Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Creaganthal-vízesés •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 28, 2020 5:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Nem csupán a test törése gyönyörű, hanem az elméjé is. Ezek együttese pedig... - némi nosztalgikus sóhajjal lehunyom szemeim, mintha ízlelgetném az érzést. - Gondolj csak bele, micsoda étek lenne, ha a fájdalmat anyaggá formálhatnánk! Egy falat fájdalom... - nevetek fel ördögien és kárörvendően, direkt hangosra intézve szavaim. Ebből a teremből jelenleg sok negatív érzést gyűjthetnénk be, de hát épp ettől lesz annyira kellemes az atmoszféra, ami idebent kering.
- Én bevállalnám a hulláját. - húzom el a szám nagyokat pislogva. - Nem olyan rossz az, ha nem mozog. Nem mintha lenne tapasztalatom e témában. - kacajom kacéran süvít végig a termen, még inkább baljóslatú hangulatot árasztva a többi hitvány felé. Ne érezzék már azt, hogy a halál végleges megváltás lenne nekik.
- Ha már elkezdett bomlani, s mindent átjár a halál édes illata, az egy egészen más érzés. Az élő sikolyokkal össze sem lehetne hasonlítani, egy lapra sem lehet venni a kettőt. Mindkettő tökéletes a maga nemében. Ha még nem próbáltál hullával hálni, ajánlom, barátom, próbáld ki. Egy élmény! - ekkor váratlanul homlokomra csapok, hiszen bevillant egy remek ötlet. Beelzebubtól felettébb kreatívnak érzem magam, csak úgy záporoznak elmémben a jobbnál jobb gondolatok!
- Van egy jobb ötletem. Bármelyikünk is nyer, te kezdetnek megerőszakolod a hatalmas méreteiddel, aztán ha már meghalt, én jövök. Kompromisszumos! - biccentem fel az állam büszkén. - Bár ha előbb annyira meghasad a tudata, akkor cseszheted a sikolyaid meg a vergődést, mert akkor a nyomorult semmire sem fog reagálni. - s hogy milyen lehet egy ilyen beszélgetést végighallgatni az ifjoncoknak? Borzalmas. Még ott tombol bennünk az emberi énjük maradéka, amit nem olyan egyszerű levetni, s ez bizony egy ilyen kellemetlen helyzetben húsba maró rettegést eredményezhet, hiszen tudják jól, hogy még ha összefognak ellenünk, s együttesen is támadnak meg akár, akkor sem érnek semmit. Maximum a haláluk lesz gyorsabb, ám ez elkerülhetetlen.
Nyelvének vad tapintásától s fogainak éles pengéjétől olykor muszáj elnevetnem magam, sőt, néha már úgy kacagok, mint valami szűz kislány. Hiába, csiklandós vagyok, s mivel az új testrészeimnek köszönhetően lassan életre kel a testem, egyre több apróságot kezdek érezni. Élvezettel figyelem, ahogy úgy jár körbe, mint vad, ki épp becserkészi az áldozatát. Szinte érzem, ahogy pattanásig feszül benne minden, s egy hajszál választja el attól, hogy ugorjon.
- Egészen máshoz? Rajtam kívül? - vonom fel szemöldököm sejtelmes mosollyal. Ujjaimat a bokája köré fonom, majd egy könnyed mozdulattal felülök. Lassan nézek végig rajta egészen a lábfejétől a feje búbjáig, s halk hümmögéssel konstatálom, hogy mennyire tetszik a látvány. Aztán egy váratlan mozdulattal közelebb hajolok hozzá, hirtelen beleharapok a combjába,  s ha csak nem taszít el azonnal, úgy egy vaskos darabot kitépek onnan.
- Azért nekem is jár valami. - közlöm direkt nagyképűen egy felettébb arrogáns vigyorral, mintha nem lennék tisztában vele, hogy már így is nagyon sokat kaptam. Ha nem tesz egyelőre semmit, úgy élvezettel rágom meg egy kis darabkáját, mely nagyot nyelve csusszan le a torkomon.
- Vajon a te lábad az enyém helyén hogy festene? - fogok rá erősen combjára, s szép lassan vájom egyre beljebb és beljebb az ujjaim a bőre alá, majd a húsa felé, közben végig az arcát figyelve. - És te barátom, mennyire bírod a fájdalmat?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 26, 2020 9:47 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18



Emelne-e más pillantása piedesztálra? Imádnának-e, mint szentségtelen totemet, kívánnának-e így szőröstül és bőröstül? Nyilván nem csupán én vagyok, ki gondolatban kacérkodva feszegeti szét a bordádat, aki koponyacsontod tört rései mögé furakodna mohó nyelvével, hogy megízlelje agyvelőd, a benne rejlő mocskos gondolatait. Nyilván akadna más is kinek épp úgy kell belőled egy darab, egy falat, nyilván koldulnak érted mások, vonaglanak érintésedért, nyüszítenek figyelmedért, vonyítanak a kedvedért. Hogy mitől több lesz több az enyém? A veszélytől, mely a bőrt borzolja, az idegeken fut végig kacéran, mert ledér tested pillantásom nem csupán élvezettel nyalja, hanem oly vágyakozással, mi sokkal ősibb, mint a legtöbb ösztön. Hol volt a bujaság, mikor az emberek gyomrát először markolászta, zárta tenyerébe? Tartanod kellene ettől az éhségtől, ettől a megszállott vágyakozástól irántad, mint a többinek, de te más vagy Athlan. Néha azon gondolkodom, hogy vakmerősége ez, vagy pusztán téboly, mely eltompítja a figyelmeztető intelmeket, vagy az is lehet, hogy élvezeted leled abban, hogy a végzettel keringőzöl, fonódsz össze egy táncig, mert úgy gondolod a talp alá való muzsika előbb-utóbb úgyis véget ér. Tán ezért mentél az erdőbe is, saját határaidat feszeget, próbálgatod, s nem aggódsz túl sokat, hogy rajta veszthetsz, ha mást nem is egy pár végtagot. Fejtegetlek magamban, értő kézzel próbálom lenyúzni az ezer álarcot, hogy puszta valódat láthassam, érthessem, kóstolhassam.
- Az emberek agya igazán különös, néha a legapróbb problémát is felnagyítja, néha pedig képtelen elfogadni a rémképeket, így finomít rajta, vagy ha ezt képtelen megtenni, szépen meghasad. – csattantak az én fogaim is. – A szenvedésük is szebb. – szúrom közbe, míg végig nézek a termen. Idő kell, míg a legtöbb érzés maradvány elpusztul, míg magvába halnak el, persze akiknek nem volt soha szépen vetett ágyásuk hozzá, az nem tudhatja, milyen is mást érezni, mint éhséget. Vajon te érzel-e még Athlan? Abban a kérges, kátrányt köpködő szívedben, van-e még elő szövet, mely néha dobban az érzelmek által játszott ritmusra?
Paskolt mellkasod nézem, kíváncsi szemem tátongó lyukat vágna beléd, hogy megnézzem a szíved, mert az aki ott van melletted nem igazán érdekel.
- Egy hullát csak megdugsz, erőszakolni nem lehet, hiszen aligha ellenkezik. – és úgy nem is annyira élvezetes valamit megerőszakolni, ha nincs se sikoly, se kínlódó vergődés. – Szétszakad? – végig pillantok magamnak, nos valóban ebben az alakban méreteim túlságosan hatalmasak, hogy nagy eséllyel igaz legyen a szakadás. -  Tudod, ha még él a szakadás is szebb, szóval talán nem a hulláját kellene senkinek megdugni. – s vajon mi élvezetet lelek én benne, ha én leszek a nézőközönség, s nekem kell végig nézni, ahogy döglött halként döngölsz valamit. Bár kétségtelen nem vonná el rólad semmi sem a figyelmem, s könnyű elképzelni a mozgástól összegyűlő izzadság cseppek kacér futását a bőrödön, az izmaid feszülését, pulzálását. Képzeletben sem tudom megállni, hogy pusztán néző legyek, úgy hiszem, a valóságban sem menne. – Talán én nem tudnék csak nézni, ha esetleg te nyersz. – vigyorom figyelmeztetően kanyarodik felfelé, szélesre nyílt ajkak, melyek egyáltalán nem oly hívogatóak, mint a nyitott combok rejteke.
A szép szád, és az ajkaid mégis ott végzik, s még lenne mit szívesen befogadnék belőled a legnagyobb élvezettel. Hát jelzésként nyalom a vádlid, a combodat, az izmaid feszessége alatt hullámzó férgeken simítok, forró nyálammal rajzolok utat, leheletem sóvárogva barangol fel az öledig. Az éles fogak próbaként mélyednek a combtőben. Csak egy harapást, egy kis kóstolót még, csak még, még, még. Hadd halljam a hangod is Athlan.
Bár nem egészen így akartam hallani a hangját. Kissé sértett a pillantás, mellyel lenézek az arcodra az öledből.
- Igazad van, te nem kérsz…- inkább utasítasz, s nem biztos, hogy így jobban tetszik a dolog, sőt, tán jobb lenne, ha mégis maradnánk a kérésnél az érdekedben drága kívánatos barátom mielőtt még a kezem nem engedelmeskedik nekem. De még engedelmeskedik, hát a földre tesz, hogy eleget tegyek a te vágyaidnak, hogy az enyémek is kielégülhessenek. Kompromisszum ez, egy kis fegyver szünet, meg nem támadási szerződés, amit meg fogok szedni hamarost.
Elégedetten figyelem, hogy legalább nem méltóztatsz válogatni, hanem egyből ráveted magad arra a szájra. Arra a női szájra, marcangolva harapod, a vér buggyanásának nesze, s a fojtott sikoly az, mikor hátra lépek. Körbe járlak, figyellek, éppen ahogy egy éhes állat, akit még visszatart a ketrec. Arra a női szájra mely mégis buján, kívánatosan illik hozzád, hogy hosszan vizsgálgassam, míg te az igét mormolod. Elégedett mosolyodtól még jobban megfeszülnek az irántad sóvárgó izmaim, forróság szalad végig a testemen, hogy elviselhetetlenebb ez a hőség, mint a pokoli tűz. Absztrakt művedre ügyet sem vetek, hiába csalogatja orromat, a vér fémes-édes illata, hiába lehet gyönyörű, amit alkottál, húscafatokból. Rád éhezem!
- Most éppen valami egészen máshoz jött meg a kedvem…- igazából eddig is kedvem leginkább hozzád volt, hát megállok fölötted, várva a jussomat, mert most fizetned kell, megfizetned a szolgálataimat, az elégedettségedet. Rajta hát! Ne várass tovább! Add önként, vagy elveszem…






reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Márc. 13, 2020 11:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
A társaság nem tartozik a kedvelt időtöltéseim közé, így vannak olyan dolgok, melyek az idővel a homályba vesznek. Ilyen például az önző és egoista érzés, mely örömet vált ki abból, akit csodálnak, akit akarnak, akiért sóvárognak. Ezt éleszti fel bennem Beelzebub minden egyes pillanattal, amikor csak végignéz rajtam, amikor megkordul a gyomra a látványomtól, s amikor érzem, ahogy az ösztönei csak utánam kapnának. Feléleszti lelkem egocentrikus vonulatát, s ez most épp melegséggel tölt el. S azt hiszem, ebből nincs szükségem többre, mástól, máskor.
- Talán még el sem hinnék, hogy ez valójában te vagy. - mutatok végig rajta. - Szeretnek képzelődni azok a nyomorultak, s lehet előbb gondolnák, hogy megőrültek, mint hogy téged, barátom, valósnak higgyenek. Aztán egyszer csak csatt... - csettintem össze fogaim vigyorogva. - A halandók üvöltése sokkal élettel telibb, mint ezeké. - hiszen az emberek nem tapasztalták meg, milyen meghalni, így a sok félelem mellett ott van a haláltól való rettegés is, mely egy egészen különleges színt visz a sikolyba. A démonoknál azért más a helyzet, hiszen bár minket is el lehet pusztítani véglegesen, mégis sok minden félelem kihalt már belőlünk. Bár, elnézve ezeket a hitvány fattyúkat, akik képesek lennének maguk alá csinálni épp a félelemtől... Szörnyen kiábrándító.
- Abban az időben még nagyon kezdő voltam, sok száz éve már. Eleget küzdöttem, kijárt nekem ennyi engedmény. Jól megvagyunk azóta is. - paskolom meg a mellkasom, hiszen tudom jól, hogy hallja, amit mondok, valahol ott mélyen, a sötétben. Az ő érdeke is, hogy meglapuljon, hiszen szívesen sújtom örökké tartó szenvedéssel is akár, ám így kompromisszumos a kapcsolatunk.
- Aki előbb szívinfarktust okoz egy embernek, az meg is erőszakolhatja a hulláját. A másik pedig szigorúan nem szállhat be, csak nézheti! Na? - vonogatom kacéran a szemöldököm. - Ez nálad persze a rendes alakodra értendő. Szívesen megnézném, ahogy... Tudod... Szééétszakad... - súgom az utolsó szót, s ezzel hamar elárulom magam, hogy szívesen lennék a nézőközönség. Néha túl átlátszóak a szándékaim! Sokáig azonban nem tudom ilyen szemtelenül érzékien formálni a szavakat, hiszen ajkaim hamarosan már Beelzebub gyomra felé kúsznak, épp úgy, ahogy a karom is. Ez persze még csak az előétel, sokkal ígéretesebb falatok vannak még rajtam, de hát ezt ő is érezheti. Halk nyögések szöknek fel belőlem, mikor felemel, s nyelve végigszalad a szürkés, jéghideg lábamon, mely amilyen élettelennek tűnik, annyira nem az, hiszen érzek minden egyes simítást, melyet az a kellemesen érdes nyelv okoz.
- Tudod, hogy sosem kérnélek arra, hogy abbahagyd... - nem mintha ez lehetséges lenne. Az már más kérdés, hogy a mazochista hajlamom nem is engedné ezt az őrültséget, hiszen már most beleborzongok a gondolatba, hogy azok a hegyes fogak hamarosan a lábamat is darabokra szaggatják... Addig azonban még van egy kis dolga torkos szépségünknek, így én halkan csusszanok vissza a földre, ő pedig már indul is egy gyors vadászatra. S mivel én kezdek eléggé euforikus állapotba kerülni a fájdalomtól, így nem is nagyon érdekel, hogy egy ocsmány nőt hoz nekem, hiszen mikor amaz mellém esik, én egyből rávetem magam. Fogaim őrülten marcangolják le róla ajkait, hogy aztán azokat tenyerembe köpjem, s ujjaimmal gondosan feltapasszam magamra. Szemének világát is ellopom tőle, vadul kanalazom ki onnan őket, s hagyom őket pihenni a mellkasomon, amíg a sajátjaimtól is megválok. A két szem ezután helyet cserél, s hamarosan már a kígyófejjel mozgó, s az ép szemem villog tovább rajtam. Az nőjét a gödrökbe tömöm, s immáron az újdonsült idegen darabkák is pontosan olyan esetlenül kezdenek működni, mint a karom. Ám az ajkak elengedőek arra, hogy megformáljam velük az igét, ami teljes mértékben hozzám olvasztja az idegen testrészeket. A bőrön megjelennek a tetoválások, a tekintet a sajátom lesz, s elégedett vigyorral nyalok végig a friss ajkaimon. Persze, ezt mind úgy, hogy Beelzebub is tökéletesen lássa, mennyire elégedett vagyok a munkájával. A jutalma sem marad hát el... Miközben görgetni kezdem a mellkasomon a rothadó látószerveket, a talpam a lábára simítom, úgy kúszik egyre feljebb rajta, a mosolyom pedig egyre csak szélesedik. A nőstényt eddigre már odébb taszítom ereje teljében levő kezemmel, így amaz nagy placcsanással kenődik szét a falon. Hmm, micsoda fenséges látvány! S micsoda ötletem támad!
- Ha kész leszek, csináljunk egy hús- és vérfürdőt! - lihegem a démon felé izgatottan.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Márc. 11, 2020 11:30 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18



Bábmester vagy, dróton rángatsz, s hagyom, néha engedem, néha úgy mozdulok, ahogy kívánod, néha elszakadnak a madzagok, néha magam tépdesem le őket, ki a bőröm alól, melyekkel megfertőzöl, mert bizony rád lehetne szokni, meg lehetne szokni, mint a jó bor ízét, vagy az ópium édes bódítását. S talán nagy adagban mérgező vagy, de rám szerencsére nem hatnak a mérgek, főleg, ha ily édes, ám nem felejtem el, hogy óvatosan adagoljalak magamnak, nagy gonddal mérjem ki, mennyit hódolhatok a káros szenvedélyemnek, mi te vagy.
- Az emberek már egy csúnyácskább vonás láttán megrendülnek, azt hiszem, nem lennék túl népszerű ebben az alakomban. – hiszen még démonokból is akad, akinek szeme nem kívánja látványomat, mert túlságosan is hozzá szoktak a széphez, de talán csak ki lenne vájni az ő szemüket is. Bár kétségtelen a riadtan menekülő halandókkal jó eljátszani, kergetni, hajszolni őket, rémisztgetni, de ahhoz nem kell a nagyszerű megjelenésem, elég, ha egy baltával kergeted őket. A halandók beérik a kevesebbel is és alig méltók többre, hát arra sem méltók, hogy láthassanak igaz alakomban, ahhoz kiváltságosnak kell lenni.
Bár ő unottan legyint, én próbálom elképzelni a régi halandó énjét. Angyalokat megszégyenítő szőkeségének gyöngyház színét, a tejfehér bőrt, a szemgödrökben ülő zafír ragyogást. Alacsony, vézna alak, amin több a csont, mint a hús, egy éhezőnek nem gyönyörű, de valószínűleg egy kéjdémon ilyen fiúcskát képzel a lepedők közé kéjnedves álmaiban. Ahogy a halandók is, mert a gyenge test aligha képes védekezni, a védtelenség pedig kegyetlenségre sarkalja az erősebb, erőszakosabb fajtát. – Azért megnéztelek volna. – vagy azt néztem volna, ahogy mások bántalmaznak, mert attól még a csontra aszott beteg hús íze is finomabb. Ezen elgondolásra a mosolyom ádázra virul fel, de hamar eltüntetem, hiszen erről már lekéstem sajnálatosan, s tán nem is akkora baj, hiszen ami, aki most vagy… az igazán zabálni való.
- Én is előszeretettel szállok meg halandókat, bár én kedvelem, ha ellenkeznek, ha azt hiszik, van uralmuk maguk felett. – szeretem rávenni őket olyasmire, amit a testük, lelkük és szellemük elutasít kezdetben, aztán megszokják és a végén… A meggyötört halandók könnyen térnek vissza a biztos szokásokhoz, még akkor is, ha azok nem tulajdon szokásaik. Szórakoztató nézni őket, utána pedig, ha eluntam a játékot, nos finomabb a falat, ha nagy gonddal készíted el.
- Pedig a rohadásban van valami…- az elmúláshoz kapcsolódik, ezért vonzó és kívánatos. A halál érleli, párolja ízletesebbre az élettelent, mert ha nem lenne, akkor a dögök nem lennének annyira finomak, hiszen mindenki dögöket fogyaszt, valamit, amit már megöltek és én is értékelem, de persze én nem igen válogatok, élő, avagy élettelen között. Mondanám, hogy te vagy a tökéletes a számomra, hiszen mozogsz még, beszélsz még, de az ízed… haláltól zamatos. Egzotikum vagy. – Ha már rájuk fér, mi lenne, ha játszanánk is, mondjuk… az első, aki szívinfarktust okoz egy halandónak nyer, azt meg megbeszéljük, hogy mit, csakhogy legyen tétje a mókának. – javasolom, mert hát nekünk aztán alig van veszíteni valónk.
Bár neked talán elég sok veszíteni valód van a közelemben, erre int az ökölbe szorult kéz, melyet végig cirógatsz. Ártatlannak tűnő pillantásod dühítve csábít, s valóban most inkább tűnsz kacérkodó, ledér nőnemű egyednek, csak nehogy annak is véljelek.
Legyintek hát, elhessegetve a bajt, elhessegetve a hatalmas egód, mely szoborért kiállt, de a bajt hívod, szinte kivívod magadnak, s hogy állhatnék ellen csábjaidnak?
Megkísértettél, elbájoltál, s viselned kell a következményeit, bár valahol hiszem, hogy számoltál velük, hogy tudtad, hogy előbb-utóbb rád harapok. A gondolatok azonban, mocsoktól homályos üveggolyóként gurulnak céltalanul a koponyában, csak azok maradnak tiszták, melyek tettekre késztetnek, melyek hozzád irányítanak, rád figyelnek. Mert az ajánlatod valóban visszautasíthatatlan, még akkor is, ha ennek is, mint mindennek később lesz ára, amit megfizettetsz velem, hiszen köztünk így szokás.
Torkomat cirógatja nyögésed, türelmetlenségre sarkal, vágyakozással feszít meg, melyet csak veled lehet kielégíteni, az ajkaiddal, melyeket leszeltek a borotvaéles fogak, s most a nyelv izgatottan forgatja a szájüregben, passzírozza, dörzsöli a nyelvbimbókra az ízed. Finom vagy. A gyomrom türelmetlen mordul jelezve, hogy ő is akar, hogy nem elég már csak a játékos ízlelgetés, jó lenne, ha őt is kitöltenéd. A kiáltások, nem zavarnak, hiszen minden porcikám remegve élvezkedik a mámorító zamaton, hogy bódultan emelem magasra a fejem, hogy ajkaid lassan csússzanak le torkomon. Még. Még.
A karoddal kevesebbet finomkodom, az ordításod végig cirógat a gerincem mentén, s ahogy annak lennie kell az izgalom, s a gyönyör elegye megfeszíti az izmokat. Valaki zokog, s bár valahol az elme tudja, hogy az ordításod kissé művi, s nem csak kifejezetten nekem szól, most elhiszi neked ezt a szép hazugságot. Döbbenet ül a termen, félelem, értetlenség, az én testem úgy feszül érted míg fallak, ráglak és nyellek, mint egy ifjú sihederé, első szerelmének térde láttán. Az élvezetbe kapaszkodom, ami elüli kicsit a gyomromat, egy pillanatig emésztelek, mielőtt újra kezdődik a mantra, hogy még kell belőled. Megborzongok forró leheletedtől a fülemen, a beleduruzsolt szavakra válaszul nyögök, hiszen kétségtelen jelei akadnak tetszésemnek. Távolodásod nem kívánatos, szinte azonnal vetném rád magam, de itt az ára az újabb harapásnak. Összepréselem a szám, állkapcsaim recsegnek, hogy szenvedésem panaszos nyöszörgése ne szökjön ki ajkaim mögül. Ne, ne, ne! Előbb adj még… Még. Hatalmasat nyelek, s torkomat meg kell köszörülnöm, mert úgy érzem kiszáradt. A lábadat kapom el, bokádnál fogva emellek el a padlóról, hogy a lábszáradon nyaljak végig, a combod belső felén egészen annak hajlatáig. – Aljas arra kérni, hogy hagyjam abba. – nemtetszés ül a hangomban, panasz és némi düh. Számon kérlek a kegyetlenségért, amit velem űzöl, de végül csak elengedlek, hogy egy kisebb puffanással újra ott legyél a padlón. Valamelyik száját…
A démonok felé indulok, akik visítva próbálnak kitérni előlem, kivéve, azok akik inkább összegörnyedve, fülükre, vagy kezükre tapasztották a kezüket. Fogalmam sincs mi nincs tetszésükre? A hús szakadásának édes hangja? Az ömlő vér látványa? Az izgatott, általad felhevített testem? Végtére is mindegy. A hajánál fogva cibálom feléd, az egyiket, ő volt a legpechesebb. Bár lehet, hogy ez nőnemű, de ezzel az aprósággal, most annyira nincs kedvem foglalkozni, hogy válogassak is közülük, amikor csak egy újabb falatra vágyom tőled, belőled. – Ez jó lesz? - a hangom nagyon ajánlja, hogy jó legyen, vagy az elkapott démon nagyon megjárja, ha nem elég jó a szája.





reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 07, 2020 4:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
Hogy ki vagy te ebben a játékban, kedves barátom? Te vagy az ujjaim végén táncoló dallam, mely megsüketíti a füleket s vért fakaszt belőlük, és te vagy a hangszer, melyet oly' könnyű uralni, mégis lehetetlen. Te vagy a káoszból született mindenség, mely egy apró botlás következtében újra káoszt hozhat. Talán úgy tűnhet, hogy az aljas játékaim könnyedek, mint egy tavaszi szellő, ám ez nem így van. Valójában minden egyes lépésem küzdés, hiszen amellett, hogy a testem a végét járja, az elmémet pedig húzza magával, torkos démonommal állandó küzdést folytatok. Kinek az akarata érvényesüljön, ki van épp magasabban... Valójában magam sem tudom, hol állunk pontosan. S ez benne a gyönyörű. A kihívás, ami manapság oly' ritka, mint a fehér holló.
- És ha nem akarnád elrejteni odafent önmagad? - ahogy nála nem jött fel e kérdés még soha, úgy más Pokolban születettnél sem. Sőt, rajta kívül nem is találkoztam talán egyikkel sem, vagy ha igen, akkor sem nyújtott maradandó élményt. Ellenben Beelzebubbal, kinek ez a felettébb kellemes külseje messze kitűnik az itteniek közül. Ha jól emlékszek, évekkel ezelőtt, mikor északon jártam egy csarnokban némi alkimista alapanyagért, akkor róla láttam egy festményt a falon, vöröslő bársony függönyök ölelésében. Borzalmas volt.
- A közelében sem vagyok a halandó énemnek. - legyintek unottan. - Az egy alacsony fiú volt, szőkés, már-már fehéres hajkoronával, sápadt bőrrel és rikítóan kék szemekkel. Nem elég, hogy mocskos helyre születtem, még a testem is beteg volt. Nem bírtam sokáig a napfényt. - ezen a ponton muszáj felnevetnem, ha visszagondolok arra az időre, amikor én voltam az átkozott, a falu kitaszítottja, aki azóta kilépett a testéből s már nem ő az átkozott, hanem ő szórja azokat a bizonyos átkokat. Vicces tud néha lenni az élet.
- Később költöztem be ebbe. - simítok végig látványosan a mellkasomon. - Néha még hallom a suttogását. - sóhajtok ábrándosan. - Valami szektatag volt, aki hagyta, hogy beleköltözzek. Teljesen elnyomtam, de nem is ellenkezett. - s ez volt a szerencsém. Őt már régen kinéztem magamnak, s azt hittem, hogy az utolsó pillanatban, mikor arra kerül a sor, megfutamodik. Meglepődtem, mikor ő volt az egyetlen, aki maradt, s akinek a szemében egyáltalán nem láttam félelmet. A többiek azonban fejvesztve menekültek, s holtan végezték ott a temetőben, ahol megidéztek. Egyedül ő élte csak túl. Ha úgy vesszük...
- Régebben csontsovány volt, hosszabb volt a haja, s tiszta a bőre. Volt rajta mit csiszolni. - túrok bele a hajamba. - Az én testem ez odafent is. Annyi különbséggel, hogy igen, nem rohadok ennyire. S egy ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza. Ráfér a népre egy kis... Riogatás. - vigyorgok szélesen és aljasan, nem leplezve a kíváncsiságomat, mennyire megnézném Őtorkosságát belepréselve egy halandó testbe. Bárhogy töröm a fejem, nem tudok hozzá semmilyen vonást társítani, állok hát elébe!
Az ökölbe szorult kézre váratlanul rásimul a szürkés tenyerem, s úgy pislogok fel a démonra, mint egy ma született bárány. A hatás kedvéért még a pilláimat is meg kellene növesztenem!
- Talán valami baj van? - a színpadiasságot itt kissé túltolom, mint egy ócska színész, ki a sokadik előadásra sem képes jól játszani. Persze, egy kacaj lesz a vége, s visszahúzom a kezem, mielőtt még kitépi azt tőből. A nagy vallomásra gyilkos szemeket kapok válaszul, de én szórakozottan csípőre teszem a kezem, s úgy pózolok, mint akiből hirtelen kiszorult minden férfiasság.
- Szobrot kellene rólam csinálni, nem gondolod? - azt természetesen egy ostoba pózban, csak hogy mindenkinek eszébe jusson, mennyire nem veszem komolyan az itteni rendszert, s mennyire nem érdekel a hatalom. Jobb megbújni az árnyak között, s csak akkor mutatkozni, amikor felettébb szükséges. Most ugyan nem lett volna az, ám végül nem bántam meg, hogy eljöttem.
Az események innentől kissé felgyorsulnak, hiszen az idő sürget, nem lehet már úgy játszadoznom, kinek ideje annyi, mint csepp a tengerben. Az ajánlatom pedig úgy érzem, visszautasíthatatlan Beelzebub számára... Nyelve fájón kering ajkaim körül, hiszen annak ellenére, hogy rohad a testem, mindent érzek. Minden egyes fájó pontot, minden egyes törést, vagy épp simítást, annyi különbséggel, hogy számomra a fájdalom kilépett a negatív mederből, s feltöltöttem élvezettel. Ezért nyögök fel hosszasan a feneketlen száj mélyére, mikor azok az éles fogak egyre mélyebbre fúródnak, s hamarosan elveszik egy részem. Ábrándos sóhajjal figyelem, ahogy ajkaim immáron ott vannak az övéin túl, s végigsimítok az államon, ahonnan eddigre már bőségesen folyik a sötétes vér, mely ajkak híján nyállal is keveredik. Csattintok párat a fogaimmal, végignyalok rajtuk a nyelvemmel, s nagyképű hümmögéssel tudatosítom magamban, hogy még így is felettébb jól nézhetek ki. Épp úgy, ahogy hamarosan kar nélkül... Már hallom a szörnyülködő felkiáltásokat, hiszen még mindig vannak körülöttünk bőven démonok, akiknek végig kell nézniük ezt a borzalmat, amit mi itt művelünk. A karom egyre csak csúszik és csúszik lejjebb torkos barátunk torkán, aztán azok a hű fogak is hamarosan újra beszállnak a játékba. Eleinte csak pár feltörő nyögés a jutalma, aztán ahogy a pengék a csonthoz érnek, s úgy hasítják ketté, mint egy balta... Felkiáltok. Nem is kiáltás ez, hanem inkább velőt rázó, mélyen zengő sikoly, mely bizony tökéletesen illik egy halálfélelmet élő áldozatéhoz. Újra és újra kiszökik belőlem a sikoly, melytől már némelyek megtörnek, s zokogva omlanak a padlóra. Meglepő, mennyire élethűen tudom ezt előadni. Egy ponton azonban közelebb hajolok a füléhez, s belesúgok.
- Ez tetszett, igaz? - érintem orrom a füléhez, s egy mozdulattal ellököm magam tőle, mikor már semmi sem tartja a karom, s már ott csúszik benne egyre lejjebb. A földre zuhanok, szétterülök rajta, majd a másik démon karjáért nyúlok, melyet odaillesztek a régi helyére. A szövetek finoman kúsznak át egyik helyről a másikra, de egyelőre sem színben, sem alakban nem egyezik, szinte mozgatni sem bírom. Mondanék én egy igét, ami hozzám csatolja véglegesen, de hát ajkak nélkül ugye ez nehézkes.
- Ha kérsz még egy sikítással megfűszerezett falatot, akkor hozd ide nekem valamelyiknek a száját. - a szavaim persze alig érthetőek, hiszen nincs, mi formálja azokat. S csak hogy nyomatékot adjak az értetlen beszédnek, kidugom a bal lábam a köpeny alól, jelezve, hogy bizony az lesz a következő fogás. Persze, ki vagyok én, hogy csak úgy utasítsam Beelzebubot... Azért be kell vallanom, szeretek próbálkozni, s élvezem, ha sikerül...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 05, 2020 10:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18



A magabiztos kijelentésére kedvem támad felhorkanni, s ajkaim közül szinte ki kívánkozik a bók, mely lehetne tulajdonképpen sértés is: nagyképű. A kusza gondolatok azonban a mutatóujjának hegyére csavarodnak, mi halántékának bőrén pihen. Kétségtelenül eszembe jut, milyen lenne feltörni azt a koponyát, fogaim között elroppantani, mint valami diót, hogy megnyaljam a barázdált puha szövetet, mely a furcsa logikát, a tébolyt őrzi magában. Milyen íze lehet az őrületnek? Van-e annyira édes és kívánatos az elmebaj korhatag rothadása, mint a tested feketedett kórsága? S ha nem is mindenkinek, hanem is mindenhogy, addiktív ízed és kísértő személyiséged nekem talán hiányozna. Talán ezt tudod. Vajon tudod? A tudás hatalom, mondják, és nem biztos, hogy hagyhatom, hogy hatalmadat felfedezve azt esetlegesen gyakorold rajtam. De te nem tennél ilyet, igaz? De tennél. Ezt suttogja minden apró kis befolyásolás, a finom terelgetések, hogy úgy zajljon ez a vacsora, ahogy neked tetszik. Te vagy a karmestere, hogy minden szólam a megfelelően csendüljön fel, a tökéletes ütemben, melyben kedved leled. De akkor ki vagyok én? Nem mintha számítana, míg én is kedvemet lelem benne, akkora élvezetet nyújt, mint neked.
A kérdés meglep, általában nem érdekel senkit, hogy a folyton éhező Torkosság merre kószál, ameddig minél távolabb ül tort mások felett, meglepettségemben vissza kell emlékeznem, de elmémben nincsen foganatja helyeknek, mert csak ízek léteznek számomra igazán. Oly annyira belemerülök a nosztalgiába, hogy szinte fel sem tűnik, hogy ügyesen megszökött a furmányos démon a válaszadás elől, ami konkrétumokat firtatott. Azért feltűnik lassan a terelés, az újabb elém kövezett út. – Ez nem válasz.. – jegyzem meg, bár harag nem igazán van a szavakban, hiszen aligha lenne ilyen csalogató, ennyire izgató, ha egyből kielégíteni a kíváncsiságom, s valójában jól tudjuk, hogy nem efféle kielégítésre vágyom. Főleg, ha róla van szó.
- Nem tervezem változni. – villantom ki fogsoromat jó kedvemben és a gesztus bár megnyugtatására szolgál, de elég kevesen nyugodnak meg a borotva éles fogak láttán, melyek ácsingózva merednek rájuk. Most éppen rád.
- Ezen kár elmélkedni, a felszínen nem vagyok ennyire impozáns látvány, sőt ami azt illeti bosszantóan középszerű az a test, mely elkendőzi a halandók előtt a nyilvánvalót. – válaszolok, melyből jól sejtheti jártam már odafent, s nem voltam elégedett a húsburokkal, melyet viselnem kellett. – És te? Megőrizted az egykori halandó porhüvelyed vonásait? Gondolom fent nem vagy ennyire…- gusztusos, kívánatos. Hatalmasat kell nyelni, mielőtt befejezném a mondandóm, az összefutó nyál miatt. – rothadt. Egyszer talán felmehetnénk édes kettesben. – ki tudja, talán ott fent is annyira ennivaló, sőt zabálni való vagy, mint itt a kénköves Pokol bugyraiban.
- Milyen hízelgő! – mégis féltékenyen hangzanak a szavak, hiszen azaz erdő már járt benned, beléd furakodott minden kíváncsi kacs és inda, Megrágtak a férgek, megízleltek, pedig ő ki sem élvezhetik zamatodat igazán. Hogy ne lennék féltékeny, amikor minden kívánatos porcikádon kéjelegve csúszkálhattak, megmártózhattak benned. Ezt igazán érdemes elirigyelni attól az átkozott erdőtől, de csak összeszoruló öklöm jelzi elégedetlenségemet, a csontok ropogása fenyegeti azt a helyet, ami elrabolhatott elég hosszú időre tőlem. Fel kellene tán gyújtani, hadd égjen porig. Téged pedig…
A várt konkrétumtól félre billen a fejem, úgy nézlek, s méregetlek, hogy vajon komolyan gondolod-e, amit elhagyja a szádat, de te sosem mondasz olyasmit, amit nem gondolsz komolyan. Azt a gyönyörű testet bámulom, ami valóban gyönyörű, míg vissza nem találok a hályogos szemekhez. – A szétszórtságtól nem lennél kevésbé gyönyörű. – hisz van ebben a testben valami mocskos, valami buja, s ezen pár elhagyott rész aligha változtatna. Most én vagyok ki adósa marad egy újabb válasszal, hiszen nem mondok sem igent, sem nemet erre a baráti kívánságra, ami inkább akarás, annak pedig általában nyögés a vége. Valószínűleg Athlan is tudja, hogy a válaszadás hiánya is egyfajta válasz, hiszen most sem hagyom itt, miközben gyomrának tartalmát közkincsé teszi. Bár bosszúságot okoz az elvárásaival, azzal, hogy nem nyel, de Athlan egész lénye ilyen, hogy néha legszívesebben belepasszíroznám a padlóba, beletipornám a földbe, azzal a nagy egójával együtt.
Felesleges a kar? Szisszenek, hiszen éppen most találtam volna neki jó helyet azzal, hogy feldugom a seggébe, bár kétségtelenül nehezebben ülne, de legalább adna egy kis tartást, ahogy a karó is ad, ha valakit ráhúznak szépen, lassan.
Tekintetem az említett ajakra tapad, s elmémre sötét köd telepszik, amin keresztül suttogása csak tompán, cirógatva jut át, szófoszlányok, mint édes semmiségek egy nász közben.
Ízletes. Elrohad. Ízletes.
Aprócska sebből, csalfa utat rajzol a fekete vér állától a szájáig. Közelebb mozdulok, testemmel ránehezedve simulok rá, épp csak nem dörgölöm magam hozzá mint a prédához a ragadozó állatok jelezve mindenki számára, hogy az övé a zsákmány. De te nem vagy préda, sem zsákmány, csak éppen kedvtelésből játszol most áldozatot. Éles körmeim belevájnak a kőpadlóba, a hangos karcolás zaja fülsüketítő, míg én nem küzdőm tovább az ellen, amit kínálsz. Az érdes nyelv szalad megtisztítva az állad, apró horgai beleakadnak a seb széleibe, tépik, feszegetik, dörzsölik rólad a húst.  S most az sem zavar, hogy ajkaim alatt a te ajkaid aljas kis mosolyra húzódnak ebben a fura csókban, mielőtt a fogak a húsba marnak. Úgy emelkedem fel rólad a falattal, mintha meggondolhatnád magad mégis, de a puha hús, a lila színű, bomlás ízű, keserédes ajkaid már az enyémek, s élvezkedő nyögéssel ízlelem, forgatom a számban, mielőtt lenyelném. Még! Még!
Cuppogva, dörzsölöm a nyelvem a fogamhoz, keresve az íz maradékát, amikor ajkaimhoz érsz, s betolod a kezed újfent a számba. Válaszolnék, elhomályosult pillantással, hogy igen, olyan üres, hogy töltsd fel, talán kérnélek, s talán most könyörögnék is. Legyek finom és nőies? Hiszen az te vagy. Te, te, te! Engedélyt ad, nem mintha kéne, nem mintha kérném, mert már belesajdult az állkapcsom a várakozásba, már reszkettek a fogaim a vágyakozástól. Összezáródik a száj, a kíméletlen fogak csak a csontban koppannak, őrlik, fűrészelik, rágcsálják, hogy törjön, hogy engedjen, hiszen a húsodon oly könnyedén furakodtak át, mint a kés a lágy vajban. Szakítani kéne, talán az gyorsabb. Azt kérted legyek finom. Olyan jó volna hallani azonban a nyöszörgésed, ohh sikolyt nem mernék magamnak kívánni, de ebben az igen intim pillanatban igazán megajándékozhatnál még egy kicsit, ha már így is elkényeztetsz.




reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Feb. 21, 2020 12:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Az utóbbi időkben az egyetlen társaságom az itt volt. - helyezem a mutatóujjam a halántékomra. - Az egyetlen hang, amit hallottam, az a fejemben volt. Csodálkozol hát, ha elszálltam? Tudom, hogy mindenkinek hiányoznék itt a Pokolban. - e mondat vége már gúnyos kacagásba fullad, némi öniróniával megfűszerezve. Beelzebub tudhatja jól, hogy teljesen kivontam magam mindenhonnan, s inkább meglapulok az árnyékok közt, mint hogy feltűnést keltsek. Erős vagyok, s profi szinten űzöm a mágiát. Nincs szükségem arra, hogy ezt bárki ki akarja használni, ezáltal felborítsa a nyugodt kis életem. Nem nekem valóak a hatalmi harcok, s az egyetlen oldal, ahol állok, az a saját magamé.
- Na és te, barátom, merre jártál mostanság? - kérdem unott sóhajjal, miközben a tömeget nézem. Néhol még ott ül a rettenet, néhol már összeverődtek kisebb csoportba, s a pillantásokból ítélve tervet szövögetnek ellenünk, hogy állítanak minket odébb, hogy kijussanak erről a helyről. Naiv kis démonok...
- Tudod, milyen vagyok, nem szeretem a konkrét dolgokat. - s persze csak azért sem közlöm a mondandóim mögött levő rejtett tartalmat. Az éhsége biztosan elvakítja, de nem bolond ő, egyszer úgyis rájön, hogy teljes mértékben felkínáltam neki ezt a fizikai testet. Túl sok ideig rohadtam ott az erdőben, s bizony a fertőzés túlságosan is eluralkodott már rajtam, így muszáj lesz megújulnom, ez a vacsora pedig pont kapóra jön!
- Ne változz soha. - mondom határozottan, egy biztató mosolyt küldve torkos barátunk felé. Nem mintha számítana a véleményem a kénköves bugyrokban, ám valamilyen szinten jó látni, hogy őt nem kebelezte be ez a világ, nem tört meg a súly alatt, s nem olvadt bele abba a rangos masszába, mely azt hiszi, hogy uralja a Poklot. Az ostoba, gyenge démonokat talán. Ám én nem tartozok ide.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy milyen tested lenne a felszínen? Egyáltalán jártál már odafent? - mutatok a fejünk fölé, utalva a Földre. Beelzebubot mindig is ebben az elborzasztóan gyönyörű külsőben láttam, de azért kíváncsi lennék, hogy hogyan nézne ki halandóként.
- Nem titkolom, valóban hiányoznál. Nincs ellenemre, ha néha kicsit züllünk mások rovására. - vonom meg a vállam. - És hát igen, ha nem lennél itt, eddigre valószínűleg én sem lennék, hanem már rég visszamentem volna az erdőbe. Kellemes kis meditációban voltam. - sóhajtom hosszasan. Sokat járok a saját elmémben, s sokszor ez bizony számomra tökéletesen kielégítő. Úgy hullámzok, mint a tajtékzó tenger, s valójában sosem tudom, hogy a következő pillanatban épp merre sodor az akaratom.
- Azt akarom, hogy szerezz nekem testrészeket. - végre kibukik a szög a zsákból, s megejtem talán az első konkrét mondatomat. - Egyedül szörnyen unalmas lenne összeszedni magamnak őket, s még szerencse, hogy itt vagy te! Félő, hogy útközben elhagynám valamimet, ha túlságosan megerőltetném ezt a gyönyörű testet. - mutatok végig magamon büszkén és nagyképűen. Hiába, van mire büszke legyek, hiszen ebben a rúnákkal borított porhüvelyben bizony rengeteg munka van, mely számtalan áldozatot követelt már. Még ha most éppen nem is úgy tűnik... Szétbomlok lassan, mint egy halandó holttest, bár ennek is van számomra egy különös varázsa, még ha most épp a gyomortartalmam is köptem ki a földre.
- Hát... Tessék, a tiéd. - mutatok a fura darabokkal terített tartalomra, amiben talán még aszott virágot is fel lehet fedezni. Én aztán nem akadályozom meg benne, hogy belekóstoljon! Az elmélkedése közepén halkan belehümmögök, s csak kíváncsian fürkészem a nagy gondolkodásban. Ideje cselekedni!
- Tudod, mit? Tényleg felesleges ez a kar. - emelem fel a sajátom, s váratlanul közelebb hajolok torkos démonunkhoz. Egészen közelről fürkészem a száját, mikor is halkan szólalok meg.
- Talán a szám is tényleg sokat járatom... Pedig aztán... - érintem meg lilás ajkaim, összecsippentem ujjaimmal, s egy apró sebet ejtek az állam fölött a körmömmel, melyből egy egészen vékony patak kezd folyni.
- Biztosan ízletes lehet, és hát sajnos már ez sem lesz szebb. Hamarosan teljesen elrohad, hacsak... - közlöm színpadiasan, vigyorgom aljasan. Ha azt sejti, hogy épp arra ösztönzöm, hogy leharapja a szám, akkor bizony nagyon jól sejti! Az ajkak még az alkímiában is különleges alapanyagnak számítanak, hát még ízvilágban! Bárhogy is történjék, pár perccel később feltérdelek, s már ujjaim az ő szája körül matatnak. Hacsak nem szorítja össze a fogait erőből, akkor bizony a kezem váratlanul beljebb szökik a fogain túl, hogy letuszkoljam a karom a torkán.
- Szegény, ártatlan Beelzebub, milyen üres a gyomrod... Csak nehogy megfeküdjem, azt bizony a szívemen viselném. Ohh, és légy finom és nőies, ez a minimum, amit elvárok. Harapj hát! - adom ki konkrétan az engedélyt megszállottan csillogó szemekkel. Már nem mintha szüksége lenne rá, de megkímélem őt az újabb agyalástól.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 17, 2020 11:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18


A kérdés költőinek veszem, hiszen ki az ki megfejthetné mi is tekereg abban a rothadó szövet labirintusban, ami Athlan agyát képzi? Sejtelmem sincs mi zajlik a csont kupola alatt, bár néha kedvem támad belekukkantani, hogy vajon milyen íze van a gondolatainak? Édes? Rothadt? Mocskos? Nem mellesleg, ha akarom, ha nem úgyis megosztja velem nem sokára, hogy mi is az, amin elmélkedik magában.
Miért nem? Miért is nem? Kétségtelenül nem jelentene kihívást számomra, hogy azt az izmos nyakat, átszőve hosszú ujjaimmal addig szorongassam, míg a benne lévő csontok porrá nem őrlődnek. Ezt pedig egyáltalán nem nevezném vadászatnak, mert Athlan nem az a prédafajta, aki menekül, bár kétségtelenül pazar látványt nyújthatna kíntól torzult, teljes kétségbeesett arca. Csakhogy jól ismerem, képtelen rá. Tán egykor, amikor halandó volt, még tudott ily pompás arcot vágni, ennyire izgatót, s ha lenne mód, hogy felidézzem benne ezeket kétségtelenül megpróbálkoznék vele, hiszen egy próbát bőven megérne, de nem itt, s nem most. Ha akad ilyen arca, ha nem halott még teljesen belül, ha nem sorvadtak, rohadtak le róla ezek a gyarló emberi érzelmi lenyomatok, akkor nem kívánom megosztani másokkal. Különleges csemege az, érdemtelenekkel sosem osztoznék rajtad, Athlan.
Vagy talán? Rosszat sejtett ez a folytatás, olyasmit, mit a fül nem szívesen hall, mert pusztán egy feltételezés, egy teóriát sejtet, ami lehet igaz, de éppen úgy lehet hamis is.
- Hogy te mennyire elszálltál magadtól az utóbbi időben.- mondom unottan, bár felrajzolja, felkarcolja ezt a képtelenséget a gondolataim közé. Talán hiányoznál, talán bánnám, ha nem ízlelhetnélek újra, talán nem bírnám kívárni mire összeszeded magad. De ezek csak talánok. – Remek ajánlatot? Tán konkrétan és nem rébuszokban kellene megfogalmaznod azt a remek ajánlatot, amikor éhezem és gondok vannak a felfogóképességemmel. – nem hazudok, nehéz úgy az ajánlatát rágódni, hogy a húsán rágódnék szívesebben.
- Kellet volna változnom? – bár aligha lehetséges, aszott kénkőből gyúrt testem, a zörgő csontok, a beesett hasfal, a horgas ízlelőbimbók a nyelvemen, a mohó torok, mind arra teremtett, hogy az maradjak, akinek lennem kell. Az éhség, a falánkság, a torkosság.
Ábrándos szavaitól szinte érezni az utolsó lehelet, hallani a halálhörgést, ahogy a tüdőben felbuzogó vér köhögésre készteti a testet, de már nincs értelme. Hallani a dongó-zümmögő rajt, ki a halál felett muzsikál és arat, ízelt lábak masíroznak buján cirógatva élettelen testeken, férgek rágnak jóízű lakomát ülve, s a bomlás szaga megül a nyálkahártyán. Lehet ennél szebbet kívánni? Aligha, s könnyű megkívánni.
- Nos, akkor talán legközelebb elvihetnél engem romantikázni, úgyis rég randiztam ennyire idili körülmények közepette. - mert megbabonáztál a képpel. Te aljas, te szépségesen rothadt!
- Ez tényleg bók, már hogy szeretnél a kis gyűjteményedben tudni, egészen megható, hogy megpróbálnál vissza is hozni, ha esetleg elmúlnék, szóval szerintem én hiányoznék neked igazán. Végtére is, nélkülem most is halálra unnád itt magad. – az örökkévalóság hosszú, s bár mi démonok nem szeretünk osztozkodni, távol áll tőlünk a közösségszellem, mégis akadnak kivételek, akik jelenlétét könnyebb eltűrni, sőt, néha meg is kívánjuk nagy ritkán a társaságukat. Athlan ilyen a számomra, olyan mint valami ritka cukorra, különös íz, amit csak ritkán kaparintok meg, ha túl gyakran megkapnám elveszne az értéke és egyáltalán nem kívánnám magamnak beosztani, kiporciózni. De így némileg megóvom az éhségtől, ami rá feni a fogamat.
- Kétlem, hogy ennyi elég lenne ahhoz, hogy elcsábulj. – az apró férget nézem, ami egyre közelebb kerül a felszínhez, azon a páratlan szemen keresztül. A földre esve, eltaposom a kis rohadékot, aki ehetett belőled és tönkre tette szemed csodás igéző világát. Tán kissé féltékeny vagyok.
- Sürget? S mit kívánsz tőlem, mit tegyek? – férceljek neked új testet ezekből vajon? Aligha értem a te tested működését Athlan.
Nagyot sóhajtok a tényen, hogy valóban válogatós, bár emlékeim szerint mindig is az volt, legalábbis hozzám képest. Nem igaz, Athlan?
- Ohh Athlan, túlságosan is sokat használod beszédre azt a szép szád, amikor… - s bár a figyelmeztetést elengedtem a  fülem mellet, most mégis érdeklődve figyelem, ahogy gyomor tartalmának jó része a lábamon köt ki. – Pazarlunk-PAZARLUNK? Mások meg éheznek…- bosszankodom némileg.
Elnézem a feltartott kígyót, megingatom a fejemet. Ez van, ha nem rágsz csak nyelsz, néha tovább húzza a táplálék. Újból bevesz valamit a szájába a démon, s megint rág, de most sem nyel. Elégedetlen morgásomat, gyomorkorgás koronázza, míg a megrágott tetemet szemének helyére tuszkolja a démon, addig én az érkezővel rázok kezet képletesen. A kiszakadt részből csöpög a vér, hangosan placcsan a földön, kövér, vörös cseppekkel díszítve a padlót. Figyelmem csak némileg vonja el a szemgödörben folyton nyelvet öltő kígyó, ennyit arról, hogy én is belenyalhatok a tátongó ürességbe. Kissé morcosabban hajolok hozzád, s figyelem a méregetést a bordáidhoz.
- Nem emlékszem ilyen lényre, bár biztos jó az íze. – sóhajtok. A kérdésre kifejezéstelenül meredek a karra, majd a testedre, s bebarangol rajtad minden helyet. – A régi még meg van. – a mégen van a hangsúly, s bár igazán szívesen lerágnám, de kissé megorroltam rád, amiért sosem nyelsz. – Tudod Athlan, nem ez a seb az egyetlen nyílás rajtad, ahova bedughatom ezt a kart. Biztosan találok rajtad még pár rést…- vagy ha nem, akkor csinálni kell. Elveszem a kart, fejemet rátámasztom, mintha csak tulajdon kézfejemre helyezném az állam, így gondolkodva. – Hova is tegyem, hova is….- tekintetem sötéten mered rád, semmi jót sem ígérve.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Feb. 02, 2020 5:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Tudod, min agyaltam párszor? - teszem hetykén csípőre egyik kezem, s elgondolkodva simítok végig államon a másikkal. Még szemeimet is lehunyom egy pillanatra, hogy keressem a megfelelő szavakat.
- Miért nem roppantod el egyszerűen a nyakam? Bármikor megtehetnéd most is, épp úgy, ahogy a múltban. Kihívást jelentek? Esetleg szereted kiélvezni olykor a vadász szerepét és a vele járó izgalmat, amit képletesen szólva az üldözés nyújt? Vagy talán... - ekkor ajkaim széles és alattomos vigyorra húzódnak, s kacsintva emelem felé az ujjam. Nem túl közel, persze, hiszen szükségem lesz a közel jövőben rájuk, s nem Beelzebub fogai közt akarnám őket tovább rohasztani. Bár, ha felrakna helyettük másikat...
- Hiányoznék. Valld be, hogy hiányoznék, ha egyben befalnál, hiszen lassú idő lenne, míg újrateremtem önmagam. Pedig ha olvasnál a soraim közt, és nem csak a hasaddal gondolkoznál, rájöhetnél, milyen remek ajánlatot tettem neked, barátom! - vonom fel sejtelmesen a szemöldököm, ám még nem fejtem ki a tényt, hogy arra gondolok, hogy apránként felzabálhat, ha ezekből a hitvány démonokból pótolja a testrészeim, amiket visszaformálhatok a saját alakomra. Hadd agyaljon csak!
- Vér és hullák... Jajj, Beelzebub, te tényleg semmit sem változtál. - sóhajtok ábrándosan, ahogy végignézek rajta. Most is ugyanaz a démon, mint régen. Nem hatottak rá a háborúk, nem bolondította meg az ármány, nem lett jobb, s nem lett rosszabb. Pedig a Pokol pontosan az a hely, ahol szinte minden másodpercben történik olyan változás, mely az ellentétére fordítja az itteni életet, vagy épp egy démon jellemét.
- Mindig csak az anyagban gondolkodsz. Tudod, milyen szép, amikor elkapod az utolsó sóhajt a szélben? Vagy mikor édes dallamot ad a halálhörgés? Vagy amikor érzed a rothadás mézédes illatát? - egészen megborzongok, lilás karomon még apró libabőr is végigfut. - Na, ez a romantika, ez a szenvedély, nem pedig az a hányásszerű valami, amit a halandók annak neveznek. - némi irónia kiérződik ugyan, de teljesen komolyan gondolom. A magam módján.
- Szeretem a trófeákat. Ugyan nincs sok, de mindegyikhez köthető egy kellemes kis emlék. Ha egyszer megszűnsz létezni véletlenül, legalább hűen őrizhetem egy darabkádat. Aztán ki tudja, egyszer képes lennék arra is, hogy újrateremtsek valaki mást is. Lélekkel és testtel együtt. Amilyen egyszerűnek tűnik, annyira bonyolult, és már majdnem a lehetetlenség határát súrolja. - állapítom meg nemes egyszerűséggel. A kísérleteim alanya javarészt én voltam, hiszen a saját testemről van szó. Nem véletlenül értem el eléggé nagy áttöréseket, s nem véletlenül vagyok ilyen meggondolatlannak tűnő démon, aki csak osztogatná a testrészeit. Emögött a cselekedet mögött valójában hatalmas tudás és háttér van, hiszen nem minden pokolfatty képes arra, hogy ilyen mértékben regenerálja és befolyásolja magát.
- Csak nem szuggerálni akarsz a szavaiddal? - pillantok felé csillogó szemekkel a számomra finom és lágy beszédre. Eközben azonban ép szemem közepe furán kezd mozogni, mire egy apró kukac jelenik meg ott, mely pillanatokon belül kirágja magát belőlem, s a földön landol.
- Sürget az idő... - súgom vissza halkan. Ez a test erősen a végét járja már, s bár sikerült kihúzni azt a növényszerű valamit a torkomból, a fertőzés bizony sokkal mélyebben keresendő.
- Most szólj hozzá! Már az üvöltésekben és a sikolyokban is válogatok. - vonom meg a vállam. - Miért nem mutatod meg te, hogy kell? - mert hogy én jelenleg ebben az összepréselt pozícióban hangot is alig bírok kitolni magamból. Enyhén megingatom a fejem, mikor megragadja a kiköpött cafatot, s mikor felém közelít vele, némi hörgéssel szólalok meg.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Én szóltam... - nyelni bizony nem olyan egyszerű, s így, hogy erőszakkal megy le a hús, bizony bekövetkezik az elkerülhetetlen. Ahogy kihúzza az ujját a torkomból, a gyomrom tartalma azonnal elkezd száguldani felfelé, s a rothadó, darabos lé pedig ott landol a földön, könnyedén Beelzebub lábain is. Kivehetetlen, fura dolgok vannak benne, ellenben egy ismerős alak is felbukkan.
- Hát itt vagy, te rosszaság! - ragadom meg a kígyót, mely még az erdőből származik, s melyben még ott pislákol az élet a fertőzésnek köszönhetően, mely ugyan a testem ölni próbálja, ám a saját gyermekét táplálni. A magasba emelem az állatot, s mint valami kölyök, úgy lengetem meg a levegőben.
- Állandóan ott lebzselt körülöttem, erre tessék. - csóválom meg a fejem, mire váratlanul fogaim közé emelem a kígyót, s egy könnyed harapással leszakítom a fejét, melyet kezembe fogok, a többit pedig betömöm a számba. Jól megrágom azt, ám nem nyelem le, hanem kiköpöm a tenyerembe, s egy golyó szerű cafattá görgetem össze, melyet ezután behelyezek a szemem helyén tátongó lyukba. Végül megfogom a kígyó fejét, betolom a cafat közepébe, s elégedetten csapom össze a kezem.
- Tessék! Így mindjárt jobb! - az élettelen fejet hamar életre keltem, így amaz elkezd ott mozgolódni, öltögetni a nyelvét. Míg el vagyok foglalva az új szerzeménnyel, addig hagyom, hogy kiélvezze a kiálló bordáim áldásos hatását s az újabb lyukat rajtam. Csak akkor térek újra magamhoz, mikor egy vaskos kéz landol a mellkasomon.
- Hogy is hívják azokat a lényeket a halandók meséiből, melyeknek oroszlán a testük van, sok-sok kézzel? - töprengek el egy pillanatra, de az is lehet, hogy valamire nagyon rosszul emlékszek. Mindenesetre felülök, s a bordáimhoz mérem a leszakított kart.
- A sajátom helyett szeretnéd, vagy harmadiknak valahova rám? - nevetek fel, annak ellenére, hogy halálosan komolyan gondoltam...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jan. 16, 2020 3:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18


