Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Raiden


Ephran Tumblr_pxmsqfELRn1wqzz0io1_540
I spent my whole life chained to the wall
Hungry for more.
I had to cut a man down to get where. And someone had to stand
Ephran Tumblr_pxmsqfELRn1wqzz0io4_540
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Michael's EX Iphraem
☩ Play by :
Jason Momoa
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 19, 2019 3:32 pm
Következő oldal


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán

Kedves Ephran!

Kettő az egyben nem de? Imádtam, hogy egymásra találtatok, s a koncepciód is megmaradt. De lássuk a többit. Először is éljen lesz kikre (még) nyáladzani.
Rettenetesen imádom, ahogyan részletezve pontról, pontig végig vetted, hogy milyen képességeid, s hogyan alkalmazod őket. Miben vagy erősebb, esetleg gyengébb. Play by remek, imádom és a párosotokat is már nagyon előre. Történet pedig áááááá!  cheers
Elvarázsolsz, ahogyan írsz "mikor elhaladt mellettem, és az orromat megtöltötte az a halvány, mégis olyannyira jellegzetes jázminillat. " juuj  varázslatos. Minden, ahogyan leírtad, ahogyan ez a szerelem még nem múlt el, de nem tudod, hogy benned van. Teljesen izgatottá tett engem.
És hát a legjobb, amire fellendültél az nem más, mint Mikuláááás!  santa  rendeer Hát imádtam, ahogyan ezt is tálaltad, s világ leíráshoz alakítottad, zseniális! Remek kis karakter lett, de nem is számítottam az ellenkezőjére, boldog vagyok amiért elkészítetted, s Rory is, hogy rátaláltál.
Nem is húzom az időt, kérlek foglalj le mindent és NYOMÁÁÁS..nyáladzaniii akarok!  3



Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I’m here to rumble
I’ve got danger in my favor like a razor

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ephran


Ephran Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
2
☩ Rang :
Az Adakozás erényangyala
☩ Multi :
Rachmiel
☩ Play by :
Armie Hammer
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Nov. 16, 2019 2:01 pm
Következő oldal


The excellence of a gift lies in its appropriateness rather than in its value.
Keresett/Saját
130 ezer


Ephran
Karakter információ
Család - Rengeteg testvérem van, és sokuk nagyon közel áll hozzám. Az idők - főleg a rossz idők - során talán meglazulnak a kötelékek, amik a teremtésünktől fogva összekötnek minket, de sosem szakadnak el teljesen. Mindig vannak, akikre számíthatok, és rám is számíthatnak azok, akiknek szükségük van a segítségemre. Persze akadnak akikkel nem ápolok túl békés viszonyt, ahogy Atyánkkal sem igazán. Bár egy angyal számára elsődleges kellene hogy legyen a megbocsátás képessége, mi a helyzet akkor, ha olyasmi történik, amit nem tudok, és nem is akarok megbocsátani? Talán túl emberi lettem? Mi mást várnánk, hiszen szinte az egész életemet köztük éltem le.

Mi a beosztásod - Általában a javak elosztásában segédkezem, ami fontos feladat mostanában, és hát mi más passzolhatna jobban a képességeimhez?

Melyik oldalon állsz? - Michael oldalán

Városod - San Francisco
Armie Hammer
-
Adakozás erényangyala
Angyal
:3
Pont elég

Karakter képességeinek leírása
A harc sosem volt erős oldalam. Inkább ésszel igyekszem megoldani a problémákat, ami hol sikerült, hol nem. Mert hát nem olyan kegyes az élet, hogy mindig mi álljunk a csúcson. Sőt, legtöbbször inkább valami meredély szélére hasonlít, ahol elég egy rossz lépés, és már nyakunkat is szegtük. Vagy legalábbis megfosztanak a képességeinktől… vagy éppen az emlékeinktől. Mindig szerettem szabadabban értelmezni a szabályokat, mint az egészséges lett volna egy angyal számára, de sosem léptem át olyan határt, ahonnan már ne lehetett volna visszatáncolni.
Erősségem a telepátia, az álomjárás, és egy csipetnyi abból, amiben a legprofibb vagyok: mások leghőbb vágyának kitalálása. Mint egy egyoldalú, angyali barkochba. Elvégre az adakozás, és az önzetlen ajándékozás az, amit fel kell erősítenem az emberekben, hogy egy kicsit ellensúlyozzam mindazt a kárt, amit a démonok okoznak az emberek lelkében. Ennek pedig sokkal nagyobb jelentősége lett az utóbbi időben. Rendben, elég sokszor túlzásba viszem az angyali beavatkozást, ha éppen úgy látom, hogy több kell ide, mint egy tarkónlegyintés.
Az okkult tudásom meglehetősen gyenge lábakon áll, hiszen sosem volt tisztem démonokkal hadakozni, és őszintén szólva indíttatást sem éreztem rá. Vagyis de, csupán a saját eszközeimmel. Elvégre ha valamit hamar megtanul az angyal a Földön járva: semmi nem fekete és fehér. Millió szín van a palettán.



