Creaganthal-vízesés

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 14, 2019 4:29 pm
Következő oldal


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Ugyan, barátom, csak azt ne mondd, hogy mindig figyelsz azokra a finom mozdulataidra! Nem éppen a gyengédségedről vagy híres, ez a test pedig felettébb törékeny tud lenni, ha úgy érnek hozzá... - bökök a mellkasomra egy felettébb ártatlan mosollyal. Tény s való, hogy alapból nem kellene törékenynek lennem, ám olykor megesik, hogy csak hagyom, hogy a pokoli természet felemésszen, hogy bekússzon a húsomba és a csontjaim mélyére, hogy magával ragadja belőlem azt az életnek nem mondható életet, mely egybetartja ezt a vázat. Ez volt a célom az erdővel is, meghágni és magamévá tenni, egybeolvadni vele és szétáradni benne. Ezért sem vagyok most éppen a legjobb formámban, hiszen egy kis részem még ott van, ő pedig itt bennem. S haragos, nagyon haragos.
- Ohh, mindig elfelejtem. Pedig aztán emberibb vagy, mint ezek itt. - kekeckedve sandítok felé, hetykén megrántva a vállamat. - S mondd csak, hogy van Apu? - röhögöm el magam, mikor Luciferre célzok. Minden okom meg lenne ugyan rá, hogy tartsak tőle s az égig magasztaljam őt, ám talán Beelzebub is emlékezhet rá, hogy sosem viszonyultam úgy hozzá, mint például ezek a talpnyaló újoncok. Nem vágyom a dicséretére, az elismerésére, sem semmire, ami tőle származik. Jobb, ha távol maradok tőle, a csatáitól s az ügyeitől, valahol megbújva a félhomályban, csak néha kimerészkedve onnan. Mint például ma is. Néha bele kell vetnem magam a többi közé, hogy rájöjjek, mennyire undorodom tőlük még mindig. Ez a torkos népség kivételt képez, ő az egyike azon ritka példányoknak - akiket egy kezemen meg tudnék számolni -, akik nem untatnak, s még érdeklődést is mutatok irántuk. Hiába, finnyás egy mocsok vagyok, nem egyszerű a kedvemre tenni. Közben látom a kíváncsi tekintetet, mely engem fürkész, mire egy ábrándos sóhajt eresztek a levegőbe.
- Nem volt kellemes emberként létezni. Gyengén és kiszolgáltatottan, beleragadva egy átkozott testbe... Szó szerint, barátom. - vonom fel a szemöldököm egykedvűen. - Azért adtam el a lelkem, hogy szenvedést és halált hozzak a falumra. S bár egy hónapot kaptam csupán, hogy kiélvezzem a pestis gyönyörű rontását, egy perccel sem kellett több idő. Nekem itt a helyem. A születésem pillanatában már itt kellett volna lennem. - némi dac és némi keserűség, melyeknek kicsiny morzsáját még mindig hordozom magammal. Hiába, nehezen engedem el a múltat, de hát nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.
- Bujaság élvezné, ha pokolkutyák rontanák meg. Szerinted nem fajtalankodott még a dögökkel? - elképzelni mondjuk nem áll szándékomban, az én vágyaim jóval korlátozottabbak, mint azé a szerencsétlené. Vagy inkább nyitottabbak? Attól függ, honnan nézzük. A sugallataim viszont nem éppen arról tanúskodnak, hogy bármi korlát lenne bennem, ami visszafogna, hiszen a ki nem mondott szavakkal tudom jól, hogy a torkos barátunk egyre feszültebb lesz.
- Ugyan, ha nem lennék óvatos, már rég halott lennék. - szélesebbre kúszik a mosolyom, mikor erősebb lesz a szorítása a csuklómon, de hát magamnak akartam, nem igaz? Elhívják őt ide, s elvárják, hogy nyughasson? Ezt senki sem gondolhatta komolyan. Főleg nem én...
- Az éhséged nem ösztönöz tán tombolásra? Amikor annyira elönti a tested a sóvárgó kín, hogy még saját magad is széttépnéd hevességedben? Ehhez mondjuk az is kell, hogy ne kapd meg azonnal, amit akarsz, és elárasszon az édes türelmetlenség... - vonom fel sejtelmesen az egyik szemöldököm. - Mondd csak, képes volt valaki neked ellent mondani? Pontosabban, volt olyan, akinek sikerült is? - hatalmas démon, ezt mindenki tudja. Ám még az ilyeneket is ki lehet cselezni, ha valaki ügyes.
- Mikor lettél te ilyen romantikus? Megdobogtatod az oszló szívem! - sóhajtom halkan, s ahogy lecsusszan a kezem a szarváról és elhajolok tőle, rásiklik váratlanul a tenyerem a kézfejére, úgy húzom azt a mellkasomhoz óvatosan. Szebb lenne, ha teljes csend övezne minket, nem pedig az ostoba kacajok és hányingert keltő eszmefuttatások.
- Érzed? - nem zakatol, nem ver hevesen, aprón és erőtlenül zörög, ami nálam nagy szó. Eleve nem is lenne szükségem arra itt lent, hogy bármim működjön, hiszen mágiával anélkül is egyben tudnám tartani magam, hogy bármiféle emberi funkciót mutatna a testem. Mégis olykor jó feléleszteni a rothadást, jó újra érezni, ahogy a kiürült folyosók megtelnek a folyékony romlással. A szívem azonban most pumpál, lágyan és finoman, azt a feketés vörösséget, melyet ma csak neked élesztek fel, drága barátom. Pár pillanat múlva elengedem a kezét, s mintha megint csak nem történt volna semmi, úgy pislogok körbe a teremben.
- Remek választás! - emelem vissza felé a fakó szemeim, s hümmögve nézek végig rajta. - Vajon milyen lehet a te ízed... - simítok végig az államon eltöprengve. - Te mindenkit megkóstolsz, na de téged kóstoltak-e már? - már megint az a fránya ártatlan pillantás, mellyel mintha csak egy egyszerű kérdést tennék fel. Ám én sosem eresztek el egy szót sem úgy a levegőbe, hogy ne ültetnék bele mögöttes tartalmat.
- Ugyan, barátom, ne becsüld alá magad. Nem maradsz az adósom, ebben biztos lehetsz... - egyik szemem összébb húzom apró, alattomos kacsintásra, mintha sejtetni próbálnék valamit a jövőre. Ő pedig tudhatja jól, hogy nekem mindig vannak terveim. Sose hagynám magunkat unatkozni...
Élvezettel nyögök fel, mikor a karma átfúrja magát a bőrömön, én pedig automatikusan végighúzom rajta a nyelvem. Érzékelem közben a feszült csendet, a kérdő összesúgásokat, hogy vajon most mi lesz, ha a két főfogás egymás ellen fordul. Ám a szélesedő vigyorom nem éppen arról tanúskodik, hogy Beelzebub ellen akarnék fellépni. Sokkal inkább... Élvezném, ahogy szakad a bőr s lecsorog a torkomon a romlott vérem? Az újoncok még túlságosan is tapasztalatlanok ahhoz, hogy az elméjük átfordítsa a külső behatásokat. Nekem sikerült a sok évszázad alatt, de még mennyire! Elnyújtott sóhajjal simulok rá a teljes pánikban heverő áldozati bárányunkra, kissé a lábai közé férkőzve, megtámasztva magam a vállai mellett.
- Azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy a te kajád az én kajám is... - ahogy lejjebb csúszik a köpeny, enyhén megmozdítom hátra a vállaimat, hogy a hátam és a gerincem halkan roppanjon. Tudom még fokozni, minden pillanatban képes vagyok rá!
- Szerintem vagyunk... - s ebben a pillanatban hajolok közelebb az arctalan újonchoz, enyhén szétfeszítem állammal a száját, ahova beférkőzve mohón harapok rá nyelvére, hogy amazt némi spriccelő vérfürdő kíséretében kitéphessem a szájából. Ebben a pillanatban, minden bizonnyal érzékelve a helyzet nem éppen szerencsés irányba való haladását, elég sokan a kijáratok felé kezdenek orientálódni. A nagymester már sehol, magunkra hagyott tán már rég... Felemelem hát a kezem az ajtók felé, amik nagy robajjal csapódnak be, bezárva őket velünk. Kár értük... Ja, nem, mégsem.
- Egy harapást? - motyogom a számból kinyúló nyelv mellett, ahogy Beelzebub felé emelem a fejem. - Olyan íze van, mintha egy bárányt meghágott volna Bujaság, és született volna egy fattyuk. Annak pont ilyen íze lenne! - nyögöm élvezettel, s kicsit beljebb szívom a nyelvet a számba, miközben aljas vigyorral jelzem a szarvas démonunk felé, hogy fogy az idő, ha kóstolót akar, el kell bizony vennie!
- Én lennék a legszebb kosztüm rajtad, ez nem is kérdés! - kissé feljebb tolom magam, mintha sóvárognám, hogy azok a karmok a hátamon mélyebbre hatoljanak. Közben édes aláfestés ad a hörgő sikoltás, illetve adott pár percig, hiszen most már kezdi irritálni a fülem.
- Csss, semmi baj! - érintem meg egy ujjal az arcélét furcsa és őrült lágysággal, mintha tényleg nyugtatni próbálnám. Ám a következő mozdulattal már ez az ujjam elveszti gyengédségét, s belefúródik szemgödrébe, hogy onnan könnyed kanalazással kikaphassam a szemét.
