Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Fort Wadsworth Light •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Hell or Heaven


Fort Wadsworth Light VQSi8OZ
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
810
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 03, 2020 10:12 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Fort Wadsworth Light Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 20, 2019 4:09 pm
Következő oldal


Lauren & Athlan

"Take my hand through the flames,
I'm a slave to your games,
I'm just a sucker for pain."
A sikítás éles zajként hasítja ketté elmém, különös, lüktető sípolást hagyva füleimben, melyeket kénytelen vagyok reflexből betapasztani annak ellenére is, hogy a lány hangja erősen távolodik. Olyan, mintha kieresztette volna magából, én megragadtam azt, magamba szippantottam, s nem engedem el többé. Rég hallottam már igazi, velőt rázó sikítást. Olyat, melyben ott van az elengedés és a végső lemondás, mely után már csupán a komor csend marad. Ez épp olyan lehetett volna, ha a testemből tisztuló angyalvér nem kapaszkodna belém erősen, darabokra cincálva az elmém maradék ép részeit is. Mert hogy nem sok maradt már, az biztos. A felvilág felőröl és megemészt, s az utóbbi hetek kusza eseményei sem lendítettek előrébb, sőt, sokkal hátrébb vagyok, mint mikor Atyám a felszínre lökött utoljára. Nehéz újra itt létezni ily' sok ideig, hiszen nem elég, hogy a jelen eseményei is kikészítenek, még a halandó múltam is olyan erővel zúdul rám, hogy pár napja odalent a torony alatti alagutak mélyén összeroppantam és megtörtem. Csodálkozok hát, hogy ezt a lányt angyali léttel ruházom fel? Ám az Ő szárnyai nem fehérek, nem feketék. Úgy égnek, mint a tűz, lángnyelvek ölelik körbe, mintha az egész... Egy látomás lenne. Egy távoli, baljóslatú jel, melyet elnyel a sötétség, ha nem kapom el. Olyan erősen ég az elmémbe az egész kép, hogy muszáj azonnal cselekednem, hiszen ha nem teszem, ez az egész látomás elveszhet örökre, s ha talán kaptam ezáltal valahonnan egy apró jelet, annak sosem tudom már meg a jelentését. Ezért ugrok, ezért száguldok, ezért nyújtom ki óvó karjaim, hogy elkapjam a tüzes szárnyú angyalt. Vagy embert. Vagy épp a semmit? Ki tudja már? Nehéz meghatározni, hogy ezt az egészet a képzeletem szülte, vagy a valóság, de a karjaim közt mégis olyan, mintha igazi lenne. Elképedve fürkészem Őt, tán még ajkaim is elválnak egymástól, egészen addig, mígnem ki nem bontja magát tőlem, s fel nem ébreszt tenyerének erős csapásával. Halkan morogva, lassan emelem vissza az arcom, s fejem enyhén oldalra biccentve mérem végig. A méregzöld íriszek alig látszódnak ki a gomolygó feketeségből, mely még szemem fehérjét is képes volt megfertőzni.
- De láttam... Láttalak. - mélyen búgó hangom halkan cseng a szél hátán, s ujjaimmal széles szárnyat rajzolok le a levegőben. Ám mielőtt még folytatni tudnám a képzelgésem világra hozatalát, aprót lépek oldalra, mikor a lány kiadja magából a zuhanás okozta feszültséget. Vagy bármit. Fintor azonban nem ül ki arcomra, láttam én már ennél sokkal véresebbet, mocskosabbat és gyomorforgatóbbat, így csupán halkan hümmögök arra a bizonyos bocsánatkérésre.
- Körülöttünk? - ragadom ki az utolsó szócskát, s egy lépéssel lecsökkentem a közöttünk levő csekély távolságot. - És ha egyszerűen csak elfelejtetted, ki vagy valójában? - láthatóan nem igazán tágítok mellőle, s nem is igazán tudom, mivel lehetne meggyőzni. Nem látom már ugyan, hogy lángnyelvek ölelnék körbe, de a tudatomba bizony kegyetlenül beleégett.
- Ha az angyalokban nem hiszel, akkor a démonokban sem? - halkan sóhajtok, ahogy elhalad mellettem, ám végig figyelem minden mozdulatát. - Talán én sem létezem, s Te már halott vagy. - mert hát ki tudja, milyen elme az, mely kreálja ezt a valóságot? Talán sem Ő, sem én nem létezünk már, csupán valahol lebegünk a világ pereme felett egy méterrel a semmiben. Lépteim alatt mégis valóságosan porzik a talaj, ahogy közelítek felé s a kis húscafat felé.
