Szórakozik. De felőlem szórakozhatunk. A kezem lassan emelem fel, mintha fegyvert szegezne rám. – Csak egy baráti beszélgetésre jöttem, hiszen a jelenlegi helyzetben az embereknek szükségük van erre. Mindenki félelemben él, annyira, hogy elfelejtjük, mit jelent embernek lenni. Nem vagyunk egyedül a bajban. – Micsoda szöveg. Úgy éreztem, hogy meg fogom dönteni a napi elhadart marhaság adagomat. Még, hogy nincsenek értékes cuccai… lehet, hogy tárgyi javakban nem is... de ő maga igenis értékes. Vagy ha nem is ő hát a test, akit megszállt. Előre betörte, azonnal költözhető, ránézésre elég egészséges… kell ennél több?
- Csak személyes vélemény, de az angyalok eddig sem védték meg az embereket minden katasztrófától, most miért tennék? Ráadásul azt beszélik, hogy kezdenek emberiek lenni… ami azért valljuk be, nem feltétlenül egy jó dolog. Minél emberibbek, annál kevésbé akad kedvük segíteni. Hiszen az emberek sem segítik egymást általánosan, maximum a sajátjaikat. Vagy csak magukat védik. – De ez semmi új, a többi faj is ezt teszi lényegében. Főleg mióta így összezártak mindenkit.
- Sajnálom, ha csalódást okozok… de semmit sem kínálok, semmi többet egy beszélgetésnél, ami után talán felvilágosodhatsz egy kicsit… vagy legalább is másként tekinthetsz a kialakult helyzetre. Vagy egy értelemben, egy új, felszabadult ember válhat belőled. – Akár a szó szoros értelmében is, bár még nem döntöttem el, hogy mit teszek vele. - Nincs itt semmilyen csali. – Dehogynincs. Több, mint gondolnád. Idecsaltál, én rádharaptam és itt vagyok. – De mielőtt folytatnák… még be sem mutatkoztam. Iov. Iov Mager. – És ha már itt tartottunk akkor egy kéznyújtásra is bátorkodtam, bár nem a sajátomra, inkább Iov félénk, kissé ügyetlen kézrázását vettem kölcsön, már ha egyáltalán belement a démon. Ha már ezen a formaságon is túlvoltunk, folytathattuk a kis játékunkat. Mert egyelőre úgy tűnt, mindketten szórakozunk, a kérdés csak az volt, hogy meddig? Mikor un rá és fedi fel a valódi kilétét? – Szóval… azt feltételezem, hogy egyik oldal sem vonzz sokkal jobban, mint a másik. Vagy tévednék?  - Kell egy alap, hogy folytathassam… már ha hagyja, hogy folytassam és amíg hagyja, hogy folytassam. El kell ismernem egy annyit, hogy ez a döntés az ő kezében van, nem pedig az enyémben.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 05, 2020 11:32 am
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed

Volt valami abban a pillanatban, amikor Seymour kinyitotta az ajtót, s az idegen végig mérte. Nem tudtam volna megmondani mi volt az, de egy különös érzés telepedett rám. Pont olyan érzés ez, mint mikor egy idegennel, akivel soha nem is találkoztál azelőtt mégis ismerősnek tetszik. Idegesítő egy érzés, viszketeg, hogy azonnal kedve támad bárkinek lekaparni a saját bőrét, vagy azét, aki vele szemben áll. Seymour figyelmeztette volna, s még most is, valahol hátul azért rimánkodik, hogy a fiú eltűnjön mielőtt még… Mielőtt mi, Seymour? De legalább nem imát mondott el a lelkéért. Mert mit látott Seymour, egy ártatlan fiút, s hiába próbálom beleverni abba a makacs fejébe, hogy a világon senki sem ártatlan, valahogy képtelen megjegyezni ezt az információt. Különösen nem lehet az ártatlan, aki Lucifer nevével házal. Van ebben az egész helyzetben valami nagyon érdekes, mégis valami zavaró dolog, melynek a végére kívántam járni.