- Tudom, hogy nehéz volt visszaadnod. - bökök a sajátom felé, miközben oldalra sandítók. - Ami az enyém, a tiéd is, tudod... - súgom halkan, mire váratlanul szabad kezemet arcom elé teszem, fújok egy nagyot, amit nem engedek ki a számon, hanem hagyom, hogy kilökje a tenyerembe az egyik szemem, melyet belelökök a másikba, s a kettővel együtt elkezdek játszadozni. Kacérkodva lengetem meg Beelzebub felé, hogy elveheti, ha akarja, majd én berakom az újat. Persze, nem adnám ám olyan könnyen, nem tudná csak úgy kiszedni a kezeim közül, sőt! Ha nyúlna felém, akkor megragadnám a karját, hogy hozzám nem méltó gyorsasággal húzhassam közelebb magamhoz. Ha ez sikerül, akkor a pillanat váratlan erejével átvetem hátán egyik lábam, s leejtve a szemeket az asztalra megkapaszkodok a szarvában, hogy felhúzhassam magam a hátára, mintha meg akarnám lovagolni. Ehhez persze az is kell, hogy lankadjon a figyelme vagy éppen hagyja, hogy szórakozzak vele, hiszen könnyedén megakadályozhat bármelyik mozdulatban. Talán ma fordulnia kellene a kockának, s ő lehetne a főfogás?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 31, 2019 10:06 am
Következő oldal



+18

A kérdésre kifejezéstelenné válik az arcom, még a fekete szakadékként tátongó, mindig éhes szemek szurok színéből is kikopik az élet, elmímelve, hogy valóban nem emlékszem. Idézd fel Athlan, meséld el! Szinte könyörög neki némán minden várakozva rátekeredő idegszálam. – Haaaaah? – kérdezek vissza. Tény, hogy nem bánok túl kesztyűs kézzel még vele sem, hiszen az én vágyaim hevesek és képtelenség kordában tartani bármelyiket, de sosem lennék oly balga, hogy egy gerinctöréssel megváltanám egyes részeit a fájdalomtól, hiszen a gerincben lévő idegek érzékeny jószágok. Ohh, nem én mindig azt akarom, hogy érezzék, amit művelek. Minden fájdalmat, kínt, mohó harapást, az össze súrlódás kellemetlen fájdalmát, ami vért fakaszt, hogy megnedvesítse az utat. – Úgy érzem, kissé túlzás eme állítás, vagy csak az emlékeid lettek mohóbbak? Szeretnéd, ha alig tudnád összeszedni magad utánam? – a csábításból kihallatszik a kívánság, akarja, ohh és mondja meg, hogy akarja, ne maradjon titok, mert én annyira akarom, hogy szinte fájdalmasan rezzenek a játékos roppanásokra. És a végén talán eltöröm azt a csodás gerincet, hadd hajoljon az én akaratom szerint. A mohó fények fenyegető izzásával mérem újra végig, mintha ez eddig nem tettem volna sosem, mintha eddig nem jegyeztem volna meg minden ízletesnek tűnő porcikáját, amit a lassan rothadó hús, a múlástól elfogyó, de jól látható izmok, az időtől málló bőr elegye alkot a csontos vázra.
A kérdés meglepetésként ér, azt hittem nyílt titok a legtöbbek előtt, hogy én sosem voltam ember, nem elkárhoztam, vagy adtam el a lelkem egy démonnak, nem én itt születtem, ide teremtettek a mértéktelen éhséggel, ami nem ismer határokat, mert egyáltalán semmi emberség, vagy emberi nincs bennem. Talán nem beszéltünk erről még, bár tény, hogy jelenlétedben egyáltalán nem a beszélgetés az, ami oly gyakran megfordul a fejemben, ahogy most sem arra gondolok, ha szemem el időzik rajtad és a mérhetetlen feketeség elevenen zabál. Zabálna a szám is! Bár zabálnálak!
- Nem, az én testemet itt kreálták, a szenvedés vértől nyirkos földjéből és a kínzó kegyetlen forróságból alkották. Sosem voltam előtte. – billentem félre a fejem, majd érdeklődve pillantok rá, hogy neki vajh mi volt a bűne, hogy ide került, mi volt olyan csábító, hogy eladja érte azt a sötét lelkét egy démonnak.
Sóhajának párja, az én ajkaim között születik, ahogy én magam is elképzelem azt a nyúzást, majd borzongva húzódik ajkam torz mosolyra. – Én nem lennék vele ennyire kegyetlen, csak egy falka pokolkutyával baszatnám meg és tépetném szét. – végtére is a démon legyen kedves a „testvéreivel” még akkor is, ha nem szívleli őket túlságosan. Ám ez a gondolat, ez a kép hamar elsikkad, ahogy szóba kerülnek a testét rágó férgek és az ízek, hogy megkísértve nyelek újra, figyelmeztetően csattan a nyelvem a szájpadlásomon, mint egy korbács, amivel fegyelmezem, mert messzire megy. Messzire mész Athlan. Vajon mit gondolsz, mikor szakad el nálam a cérna, mikor telik meg a pohár, ami félig mindig tele alapból? Ez a célod vajon? Hogy kikeljek önmagamból és olyan legyek, amit ez a test sugall? Hát kezére fogok, ujjaim közé zárom, karmaim jeleimet karcolják a bőrébe, ami néhol egészen megfeketedett már, ő mégis kacéran kínálja többre. Erősebben. Mantrázza a gondolat, szinte hallom kibukni a szádon is a szót, erősebben. Hát szorosabbra fonom körülötted a fogásom, kíméletlenebben markollak, míg a beszédes mosolyod figyelem. – Inkább intelem, bár olybá tűnik, az óvatosság még mindig messzire elkerül. – pedig nálam nem éri meg óvatlannak lenni, jobb résen lenni, minden mozdulatban hátsószándékokat vélni, akkor senkit nem érne meglepetésként, amikor lecsapok.
- Nem törném le a saját szarvaimat, nem Harag vagyok, aki féktelenül tombol és emiatt tesz kárt másokban és saját magában. – mégis résnyire húzott szemekkel figyelem azt a ledér nyelvet, ahogy mozdul, szinte bűvölve, hogy simuljon rá még, koppanjanak rá jobban a fogak. S bár a szarvaimban nincsenek idegek, tökéletesen érezni vélem a hatást, ahogy húzódik a gerinc, mozdul a test közelebb, hogy vágyakozó morranás rezegtesse torkomat. – Tudod, hogy van az…- mentegetőzöm, ám a részletekbe nem megyek bele, hogy miért is koncoltam fel valakit. Rá bízom a fantáziádra.
- De nekem roppantul unalmas lenne, szeretem, ahogy kíntól torzul az arc, ahogy mások sikoltanak, miközben szakad a hús, a csontok roppannak és imádom a rémületet a szemekben. Szeretem, ha éreznek és nagy hatással vagyok másokra. – és ki vetne meg ezért, hiszen mindenki szeret hatással lenni, bár némelyikünk másféleképpen kívánja elbűvölni környezetét, a hatása rabjává tenni, de csak az eszközök mások, a cél ugyanaz marad.
Elgondolkodva merengek, mit ennék meg magamból először, hogy az izgatott kérdésre válaszoljak. – Azt hiszem, a combommal kezdeném. – mondom, bár minden meggyőződés híján, hiszen nem kerültem még oly helyzetbe, ahol nem volt más, amit magamba gyömöszölhetek. Bár az a sóvárgó tekintett több részletet kívánt volna, sejtelmes utalásokat, hogy akad olyan testrészem, aminek aligha venném jobban hasznát, mint a karomnak, vagy a lábamnak, de van annyira hosszú, hogy kényelmesen elérjem.
- Meghódítani, megkóstolni. – dalolom mély hangommal. Fájdalmasan vonaglik meg a szám széle, hisz a hajnal túl messze van, én pedig már így is inkább magamat emésztem belülről. Szándékosan játszol velem? Biztos vagyok benne, ahogy szemem hívod magadra, ahogy a véred alsó ajkamra kened, és én automatikusan nyalom le, hogy érezzelek, élvezzelek. Ne szórakozz Athlan! Az idő végesen fogy, amíg még kordában tudom tartani magam, de ahogy a homokórából is lepereg lassan a homok, úgy itt is vészesen fogy. Elfogy, elfogyok és akkor…
Az öklendezés említésére egészen más kép kerül a szemeim elé őt ismerve, mint amire most utalt, bár lehet a közelében mindig ennyire mocskos a fantáziám.
Megérinti a nyelvem, és az csápként tekeredik ujjaira, hívogatva húzogatja ajkaim, veszélyt jelentő fogaim közelébe, míg úgy dörzsöli a bőrt, mint a dörzspapír, de szerencsére a nyálnak alig érezhető a rajta elhelyezkedő, szabad szemmel láthatatlan kis horogszerű ízlelőbimbók, mik a bőrödbe kívánkoznak akadni, hogy csontig tisztogassák le róla az ujjaidon lévő csekélyke húst.
- Kétlem, hogy nőtt volna, szerintem ugyanakkora, mint mindig. És mi az ára? Tudod, általában ezt előre kell közölni, nem utána, hogy tudjam megtudom-e egyáltalán fizetni neked. Nem szeretek adós maradni. – fenyegetés is lehetne, hogy behajtja rajtam, mégis várakozás telepszik rám, mintha inkább ígéret volna. – Alig várom.