- Eltemetni? - kérdezek vissza teljes természetességgel, mintha semmi különös nem lenne ebben a beszélgetésben. Holott sem az Ő, sem az én részemről nem épp normális ez a kis közjáték.
- Miért hullajtasz könnyeket? - mikor közvetlenül elé érek, kezemet lassan közelítem felé, s ha nem húzza el teljesen az arcát, akkor ujjbegyemmel óvatosan letörlöm azt a bizonyos könnycseppet az álláról. Ha ez sikerül - ami nem biztos, hiszen jelenleg nem vagyok erőszakos -, akkor ajkaim közé emelem a bús cseppet, s elveszejtem közötte.
- Segítek. - felelem váratlanul. - Cserébe viszont mindent tudni akarok rólad. - újabb váratlan felelet, mire megemelem a kezem, s hatására szépen lassan kiúszik az ujjai közül az véres, szőrös kupac, s megáll a levegőben. Lassan kezd keringeni, s talán a hatodik pörgésnél már egészen visszanyeri az alakját.
- Fontos volt Neked, igaz? - kérdem halkan, mire hirtelen az egyik hátsó lába elválik a testétől, s külön kezd keringeni. - Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, újra és újra megölöm. - érezhetően nehezen ismerek mást a fenyegetésen kívül, a hangom mégsem hordozza magában a kellemetlen érzést. Furcsán lágyan cseng, mintha sosem tapasztaltam volna halandótól mást a negatív atmoszférán kívül. Természetes hát részemről, ha fenyegetéssel próbálok információt kihúzni másokból, hiszen miért tennék meg enélkül? Az állat pedig csak lebeg egészen addig, míg nem felel vagy tesz valamit a lány. Hol egyik lába jár külön táncot, hol a másik, hol a fülei ugrándoznak a levegőben, sőt, ha sokáig szabad kezet hagy, akkor a feje is elszökik a testétől.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lauren Hopkins


Fort Wadsworth Light Original
☩ Reagok :
2
☩ Korom :
25
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 13, 2019 8:09 pm
Következő oldal


And the violence, caused such silence
Athlan & Lauren - music ♫ Vivaldi
──────────── ────────────

Sosem volt az a fajta, aki az öngyilkosságot valaha is komolyabban fontolóra vette volna. Nem azért, mert ne lett volna az egész élete egy kész métely a maga sűrű, fekete ragacsosságával, egyszerűen csak sosem volt annyira bátor, hogy az acélkés fémesen csillanó élét a csuklójához emelje és hosszanti irányban a bőrét elválassza. A bugyborékoló vér bíbor színe csak és kizárólag addig éltette az érdeklődését, ameddig az nem a ciklusaihoz volt köthető. Habár sosem csodálta, gyakorlott mozdulatokkal kötözte be a sebeket, a mamája már egészen pici korában azzal szórakoztatta őt, hogy milyen kis csalafinta mozdulatokkal lehet valakin segíteni, egészen addig, ameddig a nagyjából hat éves rókahajú kislány rá nem parancsolt, hogy feküdjön le a padlóra, majd ő behajtogatja csigába. Természetesen csak a stabil oldalfekvést szerette volna a kislány tökéletesre fejleszteni, de hiába az elhivatottsága, aprócska lényként hiányzott belőle az az erő még, amit mozgósítani tudott volna.