Nem tetszik a kérdés, éppen olyan tolakodóan aljas, mint te magad, az illatod, a csalogató mozdulataid, mik hívogatók és kacérok. S vajon létezik-e erre a kérdésre jó válasz? Sötéten villan a szemem, rád meredve. Te elég különleges vagy Athlan, igazi kuriózum a szemnek és fülnek. Vitathatatlanul élvezetes lennél a nyelvem hegyén, a fogaim között őrlődve, a gyomorsavban emésztődve. – Akad olyasmi, ami megkívánok elég sok tekintetben… - kis hatásszünet közben kacérkodom a gondolattal, fantáziálok rólad, az ízedről. - … de lényegében igazad van, nem vagyok válogatós. – mert végtére is bármi megteszi, mindenki pótolható, hiszen ez az éhezés rád éppen olyan, mint mindig. Semmivel sem különb, legalábbis szentségtelenül hiszem, hogy nem vagy te jobb, kívánatosabb, kedvesebb nekem másnál.
Kacagásodtól alig rezzen a bőr, mintha apró döglegyek lábai lennének, amik végig masíroznak testemen, végig szaladnak, és viszketeg érzést hagynak maguk után, hogy le kellene tőle nyúzni a bőrömet. Vagy a tiédet, talán akkor jókedved nem gúnyolna ki.
– Ohh drágaságom, tudod, hogy Büszkeségnek is a fene nagy büszkesége lesz majd a veszte, de nem feltételezek én semmit. – ez a világ árulókkal van teli és a legjobb cinkosokból lesz a legádázabb ellenség, nincsenek „igaz” barátságok. Érdekek vannak, igények vannak, melyek egyezősége néha kellemes társasággá teszi a másik démont, de tudod Athlan, én drága Athlanom lennék első, aki elárul, de csak, hogy enyém legyen minden porcikád, mert mi koronázná meg szebben a „barátságunkat”, mintha a részemmé válsz, eggyé velem?
- A háború csak a halál, a vér és a hullák miatt érdekes nekem. Nem vágyom dicsőségre, vagy elismerésre, de talán ezek nem is illenének a falánkságomhoz. – bár a főbűnök, szinte édestestvérek, hogy összekeverednek folyton-folyvást, de az én mohó kapzsiságom, az én testekben talált élvezetem bujasága egészen más. Ezek célpontja pedig éppen most te is lehetnél Athlan. Talán te is vagy. S a talánok bizonyossággá válnak a kísértésedtől.
A hatalmas egód kihívás, valami, amit oly jól esne leszopogatni rólad, mint csontodról a rothadt, férgekkel teli húst, tisztára nyalogatni. Rosszallóan ingatom a fejem, de a magabiztosságod erős bástya mely megóv a belőlem áradó fenyegetésektől, felvértez a szavakba bújtatott veszedelemtől. Most még. Mert tudod, talán később kevés lesz ez a magabiztosság ellenem. – Hízelgő, hogy meg akarsz belőlem valamit kaparintani. – reméljük a rád éhezésem kielégítését te is hízelgőnek fogod találni.
Könnyű elképzelni, megkívánni, amit mondasz, mert úgy hangzik, mint egy ígéret, egy eskü. – Nem kell növesztened, hiszen tudod, hogy szívesen csinálok neked, csak szépen fel kell metszeni a bőrt, a lapockák alatt kihajtogatni a bordákat... – úgy suttogom, mint valami szerelmi vallomást, oly halkan, csak az ő füleinek szánva, mintha legalább nászra hívnám, hangszínem meg is idéz egy vad éjszakát, melyet még inkább félre érthetnek, hogy egyesek arca belepirul abba az intimitásba, amivel a füledhez hajolva eldaloltam neked dallamos, bársonyos, izgatottságtól rekedt hangon, forró lélegzetvételtől párás nyirkossággal a lehetőséget. Réveteg sóhajjal, képzelgéseimbe merülve hajolok el tőled, hogy szembe találkozzam a többiek értetlenségével, tapintható zavarával.
Legyintésedre elhalnak a szavak, a torok köszörülések, a pusmogások, amíg én fülelek belehallgatózva a beállt csendbe. Alig hallani mellkasodból a neszt, szinte a férgek rágása el is nyomja, de valóban gyorsabban ver, hát megbűvölten tapad oda a szem a szegycsontodra mely óvón öleli körbe a pulzálás forrását. Érte kellene nyúlni, belemarkolni, hogy érezzem a tenyeremben verdesni. Beleharapnék aztán, mint egy érett lédús almába és… Ki tudja, talán ezen különös vágyak miatt is repültél keresztül a termen, hogy azon a démon szajhán végezd. Nem jó dolog mindig kínálgatni magad, mert harapni fogok a csalira. Rád fogok harapni Athlan!
- Ohh az előbb a másik démon mélyebb szólama sem nyerte el a tetszésedet. Csak nem válogatósak lettünk, ami az üvöltést és a sikolyokat illeti? – én a tiéd hallgatnám meg. Vajon tudsz egyáltalán üvölteni, szűkölni? Morranok a harapásra, húsom szakadására, vérem buggyanására. Messzire mész Athlan! Kellene, hogy szavakkal figyelmeztesselek, de ez valahogy mégis annyira beteg, hogy nem tudok nem enyhülni, legalábbis, ami a szavakat illeti, mert lábam kérlelhetetlenül tapos. Nézem, ahogy kiköpsz. – Ejnye, tessék szépen lenyelni, ha már a szádba vetted! – nyúlok a cafatért, hogy lenyomjam magam azon a jól ismert torkodon, ujjaimmal tuszkolom mélyre a húsdarabot. – Én a helyedben nyelnék, nem igazán rajongok az ötletért, hogy leokádj mindkettőnket.- hagyom, hogy mocorogj, hogy megfordulj, hogy rám nézz, én pedig rád. – Durván szereted. – jegyzem meg a nyilvánvalót, míg hosszú nyelvem nem rest képen nyalni, hátha eltűnik a nagyképűség róla. A reccsenésre pillantok le, ahogy magas kitéped a csontot, én pedig a lyukat figyelem. Megérinti ujjam a szélét, kedvem támad belenyomni, vajon milyen széles és már kúszik is be hosszú karmos ujjam, míg a kérdésre türelmetlenül szusszanok. – Semennyire nem vagyok jó és kutya sem vagyok. – vagy legalábbis te nem idomítottál eléggé magadhoz, nem szelídítettél egészen a kezedhez, hogy ne harapjam le. Tapogatózó ujjam belülről simít rajtad végig, míg te unottan ejted vissza a fejed. Nekem szántad? A csontot? Miért nem valami táplálóbbat? A nyelvem is bekúszik az ütött lyukon, de aztán lerázom arcomról simító kezed, hogy elemelkedjek tőled és az érkező felé pillantsak. A kezével felém tartja a csontod, a lengő bordád, amit nekem szántál. A csontok nem a kedvenceim, szilánkosra törnek és a mohó nyelésben a torkodon akadnak, felkarcolnak. A démon felé nyúlok, megérintve a felém tartott csontot, majd megfogva a kezével együtt. Vajon te vagy rá is ilyen nagy hatással?
– Athlan? Szeretnél még egy kezet? – de meg sem várom a válaszod rántok a démon kezén, hadd szakadjon ki a  vállból a végtag, ami hozzá merészelt nyúlni ahhoz, ami az enyém, amit nekem szántál.
Ha így elhagyod magad még nekem kell cipelni téged. – dobom a frissen szerzett kart a mellkasodra, majd a hiányzó szemed szemgödrébe bámulok. Oda kéne nyalni, vagy legalább visszatehetnéd a szemed. Melléd ülök a padlóra, csontodat számba véve, rágcsállak jóízűen. – Szerintem hozzád varrhatnánk ezt a kart. Elég szarul nézel ki, tudod a döghúst annyira nem szeretem, de azért felebaráti szeretetből meg foglak enni. – erről biztosíthatlak.



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 20, 2019 4:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Talán neked nem olyan nehéz a kedvedben járni, ha ellenszolgáltatásról van szó, hiszen lényegében... Bármit ajánlhatnak, nem igaz? Vagy tán van olyan különlegesség, amit jobban preferálsz másnál? - cinkos mosollyal kérdem, némi hátsó szándékot rejtve a mondatok végére, hiszen sosem tudhatom, mikor hasznosíthatok egy ilyen információt, mikor van szükségem egy olyanra, mint Beelzebub. S ha elérkezik ez a pillanat egyszer, azt bizony meg kell alapozni már most, hiszen nem olyan világot élünk, ahol bármi is ingyen lenne, kivéve ha azt el nem veszed magadnak. Egy démon ennél azért bonyolultabban működik.
Szavainak hallatán muszáj felkacagnom újra és őszintén, hiszen már csak a feltételezés is abszurd, s szívem szerint kimondatnám még egyszer vele a kérdését, hogy eltöprengjen rajta, milyen badarság hagyta el a száját. Ez persze nem az ő hibája, hiszen hiába áll hozzám közelebb a démonok többségénél, még ő sem ismer igazán.
- Még a feltételezés is sértő, barátom! Nem vagyok az a fajta, aki másért szállna harcba, ahhoz pedig túlságosan is büszke vagyok, hogy segítséget kérjek, ha önmagamért kellene harcolnom. - egyszer még ez fog a sírba vinni, ez a görcsös kapaszkodás a magányba és az egyedüllétbe, mely átszőtte az egész eddigi életem és halálom. Nem engedem el ezt olyan könnyedén, s a büszkeség is olyan, mely szinte kiirthatatlan, mélyen gyökerező fertő.
- Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mennyire látom a harci vágyat a szemeidben, de úgy látszik... - megveregetem a vállát együtt érzően. - Te is éppen annyira vagy lelkes e téren, mint jómagam. Nem csalódtam. - nem is igazán a harci kedv hiányzik, hiszen ha önmagamért kell kiállnom, akkor azt félelmet nem ismervén, büszkén és élvezettel teszem. Ám csak úgy harcolni másért, megküzdeni a tiszteletért, a hódolatért, s minden olyan ócskaságért, mely a többi démonból, halandóból s még ki tudja, miből táplálkozik, az mindig is hidegen hagyott. A hataloméhség nem tartozik hozzám, nincs szükségem bizonygatni, hogy több vagyok másoknál. Elég, ha azt csak én tudom...
- Ennek a szarkának sokat bír a farka. - viszonozom a széles vigyort, mikor válaszol magamra kezdek mutogatni. - Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy könnyű eset. Sőt, annak ellenére, hogy közelebb állsz hozzám, mint a többi hitvány pokolfatty, eléggé feladod a leckét. Sose hidd, hogy felkészületlen vagyok, ha valamit igazán meg akarok kaparintani. - lengetem meg ujjam kacsintva. Már-már megszállottá tudok válni, ha valami megragad elmémben s megfertőzi azt. Már csak az a kérdés, Beelzebub képes lesz-e erre.
- A kedvedért még rothadó, csonkolt szárnyakat is növesztenék, csak hogy még inkább angyalnak tűnjek. Halott angyalnak. - nevetek fel jókedvűen, bár ebből nem sokan osztoznak körülöttünk. Még mindig csak azt látom a tekintetekben, hogy nem igazán tudják hova tenni kettőnk viszonyát. Kóstolgatjuk egymást, barátok vagyunk, ellenségek, vagy mi a jó büdös franc történik itt? Leginkább ezeket látom az arcokon, amiket valójában pár pillanat múlva el is felejtek.
- Ahh, te, most egészen meghatódtam. Hallod? - legyintek egyet, mire a teremben hirtelen tompa csend lesz. Sehol egy beszéd, sehol egy pisszenés, s ha torkos barátunk fülel, akkor még hallhatja is, ahogy aprón ugyan, de picit hevesebb ütemre kapcsolt a fekete, átkozott levet pumpáló szívem. Tudja ez a bestia, mivel lehet levenni a lábamról! S neki nem is kell megerőltetnie magát, hogy a kedvemben járjon, elég, ha önmagát adja egyszerűen. Lassan kezdem azt érezni, hogy ennek az egész vacsorának csupán az volt a célja, hogy minket újra összehozzanak egy kis szórakozásra, s a szajhán feküdve ez szinte beigazolódik. Ellenben azzal, hogy még mindig kiszakítja a dobhártyám, ha valaki magas hangon sikít.
- Az üvöltés kellemesebb, mint ez a fülrepesztő vinnyogás... - jegyzem meg morogva, ám a számat hamarosan eltelíti Beelzebub vére s az a kicsiny falat, melyet fogaimmal sikerül kiszakítanom belőle. Felnyögve rágom azt szét, s ugyan egy kis részét sikerül lenyelnem, ám a maradék már nem csúszik le, kénytelen vagyok kiköpni azt, hiszen olyan erősen présel össze a talpa, hogy nem hogy nyelni nem tudok, de némi fekete vért is felköhögök a padlóra a kis cafat mellé. Érzem, ahogy a bordáim átszúrják a bőröm, mire enyhén eltolom magam a nősténytől, kit az akaratommal kihúzok alólam, s nekivágok a falnak. Ezt követően addig mozgolódok, míg a hátamra nem kerülök, ám az őrült vigyor még ekkor sem tűnik el, sőt, most fokozódik igazán, mikor falánk démonunk közelebb hajol.
- Kezdesz durvulni, nem gondolod? - számonkérő nagyképűséggel kérdem, bár a kezeim teljesen mást mutatnak, mikor rásimulnak a mellkasomból kiálló, éles csontdarabokra. Megragadom az egyiket, s váratlanul csavarok rajta egy erőset, mire az hangos reccsenéssel adja meg magát.
- Mennyire vagy jófiú? Ha eldobom, visszahozod? - gúnyos mosollyal lengetem meg a levegőben a darabkát, s szinte azonnal elhajítom az egyik kisebb csoportosulás felé. Ijedten reppennek szét, mint a madarak, ám az egyik egyből lehajol, rémülten a kezébe fogja a csontot, s behódolva kezd el felénk sétálni, hogy majd ő nagy kegyesen visszahozza azt. Én unottan ejtem vissza a fejem a földre, s már-már némi sértődéssel a vonásaimon biccentek a felénk közeledő felé.
- Pedig azt neked szántam, barátom... - a sértődés átmegy tettetett szomorúságba, s elmerengő sóhajjal kezdem fürkészni Beelzebub sötéten gomolygó tekintetét, s kezem az arcára simítom erőtlenül. - Pedig elrághattad volna azt a csontot... De ez így nem az igazi. - majdnem elnevetem magam, de végül sikerül tartani magam. Tény ugyan, hogy szép lassan fogyatkozik a testem, de utánpótlás még nem igazán érkezett, melyet magamba olvaszthatok. Ketyeg az óra, barátom!
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Dec. 11, 2019 10:13 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18


Uralkodni. Szöget ver a gondolat a koponyám csont falai mögött, odaragad a puha szövetbe, míg tekintetem a lesiklik Athlan testén, majd felkúszik rajta. Uralom sokféle létezik, kezdve a finom befolyásolásoktól, az erőszakos manipulációig, ám valami olyan felett szerezni uralmat, ami teremtése első pillanatától csak az éhségét kívánja megszüntetni, ami mással sem foglalkozik, minthogy eleméssze az egész világot nem éppen kockázatmentes. Mert én bizony abból a karból is harapok, mely étket nyújt.
– Talán próbálkoztak, az együttműködésre könnyű rávenni, ám elég makacs vagyok és néha egészen másként értelmezek egy-egy feladatot, vagy annak végrehajtását.- nagyon nehéz, tán szinte lehetetlen is megszelídíteni, kezessé tenni, hogy ne egy finom falatot, az áldozatot lássam az uralkodóban is. Bár nem is nagyon próbálkoztak emlékeim szerint vele.
Elgondolkodva simítok én is arcélemen, mintha csak érintésének melaszos érzését, ragaszkodó, ragacsos mivoltát kívánnám onnan eltüntetni, pedig nem kellemetlen érzés, sőt kifejezetten kellemesen borzongató, egészen befurakszik a bőr alá és végig cirógat a testemen, mely oly ritkán részesül efféle dédelgetésben. A csalódott torokhangú morranást viszont félbe szakítom, hiszen elég nagy szám az is, hogy minden ujja a helyén maradt, igazi elismerés, nem kell, hogy tudja, mennyire kedvemre való minden kósza érintése, hogy még többet kívánok belőle. Könnyű hozzá szokni, könnyű rád szokni Athlan. Több kell! Többet adj! Akarom! – Miért ? Tán csatába készülsz? – billentem unottan félre a fejem, csak a szemem fekete tó tükröződése nyeli el tükörképének alakját érdeklődve. – És ki ellen vívnád azt a csatát? Nem állok vesztes oldalra. –még akkor sem, ha te ott állnál, nem állnék melléd, hiába kérnéd tőlem, nem tenném meg még érted sem, hiszen itt, ha buksz, egyedül teszed. Ez a pokol kegyetlen igazsága.
- Nem sok minden szokott onnan kijönni. – szúrom közbe, alig halhatóan, hiszen a jó kedve elveszi a szavaimban csengő figyelmeztetéseket, intelmeket és fenyegetéseket. Nyálam mégis csordul, mert a képzelgés megkívánja, hogy beinduljon a termelése, hogy a gravitáció húzza a föld felé, hogy nedves loccsanással érjen a kőpadlóra. De nem ér el odáig az előemésztő nedv, mert ujjaid gátat szabnak az útjának. Homlokom összeráncolódik, ahogy a szádba veszed nyálamtól sikamlós ujjad, összekeverve testünk nedveit. Egyszerre rándul a gyomor és az alhas, az éhség csomót köt a belekre, míg az izgalom merevre keményíti az izmokat, azokat is melyet ruhanemű takar. Önkéntelenül mozdulok közelebb, összehúzott ragadozó szemeim méregetik a kezed, az ujjaid, nyelvem vöröse végig szalad a szürkés ajkakon, de előre látóan elhúzod, mire én sűrű pislogással űzőm el a már elképzelt izmok szakadásának, a csontok roppanásának fantom hangját.
- Kíváncsi vagyok, mit tennél, ha mégis nemet mondanék, mert tudod, én néha közben gondolom meg magam, szóval kár lenne előre ünnepelni a diadalt, amivel magadhoz csaltál, nehogy az legyen a veszted. Te biztos ismered azt a halandó közmondást, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.- torz vigyorból nevetnek az éles fogak rád. A nyelvbotlásra megingatom a fejem, mert megnyalnám én most is azt a tíz ujjat, ha utána leharaphatom őket, hogy kézfeje csonkoltan és üresen maradjon, de a vére, az a fekete vére csomagolja be számomra, mint valami ajándékot.
- Tudod az ártatlan mosolyod nem sok jót ígér, hiába tűnsz tőle kis angyalnak. – itt mindenki félelmetes akar lenni, elrettentő és ádáz, aki nem az akar lenni, az a valóban rémisztő, ám engem nem rémiszt, csak kíváncsivá tesz, de azért megjegyzem magamnak, bár semmi olyasmit nem tud tenni ezzel a testtel, amit ne hevernék ki. Aztán megfizetettem vele a kölcsönt, tán többet is, mint amennyi jár, mint egy jó uzsorás.
- Tökéletes… - ízlelgetem a szót, melyet lehet valóban kerestem, bár Bujaságról inkább azok a vonagló férgek, a meztelen csigák és giliszták jutnak eszembe, melyek visszataszítóan jelentéktelenek mégis mindenhol ott vannak. – Igen, túl tökéletes az én ízlésemnek. Akkor együtt megtölthetjük, aztán hátha olyan éhes leszek, hogy megeszem. – bár utána bizonyára dühös lenne rám a vén kéjenc.
- Az attól függ milyen törődés. Most éppen nem vagyok magányos, hiszen itt vagy nekem és minden figyelmem a tied. – ami persze legalább annyi hátránnyal is jár, mint előnnyel, de nem úgy tűnik, mintha a mélyre szántó karmok, melyek végig karcolják szinte cirógatva a csontját, hogy le válasszák róla az inakat, a rothadó húst, ne volna kedvére. Hiszen a fájdalmas szisszenések között nyögések hangzanak, egybekeverednek, mert Athlan élvezi a fájdalmat. Ez az élvezet sarkalna még többre, az a pokolian gyönyörű hang, ami elhagyja azt a mocskos száját, ami a torkán születik. Azon a torkon, ami szinte tökéletesen simul tenyeremhez, hogy minden nyelésnél érezzem, hogyan liftezik az ádámcsutka, míg belülről nyelvemre szorul, mert ő nem, de a teste igenis tiltakozik, hogy fulladjon a tapogatódzó ízlelőszervtől. Aljas módon éri el, hogy ne csak a gyomrom vinnyogjon érte, hogy testem minden porcikája megkívánja, senki sem ennyire vakmerő és ostoba, hogy ez legyen a célja, de Athlan egészen más. S az elme az okait keresné, firtatja, de a kívánás, az élvezet zsongásának zizegő nesze, a gyomor koldulása elnyomja a józanságot, elaltatja, eldédelgeti, hadd szenderedjen még.
Felismerem én az ármánykodást, bár okai ködbe vesznek, ennyi még tiszta marad. S ő sem balga, hát készült rá, hogy megfordulok, szemeiből hiányzik a meglepettség, de nem tér ki az érte nyúló kíméletlen kéz elől, mely ragadni akar, karmokat mélyeszteni újra a húsába, csak a nyakához irányítja. A jól ismert nyakához, ami annyira jól mutat tenyerem fogságában. Bőrömön érzem a roppanást, visszhangot ver kísértve, mintha még többet kérne, de én elhajítom a démonnő irányába, mert kell némi távolság, pár pillanat, míg nem csábít benne minden magához, hogy könnyedén tekerjen, csavarjon az ujjai köré és úgy tegyek, ahogy azt kívánja.
Figyelem a párocska tusáját, elirigylem a nőtől Athlan felszabdalt bőrét, a fakasztott vérét. Tényleg szajha. – Kettesben hagyjunk titeket? – kérdem, bár a sikítás elnyomja a költői kérdése, mert eszem ágában sincs távozni, hiszen lakomára jöttem és még alig kaptam be valamit. A felém hajított húsra, úgy mozdulok, mint egy vadállat, ráharapok röptében, alig rágva mohón nyelem el, cuppogok párat ízének maradékán. Zsíros falat volt kissé, puha.
- Jobb szeretem a húsosabb falatokat.- jelentem ki, míg nyelvem néhány fogaim közé ragadt húscafatot próbál kipiszkálni, ám még a kóstoló sem enyhíti eléggé dühömet, hogy ne tapossak kettőjük testére, kissé összepasszírozva őket.
- Nem szereted az agonizáló sikolyokat? – kérdezem, majd lepillantok a mosolyodra. Mit csinálsz? Kérdezi a pillantásom, de nem nehezedem rád jobban, hogy moccanni se bírj. Belém harapsz, elfintorodik a szám, morranva, szisszenve emelem rólad a talpam, hogy lerázzalak. – Fogazunk-fogazunk? - de az éhséget ismerem és csak te vagy oly elvetemült, aki belőlem kívánná csillapítani ezt. Valami baj van veled, mindig is tudtam, pont ez tetszik benned, azért újra leteszem a lábam rád, kissé erősebben taposva rajtad, a lengőbordáid hadd reccsenjenek hadd törjenek felszúrva néhány belső szerved, mint valami kedves kis nyárs. Legyél nyárson nyersen nekem, még ficánkolva! Tenyerem a fejed mellet támaszkodik a padlóra, hogy lehajoljak, közel hozzád, a véremtől csillogó ajkaidhoz. – Na, ízlem?



reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 01, 2019 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
Hiába a Pokolban teremtett démonok, bizony nem mindegyik hajlandó arra, hogy behódoljon más akarata előtt, hiszen némelyeket elég csak létrehozni, utána amaz nem érez kötődés, hanem az első pillanattól kezdve a maga útján szárnyal. Sosem szerettem a talpnyalókat, ezért is esik nehezemre elviselni az újoncokat, kiknek meghunyászkodó tekintete egészen gyomorforgató, különösen úgy, hogy nincs kisebbségi komplexusom, melyet a hatalomfitogtatással próbálok kompenzálni.
- Nem is próbálkozott még senki uralkodni feletted? - tán az első percektől kezdve veszett ügynek gondolta még maga Lucifer is? Ahogy elnézem Beelzebubot, eleve nem sok olyan dolog jut eszembe, mellyel kordában lehetne tartani és irányítani. A félelem az egyik legnagyobb úr, s az bizony néhányunkból hiányzik. Ezért vagyunk olyan jóban!
- S ha én kérnélek arra, hogy harcolj mellettem? - kérdem majdnem suttogva, mikor ujjbegyem végigsimít arcélén. Sosem tagadtam a csodálatom, hiszen a halandó forma annyira borzalmasan unalmas idelent... Apró vonások teszik csak őket mássá, mégis ugyanolyan szánalmas és hitvány mindegyik. Idelent magam sem vagyok túlságosan kibékülve az emberi alakommal, sokkal teljesebbnek érzem úgy, ha az elmém megrágja egy kicsit a húsom. Bár most éppen az erdő szajhája rág még mindig belülről, ami olykor fájdalmas tud lenni, hiszen bosszúból csinálja a mocskos szuka, hogy nem jutottunk a nászunk végére... De hát biztos vagyok benne, hogy egyesek majd kiszedik belőlem. Vagy inkább kitépik.
- Szívesen járnék egy utat benned. Lecsusszanni, hogy megeméssz, aztán kijönni. - ezen a ponton már muszáj felkacagnom, hiszen egy pillanatra elképzeltem a jelenetet, ahogy én egészben lemászok a torkán, aztán pedig... Inkább nem folytatom a gondolatot, mielőtt még túlságosan is beleélném magam. Helyette inkább ujjamat előrébb tolom, hogy rácseppenjen a nyála, s hogy amazt elveszítsem ajkaim közt egy elmerengő hümmögéssel. Aztán persze hirtelen húzom vissza a kezem, mielőtt még torkos barátunk tőből harapná le azt.
- Ó, már kiterveltem mindent, barátom! Csak a beleegyezésedre volt szükségem, vagy éppen a nemleges válaszodra. Egyre menne igazából, csak az egyik körülményesebb lenne. - hümmögöm ártatlanul. - Ez esetben egyet se félj, olyan pokoli lakomát kerítek neked, hogy mind a tíz ujjam megnyalod majd! - hopp, egy fránya nyelvbotlás, ilyet... Gonosz vigyorom persze megint átsuhan az arcomon, aztán hamar lecsusszan róla ismét. Próbálom nem kivetíteni a képemre minden gondolatom, csupán apró ízelítőket adni. Egy magamfajtának maga lenne a mennyország - haha -, ha egy pokolban születettet tanulmányozhatna. Tudom jól ugyanakkor, hogy nem lenne ingyen. Egy szép mosolyt kapna érte, ez csak természetes!
- Tökéletes? Bujaság túl tökéletes a te ízlésednek? Ezt a szót kerested? - mondom maró gúnnyal. - Én szeretem a töltött dolgokat. Bár tölteni jobban szeretek. - karóval, vérrel, belsőségekkel, kiszedni majd lenyeletni, kitépni és visszatömni. Jó kis elfoglaltság az unalmas időkben.
- Kinek nem éri meg? Tán neked? Ne mondd, hogy nem szereted a törődést. Biztosan magányos lehetsz. - nyögöm felszisszenve, ahogy karmai beljebb fúródnak, végigsimulva és karcolva a csontjaimat. Úgy valóban nem az igazi, ha magamnak csinálom, vagy épp egy halandónak engedek ilyen végletekig menni, hiszen utóbbi például képtelen félelem nélkül csinálni, hiszen tudja jól, hogy egy lesz a vége, mégpedig az, hogy a halálba sanyargatom, mivel hozzámért. Kellemes paradoxon, meg kell hagyni! Mondjuk a gondolataim nem sokat keringenek a halandók körül jelenleg, hiszen hogy is gondolhatnék ezekre a hitványokra, mikor Beelzebub keze épp szorul a nyakamon? Nyelek újra és újra, még lejjebb kényszerítve a torkomon, s kissé táncolva az idegein, hogy még jobban érezze a tenyere alatt. Kis híján a féregrágta, mocsaras gyomrom is a padlón landol, ahogy kihúzza, ám még az utolsó pillanatban sikerül neki, így csupán halkan lihegve törlöm meg a szám. A fájdalom közben apró szinteket lép, egyre többet enged meg magának falánk barátunk, bár én nem bánom, ó, dehogy! Ez a porhüvely a végét húzza, ha nem újítom meg, miért ne köthetnénk össze a kellemeset a hasznossal?
Egy percre sem gondoltam azt, hogy Beelzebub úgy fog táncolni, ahogy én fütyülök. Vártam már a pillanatot, hogy mikor elégeli meg végre, hogy irányítani próbálom, s hamarosan el is érkezik végre a pillanat, mikor nem hagyja, hogy előrébb taszítsam. Helyette megfordul, de mikor nyúl felém, én egyből ráfogok a csuklójára, s a nyakam felé irányítom, hogy fogjon csak arra rá, szorítsa csak meg. Amaz pedig roppan többet a szorítása alatt, s hamarosan úgy repülök a szajha felé, mint egy vérivó azokból az ostoba, halandó mesékből. Lábammal és könyökömmel rásegítek, hogy a földre kerüljön, de a némber nem hagyja magát! Körmei könnyedén hasítják fel a bőröm, mely alól hamarosan feketés, vöröses vér zúdul kifelé. Nem is ezzel lenne a bajom, de a vinnyogása szörnyen kezd irritálni, különösen amilyen magas hangon műveli azt...
- Fogd be a szád, szajha. - intem csendre, ám amaz csak sikolt, kapálózik, s mikor épp fordul egyet alattam, a fogai mélyen a csuklómba fúródnak. Némi elégedetlen dühvel szorítom ökölbe a kezem, s a következő mozdulattal, amíg még oldalra van fordulva az arca, egy nagyobb ütéssel kiverem az első fogait, melyek halkan koppannak a földön. A sikítása pedig csak erősödik, s engem egyre jobban idegesít...
- Kóstold meg inkább te! - válaszolom Beelzebubnak, s eddigre már a nő is hason fekszik alattam, én pedig hirtelen indulattól vezérelve benyúlok a felsője alá, erősen rámarkolok egyik keblére, s úgy szakítom azt le róla, mely egy édes virágot a rétről. Pont úgy! Amazt ezután a démon felé hajítom, egyenesen a szája felé, hadd rágódjon csak rajta! Én nem kívánok többet a szuka közelében lenni, így mikor nyúlnék már a nyaka felé, hogy egy könnyed mozdulattal eltörjem és befogja végre a száját, akkor ez a torkos szépség közbeszól, s nem hagyja.
- Az én füleimnek ez nem zene, barátom... - morgom, de mikor oldalra fordulok, addigra már egy aljas vigyor telepedik a képemre. A következő pillanatban pedig hátrafogok egyik kezemmel, s a lábának segítségével próbálok épp annyira kifordulni a talpa alól, hogy a fejem közelebb legyen a lábához. Ekkor pedig szám nyílik, rátapasztom ajkaim a vádlijára, s a másodperc töredéke alatt harapok rá erősen, készen arra, hogy maga az éhség telítse el az én gyomrom...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 28, 2019 8:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18

A nagyképűsége szinte tenyérbe mászó, viszketeg érzést keltő, hogy ökölbe is szorulnak hosszú karmaim, felsértve a szürkés bőrömet. Egyből kedvem támad egy kis nosztalgiázásra, hadd ropogjanak csontjai. – Nem mintha szükségem volna mentségekre, nem igaz? – mélyről felszakadó lélegzet szusszantja el a gyűlő feszültséget, elhessegeti a képet, melyet elém idézne, elfújja a kívánást. Nem túl hosszú időre szalad el a vágy azonban és nem is túl messzire. Éppen csak addig csihad, míg a kérdésén elgondolkodhatom egy pillanatig. – Rossz démont kérdezel, akit nem érdekelnek a változások, mert a saját állandó éhségét elégíti ki, a többi történés csak a köret, ami még csak nem is ízletes, de feltételezem semmi lényegesről nem maradtál le, ahogy én sem. – a megjegyzésén felhorkanok, jó kedvűen csillogó szemekkel ingatom a fejem. Mert el tudnék nyelni egy egész seregnyi ellent, de csak darabokban. – Nem történt ilyesmi. – elakad a mondanivalója, szándékosan várat, hogy érdeklődve, siettetve pillantsak rá a folytatást követelve, míg az én lélegzetem is elakad egy pillanatra arcélemen cirógató ujjaitól. A merészséged mindig is az ostobasággal volt határos Athlan, bár ez tesz a szememben egyedülállóvá is, mert oly kevesen kockáztatják meg, hogy egy simítás röpke élvezetéért elveszítsék az ujjaikat. Vagy a kezüket, esetleg a fél karjukat. A szemeiben ülő csodálat hízelegve törleszkedik, jó megmártózni benne, mint a még meleg vérben, az önérzetnek dobott ízletes falat, mellyel meg lehet szelídíteni bármilyen vadat. Még tán engem is, egy időre legalábbis biztosan. – Akkorára biztosan nem tudom eltátani, hogy egy egész bármi beférjen. – de bizonyításért eltátom neki, állkapcsom roppanva akad ki. Egy koponya kényelmesen beférne, ha a hegyes fogaim nem lógnának az útba. A tátott szájban bő nyál csurran össze, míg csattanó fogakkal össze nem záródik. – Ekkorára. – dörzsölöm el az állam sajgását, nem gyakran kell ekkorára eltátanom a számat, a sok apróbb harapás híve vagyok, mert akkor olyan érzés, mintha minden több lenne, bár ez csak önámítás, mert a végén minden elfogy és az én bendőm újra rákezd a panaszos koldulásra.
A lelkesedő szavainál jobban leköt a bőrt átfúró csont kikandikálása, a szakadt bőr nedvezése, megbabonázottságom azonban éppen addig tart, míg nem kerül minden újra a helyére, hogy ne a testére, hanem a mondanivalójára fordítsam figyelmemet. Szépen választott szavakba csomagolja, hogy mennyire szívesen felnyitna ahhoz, hogy megnézhessen belülről és egyáltalán nem úgy, ahogy szívesen megmutatnám neki, bár leginkább a gyomromat nézhetné. Mégis megfeszülnek az izmok a mellkason, ahol vágni támad kedve, borzong a bőr a nyakon, s egy reszelős sóhaj szakad ki belőlem, arra, hogy szarvaimat reszelné.
- Nem kívánsz túl sokat? – kérdezem, bár nyilván megfizettetném vele az árát. Mégis a kérdés, mellyel invitál, olyan, mint egy pokoli randevú, egy kárhozott légyott, melyre balgaság lenne nemet mondani, hiszen ott van benne a hajlandóság a kölcsön visszafizetésére. Szentségtelen alku ez közöttünk, melyre jóváhagyólag bólintok. – Persze, miért is ne? Csak legyen elég harapnivaló, evés után készségesebb vagyok. – figyelmeztetem, hiszen az, hogy én hajlandó vagyok az asztalára feküdni önként, még nem jelenti azt, hogy tétlenül eltűrőm a kíváncsiskodását.
- Hízelegnék? – kérdezem vissza, bár a válasz jelentéktelen és amúgy is tudja, hogy valóban azt tettem, hiába vágok hozzá érdektelen arcot. Az érdektelenség azonban hamar lemállik, ahogy az ízről beszél, kíváncsiság telepszik helyébe és érdeklődéssel figyelem, ahogy nyelve ajkán siklik. Mennyei… Újabb kordulás jelzi a felkeltett érdeklődésem nyújtózását, mely belülről kaparja a gyomrom, sóvárogva nyelek.
- Ne izgass! – figyelmeztetem halkan, mert látom, hogy ez is célja és a bennem várakozó éhség egyre türelmetlenebben szaggat szét, ahogy pavlovi reflexszel reagálok az elbeszélésre, meglódult nyáltermelésem termékét szürcsölőm, ínyem sóvárgását dörzsölöm nyelvem hegyével, de ez az érzés nem fog szűnni, csak rosszabb lesz. Mindketten tudjuk.
Valahogy elmébe kívánkozik a kép, ahogy bujaság négykézlábra ereszkedve kínálja fel magát a pokoli dögöknek, s élvezkedve, kéjelegve liheg. – Elkaphatjuk, bár az én ízlésemnek túlságosan…- keresem a megfelelő szót, de valahogy nem találom, hát türelmetlenül csettintek a nyelvemmel, hátha az én drága barátom kisegít. – Nincs bajom a töltött dolgokkal, de elveszik a hús egyszerűen nagyszerű zamatát. – vigyorgom ádázul.
Idegeimen táncolt, tiporta őket és neheztelnem kellene rá, rá kellene neheztelnem érte, móresre tanítani, de a vörös köd fellegén, az elhomályosult elme gondolatainak nem számít, ki kerül majdan a veszedelmes karmok közé, csak harapni kell, csak szaggatni kell, törni és… falni.
Méregetem a kérdése miatt, az ártatlanul verdeső pillák suhogását, szinte az arcomon érzem. – Nos, azt ki kellene próbálnod…- de én nem ajánlanám, most megtépázott idegeimmel semmiképp nem javaslom a játékos ellentmondást, mert telt a pohár, míg én üres vagyok, s nem megy most az evődés, csak egyféleképpen.
- Igen, úgy gondolom, csak neked akadnak ily abszurd kérdéseid. – hangzik a türelmetlen válasz, mert szívesen a torkán akadnék most, de helyette a karmaim akadnak belé. – Mint látod nem éri meg túl közel kerülni hozzám. – sikolyodra éhezik a fülem, de élvezeted nyögései muzsikálnak dobhártyámon, úgy esd ez a hang még többért, ahogy az én éhségem szokott, hát kedvem támad kielégíteni. Beljebb csusszannak hát karmaim, megcirógatva a bordák kemény, de törékeny csontját.
Nyelvem szájában kajtat a falat után, mely jogos jussom lenne, tapogatódzva nyúlok érte, míg nem harap, melytől fel kell szisszennem, ajkai közé kell morrannom dühösen. Aztán lenyeli, most ujjam helyett nyelvem tapogatózik a torkában, az apró, láthatatlan horgok rajta kíméletlenül dörzsölik a szűk falat. Kezem mozdul, hogy előre fogjak a nyakán, hogy tenyerem alatt is érezhessem milyen mélyen csúsztam le a torkán, odatapad a tenyerem, míg kissé megszorongatom. Az öklendezés taszigálja kifelé a nyelvem, míg a jól megérdemelt falatot végre a számba tuszkolom, hogy elégedetten csámcsogjak rajta, míg nem végzi minden apró cafat, mely nem ragadt a fogaim közé, a gyomromban.
Sebeiden nyalok, csípőd ingerlő mozdulata ösztönöz, hogy még mélyebbre tuszkoljam a rajtad vágott járatokon a nyelvem, mintha én is egy lennék a sok férged közül, mely boldogan barangolja be tested zugait, rejtekeit.
Balsejtelem nélkül mozdulok rá a nekem kínált szemre, de valójában nem kaparinthatom meg a vágyott golyóbist, hát csalódottan morgok, s megpróbálom lerázni a rajtam csimpaszkodót, de szorosan fogják közre derekamat azok a combok, erősen kapaszkodik a kéz. Dühöm kíméletlen ujjainak markolását az alantas démont találják meg, de szörcsögésbe fulladó üvöltése nyugtatólag hat az idegeimre, hiszen ismert kedvenc dallamom. Vérének íze ambrózia most, s mind addig mohó kortyokban nyeldekelem, míg meg nem hallom szavaidat a köpés kíséretében. Keserű. Az édes, vörös életnedv így lesz valami undorító bírálatodtól, elégedettségem elégedetlenségre vált, hogy fintorogva húzom el ajkaimat. Pedig valahol éppen tudom, hogy nem keserű, éppen olyan mint mindegyiké, de könnyű veled ennél ízletesebbet kívánni, hát hiába agonizál a démon az asztalon, s csak rá kellene hajolnom, hogy egyem belőle, mégis elfordulok tőle, hogy arra forduljak, amerre akarod. A sértés elszáll a fülem mellett, az éhség panaszos vinnyogása mellett, csak a te hangod muzsikál tisztán a dobhártyáimon. Taszítasz a démonnő felé, s valóban teszek felé egy lépést noszogatásodra, de… Azt hitted nem veszem észre a játékos manipulációdat? Azt hiszed, úgy táncolok, ahogy fütyülsz, ha a dallam nincs kedvemre? Hirtelen fordulok vissza érted, hirtelen ragadlak meg, szoros csontokat roppantó fogással, emellek el a földtől, hogy hozzá vágjalak ahhoz, ami szúrja a szemed. – Kóstold elő nekem, hogy édes-e! – morogva indulok felétek, hiszen szépen elkaszáltad és magad alá temetted a nőt, hogy esélye se legyen menekülni, míg odaérek, bár hevesen csapkod, karmol és harap, hogy szabadulhasson alólad és minél közelebb érek, annál kétségbeesettebben próbálkozik, hogy a szép, hosszúra növesztett körme, kiforduljon a körömágyból, mert a padló simára koptatott kövei nem adnak számára fogódzkodót. Kettőtök testére taposok rád, bár talpamat csak te érzed, míg a súlyom alatt ketten nyögtök. – Nah?