A kis kérdés monológjától, kirobban belőlem a kacagás, jó kedvűen csilingel, s csak Seymour húzza magát összébb odabent, mert ritkán hall nevetni, ám annak sosincs túlságosan jó vége.
- Ez is ilyen összeesküvés elmélet lesz a végén? Kétlem, hogy bárki is tudja az igazságot rajta… – mutatok az ég felé, hogy értse arról beszélek, akit az emberek teremtő Atyának hívnak, akit istenként bálványoznak, bár legalább akkora nagy balek mint mindenki más, csak kurva jó a reklámja. Mert ha valami jó történik, Isten akarta úgy, ha rossz, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Valójában egy olyan valaki, aki semmiért nem vállal felelősséget, és az egész bulit másokra keni, ahogy a balhét is mással viteti el. Pontosan olyan, mint egy kamasz gyerek. – és rajta kívül. – itt pedig a föld felé mutatok. S valójában mit számít az embereknek az igazság? Csak egy kísérlet részei, patkányok, akik kaptak egy szép nagy terráriumot, amire ráeresztették a legnagyobb pókokat és kígyókat, hogy kedvükre csemegézzenek. Az azonban több mint meglepő, hogy ilyen nehéz időkben valaki nem Isten és pereputtya felé fordul, csodát várva gyermekded orcájával és kiskutyaszemekkel könyörögve. Nehéz időkben mindenki vakbuzgó hívő lesz, mintha az bármit is segítene. Mondjuk, ha valaki meg pont a pokol urában látja a megmentőt, az is bele illik ebbe a nyakatekert logikába.
Nem indultam utána egyből, mikor belépett, sőt látszólag nagyon ráérősen csuktam be az ajtót, s minden zár a helyére kattant.
Csapda! Csapda! Úgy sem hallja…
Mivel kért kávét, azért a konyha felé vettem az irányt, s csak pont ennyire rángattam Seymourt a felszínre, hogy a mozdulatok rutinosak legyenek, hogy ne habozzak, hogy merre találom a kávét egyáltalán vagy a főzőt. Seymour keze alig észrevehetően remegett, míg a kávét készítette.
Nem lehetne… Nem! De hiszen nem rég ettél! Megingattam a fejem és jókedvűen mosolyogtam is hozzá, mint akit csak a kávé készítés tölt el ekkora nagy boldogsággal. – Tejjel, cukorral? Feketén? – kérdeztem dallamos hangon. A megállapításra csak bólintok, valószínűleg nem szoktak mostanában senkit csak úgy beengedni a házukba az emberek, hiszen félnek és rettegnek. Nem mintha a bezárkózás megmentené őket. Megálltam a mozdulatban, hogy belenézzek az idegen fiú szemeibe.
Már nem is fiú. Nekem az. Zsenge, porhanyós, finom falat.
Komoly pillantással fürkésztem egy ideig. – Úgy mértem fel, hogy nem jelent veszélyt a számomra. Vagy tán tévedek? – kérdeztem és a kezem letette a bögrét, csak hogy a mutatóujjammal és a középsővel a pulton lévő kés felé meneteljek jól láthatóan, de épp, hogy csak megérintettem a konyhakés markolatát. – Ne rontsuk el ezt a kellemes beszélgetést, hogy mi veszélyes a mai világban. Gondolom, ha kirabolni akarna nem hagyta volna, hogy bezárjam az ajtót. – széttártam a kezem. Ám ha megölni, akkor éppenséggel hagyhatta, de ezt nem jelentem ki, hiszen itt csak egy valaki fog megevődni. – Persze, lehet tévedek, úgyhogy most mondom nincsenek értékes cuccaim. – ez talán látszott is az átlagosnak mondható berendezéseken. – Ha a tegezés melegebb, csak rajta. – könyököltem a pultra és onnan méregettem. Inasnak tűnt, de végtére is nem válogathatunk igaz? Az ételt meg kell ám becsülni, főleg, ha önként mászik a kondérba és mellé még kellemes társaságnak is ígérkezik. Odatettem a kávét, mímelt elgondolkodással, mintha csak a kérdésen elmélkednék.