Odafent a tetőn viszont, ahogy a hűvös, Hudson partjáról gurgulázó szél az arcába csapott, sürgetően nyelte le a jeges szellőt, engedte le a torkán, hogy a gyomrában vessen az bukfencet, miközben hallgatta a közeli, s távoli zajok hangjait. Nem hallott mást, csak a fülében csengő szívdobbanásainak zajait, s az azon túli távoli gyárkémények pöfékelését. Mintha gőzhajók megannyi szurokszínű bárányfelhőt ontottak volna ki magukból, amivel abszolút nem a környezettudatosságot hirdették. Nem mintha Lauren valaha is arról papolt volna bárkinek is, de a régi könyvek és újságok hasábjain olyan gondolatokkal találkozott, amivel a környezetében nem, még csak említés szintjén sem. Mert Hans minden volt, csak odafigyelő nem. Fogatlan Jimmy pedig jó, ha néha túllátott az agyát elöntő tompa fátyolon. Szorosabban ölelte magához az ártatlan jószágot a kis vörös, és ha nem a párkány szélén állt volna, bizonyára biztonságban érezve magát behunyta volna a szemeit, kitárta volna a karjait és rábízta volna magát a sorsára. Ehelyett csak egyetlen gondolat fészkelte be magát az agyába. Egyedül volt, mert nem csak a szülei, a nagymamája, de még a nyuszija sem bírta ki mellette az élet megpróbáltatásait. A hirtelen fellobbanó gyász a lelkét darabokra szaggatta, az arcán megjelenő méltatlan mosoly pedig ellentéte volt minden érzésének. Egy pillanatra elgondolkodott, ha vajon ellopna egy fát és beállítaná a nappalijába, vajon gyökeret verne? Sátrat? Bármit... vagy az is elszáradna, mint ahogy a gyászos tél szokott beköszönteni az évszakok sorában?
A felhangzó, durva csattanásra számított a legkevésbé, és ami azt követte, némi sokkal taglózta le. Nem tehetett mást, mint hogy figyelte a nyúl útját a repedező kövezet felé, a gravitáció legalább még mindig a régiként működött, szétroppant a kicsiny test. A szavai viszont vádló élt is megütöttek, ahogy az ismeretlen férfin vezette végig a pillantását. Csak egy kicsit sikerült hosszabb időre megbámulnia azt a testet, ami elé tárult. Hanyagul eltakarva a színes mintákkal fedett bőrfelület, amin a megszáradt, néhol csúszós skarlátszínt nézte megkövülten. Az, hogy az öltözékének lyukai nem fedték el az ismeretlen testét a hideg elől már másodlagos volt.
- Mit csinálsz? - csak egyetlen kérdés szaladt ki a száján, ahogy a menekülése nem bizonyult hasznosnak, mert a férfi tenyere a vállát érte, és még csak végig sem gondolhatta igazán, hogy mit keresnek ők tulajdonképpen idefent kettesben, amikor a talpa alól kicsúszott a talaj, és ha egy nyúl képes volt zuhanni, a torkából feltörő sikoly egy pillanat alatt süketítette meg, az adrenalin szétáradt az ereiben, és ha az mind igaznak is bizonyult, hogy az életünk utolsó szívdobbanásával lepereg előttünk az életünk fontosabb kockái, hát valaki biztosan hazudott és jósnak képzelte magát, mert Lauren képtelen volt bármire is gondolni, miközben a tüdeje préselte ki a levegőt és képtelen volt egyetlen mély lélegzetre is akár. zuhanás közben Megnyugodhatott volna, hogy nincs tovább, nem fogja a levegőt elszívni mások elől, amikor a teste megadva magát fájdalmasan landolt az ismeretlen karjaiban, épp hogy csak elkerülve azt, hogy az agya a koponya szilánkjaira zúzott kirakósát ékesítse. Képtelen volt visszatartani a fájdalomtól átitatott nyögését, ugyanazzal a lendülettel pedig a bordái közé, a tüdejébe akart levegőt tuszkolni egy mély lélegzettel. A fülében zsibongó méhek raja zümmögött, de azon túl is valamennyire hallotta a férfi szavait, és ha eddig nem is engedték el, akkor minden igyekezetével azon volt, hogy szabaduljon, szinte úgy esve ki a tébolyult karokból, remegő térdekkel megállva úgy relatíve egyenesen a férfi előtt. Mielőtt meggondolhatta volna magát, a karja már lendült is, és ha nem húzódtak el előle, akkor a tenyere hangos csattanással találkozott a férfi arcával.
- Te mégis... - akadt el. - Nem vagyok az! Ne merészeld! - minden figyelmeztetés nélkül előregörnyedt, hogy a gyomrának tartalmát kiadja... talán a vörös hajzuhatag is kapott a kisebb hányásból, de az biztos, hogy a férfi cipője és fekete farmerének szára is megfürdött a hányadékban, ha nem lépett még le időben előle. A szájában a keserű íz rakódott le, a szemét pedig a kicsorduló könnye csípte, amit végül a csuklójával törölt le, mielőtt felegyenesedett volna. Némi gyomorsavat még felköhögött, amit a fintorával reagált le, főleg, amikor az egyik bal tincsét meglátta. Tegnap mosott hajat. Basszuskulcs!
