☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Katolikus templom

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Szomb. Szept. 23, 2017 4:32 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Tisztában vagyok vele, hogy Domnak igaza van a démonidézéssel kapcsolatban, mégsem hagy nyugodni a gondolat, végtére is a kezünkben van minden eszköz egy démon megfékezésére, és ha nem is válik hasznunkra, hát egyszerűen megöljük. Hol itt a probléma?
- Tudom, hogy veszélyes, de nem veszélyesebb, mint üldözni. Övé az előny a nyílt terepen, fogalmunk sincs az indítékairól meg úgy bármiről vele kapcsolatban. Így viszont lenne esélyünk átvenni tőle az irányítást - magyarázom, igyekezve elvonatkoztatni a sürgető tettvágytól, és logikusan levezetni a feltevésemben rejlő lehetőségeket. Persze azon a tényen mit sem változtatnak az érvek, miszerint egyikünknek sincs fogalma a démonidézés csínjáról, ám nem hinném, hogy az irodalomnak bármelyik házban híján lennénk. Dommiel apja amúgy is olyan típus, aki mindig mindenre fel van készülve, ezt a tudást miért ne őrizné? Anyáék sem tűnnek ártatlannak ilyen szempontból, vagy ha más nem, ott van Kait és a démon szállta Wallenberg, aki hét szentség, hogy erre is megtanította a nővéremet. Na jó, Kaitlyn segítségére inkább nem támaszkodnék, már a követ illető informálódásom sem nyerte el a tetszését, és akkor még finoman fogalmaztam.
- Lehet, hogy a játék része, viszont semmi kedvem egy démon szabályai szerint ugrálni - motyogom magam elé, leginkább azért, mert Domnak sikerült megint a lényegre tapintania az önmarcangolásomat illetően. Túl jól ismer, nehéz lenne elkendőzni előtte bármit, mindenesetre igaza van, nem kéne rögtön magamban keresni a hibát, hiszen megeshet, hogy éppen erre apellál a füstlény is. Azzal szórakoznak, hogy az embereket kétségek közé taszítják, megkeresik a leggyengébb pontjaikat, azonban könnyű okosabbnak és felkészültebbnek lenni, mikor kívülről szemléljük az eseteket egy-egy vadászat során, semmint a saját bőrünkön tapasztalva.
A fiú lázas kutakodása a filctoll iránt azért mindennemű aggodalmam ellenére aprónyi mosolyt csal az arcomra.
- Az a baj, hogy belőled ki is nézem - bököm meg finoman a vállát a sajátommal.

A médiumosdit övező humorom egykettőre szerte foszlik, mire újfent sikerül megtapasztalnom a kő furcsaságait, és őszintén szólva az a gondolat sem ad nagyobb biztonságot, miszerint ez a démon mesterkedése, s nem az én elmémnek a megbomlása. Lehetséges, hogy normális esetben nem sújtana le ennyire a dolog, talán még élvezném is a kihívást, de amióta közölték velem otthon, hogy nem vagyok a vérszerinti gyerekük… az jócskán kihúzta a lábaim alól a talajt. Mintha az egész eddigi életem alatt festett vászonra fehér festéket locsoltak volna, és most nem tudhatom, hogy ki is vagyok igazán. Payne? Valaki más? A saját családomban nevelkedve is ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok?
Kétségeim örvényléséből Dommiel simítása ránt fel, és hosszú percek óta most érzem először, hogy levegőhöz jutok. Nem emelem meg a fejemet, félő, akkor abbamaradnának jóleső érintései, márpedig a jelen pillanatban úgy érzem, elvesznék nélkülük. Viszont hiába minden igyekezetem, ha a természet ereje úgy dönt, hogy közbeszól.
- Hmm… - csupán ennyivel konstatálom a kérését, miközben eltűnődötten figyelem a tetőszerkezet meggyötört vonalait. - Elég fura ősszel villámlást látni - állapítom meg, mondjuk azoknak valószínűleg semmi furcsa nincsen benne, akik még éltek az angyalok támadása előtti időkben. Nekünk, akik már ebbe a világba születtek, nehéz elképzelni az idilli képet, ahol az egész Földet emberek lakták, és viszonylagos békében éltek, fejlődtek, ahogyan azt a terrort is, amit a mindennapjaik teljes felborulása okozott a szárnyasok felbukkanásával. Egy ilyen esemény után számukra szerintem már nem okozhat semmi meglepetést. - Állítólag San Franciscot természeti katasztrófák sújtják. Anyáék eléggé komolyan vették a dolgot - magyarázom halkan, némán örvendve magamban, amiért Dom keze nem tágít a hátamról, és amiért a követ is eltünteti szem elől. Megkockáztatok egy pillantást rá, s noha mindig tökéletesnek találtam az arcát, ezúttal összevonódnak a szemöldökeim a látványára.
- Mintha halványultak volna a zúzódásaid - jegyzem meg elcsöndesedve, mert pontosabb lett volna úgy fogalmazni „szinte teljesen el is tűntek rólad”. Néhány rövidke momentumig még a vonásait vizslatom, de aztán elkergetem magamból a kételyeimet, és amennyiben nem bújtatta szabad kezét végérvényesen a zsebébe, úgy közelebb vackolva magamat hozzá, a sajátjaim közé fogom hűvös tenyerét. - Örülök, hogy itt vagy.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
5
☩ Keresett személy :
not yet

Szomb. Szept. 23, 2017 12:56 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

A démonoknak mindig is megvolt a maguk módja arra, hogyan is szórakoztassák önmagukat. Erre pedig a legmegfelelőbb préda mindig is az emberiség volt. Én személy szerint mindig vevő vagyok kisebb játékokra, hiszen túlságosan is unalmas lenne az élet, ha egyszerűen csak csettintésre elkaphatnánk a kiszemelt démont. Azonban tudom jól, hogy ez a démon valamiért különleges. Olyan útra vezérel minket, amelyet még nem jártunk meg. Volt nem egyszer, hogy megpróbált már velünk játszadozni egy-egy démon, de koránt sem ők vitték haza a győztes trófeát. Most jelen pillanatban még a játékszabályok is vészesen homályosak a számunkra és ez engem kiváltképpen frusztrál. Valamit tennem kell érzem, ahogy szinte forr a vérem a tehetetlenségtől. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, avagy milyen irányba kellene elindulnunk, de az egyszer biztos, hogy a tétlenség semmilyen formában nem opció.
- Még, ha tudnánk, hogy egyáltalán miképpen idézzünk meg egy démont, akkor is veszélyes lenne Alex. Lehet, hogy nem ölt meg minket legutóbb, mikor lehetősége lett volna rá, de ez nem azt jelenti, hogy nem tenné meg, ha adnánk neki egy újabbat. - Semmit nem tudunk a démonok megidézéséről. Hiszen azért vagyunk, hogy minél többet irtsunk ki a világunkból. Megidézni veszélyes lenne és meggondolatlan még akkor is, ha pontosan tudnánk, hogy mégis miképpen kellene végrehajtanunk ezt a kis akciót. Én is szeretnék tenni valamit annak érdekében, hogy mihamarabb letudjuk ezt a kis akciót, de ez nem a módja. Talán a kő valami energiát adhat le magából.. Hiszen nem egy hétköznapi kavicsról van szó. Ehhez foghatót még csak nem is láttam. Pedig elég sok mindent volt szerencsém már megtapasztalni az életem során.
- Valami oka van, hogy láttad, amit láttál. Az még nem azt jelenti, hogy valami baj lenne veled. Úgyhogy ez remélem meg sem fordult a fejedben. Lehet, hogy ez is a játék része, hogy csak az egyikünk láthatja a dolgot.. Mint egy puzzle. Meg kell fejtenünk, de ahhoz össze kell raknunk minden egyes darabját. - Az igazság, hogy bármennyire is lenne szörnyű a látvány, ami körülölelne én szüntelenül hajtanám magam, hogy minden egyes darabját megkaphassuk a kirakósnak, de a barátomat sosem sodornám ilyen mélységekbe. A lelke sokkal érzékenyebb, mint az enyém. Neki mondhatni szerető szülei voltak még akkor is, ha nem igazán a sajátjai. Míg nekem az apám csak azt véste a fejembe, hogy az érzelmek gyengeségként lebegnek körül bennünket. Mégsem tudom elereszteni az érzést, hogy belebolondulnék, ha bármi baja esne Alex-nek. Fontosabb számomra, mint bárki az életemben. De, hát ez azt hiszem normális is, hiszen együtt nőttünk fel.. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. A szeretet közöttük pedig teljesen természetes. Ahogy az elveszítése is egy testvérnek olyan lenne, mintha egész hátralevő életünkön keresztül egy tőrszúrásra ébrednénk, amelynek fantomfájdalma egész nap velünk maradna.
Látványosan kutakodni kezdek a zsebemben, hátha találok benne valamit,de pontosan tudom, hogy a legtöbb esetben az egyetlen dolog, amit szüntelen magamnál hordok azok a késeim, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor érhet minket támadás. Az pedig, hogy nem jelentenék nagy veszélyt most egyetlen egy démonra sem, nem azt jelenti, hogy nem is próbálnám meg. Azért nem hagyom magam olyan könnyedén elveszni.
- Most pont elfelejtettem.. A fenébe is.. Na, majd legközelebb határozottan kihasználom az alkalmat. - Az egyetlen, amivel maradandó jegyet tudnék rajzolni rá az valamelyik pengém és azért valljuk be, hogy a csinos pofiját nem szabad ilyenekkel elrontani. Bár lehet, hogy hasonlóan hosszú ideig maradna fenn a vonásain, de az is lehet, hogy örökre nyomot hagynának. Attól függ, hogy megcsúszna-e az ember keze és mélyebbre hatolna, mint szeretne. Mondjuk, mikor felriad és félbeszakítja a munkát. De én mégis miért rágódom azon, hogy átszabom a legjobb barátom arcát? Talán inkább nekem kezdenek elmenni otthonról.
- Papás mamást? Azt kétlem. De valamit mutatni akar vele az egyszer biztos. - Letettem a követ kettőnk közé, mert már nekem is kezdett rossz érzésem lenni vele kapcsolatban. Talán magát a követ okoltam a sötét gondolataim miatt. Az is lehet, hogy mindkettőnkre más hatással van. A fene sem tudja. Nagyon remélem, hogy hamar előtolja a képét az a nyamvadt démon, mert én esküszöm, hogy a falnak fogok rohanni. Talán pontosan az a terve, hogy őrületbe kerget bennünket ezzel az egésszel. Mert már mind a ketten épp eléggé feszültek vagyunk, hogy fogalmunk sincs mire megy ki a játék. Habár hálásak is lehetnénk, hogy végre egy démon, aki igazán kihívást jelent a számunkra, de nem szeretem ezt a kínos csendet, ami körülölel minket, mert nem hajlandó tisztázni, hogy mik is a tervei.
Talán még sosem láttam ennyire kifordulna magából Alex-et, mintha nem lenne önmaga. De megértem, mert engem is irritálna, ha olyan dolgokat látnék, amiket senki más nem képes. Ha pedig csak ő képes, akkor ő rakhatja össze a darabkákat, de én nem fogom egy percig sem erőltetni a helyzetet. Ha nem akarja folytatni, nem fogja. Ilyen egyszerű. Előbb vagy utóbb elő fog bukni az árnyékok közül a démon. Még az is lehet addig kétszer beleőrülök a várakozásba, de nem fogom olyasmire késztetni, amit nem akar.
A kezem finoman a hátára simul és gyengéden simogatni kezdem a hátát ezzel is próbálom őt megnyugtatni. Közben pedig odakint úgy tűnik, mintha egy újabb világvége csapna le és még hálásak lehetünk annak, hogy a templom falai úgy-ahogy képesek összetartani magukat. - Hát a biztonság kedvéért azért próbáld meg kerülni, mert nem úgy szeretném feldobni a talpam, hogy rám szakad egy épület. - Az időjárásra való tekintettel egy darabig még nem fogunk szerintem visszaindulni. Legalábbis én úgy vagyok vele, hogy jobb idebent, mint odakint a villámokkal táncolni. - Ezt elteszem azért. - Közlöm vele, majd mélyen a zsebembe mélyesztem a szabad kezemmel a fekete követ, de a kezemet egy pillanatra sem emeltem fel a hátáról.
♥️