- Az én véleményem szerint most egyáltalán nem segít a hit. Bár vicces, hogy az ateisták hirtelen hívők lesznek, csak mert pár szárnyas a földre esett, és majd ők megvédenek minket a gonosz lényektől, de most, hogy tudhatjuk, hogy mindig is léteztek az is világossá vált, hogy itt rohadtul nem véd meg senki senkit és semmit. – a hit egy virág, ami gyönyörű, de haszontalan, csak eltaposni jó és éppen ilyen a remény is. A kétségbeesés mindig gyönyörűbb, ahogy a pusztulás is, mert ez a világ nem bírja sokáig a hátán cipelni azokat a teremtményeket, melyeknek nem itt van a helyük, hanem az ágyak alatt a sötétségben, a szekrényben.
- De persze nagyon érdekel, hogy mi az, amit kínálsz, már Lucifer nevében. Ha csatlakozom hozzá nem ér el a pusztulás, vagy mi a csali? – kérdezem, s kitöltöm az elkészült gőzölgő kávét, hogy aztán a bögrét a kezébe nyomjam. Eddig nem kínáltam hellyel, s most sem igazán teszem, csak én dobom le magam a fotelba, kényelembe helyezve magamat bámulok rá érdeklődve.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 29, 2020 9:38 pm
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

Iovot a közössé vált tudatunk egy távolabbi részébe utasítom, ő pedig vinnyogó kutyaként engedelmeskedik, érzi az elfojtott izgatottságomat és nem tetszik neki. Meg tudom érteni, az ő szempontjából ez nem szokott jót jelenteni. És ha láb alatt van, az csak ront a helyzeten… csakhogy az emberi természetet nem ilyen könnyű letagadni, néha annyira pánikba esik, hogy kikívánkozik a sarkából. Szerencsére többnyire csak hallgatni szokott… nem túl bátor ember. Egészen meglepő, hogy idáig túlélte nélkülem, de nem hittem, hogy a vak szerencsénél több életben tartotta volna. A kopogásom először magányosan visszhangzanak a folyosón, egészen addig, amíg meg nem hallom a lenyomódó kilincs halk kattanását. Csodálatos hang, bár a feltörő zárét nem múlja felül.
Érdeklődve figyelem az arcot, aki ajtót nyit, hiszen ez az első alkalom, hogy láthatom. Előre terveztem már, de előbb fel akartam mérni, bár nincs túl sok követelményem az új testeket illetően, azért akárkit nem fogadok el. Első ránézésre tetszett amit látok, mármint, egészségesnek tűnt annyira, hogy hasznos lehessen. Van annyi tapasztalatom az emberek reakcióinak megfigyelésében, hogy láthassam az arcán áthaladó érzelmek több rétegét is, még ha gyorsan vidámabb hangulatra vált is. Mivel tudtam a helyzet egy részét, amibe a férfi keveredett, ennél extrémebb változások sem leptek volna meg. Az egyetlen váratlan dolog talán csak az volt, hogy mennyire egyszerű volt beinvitáltatnom magam a lakásába. Bár a bemutatkozó szövegem eléggé figyelemfelkeltő volt, akkor is óvatosságra int a démon vendégszeretete. Valamiért kevésbé tartottam valószínűbbnek azt, hogy magányos, mint azt, hogy valamit tervez. De én benne vagyok a szórakozásban.