Aztán elborít az éhség által generált vörös köd, s talál magának célpontot, mert vannak szerencsétlenek, akik rosszkor vannak, rossz időben és még rosszabb helyen. A démon, aki az asztalon vinnyog fájdalmasan, vergődik, de senki nem siet a segítségére, mert ez egy ilyen hely. Egyesek undorodva, mások szánalommal nézik és akadnak, akik kárörvendve mulatnak, kuncognak kínjain. A fogaim között tartogatott húst ízlelem, nyöszörgésem és elégedett sóhajom, azonban a szenvedés zaja elnyomja. Athlan nem szívbajos, pedig úgy nézek közeledő kezére, mint egy állat, aki félti tulajdon zsákmányát, hát morgok, hogy belerezonál az egész testem és ez a fenyegető hang visszhangzik a teremben. Ő mégis kihúzza számból a falatot. Hogy van merszed? Megrökönyödésemben később kap utána a csattanó állkapocs, mely kezét vette célba, de már nem érte el, csak fogaim csikorognak egymáson. Elégedetlenül figyelem, ahogy arcához emeli a másik lenyúzott arcot. Szavai szinte alig jutnak be koponyám csontkupolája alá. Csak körmöm érzem az álla alatt, figyelem, ahogy mozog a szája és próbálom leolvasni róla a szavakat, de a húsból fakasztott fekete vércseppek jobban lekötnek. Mélyebbre nyomom benne az ujjam, hogy a nyelve alatt lyukadjon ki, és kampóként görbüljön a fogaihoz, mintha csak egy hal volna, aki horogra akadt. Közelebb rántom magamhoz, nyelvem végig törli idegen vértől és a nyálamtól csatakos arcát. Másik kezem a tarkóján keres helyet magának, hogy a levegőbe emelve az asztalhoz induljak vele, hogy rátegyem a sebesült démonra, aki reszket alatta a fájdalomtól, a kíntól szaporán kapkod levegőért és még mindig nyöszörög. – Húzzad magadra így…- nyomom, szorítom a testét a másik testnek, hogy mellkasuk összesimuljon. Érzed, hogy szenved, hogy mennyire fáj neked? Kihúzom körmöm belőled, de csak, hogy lehúzzam rólad azt az idegesítő köpeny, hogy fedetlen legyen előttem a hátad. – Soha. SOHA, ne vedd el a kajámat Athlan! – harag rezeg számról a gerincére. Azt mondtad nyúzzam őket? – Előbb nézzük meg, én beleférek-e a te féreg rágta bőrödbe, aztán talán megnyúzom neked őket. - fenyegetően rajzolja körbe körmöm a lapockád. Előbb téged nyúzlak meg, hadd próbálgass utána kedvedre. Már, ha marad még benned kedv utána rájuk.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 26, 2019 8:42 pm
Következő oldal


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Valóban nem emlékszel? - emelem felé a tekintetem ártatlanul. - Pedig még a gerincem is eltörted, olyat csattantam! - megint csak enyhén megroppan a nyakam, ahogy visszafordulok a társaság felé. Bár ezt már inkább direkt csinálom, csak hogy még jobban felidézzem benne az elhomályosult képeket. S egy kicsit élvezetből is talán.
- Nehezen szedtem össze magam utánad, torkos barátom... - nem mintha túl sokat ellenkeztem volna, pedig aztán egy épeszű démon nem megy önszántából Beelzebub társaságába, maximum akkor, ha akar tőle valamit. Mert hát lássuk be, kinek lenne energiája - és mi több, tudása - ahhoz, hogy újrakreálja magát? Mellette talán még önmaga sincs biztonságban.
- Te is azért kerültél ide,  mert nem bírtad a böjtöt? - kérdem kicsit kacérkodva, ám annál kíváncsibban, hiszen nem is igazán emlékszek, hogy valaha szóba került, hogy mégis milyen út vezetett minket ebbe a kellemesen meleg katlanba. Sokan ugyan már elfeledték egykori életüket, de én azt hiszem, sosem fogom tudni kitörölni az elmémből a múlt árnyait, hiszen túlságosan meghatározzák a mostani énem. Túl sok rétegből tevődök össze ahhoz, hogy olyan könnyedén lehámozzak magamról akár egyet is. Ahogy pedig múlnak mögöttem az évek, egyre nagyképűbb és lenézőbb leszek, hiszen a tapasztalataim mázsás súlyként rakódnak le rám. Nem véletlenül látom ezeket a végtermékeket ennyire szánalmas, egysíkú romhalmaznak.
- Nézz csak rá! Bujaságnak tökéletes a bőre. Egyszer olyan szívesen megnyúznám... - sóhajtom ábrándosan a levegőbe. - Bezzeg neki nem kell azzal foglalkoznia, hogy kiirtsa a férgeket a testéből. Hmm, lehet, hogy épp ezért borzalmas az íze? - ártatlanul biccentem oldalra a fejem, mintha tisztában sem lennék azzal, hogy miről beszélek, s hogy az jelen helyzetben még inkább felzavarhatja az állóvizet Bubinál. Bár nála mindig csak a nyughatatlan és csillapíthatatlan vihar tombol, mely ugyan enyhülhet, de megszűnni talán sosem fog. Én pedig megint vagyok olyan ártatlan, hogy teljesen véletlenül próbálom őt hergelni. Mitagadás, kedvemre van a vad énje, s az is, ahogy szépen lassan előbújik a rejtekéből.
- Ohh, ez egy felhívás volt keringőre? - pillantok le a hosszúkás ujjakra, melyek a csuklómra fonódnak, s melyekbe még inkább csak beletolom a kezem egy sokatmondó mosollyal, mely felett a fakó tekintetem mintha csak azt sugallná, hogy "erősebben". Ó, ha tudná, hogy az utolsó találkozásunk óta mikkel nem gyötörtem a testem... Büszke lenne rám, az biztos!
- Ha egyszer nagyon bevadulsz, és kézbe veszed a szarvad, gondolj rám is... - rothadó vigyorom közelebb úszik hozzá, s a nyelvem egy halk nyögéssel hosszasan végigfuttatom a szarván. A fogaim halkan koccannak rajta, de végül egy hümmögéssel elhúzódok tőle.
- Valakit nemrég felkoncoltál? Ejnye... - ciccegem, s meglengetem az ujjam színpadiasan, ízlelgetve még a nyelvemen ragadt kellemes ízt. Az én étvágyam Bubiéval ellentétben verseng egy kavicséval, ugyanakkor élvezem a Pokol ízeit, melyekből nem habzsolni akarok, hanem egyszerűen csak megismerni, s magamba szívni azt. Mint azokat a hatalmas, hosszú szarvakat, hogy megtapadjanak a tüdőmön, hogy vért köhögjek tőlük...
- Pedig izgalmas lenne, ha úgy falnál fel, hogy alig venném észre! - csillannak fel a szemeim, s ez csak fokozódik a következő szavaira. - És melyik testrészeddel kezdenéd? Talán a lábaddal, vagy a karoddal, vagy esetleg... Egészen mással? - látványosan végigfuttatom rajta a tekintetem sóvárogva, eljátszadozva a gondolattal, ahogy azok az éles fogak a saját húsába marnak, ahogy tépi, szaggatja önmagát, míg végül talán csak egy száj marad belőle, egy feneketlen száj, mely aztán az én fogaim alatt őrlődik apró cafatokra. Lenne annál mohóbb, minthogy magát a nagybetűs Mohóságot bekebelezzük? Aligha.
- Micsoda gondolatok... Meg akarsz hódítani, barátom? Mert ha így folytatod, istenre esküszöm, hajnalra sikerülni fog! - kuncogok halkan. - Ahhoz, hogy a végtelenségig zabálhass, adnod kell valamit cserébe, hogy ilyen friss és kívánatos maradhassak. Látod? - felé fordulva enyhén felágaskodok, s végigsimítok az arcomon úgy, hogy a körmöm enyhén felhasítsa az államat fedő bőrt. - Már régen kaptam igazi ajándékot... - súgom halkan, s az egyetlen kibuggyanó, apró feketés vérpettyet letörlöm ujjbegyemmel. Lassan indítom meg végül a kezem felé, s végig őt figyelve, egyre aljasabb mosollyal érintem az apró pettyet az alsó ajkához.
- Ezt az ízt? Pedig ezt nem szokták szeretni, hamar öklendeznek tőlem. - megint csak ártatlanul csillogó szemekkel biccentem oldalra a fejem, mintha nem lennék tudatában a tetteim súlyával, s hogy ezzel csak még inkább hergelem őt. Párszor már volt szerencséje ehhez, de kész vagyok tökélyre fejleszteni. Kár, hogy még a mosolyom is rohad...
- Neked nőtt a nyelved? - amint kikúszik a fogai közt, hogy a földről felkapja a torkom cafatjait, egyből közelebb lépek hozzá, s kérdezés nélkül ráfogok a nyelvére, miután az utolsó kis darabkám is a gyomra felé kúszik. Enyhén megszorítom, úgy húzom kicsit közelebb magamhoz.
- Ugye tudod, barátom, hogy ez nem volt ingyen? - két ujjam közt elsimítom, végül leengedem a kezem. - Hamarosan behajtom rajtad... - egy kacér pillantást azért megengedek magamnak a hosszúságán, de túlságosan nem tudok belemerülni, hiszen az események kissé felgyorsulnak, mikor megkezdődik a vacsora. Illetve csak feltételes módban, hiszen a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt megszervezték. Vagy tán pontosan így kell történnie? Lélegzetvisszafojtva lépek egyet hátrébb Bubitól, már nem azért, mert tartanék attól, hogy én is a szájában landolok, hanem mert teljes egészében akarom látni ezt a szépséges látványt. Érezhetően a húrok szép lassan elpattannak a torkosban, s tőlem csupán egy elnyújtott nyögésre futja, mikor a velőt rázó sikolyok gazdája az asztalon landol. Tessék, balga dolog volt azt hinni, hogy a démonok hatalmasok és megrendíthetetlenek... A figyelmem azonban egyelőre alig pár pillanatra köti le csupán az arctalan, hiszen valami más sokkal inkább kezdi izgatni a fantáziám. Nem véletlenül lépek hát vissza Bubihoz, felágaskodok, majd ujjaimat a szájába tolom, ha hagyja, s kikapom onnan a precízen lehántott bőrdarabot. Ha sikerül, úgy önfeledt mosollyal illesztem az arcomhoz, nagyot szippantva bele a frissen lenyúzott bőrbe.
- Te jó ég... - rökönyödök meg egy pillanatra, mikor nyelvem a száján át kiszökik, s megnyalja az ajkait. - Micsoda ötletet adtál, barátom! - emelem el magamtól, bár a friss vér ott marad a sápadt, hűvös képemen. Másik kezemmel megragadom Bubi egyik ujját, s arcélemhez emelem a hosszú a karmát.
- Nyúzd meg nekem őket, hadd húzzam magamra mindet! Cserébe pedig... - ha eddig még nem tett semmit, úgy enyhén belebököm a bőrömbe a karmát, célozva arra, hogy a szemet szemért elv milyen csábító is tud lenni.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 23, 2019 7:25 pm
Következő oldal



Figyelmem elterelődik, a hitvány csőcselékről és elkalandozik, a múlt képeit kergetem, amikor Athlan igenis felkerült arra az asztalra. Vágyakozó szusszanás után fájdalmasan igyekszem összepréselni a számat, hogy ne adjam réveteg képzelgésem a teremben arra érdemteleneknek, mert csak Athlan méltó eme nosztalgiájára, amivel megint oly irányba terel, ahol az út vérrel és testrészekkel van kikövezve. Bensőmben karmol az éhség, fogaival rág és harap, sürgetve csiklandozz, hogy kapcsoljam össze Athlan látványát, oly élvezetekhez, amit én semmiképp nem bánok meg és nem érdekel más megbotránkozása, ha már ennyit kár várnom egyetlen falatért.