- Bocsánat! - automatikusan jött ez neki, de aztán egy köhögés után megrázta a fejét. - Tudod mit? Megérdemelted! És csak hogy választ adjak a hülye teóriádra, nagyon nincs közöm az angyalokhoz. Ha lenne, és hinnék bármelyikben is úgy igazán, imádkozósan, akkor nem történt volna ennyi sok... szar rossz körülöttünk! - a lehető legjobb kérdése az lett volna, hogy mégis ki a frásszal sodorta össze az élet, ehelyett inkább csak ellépett a férfi mellett, hogy megkeresse a nyuszit. A lépései bizonytalanok voltak még, a sokk a testében nagyon is emlékezett még a zuhanás élményére. Szerencsére a dalmata színű apróság pár méternyi távolságban feküdt tőlük. Szerencsére. Na igen. Amikor rátalált a véres, merev kis csomagra, leguggolt mellé, aztán a sarkaira ereszkedett, ujjai pedig a karmazsin színben megmártott bundába süppedtek.
- Szeretném eltemetni - nézett fel a férfire, akitől amúgy össze kellett volna pisilnie magát félelmében. De még nem volt ahhoz túl józan, a gondolatai legalábbis biztosan nem. - Segítesz? - ezt már csak egészen halkan tette hozzá. - Kérlek - suttogás. Ennyire telt csak, mielőtt egyetlen, csak egyetlen könny szaladt végig az arcának bőrén egészen az állkapcsáig.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Fort Wadsworth Light Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
165
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 08, 2019 11:11 pm
Következő oldal


Lauren & Athlan

"Take my hand through the flames,
I'm a slave to your games,
I'm just a sucker for pain."
Egy csepp. Két csepp. Három csepp. Egy egész zápor. Serceg a kő, halkan fortyog, s egy ökölnyi nagyságú lyuk képződik rajta, mely tovább halad a földbe, s onnan ki tudja milyen mélységekbe. Erőtlenül hullok oldalra a világítótorony alatti kanyargós alagutak egy magányos szegletében, miközben letörlöm arcomról a pirosas, feketés könnyeket. Könnyek lennének valóban? Vagy most löki ki a szervezetem a halott angyalvért? Azt, amelyik ennyi időn át képes volt életben tartani egy démont? Különös fájdalmat érzek rothadó szívemben, mintha minden apró zörgéssel egyre inkább a mérget pumpálná bennem, mely egyre inkább hoz romlást az elmémre is. Émelygek és szédülök, forog velem a világ, s ha érezhet mélybe nyúló kilátástalanságot egy démon, akkor ez bizony pontosan az. Mintha valahova lesüllyedtem volna és fuldokolnék, ahogy még utolsó erőmmel kapok a levegőért, ami már soha többet nem lehet az enyém, s ezt én magam is tudom... Ha látna most Atyám, minden bizonnyal kitagadna. Megérteném. Teljes mértékben megérteném. Ő figyelmeztetett egész életemben, hogy ne menjek az angyalok közelébe még véletlenül sem. Igaza volt... Távol kellett volna maradnom, ott kellett volna maradnom a földi kunyhóm korhadó falai közt, s be kellett volna báboznom magam arra az időre, míg végre újra megnyílnak a Pokol kapui. Ehelyett is fetrengek, mint egy gusztustalan, haldokló féreg, aki még annyit sem ér, hogy belerúgjanak.
A légzésem lassul, a mellkasom már nem emelkedik olyan vadul, s érzem, hogy elönt valami különös melegség, mely lassan halad végig a testrészeimen. Minden angyalnak pusztulnia kell, hogy soha többet ne érezhessem ezt a fájdalmat... Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a gyűlölet átveszi az uralmat minden más felett, bemocskolva a fájó emlékeket, hogy azokat mélyen visszatolhassam az elmém mélyére. Örökre...