- Fura, mert ezt hitetik el velünk. De ugyan, mennyit tudunk valójában? És honnan tudjuk mindezt? – Kérdések, amiket komolyan feltettem már magamnak is. Bár a téma furcsának hathat egy embernek… nephilimként többet gondolkoztam rajta. A fajtám sorsa előre meg volt írva, olyan dologért bűnhődtünk, amihez semmi közünk. Ezek után éreznem kellene bármilyen elhivatottságot a cukormázzal felvázolt teremtő felé? Csak azért kaptunk lelket, hogy utána szenvedhessünk. Biztosan kedves lény.
Nem kellett kérlelni, beléptem az otthonába, hiszen ott nyugodtabban tudunk ismerkedni és… nos, a többit majd meglátjuk. De nem szükség belevonni a kíváncsiskodó vagy ijedős szomszédokat, ideális esetben ez az egész találkozás a mi kis titkunk marad. – Igen, köszönöm. – Nem szívesen kortyolgatnám egy idegen démon kávéját, ugyanakkor fent kell tartanom egy látszatot. Nem hittem, hogy lekötne annyira, hogy ténylegesen eljussunk a gőzölgő folyadékot kortyolgató részig, de ha megteszi, tényleg le fog nyűgözni. Az ember miatt jöttem, de felőlem a démon miatt is maradhatok, az is egy nyert ügy lenne. Így már a lakásán belül fordultam ismét szembe vele – Ugyanakkor az sem teljesen megszokott, hogy az apokalipszis közepén ilyen könnyedén beengedik a magamfajta “térítőket”. – Habozás nélkül tértem vissza a korábban elkezdett témára, amiből egy pillanatra kizökkentett a kérdésével. -  Bár nem igazán szeretem ezt a megfogalmazást… Neked mik a nézeteid? Tegezhetlek? Az úgy kényelmesebb. A magázás annyira… hideg tud lenni. Főleg az ilyen megosztó témáknál. – Előszedek egy barátságos mosolyt az idegen arcra. Mennyi ideig tart majd neki, amíg rájön, hogy tulajdonképpen nem egy ember áll előtte? Hagyná elmondani a kiselőadást, amit elterveztem neki? Nem tudtam milyen démon, nem tudtam milyen erős, fogalmam sem volt, hogy hogyan fog reagálni rám. Éreztem ahogyan gyorsul a pulzusom, egyre hevesebben pumpálva az adrenalint az ereimben; külön erőfeszítést igényelt mosollyá szelídítve tartani az előtörni kívánó vigyoromat. Csak a vadászat gyönyörei… Egyelőre csak őt figyeltem, vajon elmegy kávét készíteni, vagy valami egészen mást tervez így, hogy kettesben vagyunk…. vagyis, négyesben, de egyelőre a démonnal van üzletem. Még nem döntöttem el, hogy az ember és a pokolfajzat közül melyik értékesebb. Kár lenne elhamarkodni a választást… Az eredeti terv démonűzés volt. De rugalmas vagyok a változtatásokra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 24, 2020 9:24 am
Következő oldal




That bite you take
Hunger I will feed

Gyűlöltem, amikor ezt csinálja, hát csak némán szemléltem, ahogy a bőrt kitartóan dörzsöli. Figyeltem, ahogy a bőr egyre melegebb és vörösebb lesz a nyüstöléstől, míg Seymour újra és újra felsóhajt. A tükör felé emelte a fejét, hogy lesütött szempilláinak függönyén engem keressen. Pár másodpercre kinyílt a szája, mintha meg akarna velem valamit osztani, de végül csak újabb sóhaj szakadt ki a cserepesre száradt ajkak között, amin végig is nyalt, majd elfordult a tükörtől. Vajon megkönnyebbült, hogy nem néztem rá, hogy szótlanul figyelem, amit művel? Értelmetlen, amit tesz, kissé sértő is, hiszen egy testen osztozunk, mégis valahol agyának egy szegletében türelmesen vártam, hogy befejezze a műveletet, amit elkezdett. Ilyenkor nem halott, ilyenkor a gondolataim nem osztottam meg vele, mintha egy elkerített részt elzártam volna, s hiába látta az ajtót, a kulcs nem volt nála. Seymour nem feszegette ezt az ajtót, ami meglepően bölcs döntés volt tőle, bár attól tartok sokkal inkább a félelem tartotta volna, hogy mit talál az ajtó mögött. Bonyolult kapcsolatunkban már rájött, néha könnyebb csak lehunynia a szemét, elfordítani a fejét. Ám ez nem fogja megvédeni tőlem. Előbb-utóbb átformálódik, ahogy a folyó simára koptatja a köveket. Újra dörzsölni kezdte magát, a bőrünk sajgott már, még én is éreztem. Miért nem látja, hogy hasztalan?