- Nem emlékszem tisztán, hogy tettelek az asztalra. – dorombolom halkan, hogy elevenítse fel bennem, mert most elhomályosítja, tompítja az éhség azt a vágyott képet, mert a múlt nem elégítheti ki csak a jelen. Ráadásul miért hízelegnék neki azzal, hogy minden mocskos kis részletre emlékszem, minden ízre, feszülő porcikára, amikor szándákosan táncol az idegeimen. Azt hiszed, nem látom? Csak, hogy ezt a játékot ketten játsszák, s az ő gyenge pontja az a hatalmas egója. Vajon szándékosan válogatod össze a szavakat, hogy összecsattan az állkapcsom, hogy zsibbad, úgy szorítom. Frissek, hamvasak. Hatalmasat nyelek, kiálló ádámcsutkám mozdulata könnyedén lekövethető. Ám itt vagy te, te torz tükörképe az életnek, az elmúlás és a halál rothadásoktól keserű igazsága, hogy egyszer minden így fog kinézni, mindenki így végzi, aki élt és meghalt. – Nem érdekelne a megbotránkozásuk, éppen ideje volna, hogy lássák mi egy igazi démon ismérve gátlástalan barátom. Nem hiszem, hogy túl sokat láthattak haláluk előtt, ahogy abban is kételkedem, hogy igazi bűn miatt kárhoztak el, a torkosság náluk még egy falat hús lehetett, esetleg, hogy nem bírták a böjtöt. – billentem félre a fejem, de nincs igazából kedvem velük foglalkozni, legalábbis nem így. – Idővel megtanulják, mert nincs választások, ámbár sértő, hogy engem és téged hívattak ide, mintha nem mi lennénk a fő attrakciók, pedig mondd meg nekem bujaság mit tett le az asztalra, ami van annyira rémesen szép és csodálatos, mint az én táplálkozásom? – ha már ilyen finomkodó vacsorát terveztek nekünk, legalább olyan démont hívtak volna meg, aki pávaként tetszelegve elhiteti velük, hogy a Pokol igazából nem rosszabb hely, mint a Föld. Leszámítva persze, a szenvedő lelkek folyamatos ordítását, aminek a gondolata is élvezettel tölt el, hogy borzongva érintem meg mezítelen mellkasomat, hogy futólag végig simítsak rajta. Erre valaki felnevet, ám mikor tekintetem rá szegezem, inkább elfordul, de én tökéletesen megjegyeztem. Kissé szálkás, de előételnek megteszi.
- Vannak szabályok? Én egyet sem hallottam….- elgondolkodva dörzsölöm meg államat, aztán újra elvigyorodom, hiszen az is lehet, hogy csak nem figyeltem, mert akkor is a vacsora gondolata foglalkoztatott, az ízek, hogy összecsordult a nyál a számban és csak nyeltem, de nem is halottam a szabályokat. – Igazából mi írjuk a szabályokat, nem? – a pajkos fény a szememben nem sok jót ígér a jövőben. Panaszkodását hallva, szűkre húzott szemmel figyelem. Athlan az elégedetlenség démona szónoklatát, mely panasz áradat nehéz megakasztani, de egyszer a végére ér, én pedig csak elgondolkodva hümmögök mielőtt szóra nyitnám hatalmas szám. – Ha ennyire unalmas, miért nem csinálsz valami izgalmasat? – s bár nem költői  a kérdés igazán választ sem várok rá, mert fülemet elcsalja a roppanás. Ott visszhangzik a dobhártyán, keservesen húzza össze a gyomrom és egy érzés belemarkol a zsigereimbe és csavarja, tekeri, hogy levegőért kapjak, ugyanakkor megkísértve nyaljam le nyálamat, ami kis híján kicsordult a számból. Láttad-láttad, mégis folytatod! ne fogjam vissza magam, kezem mozdul, hogy a hosszú ujjak, a csuklód köré tekeredjenek, a karmok fenyegetve bökik a bőrt, de nem mélyednek a puha húsba, mely a rothadás erjedésétől oly zamatosan zsenge. Intő a pillantás, bár inkább csak figyelmeztető, mert így is feszült vagyok. Annyira frusztrált, nehogy rajtad kelljen ezt kiélnem Athlan, mert a kísértésed nem csak mindenki másra, de rád is éppúgy veszélyes. Mégis szó nélkül hagyom a játszadozását, és eresztem, hogy hajoljak hozzá. A további tapogatásra morgó torokhangot hallatok, nem elijesztésként, csak így fejezem ki, hogy érintése nem hatástalan rám, hogy én is hassak rá, mert a morgásomba belerezonál a gerinc, s többen felkapják a fejüket felénk fordulva nyújtogatják a nyakukat kíváncsiskodva, mintha nem akarnának lemaradni semmiről, hisz a tudás hatalom. – Kétlem, hogy magától leesne. – mozdítom a fejem, hogy a szarvak hozzá érjenek, mintha külön életre kelnének, úgy törleszkednek a tapogatásba. – Felszívni? – van ebben valami mocskosul izgató, valami beteges, ami izgatja a fantáziát, hogy megérintem én magam is a szarvam és kedvem támad letörni belőle a kedvedért, hogy megnézzem, pontosan, hogy is szívod magadba. Végül is ez is egyesülés, mint ahogy én kívánlak felfalni, húsodat nyelni, magamba zárni.
Szemem a nyíló köpeny alatt előbújó testre tapad, lecsorog rajta a pillantás, aszott izmokon kalandozik, bekúszik a férgek által fúrt lyukakba, akik oly szerencsések, hogy falhatnak, vajon ha beléd harapnék ijedten fordulnának ki testedből, mint a talajból, mikor esik? Megrázom a fejemet, apró mozdulat, csak, hogy a jelenre figyeljek a szavaidra, mert megint valahol egészen máshol jártam gondolatban, míg te kihúzod magadból a kis parazitát és a tenyeredbe helyezed. – Ha én ennélek, az feltűnne. – jegyzem meg, mintegy mellékesen.
Testem megvonaglik a kíntól, ahogy elképzelem az éhezést, nekem pár óra is örökkévalóság, nem hogy napok, esetleg hetek. – Rémes, hogy ezt kiejtetted azon a szép szádon a jelenlétemben és igen, még a gondolat is kínzó. – úgy mozdulok, mintha korbáccsal húzott volna a hátamra, alatta felszakadt volna a bőr és a hasogató fájdalom nyalná véresre. – Ha nincs más igen. – bólintok meggyőződéssel, mert nem vagyok hajlandó éhezni, koplalni, beleőrülnék, már így is eléggé tébolyult vagyok, de kiszabadulva vérengző fenevad lennék, aki felfalja a világot is, hogy ne érezze azt az éhséget. Mert az én alap állapotom az éhes. A kacér pillantásod, most nem borzongat, nem, ha éheznem kellene érte és magamat felzabálni, mert akad nálam finomabb falat mindig. – Mi lenne, ha veled zárnának össze? A végtelenségig zabálnék belőled. – duruzsolom, mert hát ne maradjak már adós a kacérkodással. – Szó szerint, vagy átvitt értelemben kívánkozol be oda? –kérdezem, de kezdi túl feszíteni a húrt, nem sokára pattan, nem sokkára szakad, nem sokára… harapok. Ne felejts, majd félre állni, mert jelenleg te vagy hozzám a legközelebb Athlan.