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



It is easy to hate and it is difficult to love. This is how the whole scheme of things works. All good things are difficult to achieve; and bad things are very easy to get. ♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Pént. Szept. 22, 2017 9:09 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Feszülten szívom magamba az elhagyatott, romos templom hűvös levegőjét, amely kellemetlen facsarást hagy maga után az orromban, de nem azt a fajtát, ami után kedve támadna az embernek egy öblöset tüsszenteni, hanem amelyik apró kis tűk módjára szurkálja végig a nyálkahártyát. A fájdalom kellemetlen, azonban segít koncentrálni, és meggátolni azt, hogy elvesszek a kérdőjelek végeláthatatlan tengerében.
Ha őszinte szeretnék lenni a társamhoz, szerintem minden démon élvezi az emberekkel való játszadozást, főleg azok a példányok, akik már untig megelégelték az örökkévaló életüket. Mégsem kötöm az orrára a meglátásomat, mert ezzel nem jutnánk előrébb, csupán a felesleges köröket rónánk egy, az információink hiányában megérthetetlen helyzet körött. Ellenben tettre kész ötlete bennem is fellobbantja a cselekvés iránti vágyat. Kettőnk közül általában én vagyok a megfontoltabb, a szabálykövetőbb, ám ha démonokról van szó, tudom, hogy mi alkotjuk a legjobb csapatot ellenük, mindegy, hogy mekkora a kockázat. Persze belátom, hogy a jelenlegi meggondolatlan lelkesedésem mögött ott búvik a befogadó szüleim elleni lázadás is…
- Akár meg is idézhetnénk… - vetem fel az ötletet némi tartózkodással, ugyanis az effajta rituálékról még nem hallottam, hogy valaha jól sültek volna el. - A kő segítségével, és ha csapdát állítunk neki, még csak nem is árthat nekünk - próbálom alátámasztani tervemet a józanság biztosítékaival, de valahogy még ezek mellett is óriási felelőtlenségnek hangzik az egész. Arról nem is beszélve, hogy tudtommal egyikünk sem ért a boszorkánykodáshoz, már ha lehet ezt így nevezni.
- Igazad van, ennek sincsen sok értelme - újabb sóhaj puhatolózik elő az ajkaim mögül, ahogy rádöbbenek, az egyetlen szalmaszál is kezd szertefoszlani, amelynek segítségével megkapaszkodhattam eddig valamiféle gyenge magyarázatban a történtekre. Nem marad más hátra, minthogy újfent megpróbálkozzak azzal, amiről fogalmam sincs, korábban hogyan csináltam.
Máskülönben jól esnek Dommiel szavai, biztonságérzettel és bizakodással töltenek el, sőt, talán még enyhén fel is engedek, bár hogy a humora nyomán valóban kiül-e mosoly az ábrázatomra, azt nem tudnám megmondani.
- Azt hittem azt fogod mondani, hogy az egyetlen veszély, ami fenyeget, az te vagy és egy filctoll, amivel tele fogod firkálni az arcomat, amíg médiumosat játszom - felelem megjátszott lazasággal, amit talán a hangomba sikerül belecsempésznem, de hogy az izmaim teljesen meg vannak feszülve, az egészen biztos. Nagy nehezen azért ráveszem magamat a procedúrára, ám a végén cseppet sem kerülünk közelebb a megoldáshoz, ami azt illeti, helyette úgy érzem, mintha még inkább elvesznénk ebben a megfejthetetlen örvénylésben.
- Mégis miféle oka? - kérdezem a feszültség és az aggodalom szerelemgyermekeként fogant hangon, miközben az ujjaimat kezdem tördelni idegességemben. Rá sem tudok nézni Domra, óhatatlanul törekszik fel bennem újra és újra a gondolat, hogy nem a kővel, hanem velem van valami nagy baj. Némileg azért higgadásra bírnak társam újabb felvetései, kezdem meglátni bennük a logikát.  - Talán… De mit vár tőlünk? Hogy papás mamást játszunk a kedvéért? - vonom össze a szemöldökeimet, bár ha így is van, abban nem téved a démon, hogy Dom egészen közel áll hozzám.  Persze ezt még a gondolatok szintjén is kínos bevallani, mert gyerekkori barátokként szinte olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, arról nem is beszélve, hogy őt száz százalékig a nők érdeklik. Az Istenre, nagyon elkalandoztam.
- Átkozott démon - morgolódok elcsöndesedve, miközben előre görnyedve, a térdeimen könyöklő kezeimmel kusza tincseim közé túrok, homlokomat pedig a tenyereim alján támasztom meg. Alig, hogy vehetnék egy mély, feszültséggel teli levegőt, egy kékesfehér villanás tölti meg a templom elsötétedett valóját, amit aztán hangzatos mennydörgés kísér. Egy apró rezzenésen kívül nem tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget, csakhogy pillanatokon belül a fémek eltorzult, fülsértő csikorgása hallatszik fel, feltehetőleg méretes kövek is potyognak a földre odakint a puffanásokból ítélve, majd az egész koncert egy óriási robbanással ér véget, amelynek hulláma megrezgeti a templom, az idő által kikezdett falait.
Ijedten kapom fel a fejemet, arra várva, melyik momentumban zuhan ránk az egész kóceráj, azonban a vakolat és néhány kisebb kődarab lepotyogásán kívül nem történik egyéb. Legalábbis az épülettel, viszont az ablakokon és egyéb réseken törmelékekkel elegyedett füst kezd beszivárogni.
- Remélem ez nem Isten haragja volt, amiért a templomban átkozódtam… - sutyorgom elhalkulva, s mintha a sors igazolni akarná a szavaimat, újabb villámcsapások tűnnek fel, és mennydörgések durrannak a közelünkben.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
5
☩ Keresett személy :
not yet