Újabb adag szappan, egyre elszántabban mossa a kezeit, pedig talán sosem volt még ilyen tiszta a keze. Nem ült már rajta vér, amit még mindig ott látott, s ő mégis egyre kétségbeesettebben mosta, mintha nem tudna tőle megszabadulni. Könnyek ültek a szemében. Nem a kezedet mosod Seymour, a lelkiismereted próbálod hófehérre tisztogatni. Pedig sosem volt szent, megannyi bűne volt már előttem is, de valahogy, ha megjelenik, a gonosz hirtelen fontossá válik saját ártatlanságunk. Egy ideig.
- Nem kellett volna….- ő szólított meg, de rekedtes hangja elakadt, s mivel ő törte meg a csendet kényszerítettem, hogy abba hagyja a kezének újra beszappanozását, utoljára még lemostam vízzel a habot, majd a törülközőért nyúltam. Néha kell a kedvesség, hogy fenntartsuk a kétségbeesés mellett a reményt, ez biztosítja, hogy játékunk sokáig fog tartani. Ám nyerni fogok, egyszer megtörik, egyszer majd nem fogja így mosni a kezét utána. Finoman megcirógattam az arcát, úgy kapta el a fejét, mint egy riadt állat.
- Mi a gond Seymour? Az zavar, hogy előtte úgy jártál benne, mint egy…- a fülére tapasztotta a kezeinket, mintha akkor nem hallaná. Ettől a szánalmas próbálkozástól felkuncogtam, hiszen ő is tudta, hogy hasztalan. – Csak egy kurva volt, légy hálás, hogy nem kellett fizetned. – de hálát, azt nem éreznek ezek a nyomorult halandók. Megbotránkozást az igen, de hálát? Nem csoda, hogy úgy várta a maga megváltóját, egy messiást, aki megszabadítja a gonosztól. Nem csoda, hogy most visszaléptünk pár lépést és ezért valaki megfizet, mondjuk az, aki több reménnyel kecsegtette, amennyire szüksége van Seymournak. Talán egy hete történt a furcsa eset, amitől Seymour kibillent az általam oly jól megásott mederből. Ritkán, de megesett, hogy kegyet gyakorolva teljesen bezárkóztam, mintha nem is léteznék, csak rossz álom mindaz, amire emlékszik, amit érzett. Egy ilyen alkalommal történt a meglepetés, hogy vendégünk érkezett. Seymour elméje hangosan fohászkodott, tompán halottam, s mivel nem nekem könyörgött bosszantott. Akkor éreztem meg a betolakodót, az idegent, akihez gondolatai és érzelmei imákat zengtek. Mert nem én voltam, azt tudta, még ez a csekély értelemmel bíró halandó is felfogta, s esélyt látott, hiszen ha valaki bejutott mellettem, tán el is tud zavarni. Érdekes kis kaland volt. Kérdeztem ki ő, de nem válaszolt, ahogy jött úgy távozott, de a kíváncsiság bennem maradt. Nem démon, ebben egészen biztos vagyok, hiszen nem volt még példa rá, hogy két démon szálljon meg egyetlen személyt. Seymour azóta reménykedik, nem az én kegyemben, hanem a szabadulásában, ám ez szerencsére minden nappal felőrlődik, amikor nem érkezik meg az idegen. Hát mostanában én is csak látszólag engedtem nagyobb pórázon mozogni. Mert van egy kis gond, amit meg kell oldanom olybá, tűnik. Seymour elengedte a fülét és kifelé indult a mosdóból, léptei elcsigázottak voltak. Bár nem mondtam neki, mennyire szánalmas a kis reménye, nem emésztettem fel, majd ha megtalálom az idegent, akit megváltójának hisz és kényszerítem, hogy húsából csemegézzen. Olyan édes lesz a kétségbeesése. Izgatottan remegtem bele, borzongtam Seymour testében, ő pedig libabőrös karján simított végig. Mert tudta már, hogy az én izgalmam rosszat jelent.