- Kiélvezném az ízed. – válaszolom, míg bekíváncsiskodom a szemgödörbe, ami üresen tátog, mint egy éhező száj, de aztán az igazi száját is eltátja, hogy belekukkantsak, s én belenyúlok. A fuldoklás hangja, ahogy ujjaimra szorul a torka, mert küzd, hogy kijuttassa azt, ami nem oda való, arra a szűkös csőre, melyet körmeim kicsit felszántanak, hogy ne csak nyál, de vére is megsíkosítsa az utat izgató, és még mélyebbre nyomja a szájában, ahogy a csuklómra fog, hogy túlságosan könnyű ebben a helyzetben elképzelni, hogy valami egészen mást tuszkolok le a torkán, amit éppen ilyen mohón tuszkol befelé magába. Hiába is, a lélegzet felgyorsul, ujjbegyeim végén lüktet a torkára szaporán, míg kihúzom a növényt, ami szerte ágazva testébe gyökerezett. A fogai kifelé belém marnak, áthasítják a vékony bőrt és foga a csonton súrlódik, de a növény végre kikerül a földre, finomnak tűnő cafatokkal együtt. Megbabonázva figyelem, végül lehajolok, és fürge, hosszú nyelvem felnyalja a kőpadlóról, mert kár veszni, hagyni bármit, ami ennyire csalogató. Aztán persze a szemét is elkérem, cuppogva ízlelem, majd nyelem, de még időben visszafordítom, mielőtt valóban megnézhetné mi is van a gyomrom bensőjében. – Nagyon ízletes. – suttogom halkan, mintha halkabban mondanám, nem ragad benne a tudatomban, de ott van az ízlelőbimbóimon a zamat, amibe belesajdulok, és elhúzom a számat. – Lakomára készültem, akartam helyet hagyni a finomabb falatoknak is. – figyelem a húsos férget, melyet már másodjára kell kihalászni a testéből, és most ott ficánkol a tenyerén. Eltátom a számat, hogy beletegye, de ha nem vigyázz talán az ujjai is bent maradnak. Tompa beszéd üti meg a fülemet, de orromat emelem magasba, mint a ragadozók, mikor vért éreznek. Érkezik a vacsora, valaki nekem csapódik, míg én az illattal vagyok elfoglalva és a csekélyke kis féreg emésztésével, mert mindenki helyezkedik már, hogyha a beszédnek vége méltó helye lehessen. Utálom, ha lökdösnek, hát meg sem fordulva mozdul hosszú kezem, hogy a tettes után nyúlva a fejénél ragadjam meg és emeljem a magasba a balga fiatal démon. Hirtelen kínos csend lesz, ahogy eltátom a számat és belepróbálom a koponyáját a tátott ajkaim közé, bár nem fér be, mert kicsit nagyobb, mint egy emberé, csak fogaim akadnak meg az állán és a homlokán. Nyelvem megérinti és szinte a torkomra visítja halál félelmét. Valami bölcsességet igazán mondhatna ebben a csendben Athlan, vagyis a többiek csendjében, mert a fogaim között tartogatott démon hangos. A szám záródik, úgy borotválják le hegyes fogaim a koponyájáról az arcát, hogy az mesébe illő lenne, már az én mesémbe illő. Arca helyén véres csontot tapogat immár ordítva, amikor az asztalra hajítom. Részemről kezdhetjük a vacsorát.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 23, 2019 5:05 pm
Következő oldal


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Bubit és engem eléggé nehéz egy lapra venni, hiszen ahhoz képest, mennyire jól kijövünk egymással, hatalmas különbségek lebegnek közöttünk, s talán e különbségek vonzzák egymást oly' erősen. Ő a ritka esetek egyike, akit képes vagyok elviselni magam körül, s ez nagy szó. Vele nem éreztetem az arroganciám hányingert keltő magasságait, s nem töprengek azon, hogy tüntethetném el a Pokolból. Örökre. Ellenben a sok fattyúval, akit ideköpött a felvilág, s akik szánalma oly' mértékeket ölt, hogy még itt sincs helyük. Nem is értem azokat, akik ilyen mértéktelenül próbálják magukba a szívni a nemlétező hatalmat, melyet a démonlétük hoz magával. Mikor én lekerültem, egy jelentéktelen porszemnek éreztem magam csupán, egy olyan fiatal kis senkinek, aki egyszer lesz valaki - mert hogy görcsösen kapaszkodtam ebbe a képzelgésbe -, de egyelőre szinte mindenki össze tudna roppantani akár csak egy nézéssel. Akkor legalábbis ez volt. Most meg... Ám ezek azt hiszik, hogy az ő hátsó felük szülte az egész tetves katlant, s ez olyan... Kiábrándító.
- Úgy tennél az asztalra, mint múltkor? - teszem a szám elé a kezem, úgy kuncogok halkan. - Az ilyen látványra ezek még nem állnak készen. Csak nézd meg, milyen frissek és hamvasak. Szerinted mi lehetett a legszörnyűbb látvány, amit halandóként láthattak? - biccentem oldalra a fejem, ahogy őket fürkészem. - Szerintem még nem igazán tapasztalták meg, hogy a Pokol a legbetegebb, legkegyetlenebb fantáziát is messze felülmúlja. - ezért is kell lecsupaszítani magunkat teljesen, mikor megnyílnak a kapuk. Nekem nem volt nehéz, hiszen semmi sem volt már a felvilágon, ami miatt érdemes lett volna élnem. Elengedtem a múltat, s megragadtam Atyám kezét. A halálom volt életem legjobb döntése.
- Szerinted érdekel itt bárkit is bármi? Jelenjünk meg, játsszuk el a nagy és hatalmas démont, és közben unjuk halálra magunkat. Mert még ide is kellenek szabályok és ilyen ostoba... - legyintek értetlenül a kezemmel. - Magamutogatás. Mert ez nem más. - csóválom undorodva a fejem. - Annyit legalább tényleg tehettek volna, hogy megpróbálnak a kedvünkben járni, ha már méltóztattunk eljönni erre a lepratelepre. - igen, Bubi már jól ismerhet, hogy milyen elégedetlenkedő tudok lenni, ha épp olyan hangulatom van. S jelenleg rajta kívül semmi sincs itt, ami kedvemre lenne, s ez aggasztó. Vagy talán mégsem? Hamar elmosolyodok, mikor felé sandítok a nyakam roppanása után, s figyelem, ahogy megnyalja a szája sarkát.
- Láttam ám! - ekkor egyik kezem ökölbe szorítom, s enyhén a másik tenyerembe süllyesztem azt, hogy az ujjaim halk ropogása apró előételként hasson. - Ugyan, ne fogd vissza magad. - vonom fel a szemöldököm, s miközben lehajol mellém, némi csodálattal figyelem, ahogy megfeszül az éles csontjain a bőr, melyek már szinte átlyukasztják azt. Ez is baj a fiatalokban például, képtelenek elengedni a halandó "szépségüket", görcsösen jóképű, szépséges pokolfajzatok akarnának lenni. Kár, hogy ez idelent nem tündérmese. Bubi szarvai azonban mindig is hatással voltak rám, így mikor közelebb kerül hozzám, tenyerem ráfektetem a bal oldalira, s egy halk, ábrándos sóhajjal végigsimítok rajta.
- Ha egyszer elhullajtod, ugye nekem adod? Illene a gyűjteményembe. - kicsit megkocogtatom a körmömmel. - Sőt, mindkettőre licitálnék. Az egyiket megtartanám, a másikat pedig porrá zúznám és felszívnám. - elszívni, meghágni, magamba építeni, szétrohasztani. A fantázia itt nem ismer határokat. Közelebb hajolva illatozom meg a szarvát, majd egy nagy lélegzet után elhúzódok. Mindig is pályáztam rájuk, túl szépek és különlegesek ahhoz, hogy ne akarjam őket magaménak tudni.
- Ohh, megtennéd? - ekkor kicsit kibontom a köpenyem egészen hasig, hogy megmutathassam, honnan kéne lefaragni egy kicsit. Persze, nem gondolom komolyan az egész dolgot, s el is engedem az egészet, mikor megpillantok a köldököm mellett egy kisebb fekete lyukat. Összeráncolt szemöldökkel érintem meg a szélét, kicsit megnyomom, mire kikandikál onnan egy vaskosabb, ujjnyi nagyságú, zöldes-barnás kukac feje.
- Most nézd meg! - ujjaim közé csippentem a kis dögöt, majd kihúzom azt magamból. - Hogy nem éreztem... - lehelem halkan a levegőbe, s egyelőre továbbra is a tenyeremben szorongatom az erdő átkát. Hiába, már annyira megszokta a testem a rohadást, hogy alig veszem észre.
- Ó, ha tudnád, én milyen hosszú időket éheztem... Már csak a gondolat is kínzó, nem igaz? - vigyorra húzódnak elszíneződött ajkaim, ha csak arra gondolok, hogy Bubit akár egy napra is elzárná valaki. - Vajon magadat is képes lennél felzabálni? - újabb kacér pillantást eresztek meg felé, ahogy eljátszadozok a gondolattal, ahol a falánksága oly' dühös, haragos és türelmetlen nagyságokba emelkedik, hogy eszét vesztve önmagát kezdené felfalni. Mesés látvány lenne, az már biztos!
- Ha már itt tartunk, én egy napra szívesen a bőrödbe bújnék. Oda be! - érintem meg egy ujjal a gyomrát sejtelmes mosollyal, s már sejtheti, hogy direkt húzom csak az agyát. Hiába, mindig is élvezettel néztem a tombolását, azt az édes brutalitást, mellyel olyan különleges módon tudott végezni másokkal, hogy majd' a könnyem csordult belé. Nem mintha most szükség lenne a közjátékaimra, hiszen látom a tekintetében a vad csillogást, mely hamarosan úgyis robbanni fog. S én az első sorból akarom nézni! A szemem közben útnak is ered, már csak apró lábaknak kellene kinőniük belőle, hogy tovább szaladhasson.
- Hol marad az élvezet, ha olyan könnyen adnám magam? Ezért a testért meg kell küzdeni, több évszázada rohasztom már magam. Mint egy jó bor, olyan vagyok! - nevetek fel, s ahogy húzódik az arcom, kissé groteszk látvány nyújt a szemem helyén tátongó lyuk, mely mögött épp olyan élettelen, szürkés-lilás-feketés belsőségek vannak, mint amilyen külsőre is. S ha ez nem lenne elég, nem csak a kukacok rágják a húsom - melynek egy példányát időközben zsebre vágtam -, de még az erdő is itt kellemetlenkedik. Nem jó érzés, ahogy a növény mindenembe szép lassan beférkőzik, s mivel nekem nincs túlságosan hosszú kezem ahhoz, hogy mélyen lenyúlhassak a torkomba, így készségesen tátom el a számat, hogy Bubi lejuthasson. A hosszú ujjai hamar elállják a levegő útját, így pillanatokon belül halk, fuldokló hang szakad fel belőlem, én mégis ráfogok szabad kezemmel a csuklójára, hogy kicsit lejjebb toljam azt. A hatástól ép szememből megindul egy szürkés könnypatak, a nyáltermelésem beindul, s a levegőhiánytól az állkapcsom automatikusan is kicsit erősebben ráfeszül a kezére. Mikor húzni kezdi a növényt, érzem, ahogy kegyetlenül szakítja ki a húsomból azt, hiszen már túl mélyre fúrta magát bennem, túl erősen kapaszkodik a húsomba és a csontomba. Ahogy pedig kitépi azt, amellett, hogy a fogaim könnyedén felhasíthatják a bőrét, apró cafatok landolnak a földön mellette. Érzem, hogy van még bennem bőségesen, de legalább ez már nem kaparja tovább a torkom. Köhögök hát párat, s közelebb nyújtom a szemem a szájához.
- Csak tessék, mindig szívesen nézegetlek belülről. - enyhén felágaskodok előtte, miközben figyelem minden apró rezdülését, ahogy elveszik fogain túl, ahogy lejjebb csusszan, ahogy mozdul a torka... Halk sóhajjal rakom magamban össze a két képet, a külvilágit s azt, amelyik ott van benne, amelyikkel őt, s amelyikkel önmagam látom.
- Ugye, milyen pikáns? - súgom halkan, mikor visszacsúsztatja a kezembe. Én rögtön közelebb emelem az üreghez, s halk cuppanással a helyére illesztem azt, melyből a nyála beteges könnyként folyik végig az arcomon.