Minden történet rejthet titkokat
Kivétel nélkül mindenkinek az életében eljön az idő, amikor először teszi fel a nagy kérdést: Miért? Talán nem is számít, mire kérdezünk rá, inkább csak a tény számít, hogy eszünkbe jut, és merjük is megkérdezni. Meglehet, hogy nem is hangosan, csupán magunkban, vagy éppen magunktól. Az én első kérdésem kimondatlanul is megválaszoltatott, amikor Atyánk megteremtette az első embert, és neki adta a Paradicsomot. Hogy mi volt a kérdésem? Mint a mai idők sok science fiction karakterének: Miért teremtettél, Uram? Abban a pillanatban tudtam, ahogy először megpillantottam Ádámot az Édenkert fái között. Vigyázni az emberekre. Nem úgy, ahogy az őrangyalok, hanem valami más módon. Isten már akkor tudta, hogy a kezdeti béke nem lesz örökkévaló, az én hivatásom pedig az lett, hogy a nekem adatott hatalommal igyekezzek fényt hozni folyton feltörekvő sötétségbe.
Sokáig olyan egyenesnek tűnt az én utam, amilyenek a kontinenseket átszelő sztádák. Sehol egy kanyar, sehol egy kitérő, csak a végtelen út, amíg a szem ellát. Egy idő után azonban mindez nem elég. Látva az embereket, köztük élve, s mégis sosem velük, végignézve felemelkedéseket és bukásokat, bűnt és bocsánatot, bánatot, örömet, haragot és gyűlöletet… hiányozni kezd valami. Vágyni kezdesz valamire. Tudod, hogy így van, hiszen megannyiszor élted már át a vágyakozás sokszor gyötrelmes gyönyörűségét az emberek lelkén keresztül, hogy könnyedén felismered magadban. Először azt sem tudod, mi az, csak érzed, hogy valami hiányzik. Hogy nem szabadna érezned? Hiba lenne a gépezetben, vagy Isten akarattal teremtette az angyalait is valami rejtett, mélyre temetett homokszemmel, vágyakkal és szabad akarattal? Jóval több kérdés ez már, mint amennyit egy egyszerű “Miért?” elbír, és a válaszok is sokkal bonyolultabbak.
Először csak kísérletezel. Feszegeted az eddig sziklaszilárdnak hitt határokat, és lassan rájössz, hogy van szabadságod. Nem csak kérdezni, de dönteni is. Úgy, ahogy jónak látod. Mert erre törekszel, a jóra, és eszedbe sem jut, hogy másképp is lehetne. Egyre többet és többet tapasztalsz meg a világból, és rájössz, hogy a megannyi szépséget Isten nem csak az embereknek teremtette, hanem minden teremtményének. Megtanulsz gyönyörködni a mindenségben, elkezded örömödet lelni azokban az apró dolgokban, amiket addig talán észre sem vettél. Aztán szépen, lassan, tovább merészkedsz. Nem korlátoz már a figyelmeztetés… aztán már a tiltás sem. Még csak nem is a bűn az, ami csábít, hanem az, amit bárki megkaphat körülötted. Földi hívság? Nem véletlen az elnevezés, mégis alig várod, hogy belekóstolj. Csupán egy falatnyit… Hogy is volt Évával meg az almával? Veszélyes a tudás. Tudni azt, hogy milyen, amire vágysz, csak még inkább éheztet egy újabb harapásra.