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 24, 2019 7:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Aláírom, rég sodródtunk már egymás közelébe. S mentségedre szóljon, naponta roppanthatsz szét csontokat, nehéz lehet megtalálni azt az egyet az emlékeidben, aki igazán számít. - bökök magam felé. - Engem. Természetesen. - csak úgy csöpög a nagyképűség a hangomból, mintha sokkal magasabb szintre emelném önmagam másoknál. Ez így is van, hiszen nem mindenki engedheti meg magának, hogy az oszló testemmel játszadozzon, mint valami elhajított csonttal. Némi szórakozás még nekünk, pokolfattyaknak is kell, még ha az életekbe is kerül. Jó sok életbe!
- Pedig reménykedtem benne, hogy szolgálsz némi morzsával, ha már az utóbbi években a saját hangomat hallottam csupán. Történt valami változás mostanság? - mert hogy a felhozatalban nem, az is teljesen biztos. - Nem akarnak a seregek élére állítani téged, hogy nagyra nyisd a szád és bekebelezd az ellenséget? Egyáltalán... - kérdőn pillantok felé, óvatosan megérintve arcélét, hogy onnan kíváncsi, csodáló szemekkel húzzam végig az álláig az ujjam. Onnan erőtlenül omlik az oldalam mellé a kezem, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy jelenleg még a közelében létezni is veszélyes lehet számomra, nem hogy hozzáérni. Egyáltalán ki az az ostoba, aki engedély nélkül érinti meg őt? Én, bizony. Az első pillanattól kezdve, ahogy csak összesodort minket a szél. Nehéz nem csodálattal nézni a falánkság megtestesítőjére, különösen úgy, hogy a fivéreihez még hasonlítani sem lehet.
- Mekkorára vagy képes eltátani a szád? - térek vissza a gondolatmenetemhez, ami talán nem is annyira meglepő. Mindig is el voltam foglalva azzal, hogy analizáljam őt, méregessem, elemezzem, felfedezzem a határait, mint valami tanulmányozni való kísérleti patkány, akit szívesem az asztalomra fektetnék. Jut is eszembe!
- Van egy remek ötletem! - csapom össze tenyereim a pillanat hevében, amivel csak azt érem el, hogy a csuklómnál az egyik csont átszakítja a bőrt. Ciccegve ragadom meg, s egy rántással rakom vissza a helyére azt, mielőtt még sikeresen elhullajtanám az egyik kezem is.
- Szóval... Mit kellene azért tennem, hogy egy kicsit áttanulmányozzalak? Ez a Pokolban teremtett test újdonság lenne számomra, s bevallom, mocskosul sóvárgok azért, hogy megvágjalak itt. - mutatok a bordáira. - Hogy a véred vegyem innen. - csettintek a nyaka felé. - Vagy hogy egy kicsit megreszeljem a szarvad és apró üvegcsékbe tegyelek. - bólintok határozottan, mintha elment volna az eszem. Ó, pedig ennél komolyabban nem is tudnám kimutatni a lelkesedésem!
- Nos, mit válaszolsz? Eljössz majd hozzám, hogy kicsit szétszedjelek? - vonom fel sejtelmesen a szemöldököm egy sunyi mosollyal, melyből következtethet, hogy természetesen nem kérem ingyen a társaságát. Kivéve, ha nem adja oda önszántából!
- Ohh ugyan, te, hát hízelegsz, nagyfiú? - legyintek mosolyogva a bókra. Néha valóban olyan, mintha csak a messzeségbe nyúló képzelgés lenne csupán a halandó létem, aztán meg olykor úgy marnak az elmémbe a múlt képei, hogy szinte kiszakítanak belőlem egy darabot. Nehéz nyugodtnak maradni, mikor a lelkemben sokszor dúlnak viharok.
- Úgy ám, a pestis. Az íze egyszerűen... - borzongató nyögés szakad fel belőlem, ahogy végighúzom ajkaimon a nyelvem. - Mennyei! - vigyorgom szélesen, kekeckedve az idegszálaival. Ugyanakkor nem ferdítek, a rothadás friss ízénél eddig aligha éreztem csodálatosabbat. Élveztem, ahogy megérinthetem a sebeket, s ez mind az oszló illattal párosítva egyszerűen maga volt az élvezet csúcspontja. Ennyi örömöm legalább volt halandóként.
- Hogy a két lábon járó falloszt valaki meghágja? Ugyan, biztos volt rá példa, csak túl büszke a nyomorultja, hogy bevallja. Én kinézném belőle, hogy négykézlábra ereszkedik pár pokolkutyának titokban. Nem lehet mindig csak adni az áldást! - röhögök fel gúnyosan. - Egyszer kapjuk el... - nem mintha arra vágynék, hogy osztozzak Bujaság bujaságában, de azért egy kis őrületbe forduló szórakozásba még bele is mennék, főleg ha az más kárára történne. A káröröm mindig felemelőbb tud lenni! Most is az, hiszen ahogy húzom, feszítem Beelzebub türelmét, annak bizony a rosszabbik felét ezek a hitványok fogják meginni, míg én bezsebelem magamnak a kellemesebb pillanatokat. Az ő tombolása mindig felüdülés, hiszen elvégzi a piszkos munkát, nem is akárhogy! Torkos barátunk minden, csak nem unalmas, s ezt bizony ki kell használnom, ahogy csak tudom.
- Ha ellentmondanék neked, én is tudnék még lélegezni? - ó, megint egy ártatlan kérdés szempilla rebegtetéssel, mely aljas és alattomos tartalmat hordoz magában. Felcsigázni, majd ellentmondani neki? Mily' csodás gondolat! A kérdései is halk sóhajt csalnak elő belőlem, ahogy alaposan végigmérem, s alsó ajkam enyhén beharapva, hümmögve bólogatok.
- Csak nekem lennének tán ilyen képzelgéseim, hogy milyen lehet a megtestesült éhség íze? Ki tudja, hogy gyengébb pillanatodban kit engedtél magadhoz egészen közel... - mielőtt még elszakadna a cérna, pontosan én lépek hozzá nagyon közel kacérkodó pillantással, hogy még egy utolsót taszíthassak rajta, mielőtt elborítja elméjét a vöröslő köd, melyből édesen nőnek ki azok a brutális karmok. Miért tagadnám hát, hogy élvezem minden pillanatát a porhüvelyem gyötrő kínzásának? Az a temérdek rúna, mely ápol s eltakar, sok mindent képesek elnyelni s átváltoztatni valami olyanná, ami igazán a kedvemre lehet. Nem véletlenül mozdul a hátam, mintha még jobban akarnám, hogy beljebb vájjanak azok az éles karmok, hogy kaparják végig a csontjaim. Elvégre, nem mindenki méltó arra, hogy engem gyötörhessen, keveseknek adatik meg az engedély, hogy egyáltalán a közelembe kerülhessen. Beelzebub felettébb megnyerő tud lenni...
A hitvány nyelve hamar elernyed fogaim közt, s míg az ő íze semmiben sem különbözik a másik százétól, addig szarvas démonunké nagyon is. A hosszúkás nyelve ajkaim közé csusszan, s érzem magamban a késztetést, hogy ennyivel nem fogom beérni, így a pillanat erejével, mikor kicsit hátrébb kezd kutakodni a számban, ráharapok enyhén, s egy nagy levegővétellel lenyelem a nyelvét. Oldalra fordulva kapaszkodok meg vállaiban, s édes dallamként száll felénk a megrökönyödött összesúgás és lágyan borzongató jajveszékelés, hogy mi mégis mi a jó francot művelünk. A torkom mozdul közben, ahogy lejjebb csusszan a nyelve, ám mikor kihúzza azt, halk öklendezéssel engedem azt vissza, hogy elvegye a falatot, amit neki szakítottam az ártatlan báránykánkból. Vajon meddig érne a nyelve, ha teljesen lenyelném? A tekintetem is ezt sugallja, ahogy figyelem, ahogy visszahúzza azt, s hallgatom, hogy a hús halkan tépődik a fogai alatt. Aztán megérzem, ahogy nyála marja a hátam, ahogy belekúszik a szöveteimbe, a sebekbe, mintha minden, ami ő maga, az képes lenne felemészteni... Felnyögve karmolok végig az oltáron a kellemes fájdalomra, s még a csípőm is megmozdul, ahogy az ujjaim vadul kanalazzák ki a démon szemét a helyéről. Csak hogy legyen egy kis csalim, hogy tudjam őt hívogatni magamhoz még közelebb és közelebb... Ő pedig ráharap, én meg nyeregben érezhetem magam, ahogy a lábaim átkulcsolják a derekát, s megkapaszkodok a hatalmas szarvakban. Diadalittas vigyor telepedik a képemre, hiszen épp magát a torkosságot lovagolom meg! Ugyanakkor a kép egy külső szemlélőnek felettébb elborzasztó lehet, főleg akkor, mikor én magam nyalok végig a magasba nyúló kezén, hogy pár lecsurranó vércseppet még begyűjthessek magamnak.
- Túl keserű! - köpök oldalra elégedetlenül, s kicsit oldalra húzom a fejét, mintha irányítani akarnám az egyik sarokba. Oda, ahol egy nőnemű húzódik reszketve, mintha teljesen elveszítette volna démoni létét.
- Nézd csak a magamutogató szajhát... - megpróbálom felé irányítani a szarvaival, hogy ő is láthassa, mennyire kirakta azokat a hányingert keltő domborulatokat, mintha még mindig a felvilágon lennénk, halandó vágyakkal és érzésekkel.
- Úgysem mersz felkoncolni, gyáva patkány! - mozdulnak az ajkai női hangon, én pedig hangosan elnevetem magam. Ezeket még könnyebb befolyásolni, mint gondoltam!
- Hallottad ezt? Azt mondja az ostoba, hogy gyáva vagy... - ha nem mozdult még el, akkor ezen a ponton engednek a combjaim, s lassan lecsúszok a hátáról. Ekkor azonban taszítok rajta egyet előre, mintha ösztönözni akarnám, hogy tépjen és szaggasson, hogy engedjen a dühének, amíg én kiélvezem a jelenetet, s a leeső falatokat. Már ha nem fordul meg épp a kocka...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 19, 2019 12:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18

Kényszeresen pillantok végig az említett törékeny testen, bekúszva a túl sokat takaró anyag alá, a bőre mélyére, a szövetei közé kívánkozva. Megeshet igaz, ama vád, hogy nem figyelek oda mindig mennyit bír mások teste és túl könnyen kívánom meg a roppanó töréseket, ahogyan most is. – Régen volt, hogy emlékezzem mennyire voltam úri kedvemben. – de nem fosztanám meg soha attól a fájdalomtól, amit rá mérek, hát a gerincére, arra biztos vigyáztam, ameddig képes voltam uralni a mozdulataimat.
Az állkapcsom a levegőben csattan, a semmit harapom fogaimmal, és tépem-szaggatom a vádra, mellyel engem illet, a következő harapás azonban belőle harap ki egy darabot, marcangolja le a végtagjait, vagy rágom magam a puha szöveteibe, ha nem vigyáz a szájára, mert sokat megengedhet magának az én drága barátom, de a sok még mindig nem a minden. – Honnan tudhatnám? – kérdezek vissza, mint teremtő ő sem esett messze attól a bizonyos fától, hogy előszeretettel hagyja teremtményeit garázdálkodni és mindent látó szemét is elfordítja róluk, ha teheti. Nem mintha bárki is vágyna itt az atyai gondoskodásra, bár néhányan biztosan szívesen nyalnák a lábát, hogy előrébb kerülhessenek a pokol szövevényes hierarchiájában. Mindenki rangokra vágyik, s tán éppen ezért kedvelem Athlan személyét, hiszen messze nem folyik bele hierarchiai harcokba, az intrikák pókhálószerű cselszövései hidegen hagyják, ahogy jó magamat is, bár az én helyemre aligha találhatna bárki megfelelőbbet, hiszen engem ennyire torkosnak teremtettek. Valahogy, mint említettem nem a torkosság az a cím, vagy nevezzük falánkságnak, amiért szívesen áskálódnának. Athlanban pont az a különleges, hogy ennyire embertelen, bár ember volt valaki, s főleg ezek a démonok azok, kik messzebbre nyújtózkodnának, ameddig a kezük elér, amíg valaki le nem vágja, vagy harapja, esetleg szakítja ki tőből.
Kíváncsi tekintetemnek nem marad adósa, s a kedvemért a múltba kalauzol révetegen. Úgy beszél emberi múltjáról, ahogy az embereket látom, szánni valóan gyenge teremtményeknek, de kétségtelenül szórakoztatóak. Szívesen bújtam volna a bőrébe régen, ahogy mindig akad, akinek szívesen bújok a bőrébe, bár jobb kedvelem azt, akik kevésbé fogékonyak a bűnre, azok felett édesebb a győzelem, lassan tekerni elméjüket csigába, hogy tébolyodottan, megtörve olyanok legyenek, amilyennek akarom és aztán… - Pestist? – térek vissza hozzá gondolataimból, felvéve a beszélgetés fonalát, melytől messzire csatangoltam kissé. - Ohh drága barátom, hiszen már itt vagy, s még én sem mondanám meg rólad, hogy valaha voltál ember. – tán bóknak szánom, némi vigasznak, bár inkább csak a valóságot hangoztatom, hiszen ő jobban illik ide, mint a mostani ifjak nagy része.
Felkuncogok, alattomos hangon cirógatva meg a feltételezésért, oly helyeken bizsergetve kéjes simulással, mely még bujaság ínyére is válhatna. – Ugyan, más az, hogy ő kúr meg valamit és megint más, ha őt kúratják. Arra ugyanis úgy hírlik igencsak érzékeny. – sóhajtok fel teátrálisan, mintha nem lenne amúgy mindegy, hogy a pokol szajhájának hívják a háta mögött így is, meg amúgy is. Bizonyára azért kikérné magának, ha jelen lenne. De nincs jelen, csak Athlan, aki a türelmem határait feszegeti, pengeti, mint valami feszesre feszített húrt, hogy kedvére való-e a szólam, lehet-e táncolni rá.
- Most épp nem tűnsz óvatosnak drágám. – alig rezeg a szavak mögött fenyegetés, pedig az éhség ragadozóként méregeti már bennem, apró szeletekre szabja és kóstolná, ohh mennyire nagyon kóstolná, mennyire nagyon akarja szűk gyomrom körül ölelni, ott szorítani a testét, emészteni, elemészteni, hogy a miénk legyen. Mormogva, panaszosan kordul a gyomor, hiszen pontosan az a célja, hogy elveszítsünk a fejünket miatta, de vajon akkor is vígan játszana, ha tudná, hogy őt találjuk a legfinomabb falatnak a teremben? Alighanem akkor is, amennyire én is merem, és amennyire ő ismer tudja, hogy előbb-utóbb harapok, hogy ráharapok a nekem szánt csalira, hogy horogra akadok majd. Nekünk nem lesz ebben semmi meglepetés, de a többi démonnak a teremben, annál inkább.
Kihívó a kérdése, egyszerre csalogató és csábító, pont olyan, amilyennek egy démoni kísértésnek lennie kell, elém festi, mi minden lehetne, mi minden lesz. Hamarosan, mer cérna vékonyra húzta már az idegeket, el fognak pattanni, ha nem is Athlan miatt, de elég valami apróság, ami miatt tombolhatok, mert okot, azt túlságosan könnyű találni a pusztításra, a zabálásra, az éhség csillapítására, mely amúgy sosem csillapodik.
- Most is arra ösztönöz, bár amíg akad más harapnivaló, aligha eszek saját magamból, de már emészt a kín, sóvárogva kordul és remeg a bensőm, hogy megkapjam, amit akarok. – azt, aki mézes madzagként húzza el előttem a lehetőségeket. Te vagy az Athlan, belőled harapnék, kiszakítva egy férges darabot… Türelmem pedig lassan morzsolódik értő kezeid alatt semmisé, mintha sosem lett volna. – Ellentmondani nem művészet, bárki képes rá, de tudod, van, akinek nem éri meg ellent mondani, mert kicsit sem törődik azzal, hogy mire is kap engedélyt. – inkább azt kellene kérdezned mi történt azokkal, akik ellentmondtak. – Ám, hogy válaszoljak, akad, aki ellentmondott és még lélegzik. – de számuk igencsak csekély.
A vádra elvigyorodom, és már épp válaszolnék, hogy mindig is ennyire romantikus voltam, mikor kezemet húzza, s engedem, hogy saját mellkasára húzza, közel az említett oszló szívhez, ami alig, de valóban jár egy monoton dallamot nekem, a tenyerem alatt lüktet, érzem, de még közelebbről kívánom érezni. Benyúlva érte, ujjaim közé zárnám. Végig szalad a jól eső borzongás a gerincemen erre a gondolatra. Érzem, érezlek, s nagyot kell nyelnem mikor engedsz, erőszakot kell tennem magam ellen, hogy elhúzzam a kezem, míg te körbe tekintsz, hogy saját kezem távolodó mozdulatát morgom feszülten. Mert beléd márthatnám, megcirógathatnám azt a lusta szívet, hátha mégis verne értem szaporábban, mint ahogyan az enyém ver sebes ritmust minden kívánságával érted.
Kacérnak tűnik a kérdés a te szádból, mely bennem is kérdéseket vet fel, de csak szemeimben ülnek, ahogy méregetlek, el nem hangzanak. Vajon érdekel-e, hogy milyen az ízem? Vajon kóstolnál-e szívesen? Vajon ízlenék-e, vagy a torkodon akadnék, hogy fuldokolj miattam?
- Te mit gondolsz Athlan, kóstolták már a pokol fő kóstolóját? Éheztek már az éhségre? Mohón habzsolták a ő torkosságát? – kérdezek vissza, ám én nem kívánom megválaszolni az előbbi kérdést, amíg nem konkretizáljuk a kóstolás milyenségét.
Ohh tudtam én, hogy megfizetteti velem az árat, akkor is, ha esetleg nem kívánok fizetni, hát csak mosolyogva hümmögök a kacsintásra, érdeklődő pillantásom kíváncsiskodna be a koponyájának fala mögé, az agyának szöveteibe, hogy mit forgat ott, mit eszelt ki, milyen terveket dédelget és abban milyen szerep jut nekem.
Aztán elszakad a cérna, amit eddig oly kitartóan rángatott, elszakad, míg bőre nyílik éles karmaim alatt, de az élvezkedő nyögés egyáltalán nem afféle reakció, ami egy ilyen helyzetben megszokott. Nem csoda hát, hogy beleborzongok, hogy sóhajtok, hogy közelebb lépve simulok testéhez, csak a karmom marad hideg kérlelhetetlen horog a szájában, amire felakasztottam, hiába nyalja rá nyálát nyelvével. A világom összeszűkül, csak Athlannak és az asztalon heverő démon kap benne helyet, a többi jelentéktelenné válik, mintha nem is lennének, sutyorgásukat sem hallom, csak az élvezkedő hangot, a pánikkal nászra kelni, ahogy Athlant elhelyezem az asztalra dobott démonon.
A szavak, alig jutnak el tudatomig, mert sűrű fekete köd borítja be elmémet, néhol vörössé válik a haragtól. Csak gerincének immár fedetlen hívogató íve éles szemeim előtt, a bőr, ami kívánja a karmokat, hogy nyúzzak belőle egy darabot, hogy nyelvemmel az irha alá férkőzhessek, fogaimat belemártsam. A kín hangja, a sietős távozás mit sem ér, míg jeleket karcolok egyelőre alig fakasztva vért a hátadra, elnyomja az édesen roppanó gerinc, hogy közelebb kell hajolnom, rá fektetni fejem, hadd halljam közelebbről. Forró lélegzetem, s nyálam csordul rád. Harapás? Emelem fel a fejem a kérdésre, a vér illatát követve hajolok a szádra, nyelvem kérlelhetetlen erőszakkal kúszik be ajkaid között, tapogatózva a nyelveken, hogy elorozzam azt, amelyik nem a tiéd, s megszerezve, az egészet kirángassam a szádból, hogy a sajátomba rágódhassak rajta. Fogaim csattanásai után, jól halható nyelés következik, míg próbálom ajkaidról leolvasni miről is beszélsz, mert szavaidat elnyomja a benső késztető hang. Még. Még. Még több kell!
Érzem, ahogy a karmaim mélyebbre kerülnek benned, bár én nem mozdultam, azt hiszem nem mozdultam, bár kezdenek az események homályossá válni és csak az éhség marad az egyetlen biztos pont, ami arra vár, hogy csillapítsam. Nyelvem lustán nyal végig sebeiden, lenyalva róluk a feketés vért. Az ordításra kapom fel a fejem, lassan mint a ragadozó, aki nem akarja abba hagyni prédája nyalogatását, hogy elprédálja, de azért kénytelen megnézni mi történik körülötte.
Tenyeredben figyelem a szemedet, mit most tenyereden kínálsz nekem, mint csemegét, hát nem állok ellen hajolok, hogy végre lenyelhessem egy részed, hogy érezzelek magamban, ahogy az előbb te is érezhettél magadban. Nem számítottam orvtámadásra, de érzem, hogy helyezkedsz el rajtam, kezem markol és tép, de már rég csak a másik démon testét markolhatja, hiszen neked hűlt helyed van ott. Letépem hát az állkapcsát, hogy a sikolyt artikulálatlan hörgés váltsa fel, magasba emelem a szám fölé, hogy a vöröse torkomra csorogjon, amíg még van, aztán elhajítom a tömeg felé, akik úgy rebbennek szét, mint riadt galambok. Hirtelen meg is feledkezem rólad, a riadt démon sereget fürkészem éhes szemekkel, míg megindulok feléjük, csak a fejemet rázom, hátha sikerül lerázni azt, ami a szarvamat markolja.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 14, 2019 4:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Ugyan, barátom, csak azt ne mondd, hogy mindig figyelsz azokra a finom mozdulataidra! Nem éppen a gyengédségedről vagy híres, ez a test pedig felettébb törékeny tud lenni, ha úgy érnek hozzá... - bökök a mellkasomra egy felettébb ártatlan mosollyal. Tény s való, hogy alapból nem kellene törékenynek lennem, ám olykor megesik, hogy csak hagyom, hogy a pokoli természet felemésszen, hogy bekússzon a húsomba és a csontjaim mélyére, hogy magával ragadja belőlem azt az életnek nem mondható életet, mely egybetartja ezt a vázat. Ez volt a célom az erdővel is, meghágni és magamévá tenni, egybeolvadni vele és szétáradni benne. Ezért sem vagyok most éppen a legjobb formámban, hiszen egy kis részem még ott van, ő pedig itt bennem. S haragos, nagyon haragos.
- Ohh, mindig elfelejtem. Pedig aztán emberibb vagy, mint ezek itt. - kekeckedve sandítok felé, hetykén megrántva a vállamat. - S mondd csak, hogy van Apu? - röhögöm el magam, mikor Luciferre célzok. Minden okom meg lenne ugyan rá, hogy tartsak tőle s az égig magasztaljam őt, ám talán Beelzebub is emlékezhet rá, hogy sosem viszonyultam úgy hozzá, mint például ezek a talpnyaló újoncok. Nem vágyom a dicséretére, az elismerésére, sem semmire, ami tőle származik. Jobb, ha távol maradok tőle, a csatáitól s az ügyeitől, valahol megbújva a félhomályban, csak néha kimerészkedve onnan. Mint például ma is. Néha bele kell vetnem magam a többi közé, hogy rájöjjek, mennyire undorodom tőlük még mindig. Ez a torkos népség kivételt képez, ő az egyike azon ritka példányoknak - akiket egy kezemen meg tudnék számolni -, akik nem untatnak, s még érdeklődést is mutatok irántuk. Hiába, finnyás egy mocsok vagyok, nem egyszerű a kedvemre tenni. Közben látom a kíváncsi tekintetet, mely engem fürkész, mire egy ábrándos sóhajt eresztek a levegőbe.
- Nem volt kellemes emberként létezni. Gyengén és kiszolgáltatottan, beleragadva egy átkozott testbe... Szó szerint, barátom. - vonom fel a szemöldököm egykedvűen. - Azért adtam el a lelkem, hogy szenvedést és halált hozzak a falumra. S bár egy hónapot kaptam csupán, hogy kiélvezzem a pestis gyönyörű rontását, egy perccel sem kellett több idő. Nekem itt a helyem. A születésem pillanatában már itt kellett volna lennem. - némi dac és némi keserűség, melyeknek kicsiny morzsáját még mindig hordozom magammal. Hiába, nehezen engedem el a múltat, de hát nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.
- Bujaság élvezné, ha pokolkutyák rontanák meg. Szerinted nem fajtalankodott még a dögökkel? - elképzelni mondjuk nem áll szándékomban, az én vágyaim jóval korlátozottabbak, mint azé a szerencsétlené. Vagy inkább nyitottabbak? Attól függ, honnan nézzük. A sugallataim viszont nem éppen arról tanúskodnak, hogy bármi korlát lenne bennem, ami visszafogna, hiszen a ki nem mondott szavakkal tudom jól, hogy a torkos barátunk egyre feszültebb lesz.
- Ugyan, ha nem lennék óvatos, már rég halott lennék. - szélesebbre kúszik a mosolyom, mikor erősebb lesz a szorítása a csuklómon, de hát magamnak akartam, nem igaz? Elhívják őt ide, s elvárják, hogy nyughasson? Ezt senki sem gondolhatta komolyan. Főleg nem én...
- Az éhséged nem ösztönöz tán tombolásra? Amikor annyira elönti a tested a sóvárgó kín, hogy még saját magad is széttépnéd hevességedben? Ehhez mondjuk az is kell, hogy ne kapd meg azonnal, amit akarsz, és elárasszon az édes türelmetlenség... - vonom fel sejtelmesen az egyik szemöldököm. - Mondd csak, képes volt valaki neked ellent mondani? Pontosabban, volt olyan, akinek sikerült is? - hatalmas démon, ezt mindenki tudja. Ám még az ilyeneket is ki lehet cselezni, ha valaki ügyes.
- Mikor lettél te ilyen romantikus? Megdobogtatod az oszló szívem! - sóhajtom halkan, s ahogy lecsusszan a kezem a szarváról és elhajolok tőle, rásiklik váratlanul a tenyerem a kézfejére, úgy húzom azt a mellkasomhoz óvatosan. Szebb lenne, ha teljes csend övezne minket, nem pedig az ostoba kacajok és hányingert keltő eszmefuttatások.
- Érzed? - nem zakatol, nem ver hevesen, aprón és erőtlenül zörög, ami nálam nagy szó. Eleve nem is lenne szükségem arra itt lent, hogy bármim működjön, hiszen mágiával anélkül is egyben tudnám tartani magam, hogy bármiféle emberi funkciót mutatna a testem. Mégis olykor jó feléleszteni a rothadást, jó újra érezni, ahogy a kiürült folyosók megtelnek a folyékony romlással. A szívem azonban most pumpál, lágyan és finoman, azt a feketés vörösséget, melyet ma csak neked élesztek fel, drága barátom. Pár pillanat múlva elengedem a kezét, s mintha megint csak nem történt volna semmi, úgy pislogok körbe a teremben.
- Remek választás! - emelem vissza felé a fakó szemeim, s hümmögve nézek végig rajta. - Vajon milyen lehet a te ízed... - simítok végig az államon eltöprengve. - Te mindenkit megkóstolsz, na de téged kóstoltak-e már? - már megint az a fránya ártatlan pillantás, mellyel mintha csak egy egyszerű kérdést tennék fel. Ám én sosem eresztek el egy szót sem úgy a levegőbe, hogy ne ültetnék bele mögöttes tartalmat.
- Ugyan, barátom, ne becsüld alá magad. Nem maradsz az adósom, ebben biztos lehetsz... - egyik szemem összébb húzom apró, alattomos kacsintásra, mintha sejtetni próbálnék valamit a jövőre. Ő pedig tudhatja jól, hogy nekem mindig vannak terveim. Sose hagynám magunkat unatkozni...
Élvezettel nyögök fel, mikor a karma átfúrja magát a bőrömön, én pedig automatikusan végighúzom rajta a nyelvem. Érzékelem közben a feszült csendet, a kérdő összesúgásokat, hogy vajon most mi lesz, ha a két főfogás egymás ellen fordul. Ám a szélesedő vigyorom nem éppen arról tanúskodik, hogy Beelzebub ellen akarnék fellépni. Sokkal inkább... Élvezném, ahogy szakad a bőr s lecsorog a torkomon a romlott vérem? Az újoncok még túlságosan is tapasztalatlanok ahhoz, hogy az elméjük átfordítsa a külső behatásokat. Nekem sikerült a sok évszázad alatt, de még mennyire! Elnyújtott sóhajjal simulok rá a teljes pánikban heverő áldozati bárányunkra, kissé a lábai közé férkőzve, megtámasztva magam a vállai mellett.
- Azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy a te kajád az én kajám is... - ahogy lejjebb csúszik a köpeny, enyhén megmozdítom hátra a vállaimat, hogy a hátam és a gerincem halkan roppanjon. Tudom még fokozni, minden pillanatban képes vagyok rá!
- Szerintem vagyunk... - s ebben a pillanatban hajolok közelebb az arctalan újonchoz, enyhén szétfeszítem állammal a száját, ahova beférkőzve mohón harapok rá nyelvére, hogy amazt némi spriccelő vérfürdő kíséretében kitéphessem a szájából. Ebben a pillanatban, minden bizonnyal érzékelve a helyzet nem éppen szerencsés irányba való haladását, elég sokan a kijáratok felé kezdenek orientálódni. A nagymester már sehol, magunkra hagyott tán már rég... Felemelem hát a kezem az ajtók felé, amik nagy robajjal csapódnak be, bezárva őket velünk. Kár értük... Ja, nem, mégsem.
- Egy harapást? - motyogom a számból kinyúló nyelv mellett, ahogy Beelzebub felé emelem a fejem. - Olyan íze van, mintha egy bárányt meghágott volna Bujaság, és született volna egy fattyuk. Annak pont ilyen íze lenne! - nyögöm élvezettel, s kicsit beljebb szívom a nyelvet a számba, miközben aljas vigyorral jelzem a szarvas démonunk felé, hogy fogy az idő, ha kóstolót akar, el kell bizony vennie!
- Én lennék a legszebb kosztüm rajtad, ez nem is kérdés! - kissé feljebb tolom magam, mintha sóvárognám, hogy azok a karmok a hátamon mélyebbre hatoljanak. Közben édes aláfestés ad a hörgő sikoltás, illetve adott pár percig, hiszen most már kezdi irritálni a fülem.
- Csss, semmi baj! - érintem meg egy ujjal az arcélét furcsa és őrült lágysággal, mintha tényleg nyugtatni próbálnám. Ám a következő mozdulattal már ez az ujjam elveszti gyengédségét, s belefúródik szemgödrébe, hogy onnan könnyed kanalazással kikaphassam a szemét.
- Tudom, hogy nehéz volt visszaadnod. - bökök a sajátom felé, miközben oldalra sandítók. - Ami az enyém, a tiéd is, tudod... - súgom halkan, mire váratlanul szabad kezemet arcom elé teszem, fújok egy nagyot, amit nem engedek ki a számon, hanem hagyom, hogy kilökje a tenyerembe az egyik szemem, melyet belelökök a másikba, s a kettővel együtt elkezdek játszadozni. Kacérkodva lengetem meg Beelzebub felé, hogy elveheti, ha akarja, majd én berakom az újat. Persze, nem adnám ám olyan könnyen, nem tudná csak úgy kiszedni a kezeim közül, sőt! Ha nyúlna felém, akkor megragadnám a karját, hogy hozzám nem méltó gyorsasággal húzhassam közelebb magamhoz. Ha ez sikerül, akkor a pillanat váratlan erejével átvetem hátán egyik lábam, s leejtve a szemeket az asztalra megkapaszkodok a szarvában, hogy felhúzhassam magam a hátára, mintha meg akarnám lovagolni. Ehhez persze az is kell, hogy lankadjon a figyelme vagy éppen hagyja, hogy szórakozzak vele, hiszen könnyedén megakadályozhat bármelyik mozdulatban. Talán ma fordulnia kellene a kockának, s ő lehetne a főfogás?
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 31, 2019 10:06 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