Szer. Szept. 20, 2017 3:49 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Sosem gondolok arra, hogy ki az, aki aggódik miattam és ki az, aki nem. Ha ezen őrlődnék, akkor úgy érezném, hogy egy teher van a vállamon. Mert meg kell felelnem nekik abban, hogy mindig épségben hazajutok. Még akkor is, ha ezt elég nehéz kivitelezni már csak arra való tekintettel, hogy szinte szüntelenül veszélybe sodorjuk magunkat. De ez a mi életünk. Azért vagyunk, hogy megtisztítsuk a világot a démonoktól, akik nem idevalóak mégis úgy tekintenek a mi világunkra, mintha ők teremtették volna. De manapság már nem lehet tudni, hogy kiben mi bújik meg. Mindenki, mintha álcát öltött volna annak érdekében, hogy megóvja magát. A túlélés nagy úr. Főleg egy olyan világban, amiben ma is élünk.
- Lehet, hogy van rá oka, de jelen pillanatban nem tudom, hogy mi lehet. Talán ő is annyira szeret szórakozni az emberekkel, mint mi a démonokkal? - Meglehet, hogy van valami hátsó szándéka, de nem tudom mégis mire akar kilyukadni. Persze talán a játéknak pontosan ez a lényege, hogy ne lássuk át teljesen a szabályokat. A probléma csak az, hogyha őszinte akarok lenni, akkor még a játékteret sem látom át igazán. Ez pedig roppantul zavar. Ha tényleg valami játékot űz velünk, akkor szeretnénk mihamarabb a végére érni, hogy mégis mi lehet ez az egész. Talán valamit ki tudnék facsarni apámból, ha nem lenne olyan agresszív, amiért hagytam ellátni a bajomat.
- Valahogy elő kell csalogatnunk, mert nincs kedvem ezen őrlődni, miközben csak annyit tehetünk, hogy várunk. - Talán szeretné visszakapni a követ. Vagy ezzel akar jelezni nekünk valamit. De, ha ez a kő a pokolból származna.. Akkor oda azért nem szívesen mennék le, mint találkahely. Valamit viszont jelentenie kell, ha tényleg szándékos mindez. Én pedig bármit hajlandó vagyok megtenni, ami nem az, hogy ülünk és várunk a csodára.
- Szóval már démoni energiákat szívunk? Érdekes lenne. De akkor szerintem éreztünk volna valami minimális változást. Vagy észrevettek volna valamit rajtunk.. - Nem hiszem, hogyha valami démoni behatás alatt lettünk volna azt nem vették volna észre. Főleg az apám. Elég keménykezű ilyen esetekben, amit az is bizonyít, hogy még fel sem épültem, de már azt mondta, hogy edzenem kell, mert el fogok tunyulni. Neki pedig nemet mondani olyan, mintha a halállal ráznál kezet. Mert jobb is lenne akkor, hogy halott lennél.
- Csak emlékeztesd magad arra, hogy bármi is történjék én itt vagyok melletted. Hogy igazából nem ott vagy, amit látsz, hanem itt mellettem, ahol az egyetlen veszély, ami fenyeget, hogy annyi év után most adja meg magát a templomnak az egész szerkezete. - Próbáltam humorosra venni a figurát, mert tényleg nem tudom, hogy látni fog-e valamit vagy az egész csak egyfajta képzelgés volt. Aztán csak némán figyeltem és hagytam, hogy megpróbálja még egyszer. Az egész teste hirtelen feszül meg és nem tart az egész pár másodpercnél tovább, mígnem újra felém fordul és leteszi közénk a követ.
Zavartan méregetem a követ majd pedig a kezembe veszem és forgatni kezdem. Semmit nem érzek rajta. Ugyanaz a kő. Ő mégis képes látni belőle valamit. - Nem tudom, hogy mi ez, vagy hogy csinálod. Azt sem, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz, na meg ehhez a kőhöz, de valamit látsz Alex. Ennek pedig oka kell legyen. - Egy pokolban született gyermek? Vagy csak félig? Az apám, mintha említést tett volna arról, hogy vannak olyan halandók, akik démonokkal bújnak ágyba és ennek gyümölcséül megszületik valami, ami egyszerre rendkívül sötét, de ugyanakkor emberi is. - Lehet, hogy a démonnak van egy gyereke? Erre akarna utalni? Mert hát a pokol ahonnét ő származik az otthona. A gyerek meg akkor az övé? - Nem tudom, hogy ezzel miért kerülnék közelebb hozzá, vagy miféle üzenet akart ez lenni egyáltalán. Azt pedig honnan tudhatta, hogy Alex látni fogja ezeket a dolgokat? Vagy ő akarja mindezt a fejébe ültetni? Nem tudom mi ez, de egyre inkább kezd irritálni ez a démon.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



It is easy to hate and it is difficult to love. This is how the whole scheme of things works. All good things are difficult to achieve; and bad things are very easy to get. ♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Szomb. Szept. 16, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 594 • Credit:

Kedvem lenne felhorkanni a megjegyzésén, mindenesetre ajkaim halovány, apró rezdülésénél többet nem engedek kiülni az arcomra. Még, hogy ne aggódjak miatta… Olyan ez, mintha arra kérne, egyenesen levegőt se vegyek, hiszen éppen olyan lenne nem venni tudomást róla, mint vállat vonni az élethez elengedhetetlen szükségleteimre. Ettől függetlenül nem kezdek magasröptű monológokba és okításokba arról, ő is igazságtalannak vélné, ha ilyesmire utasítanám, inkább a vállára simítom a hozzá közelebb eső kezemet, és finoman az ujjaim alá gyűröm a felsőjét. Nincsen szükség szavakra, amikor a legapróbb pillantásokból és érintésekből is megértjük egymást.
- A démonoknál soha sem lehet valami annyira egyszerű, mint egy véletlen - húzom vissza a kezemet, mikor már a kő eredetére igyekszünk rájönni. - Főleg úgy, hogy egy hete szórakozott velünk - szerettem volna azt gondolni, hogy mi vagyunk igazából körültekintőek, és azért húzódott eddig, mert nehéz volt a nyomára bukkanni, ám egyre inkább az a véleményem, hogy csak pofátlanul játszadozott velünk. Persze felvetődik a kérdés, hogy miért? Ennyire nem unatkozhat egyetlen pokoli lény sem.
- Azt hiszem, erre legfeljebb akkor fogunk rájönni, ha újra előeszi a fene - sóhajtok fel csöndesen, az egész napja a gyomromat sújtó érzet pedig újfent nehezül a hasamban. Mire odáig jutunk, hogy rádöbbenjek; Dommiel semmit nem tapasztalt a kő erejéből, addigra már olyan, mintha mázsás súlyokat cipelnék magamban, és ez minden, csupán kellemes nem.
- Nem pontosan így gondoltam - nyelek egy aprót, mert az ő előadásában úgy hangzik az egész, mintha rajta szerettem volna kísérletezni. - Az jutott eszembe, hogy talán azért nem hatott másra, mert mi ketten voltunk csak ott, lehet, hogy beszippantottunk valamennyit a démon füstjéből. Fogalmam sincs - tekintek magam elé némi bűnbánattal. Egészen könnyen el tudnék most merülni az önmarcangolás színpompás és változatos vidékein, azonban Domnak hála erre nem marad időm. Érdeklődően fordítom rá a pillantásomat, majd néhány rövidke momentumig elcsámcsogok magamban a feltevésein.
- Mondasz valamit. De… hogyan engedjem le magamban a falakat? Mert hát tényleg nem volt egy felemelő tapasztalás - morfondírozok, kétkedve figyelve az ujjai között felém nyújtott követ. Legszívesebben egyszerűen rá simítanám a tenyeremet, és nem ereszteném el a kezét, hátha meríthetnék a kiapadhatatlannak tűnő magabiztosságából. - Rendben van, megpróbálom újra - határozok végül, és a kőért nyúlok. Ujjaim a különös ásvány köré fonódnak, belesimulva közben vadásztársam tenyerébe, akinek biztatása okán még néhány pillanatig elidőznek a bőrének melegében. Tudom, hogy kitart mellettem, elvégre amióta az eszemet tudom, mindig ott voltunk egymásnak, mégis éppen ezért félek annyira, ezúttal az ismeretlen kikezdi a közöttünk húzódó köteléket. Kaitlyn dühét és elhatárolódását is nehezen viselem, Dommiel elfordulásába viszont biztosan belepusztulnék.
- Tudom - biccentek az aggodalmaim ellenére, majd elemelem tőle a követ, és a két kezem közé fogom. Még vetek egy utolsó pillantást Dom különleges, felemás színű szemeire, aztán behunyom a sajátjaimat, és igyekszem minden koncentrációmat a tárgyra összpontosítani.
Hosszú másodpercekig nem történik semmi, de aztán hirtelen elfog az a gyomor lifteztető érzet, és magával ragad a sötétség. Csupán egy villanás az egész, és még csak nem is a Pokol ölt formát előttem. Helyette egy vastag takaróba bugyolált, keservesen síró kisbaba, akit nőies formájú kezek helyeznek egy kosárba... S itt vége is szakad a látomásnak. A szemeim felpattannak, és ha eddig értetlennek is találtam magamat, most egyenesen össze vagyok zavarodva. Homlokomat ráncolva fordítom lélektükreimet a barátomra, majd kimérten leteszem magunk közé a követ, ugyanis azt hiszem az lesz a legjobb, ha nem tapicskolom többet.
- Nem értem… most meg egy csecsemőt láttam. Van ennek bármi értelme? - nagyot nyelve fonom egymásba a karjaimat a mellkasom előtt, és az elveszettség őszinte érzetével ölelkezve tekintek magam elé. - Talán agylágyulást kaptam.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
5
☩ Keresett személy :
not yet