- Hmm... - homlokom ráncolva, a távolba révedve veszejtem el ujjam a feketés ajkaim mögött, s elgondolkozva ízlelgetem a nyálát. - Ohh, már értem, miért vagy a szokásosnál is türelmetlenebb! Te szegény... Hát impekre vetemedtél? - csóválom meg a fejem, mikor megérzem a jellegzetes ízt. Az impek eléggé keserűek - én inkább kíváncsiságból, mint mohóságból kóstolgatok -, s nem csoda hát, hogy Bubi ennyire éhes.
- Na várj... - nyúlok a zsebembe, hogy megkeressem a kóborló kis kukacot, ám az eddigre már átrágta magát a köpenyemen, hogy újra visszafúrhassa magát a hasamba. Ám a folyamat nem olyan gyors, így alig csak a negyede jutott át a bőrömön. Újra szétlibbentem hát a köpenyem, s az egyik védőrúna tövénél, a temérdek tetoválással leplezett rúnakavalkád alatt megfogom a kis dögöt, s ismét kiszedem azt magamból. Most azonban nem rakom el, bár egy tanulmányt megért volna, ehelyett odatolom Bubi hatalmas szája elé.
- Egy kis ízelítő. Majd én etetlek. - kívülről érdekes látványt nyújthatunk ezzel a kis közjátékkal, s érzem, ahogy egyre több tekintet szegeződik ránk. Ez azonban megtörni látszik, mikor betoppan az egyik nagymester, aki egy kupacba tömöríti az újakat, s valamilyen ócska beszédbe kezd. A vacsorát pedig lassacskán úgy látszik, hogy elkezdik felszolgálni, ám már most tudom, hogy az én fogamra valót úgyse hoznak. Egyesek elég finnyásak... Halkan morogva figyelem tovább az eseményeket, egyre inkább ráhangolódva Beelzebub késztetésére. Vajon a nyála okozhatja?

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 20, 2019 4:54 pm
Következő oldal



Athlan jelenléte némileg enyhíti a csalódottságot, amit a még üres asztalok látványa okoz bennem. Ha valaki nem siet még tényleg magamnak kell megterítenem, mert az éhségemre nem gyógyír a kedvelt démon jelenléte sem, sőt csak olaj a tűzre, hogy a gyomor még szűkebbnek érződik, a beleimre mintha csomót kötne a rothadás nyomai, mely lassan emészti a testét el, ahogy én magam is tenném. Mert ki kell élvezni, jó volna kiélvezni, minden ízében, most mégis meg kell elégednem a látvánnyal, legalábbis egyelőre, amíg nem múlik el a remény, hogy minden egyes ajtónyitódásnál végre a vacsorát hozzák. A türelem erény, amivel még véletlenül sem rendelkezem, hát nem csoda, hogy tekintetem elkalandozik a fiatalok felé, méregetve őket, mint a darab gusztusos húst és bár a mi lehetne, ebből a vacsorából, ha mi ketten kissé átírnánk a szabályokat nagyon is kecsegtető, de ugyanakkor fájó, sajgó sebként húzza a bőrömet.
Szavai vissza csalják figyelmem, hogy újra végig mérjem, sokkal alaposabban, mohóbban és éhesebben, de én még mindig nem találok rajta kivetnivalót, csakis zabálni valót, hát sejtelmes mosolyra húzom torz felhasított ajkaimat. – Így is eléggé kitettél magadért, ha ennél gusztusosabb lennél téged tennélek az asztalra. – és komótosan, lassan fogyasztanám el, a legnagyobb élvezettel, gyönyörrel, amit táplálkozás közben megélek, mert ennyit igazán megérdemel a tiszteletem mellé.
Nyakának roppanására összecsikordulnak a fogaim, majd csattannak, mint egy válaszul, mintha csak az én fogaim alatt roppannának a nyaki csigolyák.
- Engem éppenséggel tökéletesen kielégítene egy vacsora is, ha lenne ezen a vacsorán bármi, amit végre a számba tehetek, mert úgy tűnik, arra még igencsak sokat kell várnom, ha nem magam választok valami nassolni valót. Pedig azt hittem ennyire más ismernek…- bár az is lehet, hogy ismernek ennyire és éppen azért nincs még itt semmi étek, hátha elropogtatok addig valakit, végül is muszáj szelektálni a fiatalokból, de talán nem én vagyok erre a legjobb személy, mert… Én mind megenném. Az újabb roppanása megborzongok, túlságosan kellemes hang, hogy ne reagáljak rá, túlságosan sok emlékem van az ilyen roppanásokról, pavlovi reflexszel indul meg a nyáltermelés, mert ezek után a szakadás következik, a tépés, hogy végre nyelhetek és… Megnyalom a szám sarkát, lusta mozdulattal, hogy ne csorogjon ki ott, ahol nem záródnak tökéletesen az ajkaim.
- Ha lehajolok is elveszíted miattam a fejed. – kacér szavak, némi fenyegetéssel átitatva, de hajlik a törzs, hogy eleget tegyek a kérésének. A bőr megfeszül a gerincen, élesen rajzolódnak ki a csigolyák, fekete szarvaim árnyéka Athlanra borul, mintha a sötétség is elkívánná nyelni, nos nem csoda, hogy itt minden el akarja, hogy mindenki megkívánja, hogy belesajdul az állkapocs, a test sóvárog, az íny pedig viszket. Ilyen közelről, pedig jól érezhető az ájer is, ami bekúszik az orrba, csalogatva von magához vele még közelebb, hogy a közelségem már szinte fenyegető, semmibe veszi a személyes határokat, melyeket a démonok is szeretnek megtartani. Legalábbis egyesek.
A röhögésed visszhangot ver egy másik szájban, hát oda pillantok én is, arra aki megpróbál ebben túlszárnyalni. Érdeklődve vizslatom a fiatal arcot, méregetem, hány harapás is volna, míg elfogy. És te Athlan hány harapás volnál?
- Én mindig csak fogyok, és sosem gyarapodom, hiába eszek meg bármit, ami elém kerül. – rántom meg a csontos vállaimat, hogy tényleg félő, hogy valamelyik csont átszakítja a vékonyka, szürkés bőrt. Az érintésbe belemozdulok, a tenyere alatt feszül a bőr, zsong a vér, amíg a hátamba kerül, s a tarkómba harap a gyanakvás, még sem mozdulok, sőt szemem is lehunyom, mint a megszelídült fenevad. A gerincem roppan, ahogy a tenyere alá nyomom a lapockáimat, bordáim alatt kissé meglódul a szív, bár lehet, az a gondolattól ver szaporább ritmust, hevesebb taktust neked, ahogy elképzelem, hogy ráharapok arra a kíváncsi kezedre, leharapva csuklóból, meg sem rágva, csak nyelve. – Szívesen lefaragok belőled, ha nem vagy elégedett az alakoddal. – bár ez a faragár lehet, inkább rágás, de hát ismer tán már ennyire, hogy tudja, hogy szívesen, olyan nagyon szívesen megenném. Ismersz, ugye Athlan? – Én nem tökéletes vagyok, hanem veszettül éhes, nem bírom már sokáig. – sötét jóslat ez, mert bizony, a nem soká túl hamar elérkezik és akkor valaki, sőt lehet több valaki is, de meg lesz evődve. És nem feltétlenül ama pajkos értelemben, amit szeretnek.
- Athlan, a két legősibb szükséglet a szaporodás és a táplálkozás, nem csoda, hogy testvérek, de én mindig kedved kapok egy kis harapáshoz és azt nem igazán élvezik, ahogy én harapok, szóval nem lennék jó kéjdémonnak. – a kacér pillantás még sem hatástalan, de talán csak mert Athlan valóban elmenne kéjdémonnak, bujaságnak, kísértőnek, hiszen engem is kísért, csábjait nehéz kiállni, pedig sosem kínál igazán, csak kecsegtet, húz és von, játszik, ahogy, amilyen kedve tartja, én pedig partner vagyok ebben, aztán majd leharapom valaki más fejét, mert az övéért akkor is kár volna. – Ohh ez hízelgő, bár a véleményeddel egyedül vagy szerintem, nem hiszem, hogy sokan akarnának az én helyemre pályázni, de ha mégis…- sajnos nem fog túl sokáig élni a vetélytársam, hogy valódi fenyegetést jelenthessen.
Figyelem a köhögést, ahogy szinte a szemeim előtt agonizál, majd a szeme elgurul. Kellemes kis közjáték, legalábbis számomra, bár nem mindenkinél aratott osztatlan sikert, kiegyenesedve várom, hogy visszatérjen, míg újabb sóvárgó pillantásokat vetek az üres asztalra. Rémes és kiábrándító.
- Sajnálom, de eléggé magányos lettem volna nélküled itt, így is magányos voltam. Engem is kielégületlenül hagytál, most én is álljak bosszút? – vicsorgom, míg a tenyerében lévő szemét figyelem, majd, ahogy elhajítja a fekete növénykét. A kérésre szemem sem rebben, ahogy a üresen tátongó szemgödrét vizslatom, oda kívánkozom a lyukba, de csak hatalmasat nyelek, majd ahogy nyitja a száját a torkára nézek. A sötét torokban, valami tekergődzik. – Lehet kellemetlen lesz. – mozdulok közelebb, balom megragadja a fejét, a hüvelykem körme bekúszik az üresen marad szemgödörbe, oda nyomódik a puha húshoz, míg fogásomat többi ujjam hátul biztosítja a tarkójára és fejébe éppen csak belemártva a körmeim hegyét. Jobbom ujjai furakszanak a szájába, finoman megérintik a hívogató nyelvet, lekúsznak a torkán, elfullasztva, elzárva a levegőtől, míg leérek és összecsippentem ujjaim közé a növényt és kifelé kezdem húzni, először csak játékosan érdeklődve, hogy meddig szőtték át a testedet, de aztán hirtelen kitépem az egészet, hiszen ezt kérted tőlem, még akkor is, ha fáj. Eresztelek, tenyeredből kikapom a szemgolyód, hogy fürge nyelvem rátekeredve nyalja, bár érdes, hiszen a csontokat kell tisztára nyalnia a hústól, nem mások szemének világát, de, milyen szívesen a számba venném, és….