+18

A kérdésre kifejezéstelenné válik az arcom, még a fekete szakadékként tátongó, mindig éhes szemek szurok színéből is kikopik az élet, elmímelve, hogy valóban nem emlékszem. Idézd fel Athlan, meséld el! Szinte könyörög neki némán minden várakozva rátekeredő idegszálam. – Haaaaah? – kérdezek vissza. Tény, hogy nem bánok túl kesztyűs kézzel még vele sem, hiszen az én vágyaim hevesek és képtelenség kordában tartani bármelyiket, de sosem lennék oly balga, hogy egy gerinctöréssel megváltanám egyes részeit a fájdalomtól, hiszen a gerincben lévő idegek érzékeny jószágok. Ohh, nem én mindig azt akarom, hogy érezzék, amit művelek. Minden fájdalmat, kínt, mohó harapást, az össze súrlódás kellemetlen fájdalmát, ami vért fakaszt, hogy megnedvesítse az utat. – Úgy érzem, kissé túlzás eme állítás, vagy csak az emlékeid lettek mohóbbak? Szeretnéd, ha alig tudnád összeszedni magad utánam? – a csábításból kihallatszik a kívánság, akarja, ohh és mondja meg, hogy akarja, ne maradjon titok, mert én annyira akarom, hogy szinte fájdalmasan rezzenek a játékos roppanásokra. És a végén talán eltöröm azt a csodás gerincet, hadd hajoljon az én akaratom szerint. A mohó fények fenyegető izzásával mérem újra végig, mintha ez eddig nem tettem volna sosem, mintha eddig nem jegyeztem volna meg minden ízletesnek tűnő porcikáját, amit a lassan rothadó hús, a múlástól elfogyó, de jól látható izmok, az időtől málló bőr elegye alkot a csontos vázra.
A kérdés meglepetésként ér, azt hittem nyílt titok a legtöbbek előtt, hogy én sosem voltam ember, nem elkárhoztam, vagy adtam el a lelkem egy démonnak, nem én itt születtem, ide teremtettek a mértéktelen éhséggel, ami nem ismer határokat, mert egyáltalán semmi emberség, vagy emberi nincs bennem. Talán nem beszéltünk erről még, bár tény, hogy jelenlétedben egyáltalán nem a beszélgetés az, ami oly gyakran megfordul a fejemben, ahogy most sem arra gondolok, ha szemem el időzik rajtad és a mérhetetlen feketeség elevenen zabál. Zabálna a szám is! Bár zabálnálak!
- Nem, az én testemet itt kreálták, a szenvedés vértől nyirkos földjéből és a kínzó kegyetlen forróságból alkották. Sosem voltam előtte. – billentem félre a fejem, majd érdeklődve pillantok rá, hogy neki vajh mi volt a bűne, hogy ide került, mi volt olyan csábító, hogy eladja érte azt a sötét lelkét egy démonnak.
Sóhajának párja, az én ajkaim között születik, ahogy én magam is elképzelem azt a nyúzást, majd borzongva húzódik ajkam torz mosolyra. – Én nem lennék vele ennyire kegyetlen, csak egy falka pokolkutyával baszatnám meg és tépetném szét. – végtére is a démon legyen kedves a „testvéreivel” még akkor is, ha nem szívleli őket túlságosan. Ám ez a gondolat, ez a kép hamar elsikkad, ahogy szóba kerülnek a testét rágó férgek és az ízek, hogy megkísértve nyelek újra, figyelmeztetően csattan a nyelvem a szájpadlásomon, mint egy korbács, amivel fegyelmezem, mert messzire megy. Messzire mész Athlan. Vajon mit gondolsz, mikor szakad el nálam a cérna, mikor telik meg a pohár, ami félig mindig tele alapból? Ez a célod vajon? Hogy kikeljek önmagamból és olyan legyek, amit ez a test sugall? Hát kezére fogok, ujjaim közé zárom, karmaim jeleimet karcolják a bőrébe, ami néhol egészen megfeketedett már, ő mégis kacéran kínálja többre. Erősebben. Mantrázza a gondolat, szinte hallom kibukni a szádon is a szót, erősebben. Hát szorosabbra fonom körülötted a fogásom, kíméletlenebben markollak, míg a beszédes mosolyod figyelem. – Inkább intelem, bár olybá tűnik, az óvatosság még mindig messzire elkerül. – pedig nálam nem éri meg óvatlannak lenni, jobb résen lenni, minden mozdulatban hátsószándékokat vélni, akkor senkit nem érne meglepetésként, amikor lecsapok.
- Nem törném le a saját szarvaimat, nem Harag vagyok, aki féktelenül tombol és emiatt tesz kárt másokban és saját magában. – mégis résnyire húzott szemekkel figyelem azt a ledér nyelvet, ahogy mozdul, szinte bűvölve, hogy simuljon rá még, koppanjanak rá jobban a fogak. S bár a szarvaimban nincsenek idegek, tökéletesen érezni vélem a hatást, ahogy húzódik a gerinc, mozdul a test közelebb, hogy vágyakozó morranás rezegtesse torkomat. – Tudod, hogy van az…- mentegetőzöm, ám a részletekbe nem megyek bele, hogy miért is koncoltam fel valakit. Rá bízom a fantáziádra.
- De nekem roppantul unalmas lenne, szeretem, ahogy kíntól torzul az arc, ahogy mások sikoltanak, miközben szakad a hús, a csontok roppannak és imádom a rémületet a szemekben. Szeretem, ha éreznek és nagy hatással vagyok másokra. – és ki vetne meg ezért, hiszen mindenki szeret hatással lenni, bár némelyikünk másféleképpen kívánja elbűvölni környezetét, a hatása rabjává tenni, de csak az eszközök mások, a cél ugyanaz marad.
Elgondolkodva merengek, mit ennék meg magamból először, hogy az izgatott kérdésre válaszoljak. – Azt hiszem, a combommal kezdeném. – mondom, bár minden meggyőződés híján, hiszen nem kerültem még oly helyzetbe, ahol nem volt más, amit magamba gyömöszölhetek. Bár az a sóvárgó tekintett több részletet kívánt volna, sejtelmes utalásokat, hogy akad olyan testrészem, aminek aligha venném jobban hasznát, mint a karomnak, vagy a lábamnak, de van annyira hosszú, hogy kényelmesen elérjem.
- Meghódítani, megkóstolni. – dalolom mély hangommal. Fájdalmasan vonaglik meg a szám széle, hisz a hajnal túl messze van, én pedig már így is inkább magamat emésztem belülről. Szándékosan játszol velem? Biztos vagyok benne, ahogy szemem hívod magadra, ahogy a véred alsó ajkamra kened, és én automatikusan nyalom le, hogy érezzelek, élvezzelek. Ne szórakozz Athlan! Az idő végesen fogy, amíg még kordában tudom tartani magam, de ahogy a homokórából is lepereg lassan a homok, úgy itt is vészesen fogy. Elfogy, elfogyok és akkor…
Az öklendezés említésére egészen más kép kerül a szemeim elé őt ismerve, mint amire most utalt, bár lehet a közelében mindig ennyire mocskos a fantáziám.
Megérinti a nyelvem, és az csápként tekeredik ujjaira, hívogatva húzogatja ajkaim, veszélyt jelentő fogaim közelébe, míg úgy dörzsöli a bőrt, mint a dörzspapír, de szerencsére a nyálnak alig érezhető a rajta elhelyezkedő, szabad szemmel láthatatlan kis horogszerű ízlelőbimbók, mik a bőrödbe kívánkoznak akadni, hogy csontig tisztogassák le róla az ujjaidon lévő csekélyke húst.
- Kétlem, hogy nőtt volna, szerintem ugyanakkora, mint mindig. És mi az ára? Tudod, általában ezt előre kell közölni, nem utána, hogy tudjam megtudom-e egyáltalán fizetni neked. Nem szeretek adós maradni. – fenyegetés is lehetne, hogy behajtja rajtam, mégis várakozás telepszik rám, mintha inkább ígéret volna. – Alig várom.
Aztán elborít az éhség által generált vörös köd, s talál magának célpontot, mert vannak szerencsétlenek, akik rosszkor vannak, rossz időben és még rosszabb helyen. A démon, aki az asztalon vinnyog fájdalmasan, vergődik, de senki nem siet a segítségére, mert ez egy ilyen hely. Egyesek undorodva, mások szánalommal nézik és akadnak, akik kárörvendve mulatnak, kuncognak kínjain. A fogaim között tartogatott húst ízlelem, nyöszörgésem és elégedett sóhajom, azonban a szenvedés zaja elnyomja. Athlan nem szívbajos, pedig úgy nézek közeledő kezére, mint egy állat, aki félti tulajdon zsákmányát, hát morgok, hogy belerezonál az egész testem és ez a fenyegető hang visszhangzik a teremben. Ő mégis kihúzza számból a falatot. Hogy van merszed? Megrökönyödésemben később kap utána a csattanó állkapocs, mely kezét vette célba, de már nem érte el, csak fogaim csikorognak egymáson. Elégedetlenül figyelem, ahogy arcához emeli a másik lenyúzott arcot. Szavai szinte alig jutnak be koponyám csontkupolája alá. Csak körmöm érzem az álla alatt, figyelem, ahogy mozog a szája és próbálom leolvasni róla a szavakat, de a húsból fakasztott fekete vércseppek jobban lekötnek. Mélyebbre nyomom benne az ujjam, hogy a nyelve alatt lyukadjon ki, és kampóként görbüljön a fogaihoz, mintha csak egy hal volna, aki horogra akadt. Közelebb rántom magamhoz, nyelvem végig törli idegen vértől és a nyálamtól csatakos arcát. Másik kezem a tarkóján keres helyet magának, hogy a levegőbe emelve az asztalhoz induljak vele, hogy rátegyem a sebesült démonra, aki reszket alatta a fájdalomtól, a kíntól szaporán kapkod levegőért és még mindig nyöszörög. – Húzzad magadra így…- nyomom, szorítom a testét a másik testnek, hogy mellkasuk összesimuljon. Érzed, hogy szenved, hogy mennyire fáj neked? Kihúzom körmöm belőled, de csak, hogy lehúzzam rólad azt az idegesítő köpeny, hogy fedetlen legyen előttem a hátad. – Soha. SOHA, ne vedd el a kajámat Athlan! – harag rezeg számról a gerincére. Azt mondtad nyúzzam őket? – Előbb nézzük meg, én beleférek-e a te féreg rágta bőrödbe, aztán talán megnyúzom neked őket. - fenyegetően rajzolja körbe körmöm a lapockád. Előbb téged nyúzlak meg, hadd próbálgass utána kedvedre. Már, ha marad még benned kedv utána rájuk.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Creaganthal-vízesés Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
161
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 26, 2019 8:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Beelzebub & Athlan