Mint valami élőholt, úgy tápászkodok fel a földről, s indulok meg valamerre, fogalmam sincs, merre, hiszen arra sem emlékszek, hogy hogyan kerültem ide. Annyi biztos, hogy hetek óta itt keringek az alagutakban, mint valami kísértet, fel s alá járkálva, remélve, hogy találok egy átjárót valahol alant, mely hazavisz majd, el erről a hányingert keltő helyről. Nekem nincs helyem itt. Soha nem volt, és soha nem is lesz. Ám ahelyett, hogy egyre lejjebb merészkednék, az omladozó lépcsők mégis felfelé visznek. Halk neszek itt, léptek zaja ott, s a halál kicsiny illata... Szörnyen éhes vagyok. Korog a gyomrom, s korog a lelkem. Mintha a gyűlölet felemésztett volna teljesen, s új táplálékot akarna, ezért ő vezet s ő irányít, hiszen nélküle elvesztem volna. Egyre feljebb és feljebb űz, s ahogy erősödik az illat, úgy válnak szaporábbá a lépteim, s mire felérek, addigra már egészen loholok, mint valami kiéhezett vad. Nagy robajjal lököm ki az utolsó ajtót, melynek baljós hangja tovább visszhangzik még a lenti folyosókon is. Az érzékeim nem csaltak, mégsem látok semmiféle halottat. Hiba. Nagy hiba. Méregben ázott tekintetem merevem követi a lány ajkait, ahogy beszél, s próbálom helyretenni magamban a valóság magvait, kiűzve belőlem a gyötrő képzelgéseket. Talán ő sem lenne valóság? Ő is az elmém játéka lenne csupán? Ezt hamar kideríthetjük... Lassan indulok meg felé, bár a mozdulataimban nincs semmi fenyegető. A fekete, több helyen szakadt nadrág itt-ott ugyan véres, épp úgy, ahogy a hasonló színű nyitott bőrkabát is, mely rálátást enged a fekete rúnákkal borított mellkasomra, ahol a szívem felett ott éktelenkedik az a mély vágás. Hiába a nem túl biztató összkép, ábrázatom s a mozdulatom mégis arról tanúskodik, hogy nem akarom bántani őt. Valami azonban egyértelműen nem stimmelhet velem, ezt pedig a tekintetemben is láthatja, hiszen ha nem hátrál folyamatosan, akkor hamar utolérhetem, hogy egészen közel állhassak meg előtte. Sápadtas ajkaimra meglepő mosoly kúszik fel, ahogy őt figyelem egyre. Tekintetem nem kalandozik el, mindvégig a kéklő íriszekben úszik. Lassan emelem fel a kezem, egészen lassan, s ha nem húzódik el, akkor óvatosan megérintem a vállát.
- Majd én segítek neked lejutni... - suttogom halkan és sejtelmesen, s ha eközben nem ragadott meg egy angyalpengét, vagy nem cselezett ki valahogy, abban az esetben taszítok rajta egyet, hogy áthulljon a peremen, s ő is eggyé váljon a földdel. Ha sikerül őt lelöknöm, abban az esetben én magam is kilépek a perem szélére, s onnan nézem végig, ahogy egy újabb élet válik semmissé, egy újabb élet szárad a kezeimen, illetve, száradna... Szemeim elkerekednek, mikor megpillantom, ahogy angyalszárnyak törnek elő a hátából. Tudom jól, hogy elmém játszadozik velem, tudom, hogy az vetül ki ostoba képzelgésekben. Ám mi van, ha ez egy jel? Ha ezt értelmeznem kellene? Vagy teljesen megbolondultam tán? Minden bizonnyal így van, hiszen hamarosan már én magam is szállok lefelé, átszakítva a levegőt, s épp akkor érkezve a földre, két lábra, amikor a lány is. Nyújtom a karjaim, s ha eddigre nem halt bele a sokkba, akkor odaérkezhet kissé fájdalmasan ugyan, de legalább egyben.
- Te angyal vagy? - szegezem neki váratlanul a kérdést, ha eljutunk eddig. A tekintetem kissé homályos, érezhetően valami nagyon nincs rendjén ott belül.
