☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Május 02, 2017 10:58 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To: Sofiel
When one door closes, an other one opens..



A sötétségben lépkedve, az árnyak közt haladva, a fénytelenség útját járva, s a reménytelenség erdejébe veszve. Fent, s lent, avagy lent, s fent.. Számolgathatnánk milliónyi érveket, melyekkel mindkét oldalt erősíthetnénk, avagy gyengíthetnénk. De voltaképpen mit érnénk el vele? Előrébb jutnánk egyáltalán néhány szóval? Az érzéstelenség határán ingadozva, az őrület valódi kapujánál állva, s az elménk rejtett zugába húzódva. Hazudunk, játszunk, csalunk.. remélünk, megvetünk, hiszünk.. de igazából mindezeknek van értelme? Nem nézzünk hátra, hisz' egykori csalódásaink mély nyomot hagytak bennünk, s nem is tekintünk előre, mivel félünk a rejtélyes, sőt megjósolhatatlan jövőtől. Csalódás? Félelem? ...tán fájdalom? Semmi értéke az emberi mi voltnak, sőt használhatatlan minden egyes vonulata. Vérző sebek, maradvány cafatok, belsőség lenyomatok.. Halk, egyenletes szívdobbanás, egyre lassabb lüktetés, míg végül a pulzus megszűnik, s elérkezik a vég..
Tekintettemet a színtiszta égboltra szegezem, a kékes árnyalata elbűvölő összhatást kelt. Mondhatni, miszerint megigéző jelenségű, ahogy a horizont érintkezni látszik a talajjal, mindeközben pedig a tökéletes tisztaságot hirdeti, s mégis mily' ironikus módon a vér mossa be ezt a teret. Néhány lépésembe telik csupán, míg a hátam az egyik épület falának ütközik. Védekező alakzatot veszek fel, s minden megjegyzése ellenére sem tántorodom el az eredeti céltól. Szentül hiszek abban, amit kigondoltam. Bal kezem ujjai egyre erősebben szorítódnak az eszközökre, ezzel is felsértve a bőrt a tenyeremen, s majdan a véremet ihatja a talaj, ahogy cseppenként folyik le a pengén keresztül. Hirtelen lépek ki az árnyékok sokaságából, minden különösebb megfontolás nélkül cselekedve. S egyetlen célzással repül is az első penge, amelyet újabbnál újabb követ, míg el nem fogy az összes, amelyet markolni mertem. Nem számítok könnyed harcra, avagy teli találatra, hiszen attól csak egyszerűbb lenne a játékunk. Bár sikernek könyvelem el, amikor megszakad a ruhája, de különösebb módon, nem vetek rá jelentősebb figyelmet. Kifejezéstelen vonásokkal fürkészem jelenlétét, miközben igazán rideg tekintettel illetem őt. Fejemet enyhén oldalra döntöm, ahogy az alsó ajkamba harapok. Szavainak hatására, kissé elálmosodtam unalmamban. Ám, minden iróniát félretéve lépek előrébb, ezáltal viszonozva a közeledését. A távolság kettőnk között vészjóslóan csökken, s ahogy ő sem fél tőlem, úgy én sem tőle.
- Nevezhetsz, aminek csak szeretnél, Sistah'.. - Ejtem ki nyomatékos éllel a hangomban. - ..a felállási módon úgy sem változtat. - Írok le egy kört a mutatóujjam segítségével a levegőben. - "Ti sem vagytok szent lelkek.." - Mutatok idézőjelet mindvégig, miközben egyet lépek oldalra. Pillantásom a macskaköves terepre téved, amelyet néhol a por lep el. - Kifejezetten örömmel teli látni téged, egykori harcostárs, sőt már-már könnyekkel megcsordult a pillanat hevének a varázsa. Kezdem úgy érezni, hogy szívmelengető volt hazatérni.. - Fűszerezem meg a mondandóm végét, színtiszta gúnnyal. Íriszeim újfent szegeződnek rá, miként összefonom karjaimat a mellkasom előtt.
- Mit akarok? Néhány ébenfekete szárnyat, egy pár tollas angyalt, avagy éppen tollatlant, ami csupán a helyzet felállásától függ egyedül. - Szegezem neki kötekedőn, néhány lépést téve felé, vagy csak megeshet, miszerint fokozni kívánom a hangulat egyediségét. - De mivel "berezeltem", nyilván képtelen vagyok megölni közületek egyet is, nem de? Hiszen sunyi gazemberként csak hátulról támadok, míg ti erőfölényben álltok e pillanatban hozzám képest. Hékás! Mit ér az erő? Semmit! Kukázhatod az ócska kis újoncokat, mert még egészen jó a fülem.. - Célzok arra, hogy a távolban legalábbis pár személy beszélgetését szűröm le, amelyet igencsak harsány léptek követnek. - ..csak nem erősítés? - Mosolyodom el félszegen, s míg ez elterelheti a figyelmét, nos már előtte sem vagyok. Egyetlen szökkenéssel lapulok meg egy közeli falmenténél, ahogy lehajolva a bakancsom belsejéből előhúzok egy-egy tőrt -, s tökéletesen jut mind a két kezembe.
- Édes kicsi Sofiel... - Hangom kegyetlen éllel szegeződik neki. - ...mond csak mit szeretsz annyira Michael-ben? - Jelenek meg nem messze a hátánál. - Rendkívüli a teázós módszere? - Egyetlen mozdulattal csapok le rá a tőrrel, s amennyiben nem találta el, nos egy újabb mozdulatsorral illetem, persze immáron a másik tőrikével. - Persze elhiszem én, hogy szép emlékek fűznek hozzá.. - Jegyzem meg elgondolkozva. - ..engem is, amíg le nem cserélt. - Nevetek fel szórakozottan, míg a szavaimban semmiféle komolyság sincs, sőt igazán nem is lehetne, ugyanis Michael pártállása merő röhej. Nem, nem bántani szeretném az édes kis arkocskát, de... de ki azaz elvetemült, aki ilyen gyámolatlan férgeket támogat?
Seb ide, vagy seb oda... ha van rajta, ha nincs, avagy legyen rajtam is, nos igazán nem számít. Ugyanis az elkövetkezendő sorokban ellépek tőle, és minden gondolkozás nélkül dobom az egyik érkezőfél felé a pengét. - Megmented, vagy meghal? - Teszem fel a kérdést Sofiel felé pillantva, miközben a véres kezemet, ökölbe szorítom.

▲ music: Courtesy Call▲ ▲Words: 734▲ ▲Note: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Ápr. 17, 2017 12:41 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Stamiel & Sofiel
I put my armor on, show you how strong I am