Sosem habzsoltam ember módra az életet, de létezés helyett már élni is akartam. Aki pedig dönt, hajlamos olykor rossz döntéseket hozni, ezekért a rossz döntésekért azonban vállalni kell a felelősséget. Aztán meg kell próbálni helyrehozni a hibáink következményeit. Összerúgni a port egy Démon-lorddal, nem a legbölcsebb dolog. A sztori hosszú, és néhányak számára talán nevetséges, de nekem eszemben sem volt derülni a helyzeten, amikor az átka megfosztott a képességeim nagyrészétől. Ki az, aki ebben a pillanatban Istenhez merne fordulni? Eléggé emberi volt már a nem létező lelkem, hogy bűntudatot és szégyent érezzek, amiért így hagytam, hogy elbánjanak velem. Volt bennem egy adag büszkeség, hogy képes vagyok egyedül megoldást találni a kialakult helyzetre, Isten pedig kegyes volt, és szó nélkül hagyta, hogy tanuljak a hibáimból. Akkor sem avatkozott közbe, amikor találkoztam Vele. Először csak a segítségére volt szükségem, a mágiájára, és tudtam, óh, nagyon is tudtam, hogy esze ágában sincs puszta szívjóságból megadni, amit kérek. Tudtam azonban sok minden mást is. Azt, hogy mire vágyik, hogy mennyire élvezi a kialakult szorult helyzetemet, én pedig olyan ösztönösen játszottam rá erre, mint ahogy levegőt vesz az ember. Hiába kezdődött a kapcsolatunk részemről hazugságokkal, amikbe hamar belegabalyodtam, egy idő után ugyanúgy nem eresztett már az sem, amit éreztem Iránta. Mindig is volt köztünk egy olyan ősi dinamika, amit képtelen voltam másképp magyarázni, mint Isten akaratával. Mi másért engedte volna, hogy egyre többet és többet lépjek abba az irányba, ami közelebb vitt minket egymáshoz? Jók voltunk együtt. Minden hullámvölgyünk ellenére is azok voltunk. Sokszor képes voltam lecsitítani az indulatait, cserébe viszont nem kellett démonnak lennie, hogy olyasmire is elcsábuljak mellette, amire máskor nem is gondoltam volna. Talán egy idő után már elhanyagoltam a kötelességeimet miatta, talán már nem érdekelt annyira az emberiség sorsa, elhalványult bennem sok minden, amit a teremtésemkor kaptam, de mindig őriztem azt a halvány lángot. A jóság lángját. Ki gondolta volna, hogy ezt pont az fújhatja el, aki belém plántálta?

Isten bezárta a leviatánokat. Elzárta őket a világtól, ezzel pedig minket is egymástól. Soha addig a pillanatig nem értettem igazán, mit jelent gyűlölni, de akkor úgy éreztem, képes lennék Atyám és minden testvérem ellen fordulni… miért is? A szerelemért? Valami olyasmiért, amire soha nem tartott képesnek senki? Valakiért, aki csupán egy a millióból, míg nekem egynek kellett volna lennem a milliókért? Isten végtelen kegyelme azonban megmutatkozott. Nem fosztott meg mindentől a lázadásom csíráját látva, hanem csupán Tőle. Az emlékeimtől, amit Hozzá kötöttek, az érzésektől, amiket Ő váltott ki belőlem, és meghagyta azt a toldozott-foldozott vázat, ami nélküle voltam.
Én pedig nem tudom, mi az, csak azt érzem, hogy valami hiányzik. Hiába tölt el újra örömmel az, hogy segíthetek az embereknek, hiába élvezem a magamra szedett tudást, a jószándékú, bár legtöbbször szarkasztikus vicceimet és költői túlzásaimat, hiába élek viszonylag szabadon, a saját magam hajlította szabályok között, mégis… valami hiányzik.

***

- Manók, mi? - kérdezte nevetve Diniel, miközben kipipált néhány tételt az előtte fekvő listán.
- Ne engem kérdezz, nekem ehhez semmi közöm, elhiheted! - vigyorogtam vissza rá.
- Még a végén kiderül, hogy gyerekekkel dolgoztatunk - pillantott fel jókedvűen a játékhalom mögül Zaphiel, aztán folytatta a csomagolást. Természetesen félig mágiával, de azért mind szerették, ha ott marad a kezük finom lenyomata valahol az ajándékokon. Egy félrecsúszott csomagolópapírcsücsök, egy épphogy kacskán álló gomb a babák ruháján… mindenkinek megvolt a maga szerepe abban, hogy Karácsonykor minden gyermek megkapja az ajándékát úgy itt, mint a kézbesítésnél.
- Látod, ha békén hagytad volna Miklós püspököt... - morgott Mihr, akinek szokás szerint nem égett a keze alatt a munka, de ennek ellenére sem váltam volna meg tőle semmi kincsért.
- Tudod, hogy a fösvénység a legdühítőbb tulajdonság a szememben. Miklós megérdemelte, hogy a sugallatomra kiforgassa magát az összeharácsolt vagyonából - vontam meg a vállam, és valóban nem látszott rajtam, hogy megbántam volna, amit tettem. - Különben is, így legalább még könnyebb egy kicsit több adakozó kedvet csempészni az emberekbe.
- Azért be kell ismerned, Ephran, hogy mostanában kezdik kicsit túlzásba vinni.
Amitielre pillantottam, mikor elhaladt mellettem, és az orromat megtöltötte az a halvány, mégis olyannyira jellegzetes jázminillat. Nem emelkedett már a kezem, hogy utána nyúljak, és visszahúzzam egy pillanatra, csak hogy a nyakába temethessem az arcom, mélyet szippantva a bőre illatából. Valószínűleg most is kacagva hajtotta volna hátra a fejét, és tolt volna el magától, ahogy akkor, amikor először, ösztönösen tettem meg ezeket a mozdulatokat. Azóta sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért vált ki belőlem ilyesmit egyetlen illat. Bizonyára köze van a szitává lyuggatott emlékeimhez, de soha nem jutottam közelebb a titok nyitjához. Mostanra pedig már elég idő telt el ahhoz, hogy elengedjem. De vajon valóban így van? Tényleg képes lennék nem kutatni időről időre az emlékfoszlányok között, nem próbálni elkapni az éjjelente nagy ritkán meglepő álmok elpergő képeit, amikről úgy érzem, mind ugyanannak a kirakósnak a darabkái. A múltamé. A múltam egy olyan részéé, amitől megfosztattam.
- Ephran...
- Hm? - ocsudtam fel a gondolataimból, ahogy a körülöttünk uralkodó színes-hangos káoszból kivált Diniel angyalian csengő altja.
- Azt kérdeztem, hány angyalra lesz még szükségünk idén?
- A tavalyi tapasztalatokból kiindulva azt mondanám, hogy… - elgondolkodtam, majd végül megingattam a fejem. - Fogalmam sincs, de az lesz a következő dolgom, hogy kiderítsem.
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy abban az évben a Karácsony technikai okok miatt elmarad, és a nevetés mindenhol sikolyokba és könnyekbe fullad.

***

Az utóbbi másfél év jobban megviselt, mint ezelőtt több évszázad. A tehetetlenség olyasmi, ami nehezen viselhető, pláne, ha valaki megszokta, hogy tehet másokért, tehet a rossz ellen. Amióta a sötétség átvonult a városon, az angyalok ereje pedig megcsappant, érzem magamon, hogy én is gyengébb lettem. Egyre nehezebb kezelni az emberekből és angyalokból álló közösség fellobbanó konfliktusait, állandó probléma az éhínség, az emberek pedig… emberek. Mint mindig, most is muszáj, hogy hibáztassanak valakit a nyomoruk miatt, legyen ez Isten, az angyalok, a démonok, vagy bárki, aki éppen a fogukra való.
Őszintén? Időnként elfog az undor. Undorodom Istennek azoktól a teremtményeitől, akik oly sokáig voltak rám is bízva, mint a többi angyaltársamra. Undorodom a saját testvéreimtől, akik képesek akár ártatlan embereket, akár a saját fajtájukat gondolkodás nélkül megölni. Néha pedig saját magamtól is, amiért ilyesmi egyáltalán felbukkan bennem.
Az egyik alacsonyabb épület tetején guggolva figyelem a lent zajló eseményeket. Mihr sokkal tovább volt távol, mint indokolt lett volna, és… van benne valami furcsa. Ahogy Amitielben is. Az utóbbi hónapokban úgy érzem, mintha valami fojtogatna. Na nem szó szerint, inkább csak olyan érzés, mint amikor a hosszú, lappföldi teleken sokáig nem látod a napot, és egy idő után meg kell küzdened nem csak minden mosolyért, de minden cseppnyi jókedvért és optimista gondolatért. Szeretem azt gondolni, hogy innen már csak feljebb van, de az élet eddig valahogy mindig képes volt rácáfolni erre a gondolatomra, hitemre, reményemre.
Rossz előérzetem van. Mi jöhet még ezek után…?





Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/4
Angyal
6
Démon
11
Bukott Angyal
2
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
3