- Szükségem van a véredre. Angyalvér kell. Úgyhogy... Most elveszem. - ajkaim ekkor eltávolodnak, készen arra, hogy harapjak egy nagyot bárhova, amit csak érek. A mérgezett szívemnek utánpótlás kell, tisztító vér, mielőtt még újra áramolni kezdene a fekete fertő...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lauren Hopkins


Fort Wadsworth Light Original
☩ Reagok :
2
☩ Korom :
25
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 07, 2019 12:19 pm
Következő oldal


And the violence, caused such silence
Athlan & Lauren - music ♫ Zombie
──────────── ────────────
Nem kellett ahhoz tükörbe néznie, hogy megállapítsa, semmi különleges nem volt rajta, semmi kirívó. A megszokott fekete színek domináltak a ruházatán és annak árnyalatai. A farmer, ami rajta volt, a trikó, a vastag kötött pulóver, ami még az édesanyjáé volt, mind-mind a halál szívszaggató színeit viselték magukon, ami kifejezetten előnyös volt a mai nap ünnepélyességéhez. Talán csak a tűzvörös, égő-vérben úszó haja, a szeplős arca és a kék szemek  törték meg azt a magányos szürkeséget, amit képviselt. Mandulaívű körmei a puha dalmataszínű bundát érintették és simított végig az aprócska testen.
- Elmegyünk sétálni, kicsi.. Hideg van odakint, a mama felöltözik, meg ne fázzon - beszélt egészen halkan a nyúlnak. Bunny sosem válaszolt, a legjobb hallgatóság volt, akit valaha ismert. Nem beszélt vissza, nem tiltakozott, ha épp felszállt a hiszti vonatra, és már megint eljött annak az ideje, hogy adózzon annak a nyomorult női hóbortnak, hogy jajj de jó lenne vérben úszni havonta. Bunny mindig megértően ropogtatta a szénáját, miközben Lauren csak egy kocka csokira vágyott. Vagy forró fürdőre. Esetleg arra, hogy mindenki hagyja békén a könyvével. Mondhatnánk azt is, hogy egészen szélsőséges viselkedése volt, de hazudhatnánk. A panaszkodásai sosem tartottak öt percnél tovább, nem üvöltött és nem vágott a padlóhoz semmit sem. Néha már olyan érzése volt, hogy teljesen immúnis lett mindenféle érzelemre, aminek meg kellett volna rémítenie, de Lauren inkább örült, még egy dolog volt, amiért nem kellett aggódnia.
Bunny akkor sem tiltakozott, amikor a kis vörös felvette a székről és a mellkasához ölelte. Nem egészen két perccel később már a cipőjének talpa némán koppant a repedező járda burkolatán, hogy sietős léptekkel közeledjen oda, ahova készült. A világítótorony kifejezetten az a hely volt, ahova soha nem kellett volna eljutnia, de emlékezett arra, milyen útvonal kellett megközelítenie azt. Az édesapja fényképei közt látta a helyet, amit Will annak idején imádott. A férfi az egykori partőrség tagjaként úgy ismerte a New York-on átfutó Hudson folyót és a várost körülvevő óceán partját, mint a tenyerét, de azok az idők már csak a régmúlt nagyságát jelezték. Lauren időről időre ellátogatott Fort Wadsworth-béli toronyhoz, csak mert a magas épület tetejéről a távolban megpillanthatta azt a kilencedik szektort, amihez soha nem volt bátorsága, hogy betegye oda a lábát. Mindig csak a távolból figyelte azt a pusztulatot, amit a nincstelenek és a semmirekellők bandája alkotott. Legalábbis Hans, a német gyökerekkel rendelkező árja főnöke így nevezte őket, és még csak nem is titkolta azt, mennyire megveti azokat, akik kétkezi munkával keresték meg a kenyerüket. Nem mintha az, hogy esetleg egy kutya seggében kellett turkálni, sokkal illatosabb munka lett volna, de hát Hans tudta.
Nem számolta, mennyi mérföld és mennyi lépés volt a háta mögött, ám az épület nagysága mellett nem mehetett el szó nélkül. A legutóbbi látogatásakor az a kőfal ott bal oldalt még repedések nélkül köszöntötte az ide látogatót, most viszont olyan volt, mint egy akadálypálya. A leomló kőfal repedésein is átfért volna a lány, mégis a boltíves bejáratot választotta, óvatosan átlépve a határvonalat, mert legszívesebben kitáblázta volna az építményt. Csak nem volt az a fajta, aki táblákat lop, pedig a "Vigyázat, omlásveszély" most egészen ideális lett volna.
Vigaszt keresve fúrta ujjait újfent Bunny bundájába, a fehér alapon fekete pettyek pedig bolyhosan puhán feszültek a bőrének. Megköszörülte a torkát, és a torony előtt állva behunyta a szemeit egy egészen hosszú pillanatig. Nem mintha képes lenne meghallani bárki lélegzetét is a magáén kívül. És még csak szuperhallása sem volt, de nem akart hajléktalanok közé betipegni, vagy még rosszabb..
