We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Katolikus templom
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
294

Utolsó Poszt Kedd Május 15, 2018 8:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szer. Nov. 01, 2017 7:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 550 • Credit:

Noha a kedvünk sokat javult a beszélgetésünk kezdete óta, legalábbis az enyém mindenképpen, az óhatatlanul felemlegetett kis baleset kapcsán ismét dermesztő fájdalom kapaszkodik meg kíméletlen karmaival a szívemen. Dommiel állandó viccelődései és a mindent lesajnáló attitűdje mellett könnyen el lehet felejteni, milyen élete is van valójában, hogy milyen kifacsart világot teremtett neki az apja… Érzem, ahogy újfent gombóc növekedik a torkomban, a gyomrom pedig egészen apróra zsugorodik, amiként lelki szemeim előtt elképzelem az általa felvázolt lehetőségeket. Egy olyan alternatív verzióját a történteknek, ami ha bekövetkezett volna, nem is tudom, hogy most hol tartanánk. Láttam már edzést tartani az apját, azt azonban még soha, hogy komolyan és indokolatlanul bántotta volna. Visszahallom Domtól, nem szokta magába zárni ezeket az eseteket, révén, számára tényleg ez vált a normalitássá, viszont amíg nem látom a saját szemeimmel és nem vagyok mellette, hogy rögtön léphessek, addig csekély, amit tenni tudok érte. Egy dologban mindenesetre biztos vagyok, ha ott és akkor ténylegesen megtette volna, amiről most olyan könnyelműen értekezik a társam, egyedül Isten kegyelmezhetett volna az apjának.
- Téged nem, de engem igen - felelem elcsöndesedve, majd egy apró szusszanással a vállára simítom a kezemet. - Nem kell hozzászoknod semmihez, csak azért, mert valaki azt mondja. Nem szólhat az életed minden perce az edzésről és a megfelelésről, magadra is gondolnod kell, Dom. Egy törés is törés, én pedig változatlanul aggódni fogok miatta - magyarázom neki továbbra is visszafogott hangon, elvégre jól tudom, hogy az apjával való kapcsolatát boncolgatni… Nos, nem a legkifizetődőbb cselekedet, ráadásul azt sem szeretném, ha a nagy életbölcsességeim okán elzárkózna előlem a legjobb barátom.
Igyekszem hát ennek fényében visszanyerni a jó hangulatomat, és elterelni a figyelmünket a teljesen komolytalan edzéssel.
- Pff, csak szeretnéd - vigyorodok el magabiztosan, még ha tudom is előre, hogy melyikünk fog alulmaradni ebben az összecsapásban. Nem mintha könnyen tervezném adni a bőrömet, ezért alaposan felkészítem magamat lelkiekben a legelső csapására, csakhogy amint támadásba lendül, óriási robaj száguld végig a templom falai között, pillanatokkal később pedig szétcsattannak az eddig megmaradt ablakok is. Ösztönnel kapom az arcom elé a karjaimat, de némi törmeléket leszámítva nem potyog ránk semmi, ellenben odakintről velőt rázó sikolyok csendülnek fel. Elhűlve kapom a tekintetemet Dommielre, majd meg sem várva, hogy szóljon vagy bólintson, már rohanok is ki, az épület elé. Az előbbi robbanást további puffanások követik az egyre jelentősebbé váló kiabálások és sikolyok mellett, és amikor hunyorogva sikeredik átlátnom az esőfüggönyön, illetve az északon gyülemlő porfelhőn, világossá válik, mi az oka az emberek pánikjának, legyen bármilyen hihetetlen is. És nem, nem egy rossz helyre csapódott villámról van szó…
- Dom… - szólítom meg csöndesen, sejtve, ő sem késlekedett utánam jönni. - A fal… Az északi fal beomlott - nyögöm ki hitetlenül és egyúttal félve, hiszen jól tudom, mik bujdosnak odakint az árnyak között. Wallenberg távozása óta óriási démoni tevékenységről számoltak be a városon kívül, és ha az a temérdek szörnyeteg beszabadul… El sem akarom képzelni, mi fog történni.
- Segítenünk kell. Hazasietek a fegyvereimért, te is menj, a téren találkozunk, rendben? - pillantok rá, igyekezve határozottságot csempészni az arcomra és a porcikáim összességére, még ha legszívesebben pánikolva szaladnék is a katasztrófa helyszínére, ugyanis nagy esély van rá, hogy épp a közelében tartózkodik Kait a titkos kis toborzásunk miatt.
Amennyiben nem hátráltat Dommiel, vagy talál ki használhatóbb tervet, úgy a fájdalmaimat összeszorított fogakkal tűrve kezdek futni hazafelé.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Kedd Okt. 24, 2017 11:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szer. Okt. 04, 2017 9:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 639 • Credit:

Nem mondom ki és igyekszem nem is mutatni, de görcsbe ugrik a gyomrom a Dommiel által felvázoltak hallatán. Ezekre természetesen már rájöttünk, mégis előrevetítve az esélyeinket, nem éppen az örömóda csendül fel a lelkemben. „Amiből lehet, nem épülünk fel.” Szüntelenül visszhangzik az elmémben ez az egyetlen, árva mondat, és minden alkalommal egyre nagyobb és nagyobb gombócot növeszt a torkomban. Hazugság lenne azt állítani, hogyha egyedül lennék, kevésbé érdekelnének a következmények, ugyanis szeretek élni és rendületlenül hiszem, hogy komoly feladatunk van a világban, ám így, hogy Dommiel is mellettem van… Felelősséggel tartozunk egymásért, szóval el sem akarom képzelni azt a valóságot, amiben nem jutunk sikerre ezzel az átkozott démonnal.
Kezeim ökölbe szorulnak, rövidre vágott körmeim élesen marnak a tenyereimbe, és csupán akkor hajlandóak felengedni az ujjaim, amikor a gyermekkorunk emlékei idéződnek lelki szemeink elé.
- Attól még furcsa lesz - felelem kurtán, főként azért, mert elbeszélése kapcsán temérdek más dolog is felvetődik bennem. Anyáék hazugsága, vagy éppen az, milyen észrevétlenül kerültem közelebb a legjobb barátomhoz. Vajon mit reagálna, ha egyszer kiderülne? Rosszul lenne tőlem, vagy inkább úgy tenne, mintha semmi sem történt volna? - Hé! Néha azért én is elporoltam a tiédet, ezt nem veheted el tőlem - mosolygok rá büszkén, mert azzal bizony én is tisztában vagyok, milyen csapnivalóak a közelharci képességeim, tehát nekem még a kis győzelmek is nagy áttörésnek bizonyulnak. Nyilván többre vagyok képes, és hatékonyabban működök, mint egy kezdő vadász vagy egy olyan ember, aki soha nem tanult küzdeni, viszont Domhoz vagy akár a nővéremhez képest… Még most is van hova fejlődnöm.
A lányokat illető megjegyzéseire rosszalló mosollyal csóválom meg a fejemet, igaz, legbelül indokolatlan és ostoba féltékenység ragadja el a szívemet. New yorki viszonylatban legfeljebb Wallenberg, aki nagyobb népszerűségnek örvend nála, de hát nehéz a város vezetőjével ringbe szállni. Nem is értem, ennyi rajongó mellett hogy nem lehet még barátnője, éppúgy a nagy vezetőnknek. Biztos a siker és a hatalom ára a magas mérce, amihez nehéz felérnie a nőknek…
- Néha elgondolkodom, hogy vajon a túlzott vakmerőséged, vagy a mérhetetlen önelégültséged fog egy napon a sírba vinni - cukkolom, s bár egy részem beletörődött abba, hogy mi ketten örök bajtársak és testvérek maradunk, azért jól esik az ölelése. Ha mardostak is eddig a kételyek a démon és egyéb problémáim kapcsán, úgy az illata ellazítja minden idegszálamat. Most aztán minden további nélkül képes lennék álomba szenderülni, s mellette még a rémálmaim sem kínoznának.
- A napom huszonnégy óráját kiteszi az irántad való aggódásom - vonom fel a szemöldökeimet. - Hadd ne kelljen emlékeztetnem téged arra, amikor fiatalabb korunkban annyira siettél összekészülődni egy bevetésre, hogy felborultál a félig felhúzott gatyádban, aztán majdnem betörted az orrodat - tekintek rá meggyőzhetetlen arckifejezéssel, persze hamar mosollyá kunkorodik a szám, és egy visszafogott nevetést is megengedek magamnak. Na nem mintha én nem remekeltem volna az életünk során, de hiába kiváló vadász Dom, ha néha eszében sincs gondolkozni. - Amúgy meg ne írd le magad ilyen hamar. Jó, anya meg a bátyám külön kategória, de Kait csak féltékeny rád, amiért elloptad tőle a kisöccsét - komolyan szerettem volna tudatni vele, hogy igen is megértené mindenki otthon, milyen veszteség lenne, ha bármi történne vele, mégsem tudom mellőzni a téma elbolondozását. Fogalmam sincs, mi szállt meg, amiért a korábbi keserűségem helyébe ekkora életkedv kucorodott, mindenesetre nem firtatom az okokat, egyszerűen kihasználom, hogy végre embernek érezhetem magamat.
Arcátlan kijelentésére szórakozottan felhorkantok, miközben felveszek egy laza alapállást a könnyed gyakorlásunkhoz.
- Én már csak ilyen udvarias vagyok - mosolygok rá derűsen, figyelve, ahogyan feltápászkodik az emelvényről. Biztos vagyok benne, hogy neki is éppen annyira sajognak a végtagjai, mint nekem, viszont szükségünk van erre; a jól ismert fájdalomra és a kimerültségre, amit egy-egy gyakorlás foglal magában. Ebben semmi kiszámíthatatlan nincsen, biztos kapaszkodó a démon keltette kétségeink közepette.
- Ne szövegelj annyit, inkább mutasd végre, hogy mit tudsz - pillantok rá kihívóan, előzékenyen átadva neki a kezdés lehetőségét.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Szer. Okt. 04, 2017 3:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szer. Okt. 04, 2017 12:01 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 748 • Credit:

A démonidézést illető dilemmánkat egyelőre függőben hagyom, úgy vélem, mindkettőnk oldaláról elhangoztak a legfontosabb érvek és ellenérvek, nem marad más hátra, mint az átgondolás, s kellő idő elteltével az újravitatás. Jogos persze minden, amit felrótt hátrányként a procedúra ellen, viszont bízok magunkban. Tudom, hogyha valamire elszánjuk magunkat, mi ketten, akkor semmiféle akadályba nem ütközhetünk, nagyobb kérdés az, hogy megéri-e majd vállalni a kockázatot. Eddig kivétel nélkül megérte, csakhogy most először kerültünk olyan helyzetbe, amelynek során akár az életünket is elveszíthettük volna. Ez a tűzhöz közeli élmény nem csoda, hogy még a vakmerőség fogalmával vetekedő Domot is elővigyázatosságra inti, azonban jól ismerem; ha nem lesz más lehetőségünk az ügy felgöngyölítésére, ő sem fog nemet mondani.
- Tudom, csak… Azt hittem, ez az egész hajsza segít majd túllendülni - nem pedig azt, hogy még mélyebbre fog taszítani. Így hangzik a mondat kimondatlan fele, ami már túlontúl elkeseredett lenne a bevalláshoz. Természetesen nem álltatom magamat, Dommiel mindig tudja, hogy miről beszélek. - Nem kapkodunk el semmit, előbb-utóbb biztosan átlátjuk majd a mintákat, amik alapján cselekszik. Talán össze kéne ülnünk egy kávézóban, és sorra venni az egy hét jellegzetességeit - töprengek félhangosan, ugyanis ezt még ráérünk később megbeszélni, na meg aztán az is csoda lesz, ha nem áll majd őrt a bátyám az ajtómnál, meggátolva bárminemű tervemben, amiért most is szó nélkül elszeleltem otthonról.
A kő nyilván még ott van opcióként, de egyelőre, legalább egy fél napra szeretnék megszabadulni a varázslatoktól, s úgy hiszem, Domnak sem ártana még egy kis pihenő. Hiába nem mutatja a fájdalmai jelét, attól még ugyanúgy ember marad, akinek időre van szüksége a gyógyuláshoz. Nehéz megértenem, hogy az apja miért hajtja ennyire keményen, és miért várja el tőle a szinte lehetetlent. Nyilvánvalóan a legjobb vadászt akarja belőle faragni, az sem lepne meg, ha mindezzel ő is a város élére való törekvéseit alapozná meg, de hogyan nem veszi észre, hogy ezzel szinte kiöli a fiából az érzelmeket? Vannak napok, amikor jól megmondanám a magamét Mr. Sloannak, és talán az öklömet sem mellőzném egy bemosás erejéig, viszont jobban belegondolva nem lenne merszem szembeszállni vele, megkockáztatva, hogy még keményebb bánásmódban részesítse a társamat. Azt nem tudnám megbocsájtani magamnak.
- Furcsa belegondolni, hogy előbb-utóbb ez a hely is az enyészeté lesz majd. A fél gyerekkorunkat itt töltöttük, emlékszel például, amikor kiskorunkban egymáson gyakoroltuk a mozdulatokat, amit elláttunk a felnőttektől? Mindig angyal akartam lenni, ha én voltam az ellenfél - forgatom meg a szemeimet elmosolyodva. Akkoriban még alig fogtunk fel valamit a világ valós veszélyeiből, pusztán az izgalmas történeteknek és a mendemondáknak éltünk, na meg a célnak, hogy együtt legyőzhetetlen igazságharcosokká válhassunk. Micsoda naiv elképzelés volt… Mégsem kucorodik keserűség a szívembe; ahogy Domot figyelem, és hallgatom a nagyzolását, újfent annak a fiatal, gondtalan kölyöknek érzem magamat, aki minden bizalmát az angyalszerű vonásokkal megáldott barátjába vetette. Ez pedig azóta sem változott, továbbra is rendületlenül hiszek benne, és ugyanúgy remélem, hogy valami jót tehetünk a világgal.
- Pff, szerintem téged még sérülésekkel is körberajonganak a lányok - csóválom meg a fejemet, ajkaimon változatlan mosollyal, amely igaz, enyhül a témánk komolyabb mederbe csordulásánál, ám nem tűnik el végérvényesen az ábrázatomról.
Előzékenyen bújok hozzá közelebb, miként félig-meddig ölelésbe von, s bár legszívesebben a halántékának dönteném a sajátomat, a gondolat bűnössége tartózkodásra bír. Dommiel szinte a testvérem, olyan közel áll hozzám és úgy ismer, ahogyan senki más, mégis tudom a tudatom s a szívem legmélyén, hogy ennél több vonz hozzá. A kusza érzések nélkül semmi különös nem lenne a mozdulatban, hiába szeretjük mindketten rejtegetni az érzéseinket, egymás közt valahogy mindig is nyíltabban kezeltük az egymás iránt érzett szeretetünket, de ezúttal tudom, nem csupán emiatt tenném, ha közelebb dőlnék hozzá.
- Soha nem féltem ennyire… Még Kait se volt hajlandó rólad beszélni, miután magamhoz tértem, egyedül abból tudtam, hogy életben vagy, mert éreztem a szívemben. Na és mert egyikük sem vágott elég gyászos képet hozzá - teszem hozzá tompításként az utóbbi mondatot, miközben lopva-lopva rá nézek a szemem sarkából. - Felelőtlenül rángattalak bele, úgy mentünk terepre, hogy nem készültünk fel. Legközelebb jobban fogok vigyázni - rád. Ígérem, és mintegy viszonzásul én is finoman megszorítom a kezét.
- Kénytelenek vagyunk. Miután túléltünk egy démont, nincs kedvem ropogósra sülni odakint egy villámcsapás által - egyenesedek fel, s egyúttal a kezeimet is elhúzom tőle, hiába kiáltozik ellene minden porcikám. Domhoz tartozom, szinte természetellenes, ha akár centikre is elszakadunk egymástól. - Mit szólsz, van kedved edzeni? Valami enyhét - vigyorodok el, miként felkelek a helyemről. Egészen elgémberedtek a végtagjaim az ücsörgéstől, jól esik kinyújtóztatni őket, még ha fájogatnak is a korábban elszenvedett sérüléseimtől.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Kedd Okt. 03, 2017 1:20 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 23, 2017 4:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Tisztában vagyok vele, hogy Domnak igaza van a démonidézéssel kapcsolatban, mégsem hagy nyugodni a gondolat, végtére is a kezünkben van minden eszköz egy démon megfékezésére, és ha nem is válik hasznunkra, hát egyszerűen megöljük. Hol itt a probléma?
- Tudom, hogy veszélyes, de nem veszélyesebb, mint üldözni. Övé az előny a nyílt terepen, fogalmunk sincs az indítékairól meg úgy bármiről vele kapcsolatban. Így viszont lenne esélyünk átvenni tőle az irányítást - magyarázom, igyekezve elvonatkoztatni a sürgető tettvágytól, és logikusan levezetni a feltevésemben rejlő lehetőségeket. Persze azon a tényen mit sem változtatnak az érvek, miszerint egyikünknek sincs fogalma a démonidézés csínjáról, ám nem hinném, hogy az irodalomnak bármelyik házban híján lennénk. Dommiel apja amúgy is olyan típus, aki mindig mindenre fel van készülve, ezt a tudást miért ne őrizné? Anyáék sem tűnnek ártatlannak ilyen szempontból, vagy ha más nem, ott van Kait és a démon szállta Wallenberg, aki hét szentség, hogy erre is megtanította a nővéremet. Na jó, Kaitlyn segítségére inkább nem támaszkodnék, már a követ illető informálódásom sem nyerte el a tetszését, és akkor még finoman fogalmaztam.
- Lehet, hogy a játék része, viszont semmi kedvem egy démon szabályai szerint ugrálni - motyogom magam elé, leginkább azért, mert Domnak sikerült megint a lényegre tapintania az önmarcangolásomat illetően. Túl jól ismer, nehéz lenne elkendőzni előtte bármit, mindenesetre igaza van, nem kéne rögtön magamban keresni a hibát, hiszen megeshet, hogy éppen erre apellál a füstlény is. Azzal szórakoznak, hogy az embereket kétségek közé taszítják, megkeresik a leggyengébb pontjaikat, azonban könnyű okosabbnak és felkészültebbnek lenni, mikor kívülről szemléljük az eseteket egy-egy vadászat során, semmint a saját bőrünkön tapasztalva.
A fiú lázas kutakodása a filctoll iránt azért mindennemű aggodalmam ellenére aprónyi mosolyt csal az arcomra.
- Az a baj, hogy belőled ki is nézem - bököm meg finoman a vállát a sajátommal.