Szomb. Szept. 16, 2017 12:06 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Sosem szerettem gyengének tűnni, mert nem is voltam az. Túl sokszor álltam én pár talpra egy keményebb ütés után, hogy azt mondhassa rám valaki, hogy gyenge lennék. Még akkor sem, ha bizonyos pillanatokban pont ez jellemezne. Mert most nem vagyok teljesen ép sem igazából. Szóval, ha jönne egy démon esetleg, ami úgy gondolná, hogy most lenne a legjobb alkalom egy kis bunyóhoz, akkor valószínűleg azt a harcot könnyedén elveszítenénk. Bár nem mondanám, hogy nem harcolnék az utolsó lélegzetvételemig. Mert a feladás nem szerepel az életemben. Még akkor sem, amikor az ember elég ramaty állapotban van. Amíg valaki eszméleténél van addig képes harcolni és pont. Lehet, hogy nem akkora erővel és precizitással, de ha valaki elszánja magát, akkor mindenre képes lehet. Leginkább csak mi önmagunk foghatjuk vissza a bennünk rejlő erő nagyságát.
- Miattam egy percig se aggódj. - Az nem számít, hogy velem mi lesz. Egy fontos, hogy ne rángassam bele semmibe, ami miatt elveszítheti az életét. Alex a legjobb barátom, a vadászpartnerem. Nem tudom, miképpen tudnék újra emberek szemébe nézni, ha egyszer olyasmibe rángatnám bele, ahonnét nem térne vissza élve. Az egyszer biztos, hogy soha nem bocsájtanám meg magamnak. Előbb áldoznám fel magamat, minthogy hagyjam bármi baja essen.
- Nem hiszem, de valami oka csak volt arra, hogy magával hozza. Vagy lehetett igazából véletlen is. De ki tudja. - Nem tudom, hogy mégis miért hozhatta magával, vagy tulajdonképpen mi is ez. Az egyszer biztos, hogy egész eddigi életemben még csak hozzá foghatót sem volt lehetőségem a kezeim között tartani. - De mi lenne az üzenet? Hogy tényleg van nekik kabalakövük? Vagy ez csak egy jel arra, hogy még találkozunk és akkor visszakérik? Ugyanakkor tényleg lehetne az egész puszta véletlen. - Bár nem tudom, hogy hagyna valaki csak úgy maga után egy ilyen kődarabot, bár előfordulhat. Hiszen minden olyan gyorsan történt, hogy mi egy szempillantás alatt kerültünk a padlóra. Anélkül, hogy igazán felfoghattuk volna, hogy mégis mi történt. Úgyhogy talán ez mindkét irányba érvényes volt.
Összezavarodottan figyelem őt, amikor azt mondja, hogy elmúlt a hatása. Mégis milyen hatása volt? Inkább nem kérdezek egyszerűen csak hagyom, hogy elmondja a dolgot és figyelmesen végighallgatom.
- Szóval, mikor megfogtad a poklot láttad, de ezt senki más, nem ezért a kezembe nyomtad, hátha nekem összejön valami. - Nem nehezteltem rá a dolog miatt, mert egy részem mindig is kíváncsi volt arra, hogy mit tartanak élőhelyüknek a szörnyetegek. Így már kicsit lelombozott, hogy nem láthatom, mert bármennyire is szorítottam össze a kezem körülötte egyszerűen semmi nem történt. - Már nem azért, de gondolom nem szívesen látnád újra a poklot gondolom. Akkor pedig mikor megfogtad még gyenge voltál szóval nem volt ellenállás.. Mit gondolsz megpróbálod megint? Akkor pedig pontot tehetünk a végére, hogy az agyrázkódásod miatt volt-e vagy sem. - Nem vonom kétségbe, hogy tényleg látta maga előtt a poklot, de ha ki kell deríteni a valóságalapját, akkor szépen ki kell húzni minden lehetőséget a listáról. Ezt pedig kezdjük azzal, hogy felidézi magában a látottakat.
Kinyújtom felé a kezemet, amiben ott pihen a kődarab, ha akarja pedig el is veheti a kezemből. Lehet, hogy ténylegesen átmeneti volt a hatása, vagy az agyrázkódás miatt van, de csak ő tudja igazán kideríteni és meggyőzni önmagát arról, hogy nem őrült meg. - Én mindig melletted állok tudod jól. - Nyomatékosítom, hogy nem azért akarom, hogy megpróbálja, mert nem hinnék neki.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



It is easy to hate and it is difficult to love. This is how the whole scheme of things works. All good things are difficult to achieve; and bad things are very easy to get. ♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Pént. Szept. 15, 2017 11:31 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 496 • Credit:

Kérdése nem lep meg különösképpen, még ha előrelátóan nem is faggatózok az állapotáról, akkor is minden lehetőséget megragad arra, hogy bizonyítsa; az égvilágon semmi baja. És ez így van rendjén, amíg van ereje jó szokás szerint elkendőzni a valóságot, és félvállról nekem lökött szavaival tompítani az igazság élén, addig tényleg tudhatom, hogy a körülményekhez képest minden rendben van vele.
- Azt te is tudod - felelem nyugodtan, igyekezve elhessegetni gyomromból a kellemetlen feszülést, és a torkomban növekedő gombócot. Többnyire nem szoktam jeleskedni az érzelmeim megregulázásában, abban viszont, hogy a külvilág számára ne mutassak belőlük sokat, egészen profinak tudhatom magamat. Szeretek erre erényként gondolni, ám időről időre elővájja magát a gondolat a koponyám mélyéről, miszerint semmi tanult és ravasz nincsen ebben, pusztán csak nem tudom, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen. Anélkül pedig elég nehéz megválogatni a reakcióimat és a tetteimet, maradnak hát a semmitmondó arckifejezések, s a mélyre temetett érzések.
- A démonoknak van kabalakövük? - kétkedően vonom össze a szemöldökeimet, mert ilyesmiről nem igazán hallottam a tanulmányaink során, persze vadász létünkre még temérdek dologról nem tudhatunk. Mindenesetre a kabalakő kifejezésről rögtön valami idétlen kabalaállat ugrik a lelki szemeim elé, s ennek fényében elég nehéz komolyan vennem Dom kijelentését. Akkor azonban ott a kérdés, hogy mégis mi a fene ez? Ha mágikus tárgy lenne, arra valószínűleg rájöttek volna már anyáék és a közelébe sem engednének, mondjuk nem is igazán kértem engedélyt az elhozatalára… - Talán egy üzenetet akart átadni nekünk ezzel, máskülönben miért hagyta volna hátra? - egyszerűen csak találgatok, miközben azt figyelem, hogyan forgatja fegyverhez szokott ujjai között a követ, s természetesen lélegzet visszafojtva várom, mikor fejti ki rajta is a hatását.
- Ebben igazad van - zárom rövidre én is Kaitlyn dolgait, mialatt az előttünk elterülő, szedett-vedett csarnokra vezetem a pillantásomat. Hűvös ujjaimat egymásba fonom némi melegséget remélve, alkarjaimat pedig a térdeimre pihentetem támaszték gyanánt. Néhány jelentéktelen momentumra egészen elmélyedek belső világomban, ám még időben kapcsolok, és fordulok vissza Domhoz a fejlemények reményében. Csakhogy azok elmaradnak.
- Semmit…? - kérdezek vissza tartózkodóan, érezve, hogy a hidegtől kivilágosodott arcom tovább fehéredik, hiába kezdek azonnal önmagam győzködésébe arról, hogy valószínűleg elmúlt a kő hatása, hiszen az első alkalom óta én sem tapasztaltam semmi különöset. Rendkívüli módon igyekszem, de a rettenet éket ver a bensőmben, s ezúttal az ábrázatomról sem tudom száműzni az általa formált vonásokat. - Bizonyára… bizonyára elmúlt a hatása - köszörülöm meg a torkomat, ismét magam elé meredve. Számat vékonyka vonallá szorítom össze, és ide-oda cikázó tekintettel próbálom összerakni a fejemben a képet. - Nem értem. Amikor először megérintettem... - alsó ajkamat beharapva keresem fel újfent Dommiel tekintetét, vívódva, vajon megéri-e elé tárnom az igazságot, és megkockáztatni, hogy ő is valami dilinyósnak vagy csodabogárnak nézzen? - Nem is tudom, mintha látomásom lett volna a Pokolról. Persze gőzöm sincs, hogy néz ki - vonogatom a vállaimat védekezően, úgy határozva, hogy a hozzám legközelebb állót megilleti a valóság ismerete.
- Lehet, hogy csak az agyrázkódás, azóta semmit nem tapasztaltam, és más sem - sóhajtok fel gondterhelten.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
5
☩ Keresett személy :
not yet

Pént. Szept. 15, 2017 9:52 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Megtanultam már együtt élni a fájdalommal. Azt is mondhatnánk, hogy akkor érzem magam kellemetlenül, amikor legalább egy porcikám nem akar legalább leszakadni. Az apám úgy nevelt, hogy a fájdalom az élet része és meg kell tanulnunk túllépni rajta különben semmi nem lehet belőlünk. Ha megadjuk magunkat a fájdalomnak azzal el is buktunk, mert a fájdalom nem múlik el. Soha. Belemar a húsodba és úgy ragaszkodik hozzád, hogy szinte minden egyes porcikádat felemészti majd. Te pedig vagy megszoksz, vagy pedig megszöksz. Választási lehetőségekben különösebben nem úszkálunk.
Könnyedén suhantam be a rozoga ajtón, mintha kihívást sem jelentett volna beljebb tuszkolni. Azért bevallom, hogy egy kisebb fájdalom végighasított a testemen, de ez már mindössze csak annyit jelent, hogy életben vagyok.
- Miért ne tudtam volna eljönni? - Meglepettnek tűntem, de pontosan tudtam, hogy mégis mire gondol. Elég csúnyán alakult a dolog azzal a démonnal, de az tényleg rejtély, hogy mégis miért hagyott minket életben. Talán Ő maga is annyira élvezi a hajszát, mint mi. Persze a végén remélem mi kerülünk ki győztesként, mert ebben az a lényeg, hogy ki nevet a végén. Én pedig sosem szerettem veszíteni. Nem most akarom elkezdeni. Egy nyamvadt démon nem fog túljárni az eszünkön. Még akkor sem, ha most úgy tűnik, hogy sikerült neki. Még mindig itt vagyunk, úgyhogy visszavághatunk.
- Egy démonnak a kabalaköve? - Ahogy a kezembe veszi úgy kezdek el vele játszadozni és figyelni, hogy mégis mi lehet ez, vagy honnan származik. Sötét és, mintha egyszerre akarná megfagyasztani a tenyeremet és megégetni. Furcsa egy anyaga van, de ha tényleg a démonhoz tartozik, akkor nem igazán lehet más. Ergo valószínűleg nem ebből a világból származik.
- El tudom képzelni. - Nem csodálkozom azon, hogy védeni próbálja Alex-et. Ki tudja, hogy ténylegesen mi is ez a kő, ha tényleg a démonhoz tartozik sok jó nem származhat belőle. Talán nem is kellene annyit fogdosni, de azért nem az a típus vagyok, akit egy kis kő halálra rémítene. - Sose lehet tudni, hogy mikor mi a baja egy nőnek. - Valószínűleg van benne igazság, amit mond, de néha a nők érzelmei vonalon olyan hullámvasút pályát képesek felfesteni, hogy azt épelméjű ember képtelen követni.
- Azon kívül, hogy úgy néz ki, mintha minden sötétséget magába szippantott volna nem igazán, miért? Kellett volna? - Valami lehet mögötte, ha így kérdezett rá, mert gondolom, ha lenne vele valami furcsa, akkor nem fogta volna olyan nyugodtan a kezében. Na, meg persze nem nyomta volna bele a markomba. Mert akkor tuti már elzárták volna valahová, hogy hozzá se férhessünk.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