Már egy ideje elég csendesen telnek a napok, ami feltűnő is számomra. Általában azért egy-két aprócska összezördülés mindig volt a környéken. Megpróbáltak betörni a területeinkre, megtámadni a még gyenge katonáinkat… vagy éppen elvinni őket és saját célokra fordítani. Változatos és néha gusztustalan is a másik fél módszere, bár lehet fordítva ők is ugyanezt gondolják rólunk. De hát… akárhogy is nézzük, ez a háború. Ez az, amikor két ellentétes oldal küzd valamiért, ami sose fog eljönni. Mindkét fél túlságosan nagy hozzá, mindkét fél serege egyenlő. Véleményem szerint céltalan köröket futunk valami olyan miatt, amiért nem éri meg küzdeni, de nem az én szerem ezt eldönteni. Én hű vagyok Michaelhez… a világért se adnám fel a küzdelmet mellette, s úgy teszek, ahogy parancsol, ahogy azt egy jó katona teszi.
- Sofiel! – Szólal meg mögöttem egy hang, kissé gyengécske, de azért próbál határozott lenni. Minden kiképzettünk tudja, hogy nem tűröm, ha határozatlanul állnak előttem.
Hátra fordulok egy határozott mozdulattal és egyből a katona szemébe nézek.
- Mondd.- Hangom is határozott és bár semmi kezdem társalogni, vagy egyszerűen jelenleg mások közelében lenni, nem küldöm el melegebb éghajlatra, csak szokásos szigorú tekintetemet meresztem rá.
- Én… megyek helyetted körbejárni! – Az elején még határozatlanul szólal meg, majd hirtelen megembereli magát és egészen kemény hangot üt meg.
Felvonom szemöldököm és hátat fordítok neki.
- Esetleg elkísérhetsz… esetleg. – Szólok hátra, majd elindulok, alig két lépés után hátra fordulok. – De kérvényt nem fogok benyújtani.
A kezdő katona egy másodpercig habozik még, majd elindul velem.
Francba… reméltem, hogy berezel, vagy meggondolja magát. De ha már elég bátor velem jönni, akkor legyen… megígértem úgyis, hogy megpróbálok kedvesebb lenni velük, bár velem se voltak sose kedvesek. Kedvességgel nem lehet katonákat kiképezni, érdekli a fenét, hogy az embereknek gyengébbek a lelkiviláguk. Katona az katona, legyen az ember vagy angyal, ha a lelkével törődik az ember, vagy ha kedveskedünk, akkor nem fog tudni rezzenéstelen arccal ölni. Márpedig ha arról van szó és meg kell tenni egy pillanatnyi habozás is végzetes lehet.
Az emberkatonák miatt az angyalok is mások… és már nem tehetem velük azt, amit anno velünk. Mi katonának születtünk… azt hiszem könnyebb dolgunk volt, világ életünkben egy meghatározott világban egy meghatározott céllal éltünk, nem voltak kilengések, nem voltak ellenvetések. Ezért vagyunk és pont.
Oldalra pillantok a mellettem bandukoló fiúra, mert szegény férfinek még nem nevezném, s látom, hogy szólásra nyitja a száját, mire egy apró, de határozott mozdulattal jelzem, hogy csend legyen.
- Ha jár a szád, nem tudsz figyelni. Ha nem tudsz figyelni, nem hallasz, nem látsz tökéletesen és semmi értelme annak, hogy itt legyél.
- Érte…
- Csend! – Szólok rá hangosabban, amiért utólag persze magamat is átkozom, de felbosszantott az ostobaságával. Hirtelen csapja meg szárnysuhanás a fülem és tudom azonnal, hogy nem közülünk való az illető… már nem.
- Eredj vissza a helyedre – Szólok rá halkan, de erősen, hogy érezze nem tűrök nemleges választ. – Tartod a szád, nem láttál semmit!
Francnak kéne, hogy eljárjon a haverjainak a szája és valamelyik hősködni akarjon. Az én őrségem alatt egyik kis katonácska se fog meghalni az biztos.
Megállok az épület szélénél és lecsukom szemem, hogy jobban halljam merre mehet az illető, de percekig semmit nem hallok, aztán pár lépést, de muszáj közelebb mennem, ha meg akarom tudni merre megy, vagy miben sántikál.
Aztán megüti fülemet a hangja… egyből felismerem, a memóriám hibátlan, s bárki, akit régről ismerek, pláne, akivel egykor együtt harcoltam az emlékezetembe ég.
- Ugyan Stamiel… csak egy gyáva kezd egyből védekezéssel. – Nevetem ki, enyhe gúnnyal fűszerezve szavaimat, ahogy közelebb lépek felé. Kedves szavait pengéi követik, ami elől éppen, hogy el tudok hajolni, ruhám szélét súrolva, egy helyen el is szakítva azt.
- Nem célod bántani őket, de pusztán attól berezelsz, hogy egy veled egyenrangúval találod szembe magad, s egy lélegzetvételem után támadsz? Mindig is tudtam, hogy Gabriel seregében sunyi gazemberek vannak… de hogy ennyire?
Még pár lépést teszek felé mutatva, hogy egy pillanatra se ijedek meg a kis játékszereitől, ahogy tőle se, immáron teljesen láthatóvá téve magam számára, ahogy én is láthatom őt.
- Mit akarsz itt? Semmi keresnivalód erre…

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Ápr. 05, 2017 6:49 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To: Sofiel
When one door closes, an other one opens..



Feladhattuk volna már annyiszor, miközben elbuktunk számtalanszor, és most megtörve ülhetnénk saját kelepcénk zárkájában. Megbocsátásért könyöröghetnénk, vétkeinket szidva, s imára kulcsolt ujjainkkal, nos remélhetnénk az életben maradás feltételét. De egyáltalán megérdemelnénk mi a létezést, vagy csak a kárhozat várna ránk örök jutalomként? Közülünk sokan vesztették az életüket a semmiért, s bár hagyatkozhatunk arra csupán, hogy mindez járulékos veszteség, de a seregeink száma fogyatkozóan tündököl, míg az ellenség aránya csak folytonosan nő. Láncra verhetnénk, s eltiporhatnánk önmagunk, remélvén a megbocsátás édes gondolatát, de a bűneink súlya meghaladná azt a szintet, ahonnan már megbuktatni szokás az angyalokat, s míg egyesek megváltást nyernének el, nos mi végleg elvesznénk a teher alatt. Meggyötörten kínzó lét, rabként esdeklők sorsa, s nyöszörgő életek vonulata.. Ám, mit érnénk a meghátrálással, s a fehér béke zászló lengetésével, ha a célok semmivé válnának, és a saját testvéreink leigáznának? Harc, káosz, küzdés.. Nem lépünk hátra, nem fogjuk vissza magunk, hanem előre törünk, s háborút vívunk. Mert mindkét véglet egyben hisz -, miszerint küzdelem a végsőkig. S a győzelem moraja cseng, a végütközet oly' közel, és a legutolsó összecsapás mindent elsöprő lesz. Mégis a léptek lassan vánszorognak tova, míg az idő telése teljesen olyan, mintha csak éppen megállt volna.
Az épület pereméhez sétálok, miközben tekintettem a kihalt utcarészletet fürkészi. Tisztán látom a poros utat, az alattam elterülő tér minden kis négyzetét, s ahogy a napfény megcsillan az épületek ablakainak üvegén. A szellő könnyedén kap bele a hajfürtjeimbe, ahogy szétborzolja a frizurámat, s rendezetlenné teszi az összhatást. Arckifejezésem semleges vonulatokkal átitatott, míg a tekintettem rideg tükörként csillan meg. Egy ördögi félmosolyra húzom az ajkaimat, hirtelen fordítok hátat a lenti tájképnek, és egyetlen mozdulattal indulok meg a tetőzet közepéhez. Végül finoman megállok, jobb kezem ujjaival a hajamba túrva. A tiszta égboltra tekintek még egy pillanat elejéig, majd megfordulva ugyanazt a szöget veszem fel, mint az előbb a peremszélnél. Halk sóhajt hallatok, a szárnyaimnak nyoma sincs, levegőt pedig végképp nem szívok magamba. Lendületet veszek, és már futásnak is eredek. Egyetlen szökkenés, és máris a levegőben kötök ki. Szemeimet lehunyva élvezem az esést, a szellő fokozatosabbá válik, ahogy az iram ezzel egyaránt gyorsul fel. Percek sem telnek el, mire oly' közel kerülök a földhöz, s ezzel egy arányban nyílnak szét ébenfekete szárnyaim, hogy aztán féltérdre ereszkedve érkezek a talajra. Körbevonom magam a szárnyakkal, és eltakarom ezzel a kilétemet. Perceken át maradok mozdulatlanul, mire végül eltüntetve, nos álló helyzetbe kerülök. Rideg pillantással nézek körbe, és indulok meg legvégül pusztán előre.
Durva helyzetkörbe kevertem bele magam, olyanra vállalkoztam, amely kockázatokat kíván, és lépéseket követel meg. Számtalan társam vesztette életét, s áldozta fel magát a célért. Túl sokat tettek a katonák, s azt hiszem bőven kijár, hogy részt vállaljak az osztályrészből. S akárki akármit mond, én mindig is egy báb voltam, egy mintakatona, aki parancsra ölt, harcolt, és cselekedett. Sosem diktáltam ölbe tett kézzel, ahogy mindez most sem megy. Ide, avagy oda mindennel, hiszen a lényeg az, hogy előrébb mozdítsuk a harcot, s ha rajtam múlik, akkor ez nem is lesz másként. Elmélkedésem vonulata hirtelen marad abba, amikor is néhány hangra leszek figyelmes. Békével jöttem, és nem szándékozom kárt okozni -, kivételesen csak győzködés szempontjából, hogy meggyengítsem Michael seregének létszámát. Ám, ha jól sejtem, akkor egykori harcostársaim, nos elfogultan ragaszkodnak majd az elveikhez, ugyanis emberek ellen tenni nem kis lépés. Én is szentül hittem Michael céljában egykoron, követtem minden parancsát vakul, s nem kérdőjeleztem meg sohasem. Hű, lojális harcos voltam, de a nézetek változtak, és a felállási sorrend is másabb lett.
Újfent megállva szemlélem a terepet, miközben tisztán érzem azt, miszerint nem vagyok egyedül a környéken. Vászonkabátom belsőzsebéből, nos könnyedén veszek elő csillagformájú pengéket. Védjegyemmé vált ugyanis, hogy amerre járok, ott néhány ilyen kis apróság megmarad. Bal kezem ujjai a pengékre szorulnak, míg egy darab a jobb kezemben köt ki. Védekező állást öltök magamra, ahogy egy félreeső falhoz húzódom.
- Ha célom lenne a védenceitek gyilkolása, akkor már rég azt tenném, nem gondolod? - Kérdezem meg fennhangon, ahogy eltökélten szívok magamba némi levegőt. - Ehelyett pedig még a légynek se ártok, s főként nem, hogy neked, ...Sofiel! - Mondom ki a nevét halkabban, miután sikerült beazonosítanom az auráját, s ha minden igaz, akkor...
Kilépve a falak közül, nos könnyedén eldobok egy pengét, és hagyom, miszerint, vagy eltaláljon valamit, vagy csak csörömpölve a földre hulljon. A lényeg a figyelemfelkeltése, avagy inkább csupán elterelése?