A kopogástól összerezzenünk, bár ez inkább Seymour reakciója nem az enyémek.
- Várunk valakit? – teszem fel a kérdést, mire Seymour nagyot nyel és nemlegesen rázza a fejét. Azért a bejárati ajtóhoz indult, amit ki is tárt. Meglepődve szemléltük az idegen alakot, hiszen neki sem volt ismerősek a vonások melyek ott fogadták.
- Segít…- de nem várta meg az idegen, amíg felteszi a kérdést, hanem egyből beszélni kezdet. Seymour arcán meglepettség és döbbenet játszott és aggodalom, száját szólásra nyitotta. Talán, hogy elküldje, hiszen jól ismer. Átveszem.
Alig észrevehető, ahogy a meglepett, kétségbeesett pillantások helyett érdeklődés, s derű csillan a szemeinkben, avatatlan szemeknek természetes reakció is lehetne.
- Fura így az apokalipszis közepén a sátánista szektás szlogen, nem? – hiszen már mindenki megbizonyosodhatott, hogy a pokol és a menny is létezik, nem kell bennük hinni sem, hiszen már tudássá vált a hit. Az emberek általában nem a gonosznak szurkolnak, csak kivételes esetekben. Furcsa ez az egész, kedvem támad végig hallgatni a kis monológot, s persze az sem mellékes, ha házhoz jön a vacsora.
- De rá mindig van időm. – támaszkodom az ajtófélfának, hogy utat is nyissak, ha esetleg a térítőnek kedve támad bemerészkedni, de felőlem itt is beszélhetünk az ajtóban. – Kávét? – azért mégis csak jobb lenne, ha magától jönne befelé és nem nekem kellene berángatni. A sikoltásokkal meg ráérünk később is.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Lev Swain


Seymour lakás KHusJH7
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
x
☩ Reagok :
18
☩ Play by :
Anton Lisin
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 22, 2020 11:43 am
Következő oldal




Here we are, don't turn away now

Igyekszem elnyomni az elmémben panaszkodó hangot, miközben utoljára ellenőrzöm a testen elrejtett éles pengéket. Nem ez az első utunk együtt, bár még mindig túlzás lenne azt állítani, hogy a férfi megbízik bennem… de eléggé kiszolgáltatott ahhoz, hogy időnként átadja a testét. Nem árultam el neki a napi terveimet… de a nyakába akasztott medál, zsebébe dugott sóadag és felhalmozott dobófegyverek számából érzi, hogy amit tenni készülök, az nem a legbiztonságosabb kategóriába esik, az ő komfortzónáját pedig mindenképpen átlépjük. De mikor nem tettünk ilyet? Nyugodtnak érzem magam, a kölcsönvett szívem viszont zaklatott ütemmel dübörög odabent. Szinte érzem remegni a mellettem levő lelket, de ez inkább csak a képzeletem játéka, mintsem valóság. Nem hittem, hogy képesek lennének remegni a lelkek, csak a testük rakoncátlankodik az értelmetlen félelemmel. Valamikor talán hasznos volt ez az érzés… de a jelenlegi körülmények közt csak sebezhetőbbé tesz. Egy ostoba vadállat ellen jól jöhet, ha mozdulatlanná dermedsz… de egy intelligens ragadozó