- Komolyan lehettél volna vérnyúl is. Csak kiengedlek és széttépsz bárkit - morogta el Bunnynak, aki meg sem rezzent, rezignáltan hallgatta a gazdáját. A terebélyes kis test már nem didergett, már nem mocorgott, egészen könnyű volt tartani. - Ha nagyon sok imát elmondok és letérdelek, akkor szerinted Allah vagy Isten meghallgat? Vagy esetleg a Földanya felé fohászkodjak? - Igen, mert a hullamerevség már beállt akkor, mielőtt elindultak volna. Lauren megrázta a fejét, és anélkül, hogy meggondolhatta volna magát, hogy talán jobb lenne felvenni a nyúlcipőt (morbid, tudom), egy sóhajtás kíséretében indult meg, és a torony tetejére vezető csigalépcső minden fokát gyors ritmusban hagyta maga mögött, de ahhoz, hogy a tetőre kijuthasson, le kellett raknia a csomagját a földre. Két kézzel feszült neki a vasajtónak, hogy a pántok engedjenek, és már majdnem felsikkantott, amikor az utolsó lendületnek engedett az, szinte úgy robbant ki a helyéről, Lauren pedig majdnem úgy esett ki a szélnek meghajló fűvel fedett tetőre. Mintha bárki is szemtanúja lett volna ennek, egy félszeg körbepillantást még megengedett magának, de aztán felkapta a nyulat, és anélkül, hogy az ajtót becsukta volna maga mögött, az egykori Verrazano híd irányába indult meg, egészen a peremig érve, azt a lesújtó látképet elnézve egy ideig, ami fogadta őt.
- Még így is gyönyörű. Nem gondolod? - kérdezte Bunnyt, megint, feleslegesen. Sosem szokott le arról, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha egy kisbaba lenne. Megváltozott a hangja, sokkal kedvesebb volt, de ha éppen egy párnát kakált össze a kis szőrgombóc, akkor képes volt lekapni a tíz körméről és morcosan nézni a nagyfülűt. A cipőjének orrával Lauren lesöpört pár kavicsdarabot a peremről, belefeledkezve a gondolataiba, amikor a mögötte lévő ajtó hangos csapódással vágódott vissza annak tokjába. A földrengésszerű hangra összerezzent a lány, Bunny pedig megtanult repülni, az épület mellett önkéntes halálra ítélt kaszkadőrként zuhant le a még megmaradt úttestre. Nos, már nem csak halott volt - duplán is, hanem darabjaira szakadva vérben úszott odalent. Mintha lemészárolta volna Bunnyt.
- Baszdmeg - csúszott ki a száján némi sokkal karöltve, hogy a következő pillanatban nézzen maga mögé, hogy vajon a szél csapta-e be az ajtót, de nem volt ekkora szerencséje, mert a megjelenő  alak körvonalai nem a passzátszélre hajaztak. Különben is nedves kontinentális éghajlata volt az Államok keleti részén.
- Azzal ugye tisztában vagy, hogy megölted a nyuszim?! - vádolta meg az ismeretlent, és csak egy lépést hátrált a peremtől. Egészen öngyilkos jelöltnek nézett ki ott, szóval jobb volt óvakodni a gonosz.. kísértéstől, hogy a nyúl után menjen. Nem kellett tudnia az idegennek, hogy már előtte is egyszer meghalt Bunny. - Te fogod kinyitni az ajtót, ha nem tudok bejutni - tette még ezt hozzá, elnézve az ajtó irányába. Olyan volt, mint egy mérges kis manó. - Kifelé is már majdnem kiestem, és nem vagyok olyan erőben, hogy.. - fogta be a száját, mert ha látszott is rajta, még nem kellett szétkürtölnie azt, hogy mennyire gyenge. Igazából két héttel ezelőtt majdnem elborult a saját lábában, pedig akkor csak egy húsz kilós dobozt kellett hat méternyi távolságra cipelnie. Inkább maga előtt összefonta a karjait, még egy lépéssel eltávolodva a peremtől, míg várta a választ. Igazából bármire.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Lauren Hopkins


Fort Wadsworth Light Original
☩ Reagok :
2
☩ Korom :
25
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Dec. 07, 2019 1:44 am
Következő oldal




Athlan & Lauren
Fort Wadsworth Light
New York City
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
6