- Nem gond, ha meg kell nézned belülről egy kicsit ugye? – azzal eltátom hatalmas számat, hogy betoljam, torkomon látszik, hogy csúszik lefelé a golyóbisod, hogy szorul mohón köré a torkom, hogy lefelé húzza, egészen a gyomromig, de mély levegőt veszek, öklendezni kezdek, hogy végül kifelé induljon, és a tenyerembe sokkal több nyállal érkezzen vissza, majd kissé csalódott arccal adom vissza. – Muszáj ennem valamit, Athlan. – ellentmondást nem tűrő a hangom, morgós. Mert lejárt az idő, minden türelmem elfogyott. Ennem kell.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 20, 2019 12:06 am
Következő oldal


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Talán egy kissé elhamarkodottan kezdtem el szítani magamban a gyűlöletet, hiszen bevallom, Bubi lett volna az utolsó, akire gondoltam volna egy ilyen ócska, szórakozásnak aligha mondható, magamutogató és erőfitogtató szennytelepen. Ám tessék, a csontos kis teste itt van, s egyből felértékelődik az egész bolondság, már ha csak a közös múltunkra visszaemlékszek pár pillanatra. Hányan mondták, hogy minket még a Pokol kénköves bugyraiban is bűn összezárni... Ez valójában persze bók, hiszen maradandót alkotunk együtt, vagy épp pont, hogy elvettünk. Mi. Ketten. Idősek és tapasztaltak, akik fiatalként sem voltak ekkora ostobák, mint ezek a hitványok, akikkel szánalom egy jelző alatt démonként létezni. Miért nincs egy olyan hely, ahol élnek az olyanok, mint mi ketten, s egy tömegsír, ahol egymás hátán kell csúszniuk ezeknek a senkiknek? Szép is lenne, szép álom.
- Nem gyűlölködtem volna, inkább mondjuk megpróbáltam volna jobban kinézni a tiszteletedre. - bólintok felé nagyképűen, bár ahogy felfelé emelem a fejem, egy erőset roppan a nyakam. A mellkasáig is alig érek fel, s a testem nem éppen a legjobb állapotában van jelenleg, hiszen már csak azért sem törtem magam azon, hogy emberibben nézzek ki azután a mennyei - haha - félév után ott az erdőben. Ó, azok a gyökerek és ágak, milyen élvezetes is volt, ahogy átszőtték mindenem! Mondom mindenem...
- Hogy teljesen őszinte legyek, én sem pont erre számítottam. Reméltem, hogy a "vacsora" alatt valami egészen mást értenek, de hát nagy csalódás, hogy éppen az, mint amit beharangoztak. Vacsora. - gúnyosan, lenézően és arrogánsan ejtem ki az utolsó szót, s ennél magasabban csak Bubi hordhatja az orrát, de hát közülünk senki sem érhet fel hozzá és a nagyságához. Ahogy felpillantok, megint roppan egyet a nyakam, s felszisszenve, recsegve tolom azt vissza alapállapotba.
- Mi lenne, ha lehajolnál hozzám? Hajnalra el fogom miattad veszíteni a fejem... - röhögök fel hangosan, erre egy mellettünk levő kisebb társaság egyik főszólója is hangos, "ördögi" kacajt hallat, hogy megpróbáljon felülmúlni. Értetlenül pislogok felé, s a mosolyom egy sóhaj kíséretében hamar visszakúszik a helyére. Tényleg azon versengünk, hogy ki tud pokolibban röhögni?
- Ohh, köszönöm! Te sem panaszkodhatsz, talán fogytál? - azzal oldalra nyúlok, s megtapogatom jó alaposan a csípőjét. - Micsoda alak! Irigyellek, komolyan. Nekem is le kéne egy kicsit adnom a felesleget. - mögé lépkedek, megfogdosom fent a lapockáit, megkerülöm, majd végigzongorázok a bordáin, s végül újra megállok mellette. - Túlságosan is tökéletes vagy, mint mindig. - bólintok nagy vigyorral, bár a feketés ajkaim inkább taszítóak, mint olyanok, melyekkel bárki együtt kacagna. Köszönöm, de ezekkel a hitványokkal nem is osztanám meg az örömöm. Hümmögve hallgatom közben Bubit, s megsimítom az állam a kérdésére.
- Jaj, mit játszod magad, te is kéjdémon akarsz lenni titkon, én tudom! - nézek végig rajta kacéran. - S különben is, hamar rájönnének, hogy az milyen szörnyen unalmas. - vonom meg a vállam. - Az ilyen torkos népségek, mint te, sokkal izgalmasabbak. Kellemeset a hasznossal! - bólintok úgy, mintha valami hatalmas bölcsességet mondtam volna. Hiába, a fiatalok mocskosul le tudnak korlátozódni arra, hogy kéj, harag, s minden ilyen ostobaság. Mert az jó. Mert azzal ki lehet tűnni. Egy senkiházi akkor sem tudna kitűnni, ha ő maga lenne Lucifer.
Már épp ajánlanám fel, hogy mi lenne, ha elütnénk valami hasznosabbal az időt, ám az első betűnél már megakadok, s egy erős köhögési roham jön rám, minek következtében feketés lötty zúg ki a számból, s az erőlködéstől hirtelen kipattan a bal szemem, s elgurul ahhoz a mihaszna társasághoz a közelben. Egy pillanatra csend lesz, s ez egészen addig kitart, amíg oda nem lépek, s haragosan fel nem kapom a fakó szemem, mely szépen összeszedte a mocskot a földről. Bubi mellé visszalépve próbálok rálehelni, ám ehelyett sikerül ráköpnöm egy felszakadó, apró, fekete gyökeret, mely amint a szememhez ér, megpróbálja belefúrni magát.
- Ha még hagytál volna egy fél évet rohadni, sikerült volna meghágnom azt az erdőt a magam módján. De most nézd meg! Kielégületlenül hagytam, és most bosszút akar állni a szajha... - biccentek a fekete növény felé, melyet megfogok, s oldalra hajítok, ezzel egyetemben pedig felemelem Bubi felé a tenyerem, benne a zöldes szemgolyóval. Kicsit meglötyögtetem azt a kezemben, de halálosan komoly képet vágok közben.
- Leköpnéd nekem? Mert rohadtul semmit sem fogok látni ettől a sötét mocsoktól. - ekkor a másik kezemmel megütögetem a tüdőm, s halkan, morogva köhintek egyet. - S ha már itt vagy, nem húznád ki ezt belőlem? Szörnyen idegesítő, ahogy kaparja a torkom! - azzal eltátom a szám, ujjammal felé bökök, s a nyelvem mögött ő is jól láthatja, ahogy ott mozog valami fekete növényszerű dolog, mely még az erdőből maradt bennem, s most alattomosan próbálja tovább rohasztani a testem. Sikerrel. Bubinak úgyis hosszú ujjai vannak, miattam aztán meg is eheti a kis dögöt, ha végre megszabadultam tőle...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
21
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 14, 2019 2:16 pm
Következő oldal



Már a folyóson hallani őket. Idegesítő pusmogásuk olyan, mint a folyton dongó legyek a döghús körül, melyet el kell hessegetni, vagy lecsapni, hogy ne kergessenek az őrületbe. Magamnak köszönhetem, legközelebb talán a vacsora említésénél nem kalandozok el, nem fut össze a nyál a számban és nem képzelem el a kielégítő érzést, ami közben borzongatja a bensőt, bár ez a kielégülés is éppen csak röpke pillanat, hamar elmúló, de annál inkább vágyott érzés. Megint elkalandoztam. A vacsora annyira kecsegtetőnek ígérkezett, hogy elsiklottam az apróbb, de jelentőségteljes részletek felett. Nem ringatom magam hiú reményekbe, hogy amúgy élvezetes lesz az este, ha csak nem teszek érte. A fiatal démonok még úgy riadnak meg mintha halandók volnának, még nem vedlették le teljesen azt, akik voltak, úgy kapaszkodnak azokba az emlékekbe, mint a kisgyermekek az anyjuk szoknyájába. Szánalmasak. Valahogy hiába a kínzás, a valójuk módszeres lenyúzása, azt hiszik, ha megszabadultak a szenvedéstől onnan folytathatják a nyomorult kis életüket, ahol abbahagyták, csak erősebben, hatalmasabban, hiszen nem véletlenül adták el a lelküket.
Abnormálisan hosszú karom, mely a térdem alá is leér, mozdul a hatalmas kézzel, hogy körmöm végig karcolja a köveket, míg haladok, hogy némileg elnyomjam az idegesítő vigasságukat. A két őr mellé érve fintorba rendeződik az arcom, míg szurokszín szemeim vizsgálgatják őket, meg sem rezzennek a torkos pillantástól, ami dicséretes, bár elrévedő gondolataim körülöttük köröz, mint kiéhezett ragadozó. A tudatlanság áldásos, avagy az, hogy figyelmen kívül hagyják a mustrálást, de végül tekintetem új préda után keres, így állapodik meg, időzik hosszabban a pokolkutyákon, akik morogva acsarognak rám. Hasított szám, mindig olyan mintha vigyorognék, éles fehér fogak villannak éhesen rájuk, vörös nyelvem megérinti őket kissé izgatottabban. A pokolkutyák ízletesek, ha odabent nem akad semmi fogam alá való, akkor... ám bizonyára akad bent finomabb falat. A gyenge elhullik az erősebb által ez az élet és a halál rendje is, ez itt sincs másképp.