▲ music: Not Gonna Die▲ ▲Words: 709▲ ▲Note: -

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Vas. Márc. 26, 2017 12:54 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Hétf. Márc. 20, 2017 10:03 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Ezek szerint ő még nem hallott a Pokol döntéséről. Pontosat én sem tudok, csupán híreket. Pletykákat, ha úgy tetszik, minek nem is adnék hitelt, ha nem fröcsögte volna már túl sok démon a képembe.
- Attól tartok, én sem tudok pontosat. Főként démonoktól hallom. Olyanoktól, kik a városba osonnak, hogy emberekkel találkozzanak, vagy éppenséggel megtámadjanak egyet-kettőt, abban a hitben, hogy nem esik majd bántódásuk. Ugyanakkor mikor túl sokszor hallunk valamit, még mi angyalok is képesek vagyunk elhinni - magyarázom.
Ennél többet egyelőre nem tudok. Nem kaptunk hivatalos utasításokat ezzel kapcsolatban, legalábbis én nem. Márpedig minden bizonnyal lenne valami. Az sem elvetendő azonban, hogy mindezt titokban akarják tartani, nehogy a másik fél megneszelje és nagyobb erő toborzásába kezdjen. Semmi sem biztos. Egy ilyen szövetséget semmiképp nem kellene világgá kürtölni. Egyrészt azért, mert azzal oda lenne az angyalokba vetett hit maradéka, másrészt pedig többen kezdenének bízni Lucifer gyermekeiben, eladva nekik a lelküket. Egyik sem kedvező kimenetel.
- Isten akarata szerint... - ismétlem magam elé mondva a szavakat, elgondolkodva rajta.
Ki tudja manapság, hogy mi az ő akarata? Tudta egyáltalán valaha valaki? Amióta az eszemet tudom, tisztában voltam küldetésemmel. Feladatommal, mi a Menny és angyaltestvéreim vigyázása. Hiszem, hogy továbbra is irányítja világunkat, azt viszont egyre jobban kétlem, hogy én megfelelnék a nekem kiosztott szerepnek. Egyre mélyebbre hatol ez az érzés, magával rántva a sötét fenekű gödörbe, honnan csak Cassael az, ki jelenleg képes kirángatni. Hálás vagyok érte, hogy nem hagyott elenyészni érzelmeimben, de elgondolkodom azon, ezek után mennyire képes még bízni bennem és döntéseimben? Látott meginogni, mire nem kerülhetett volna sor. Soha, semmilyen körülmények között, akkor sem, ha előtte száz Háborúval kell megküzdenem.
Összeszedem magam és parancsok osztogatásába kezdek. Próbálok mindenre ügyelni, csakhogy megerősítésre van szükségem. Ezért pillantok a pártatlan szeráfra, kinek szavai nyugtatólag hatnak rám. Az pedig, hogy bele is kezdene dolgába, még inkább. Csupán az esik rosszul, hogy ennyire rá kell most támaszkodnom. Hogy nélküle képtelen lettem volna ezt megtenni, vagy ha mégis, úgy sokkal több idő szükségeltetett volna hozzá. Hirtelen távozásra kényszerül, minek először nem értem okát, aztán rájövök. Nem mindenki viszonyul úgy az oldalt nem választókhoz, mint én. Egyesek gyávának és árulónak vélik őket, éppúgy, miként a velünk szemben álló angyalok, holott ez közel sem igaz. A tettek határoznak meg minket, nem az, hogy melyik térfélen állunk a küzdelemben. Cassael pedig minden bizonnyal velünk van, csak szabadabban. Őt nem kötik a választott oldal szabályai, néha pedig bevallom, pont erre lehet szükség. Valakire, aki szabadon mozoghat, mégis sokkal megbízhatóbb, mint sokan mások.
- Bízom benne, hogy hamarosan látjuk még egymást, testvérem! Még egyszer köszönöm a segítséget! - engedek meg egy hálás mosolyt, aztán megvárom míg távozik, majd rendelkezem a frissen érkezőkkel és magam is munkához látok.




Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Szer. Márc. 15, 2017 11:10 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Aliyah & Cassael
We can't help everyone, but everyone can help someone
Ha mindeddig nem cikáztak volna mélyen ülő ráncok a homlokomon, Aliyah kijelentésének nyomán bizton veszem, elfoglalják méltó helyüket bőröm felszínén. Szemhéjaimat résnyire húzom, amint elmémben újra és újra lefuttatom az angyal ajkai mögül előcsorduló mondatokat, ám nem jutok előrébb; változatlan az újdonság erejével csapnak le rám. Mondanivalójának további szegmentumai eltörpülni látszanak Lucifer említésének okán, nem is vagyok képes egyébre koncentrálni.
- Micsoda? Ez mégis mikor történt? Lucifer bejelentése - toldom hozzá, révén, nem egészen egyértelmű, mire éleződött ki ilyen mértékben a figyelmem. Ez nem jó… Cseppet sem jó… Már is készen állna hadba szállni Gabriel ellen? Mégsem volt szüksége a lovasok mindegyikére, vagy netán elkéstem volna, és Pestis szabadulása itt várakozna a küszöbön? Amúgy is, miként maradhattam le egy ilyen horderejű hírről?
- Kérlek, mesélj el mindent… - szusszanok gondterhesen, bocsánatkéréssel nem bajlódva, dacára annak, teljesen félreértettem tudatlanságom okán korábbi meglátásait. Az emberekre oly’ jellemző udvariaskodás helyett a jelen momentum legfontosabb mozzanatára kívánok összpontosítani, minden más ráér azután, hogy a megfelelő információk birtokába kerültem.
Ennek remélhetőleges megtörténte végett egyébre is képes vagyok gondolatot szakítani, mint például a fajtánkat érintő problémák. Tény és való, biztossággal vehető felelettel és tanáccsal nem szolgálhatok senki számára, mégis, hallva angyaltársam enyhén tán lelombozódott hangszínét, képtelen vagyok beérni holmi semmitmondó válasszal.
- Ha igazán őszinte kívánok lenni hozzád, nem kísértene minket a pusztulás, ha mind Isten akarata szerint járnánk el. Tán van hitem, de nem mindenki iránt - vallom meg, révén, kik Gabriel mészárszékét gyarapítják, angyalszámba sem vehetőek. - Higgyetek abban, ki arra érdemes, úgy nem vész el a remény - biccentek felé, mielőtt útnak indulnék, hogy ezúttal az emberekbe vetett bizalmam oltárán adózzak megsegítésük által, persze a sors fintora ezúttal is közbeszól.
Kínzóak a másodpercek, amíg a por leülepszik, Aliyah-val ellentétben valahogy mégsem ragadnak el az érzelmek és az elborzadás. Megeshet, gőgösen igyekszem ellentmondani Ophilia meglátásainak, de az sem kizárt, kötelességtudatom erőteljesebbnek bizonyul a szimpátia bénító érzeténél. Próbálom a másik harcost is visszarántani a realitás talajára, s amint ez bekövetkezik, munkához láthatunk. Régen esett már, hogy bárkivel együtt, csapatban tevékenykedjek, megtapasztalva tehát az angyali összetartozás erejét, fellobban bennem az utóbbi időben egyre haloványabban pislákoló reménykedés.
- Mindenre gondoltál - pillantok rá, viszonozva tekintetét, és egyúttal megerősítve, kérészéltű leblokkolása nem gátolta meg abban, a lehető legtöbbet megtegye a bajbajutottakért. S hogy ne maradjanak csupán szavak a parancsai, tüstént munkába kezdek, azaz kezdenék, ha nem akasztana meg mozdulataimban néhány ismerős hang. Íriszeim rögvest a közeledőkre irányulnak, látványuk pedig nem éppen gerjeszt kicsattanó üdvrivalgásra. Mindkét szeráfot jól ismerem, az emberek iránti elköteleződésükkel problémájuk nincsen, azonban tudom, a városuk védelmét sem veszik félvállról. Legyen szó démonokról, vagy éppen a hozzám hasonló, pártatlan veszélyforrásokról.
- Mennem kell.  Ha bármi információ birtokába kerülök a Háborút vagy a többi démont illetően, tüstént felkereslek - helyezem egyik kezemet Aliyah vállára, mintegy biztatva, a folytatást már nélkülem is megoldja.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Csüt. Márc. 02, 2017 9:06 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Úgy tűnik, félreértett. Meglehet, én vagyok még képtelen pontosan fogalmazni, de egyáltalán nem ezt akartam mondani. Valójában azok után, hogy neki kellett segítenie gyógyulásomban, nem is értem, hogy tud ilyesmit feltételezni.
- Ha így gondolnám, szerinted útját álltam volna Ashtarothnak? Úgy értettem, hogy amióta Lucifer bejelentette, hogy védeni fogják az embereket, néhány angyal összezavarodott. Ahány démonnal csak találkozom a városon belül, eltüntetem azokat. Most pedig, hogy tudom a védelem egyik résének hollétét, azt képesek leszünk kezelni. Már csak a többit kell megtalálnunk - jelentem ki.
Mert biztos, hogy többről van itt szó, nem csak egyről. Jobban oda kell figyelnünk a városban megbúvó démonokra is, mindehhez azonban az én csapatom kevés. Meglehet, jobban járnánk egy konkrét paranccsal, az azonban még nem érkezett. Talán nem csupán számunkra furcsa a helyzet. Furcsa? Talán ez lehetne az új megfelelő a hétköznapira, annyi szokatlan dolog történt az elmúlt időszakban. Kezdve azzal, hogy az angyalok alászálltak a mennyekből és kettéválva háborúba kezdtek a halandók életéért. A démonok mindemellett valószínűleg a legkisebb gondom. A démonok akkor is démonok maradnak és úgy is fogok velük viselkedni, testvéreim azonban... Nem szívesen harcolok velük halálig.
- Reméltem, hogy te tudod a választ. Ezek szerint nincs más, mint tenni, amit eddig is. Mindent, amire képesek vagyunk.
Utána pedig reménykedni, hogy jól tesszük a dolgunkat. Vagy inkább bízni benne? Jelenleg nem hiszem, hogy képes lennék rá. Fogalmam sincs, jól tettem-e, hogy útját álltam Háborúnak. Főleg azok után nem, hogy a romos épület szemeim előtt omlik össze. A nagy porfelhőben sikeresen megtalálom Cassaelt, ezáltal megállítva őt, meglehet, feleslegesen, ugyanakkor inkább nem kockáztatnék. Nem hiányzik senkinek, hogy neki is baja essen. Magamban számolom a másodperceket, amik most szörnyen lassan telnek. Mintha az idő kettőt előre, majd egyet hátra lépne játszva aggódó idegeimmel. Végül pedig egy kisebb sokkban részesít, amint tudatosul bennem az előttünk megmutatkozó kép.
Újfent hálával tartozom pártatlan testvéremnek. Ha ő nincs, ki tudja meddig ácsorognék egy helyben, engedve a saját és a környezetből áradó kétségbeesésnek. Ugyan mi harcosok nem érezzük annyira mások érzelmeit, mint más angyalok, ez még számomra is szinte kézzel fogható. Rám nehezedett, hozzáadódva bűntudatomhoz, s ha Cassael nem rángat vissza a valóságba, talán el is nyelt volna. Nagy levegőt veszek, magamra parancsolva közben. Most erre nincs idő. Később ráérek ezen gondolkodni. Biccentek egyet felé, szárnyaim pedig kitárulkoznak, repülésre készen. A magasba emelkedem, valamivel utána, menet közben összeszedve megmaradt határozottságomat. Most segíteni kell, nem harcolni. Itt nem lehet hiba!
- A könnyebb sérülteket hagyjátok az emberekre! Mi nekikezdünk a törmelékek elhordásához, hogy mihamarabb kimenekíthessük a bent rekedteket - kezdek bele, lelki erőm maradékát hangomba csempészve - Ti ketten menjetek és szerezzetek olajat, meg hamut! Mindketten hozzatok mindkettőből és amilyen gyorsan lehet, térjetek vissza. Az sem gond, ha többször kerültök - intézem szavaim a jobbomnál felbukkanó két angyalhoz, majd megállapodok a törmelékhalom felett.
Ők ketten azonnal útra is kelnek. Már csak az itt lévőkkel kell kezdeni valamit. Jobban mondva, a lényeget tudják. Elgondolkodom azon, kell-e még utasítás, de végül arra jutok, hogy egy-kettő nem árthat.
- Egyvalaki álljon készenlétben! Amint szabadulni látszik valaki a törmelék alól, az ő dolga lesz odébb vinni. Ha kiszabadul valaki és megérkezik az olaj, megkezdjük a gyógyítást is. Addig a lehető legtöbb sebesültet szedjük ki a rakás alól. Először a súlyos sérülésekkel foglalkozunk. Miután azt mindenkinél elláttuk, jöhetnek a könnyebbek, ha lesz még erőtök.
Azt hiszem, ennyi elég lesz. Gyógyítómra tekintek, hátha neki eszébe jut valami. Ő most a kapaszkodóm, az erő, mi visszarángat józan eszemhez, elűzve a feltörni vágyó kételyt.
- Még valami! Cassael azért van itt, hogy segítsen. Ha mond valamit, tegyétek meg! Munkára! - mondom még ki, biztos, ami biztos.
Én is a törmelékeknek vetem magam. Így is bőven sokat beszéltem, ahelyett, hogy tettem volna azt, mihez most hozzákezdtem. Nem csak én, de sokan mások is. Az óvintézkedés ezzel megtörtént. Amennyiben mégsem bírnám a végéig, úgy biztos kezekben lesznek a többiek.




Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Csüt. Márc. 02, 2017 7:00 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Aliyah & Cassael
We can't help everyone, but everyone can help someone
Harcos társam meglátásainak nyomán gondterhes, legfőképpen értetlen ráncok száguldanak végig ábrázatom legapróbb szegletein is. Nem vagyok biztos abban, mit kíván megjegyzésével a tudtomra adni, a legelső, mire gondolni képes vagyok, egyáltalán nem egyezkedik az általam eddig közvélekedésnek hitt nézetekkel.
- Úgy véled, ez felhatalmazza őket a városban történő garázdálkodásra? S miért éppen most? Ti se feledkezzetek meg arról, alábecsülni őket badarság, helyük pedig egyáltalán nincsen itt - sajátos jó tanácsom eltörpülni látszik, hiába élvezik egymás közelségét szemöldökeim kitartón, és hiába nem tágít arcizmaimról a fagyott komolyság. Nincs pontos belelátásom a város életébe, a Mihály által képviselt értékrendekbe, s az előírt szabályokba, ám úgy vélekedem, valami nem egészen működik itt megfelelően. -  Attól még, lényükbe ivódott a fondorlat, s indítékaik is kézenfekvőnek tetszenek, oda kell figyelnünk rájuk - csóválom meg a fejemet. Megkövült hangulatomon az sem egyenget többet, Aliyah nyíltan elutasítja minden igyekezetemet az elméjét terhelő aggodalmas gondolatok elűzésére. Valóban igaza volna Ophiliának, és csakugyan egyre több érzelmet, emberi vonást tudhatok magaménak? Hiszen mennyivel egyszerűbb a halandókat megbékíteni néhány könnyed szóval, elterelni figyelmüket akár egy apró dicsérettel, feltölteni lelkivilágukat egy kedves mosollyal. Majd’ elfelejtettem, az angyalok zömének többet nem jelent ajkaink görbülete, mint holmi bizarr gesztust, melynek üzenetét legfeljebb könyvekből érthetik meg.
Keserves hullámvasúton hánykolódó gondolatfoszlányaim közé már nem ékelődik akkora magabiztossággal és elhivatottsággal a társaim iránti hit említése, az amannak fenntartását célzó kérdés pedig egyenesen a szívembe mar.
- Ha tudnám e kérdésre a feleletet, bizonyossággal nem állnánk már háborúban - tekintek le rá, miközben talpra segítem gyógyulását követőn. Észrevétlen szusszanást engedek meg magamnak, hogy felkészítsem testemet a feladataink folytatására, de alig teszünk meg néhány lépést, ezen lehetőségünk szinte egy szempillantás alatt elszáll. A sűrű porfelhő és egyéb nehézségek ellenére ösztönnel kezdek a törmelékek felé araszolni, hogy mielébb a bajba esettek segítségére siethessek, ám haladásomban megakaszt - vélhetően - Aliyah, felkaromnak csapódó keze. Fejemet feltételezett irányába fordítom, míg egyik szemöldökömet finoman megemelem, várva magyarázatát.
- Rendben van - biccentek egyet jó eséllyel legfeljebb magamnak, majd a harcos tanácsa előtt adózván, ha nem is türelemmel, viszont kitartóan várakozok a törmelék és porfelhő nagyjának leülepedéséig. Amint körvonalazódni tetszenek a romok és az első áldozatok sziluettjei, indulnék ismét, újabb utasításért mégis Aliyah-ra vetem tekintetemet, révén, a városi angyalok között bizonyosan ő az, kinek szavára hallgatni ildomos. Nem is bánom ezen cselekedetemet, látva az arcát uraló kétséget, annak legalábbis előfutárait, tudom, hogy egyedül nem fogja tudni kézbe venni az irányítást.
- Aliyah, gyere, segítenünk kell. A te szavadra hallgatnak - érintem meg felkarját, miután tettem felé egy lépést, s hogy tudassam vele, valóban útnak kellene erednünk, hangzatos susogással előengedem éjfekete szárnyaimat is. Hogy végül követ-e, avagy sem, rajta áll, amennyiben visszanyeri „lélekjelenlétét”, utasításának megfelelőn cselekszem, máskülönben saját belátásom alapján emelkedek a magasba, aztán repülök a törmelékekhez, hogy elsősorban az embereket menekítsem. A fajtámhoz való ragaszkodás érthető mód erősen marja a bensőmet, nekik kívánnék legelső alkalommal segítő jobbot nyújtani, de ők még kibírják, halhatatlanok.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Csüt. Feb. 23, 2017 12:14 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Egyszerűen képtelen vagyok nem azon gondolkodni, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Hiába hallom Cassael fel nem tett kérdéseit, mikre valójában elmémben válasz is adatik, nem tudok koncentrálni. Magabiztosságának forrása mindenképp hatalmas ereje, s nyilvánvaló, hogy a démon miatt volt itt, tehát a kérdés inkább az, hogy mit művelt a szétmarcangolt áldozat. Ő is életben maradt volna, ha hamarabb cselekszem? Minden bizonnyal, de akkor az szintén előfordulhatott volna, hogy meglép, mi pedig azt sem tudtuk volna, hogy őt keresték. Így viszont megtalálták. Ez sem sokkal jobb, sőt, az emberek halálával rosszabbá vált.
- Sokan megfeledkeztek arról, hogy még ha a szándékunk egyezik is, a célunk jelentősen eltér a másikétól. A démonok fennmaradásuk és sokasodásuk érdekében védenék az embereket. Éppen ezért... a módszereik is különböznek - rángatom ki magam előző gondolataimból.
Arról nem is beszélve, hogy jobb lesz átnézni a falat és annak réseit. Megfigyelések sokasága vár ránk, végtére is meglehet, hogy elsiklunk egy-egy részlet felett. Ha találunk egy démont, úgy követnünk kell, hogy tudjuk, merről jött be és meg kell szüntetnünk az utat, épp úgy, mint ahogy a most találtat is fel kell számolni.
Cseppet sem vigasztal, hogy esetlegesen felbosszantottam Ashtarothot. Ettől talán csak erősebb lett és elszántabb. Az is lehet, hogy legközelebb csak azért jön ide, hogy fejemet vegye, amit valójában annyira nem is bánnék. Nem, ha végül a falakon kívül rendeznénk le összecsapásunkat, a halandók és más angyalok veszélyeztetése nélkül. Hibáztam ma, meglehetősen sokat. Fejlődnöm kell, nem pedig elmerülni azon képzelgésekben, vajon hogyan érzett a mai nap után a másik fél. Gyógyulásom megindul, ezt azonban csak testvéremnek köszönhetem. Jó tudni, hogy sokak tévhitével ellentétben, még mindig lehet számítani rá. Attól, hogy nem választott oldalt, még teszi, amit tennie kell.
- A kérdés, hogy mit tehetünk azért, hogy maradjon is? Éppúgy neked, mint másoknak.
Karját elfogadom, hagyva, hogy felsegítsen, mialatt lábaimra nehezedem. Felsőm visszaigazítom helyére, hogy valamivel rendezettebb legyek, majd megindulok mellette. Ez nem lehet... Az épület szinte abban a pillanatban dől össze, hogy elindulunk. Ez nem történhet meg! Szándékos volt, ugye? Nem. Esélytelen. A sikolyok és jajveszékelések teljesen másról árulkodnak. Talpam a talajnak nyomódik, készen arra, hogy elrugaszkodva futásnak eredjek, mindhiába. A második lépéskor már szembetalálkozok a felénk száguldó porhullámmal, mi úgy halad át rajtunk, akár szökőár a fákon. Egész alakunkat ellepi, behatolva szánkba, orrunkba, köhögésre késztetve emberi tüdőnket, s védekezésre húzva kezünket arcunk elé. Hallgatom a mellettem járó lépteit, úgy haladok vele egyszerre, mígnem lábam beleütközik valamibe, jó néhány lépés után. Amint észreveszem mi az, karom oldalra tárom, remélve, hogy megakad Cassaelben, s megállásra késztethetem.
- Várj egy kicsit! A közelben járunk, a föld romokban lehet, innentől kezdve ajánlatosabb repülni, ahhoz azonban meg kell várnunk, hogy lejjebb üljön a por - magyarázom döntésem okát.
Közben lehajolok tőrömért, mibe az imént ütközött lábam. Minden bizonnyal a korábbi harc színterén állunk, hacsak nem próbálta meg valaki magával vinni fegyverem sikertelenül. A pengét visszacsúsztatom csizmám szárába, elvégre semmi szükség most rá. Mikor azonban a koszfelhő komolyabb oszlásnak indul, s kirajzolódnak előttünk a romok, megdermedek. Jó néhányan a törmelékek mellett tartózkodnak. Azok a szerencsések, kik kénytelenek voltak kint várakozni a mentés adott szakaszában. Van, akit egyáltalán nem látni és van olyan is, kinek egy-egy tagja megmutatkozik. Úgy érzem, az egész az én hibám. Elkerekedett szemekkel nézem a démon menekülésének maradványait. A kétségbeesés kerülget, főleg, mikor meglátom az angyalok rám vetülő tekintetét. Én voltam az, aki az utasításokat adta érkeztükkor, de most... Mégis mit kellene tennem? El kell kezdeni a romok eltakarítását és a sérültek kimenekítését. Kell hamu és olaj a sérülések ellátásához, tudom jól, szavaim azonban torkomra fagynak.



Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Szer. Feb. 22, 2017 11:30 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Aliyah & Cassael
We can't help everyone, but everyone can help someone
Bólintásommal jelzem viszonylagos egyetértésemet, noha a kétség alattomos magvai rögvest árkot vájnak maguknak a bensőmben, kérdések sokaságával halmozva el gondolatvilágomat. Ha a démonok valóban Mihály oldalát kívánják gyarapítani, miért ront a városába egy ilyen magas rangú példány, s miért enged meg magának ekkora pusztítást? Tán nem születtem embernek, pusztán képzelt lelkemet sem feketítették meg a Pokol bugyrai, azonban egy effajta támadás még számomra is nyilvánvaló, inkább ássa alá az angyalok és démonok közös ügyét, semmint virágoztatná azt. Ékes példája ez csupán annak, a förmedvényekbe változatlan nem fektethetjük bizalmunkat, Gábriel véres uralmát más oldalról kell megbillentenünk.
- Ne is rágódjunk tovább azon, mi lett volna, ha… Jobban aggaszt itt létének oka, s túlzott magabiztosságának forrása. Egyre nagyobb a démoni jelenlét, nővérem, bizony itt, a városban - tudatom vele szerteágazó aggodalmaimnak egyik fő okát, mialatt óvó vigyázással megszemlélem sérüléseinek mértékét, majd tudásom legjavát hívva segítségül, az ellátásába kezdek. - Nincs rálátásom a városotok irányítására, sem arra, miképpen őrzitek, de ezentúl figyelmesebbnek kell lennetek. Mesterkednek valamiben - folytatom magyarázatomat, természetest nem annak érdekében, lekicsinylőn értekezzek az itteni angyalok munkájáról, éppen csak figyelmeztetni kívánom a viszonylagos békére lelt fivéreimet s nővéreimet a gyarapodó veszélyre. A Pokol teremtményeiben akkor sem lelhetünk feltétlen bizalomra, ha ügyünk egyelőre ugyanazon vágányon siklik. A szárnyaimat merném tenni rá, mindemellett vajmi alattomosabbat, aljasabbat készítenek elő, amit nem fognak megköszönni Isten égi gyermekei.
- A büszkélkedés nem erényem, ám bizton veszem, ő maga fortyoghat a dühtől - tekintek fel rá egy momentum erejéig, míg mélyebb sebeibe az olajat öntöm, s erőtlen mosolyát nálánál nagyobb magabiztossággal viszonzom. Utána sem hagyom figyelmen kívül reakcióit, a gyógyítás folyamata alatt gyakran ellenőrzöm megfáradt vonásait, légzésének milyenségét, izmainak tónusát. Olybá tűnik, innentől kezdve boldogulni fog szerencsére.
- Ez csak természetes… Még van hitem, angyalokba vetett hitem - jegyzem meg csöndesebben, gyöngécske mosollyal pakolva el a kiürült fiolákat, mielőtt felkelnék a földről. Jobbomat rögvest Aliyah-nak nyújtom, s amennyiben elfogadja segítségemet, úgy egy határozott mozdulattal felrántom ideiglenes fekhelyéről. Eztán fordulok csak vissza az épület felé. A lehető legrosszabbkor, ugyanis amaz éppen abban a szent momentumban hagy fel a kitartással, és omlik össze néhány kiigyekvő angyalt, s embert maga alá temetve. A pusztítás szele, a sűrű, törmelékekkel gazdagon tarkított léghullám egyhamar elzárja előlünk a kilátást, és bár kárt nem okozhat bennünk a tömény füst, mégis óhatatlan az arcom elé emelem az egyik karomat, résnyire húzott szemekkel, sűrűn pislogva várva, mikor kezd elülni a kavalkád.
- Nem… - megszólalnék, ám emberi testem pontosan úgy reagál a légútjaimat mardosó, vastag porra, mintha valóban halandó volnék. Köhögni vagyok kénytelen, mielőtt megregulázva angyali voltomat, öngyógyító folyamataimmal küszöbölném ki a kellemetlenséget. - Nem látok semmit… - lassú, tétova léptekkel indulok meg a jajveszékelő hangok irányába, de révén, a talaj megannyi helyen mély, vaskos repedésekkel tűzdelt, még így sem tudok magabiztossággal közlekedni az ideiglenes vakságban.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Kedd Feb. 21, 2017 9:39 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Képes voltam megsebezni. Ennyi, nem több. Ha akkor közbelépek, mikor megláttam a démont, most két emberrel több lenne életbe. Ha hagyom továbbmenni, talán nem dönti le az épületet. Igaz, akkor minden bizonnyal lelép, s elszalasztottam volna az esélyt, hogy láthassak valamicskét képességeiből. Mégis ki mondja meg, hogy jól tettem, amit tettem? Ráadásul... éreztem. Ott volt a fejemben. Eddig soha nem éreztem hasonlót. Vágytam arra, hogy megküzdhessek vele. Lehet, hogy évezredeken át csupán egy angyal voltam, most azonban, hogy az emberek között élek, talán előtérbe került a harcos, kiegészülve az emberi érzelmekkel, mik korábban meg sem fordultak bennem. A vágy arra, hogy méltó ellenfélként harcoljak magával a Háborúval. Meglehet, akkor még nagyobb lett volna a pusztítás.
- Talán jobb, hogy így alakult - szöknek ki ajkaim közül a szavak - Ha maradt volna, nem azért lett volna, mert egyszer is megfordult a fejében halálának gondolata. Ráadásul ha tovább küzdünk, ki tudja, most hány rommal kellene boldogulniuk - nézek az elhagyott angyalok irányába, kiket innen csupán az égen látni.
Nem tudom, hogy valójában van-e mit szégyellnem. Úgy érzem, csalódtam saját képességeimben, mégis, tisztában voltam azzal, mivel járhat a küzdelem. Bármelyik csatában elhullhatok, egy démon kardja, vagy épp valamelyik angyaltestvérem pengéje által. Bárhol, bármikor. Ennek ellenére nem áll szándékomban egykönnyen feldobni szárnyaimat.
- Tudtam, hogy nem úszom meg sérülés nélkül, amint kiderült, ki is ő. Lehet, hogy számos csatát megjártam, de vélhetően így is sokkal kevesebbet, mint ő - erőltetek magamra erőtlen mosolyt.
Szemeim hosszan lehunyom pihenés gyanánt, míg ő gyógyításomon ügyködik. Fáradtnak érzem magam és erőtlennek. Rég volt már ilyen, meg sem tudnám mondani, pontosan mikor. Arra pedig nem is emlékszem, hogy valaha sérültem-e meg ennyire. Persze lehet, hogy mindeddig csak szerencsém volt. Közben érzem, miként indul meg a gyógyulás útján testem. Erőt többet nem érzek magamban ugyan, de legalább nem apad tovább. Nem érzem úgy, hogy elpárolog a bőrömön tátongó lyukon át. Lassan kezd el összeforrni bensőm, apránként válva olyanná, mint amilyen korábban volt, elmémben azonban még mindig ott tátong a kard nyoma. Elmémbe ivódott az akkor érzett fájdalom, s az utána bekövetkező katasztrófa.
- Rendben leszek. Köszönöm, Cassael! Azt is, hogy jöttél - nézek rá.
Most, hogy a gyógyulás útjára léptem, talán ideje lenne felkelni és visszamenni. Vajon végeztek már? Kimentettek mindenkit? És nem csak ez... az Ashtaroth által használt utat is le kell zárni, amíg pedig ez nem következik be, úgy őrizni kell.




Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Szomb. Feb. 18, 2017 10:00 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Aliyah & Cassael
We can't help everyone, but everyone can help someone
Hümmentve, aprót bólintva tudatom vele, megértem indokait, így végkép nem lehet a felelőtlenség vádjával illetni cselekedetét. Jobban belegondolva, mikor magam néztem farkasszemet a Halállal, sem voltam birtokában a tudásnak kilétét illetően, épp ekkora elköteleződéssel álltam volna útját, amennyiben veszélyeztette volna a köröttünk lévő halandók életét. Az más kérdés, végül egészen egyedi utat kanyarintottam a helyzet megoldásának, amikor valóban fennállt az emberek épségének fenyegetettsége…
A Lovas harcmodorának leírását hallva már kevésbé tudom ekkora higgadtsággal fogadni Aliyah szavait, nem mintha titok lett volna előttem, a démonok is szerteágazó mágiának birtokosai, ám csak most realizálódik bennem, képességeink megcsappanása fényében komoly ellenfelekké váltak. Hát még egy, a Háborúhoz hasonló erőkkel bíró fertelem… Van egy olyan megérzésem, lesznek még komoly gondjaink.
- Attól tartok, túl sok mindenre, amelyre mi már nem… - sóhajtok fel aprón, nem találva magamban indíttatást arra, akkora feneket kerítsek a témának, amekkorát megérdemel, ezáltal tovább duzzasztva a helyzet okozta reménytelenség-érzet alapvető szintjét. Jelenleg a legfontosabb, mire ügyelnünk kell, az a halandók biztonsága, s harcos társam megmentése, természetest. - A kimenettől független, s hatalmának nagyságát számba véve, figyelemreméltó, képes voltál megsebezni - soványka dicséret, tán meg sem érti súlyát a címzettje, mégis szükségesnek éreztem tudatni vele, a negatívumok ellenére bizony sikereket is számlálhatunk. Meglehet, nagyobb rálátást nyer majd erre, ha az omladozó épületből minden árva lélek biztonságban elmenekült.
- Meglehet… Csökönyös népség, te is tudod, maradt volna akkor is, ha ő maga pusztult volna bele a folytatásba - csóválom meg a fejemet gyengéden, miközben a földre ülni segítem. Kabátom belsejének egyik zsebéből sietősen előszedem a hamvak tárolására rendszeresített üvegcsét, ám szembesülve azzal, sérülése komplikáltabb, mint első ránézésre volt, kezem megakad egy momentumra, szemöldökeim pedig egymás közelét keresve vonódnak össze. Ide nyilvánvalóan nem lesz elég a por, de, hogy kárba ne menjen a már előpergetett adag, azt késlekedés nélkül a combján húzódó sérülésbe dörgölöm. Meg sem várom, hogy gyógyulásának legelső jelei megmutatkozzanak; a hamvakat óvó üvegcsét lecserélem arra, amelyben a jóval nehezebben kinyerhető olajat bújtatom.
- Ha úgy véled, van ebben bármi szégyellnivaló, hát tőlem tudd, hogy nincsen. A Lovasok rendkívüli mód erős démonok, elviekben vetekszenek a mi hatalmunkkal, ám a mágiájuk jelenlétében… Nyilvánvaló fölényt képviselnek, ha óhajtanak - magyarázom, mialatt ügyelve arra, egy csepp se menjen kárba, a kard behatolásának és kimenetének helyét alaposan megöntözöm az olajjal, hogy emberi küllemet viselő testének legbelső rétegei is bizonyossággal összeforrjanak.
- Hogy érzed, szükség volna még belőle? - kapom fel pillantásomat Aliyah-ra, várva, hogy a kellő támogatás és öngyógyításának megindulása folytán lassacskán visszanyerje a színét a bőre, és tekintetén se telepedjék tovább a bágyadtság ködje.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Szer. Feb. 08, 2017 10:57 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Megannyi kérdés van, s hozzá jóval kevesebb válasz. Nem tudjuk, miért ment a démon után. Miért pont egy lovas, ráadásul miért egyedül? Azt még megértem, hogy osont az éjszaka közepén, hiszen egymaga volt, egy angyalokkal teli városban. A harcban... talán pont ezért fogta vissza magát, mert abban biztos vagyok, hogy így volt. Egyetlen földbe szúrt karddal tönkretett egy épületet és szétválasztotta a talajt, és nem hiszem, hogy ez túlzottan nehezére esett. Az életben maradásom oka tehát az, hogy visszafogta magát. Valószínűleg tartott attól, hogy túl korán ad jelt magáról, ezáltal számtalan angyalt szabadítva saját nyakára. Annyival már ő sem boldogult volna egyszerre, ugyanakkor az is tény, hogy számos olyan testvérem tartózkodik erre, akik nem jeleskednek harcban.
- Ha nem állom útját, meglóg még az erősítés előtt. Meg kellett próbálnom. Ráadásul csak akkor ismertem fel, amikor elővette pallosát - jegyzem meg.
Mindaddig fel sem tűnt igazán, kivel állok szemben. Ha csatában láttam, úgy teljes páncélzatban volt jelen, elrejtve előlünk kilétét. Az sem biztos, hogy legközelebb mostani alakjában fogom látni. Lehet, hogy új testre tesz szert addigra. Abban nem lehetünk biztosak, hogy fog kinézni egy démon legközelebb. A démonnal kapcsolatos kérdésre csak megrázom fejem. Fogalmam sincs, mit kerestek itt, vagy mi volt a holt bűne. Meglehet, mások felismernék. Valaki a városban, s talán még segítene is nekünk, ha érdeke fűzné hozzá, végtére is az emberek ilyenek. Azt teszik, ami javukat szolgálja. A legtöbben. Nem sok kivétellel találkoztam eddig.
- Rúnák - szólalok meg, némi erőgyűjtő hallgatás után - Kígyó sziszegésére kettévált pallosa, két hosszúkarddá. Azokkal harcolt ellenem, majd újra egyesítette és újabb sziszegése következtében lángra lobbantotta fegyverét. Nem tudhatjuk, mire képesek még.
Próbálok újra és újra végigfutni a csatán. Akkor jut eszembe tőröm és a démon keze, mi valahol a tömegben pihen a földön, elhagyatottan. Remélem, hogy elhagyatottan, hiszen nem akarom azt halandók kezében tudni. Egyiket sem, ha nem muszáj. Egy rémült ember ki tudja, mit művelne velük.
- Szerintem maradni akart. A tekintete azt mondta, meg akar ölni. Ha nem látta volna meg közelgő testvéreinket az égen, minden bizonnyal folytatja a harcot, hogy végezzen velem - mesélem.
Biztos vagyok abban, hogy csupán a túlerő gondolata késztette menekülésre, semmi több. Fogaim összeszorítva ülök a földre. Hátam a falnak döntöm, majd sűrű levegőkapkodásba kezdek pihenésképp. Lábaim előre nyúlnak. Figyelem Cassael mozzanatait, átlátni az olykor előjövő homályon.
- Csupán karja levágására futotta. Mialatt az megtörtént, pengéje úgy haladt át testemen, akár egy emberen - ismerem be.
Próbálok neki oldalt fordulni. Kabátom lecsúsztatom vállaimról, majd karjaimat is kibujtatom ujjaiból, aztán felhúzom megtépázott felsőm. Igyekszem sebesülésem mindkét végét megmutatni neki. A mellékes karcolást gondolom észrevette. Első sérülésem ebben a harcban, mit egy combon való végighasítással köszöntem meg.




Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Hétf. Feb. 06, 2017 11:41 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Aliyah & Cassael
We can't help everyone, but everyone can help someone
Az újabb részletek felfedése nyomán nem érzek akkora döbbenetet, mint óhajtanám. A démont kevéssé sajnálom, a vele együtt három elhalt embert annál inkább, azonban egy lovas felbukkanásának oltárán ez a szám teljesen elenyésző. Amilyen pusztítást képesek generálni, ezt az egész városrészletet is könnyeden kiirthatta volna Háború, mégsem tette. Koponyámban vadul kezdenek zakatolni azok a bizonyos kerekek, hogy legalább egy nagyjábóli képet kaphassak az itt történtekről. A pokolfajzat bizton nem rombolni érkezett, vagy káoszt szítani, főként, ha egy démon is az áldozatok között számláltatik. Igen, bizonyosan ő lehetett az oka felbukkanásának, már csupán azt kell felderítenünk, mit vétett annak érdekében, hogy egyenest egy lovas érkezzen leszámolni vele.
- Nem kellett volna egyedül szembeszállnod vele - szusszanok egy aprót, atyáskodóan dorgálva meg angyaltestvéremet, noha jól tudom, én is épp ekkora felelőtlenséggel álltam volna útját az illetéktelen behatolónak.
Sérülése ettől független nem lesz szebb, elviselhetőbb, elég volt egy sietős szemrevételezés ahhoz, hogy tudjam, hamarost közbe kell avatkoznom, máskülönben újabb nővérünket fogjuk elveszteni. Erről őt sem tartózkodok tájékoztatni, s bár látom az ábrázatán végigcikázó változásokon, komoly ellenvetések fogalmazódnak meg elmetekervényei között, örömmel konstatálom, mindezeknek hangot nem ad. Tehát bátorkodom segítő jobbomat ajánlani, hogy elhagyhassuk a katasztrófa sújtotta városrészt.
- Miért jött volna el egy démonért? - szólalok meg újfent, egyúttal terelve az ő és a magam gondolatait. Számomra hasznosnak bizonyul, tudatom egyedül a megoldandó rejtvény köré összpontosul, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni Aliyah nyughatatlan hátrasandításait. Aggodalmát megértem, ugyanakkor túlzónak is érzem, hiszen megannyian érkeztünk már segíteni, odabent pedig egyszerre nem dolgozhatnánk többen. - Minél előbb meggyógyulsz, annál előbb mehetsz vissza segíteni, az épület még bírni fogja egy ideig - megkísérlem a megnyugtatását, hátha végre arra koncentrál, mely a jelen pillanatában a legfontosabb, avagy a mihamarabbi felépülésére.
- Ez nem jó… Nem szabadna ilyen hatékonynak lenniük a fegyvereiknek - jegyzem meg félhangosan, ugyanakkor ki tudja, nem erősítették-e meg egy angyalpenge maradványaival Háború kardját, tőrét, amit éppen használt. Ez az eljárás már is hatásossá avanzsálná a legpuritánabb démoni eszközt is ellenünk. - Micsoda? - kérdezek vissza, mintegy tudatva vele, legelső szava nem éppen jutott el tudatomig, révén, az egészen más vizeken lavírozott. Szerencsére nem hagy magyarázat nélkül, bár a zavarodottságom nem kíván egyhamar távozni arcvonásaimról. - Lemetszetted egy kezét? Már világos, miért volt oly’ sürgető a távozása - jegyzem meg, és ha nem töltene el ekkora aggodalommal Aliyah állapota, tán még egy hetyke mosolyt is megengednék magamnak, így viszont kitartok sztoikus ábrázatom mellett.
- Amint itt végeztünk, tüstént utánanézek. Egyelőre jobban elfoglalja a halandókat a menekülés - kísérlem meg ismét a megnyugtatását, s miként végre elég távolra értünk a veszélytől, vigyázón leültetem egy ház oldalfalához. Hasának prése legalább addig nyomást gyakorol a tátongó sebre, míg leguggolok az angyal mellé, és előkotrom belső zsebeim egyikének mélyéről a hamvak tárolására rendszeresített fiolámat. Nincs mindég idő arra, tollunkat elégessük, megvárjuk, hamu kerekedjék belőle.
- Megtennéd, hogy felhúzod a felsőd? - kérem meg elcsöndesülve, miközben egy jó tenyérnyi adagot szórok a kezembe a szürkés porból.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Hétf. Feb. 06, 2017 8:32 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Cassael & Aliyah
Az igazi harcosnak úgy kell uralkodnia a fájdalmán, mintha labdát vezetne, hol a halál partján, hol az életén.


Látom ábrázatának változását, ám azt betudom a kellemetlen hírnek, valamint a mögöttem látható fejleményeknek. Igen, egy lovas járt itt, viszont hirtelen nem értem, mire akar kilyukadni. Jártak erre korábban is? Egy másik, vagy több? Nem lenne meglepő, ha átjárnának az emberek világába, de a városba? Hogyhogy nem vették észre őket?
- Megölt két embert, Cassael... és egy démont - teszem hozzá, mert talán ez sem elhanyagolható részlet.
A halott démon lehetett az ok, amiért eddig eljött. A többi csupán járulékos veszteség, miként az épület is, ahonnan most halandókat mentünk. Már mennék, próbálnám összeszedni magam, hogy visszatérjek a többiekhez, amikor angyaltársam kezét megérzem vállamon. Alig észrevehetően, de karja súlya mégiscsak rám nehezedik. Kérdőn vonom felé pillantásom, majd döbbenten hallgatom végig szavait. Ajkaim ellenkezésre nyílnak. Hiszek abban, hogy még tudok tenni ezt-azt, mikor azonban megszólal, becsukom szám. A romok felé nézek, összeszorított fogakkal, elmerengve, mit tehettem volna másként. Biztosan elhibáztam valamit. Tudom jól, gondolataim azonban úgy cikáznak át elmémen, hogy jóformán felét sem fogom fel.
Engedem, hogy vezessen. Enyhén ránehezedem, miután szárnyaim eltüntetem az útból, hogy ne akadályozzon minket. Kénytelen vagyok beletörődni. Semmi értelme ellenkezni, ebben igaza van. Hinnem kell abban, hogy társaink el tudják intézni a maradékot nélkülünk is. Nem halhatok meg. Az emberek előtt semmiképp, mert az még nagyobb pánikot szülne, mint egy démon jelenléte.
- Inkább... démoni - felelek.
Akármi is volt, éppúgy maradandó sebet hagy, mint az angyalok fegyverei. Minden bizonnyal kitaláltak maguknak valamit. Erről azonban eszembe jut saját kardom és tőröm. Csupán az egyik maradt nálam, a másik valahol a csatatéren van, angyalok és emberek között.
- A tőröm és a... a kéz. Ashtaroth keze, ott vannak valahol, ahol harcoltunk. Össze kell őket szedni, mielőtt egy ember kezébe kerül.
Lábaim meg-megrogynak utunk közben, arcom egyre fehéredik, de ragaszkodok tudatomhoz. Jobbra nézek, majd balra hátra a  vállam felett. Még mindig bent vannak. Nem kellett volna eljönnünk, segítenünk kellett volna továbbra is, vagy legalább Cassaelnek. Ő képes lenne rá, nem velem kellene bajlódnia.




Megjegyzés:  Very Happy || Szószám: x ||  Credit

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Utcák, sikátorok
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: