Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Creaganthal-vízesés •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
151
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 23, 2019 5:05 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Bubit és engem eléggé nehéz egy lapra venni, hiszen ahhoz képest, mennyire jól kijövünk egymással, hatalmas különbségek lebegnek közöttünk, s talán e különbségek vonzzák egymást oly' erősen. Ő a ritka esetek egyike, akit képes vagyok elviselni magam körül, s ez nagy szó. Vele nem éreztetem az arroganciám hányingert keltő magasságait, s nem töprengek azon, hogy tüntethetném el a Pokolból. Örökre. Ellenben a sok fattyúval, akit ideköpött a felvilág, s akik szánalma oly' mértékeket ölt, hogy még itt sincs helyük. Nem is értem azokat, akik ilyen mértéktelenül próbálják magukba a szívni a nemlétező hatalmat, melyet a démonlétük hoz magával. Mikor én lekerültem, egy jelentéktelen porszemnek éreztem magam csupán, egy olyan fiatal kis senkinek, aki egyszer lesz valaki - mert hogy görcsösen kapaszkodtam ebbe a képzelgésbe -, de egyelőre szinte mindenki össze tudna roppantani akár csak egy nézéssel. Akkor legalábbis ez volt. Most meg... Ám ezek azt hiszik, hogy az ő hátsó felük szülte az egész tetves katlant, s ez olyan... Kiábrándító.
- Úgy tennél az asztalra, mint múltkor? - teszem a szám elé a kezem, úgy kuncogok halkan. - Az ilyen látványra ezek még nem állnak készen. Csak nézd meg, milyen frissek és hamvasak. Szerinted mi lehetett a legszörnyűbb látvány, amit halandóként láthattak? - biccentem oldalra a fejem, ahogy őket fürkészem. - Szerintem még nem igazán tapasztalták meg, hogy a Pokol a legbetegebb, legkegyetlenebb fantáziát is messze felülmúlja. - ezért is kell lecsupaszítani magunkat teljesen, mikor megnyílnak a kapuk. Nekem nem volt nehéz, hiszen semmi sem volt már a felvilágon, ami miatt érdemes lett volna élnem. Elengedtem a múltat, s megragadtam Atyám kezét. A halálom volt életem legjobb döntése.
- Szerinted érdekel itt bárkit is bármi? Jelenjünk meg, játsszuk el a nagy és hatalmas démont, és közben unjuk halálra magunkat. Mert még ide is kellenek szabályok és ilyen ostoba... - legyintek értetlenül a kezemmel. - Magamutogatás. Mert ez nem más. - csóválom undorodva a fejem. - Annyit legalább tényleg tehettek volna, hogy megpróbálnak a kedvünkben járni, ha már méltóztattunk eljönni erre a lepratelepre. - igen, Bubi már jól ismerhet, hogy milyen elégedetlenkedő tudok lenni, ha épp olyan hangulatom van. S jelenleg rajta kívül semmi sincs itt, ami kedvemre lenne, s ez aggasztó. Vagy talán mégsem? Hamar elmosolyodok, mikor felé sandítok a nyakam roppanása után, s figyelem, ahogy megnyalja a szája sarkát.
- Láttam ám! - ekkor egyik kezem ökölbe szorítom, s enyhén a másik tenyerembe süllyesztem azt, hogy az ujjaim halk ropogása apró előételként hasson. - Ugyan, ne fogd vissza magad. - vonom fel a szemöldököm, s miközben lehajol mellém, némi csodálattal figyelem, ahogy megfeszül az éles csontjain a bőr, melyek már szinte átlyukasztják azt. Ez is baj a fiatalokban például, képtelenek elengedni a halandó "szépségüket", görcsösen jóképű, szépséges pokolfajzatok akarnának lenni. Kár, hogy ez idelent nem tündérmese. Bubi szarvai azonban mindig is hatással voltak rám, így mikor közelebb kerül hozzám, tenyerem ráfektetem a bal oldalira, s egy halk, ábrándos sóhajjal végigsimítok rajta.
- Ha egyszer elhullajtod, ugye nekem adod? Illene a gyűjteményembe. - kicsit megkocogtatom a körmömmel. - Sőt, mindkettőre licitálnék. Az egyiket megtartanám, a másikat pedig porrá zúznám és felszívnám. - elszívni, meghágni, magamba építeni, szétrohasztani. A fantázia itt nem ismer határokat. Közelebb hajolva illatozom meg a szarvát, majd egy nagy lélegzet után elhúzódok. Mindig is pályáztam rájuk, túl szépek és különlegesek ahhoz, hogy ne akarjam őket magaménak tudni.
- Ohh, megtennéd? - ekkor kicsit kibontom a köpenyem egészen hasig, hogy megmutathassam, honnan kéne lefaragni egy kicsit. Persze, nem gondolom komolyan az egész dolgot, s el is engedem az egészet, mikor megpillantok a köldököm mellett egy kisebb fekete lyukat. Összeráncolt szemöldökkel érintem meg a szélét, kicsit megnyomom, mire kikandikál onnan egy vaskosabb, ujjnyi nagyságú, zöldes-barnás kukac feje.
- Most nézd meg! - ujjaim közé csippentem a kis dögöt, majd kihúzom azt magamból. - Hogy nem éreztem... - lehelem halkan a levegőbe, s egyelőre továbbra is a tenyeremben szorongatom az erdő átkát. Hiába, már annyira megszokta a testem a rohadást, hogy alig veszem észre.
- Ó, ha tudnád, én milyen hosszú időket éheztem... Már csak a gondolat is kínzó, nem igaz? - vigyorra húzódnak elszíneződött ajkaim, ha csak arra gondolok, hogy Bubit akár egy napra is elzárná valaki. - Vajon magadat is képes lennél felzabálni? - újabb kacér pillantást eresztek meg felé, ahogy eljátszadozok a gondolattal, ahol a falánksága oly' dühös, haragos és türelmetlen nagyságokba emelkedik, hogy eszét vesztve önmagát kezdené felfalni. Mesés látvány lenne, az már biztos!
- Ha már itt tartunk, én egy napra szívesen a bőrödbe bújnék. Oda be! - érintem meg egy ujjal a gyomrát sejtelmes mosollyal, s már sejtheti, hogy direkt húzom csak az agyát. Hiába, mindig is élvezettel néztem a tombolását, azt az édes brutalitást, mellyel olyan különleges módon tudott végezni másokkal, hogy majd' a könnyem csordult belé. Nem mintha most szükség lenne a közjátékaimra, hiszen látom a tekintetében a vad csillogást, mely hamarosan úgyis robbanni fog. S én az első sorból akarom nézni! A szemem közben útnak is ered, már csak apró lábaknak kellene kinőniük belőle, hogy tovább szaladhasson.
- Hol marad az élvezet, ha olyan könnyen adnám magam? Ezért a testért meg kell küzdeni, több évszázada rohasztom már magam. Mint egy jó bor, olyan vagyok! - nevetek fel, s ahogy húzódik az arcom, kissé groteszk látvány nyújt a szemem helyén tátongó lyuk, mely mögött épp olyan élettelen, szürkés-lilás-feketés belsőségek vannak, mint amilyen külsőre is. S ha ez nem lenne elég, nem csak a kukacok rágják a húsom - melynek egy példányát időközben zsebre vágtam -, de még az erdő is itt kellemetlenkedik. Nem jó érzés, ahogy a növény mindenembe szép lassan beférkőzik, s mivel nekem nincs túlságosan hosszú kezem ahhoz, hogy mélyen lenyúlhassak a torkomba, így készségesen tátom el a számat, hogy Bubi lejuthasson. A hosszú ujjai hamar elállják a levegő útját, így pillanatokon belül halk, fuldokló hang szakad fel belőlem, én mégis ráfogok szabad kezemmel a csuklójára, hogy kicsit lejjebb toljam azt. A hatástól ép szememből megindul egy szürkés könnypatak, a nyáltermelésem beindul, s a levegőhiánytól az állkapcsom automatikusan is kicsit erősebben ráfeszül a kezére. Mikor húzni kezdi a növényt, érzem, ahogy kegyetlenül szakítja ki a húsomból azt, hiszen már túl mélyre fúrta magát bennem, túl erősen kapaszkodik a húsomba és a csontomba. Ahogy pedig kitépi azt, amellett, hogy a fogaim könnyedén felhasíthatják a bőrét, apró cafatok landolnak a földön mellette. Érzem, hogy van még bennem bőségesen, de legalább ez már nem kaparja tovább a torkom. Köhögök hát párat, s közelebb nyújtom a szemem a szájához.
- Csak tessék, mindig szívesen nézegetlek belülről. - enyhén felágaskodok előtte, miközben figyelem minden apró rezdülését, ahogy elveszik fogain túl, ahogy lejjebb csusszan, ahogy mozdul a torka... Halk sóhajjal rakom magamban össze a két képet, a külvilágit s azt, amelyik ott van benne, amelyikkel őt, s amelyikkel önmagam látom.
- Ugye, milyen pikáns? - súgom halkan, mikor visszacsúsztatja a kezembe. Én rögtön közelebb emelem az üreghez, s halk cuppanással a helyére illesztem azt, melyből a nyála beteges könnyként folyik végig az arcomon.
- Hmm... - homlokom ráncolva, a távolba révedve veszejtem el ujjam a feketés ajkaim mögött, s elgondolkozva ízlelgetem a nyálát. - Ohh, már értem, miért vagy a szokásosnál is türelmetlenebb! Te szegény... Hát impekre vetemedtél? - csóválom meg a fejem, mikor megérzem a jellegzetes ízt. Az impek eléggé keserűek - én inkább kíváncsiságból, mint mohóságból kóstolgatok -, s nem csoda hát, hogy Bubi ennyire éhes.