A médiumosdit övező humorom egykettőre szerte foszlik, mire újfent sikerül megtapasztalnom a kő furcsaságait, és őszintén szólva az a gondolat sem ad nagyobb biztonságot, miszerint ez a démon mesterkedése, s nem az én elmémnek a megbomlása. Lehetséges, hogy normális esetben nem sújtana le ennyire a dolog, talán még élvezném is a kihívást, de amióta közölték velem otthon, hogy nem vagyok a vérszerinti gyerekük… az jócskán kihúzta a lábaim alól a talajt. Mintha az egész eddigi életem alatt festett vászonra fehér festéket locsoltak volna, és most nem tudhatom, hogy ki is vagyok igazán. Payne? Valaki más? A saját családomban nevelkedve is ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok?
Kétségeim örvényléséből Dommiel simítása ránt fel, és hosszú percek óta most érzem először, hogy levegőhöz jutok. Nem emelem meg a fejemet, félő, akkor abbamaradnának jóleső érintései, márpedig a jelen pillanatban úgy érzem, elvesznék nélkülük. Viszont hiába minden igyekezetem, ha a természet ereje úgy dönt, hogy közbeszól.
- Hmm… - csupán ennyivel konstatálom a kérését, miközben eltűnődötten figyelem a tetőszerkezet meggyötört vonalait. - Elég fura ősszel villámlást látni - állapítom meg, mondjuk azoknak valószínűleg semmi furcsa nincsen benne, akik még éltek az angyalok támadása előtti időkben. Nekünk, akik már ebbe a világba születtek, nehéz elképzelni az idilli képet, ahol az egész Földet emberek lakták, és viszonylagos békében éltek, fejlődtek, ahogyan azt a terrort is, amit a mindennapjaik teljes felborulása okozott a szárnyasok felbukkanásával. Egy ilyen esemény után számukra szerintem már nem okozhat semmi meglepetést. - Állítólag San Franciscot természeti katasztrófák sújtják. Anyáék eléggé komolyan vették a dolgot - magyarázom halkan, némán örvendve magamban, amiért Dom keze nem tágít a hátamról, és amiért a követ is eltünteti szem elől. Megkockáztatok egy pillantást rá, s noha mindig tökéletesnek találtam az arcát, ezúttal összevonódnak a szemöldökeim a látványára.
- Mintha halványultak volna a zúzódásaid - jegyzem meg elcsöndesedve, mert pontosabb lett volna úgy fogalmazni „szinte teljesen el is tűntek rólad”. Néhány rövidke momentumig még a vonásait vizslatom, de aztán elkergetem magamból a kételyeimet, és amennyiben nem bújtatta szabad kezét végérvényesen a zsebébe, úgy közelebb vackolva magamat hozzá, a sajátjaim közé fogom hűvös tenyerét. - Örülök, hogy itt vagy.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Szomb. Szept. 23, 2017 12:56 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Pént. Szept. 22, 2017 9:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Feszülten szívom magamba az elhagyatott, romos templom hűvös levegőjét, amely kellemetlen facsarást hagy maga után az orromban, de nem azt a fajtát, ami után kedve támadna az embernek egy öblöset tüsszenteni, hanem amelyik apró kis tűk módjára szurkálja végig a nyálkahártyát. A fájdalom kellemetlen, azonban segít koncentrálni, és meggátolni azt, hogy elvesszek a kérdőjelek végeláthatatlan tengerében.
Ha őszinte szeretnék lenni a társamhoz, szerintem minden démon élvezi az emberekkel való játszadozást, főleg azok a példányok, akik már untig megelégelték az örökkévaló életüket. Mégsem kötöm az orrára a meglátásomat, mert ezzel nem jutnánk előrébb, csupán a felesleges köröket rónánk egy, az információink hiányában megérthetetlen helyzet körött. Ellenben tettre kész ötlete bennem is fellobbantja a cselekvés iránti vágyat. Kettőnk közül általában én vagyok a megfontoltabb, a szabálykövetőbb, ám ha démonokról van szó, tudom, hogy mi alkotjuk a legjobb csapatot ellenük, mindegy, hogy mekkora a kockázat. Persze belátom, hogy a jelenlegi meggondolatlan lelkesedésem mögött ott búvik a befogadó szüleim elleni lázadás is…
- Akár meg is idézhetnénk… - vetem fel az ötletet némi tartózkodással, ugyanis az effajta rituálékról még nem hallottam, hogy valaha jól sültek volna el. - A kő segítségével, és ha csapdát állítunk neki, még csak nem is árthat nekünk - próbálom alátámasztani tervemet a józanság biztosítékaival, de valahogy még ezek mellett is óriási felelőtlenségnek hangzik az egész. Arról nem is beszélve, hogy tudtommal egyikünk sem ért a boszorkánykodáshoz, már ha lehet ezt így nevezni.
- Igazad van, ennek sincsen sok értelme - újabb sóhaj puhatolózik elő az ajkaim mögül, ahogy rádöbbenek, az egyetlen szalmaszál is kezd szertefoszlani, amelynek segítségével megkapaszkodhattam eddig valamiféle gyenge magyarázatban a történtekre. Nem marad más hátra, minthogy újfent megpróbálkozzak azzal, amiről fogalmam sincs, korábban hogyan csináltam.
Máskülönben jól esnek Dommiel szavai, biztonságérzettel és bizakodással töltenek el, sőt, talán még enyhén fel is engedek, bár hogy a humora nyomán valóban kiül-e mosoly az ábrázatomra, azt nem tudnám megmondani.
- Azt hittem azt fogod mondani, hogy az egyetlen veszély, ami fenyeget, az te vagy és egy filctoll, amivel tele fogod firkálni az arcomat, amíg médiumosat játszom - felelem megjátszott lazasággal, amit talán a hangomba sikerül belecsempésznem, de hogy az izmaim teljesen meg vannak feszülve, az egészen biztos. Nagy nehezen azért ráveszem magamat a procedúrára, ám a végén cseppet sem kerülünk közelebb a megoldáshoz, ami azt illeti, helyette úgy érzem, mintha még inkább elvesznénk ebben a megfejthetetlen örvénylésben.
- Mégis miféle oka? - kérdezem a feszültség és az aggodalom szerelemgyermekeként fogant hangon, miközben az ujjaimat kezdem tördelni idegességemben. Rá sem tudok nézni Domra, óhatatlanul törekszik fel bennem újra és újra a gondolat, hogy nem a kővel, hanem velem van valami nagy baj. Némileg azért higgadásra bírnak társam újabb felvetései, kezdem meglátni bennük a logikát.  - Talán… De mit vár tőlünk? Hogy papás mamást játszunk a kedvéért? - vonom össze a szemöldökeimet, bár ha így is van, abban nem téved a démon, hogy Dom egészen közel áll hozzám.  Persze ezt még a gondolatok szintjén is kínos bevallani, mert gyerekkori barátokként szinte olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, arról nem is beszélve, hogy őt száz százalékig a nők érdeklik. Az Istenre, nagyon elkalandoztam.
- Átkozott démon - morgolódok elcsöndesedve, miközben előre görnyedve, a térdeimen könyöklő kezeimmel kusza tincseim közé túrok, homlokomat pedig a tenyereim alján támasztom meg. Alig, hogy vehetnék egy mély, feszültséggel teli levegőt, egy kékesfehér villanás tölti meg a templom elsötétedett valóját, amit aztán hangzatos mennydörgés kísér. Egy apró rezzenésen kívül nem tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget, csakhogy pillanatokon belül a fémek eltorzult, fülsértő csikorgása hallatszik fel, feltehetőleg méretes kövek is potyognak a földre odakint a puffanásokból ítélve, majd az egész koncert egy óriási robbanással ér véget, amelynek hulláma megrezgeti a templom, az idő által kikezdett falait.
Ijedten kapom fel a fejemet, arra várva, melyik momentumban zuhan ránk az egész kóceráj, azonban a vakolat és néhány kisebb kődarab lepotyogásán kívül nem történik egyéb. Legalábbis az épülettel, viszont az ablakokon és egyéb réseken törmelékekkel elegyedett füst kezd beszivárogni.
- Remélem ez nem Isten haragja volt, amiért a templomban átkozódtam… - sutyorgom elhalkulva, s mintha a sors igazolni akarná a szavaimat, újabb villámcsapások tűnnek fel, és mennydörgések durrannak a közelünkben.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Szer. Szept. 20, 2017 3:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 16, 2017 6:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 594 • Credit:

Kedvem lenne felhorkanni a megjegyzésén, mindenesetre ajkaim halovány, apró rezdülésénél többet nem engedek kiülni az arcomra. Még, hogy ne aggódjak miatta… Olyan ez, mintha arra kérne, egyenesen levegőt se vegyek, hiszen éppen olyan lenne nem venni tudomást róla, mint vállat vonni az élethez elengedhetetlen szükségleteimre. Ettől függetlenül nem kezdek magasröptű monológokba és okításokba arról, ő is igazságtalannak vélné, ha ilyesmire utasítanám, inkább a vállára simítom a hozzá közelebb eső kezemet, és finoman az ujjaim alá gyűröm a felsőjét. Nincsen szükség szavakra, amikor a legapróbb pillantásokból és érintésekből is megértjük egymást.
- A démonoknál soha sem lehet valami annyira egyszerű, mint egy véletlen - húzom vissza a kezemet, mikor már a kő eredetére igyekszünk rájönni. - Főleg úgy, hogy egy hete szórakozott velünk - szerettem volna azt gondolni, hogy mi vagyunk igazából körültekintőek, és azért húzódott eddig, mert nehéz volt a nyomára bukkanni, ám egyre inkább az a véleményem, hogy csak pofátlanul játszadozott velünk. Persze felvetődik a kérdés, hogy miért? Ennyire nem unatkozhat egyetlen pokoli lény sem.
- Azt hiszem, erre legfeljebb akkor fogunk rájönni, ha újra előeszi a fene - sóhajtok fel csöndesen, az egész napja a gyomromat sújtó érzet pedig újfent nehezül a hasamban. Mire odáig jutunk, hogy rádöbbenjek; Dommiel semmit nem tapasztalt a kő erejéből, addigra már olyan, mintha mázsás súlyokat cipelnék magamban, és ez minden, csupán kellemes nem.
- Nem pontosan így gondoltam - nyelek egy aprót, mert az ő előadásában úgy hangzik az egész, mintha rajta szerettem volna kísérletezni. - Az jutott eszembe, hogy talán azért nem hatott másra, mert mi ketten voltunk csak ott, lehet, hogy beszippantottunk valamennyit a démon füstjéből. Fogalmam sincs - tekintek magam elé némi bűnbánattal. Egészen könnyen el tudnék most merülni az önmarcangolás színpompás és változatos vidékein, azonban Domnak hála erre nem marad időm. Érdeklődően fordítom rá a pillantásomat, majd néhány rövidke momentumig elcsámcsogok magamban a feltevésein.
- Mondasz valamit. De… hogyan engedjem le magamban a falakat? Mert hát tényleg nem volt egy felemelő tapasztalás - morfondírozok, kétkedve figyelve az ujjai között felém nyújtott követ. Legszívesebben egyszerűen rá simítanám a tenyeremet, és nem ereszteném el a kezét, hátha meríthetnék a kiapadhatatlannak tűnő magabiztosságából. - Rendben van, megpróbálom újra - határozok végül, és a kőért nyúlok. Ujjaim a különös ásvány köré fonódnak, belesimulva közben vadásztársam tenyerébe, akinek biztatása okán még néhány pillanatig elidőznek a bőrének melegében. Tudom, hogy kitart mellettem, elvégre amióta az eszemet tudom, mindig ott voltunk egymásnak, mégis éppen ezért félek annyira, ezúttal az ismeretlen kikezdi a közöttünk húzódó köteléket. Kaitlyn dühét és elhatárolódását is nehezen viselem, Dommiel elfordulásába viszont biztosan belepusztulnék.
- Tudom - biccentek az aggodalmaim ellenére, majd elemelem tőle a követ, és a két kezem közé fogom. Még vetek egy utolsó pillantást Dom különleges, felemás színű szemeire, aztán behunyom a sajátjaimat, és igyekszem minden koncentrációmat a tárgyra összpontosítani.
Hosszú másodpercekig nem történik semmi, de aztán hirtelen elfog az a gyomor lifteztető érzet, és magával ragad a sötétség. Csupán egy villanás az egész, és még csak nem is a Pokol ölt formát előttem. Helyette egy vastag takaróba bugyolált, keservesen síró kisbaba, akit nőies formájú kezek helyeznek egy kosárba... S itt vége is szakad a látomásnak. A szemeim felpattannak, és ha eddig értetlennek is találtam magamat, most egyenesen össze vagyok zavarodva. Homlokomat ráncolva fordítom lélektükreimet a barátomra, majd kimérten leteszem magunk közé a követ, ugyanis azt hiszem az lesz a legjobb, ha nem tapicskolom többet.
- Nem értem… most meg egy csecsemőt láttam. Van ennek bármi értelme? - nagyot nyelve fonom egymásba a karjaimat a mellkasom előtt, és az elveszettség őszinte érzetével ölelkezve tekintek magam elé. - Talán agylágyulást kaptam.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Szomb. Szept. 16, 2017 12:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Pént. Szept. 15, 2017 11:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 496 • Credit:

Kérdése nem lep meg különösképpen, még ha előrelátóan nem is faggatózok az állapotáról, akkor is minden lehetőséget megragad arra, hogy bizonyítsa; az égvilágon semmi baja. És ez így van rendjén, amíg van ereje jó szokás szerint elkendőzni a valóságot, és félvállról nekem lökött szavaival tompítani az igazság élén, addig tényleg tudhatom, hogy a körülményekhez képest minden rendben van vele.
- Azt te is tudod - felelem nyugodtan, igyekezve elhessegetni gyomromból a kellemetlen feszülést, és a torkomban növekedő gombócot. Többnyire nem szoktam jeleskedni az érzelmeim megregulázásában, abban viszont, hogy a külvilág számára ne mutassak belőlük sokat, egészen profinak tudhatom magamat. Szeretek erre erényként gondolni, ám időről időre elővájja magát a gondolat a koponyám mélyéről, miszerint semmi tanult és ravasz nincsen ebben, pusztán csak nem tudom, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen. Anélkül pedig elég nehéz megválogatni a reakcióimat és a tetteimet, maradnak hát a semmitmondó arckifejezések, s a mélyre temetett érzések.
- A démonoknak van kabalakövük? - kétkedően vonom össze a szemöldökeimet, mert ilyesmiről nem igazán hallottam a tanulmányaink során, persze vadász létünkre még temérdek dologról nem tudhatunk. Mindenesetre a kabalakő kifejezésről rögtön valami idétlen kabalaállat ugrik a lelki szemeim elé, s ennek fényében elég nehéz komolyan vennem Dom kijelentését. Akkor azonban ott a kérdés, hogy mégis mi a fene ez? Ha mágikus tárgy lenne, arra valószínűleg rájöttek volna már anyáék és a közelébe sem engednének, mondjuk nem is igazán kértem engedélyt az elhozatalára… - Talán egy üzenetet akart átadni nekünk ezzel, máskülönben miért hagyta volna hátra? - egyszerűen csak találgatok, miközben azt figyelem, hogyan forgatja fegyverhez szokott ujjai között a követ, s természetesen lélegzet visszafojtva várom, mikor fejti ki rajta is a hatását.
- Ebben igazad van - zárom rövidre én is Kaitlyn dolgait, mialatt az előttünk elterülő, szedett-vedett csarnokra vezetem a pillantásomat. Hűvös ujjaimat egymásba fonom némi melegséget remélve, alkarjaimat pedig a térdeimre pihentetem támaszték gyanánt. Néhány jelentéktelen momentumra egészen elmélyedek belső világomban, ám még időben kapcsolok, és fordulok vissza Domhoz a fejlemények reményében. Csakhogy azok elmaradnak.
- Semmit…? - kérdezek vissza tartózkodóan, érezve, hogy a hidegtől kivilágosodott arcom tovább fehéredik, hiába kezdek azonnal önmagam győzködésébe arról, hogy valószínűleg elmúlt a kő hatása, hiszen az első alkalom óta én sem tapasztaltam semmi különöset. Rendkívüli módon igyekszem, de a rettenet éket ver a bensőmben, s ezúttal az ábrázatomról sem tudom száműzni az általa formált vonásokat. - Bizonyára… bizonyára elmúlt a hatása - köszörülöm meg a torkomat, ismét magam elé meredve. Számat vékonyka vonallá szorítom össze, és ide-oda cikázó tekintettel próbálom összerakni a fejemben a képet. - Nem értem. Amikor először megérintettem... - alsó ajkamat beharapva keresem fel újfent Dommiel tekintetét, vívódva, vajon megéri-e elé tárnom az igazságot, és megkockáztatni, hogy ő is valami dilinyósnak vagy csodabogárnak nézzen? - Nem is tudom, mintha látomásom lett volna a Pokolról. Persze gőzöm sincs, hogy néz ki - vonogatom a vállaimat védekezően, úgy határozva, hogy a hozzám legközelebb állót megilleti a valóság ismerete.
- Lehet, hogy csak az agyrázkódás, azóta semmit nem tapasztaltam, és más sem - sóhajtok fel gondterhelten.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Pént. Szept. 15, 2017 9:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Pént. Szept. 15, 2017 8:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 408 • Credit:

Kellemetlen didergés fut át rajtam, ahogy felocsúdok a gondolataim közül. A templom ablakán bekúszó fény jócskán eltompult, mióta itt ülök, és igaz, hogy még nem esteledett be, de néhány fokot biztosan hűlt a levegő. Érzem minden légvétellel az orrjárataimat végigkarcoló hűvöset, éppúgy a követ szorongató ujjaim dermedtségét. Jól tudom, hogy nem várhatok itt egész éjjel, még akkor sem, ha jelenleg a fagyhalálnak is jobban örvendenék, mint az otthoniak társaságának. Egyelőre azért nem érzem sürgetőnek a távozást, és ahogy korábbi sivalkodását idézve ismét megnyikordul a templom ajtaja, tudom, hogy egykét óráig még nem is lesz aktuális a hazamenetelem.
Csendben figyelem Dommiel egyelőre homályba burkolózó alakját, amint magabiztos léptekkel kerülgeti a jól ismert törmelékeket. A járását tekintve nem úgy néz ki, mint aki napokkal korábban súlyos sérüléseket szenvedett, de ez a tény valahogy nem tud megnyugtatni. Ismerem őt, mint a tenyeremet, ha épp a halálán vergődne, sem mutatná ki a gyengeségét, inkább a végzetének a képébe röhögne, és úgy menne el, ahogyan élt. Magabiztosan és büszkén.
Velem sincs valami rendjén, hogy ilyen ostobaságokon töprengek, mindenesetre a jutalmamat megkapom a gyomrom apróra zsugorodásának képében. El sem akarok képzelni egy világot nélküle…
- Én csak remélni mertem, hogy el tudsz jönni - tekintek rá, miután letelepedett mellém. Az arcát az enyémhez hasonlóan jó néhány halványuló sérülés borítja, és biztosra veszem, hogy a teste sem lehet szebb állapotban. Még most is olyan valótlannak tűnik az egész. Fogalmam sincs, hogyan úszhattuk meg „ennyivel”, hiszen közel egy hete vadásztunk a démonra, ő meg ahelyett, hogy végleg pontot helyezett volna az eset végére, inkább elegánsan felszívódott.
- Ez? - pillantok vissza a kőre kissé meglepetten, ugyanis már majdnem megfeledkeztem a jelenlétéről. - Anyáék találták a helyszínen, szerintem a démontól származik. Tessék - a kelleténél talán sietősebben nyomom a kezébe, de most, hogy felhívta rá a figyelmemet, majd’ megesz a kíváncsiság. Tudni akarom, hogy ő is azt látja-e, mint amit én tapasztaltam az eszméletveszésemből történő felébredésem után. - Kait szerint nem kéne ezzel szórakoznunk. És ezzel finoman fogalmaztam, látnod kellett volna, jóformán toporzékolt - forgatom meg a szemeimet, mint egy tiszteletbeli kistestvér, akinél most telt be a pohár az idősebbek hatalmaskodása miatt. - Mondjuk szerintem csak Wallenberg lelépése nyomja a szívét - mosolyodok el szelíden. Nyíltan nem merném ezzel ugratni a nővéremet, de egyébként a vak is látja, mennyire mániákussá vált a vadászok new yorki vezetője iránt.
- Na? Észrevettél rajta valami furcsát? - hajolok közelebb Domhoz, újfent érdeklődéssel telve vizslatva a kavicsot, és persze az ábrázatát.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Pént. Szept. 15, 2017 2:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 14, 2017 10:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 546 • Credit:

Mindig is szerettem az őszies félhomályban úszó délutánokat, amikor a nap gyenge, fakó sugarai még előbukkannak, viszont fényüket a levegőben andalgó, leheletvékony köd már kellően eltompítja. A mai napon valahogy azonban a romos, égbe meredő felhőkarcolók távolian derengő tornyai sem tudnak jobb kedvre deríteni, a gyomrom alján minden igyekezetem ellenére ott motoszkál valami kellemetlen előérzet, amelynek okát egyelőre nem tudnám szavakba önteni. Talán a nemrég esett vadászat okozta sérülések és gyengeség, talán az, hogy sikeresen összeszólalkoztunk ma Kaitlynnel, vagy a baljóslatú hírek San Franciscoból… Önmagukban is elegendőek lennének egy emberes fejfájáshoz, mégis tudom a lelkem mélyén, hogy nem igazán a felsoroltak aggasztanak, és ennél rosszabbat nehéz elképzelni. Amikor az ember nem képes felidézni, pontosan mi is marcangolja a szívét, de attól is fél, mi fog rá várni a felismerés pillanatában…
Igazítok egyet fekete bőrdzsekimen, mielőtt betolnám a valamikori templom rozoga, az évtizedek alatt szorgos nyüvek által rágcsált vaskos ajtaját. Rozsdás zsanérjai fülsértő csikordulással tiltakoznak a mozdulat ellen, engem mindenesetre nem tántorítanak meg. Az épületbe lépve újfent eljátszom a műveletet, hogy a város esetleges zajait tisztes távolban tarthassam magamtól, aztán mélyet szippantok a hűvös, párás levegőbe. A régi ázott és elmállott fabútorok egyedi, nosztalgiát magukban hordozó illatot árasztanak, éppen annyira jó érzés szagolni, mint azokat a könyveket, amelyeknek a lapjai már elsárgultak az idő ostromlásának köszönhetően. A látvány már kevésbé szívderítő.
A repedezett kőlapok között, mint holmi zöld csermelyek, úgy kúsznak jobbra-balra a mindenféle gazok, ám a templom hatalmas, színpompás rózsaablaka sincsen méltóbb állapotban. Több darab is kitört belőle, valaha áttetsző valóját pedig por és vastag pókhálók csúfítják. Azért van valami lélegzetelállító abban, ahogy a trükkösen beszökő fénynyalábok között csillámló porszemek táncolnak, majd keringőjük végén megtelepednek a feldúlt berendezések, töredezett szobrok felszínén. Bevallom, kissé elfogult is vagyok a hellyel kapcsolatban, hiszen titokban sokat jártunk ide Dommal gyakorolni, vagy csak úgy beszélgetni. Elmenekülni a problémák elől, éjszakai, titkos démonvadász terveket szövögetni, voltaképpen az épület falai között megbúvó emlékek, amik igazi varázslatot csempésznek a lepukkadt templomba.
Ezért is jöttem ma ide, kellett egy biztonságos hely, ahol csupán egy ember érhet el, és remélem, hogy el is fog. Hiába Kait károgása a kő veszélyeiről - amit a legutóbbi, félresikerült vadászatunk helyszínén találtak -, szerintem fontos nyom lehet a démon felkutatásához. Szinte biztos vagyok benne, hogyha Dom kezébe adom, ő is hasonlóakat fog tapasztalni, mint én, de annyira azért nem hajtott a vágy, hogy rögtön a házukhoz loholjak. Rendkívül furdalja az oldalamat a kíváncsiság a hogylétéről, mindenesetre éppen elég volt a családomtól kapott fejmosás, más sem hiányozna, mint Mr. Sloan jégdermesztő, hűvös okítása. Kétségem sincs afelől, hogy nem hagyná ki a lehetőséget a gyengeségeim kivesézésére, és ellenben anyával, az ő rideg ténymegállapításai vastag tüskéket szoktak maguk után hagyni a szívemben.
Gondolatmenetem befejeztével letelepedek végül az egyik szebb napokat megélt kőemelvényre, és előhúzva a zsebemből az éjfekete, démoni eredetű kavicsot, újból elmerülök a tanulmányozásában.
- Remélem ide esz a fene, rajtad kívül lassan mindenki hülyének néz… - motyogom magam elé egészen elcsendesedve, és az ásványszerűség bűvkörébe esve.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense

Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
294

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 14, 2017 6:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Raguel
avatar



☩ Reagok :
109

Utolsó Poszt Szer. Ápr. 05, 2017 5:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Csendben hallgatom, ahogy a démonokról, a lehetséges katasztrófáról és démonokról mesél. Nem szívlelnék egy ilyen szövetséget, de ha muszáj...
- Miért keresed fel őket egyenként? Miért nem beszélsz Luciferrel, hogy válogasson gyermekei között? - teszem fel ártatlan kérdésemet. Elgondolkodom, vajon fivérem hogyan viseli ezt a hadiállapotot a családunkban. Nem ismerem őt, nem találkoztunk még, de azt hallottam róla, hogy egyszerre volt szomorú és dühös, miután le ment a Pokolba és testvéreink ellene fordultak. Egyszer szívesen találkoznék és beszélgetnék vele, hogy megismerjem őt és személyiségét, gondolkodásmódját. Vajon magányos? Úgy értem mélyen.. úgy igazán mélyen. Az alkalmi viszonyai, amiket rebesgettek, kevésbé érdekel.
Kissé elszomorodom, mikor Atyám elhinti, hogy a démonokban már-már jobban meglehet bízni, mint az angyalokban. Iszogatást tekintve. Halkan sóhajtok, mert elhiszem. Egy feszült háborúban az angyalok és angyalok, angyalok és emberek között a semleges démonok tényleg jobb iszogató társnak tűnhetnek.
Pedig gyakran nem azok. Ők csak a hasznot lesik mindenben.
Végül csendben hallgatom, amit mond és kérdez én pedig kissé aggodalmasan ráncolni kezdem a homlokom.
- Atyám, azt hiszem ez attól függ, hogy mit akarsz kezdeni az emberiséggel... Mindig is emberi választottaid voltak. Ábrahám, Mózes, Jézus... - sorolok pár példát. - A gyermekeidnek, ahogy embernek, úgy angyalnak, de még a démonoknak is jelenteni fog valamit, milyen megmentő lesz. Ha emberrel, az nyilvánvalóan jelezné mindenkinek, hogy új reményt táplálsz bennük. Minden más esetben úgy hiszem, megpecsételed a sorsukat. - mondom ki őszintén, figyelve gondterhelt arcát, ahogy már az oltárnál áll.





- luvu -
x


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Ophilia
Today at 10:16 am
☽ Pincerendszer




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 32 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5