ellen teljesen más a küzdelem. Ha nem vagy elég éber, meghalsz. Ha megdermedsz, megöleted magad. Csak egy tökéletes célpont leszel. A félelem megöl. Hezitálsz miatta, értékes pillanatokat veszítesz el, esélyt adsz az ellenfelednek. Bár még én sem irtottam ki magamból teljesen ezt az ősi, igencsak primitív ösztönt, sokkal jobban kordában tartottam, mint a test tulajdonosa. Igazából még a nevét sem tudom, ilyenekről nem szoktunk beszélni… csak teljesítsük az ígéreteink ránk eső részeit. – Iovnak foglak nevezni. – A megjegyzést meglepett csend követi, sikeresen összezavartam, ismét. Hozzászokhatna… de kicsit lassan tanul. De nem az eszéért választottam. Ezért is van szüksége rám. A teste gyengébb az ideálisnál, de egy démon ellen a fizikai erő amúgy sem ér túl sokat. Ahhoz van elég izma, hogy viszonylag jól fusson, és készülődés közben belegyömöszöltem egy annyicska ételt, hogy energiája is legyen rá. Nem tudom milyen sorsa volt mielőtt rátaláltam volna… de az izmai futáshoz alkalmazkodtak, már ami maradt belőlük. Mára megteszi, sajnálnám az egyik kedvenc testem feláldozni. Eléggé sértődékenyek tudnak lenni… és nem szeretnek meghalni. De az együttműködéseinknek ára van. Indulás előtt még hátrakötöm a lenőtt sötétszőke hajat, ami korábban idegesítően hullott az arcomba. Az arca kissé csapzottnak tűnik, már nem csak borostás, lassan szakállnak is nevezhető szőrzet fedi. A mélybarna szemekben pedig rettegés ül, hiába az a magabiztos mosoly, amit adok neki a tükrön keresztül. Most nincs idő lelkesítő beszédet tartani Iovnak… De előnye is van a rettegésének, ha ennyire nem tud koncentrálni, kevesebb eséllyel fog eltolni magától, vagyis könnyebben az irányításom alatt tarthatom a testét, jelen esetben pedig ez fontos lesz, hacsak nem akarja megtudni, hogy milyen érzés a feltámadás. – Ha végeztünk, elmehetünk kajálni, mit szólsz? – Ez az ajánlat már sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a korábbi enyhe próbálkozás. Hát persze, a hasával már meggyőzhető… - …ha minden a terv szerint alakul. – Az őszinteség szép dolog, nem? Csak sajnos a kedves Iovom nem értékelte, ugyanis a pillanatnyi nyugalma elmúlt, szinte láttam magam előtt, ahogyan darabokra foszlanak a késő esti romantikus vacsoráról támadt ábrándjai. Persze, a hangsúly nála inkább a kaján lett volna, nem pedig a romantikuson. Én csak azért maradtam volna vele, hogy megerősítsem egy kicsit a kapcsolatunkat. Attól engedelmesebbek lesznek és kevésbé problémásak. Annyira aranybogár voltam, hogy még az ajtót is bezártam neki… kellemetlen lett volna, ha végig a nyafogásait hallgatom. Pedig semmi értékes cucca nincs, amit bárki is elvihetne… talán az a tükör volt az aprócska lakás fénypontja, a leharcolt faszerkezeteket erős jóindulattal lehetett csak bútornak nevezni már.
Iovnak nem is terveztem elmondani, hogy kivel, pontosabbal kikkel randizunk nemsokára. Minél kevesebbet tud, annál jobb nekem, már így is elég ideges, csak tovább nehezítené a dolgom, ha rájönne, hogy démon látogatóba megyünk. Különben is, még én sem voltam teljesen biztos abban, hogy miféle pokolfajzattal lesz dolgunk. Lehet egy fiatal kisdémon, vagy akár egy ősöreg démonúr is… de ami igazán érdekel, az a porhüvelye, aki meglepően eleven volt. Egy sokat tapasztalt démonról nehezen tudtam volna elképzelni, hogy ennyire szabad pórázon tartaná az emberét, elvégre az évszázadok során ráunhatott az efféle mókákra, nem? Vagy talált volna magának okot erre? Valószínűbbnek gondoltam, hogy valami tapasztalatlan démonka, aki vagy jól szórakozik a halandón, vagy pedig nincs ereje elnyomni teljesen. Ha szerencsém van, egy rövid démonűzés az egész… ha nem, akkor meg, nos… az már a drága Iov problémája lesz, nem pedig az enyém, ha túldurvulna a helyzet. Több, mint egy hete már, hogy először rátaláltam az érdekes kis párosra, de idő kellett, amíg rájöttem, hogy kit kellene keresni. Amikor először furakodtam a démon miatt eléggé szűkös porhüvelybe, nem volt lehetőségem megfigyelni az arcát. A tömeg miatt nem maradtam sokáig, leléptem mielőtt bármelyikük is hozzám szólt volna – vagy pedig annyira siettem, hogy nem hallottam őket. New Yorkon belül nem szoktam démonok mellé sodródni, sőt, igazából ez egy igencsak ritka eset volt. Kellett még egy pár keresés, amíg újra rátaláltam a szenvedő emberi lélekre, időközben egészen jól megismertem az energiáit. Tulajdonképpen majdnem olyan, mintha már barátok lennénk egy ideje. A lelkek elég sok mindenről árulkodhatnak, bár az információ nem mindig pontos, néha elég sejteni is, ahhoz, hogy megismerjem a tulajdonosukat, gyakorlás során pedig egyre könnyebb lesz olvasni belőlük… bár még mindig nem látom át őket olyan tisztán, mint szeretném. Vegyük például Iovot, korábban egészen egyszerű teremtmény volt, a hasával motiválható, manapság viszont kezd válogatósabb és követelőzőbb lenni. Hálátlan egy alak. Nem segítettem neki eleget? Több és több kellene. Felháborító. Visszatérve a démonkára, aki miatt ennyit fáradoztam, nem tudtam pontosan, hogy mennyire sejti az érkezésem. Keresés közben egy párszor egészen közel kerültem hozzájuk, de az első alkalom után nem másztam be még egyszer melléjük, annyira nem akartam piszkálni, csak az érdekelt, hogy merre találhatom. De az kérdéses számomra, hogy a démon ebből mennyit érzékelt… Viszont ki kellett derítenem, hogy hol találhatom.  És így kerültem egy idegen férfi lakása elé. Mivel ahhoz túl türelmetlen vagyok, hogy megvárjam amíg előmászik – az is lehet, hogy egész nap bent rothadna - ezért szó szerint bekopogok hozzá. Igazából több tervem is volt, hogy hogyan hívathatnám be magam, az egyik csak sikerülni fog. És most, hogy tudom hol kell keresni, visszajöhetek később is. A terv első lépése egyelőre annyi volt, hogy egyre agresszívabban dübörgök az ajtón, hátha előjön. Az igazi műsor akkor kezdődik, ha ráun a zajra és ajtót nyit. Ha sikerült ezt elérnem, akármilyen hangulatban is néz vissza rám, én széles vigyorral fogadom. – Akar beszélni urunkról és megváltónkról Luciferről? – Sajnálom, de nem sajnálom. Egyszerűen muszáj volt. Ha nem működik, van rá B és C meg D tervem, de ki kellett próbálnom. Mikor lenne rá még egy ilyen alkalmam? Nem minden nap találok New Yorkban megszálló démonra.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Seymour lakás Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
57
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 22, 2020 11:11 am
Következő oldal


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7