- Na várj... - nyúlok a zsebembe, hogy megkeressem a kóborló kis kukacot, ám az eddigre már átrágta magát a köpenyemen, hogy újra visszafúrhassa magát a hasamba. Ám a folyamat nem olyan gyors, így alig csak a negyede jutott át a bőrömön. Újra szétlibbentem hát a köpenyem, s az egyik védőrúna tövénél, a temérdek tetoválással leplezett rúnakavalkád alatt megfogom a kis dögöt, s ismét kiszedem azt magamból. Most azonban nem rakom el, bár egy tanulmányt megért volna, ehelyett odatolom Bubi hatalmas szája elé.
- Egy kis ízelítő. Majd én etetlek. - kívülről érdekes látványt nyújthatunk ezzel a kis közjátékkal, s érzem, ahogy egyre több tekintet szegeződik ránk. Ez azonban megtörni látszik, mikor betoppan az egyik nagymester, aki egy kupacba tömöríti az újakat, s valamilyen ócska beszédbe kezd. A vacsorát pedig lassacskán úgy látszik, hogy elkezdik felszolgálni, ám már most tudom, hogy az én fogamra valót úgyse hoznak. Egyesek elég finnyásak... Halkan morogva figyelem tovább az eseményeket, egyre inkább ráhangolódva Beelzebub késztetésére. Vajon a nyála okozhatja?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Beelzebub


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
50
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 20, 2019 4:54 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Athlan jelenléte némileg enyhíti a csalódottságot, amit a még üres asztalok látványa okoz bennem. Ha valaki nem siet még tényleg magamnak kell megterítenem, mert az éhségemre nem gyógyír a kedvelt démon jelenléte sem, sőt csak olaj a tűzre, hogy a gyomor még szűkebbnek érződik, a beleimre mintha csomót kötne a rothadás nyomai, mely lassan emészti a testét el, ahogy én magam is tenném. Mert ki kell élvezni, jó volna kiélvezni, minden ízében, most mégis meg kell elégednem a látvánnyal, legalábbis egyelőre, amíg nem múlik el a remény, hogy minden egyes ajtónyitódásnál végre a vacsorát hozzák. A türelem erény, amivel még véletlenül sem rendelkezem, hát nem csoda, hogy tekintetem elkalandozik a fiatalok felé, méregetve őket, mint a darab gusztusos húst és bár a mi lehetne, ebből a vacsorából, ha mi ketten kissé átírnánk a szabályokat nagyon is kecsegtető, de ugyanakkor fájó, sajgó sebként húzza a bőrömet.
Szavai vissza csalják figyelmem, hogy újra végig mérjem, sokkal alaposabban, mohóbban és éhesebben, de én még mindig nem találok rajta kivetnivalót, csakis zabálni valót, hát sejtelmes mosolyra húzom torz felhasított ajkaimat. – Így is eléggé kitettél magadért, ha ennél gusztusosabb lennél téged tennélek az asztalra. – és komótosan, lassan fogyasztanám el, a legnagyobb élvezettel, gyönyörrel, amit táplálkozás közben megélek, mert ennyit igazán megérdemel a tiszteletem mellé.
Nyakának roppanására összecsikordulnak a fogaim, majd csattannak, mint egy válaszul, mintha csak az én fogaim alatt roppannának a nyaki csigolyák.
- Engem éppenséggel tökéletesen kielégítene egy vacsora is, ha lenne ezen a vacsorán bármi, amit végre a számba tehetek, mert úgy tűnik, arra még igencsak sokat kell várnom, ha nem magam választok valami nassolni valót. Pedig azt hittem ennyire más ismernek…- bár az is lehet, hogy ismernek ennyire és éppen azért nincs még itt semmi étek, hátha elropogtatok addig valakit, végül is muszáj szelektálni a fiatalokból, de talán nem én vagyok erre a legjobb személy, mert… Én mind megenném. Az újabb roppanása megborzongok, túlságosan kellemes hang, hogy ne reagáljak rá, túlságosan sok emlékem van az ilyen roppanásokról, pavlovi reflexszel indul meg a nyáltermelés, mert ezek után a szakadás következik, a tépés, hogy végre nyelhetek és… Megnyalom a szám sarkát, lusta mozdulattal, hogy ne csorogjon ki ott, ahol nem záródnak tökéletesen az ajkaim.
- Ha lehajolok is elveszíted miattam a fejed. – kacér szavak, némi fenyegetéssel átitatva, de hajlik a törzs, hogy eleget tegyek a kérésének. A bőr megfeszül a gerincen, élesen rajzolódnak ki a csigolyák, fekete szarvaim árnyéka Athlanra borul, mintha a sötétség is elkívánná nyelni, nos nem csoda, hogy itt minden el akarja, hogy mindenki megkívánja, hogy belesajdul az állkapocs, a test sóvárog, az íny pedig viszket. Ilyen közelről, pedig jól érezhető az ájer is, ami bekúszik az orrba, csalogatva von magához vele még közelebb, hogy a közelségem már szinte fenyegető, semmibe veszi a személyes határokat, melyeket a démonok is szeretnek megtartani. Legalábbis egyesek.