"Ha túl korán ismerjük meg a korlátainkat,
Soha nem ismerjük meg a hatalmunkat."
18+
- Valóban nem emlékszel? - emelem felé a tekintetem ártatlanul. - Pedig még a gerincem is eltörted, olyat csattantam! - megint csak enyhén megroppan a nyakam, ahogy visszafordulok a társaság felé. Bár ezt már inkább direkt csinálom, csak hogy még jobban felidézzem benne az elhomályosult képeket. S egy kicsit élvezetből is talán.
- Nehezen szedtem össze magam utánad, torkos barátom... - nem mintha túl sokat ellenkeztem volna, pedig aztán egy épeszű démon nem megy önszántából Beelzebub társaságába, maximum akkor, ha akar tőle valamit. Mert hát lássuk be, kinek lenne energiája - és mi több, tudása - ahhoz, hogy újrakreálja magát? Mellette talán még önmaga sincs biztonságban.
- Te is azért kerültél ide,  mert nem bírtad a böjtöt? - kérdem kicsit kacérkodva, ám annál kíváncsibban, hiszen nem is igazán emlékszek, hogy valaha szóba került, hogy mégis milyen út vezetett minket ebbe a kellemesen meleg katlanba. Sokan ugyan már elfeledték egykori életüket, de én azt hiszem, sosem fogom tudni kitörölni az elmémből a múlt árnyait, hiszen túlságosan meghatározzák a mostani énem. Túl sok rétegből tevődök össze ahhoz, hogy olyan könnyedén lehámozzak magamról akár egyet is. Ahogy pedig múlnak mögöttem az évek, egyre nagyképűbb és lenézőbb leszek, hiszen a tapasztalataim mázsás súlyként rakódnak le rám. Nem véletlenül látom ezeket a végtermékeket ennyire szánalmas, egysíkú romhalmaznak.
- Nézz csak rá! Bujaságnak tökéletes a bőre. Egyszer olyan szívesen megnyúznám... - sóhajtom ábrándosan a levegőbe. - Bezzeg neki nem kell azzal foglalkoznia, hogy kiirtsa a férgeket a testéből. Hmm, lehet, hogy épp ezért borzalmas az íze? - ártatlanul biccentem oldalra a fejem, mintha tisztában sem lennék azzal, hogy miről beszélek, s hogy az jelen helyzetben még inkább felzavarhatja az állóvizet Bubinál. Bár nála mindig csak a nyughatatlan és csillapíthatatlan vihar tombol, mely ugyan enyhülhet, de megszűnni talán sosem fog. Én pedig megint vagyok olyan ártatlan, hogy teljesen véletlenül próbálom őt hergelni. Mitagadás, kedvemre van a vad énje, s az is, ahogy szépen lassan előbújik a rejtekéből.
- Ohh, ez egy felhívás volt keringőre? - pillantok le a hosszúkás ujjakra, melyek a csuklómra fonódnak, s melyekbe még inkább csak beletolom a kezem egy sokatmondó mosollyal, mely felett a fakó tekintetem mintha csak azt sugallná, hogy "erősebben". Ó, ha tudná, hogy az utolsó találkozásunk óta mikkel nem gyötörtem a testem... Büszke lenne rám, az biztos!
- Ha egyszer nagyon bevadulsz, és kézbe veszed a szarvad, gondolj rám is... - rothadó vigyorom közelebb úszik hozzá, s a nyelvem egy halk nyögéssel hosszasan végigfuttatom a szarván. A fogaim halkan koccannak rajta, de végül egy hümmögéssel elhúzódok tőle.
- Valakit nemrég felkoncoltál? Ejnye... - ciccegem, s meglengetem az ujjam színpadiasan, ízlelgetve még a nyelvemen ragadt kellemes ízt. Az én étvágyam Bubiéval ellentétben verseng egy kavicséval, ugyanakkor élvezem a Pokol ízeit, melyekből nem habzsolni akarok, hanem egyszerűen csak megismerni, s magamba szívni azt. Mint azokat a hatalmas, hosszú szarvakat, hogy megtapadjanak a tüdőmön, hogy vért köhögjek tőlük...
- Pedig izgalmas lenne, ha úgy falnál fel, hogy alig venném észre! - csillannak fel a szemeim, s ez csak fokozódik a következő szavaira. - És melyik testrészeddel kezdenéd? Talán a lábaddal, vagy a karoddal, vagy esetleg... Egészen mással? - látványosan végigfuttatom rajta a tekintetem sóvárogva, eljátszadozva a gondolattal, ahogy azok az éles fogak a saját húsába marnak, ahogy tépi, szaggatja önmagát, míg végül talán csak egy száj marad belőle, egy feneketlen száj, mely aztán az én fogaim alatt őrlődik apró cafatokra. Lenne annál mohóbb, minthogy magát a nagybetűs Mohóságot bekebelezzük? Aligha.
- Micsoda gondolatok... Meg akarsz hódítani, barátom? Mert ha így folytatod, istenre esküszöm, hajnalra sikerülni fog! - kuncogok halkan. - Ahhoz, hogy a végtelenségig zabálhass, adnod kell valamit cserébe, hogy ilyen friss és kívánatos maradhassak. Látod? - felé fordulva enyhén felágaskodok, s végigsimítok az arcomon úgy, hogy a körmöm enyhén felhasítsa az államat fedő bőrt. - Már régen kaptam igazi ajándékot... - súgom halkan, s az egyetlen kibuggyanó, apró feketés vérpettyet letörlöm ujjbegyemmel. Lassan indítom meg végül a kezem felé, s végig őt figyelve, egyre aljasabb mosollyal érintem az apró pettyet az alsó ajkához.
- Ezt az ízt? Pedig ezt nem szokták szeretni, hamar öklendeznek tőlem. - megint csak ártatlanul csillogó szemekkel biccentem oldalra a fejem, mintha nem lennék tudatában a tetteim súlyával, s hogy ezzel csak még inkább hergelem őt. Párszor már volt szerencséje ehhez, de kész vagyok tökélyre fejleszteni. Kár, hogy még a mosolyom is rohad...
- Neked nőtt a nyelved? - amint kikúszik a fogai közt, hogy a földről felkapja a torkom cafatjait, egyből közelebb lépek hozzá, s kérdezés nélkül ráfogok a nyelvére, miután az utolsó kis darabkám is a gyomra felé kúszik. Enyhén megszorítom, úgy húzom kicsit közelebb magamhoz.
- Ugye tudod, barátom, hogy ez nem volt ingyen? - két ujjam közt elsimítom, végül leengedem a kezem. - Hamarosan behajtom rajtad... - egy kacér pillantást azért megengedek magamnak a hosszúságán, de túlságosan nem tudok belemerülni, hiszen az események kissé felgyorsulnak, mikor megkezdődik a vacsora. Illetve csak feltételes módban, hiszen a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt megszervezték. Vagy tán pontosan így kell történnie? Lélegzetvisszafojtva lépek egyet hátrébb Bubitól, már nem azért, mert tartanék attól, hogy én is a szájában landolok, hanem mert teljes egészében akarom látni ezt a szépséges látványt. Érezhetően a húrok szép lassan elpattannak a torkosban, s tőlem csupán egy elnyújtott nyögésre futja, mikor a velőt rázó sikolyok gazdája az asztalon landol. Tessék, balga dolog volt azt hinni, hogy a démonok hatalmasok és megrendíthetetlenek... A figyelmem azonban egyelőre alig pár pillanatra köti le csupán az arctalan, hiszen valami más sokkal inkább kezdi izgatni a fantáziám. Nem véletlenül lépek hát vissza Bubihoz, felágaskodok, majd ujjaimat a szájába tolom, ha hagyja, s kikapom onnan a precízen lehántott bőrdarabot. Ha sikerül, úgy önfeledt mosollyal illesztem az arcomhoz, nagyot szippantva bele a frissen lenyúzott bőrbe.
- Te jó ég... - rökönyödök meg egy pillanatra, mikor nyelvem a száján át kiszökik, s megnyalja az ajkait. - Micsoda ötletet adtál, barátom! - emelem el magamtól, bár a friss vér ott marad a sápadt, hűvös képemen. Másik kezemmel megragadom Bubi egyik ujját, s arcélemhez emelem a hosszú a karmát.
- Nyúzd meg nekem őket, hadd húzzam magamra mindet! Cserébe pedig... - ha eddig még nem tett semmit, úgy enyhén belebököm a bőrömbe a karmát, célozva arra, hogy a szemet szemért elv milyen csábító is tud lenni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Beelzebub


Creaganthal-vízesés Tumblr_pdg2lsQVGI1thtqud_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
55
☩ Rang :
A torkosság démona
☩ Play by :
Hugh Dancy
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 23, 2019 7:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Figyelmem elterelődik, a hitvány csőcselékről és elkalandozik, a múlt képeit kergetem, amikor Athlan igenis felkerült arra az asztalra. Vágyakozó szusszanás után fájdalmasan igyekszem összepréselni a számat, hogy ne adjam réveteg képzelgésem a teremben arra érdemteleneknek, mert csak Athlan méltó eme nosztalgiájára, amivel megint oly irányba terel, ahol az út vérrel és testrészekkel van kikövezve. Bensőmben karmol az éhség, fogaival rág és harap, sürgetve csiklandozz, hogy kapcsoljam össze Athlan látványát, oly élvezetekhez, amit én semmiképp nem bánok meg és nem érdekel más megbotránkozása, ha már ennyit kár várnom egyetlen falatért.
- Nem emlékszem tisztán, hogy tettelek az asztalra. – dorombolom halkan, hogy elevenítse fel bennem, mert most elhomályosítja, tompítja az éhség azt a vágyott képet, mert a múlt nem elégítheti ki csak a jelen. Ráadásul miért hízelegnék neki azzal, hogy minden mocskos kis részletre emlékszem, minden ízre, feszülő porcikára, amikor szándákosan táncol az idegeimen. Azt hiszed, nem látom? Csak, hogy ezt a játékot ketten játsszák, s az ő gyenge pontja az a hatalmas egója. Vajon szándékosan válogatod össze a szavakat, hogy összecsattan az állkapcsom, hogy zsibbad, úgy szorítom. Frissek, hamvasak. Hatalmasat nyelek, kiálló ádámcsutkám mozdulata könnyedén lekövethető. Ám itt vagy te, te torz tükörképe az életnek, az elmúlás és a halál rothadásoktól keserű igazsága, hogy egyszer minden így fog kinézni, mindenki így végzi, aki élt és meghalt. – Nem érdekelne a megbotránkozásuk, éppen ideje volna, hogy lássák mi egy igazi démon ismérve gátlástalan barátom. Nem hiszem, hogy túl sokat láthattak haláluk előtt, ahogy abban is kételkedem, hogy igazi bűn miatt kárhoztak el, a torkosság náluk még egy falat hús lehetett, esetleg, hogy nem bírták a böjtöt. – billentem félre a fejem, de nincs igazából kedvem velük foglalkozni, legalábbis nem így. – Idővel megtanulják, mert nincs választások, ámbár sértő, hogy engem és téged hívattak ide, mintha nem mi lennénk a fő attrakciók, pedig mondd meg nekem bujaság mit tett le az asztalra, ami van annyira rémesen szép és csodálatos, mint az én táplálkozásom? – ha már ilyen finomkodó vacsorát terveztek nekünk, legalább olyan démont hívtak volna meg, aki pávaként tetszelegve elhiteti velük, hogy a Pokol igazából nem rosszabb hely, mint a Föld. Leszámítva persze, a szenvedő lelkek folyamatos ordítását, aminek a gondolata is élvezettel tölt el, hogy borzongva érintem meg mezítelen mellkasomat, hogy futólag végig simítsak rajta. Erre valaki felnevet, ám mikor tekintetem rá szegezem, inkább elfordul, de én tökéletesen megjegyeztem. Kissé szálkás, de előételnek megteszi.
- Vannak szabályok? Én egyet sem hallottam….- elgondolkodva dörzsölöm meg államat, aztán újra elvigyorodom, hiszen az is lehet, hogy csak nem figyeltem, mert akkor is a vacsora gondolata foglalkoztatott, az ízek, hogy összecsordult a nyál a számban és csak nyeltem, de nem is halottam a szabályokat. – Igazából mi írjuk a szabályokat, nem? – a pajkos fény a szememben nem sok jót ígér a jövőben. Panaszkodását hallva, szűkre húzott szemmel figyelem. Athlan az elégedetlenség démona szónoklatát, mely panasz áradat nehéz megakasztani, de egyszer a végére ér, én pedig csak elgondolkodva hümmögök mielőtt szóra nyitnám hatalmas szám. – Ha ennyire unalmas, miért nem csinálsz valami izgalmasat? – s bár nem költői  a kérdés igazán választ sem várok rá, mert fülemet elcsalja a roppanás. Ott visszhangzik a dobhártyán, keservesen húzza össze a gyomrom és egy érzés belemarkol a zsigereimbe és csavarja, tekeri, hogy levegőért kapjak, ugyanakkor megkísértve nyaljam le nyálamat, ami kis híján kicsordult a számból. Láttad-láttad, mégis folytatod! ne fogjam vissza magam, kezem mozdul, hogy a hosszú ujjak, a csuklód köré tekeredjenek, a karmok fenyegetve bökik a bőrt, de nem mélyednek a puha húsba, mely a rothadás erjedésétől oly zamatosan zsenge. Intő a pillantás, bár inkább csak figyelmeztető, mert így is feszült vagyok. Annyira frusztrált, nehogy rajtad kelljen ezt kiélnem Athlan, mert a kísértésed nem csak mindenki másra, de rád is éppúgy veszélyes. Mégis szó nélkül hagyom a játszadozását, és eresztem, hogy hajoljak hozzá. A további tapogatásra morgó torokhangot hallatok, nem elijesztésként, csak így fejezem ki, hogy érintése nem hatástalan rám, hogy én is hassak rá, mert a morgásomba belerezonál a gerinc, s többen felkapják a fejüket felénk fordulva nyújtogatják a nyakukat kíváncsiskodva, mintha nem akarnának lemaradni semmiről, hisz a tudás hatalom. – Kétlem, hogy magától leesne. – mozdítom a fejem, hogy a szarvak hozzá érjenek, mintha külön életre kelnének, úgy törleszkednek a tapogatásba. – Felszívni? – van ebben valami mocskosul izgató, valami beteges, ami izgatja a fantáziát, hogy megérintem én magam is a szarvam és kedvem támad letörni belőle a kedvedért, hogy megnézzem, pontosan, hogy is szívod magadba. Végül is ez is egyesülés, mint ahogy én kívánlak felfalni, húsodat nyelni, magamba zárni.
Szemem a nyíló köpeny alatt előbújó testre tapad, lecsorog rajta a pillantás, aszott izmokon kalandozik, bekúszik a férgek által fúrt lyukakba, akik oly szerencsések, hogy falhatnak, vajon ha beléd harapnék ijedten fordulnának ki testedből, mint a talajból, mikor esik? Megrázom a fejemet, apró mozdulat, csak, hogy a jelenre figyeljek a szavaidra, mert megint valahol egészen máshol jártam gondolatban, míg te kihúzod magadból a kis parazitát és a tenyeredbe helyezed. – Ha én ennélek, az feltűnne. – jegyzem meg, mintegy mellékesen.
Testem megvonaglik a kíntól, ahogy elképzelem az éhezést, nekem pár óra is örökkévalóság, nem hogy napok, esetleg hetek. – Rémes, hogy ezt kiejtetted azon a szép szádon a jelenlétemben és igen, még a gondolat is kínzó. – úgy mozdulok, mintha korbáccsal húzott volna a hátamra, alatta felszakadt volna a bőr és a hasogató fájdalom nyalná véresre. – Ha nincs más igen. – bólintok meggyőződéssel, mert nem vagyok hajlandó éhezni, koplalni, beleőrülnék, már így is eléggé tébolyult vagyok, de kiszabadulva vérengző fenevad lennék, aki felfalja a világot is, hogy ne érezze azt az éhséget. Mert az én alap állapotom az éhes. A kacér pillantásod, most nem borzongat, nem, ha éheznem kellene érte és magamat felzabálni, mert akad nálam finomabb falat mindig. – Mi lenne, ha veled zárnának össze? A végtelenségig zabálnék belőled. – duruzsolom, mert hát ne maradjak már adós a kacérkodással. – Szó szerint, vagy átvitt értelemben kívánkozol be oda? –kérdezem, de kezdi túl feszíteni a húrt, nem sokára pattan, nem sokkára szakad, nem sokára… harapok. Ne felejts, majd félre állni, mert jelenleg te vagy hozzám a legközelebb Athlan.
- Kiélvezném az ízed. – válaszolom, míg bekíváncsiskodom a szemgödörbe, ami üresen tátog, mint egy éhező száj, de aztán az igazi száját is eltátja, hogy belekukkantsak, s én belenyúlok. A fuldoklás hangja, ahogy ujjaimra szorul a torka, mert küzd, hogy kijuttassa azt, ami nem oda való, arra a szűkös csőre, melyet körmeim kicsit felszántanak, hogy ne csak nyál, de vére is megsíkosítsa az utat izgató, és még mélyebbre nyomja a szájában, ahogy a csuklómra fog, hogy túlságosan könnyű ebben a helyzetben elképzelni, hogy valami egészen mást tuszkolok le a torkán, amit éppen ilyen mohón tuszkol befelé magába. Hiába is, a lélegzet felgyorsul, ujjbegyeim végén lüktet a torkára szaporán, míg kihúzom a növényt, ami szerte ágazva testébe gyökerezett. A fogai kifelé belém marnak, áthasítják a vékony bőrt és foga a csonton súrlódik, de a növény végre kikerül a földre, finomnak tűnő cafatokkal együtt. Megbabonázva figyelem, végül lehajolok, és fürge, hosszú nyelvem felnyalja a kőpadlóról, mert kár veszni, hagyni bármit, ami ennyire csalogató. Aztán persze a szemét is elkérem, cuppogva ízlelem, majd nyelem, de még időben visszafordítom, mielőtt valóban megnézhetné mi is van a gyomrom bensőjében. – Nagyon ízletes. – suttogom halkan, mintha halkabban mondanám, nem ragad benne a tudatomban, de ott van az ízlelőbimbóimon a zamat, amibe belesajdulok, és elhúzom a számat. – Lakomára készültem, akartam helyet hagyni a finomabb falatoknak is. – figyelem a húsos férget, melyet már másodjára kell kihalászni a testéből, és most ott ficánkol a tenyerén. Eltátom a számat, hogy beletegye, de ha nem vigyázz talán az ujjai is bent maradnak. Tompa beszéd üti meg a fülemet, de orromat emelem magasba, mint a ragadozók, mikor vért éreznek. Érkezik a vacsora, valaki nekem csapódik, míg én az illattal vagyok elfoglalva és a csekélyke kis féreg emésztésével, mert mindenki helyezkedik már, hogyha a beszédnek vége méltó helye lehessen. Utálom, ha lökdösnek, hát meg sem fordulva mozdul hosszú kezem, hogy a tettes után nyúlva a fejénél ragadjam meg és emeljem a magasba a balga fiatal démon. Hirtelen kínos csend lesz, ahogy eltátom a számat és belepróbálom a koponyáját a tátott ajkaim közé, bár nem fér be, mert kicsit nagyobb, mint egy emberé, csak fogaim akadnak meg az állán és a homlokán. Nyelvem megérinti és szinte a torkomra visítja halál félelmét. Valami bölcsességet igazán mondhatna ebben a csendben Athlan, vagyis a többiek csendjében, mert a fogaim között tartogatott démon hangos. A szám záródik, úgy borotválják le hegyes fogaim a koponyájáról az arcát, hogy az mesébe illő lenne, már az én mesémbe illő. Arca helyén véres csontot tapogat immár ordítva, amikor az asztalra hajítom. Részemről kezdhetjük a vacsorát.

Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
6