It is easy to hate and it is difficult to love. This is how the whole scheme of things works. All good things are difficult to achieve; and bad things are very easy to get. ♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Pént. Szept. 15, 2017 8:58 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 408 • Credit:

Kellemetlen didergés fut át rajtam, ahogy felocsúdok a gondolataim közül. A templom ablakán bekúszó fény jócskán eltompult, mióta itt ülök, és igaz, hogy még nem esteledett be, de néhány fokot biztosan hűlt a levegő. Érzem minden légvétellel az orrjárataimat végigkarcoló hűvöset, éppúgy a követ szorongató ujjaim dermedtségét. Jól tudom, hogy nem várhatok itt egész éjjel, még akkor sem, ha jelenleg a fagyhalálnak is jobban örvendenék, mint az otthoniak társaságának. Egyelőre azért nem érzem sürgetőnek a távozást, és ahogy korábbi sivalkodását idézve ismét megnyikordul a templom ajtaja, tudom, hogy egykét óráig még nem is lesz aktuális a hazamenetelem.
Csendben figyelem Dommiel egyelőre homályba burkolózó alakját, amint magabiztos léptekkel kerülgeti a jól ismert törmelékeket. A járását tekintve nem úgy néz ki, mint aki napokkal korábban súlyos sérüléseket szenvedett, de ez a tény valahogy nem tud megnyugtatni. Ismerem őt, mint a tenyeremet, ha épp a halálán vergődne, sem mutatná ki a gyengeségét, inkább a végzetének a képébe röhögne, és úgy menne el, ahogyan élt. Magabiztosan és büszkén.
Velem sincs valami rendjén, hogy ilyen ostobaságokon töprengek, mindenesetre a jutalmamat megkapom a gyomrom apróra zsugorodásának képében. El sem akarok képzelni egy világot nélküle…
- Én csak remélni mertem, hogy el tudsz jönni - tekintek rá, miután letelepedett mellém. Az arcát az enyémhez hasonlóan jó néhány halványuló sérülés borítja, és biztosra veszem, hogy a teste sem lehet szebb állapotban. Még most is olyan valótlannak tűnik az egész. Fogalmam sincs, hogyan úszhattuk meg „ennyivel”, hiszen közel egy hete vadásztunk a démonra, ő meg ahelyett, hogy végleg pontot helyezett volna az eset végére, inkább elegánsan felszívódott.
- Ez? - pillantok vissza a kőre kissé meglepetten, ugyanis már majdnem megfeledkeztem a jelenlétéről. - Anyáék találták a helyszínen, szerintem a démontól származik. Tessék - a kelleténél talán sietősebben nyomom a kezébe, de most, hogy felhívta rá a figyelmemet, majd’ megesz a kíváncsiság. Tudni akarom, hogy ő is azt látja-e, mint amit én tapasztaltam az eszméletveszésemből történő felébredésem után. - Kait szerint nem kéne ezzel szórakoznunk. És ezzel finoman fogalmaztam, látnod kellett volna, jóformán toporzékolt - forgatom meg a szemeimet, mint egy tiszteletbeli kistestvér, akinél most telt be a pohár az idősebbek hatalmaskodása miatt. - Mondjuk szerintem csak Wallenberg lelépése nyomja a szívét - mosolyodok el szelíden. Nyíltan nem merném ezzel ugratni a nővéremet, de egyébként a vak is látja, mennyire mániákussá vált a vadászok new yorki vezetője iránt.
- Na? Észrevettél rajta valami furcsát? - hajolok közelebb Domhoz, újfent érdeklődéssel telve vizslatva a kavicsot, és persze az ábrázatát.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
5
☩ Keresett személy :
not yet

Pént. Szept. 15, 2017 2:46 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Őszintén néha nem tudom, hogy melyikünk az, aki rossz hatással van a másikra. Na, jó ezt nem nehéz kitalálni. Általában én vagyok az, aki belevonzza a drága barátomat a rosszba. Mondjuk úgy, hogy a veszély olyasmi, aminek kegyetlenül a függőjévé váltam. Habár a legutóbbi alkalommal elég rosszul sikeredett a kis kirándulásunk, ami miatt megkaptuk a magunkét, habár az apámon határozottan látszott, hogy vissza kellett fognia magát, hogy a sérüléseim ellenére ne keverjen le nekem egy atyai pofont. Ostoba voltam és figyelmetlen. Megkaptam már. Anélkül, hogy bármit is mondott volna én tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy feküdtem mennyire megvetett. De pontosan ezért is nem vettem igénybe az időt, amit megpróbáltak rám parancsolni, hogy pihenéssel és a felépülésemmel töltsek. Igyekeztem úgy tenni, mintha mit sem jelentene számomra a fájdalom. A végére már tényleg annyira ignoráltam, olyan erőteljesen, hogy már semmit nem éreztem belőle. Nem igazán volt más választásom, mert ha túl sokáig fekszek egyrészt halálra unom magam másrészt pedig ne is említsük, hogy mit kaptam volna apámtól. Hogy egy gyenge szardarab lettem. Nagyon jól tudom, hogy hol a helyem és még talán azt is mondhatom, hogy a makacsságomnak köszönhetően egy kicsit, mintha gyorsabban gyógyulnék, mint mások. Vagy csak szeretném ezt hinni. Mert én nem foglalkozom annyit a sérüléseimmel. Nincs időm arra, hogy nyalogassam a sebeimet, mint valami sértet vad. Mindig résen kell lennem. Akár tetszik, akár nem.
Próbáltam megkeresni Alec-et, de nem találtam sehol. Legalábbis, ahol bárki más rátalálhatna. Mindig is szerettünk tilosban járni ez most sem volt másképp. Könnyedén tűntem el apám szeme elől, ami most kifejezetten egyszerű volt, mert a kudarcom miatt még csak nem is volt hajlandó rám nézni. Majd úgy is elmúlik. Csak újra bizonyítanom kell magamat, hogy nem vagyok gyenge és nem olyan könnyű engem eltiporni. Ez csak egy véletlen szüleménye volt.
Ahogy egyre közelebb értem a mi kis búvóhelyünkként szolgáló templomhoz egyre szaporábbak lettek a lépteim. A baleset óta nem igazán volt alkalmunk beszélgetni egymással. Meg aztán nem vagyok az a fazon, aki bocsánatot szokott kérni bármiért is, de neki tartoztam eggyel, amiért belerángattam ebbe a hülyeségbe. Túl nagy falat volt. Nem is ez a megfelelő szó rá. Felkészületlenek voltunk. Én legalábbis határozottan túlságosan is magabiztos voltam. Ez pedig a vesztem lett. Legközelebb nem követek el ilyen hibát. Főleg, hogy ennek az árát nem csak én fizettem meg, hanem Ő is.
A templomot magába ölelte a félhomály, de én már pontosan tudtam, hogy hol van egy-két kődarab, amiben hanyatt vágódhatnék. Mondhatni már otthon éreztem magam a hideg kőfalak között. - Sejtettem, hogy itt leszel. - Mondtam, mikor végre megpillantottam az alakját, majd helyet foglaltam mellette. - Az meg micsoda? - Böktem a kezében lévő fekete kőre, amivel játszadozott. Nem láttam még csak ehhez hasonlót sem. Mintha minden sötétséget magába ivott volna. Egy kicsit talán rémisztő is.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



It is easy to hate and it is difficult to love. This is how the whole scheme of things works. All good things are difficult to achieve; and bad things are very easy to get. ♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Csüt. Szept. 14, 2017 10:45 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 546 • Credit:

Mindig is szerettem az őszies félhomályban úszó délutánokat, amikor a nap gyenge, fakó sugarai még előbukkannak, viszont fényüket a levegőben andalgó, leheletvékony köd már kellően eltompítja. A mai napon valahogy azonban a romos, égbe meredő felhőkarcolók távolian derengő tornyai sem tudnak jobb kedvre deríteni, a gyomrom alján minden igyekezetem ellenére ott motoszkál valami kellemetlen előérzet, amelynek okát egyelőre nem tudnám szavakba önteni. Talán a nemrég esett vadászat okozta sérülések és gyengeség, talán az, hogy sikeresen összeszólalkoztunk ma Kaitlynnel, vagy a baljóslatú hírek San Franciscoból… Önmagukban is elegendőek lennének egy emberes fejfájáshoz, mégis tudom a lelkem mélyén, hogy nem igazán a felsoroltak aggasztanak, és ennél rosszabbat nehéz elképzelni. Amikor az ember nem képes felidézni, pontosan mi is marcangolja a szívét, de attól is fél, mi fog rá várni a felismerés pillanatában…
Igazítok egyet fekete bőrdzsekimen, mielőtt betolnám a valamikori templom rozoga, az évtizedek alatt szorgos nyüvek által rágcsált vaskos ajtaját. Rozsdás zsanérjai fülsértő csikordulással tiltakoznak a mozdulat ellen, engem mindenesetre nem tántorítanak meg. Az épületbe lépve újfent eljátszom a műveletet, hogy a város esetleges zajait tisztes távolban tarthassam magamtól, aztán mélyet szippantok a hűvös, párás levegőbe. A régi ázott és elmállott fabútorok egyedi, nosztalgiát magukban hordozó illatot árasztanak, éppen annyira jó érzés szagolni, mint azokat a könyveket, amelyeknek a lapjai már elsárgultak az idő ostromlásának köszönhetően. A látvány már kevésbé szívderítő.
A repedezett kőlapok között, mint holmi zöld csermelyek, úgy kúsznak jobbra-balra a mindenféle gazok, ám a templom hatalmas, színpompás rózsaablaka sincsen méltóbb állapotban. Több darab is kitört belőle, valaha áttetsző valóját pedig por és vastag pókhálók csúfítják. Azért van valami lélegzetelállító abban, ahogy a trükkösen beszökő fénynyalábok között csillámló porszemek táncolnak, majd keringőjük végén megtelepednek a feldúlt berendezések, töredezett szobrok felszínén. Bevallom, kissé elfogult is vagyok a hellyel kapcsolatban, hiszen titokban sokat jártunk ide Dommal gyakorolni, vagy csak úgy beszélgetni. Elmenekülni a problémák elől, éjszakai, titkos démonvadász terveket szövögetni, voltaképpen az épület falai között megbúvó emlékek, amik igazi varázslatot csempésznek a lepukkadt templomba.
Ezért is jöttem ma ide, kellett egy biztonságos hely, ahol csupán egy ember érhet el, és remélem, hogy el is fog. Hiába Kait károgása a kő veszélyeiről - amit a legutóbbi, félresikerült vadászatunk helyszínén találtak -, szerintem fontos nyom lehet a démon felkutatásához. Szinte biztos vagyok benne, hogyha Dom kezébe adom, ő is hasonlóakat fog tapasztalni, mint én, de annyira azért nem hajtott a vágy, hogy rögtön a házukhoz loholjak. Rendkívül furdalja az oldalamat a kíváncsiság a hogylétéről, mindenesetre éppen elég volt a családomtól kapott fejmosás, más sem hiányozna, mint Mr. Sloan jégdermesztő, hűvös okítása. Kétségem sincs afelől, hogy nem hagyná ki a lehetőséget a gyengeségeim kivesézésére, és ellenben anyával, az ő rideg ténymegállapításai vastag tüskéket szoktak maguk után hagyni a szívemben.
Gondolatmenetem befejeztével letelepedek végül az egyik szebb napokat megélt kőemelvényre, és előhúzva a zsebemből az éjfekete, démoni eredetű kavicsot, újból elmerülök a tanulmányozásában.
- Remélem ide esz a fene, rajtad kívül lassan mindenki hülyének néz… - motyogom magam elé egészen elcsendesedve, és az ásványszerűség bűvkörébe esve.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
108
☩ Keresett személy :

Csüt. Szept. 14, 2017 6:53 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Szer. Ápr. 05, 2017 5:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Csendben hallgatom, ahogy a démonokról, a lehetséges katasztrófáról és démonokról mesél. Nem szívlelnék egy ilyen szövetséget, de ha muszáj...
- Miért keresed fel őket egyenként? Miért nem beszélsz Luciferrel, hogy válogasson gyermekei között? - teszem fel ártatlan kérdésemet. Elgondolkodom, vajon fivérem hogyan viseli ezt a hadiállapotot a családunkban. Nem ismerem őt, nem találkoztunk még, de azt hallottam róla, hogy egyszerre volt szomorú és dühös, miután le ment a Pokolba és testvéreink ellene fordultak. Egyszer szívesen találkoznék és beszélgetnék vele, hogy megismerjem őt és személyiségét, gondolkodásmódját. Vajon magányos? Úgy értem mélyen.. úgy igazán mélyen. Az alkalmi viszonyai, amiket rebesgettek, kevésbé érdekel.
Kissé elszomorodom, mikor Atyám elhinti, hogy a démonokban már-már jobban meglehet bízni, mint az angyalokban. Iszogatást tekintve. Halkan sóhajtok, mert elhiszem. Egy feszült háborúban az angyalok és angyalok, angyalok és emberek között a semleges démonok tényleg jobb iszogató társnak tűnhetnek.
Pedig gyakran nem azok. Ők csak a hasznot lesik mindenben.
Végül csendben hallgatom, amit mond és kérdez én pedig kissé aggodalmasan ráncolni kezdem a homlokom.
- Atyám, azt hiszem ez attól függ, hogy mit akarsz kezdeni az emberiséggel... Mindig is emberi választottaid voltak. Ábrahám, Mózes, Jézus... - sorolok pár példát. - A gyermekeidnek, ahogy embernek, úgy angyalnak, de még a démonoknak is jelenteni fog valamit, milyen megmentő lesz. Ha emberrel, az nyilvánvalóan jelezné mindenkinek, hogy új reményt táplálsz bennük. Minden más esetben úgy hiszem, megpecsételed a sorsukat. - mondom ki őszintén, figyelve gondterhelt arcát, ahogy már az oltárnál áll.





- luvu -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Márc. 02, 2017 5:42 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Ó igen leányom. Emlékszel a próféciára amit nem régen közöltem veled? Ha a fivéreid csődöt mondanak, a démonok lesznek azok akiknek természetük ellenére szembe kell majd szállnia a teremtést fenyegető sötétséggel. Ezért démonokat keresek fel. Meg nézem mi maradt még bennük az emberből akik voltak. Az arra érdemesek pedig a jelem fogják hordani mikor eljön a teremtés védelmének az ideje. Persze ennek az árát szintén az emberek fogják megfizetni. Sosem volt ezért még ennyire fontos, hogy a fiam Lucifer maradjon a pokol ura. – Mondom, majd az aggodalmára csak mosolygok. Ő van most is a démonok fogságában. Mégis értem aggódik.
- Nem is tudom leányom. Már már eretnekség amit mondok, de ha körbe nézek a világban egy angyallal iszogatni sokkal veszélyesebb, mint egy démonnal. – Mondom, és a szemem lehunyva egy pillanata a templom oltáránál termek és onnan nézek vissza a lányomra. Már már újra vigasztalnám, hogy ne féljen a rabságának napjai meg vannak számlálva, de akkor nem lenne a szíve tisztasága próbára téve. Az életben pedig gyakoriak az olyan próbák melyek azt mérik miből is faragtak valakit. Gyémántból vagy sárból?
- Sok mindenki találkozott velem, szinte senki nem is látott engem. Isten a földön jár, az angyalok a földön járnak, Lucifer a földön jár a démonok a földön járnak. Vajon véletlen, hogy a mennyek és a poklok ura is a földön jár? Vajon az a rengeteg démon, és angyal nem csak a saját királya után indult a földre? Ez is egy olyan kérdés mire választ kell kapnom. Ahogy azt a kérdést is fel kell magamban tenni. Ha valaki megszülné a gyermekem az békét hozna-e a világra? Ha igen.. ki lenne erre alkalmasabb? Egy halandó? Vagy esetleg egy angyal vagy démon? Esetleg egy tiltott kapcsolatból származó nephilim? Te mit gondolsz? Lenne, olyan angyal ki kihordaná apja gyermekét, hogy békét hozzon a világra?

Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Kedd Feb. 14, 2017 1:31 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Tudtam, hogy Atyám az emberek között él. Illetve, csak sejtettem, és most tudom csak igazán. Elképzeltem, ahogy teremtményei közt jár, hogy vajon magára ölt-e ő is egy alakot, vagy csak mint a fény, simogatja az arcukat, megtöltve köztük a teret. Most, hogy látom alakját, elképzelem a beszélgetéseket, ahogy jár, mosolyog, keres, utazik, beszélget. Talán barátokra is lel, új ötleteket nyer az emberek által, új gyermekeket teremt. Aztán elkezdi mesélni, hogy miket csinál. Hogy rádiót hallgat, vágyakat és szükségleteket érez. Próbálom elképzelni, milyen éhesnek, vagy szomjasnak lenni, de csak a kimerültséget ismerem. Az ízek és érzések szavaira elmosolyodom és kíváncsi, csillogó szemmel hallgatom tovább.
Szinte ugyan azt mondja, amit eddig gondoltam róla. Járja a világot, embereknek jelenik meg, beszél velük, segít nekik. Néha imákra válaszol -mint most nekem- és........... démonokkal iszogat? A szavakra elkerekedik a szemem, ajkaim pedig finoman szétnyílnak. Tudom, hogy Atyámnak senki sem árthat, és a démonok a legkevésbé sem jelentenek rá veszélyt, de furmányos népség. Én óvatos lennék mindenképp. Arról nem is beszélve, hogy az angyalok és a démonok, Isten és Lucifer annyira nem pajtik...
- Démonokkal iszogatsz..? Miért? Nem veszélyes ez? - bárhogyan is, erről azért többet szeretnék tudni. Kíváncsian fordulok felé, egyik lábam kissé felhúzva a padra.
- Kivel találkoztál? Mesélhetnél erről.. Valahogy nehéz elképzelni, hogy csak úgy fogod magad és leülsz egy mellé beszélgetni. - mondom apró mosollyal. Elképzelni is nehéz, mi lehetett a téma közöttük.





- luvu -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Feb. 01, 2017 11:12 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Egy pillanatra el gondolkozom, ahogy őt nézem. Azt már elmondtam neki, hogy azért lett rá bízva ez a feladat, mert szeretem őt és bízok benne. De vajon azt is tudja és azt is érti, hogy én akkor is szeretni fogom őt ha elbukik a feladatában? Nem vagyok ebben biztos teljesen. De ez megint egy olyan dolog amire szerintem magának kell rá jönnie, és nem csak neki, hanem az összes angyalnak, és az összes embernek. Isten szeret és meg bocsájt mindenkinek aki őszintén bánja az általa elkövetett tetteket.
- ó! A kérdésed nagyon érdekes. Emberi testben élni emberi vágyakat ad nekem. Szomjazom, éhezem, és jó szóra vágyom. Csak mint mindenki. Egyszerűen élek és élvezem az emberek által adott és teremtett dolgokat. Az ízeket, az érzéseket. Be kapcsolom a rádiót és élvezettel hallgatom a muzsika szót. És persze utazok rengeteget, de ezt senki nem veszi észre. Néha embereknek jelenek meg és beszélgetek velük, úgy hogy nem tudják ki vagyok mégis adok nekik egy kis lökést ami szükséges. Néha angyalok imáira válaszolok, néha pedig Démonokkal iszogatok. – Azt persze nem teszem hozzá, hogy a hús gyönyöreit is élvezem ha a helyzet úgy hozza. Ebben a testben nincs okom ilyenek elől elzárkózni.

Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Csüt. Jan. 26, 2017 1:57 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Olyan nagy a teher... Eris és démonjai nap mint nap azon vannak, hogy megtörjenek, de 25 éve kitartok, mert tudom, hogy testvéreimnek szükségük van rám. Azonban nem gondoltam bele, hogy mennyire nehéz is a feladatom. Csak az lebegett előttem, hogy van, s az nem, hogy mekkora. Talán nem is baj, mert úgy csak még nehezebb lett volna a vállam. Innentől pedig megpróbálok már csak azért is kitartani, makacsságból és erősségből. Ennek ellenére a küldetés nehézsége könnyekre fakaszt. Félek, hogy nem sikerül.
Atyám nyugtatva simít végig az arcomon és először kicsit meg is lepődöm, hogy ezt milyen határozottsággal teszi, s hogy úgy érzem, mintha tényleg megtette volna, nem csak a kivetülésem érintené. Kedvem volna most vigasztaló lényébe, teremtő fényébe, meleg karjaiba merülni és feltöltődni szeretetével.
Tudom, hogy a feladat, amelyet nem ad, az nem büntetés, vagy hasonló. Ő is biztosít abban, hogy szeretete és bizalma miatt adja nekem ezt a feladatot, én pedig ismét megtörölve arcomat határozottan bólintok.
- Nem fogok csalódást okozni neked, Atyám. - mondom határozottan a kedves, még is gyakran oly szigorú tekintetébe pillantva.
- Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy kibékítsem a testvéreimet. - ha kell, az életemet áldozom azért, hogy ez megtörténjen. Hogy Atyám féltett és szeretet világa megmaradjon, ez a legkisebb, legcsekélyebb ár. Közben elgondolkodom, ahogy rá nézek és eszembe jut egy kérdés.
- Milyen az emberek közt élni? Milyen életet élsz? - kérdezem kíváncsian, hiszen nem mindennapi, hogy a Mindenható leköltözik a földre. Kíváncsi vagyok, milyen életet választott magának, merre él, esetleg kikkel.





- <3  -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Jan. 24, 2017 6:42 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


- Ne sírj leányom! – Mondom, és végig simítok a jelenésen. Noha tudom, hogy fizikailag nincsen itt és ez csak a kivetülése neki, én mégis képes vagyok a hatalmam által meg simogatni a lányom. Ezzel is egy kis vigaszt és reményt csöpögtetve belé.
- Tudom azt hiszed a feladatod lehetetlen. Vagy irreális dolgot követelek tőled. – Mondom a gondolataira válaszul, és tovább simogatom a haját.
- De tudod jól. Számtalan halandót kit szerettem szintén kemény próbák elé állítottam. Választások elé, hogy engem félnek-e jobban vagy valami mást. Emlékezz Ábrahámra akit arra kértem áldozza fel egyetlen fiát értem Izsákot. Ő pedig engedelmes hívő volt minden elkeseredése ellenére meg tette volna a kérésem. De emlékezz nem volt szándékom elvenni tőle egyetlen gyermekét. Mielőtt lesújtott volna meg akadályoztuk tettében. Legyen hited bennem hát lányom, és bármilyen nehéz is a számodra ki jelölt út emlékezz rá! Isten a legnehezebb utat mindig azoknak jelöli ki kiket a legjobban szeret. Hiszen az ő hűségük a legfontosabb. – Magyarázom neki és végig simítok az arcán. Tudom mennyit szenvedett az elmúlt időszakban, mennyi próbát kellett neki ki állni a démonok fogságában. De én már tudom, a szenvedésének napjai végesek. Nem kell sok már ahhoz, hogy újra szabadon járhasson. – Legyél büszke hát magadra és a feladatodra!

Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Pént. Jan. 20, 2017 2:45 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Kérdésemre a felelet úgy felébreszt, mint egy pofon. Hogy nem gondoltam én erre..? Arra, hogy Atyánk visszatérte nem változtatja vissza a fiúkat, csupán egy helyre terelné őket és a baj, az ellentét melegágya lenne az otthon. Eddig sem gondoltam könnyűnek a dolgom, de realizálva, hogy milyen nehéz is valójában, amit tennem kell,  könnyek szöknek a szemembe. A teljes békéhez Gabrielnek meg kell bocsátania az emberiségnek, Michaelnek pedig Gabrielnek kell megbocsátania, s úgy mind a két oldalon minden angyalnak szintúgy.
Huszonöt éve egymás ellen harcolnak, vajon képes leszek-e nem csak hogy évek alatt, de amúgy, egyáltalán arra, hogy megbékítsem őket? S erre rájön a jóslat, hogy mi fog történni, ha Gabrielék nem fejezik be a harcot. Letörlöm a napfényben megcsillanó könnycseppjeimet, miközben Atyám szürkéskék szemeibe pillantok
- Nem mondom el senkinek, Atyám, hogy válaszolt, hogy találkoztunk. – mondom egy szipogás után.
- Sem a jóslatot, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megakadályozzam ezt a katasztrófát...





- <3  -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Jan. 15, 2017 3:10 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mindent tudóan nézek a lányomra a következő kérdése után. Azt hittem erre tudja a választ. Hiszen a válasz maga az oka annak, hogy miért büntettem már meg olyan sokszor az embert a földön.
- Mert amit te gondolsz az lehetetlen. – Sóhajtom, és neki dőlök a pad hát támlájának. Nem valami kényelmes, de nem is azért tervezték így hogy az legyen. – Az angyaloknak ahogy az embereknek van szabad akarata. Egy nap alatt meg tudom változtatni a földet olyanná amilyenné akarom. Csak egy dolgot nem tudok befolyásolni. A szabad akaratot. Ahogy az embereket sem tudom rá venni, hogy engem imádjanak, úgy a testvéreidet sem fogom tudni rá venni a háború befejezésére. Azzal, ha meg jelennék, nem változna meg sok minden. Körém sereglenétek mind és egymást vádolnátok, és kérnétek, büntessem meg a rosszakat. Végül bármelyik oldalt is büntetném meg a döntésemet igazságtalannak éreznék. Az igazságtalan döntésem pedig dühhöz haraghoz és lázadáshoz vezetne. Nem ahogy az embereknek nektek is meg van a szabad akaratotok amíg a saját akaratotokból létre nem jön a béke addig nincs értelme elő jönnöm. Még ha ez azzal is jár, hogy a fiaim és leányaim egymást ölik, vagy a bűnök élvezői lesznek. – Mondom és az egyik porszemet tova pöckölöm a levegőben. – Hallgasd meg hát a szavam. Sötét idők közelednek. Sötétebb idők, mint amik most vannak. Ha a gyermekeim még sokáig ölik egymást a halál végül mindenkiért eljön válogatás nélkül. Olyasmi közeleg ami felett nincs hatalmuk. A végén mikor pedig az utolsó gyermekem is elhunyt a teremtés is elfog pusztulni. – Mondom, és határozottan a lányom szemébe nézek. – Ha találkozol, testvéreiddel egynek sem mondhatod el, hogy találkoztál velem. Sem pedig a próféciám. Ha nem maguktól kötnek békét az hamis lesz és átkozott.

Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Szomb. Jan. 14, 2017 5:42 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Fura Atyámat testben látni, de nem mondanám, hogy rosszul választott. Ez az arc elég beszédes hozzá. Apuka típus, s a barázdák, az ápolt borosta és a szemek mind a hosszú élet bölcsességéről és tudásról tanúskodnak. Ez az arc egyszerre tud szívmelengetően kedves mosolyt adni és olyan tekintettel nézni, hogy rögvest a föld alá szégyelled magad. Azonban nem sokáig tudok ezen gondolkodni, mert megkapom Atyámtól a választ a kérdésemre, miszerint miatta harcolnak egymással, s azért, mert olyannak teremtette őket, amilyennek. A fellángoló oltárra nézek, figyelem, ahogy a lángok éhesen falják a fát, majd egy pillanat múlva az ismét ép lesz.
A testvéreim úgy fordultak el Apánktól, hogy közben azt hiszik, Ő érte cselekszenek. S valóban, ennek a szakadásnak a megakadályozása az én dolgom lett volna, de nem voltam jelent.. nem vagyok jelen. Homlokomon kis ráncok jelennek meg, ahogy összehúzom a szemöldököm.
- Értem Atyám. De miért nem terelted őket vissza a régi útra? – hangomban, kérdésemben és bennem egyáltalán nincs sem szemrehányás, sem kérdőre vonás, pusztán kedves kíváncsiság. Nincs jogom felelősségre vonni őt, mert mindennek oka van, bármit cselekszik. Meg akarom érteni Atyámat, megtudni a gondolatait, a terveit, hogy aszerint cselekedhessek én is, hogy az Ő érdekét képviselve próbáljam megállítani a Háborút.
Ha Apánk nem tett lépéseket ennek megállítása érdekében, akkor annak komoly oka van, s ezen okokba még véletlenül sem akarok bele tenyerelni, ha egyszer kijutok Nahant Islandről.