A röhögésed visszhangot ver egy másik szájban, hát oda pillantok én is, arra aki megpróbál ebben túlszárnyalni. Érdeklődve vizslatom a fiatal arcot, méregetem, hány harapás is volna, míg elfogy. És te Athlan hány harapás volnál?
- Én mindig csak fogyok, és sosem gyarapodom, hiába eszek meg bármit, ami elém kerül. – rántom meg a csontos vállaimat, hogy tényleg félő, hogy valamelyik csont átszakítja a vékonyka, szürkés bőrt. Az érintésbe belemozdulok, a tenyere alatt feszül a bőr, zsong a vér, amíg a hátamba kerül, s a tarkómba harap a gyanakvás, még sem mozdulok, sőt szemem is lehunyom, mint a megszelídült fenevad. A gerincem roppan, ahogy a tenyere alá nyomom a lapockáimat, bordáim alatt kissé meglódul a szív, bár lehet, az a gondolattól ver szaporább ritmust, hevesebb taktust neked, ahogy elképzelem, hogy ráharapok arra a kíváncsi kezedre, leharapva csuklóból, meg sem rágva, csak nyelve. – Szívesen lefaragok belőled, ha nem vagy elégedett az alakoddal. – bár ez a faragár lehet, inkább rágás, de hát ismer tán már ennyire, hogy tudja, hogy szívesen, olyan nagyon szívesen megenném. Ismersz, ugye Athlan? – Én nem tökéletes vagyok, hanem veszettül éhes, nem bírom már sokáig. – sötét jóslat ez, mert bizony, a nem soká túl hamar elérkezik és akkor valaki, sőt lehet több valaki is, de meg lesz evődve. És nem feltétlenül ama pajkos értelemben, amit szeretnek.
- Athlan, a két legősibb szükséglet a szaporodás és a táplálkozás, nem csoda, hogy testvérek, de én mindig kedved kapok egy kis harapáshoz és azt nem igazán élvezik, ahogy én harapok, szóval nem lennék jó kéjdémonnak. – a kacér pillantás még sem hatástalan, de talán csak mert Athlan valóban elmenne kéjdémonnak, bujaságnak, kísértőnek, hiszen engem is kísért, csábjait nehéz kiállni, pedig sosem kínál igazán, csak kecsegtet, húz és von, játszik, ahogy, amilyen kedve tartja, én pedig partner vagyok ebben, aztán majd leharapom valaki más fejét, mert az övéért akkor is kár volna. – Ohh ez hízelgő, bár a véleményeddel egyedül vagy szerintem, nem hiszem, hogy sokan akarnának az én helyemre pályázni, de ha mégis…- sajnos nem fog túl sokáig élni a vetélytársam, hogy valódi fenyegetést jelenthessen.
Figyelem a köhögést, ahogy szinte a szemeim előtt agonizál, majd a szeme elgurul. Kellemes kis közjáték, legalábbis számomra, bár nem mindenkinél aratott osztatlan sikert, kiegyenesedve várom, hogy visszatérjen, míg újabb sóvárgó pillantásokat vetek az üres asztalra. Rémes és kiábrándító.
- Sajnálom, de eléggé magányos lettem volna nélküled itt, így is magányos voltam. Engem is kielégületlenül hagytál, most én is álljak bosszút? – vicsorgom, míg a tenyerében lévő szemét figyelem, majd, ahogy elhajítja a fekete növénykét. A kérésre szemem sem rebben, ahogy a üresen tátongó szemgödrét vizslatom, oda kívánkozom a lyukba, de csak hatalmasat nyelek, majd ahogy nyitja a száját a torkára nézek. A sötét torokban, valami tekergődzik. – Lehet kellemetlen lesz. – mozdulok közelebb, balom megragadja a fejét, a hüvelykem körme bekúszik az üresen marad szemgödörbe, oda nyomódik a puha húshoz, míg fogásomat többi ujjam hátul biztosítja a tarkójára és fejébe éppen csak belemártva a körmeim hegyét. Jobbom ujjai furakszanak a szájába, finoman megérintik a hívogató nyelvet, lekúsznak a torkán, elfullasztva, elzárva a levegőtől, míg leérek és összecsippentem ujjaim közé a növényt és kifelé kezdem húzni, először csak játékosan érdeklődve, hogy meddig szőtték át a testedet, de aztán hirtelen kitépem az egészet, hiszen ezt kérted tőlem, még akkor is, ha fáj. Eresztelek, tenyeredből kikapom a szemgolyód, hogy fürge nyelvem rátekeredve nyalja, bár érdes, hiszen a csontokat kell tisztára nyalnia a hústól, nem mások szemének világát, de, milyen szívesen a számba venném, és….