Belépve hirtelen lesz csend. Egész hízelgőnek találhatnám a rám tapadó szempárokat, majd a halk pusmogást, mi lassan kap szárnyra a teremben és hála a teremnek úgy hangzik, mint valami monoton mantra, egy fohász. Meglepettségüket talán külsőm okozza, hórihorgas alakom nem éppen tükrözi a torkosságom. A hamuszín bőr szinte a csontjaimra simul, hát csupasz mellkasomon jól kivehető a bordakosár, a kiálló gerinc. A csípő csontom kiszögellése is éles, szinte félő, hogy a csont átszakítja, hasítja a vékonynak tetsző bőrt. Inkább tűnök éhezőnek, mint falánkságnak. Unottan tátom el hatalmas számat, amibe egy emberi koponya is elfér, mert állkapcsom roppanva ugrik ki a helyéről. Mintha iszonyat lenne egyesek szemében, nem pedig csodálat. Vajon zokon vegyem máris, vagy, adjak még nekik egy kis időt. Mozdulok beljebb a teremben, finoman surrog a bordó basa nadrág kellemesen selymes anyaga, mely elrejti a vézna, esetlennek tűnő lábaimat,  hogy az asztalra pillantsak, de csalódottan mozdítom a fejem, az ég felé meredő szarvaim fenyegetően hasítják a levegőt. Mert még nincs ott semmi. Semmi előétel? Nekem kell kiszolgálni magam? Vacsorásról volt szó. Gyomrom éhesen reszket a bensőmben, de a kordulásának hangja nem hallatszik, csak én hallom panaszos vinnyogását, a sikolyait. Valószínűleg rossz kedvemből és csalódottságomból valami kipárologhat a szürke bőrről, hogy intse a veszedelem szagával a fiatalokat, akik elkotródnak a közelemből, hosszú kartávolságomon kívülre. Bölcs döntés, de hasztalan, ha mégis kedvet kapok az egyikhez. Fogaim összecsikordulnak, egymáson őrlődnek, nem mások csontjait, kezdek feszült lenni.
Kihűlt lélegzet szalad csupasz hátamon, hogy lapockám  belemozdul a suttogásba, míg a bőr borzongva reagál a kísérteties hangra. Menekülj? Azonban a hang tulajdonosa is hamar mellém érkezik, míg tekintetem rátapad és az intelem viszonzása ott pislákol a kopogó szemekben, mintha csak visszhang volna. Menekülj!
- Milyen hízelgő, ha tudod, csak két napig gyűlölködtél volna? - villannak rá jó kedvűen a fogak, amíg kuncogok. - Nos, bevallom a vacsoránál kissé elakadtam, de egyből te jutottál eszembe, amikor megkérdezték kit szeretnék magam mellé. Bár én nem ilyen vacsorára számítottam. - mentegetőzve pillantok a fiatalokra. Elég zsírszegény a felhozatal. - Ínycsiklandozónak tűnsz, mint mindig. - bár tőlem ez legalább annyira bók, mint fenyegetés, hát nem pillantok újra rá, mert van itt elég, akit kedvem szerint felfalhatok és nem is nagy veszteségek. A fiatalok zsengék, porhanyósak még, ízre sem itatja még át őket a kénköves pokol füstöt levegője, ahogy a tűz sem szárította ki őket eléggé, hogy kemények legyenek és erősek. Gyengék. Feláldozhatóak. Érted igazán kár volna Athlan, bár egy kis kóstolóba még senki nem halt bele. Mert azért még mindig gusztusosabbnak tűnsz, mint ők, de hát a torkosság ne válogasson, ha enni kell. - Szerintem nem szenvedtek még eleget. - állapítom meg elnézve az arcokat. A démonok, akik lélekkel rendelkeznek valahogy nem tűnnek oly vérszomjasnak és veszedelmesnek. Athlan kivétel közülük, de nem sok ilyen kivétel akad. Kedvelem a társaságát, jókat mulattunk és mulatunk együtt, valahol tán tisztelem is, de attól még elárulnám és megenném, az első kínálkozó alkalommal. - Szerinted hányan álmodoznak, hogy bujaság helyére léphessenek? Mindenki kéjdémon akar lenni.- jegyzem meg undorodva, amíg így jár a szám legalább nem máshogy.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 9:00 pm
Következő oldal


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
Ha ötszáz évvel ezelőtt Atyám olyan ostobaságokkal riogatott volna, hogy nekem "hivatalos" összejöveteleken kell majd részt vennem, mint az egyik rangidős démon, jól képen röhögtem volna, hiszen ha számításba vesszük, hogy hogyan léptem ki a földi sápadt és rothadó testemből, akkor sejthetné, hogy az ilyesmik engem hidegen hagynak. Nem fitogtatom mások előtt az erőm, hiszen nincs szükségem megbecsülésre, sem arra, hogy féljenek tőlem, hiszen nem éppen ez elégíti a hataloméhes énem... Jobban járt volna mindenki, ha nem mozdítanak el abból a pusztulatos erdőből, ahol már lassan fél éve ücsörögtem. Benőtt a talaj hűvös, feketés és zöldes árnyalatú erezete, mely elkezdte zabálni a testem, behálózva a húsom szép lassan, beszökve a csontjaim mélyére s az agyamba, lassan és óvatosan rágva mindenem, hogy közelebb férkőzhessen az elmémhez, hogy aztán... Huss! Nem tudhattam meg, mi lett volna, ha tovább rágnak a gyökerek, hiszen Atyám olyan erővel tört az elmémbe, hogy mindent elrontott. Az érhálózat hamar visszahúzódott, s mit sem ért az elmúlt nyugalmas félév s késztetés, hogy eggyé váljak az erdő lelkével. Mire feleszméltem, s kinyitottam a szemeim, már csak egy ugyanolyan rengeteg volt, mint a többi. Kiábrándító.
Most pedig örülnöm kellene ennek a sok nyomorult senkiházinak? Persze, tudom én jól, hogy egy mester-tanítvány kapcsolat nem csupán abból áll, hogy ő adja a tudást, én pedig azt szívom befelé, hanem olykor a szánalmas, hozzá s az idejéhez nem méltó dolgok rám maradnak. Mint például ez a mostani éjjel - mely elvileg nem is teljesen Atyám fejéből pattant ki, hanem úgy ajánlottak engem -, mely miről is szól pontosan? Mutassam meg egy másik felemmel együtt, hogy milyen egy több száz éves démonnak lenni... Nem, ezek nem az én szavaim. Ezek a hitványok alig egy éve lettek csupán a Pokol lakói, s egyszerűen nem haladnak semerre. Mester kellene melléjük, de képtelenek elismerni, hogy ők egy senkik. Még. S amit hallottam róluk, ezzel a mentalitással sokra nem is fogják vinni idelent. Sajnos kevés az olyan, mint például jómagam s a másik, aki minden bizonnyal épp úgy örül ennek az estének, mint én. Az olyanok, akikkel lehet valamit kezdeni, erősek, s nem egy ostobán csapongó pokolfattyak, akik alig élnek pár évet. Ugyan azt még nem tudom, ki érkezik mellém, de... Ha elképzelem a helyzetet, ahogy az egyik Nagymester minket hoz fel példának arra nézve, hogy mutassuk meg, mit tudunk... Muszáj elmosolyodnom. Már csak azon is, hogy idelent is ilyen hányingert keltő komolyság van. Nem vagy méltó démonnak? Akkor pusztulj. Nem még itt szerencsétlenkedni a fiatalokkal, akik azt hiszik, hogy a nyakukba szakadt a hatalom...
Nagy sóhajjal lépek hát tovább a kikövezett úton, mikor megpillantom az egyetlen kellemes dolgot ebben a mai napban. E helynek különleges varázsa van, hiszen a kéz alakú szikla, melynek a csuklójánál levő repedésből varázslatosan bugyog a vér, mely vízesést formál s alant patak képében csordogál tovább... Felemelő. Legalább nem egy lepukkant, szánalmas helyen rendezik meg a vacsorát, így ha mást nem is, legalább ezt megpróbálom értékelni. A bejárathoz érve elhúzódik előttem a vöröslő zuhatag, átlépek rajta, de mikor meglátom a két őrt egy-egy pokolkutyával a bejárat mellett... Muszáj felröhögnöm. Hangosan, öblösen, hogy aztán a pillanat tört része alatt húzódjon vissza a mosolyom. Ez olyan kiábrándító. Komolyan. Szánalommal telve nézek végig a két démonon, majd egy újabb sóhajt eresztve belépek a kőkapun egy kör alakú terembe, melynek végében egy mozgó lejáró van a mélybe. Belépek oda, amaz megindul lefelé szélsebesen, s hamarosan már odalent lépek ki egy széles folyosón. Körben nevesebb démonok arcképei s szobrai a falon, híres csaták megelevenítve mindenhol... Miért? Miért nem jöhettünk össze a pusztán, miért kell ilyen hivatalos ostobaságot rendezni a fiataloknak? Felfordul a gyomrom, bár ezek a negatív, förtelmes gondolatok megakadnak egy pillanatra, amikor a folyosó végén megpillantok valakit hátulról. Olyannyira szíven üt a látvány, hogy még arcomra is egy vigyor telepedik. Megállítom hát a lépteim, belesúgok a tenyerembe, majd nagy levegővel Beelzebub felé fújom azt hátulról, hogy úgy érkezzen meg felé, mint valami kísérteties suttogás. Bizony, ilyet is tudok. Majd villogok is vele kicsit...
- Meneküüülj, meneküüülj! - hallhatja meg a mély suttogást, bár hamarosan már én is odasuhanok mellé, s széles vigyorral állok meg. Kezeim a derekamon körbeölelő vastag kötélre fektetem, mely összefogja a földig lógó, fekete köpenyt. Már csak egy valami hiányzik innen, mégpedig az én egyetlen patkányom, akit Atyám elkobozott arra az esetre, ha esetleg mégis meggondolnám magam az estét illetően...
- Ha közlik előre, hogy te leszel a másik rangidős, nem gyűlölködöm végig az utóbbi három napot. Merem remélni, hogy nem te ajánlottad fel, hogy én legyek a másik! - feketés, lilás árnyalatú ajkaim közül hamar felvillannak a fogaim, ahogy vigyorgok felé. Bár a szánalmas kacaj és hangoskodás a csarnokból hamar visszarakja a helyére a mosolyom, hiszen tévednek, hogy ez a mai este a züllésről fog szólni. Vagy legalábbis nekik biztosan nem...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
77
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 12, 2019 8:41 pm
Következő oldal


***
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3