- Nem gond, ha meg kell nézned belülről egy kicsit ugye? – azzal eltátom hatalmas számat, hogy betoljam, torkomon látszik, hogy csúszik lefelé a golyóbisod, hogy szorul mohón köré a torkom, hogy lefelé húzza, egészen a gyomromig, de mély levegőt veszek, öklendezni kezdek, hogy végül kifelé induljon, és a tenyerembe sokkal több nyállal érkezzen vissza, majd kissé csalódott arccal adom vissza. – Muszáj ennem valamit, Athlan. – ellentmondást nem tűrő a hangom, morgós. Mert lejárt az idő, minden türelmem elfogyott. Ennem kell.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
151
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 20, 2019 12:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Talán egy kissé elhamarkodottan kezdtem el szítani magamban a gyűlöletet, hiszen bevallom, Bubi lett volna az utolsó, akire gondoltam volna egy ilyen ócska, szórakozásnak aligha mondható, magamutogató és erőfitogtató szennytelepen. Ám tessék, a csontos kis teste itt van, s egyből felértékelődik az egész bolondság, már ha csak a közös múltunkra visszaemlékszek pár pillanatra. Hányan mondták, hogy minket még a Pokol kénköves bugyraiban is bűn összezárni... Ez valójában persze bók, hiszen maradandót alkotunk együtt, vagy épp pont, hogy elvettünk. Mi. Ketten. Idősek és tapasztaltak, akik fiatalként sem voltak ekkora ostobák, mint ezek a hitványok, akikkel szánalom egy jelző alatt démonként létezni. Miért nincs egy olyan hely, ahol élnek az olyanok, mint mi ketten, s egy tömegsír, ahol egymás hátán kell csúszniuk ezeknek a senkiknek? Szép is lenne, szép álom.
- Nem gyűlölködtem volna, inkább mondjuk megpróbáltam volna jobban kinézni a tiszteletedre. - bólintok felé nagyképűen, bár ahogy felfelé emelem a fejem, egy erőset roppan a nyakam. A mellkasáig is alig érek fel, s a testem nem éppen a legjobb állapotában van jelenleg, hiszen már csak azért sem törtem magam azon, hogy emberibben nézzek ki azután a mennyei - haha - félév után ott az erdőben. Ó, azok a gyökerek és ágak, milyen élvezetes is volt, ahogy átszőtték mindenem! Mondom mindenem...
- Hogy teljesen őszinte legyek, én sem pont erre számítottam. Reméltem, hogy a "vacsora" alatt valami egészen mást értenek, de hát nagy csalódás, hogy éppen az, mint amit beharangoztak. Vacsora. - gúnyosan, lenézően és arrogánsan ejtem ki az utolsó szót, s ennél magasabban csak Bubi hordhatja az orrát, de hát közülünk senki sem érhet fel hozzá és a nagyságához. Ahogy felpillantok, megint roppan egyet a nyakam, s felszisszenve, recsegve tolom azt vissza alapállapotba.
- Mi lenne, ha lehajolnál hozzám? Hajnalra el fogom miattad veszíteni a fejem... - röhögök fel hangosan, erre egy mellettünk levő kisebb társaság egyik főszólója is hangos, "ördögi" kacajt hallat, hogy megpróbáljon felülmúlni. Értetlenül pislogok felé, s a mosolyom egy sóhaj kíséretében hamar visszakúszik a helyére. Tényleg azon versengünk, hogy ki tud pokolibban röhögni?
- Ohh, köszönöm! Te sem panaszkodhatsz, talán fogytál? - azzal oldalra nyúlok, s megtapogatom jó alaposan a csípőjét. - Micsoda alak! Irigyellek, komolyan. Nekem is le kéne egy kicsit adnom a felesleget. - mögé lépkedek, megfogdosom fent a lapockáit, megkerülöm, majd végigzongorázok a bordáin, s végül újra megállok mellette. - Túlságosan is tökéletes vagy, mint mindig. - bólintok nagy vigyorral, bár a feketés ajkaim inkább taszítóak, mint olyanok, melyekkel bárki együtt kacagna. Köszönöm, de ezekkel a hitványokkal nem is osztanám meg az örömöm. Hümmögve hallgatom közben Bubit, s megsimítom az állam a kérdésére.
- Jaj, mit játszod magad, te is kéjdémon akarsz lenni titkon, én tudom! - nézek végig rajta kacéran. - S különben is, hamar rájönnének, hogy az milyen szörnyen unalmas. - vonom meg a vállam. - Az ilyen torkos népségek, mint te, sokkal izgalmasabbak. Kellemeset a hasznossal! - bólintok úgy, mintha valami hatalmas bölcsességet mondtam volna. Hiába, a fiatalok mocskosul le tudnak korlátozódni arra, hogy kéj, harag, s minden ilyen ostobaság. Mert az jó. Mert azzal ki lehet tűnni. Egy senkiházi akkor sem tudna kitűnni, ha ő maga lenne Lucifer.
Már épp ajánlanám fel, hogy mi lenne, ha elütnénk valami hasznosabbal az időt, ám az első betűnél már megakadok, s egy erős köhögési roham jön rám, minek következtében feketés lötty zúg ki a számból, s az erőlködéstől hirtelen kipattan a bal szemem, s elgurul ahhoz a mihaszna társasághoz a közelben. Egy pillanatra csend lesz, s ez egészen addig kitart, amíg oda nem lépek, s haragosan fel nem kapom a fakó szemem, mely szépen összeszedte a mocskot a földről. Bubi mellé visszalépve próbálok rálehelni, ám ehelyett sikerül ráköpnöm egy felszakadó, apró, fekete gyökeret, mely amint a szememhez ér, megpróbálja belefúrni magát.
- Ha még hagytál volna egy fél évet rohadni, sikerült volna meghágnom azt az erdőt a magam módján. De most nézd meg! Kielégületlenül hagytam, és most bosszút akar állni a szajha... - biccentek a fekete növény felé, melyet megfogok, s oldalra hajítok, ezzel egyetemben pedig felemelem Bubi felé a tenyerem, benne a zöldes szemgolyóval. Kicsit meglötyögtetem azt a kezemben, de halálosan komoly képet vágok közben.
- Leköpnéd nekem? Mert rohadtul semmit sem fogok látni ettől a sötét mocsoktól. - ekkor a másik kezemmel megütögetem a tüdőm, s halkan, morogva köhintek egyet. - S ha már itt vagy, nem húznád ki ezt belőlem? Szörnyen idegesítő, ahogy kaparja a torkom! - azzal eltátom a szám, ujjammal felé bökök, s a nyelvem mögött ő is jól láthatja, ahogy ott mozog valami fekete növényszerű dolog, mely még az erdőből maradt bennem, s most alattomosan próbálja tovább rohasztani a testem. Sikerrel. Bubinak úgyis hosszú ujjai vannak, miattam aztán meg is eheti a kis dögöt, ha végre megszabadultam tőle...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Beelzebub


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
50
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 14, 2019 2:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Már a folyóson hallani őket. Idegesítő pusmogásuk olyan, mint a folyton dongó legyek a döghús körül, melyet el kell hessegetni, vagy lecsapni, hogy ne kergessenek az őrületbe. Magamnak köszönhetem, legközelebb talán a vacsora említésénél nem kalandozok el, nem fut össze a nyál a számban és nem képzelem el a kielégítő érzést, ami közben borzongatja a bensőt, bár ez a kielégülés is éppen csak röpke pillanat, hamar elmúló, de annál inkább vágyott érzés. Megint elkalandoztam. A vacsora annyira kecsegtetőnek ígérkezett, hogy elsiklottam az apróbb, de jelentőségteljes részletek felett. Nem ringatom magam hiú reményekbe, hogy amúgy élvezetes lesz az este, ha csak nem teszek érte. A fiatal démonok még úgy riadnak meg mintha halandók volnának, még nem vedlették le teljesen azt, akik voltak, úgy kapaszkodnak azokba az emlékekbe, mint a kisgyermekek az anyjuk szoknyájába. Szánalmasak. Valahogy hiába a kínzás, a valójuk módszeres lenyúzása, azt hiszik, ha megszabadultak a szenvedéstől onnan folytathatják a nyomorult kis életüket, ahol abbahagyták, csak erősebben, hatalmasabban, hiszen nem véletlenül adták el a lelküket.
Abnormálisan hosszú karom, mely a térdem alá is leér, mozdul a hatalmas kézzel, hogy körmöm végig karcolja a köveket, míg haladok, hogy némileg elnyomjam az idegesítő vigasságukat. A két őr mellé érve fintorba rendeződik az arcom, míg szurokszín szemeim vizsgálgatják őket, meg sem rezzennek a torkos pillantástól, ami dicséretes, bár elrévedő gondolataim körülöttük köröz, mint kiéhezett ragadozó. A tudatlanság áldásos, avagy az, hogy figyelmen kívül hagyják a mustrálást, de végül tekintetem új préda után keres, így állapodik meg, időzik hosszabban a pokolkutyákon, akik morogva acsarognak rám. Hasított szám, mindig olyan mintha vigyorognék, éles fehér fogak villannak éhesen rájuk, vörös nyelvem megérinti őket kissé izgatottabban. A pokolkutyák ízletesek, ha odabent nem akad semmi fogam alá való, akkor... ám bizonyára akad bent finomabb falat. A gyenge elhullik az erősebb által ez az élet és a halál rendje is, ez itt sincs másképp.
Belépve hirtelen lesz csend. Egész hízelgőnek találhatnám a rám tapadó szempárokat, majd a halk pusmogást, mi lassan kap szárnyra a teremben és hála a teremnek úgy hangzik, mint valami monoton mantra, egy fohász. Meglepettségüket talán külsőm okozza, hórihorgas alakom nem éppen tükrözi a torkosságom. A hamuszín bőr szinte a csontjaimra simul, hát csupasz mellkasomon jól kivehető a bordakosár, a kiálló gerinc. A csípő csontom kiszögellése is éles, szinte félő, hogy a csont átszakítja, hasítja a vékonynak tetsző bőrt. Inkább tűnök éhezőnek, mint falánkságnak. Unottan tátom el hatalmas számat, amibe egy emberi koponya is elfér, mert állkapcsom roppanva ugrik ki a helyéről. Mintha iszonyat lenne egyesek szemében, nem pedig csodálat. Vajon zokon vegyem máris, vagy, adjak még nekik egy kis időt. Mozdulok beljebb a teremben, finoman surrog a bordó basa nadrág kellemesen selymes anyaga, mely elrejti a vézna, esetlennek tűnő lábaimat,  hogy az asztalra pillantsak, de csalódottan mozdítom a fejem, az ég felé meredő szarvaim fenyegetően hasítják a levegőt. Mert még nincs ott semmi. Semmi előétel? Nekem kell kiszolgálni magam? Vacsorásról volt szó. Gyomrom éhesen reszket a bensőmben, de a kordulásának hangja nem hallatszik, csak én hallom panaszos vinnyogását, a sikolyait. Valószínűleg rossz kedvemből és csalódottságomból valami kipárologhat a szürke bőrről, hogy intse a veszedelem szagával a fiatalokat, akik elkotródnak a közelemből, hosszú kartávolságomon kívülre. Bölcs döntés, de hasztalan, ha mégis kedvet kapok az egyikhez. Fogaim összecsikordulnak, egymáson őrlődnek, nem mások csontjait, kezdek feszült lenni.
Kihűlt lélegzet szalad csupasz hátamon, hogy lapockám  belemozdul a suttogásba, míg a bőr borzongva reagál a kísérteties hangra. Menekülj? Azonban a hang tulajdonosa is hamar mellém érkezik, míg tekintetem rátapad és az intelem viszonzása ott pislákol a kopogó szemekben, mintha csak visszhang volna. Menekülj!
- Milyen hízelgő, ha tudod, csak két napig gyűlölködtél volna? - villannak rá jó kedvűen a fogak, amíg kuncogok. - Nos, bevallom a vacsoránál kissé elakadtam, de egyből te jutottál eszembe, amikor megkérdezték kit szeretnék magam mellé. Bár én nem ilyen vacsorára számítottam. - mentegetőzve pillantok a fiatalokra. Elég zsírszegény a felhozatal. - Ínycsiklandozónak tűnsz, mint mindig. - bár tőlem ez legalább annyira bók, mint fenyegetés, hát nem pillantok újra rá, mert van itt elég, akit kedvem szerint felfalhatok és nem is nagy veszteségek. A fiatalok zsengék, porhanyósak még, ízre sem itatja még át őket a kénköves pokol füstöt levegője, ahogy a tűz sem szárította ki őket eléggé, hogy kemények legyenek és erősek. Gyengék. Feláldozhatóak. Érted igazán kár volna Athlan, bár egy kis kóstolóba még senki nem halt bele. Mert azért még mindig gusztusosabbnak tűnsz, mint ők, de hát a torkosság ne válogasson, ha enni kell. - Szerintem nem szenvedtek még eleget. - állapítom meg elnézve az arcokat. A démonok, akik lélekkel rendelkeznek valahogy nem tűnnek oly vérszomjasnak és veszedelmesnek. Athlan kivétel közülük, de nem sok ilyen kivétel akad. Kedvelem a társaságát, jókat mulattunk és mulatunk együtt, valahol tán tisztelem is, de attól még elárulnám és megenném, az első kínálkozó alkalommal. - Szerinted hányan álmodoznak, hogy bujaság helyére léphessenek? Mindenki kéjdémon akar lenni.- jegyzem meg undorodva, amíg így jár a szám legalább nem máshogy.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
151
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 9:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Ha ötszáz évvel ezelőtt Atyám olyan ostobaságokkal riogatott volna, hogy nekem "hivatalos" összejöveteleken kell majd részt vennem, mint az egyik rangidős démon, jól képen röhögtem volna, hiszen ha számításba vesszük, hogy hogyan léptem ki a földi sápadt és rothadó testemből, akkor sejthetné, hogy az ilyesmik engem hidegen hagynak. Nem fitogtatom mások előtt az erőm, hiszen nincs szükségem megbecsülésre, sem arra, hogy féljenek tőlem, hiszen nem éppen ez elégíti a hataloméhes énem... Jobban járt volna mindenki, ha nem mozdítanak el abból a pusztulatos erdőből, ahol már lassan fél éve ücsörögtem. Benőtt a talaj hűvös, feketés és zöldes árnyalatú erezete, mely elkezdte zabálni a testem, behálózva a húsom szép lassan, beszökve a csontjaim mélyére s az agyamba, lassan és óvatosan rágva mindenem, hogy közelebb férkőzhessen az elmémhez, hogy aztán... Huss! Nem tudhattam meg, mi lett volna, ha tovább rágnak a gyökerek, hiszen Atyám olyan erővel tört az elmémbe, hogy mindent elrontott. Az érhálózat hamar visszahúzódott, s mit sem ért az elmúlt nyugalmas félév s késztetés, hogy eggyé váljak az erdő lelkével. Mire feleszméltem, s kinyitottam a szemeim, már csak egy ugyanolyan rengeteg volt, mint a többi. Kiábrándító.
Most pedig örülnöm kellene ennek a sok nyomorult senkiházinak? Persze, tudom én jól, hogy egy mester-tanítvány kapcsolat nem csupán abból áll, hogy ő adja a tudást, én pedig azt szívom befelé, hanem olykor a szánalmas, hozzá s az idejéhez nem méltó dolgok rám maradnak. Mint például ez a mostani éjjel - mely elvileg nem is teljesen Atyám fejéből pattant ki, hanem úgy ajánlottak engem -, mely miről is szól pontosan? Mutassam meg egy másik felemmel együtt, hogy milyen egy több száz éves démonnak lenni... Nem, ezek nem az én szavaim. Ezek a hitványok alig egy éve lettek csupán a Pokol lakói, s egyszerűen nem haladnak semerre. Mester kellene melléjük, de képtelenek elismerni, hogy ők egy senkik. Még. S amit hallottam róluk, ezzel a mentalitással sokra nem is fogják vinni idelent. Sajnos kevés az olyan, mint például jómagam s a másik, aki minden bizonnyal épp úgy örül ennek az estének, mint én. Az olyanok, akikkel lehet valamit kezdeni, erősek, s nem egy ostobán csapongó pokolfattyak, akik alig élnek pár évet. Ugyan azt még nem tudom, ki érkezik mellém, de... Ha elképzelem a helyzetet, ahogy az egyik Nagymester minket hoz fel példának arra nézve, hogy mutassuk meg, mit tudunk... Muszáj elmosolyodnom. Már csak azon is, hogy idelent is ilyen hányingert keltő komolyság van. Nem vagy méltó démonnak? Akkor pusztulj. Nem még itt szerencsétlenkedni a fiatalokkal, akik azt hiszik, hogy a nyakukba szakadt a hatalom...
Nagy sóhajjal lépek hát tovább a kikövezett úton, mikor megpillantom az egyetlen kellemes dolgot ebben a mai napban. E helynek különleges varázsa van, hiszen a kéz alakú szikla, melynek a csuklójánál levő repedésből varázslatosan bugyog a vér, mely vízesést formál s alant patak képében csordogál tovább... Felemelő. Legalább nem egy lepukkant, szánalmas helyen rendezik meg a vacsorát, így ha mást nem is, legalább ezt megpróbálom értékelni. A bejárathoz érve elhúzódik előttem a vöröslő zuhatag, átlépek rajta, de mikor meglátom a két őrt egy-egy pokolkutyával a bejárat mellett... Muszáj felröhögnöm. Hangosan, öblösen, hogy aztán a pillanat tört része alatt húzódjon vissza a mosolyom. Ez olyan kiábrándító. Komolyan. Szánalommal telve nézek végig a két démonon, majd egy újabb sóhajt eresztve belépek a kőkapun egy kör alakú terembe, melynek végében egy mozgó lejáró van a mélybe. Belépek oda, amaz megindul lefelé szélsebesen, s hamarosan már odalent lépek ki egy széles folyosón. Körben nevesebb démonok arcképei s szobrai a falon, híres csaták megelevenítve mindenhol... Miért? Miért nem jöhettünk össze a pusztán, miért kell ilyen hivatalos ostobaságot rendezni a fiataloknak? Felfordul a gyomrom, bár ezek a negatív, förtelmes gondolatok megakadnak egy pillanatra, amikor a folyosó végén megpillantok valakit hátulról. Olyannyira szíven üt a látvány, hogy még arcomra is egy vigyor telepedik. Megállítom hát a lépteim, belesúgok a tenyerembe, majd nagy levegővel Beelzebub felé fújom azt hátulról, hogy úgy érkezzen meg felé, mint valami kísérteties suttogás. Bizony, ilyet is tudok. Majd villogok is vele kicsit...
- Meneküüülj, meneküüülj! - hallhatja meg a mély suttogást, bár hamarosan már én is odasuhanok mellé, s széles vigyorral állok meg. Kezeim a derekamon körbeölelő vastag kötélre fektetem, mely összefogja a földig lógó, fekete köpenyt. Már csak egy valami hiányzik innen, mégpedig az én egyetlen patkányom, akit Atyám elkobozott arra az esetre, ha esetleg mégis meggondolnám magam az estét illetően...
- Ha közlik előre, hogy te leszel a másik rangidős, nem gyűlölködöm végig az utóbbi három napot. Merem remélni, hogy nem te ajánlottad fel, hogy én legyek a másik! - feketés, lilás árnyalatú ajkaim közül hamar felvillannak a fogaim, ahogy vigyorgok felé. Bár a szánalmas kacaj és hangoskodás a csarnokból hamar visszarakja a helyére a mosolyom, hiszen tévednek, hogy ez a mai este a züllésről fog szólni. Vagy legalábbis nekik biztosan nem...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Online
Athlan


Creaganthal-vízesés - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
151
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 8:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 48 felhasználó van itt :: 20 regisztrált, 0 rejtett és 28 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/2
Angyal
5
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
6