- <3  -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Jan. 14, 2017 9:26 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Zene

A lányom és teremtményem, kétségbeesett, és magát vádolja. Fél és retteg, hogy már nem szeretem őt. Erről nincs szó. Hagyom, hogy mellém üljön, és meg ismerje az Ember arcát. Az arcot, ami most engem rejt halandók és angyalok előtt egyaránt. A kérdésére szomorkásan elmosolyodom.
- Én voltam az drága lányom. Én vagyok az ki miatt ilyenek. Én teremtetem őket erősnek és harcosnak. Ahogy téged is én teremtettelek kedvesnek. A saját gondolataim és tetteim köszönnek vissza fiam gondolkozásában és tetteiben. Már mind a két fiamnak számtalanszor parancsoltam dühömben vagy éppen a jövőt tervezgetve. „öljetek”. A kedvemért legyőzték Lucifert, vagy elűzték az embert az édenből. A fiaim nem tesznek mást csak azt követik, ahogy szerintük parancsolnék nekik. Gábriel azt hiszi újra büntetést akarok rájuk. Hiszen haragomban már özönvizet is zúdítottam a világra. Városokat pusztítottam, járványokat küldtem rájuk. Michel pedig védi az embereket, hiszen bár bűnnel valók, mégis az én teremtményeim. Kedves lányom a testvéreid csak az én utam követik csak nem ugyan azt az ösvényt.  – Mondom, és a kezem fel emelve rá mutatok a templom oltárára, amit egy tűzvillám pusztít el. Az oltár az örökké valóságba dermedve fagy vissza a mozdulatlan időbe. Az oltár pedig nem oltár többé hanem egy csodálatos vörös fényű virághoz hasonló tűzben emésztődő szobra isten haragjának. – Ez is én vagyok. A mennyek haragja, ami elpusztítja könyörtelen és irgalom nélkül a világot. – Emlékeztetem a lányom. Majd ismét felemelem a kezem és az oltár felé legyintve a pusztítás szobra elenyészik, a helyén pedig egy sértetlen oltár áll. – De a legtöbben csak erre szeretnek gondolni belőlem. A kegyes teremtőre, a megbocsájtó istenre. – Mondom, pedig akár csak némely ember én is hirtelen haragú tudok lenni, ha valaki megszegi a parancsaimat.
- Ezért ilyen fontos a te szereped drága leányom. Egyensúlyt tartani, és emlékeztetni a többi angyalt a béke fontosságára.  – Mondom, majd a szemem lehunyva gondolkozom. Milyen nehéz feladatot is szántam szegény lányomnak. Mekkora súlyt raktam a vállára mikor régen neki szántam a békítő feladatot.


Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Vas. Okt. 02, 2016 2:24 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
Elfog egy különös érzés... Egy olyan érzés, amelyet már régen nem éreztem. Noha nekünk, halhatatlanoknak az évek csupán perceknek tűnnek, fogságban inkább a percek tűnnek éveknek. Számomra szinte örökkévalóságnak tűnik az a sötétség, amelyben tartanak. A hideg, nyirkos pince, melynek szagát most is érzem a levegőben, pedig tudatom messze jár tőle. És most végre eltudtam szakadni egy kicsit a sötéttől. Elsétáltam a templomig és imádkoztam. Nem gondoltam volna, hogy választ kapok, noha reménykedtem benne. És akkor a nap megsütötte arcomat, melegebben, mintha csak végig simítanának rajtam a sugarak. Ahogy felpillantok, megérezve az ismerős aurát, látom a porszemeket, miként lassulnak, majd állnak meg a levegőben. Ajkaim résnyire nyitva emelem fel kezemet, s nézem elkerekedő szemekkel, miközben felemelve finoman megérintem a levegőben megakadt szemeket. Finoman sodródnak arrébb érintésemre, de aztán újra megállnak. Ekkor meg is hallok egy hangot. Újszerű ez nekem, hisz Atyám mindig is maga volt a Fény, egy felsőbb entitás, melynek nem volt szüksége testre, hangokra ahhoz, hogy beszéljen velem. Leengedtem a kezem és hátra fordultam, arcom szinte felragyogott, ahogy az arc mögött felfedezni vélem az isteni fényt. A férfire pillantván eddig aggodalommal telt szívem azonnal felmelegszik, mintha csak forró tenyér érintené a mellkasomat. Csendesen hallgatom, s megtudom, hogy a testvéreim közt dúló viszály nem múlt el, s ez egy kis árnyékot vet a találkozásra. Ragyogó arcom kissé keserédes lesz, de továbbra is mosolygom. Örülök, hogy végre láthatok egy ismerőst, egy barátot. Azonban bele gondolva nem tudom a háború pontos okát. Azt igen, hogy kik között tört ki, de hogy pontosan miért, az számomra rejtély. Talán most kideríthetem, s amíg el nem jönnek értem, kitalálhatok rá valami megoldást.
- Uram... - szólítom meg. Pillantásom együtt érző és megértő lesz, miként szemeibe pillantva meglátom bennük a tömérdek bánatot.. Oly sokszor néztem már ilyen tekintetekbe, hogy ha valaki megpróbálná se tudná elrejteni őket előlem. Nem láttam még őt ilyen szomorúnak. Dühös apának igen, ki a gyermekeit megszidja, vagy kegyelmes, gyengéd úrnak, aki megjutalmazza. Szomorúnak ritkán, talán soha. Ha láttam is, messze nem volt ennyire nyomott és rosszkedvű. Lelkembe mart a fájdalom, ahogy rá néztem. Sosem tudtam elviselni még testvéreim rosszkedvét sem, hát mindig azon voltam, hogy enyhítsem a fájdalmukat. Ezért születtem. De ez esetben nem nővéreim, fivéreim fájdalmát, hanem atyámét láttam... és ez mindennél rosszabb volt, mert nem tudom, hogy rajta tudok-e segíteni. Pedig nagyon szeretnék.
- Hát nem veszett el belém vetett hited... Köszönöm. - mosolyodom el halványan, majd felkelek, nesztelen, légies léptekkel sétálok hátrébb, hogy mellé ülhessek, ha megengedi. Amennyiben igen, kezeimet ölembe helyezem és újra felpillantok a nap sugarára, s a templom monumentális gyönyörűségére.
- Miért harcolnak egymással...? Mi fertőzte meg lelküket, amely arra ösztönözte őket, hogy egymás ellen forduljanak? Miért keserítik szívedet, mikor szeretnek téged? Nem tudják, hogy bántanak ezzel? - kérdezem szinte gyermeki ártatlansággal, értetlenül. Talán csak a fogságnak köszönhetem még azt, hogy pártatlan vagyok, nem tudom. Nem akarok egyik bátyám ellen se tenni, pedig tudom, hogy amit Gabriel csinál, az nem helyes.





- 476 szó -
x

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 01, 2016 4:19 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next





Raguel

For Her, whose name means Friend of God


“A halogatott reménység beteggé tesz a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”

Oly' sok éve már, éonokkal ezelőtt, megtapasztaltam a veszteség érzését. Mielőtt kialakult volna bármi, még azelőtt, hogy erőmet használni kezdtem volna, az esemény előtt, melyet a mai ember az Ősrobbanásként jelöl meg, nem egyedül voltam. Mégis, ahogyan megtelt a világ fénnyel, s élettel, úgy váltam én is egyre magányosabbá. Előbb, testvéremet, Amarát veszítettem el, majd tovább formálva az univerzumot, alakítva a világot a mai formájává, úgy kezdtem kötődni teremtésemhez, velük pedig gyermekeimhez, kik önnön fényükkel beragyogták az általam létrehozott helyet. Még tovább dolgoztam hát, a Menny után jött a Föld, az arkok születését még több angyal követte. Emlékszem Michael első pillantására, Gabriel kötődésére testvéreihez, a Luciferből áradó fényre... a fényre, mely még a Mennyekét is képes volt meghaladni. Minden gyermekem emléke bennem él, s szívemben őrzöm őket kivétel nélkül mind. Közéjük tartozik az a személy is, kinek lágy hangja mintha nagyon messziről szólítana meg. Szavai átszakítva az univerzum szövetét jutnak el hozzám, kérlelését, mint mindenkiét, kristálytisztán hallom meg fejemben. Évtizedekkel ezelőtt portált nyitottam, megnyíltak a Mennyek kapui és én léptem át rajtuk. Gyermekeim csak később vették észre eltűnésemet, már a teremtésük során úgy ruháztam fel őket erőikkel, hogy engem ne érzékelhessenek, hacsak én nem akarom. Mégis fájdalommal töltött el, mikor eljött az ideje, hogy szükségessé vált ennek kijátszása. Túl sokat avatkoztam be az életükbe... tanítgató, terelgető célzattal feleltem kételyeikre és büntettem, ha arra volt szükség. Az eszközeim változtak egyedül, de a helyzet maga sosem. Árvíz, pusztító vihar, szívekben félelmet keltő rengések, de mindhiába. Az emberek újra és újra követték el ugyanazokat a hibákat. A hibákat, melyeket lassan az angyalaimban is kezdtem észrevenni. A csillagokat felülmúló, fényes lényekben megjelentek a sötét foltok. A foltok, amelyekben saját hibám köszönt vissza rám. Fel kellett ismerjem a tényt, a beavatkozásaim nem tanítottak. Csupán ellehetetlenítették, hogy gyermekeim megtalálják a saját útjukat. A tényt, miszerint félre kell állnom. Így hát megtettem. De ma is hallom az imákat. Hiába a halandó test, az erőm nem veszett el. Ellentétben azzal, amit gyermekeim hisznek, nem vesztem el. De a bánatom csak tovább nőtt. Gabriel letért az útról, testvérei ellen fordult, az emberek ellen. Újabb fiamat vesztettem el. Most pedig, megannyi év után, szívembe markol a női hang... drága gyermekemé, a harmónia csodálatos angyaláé.
- Raguel... -
Suttogom magam elé nevét. Fojtogató érzést ébreszt bennem az Ő bánata, a kétségbeesése. Még lejövetelemkor megfogadtam, hiába jutnak el hozzám a szavaik, nem követhetem el még egyszer a hibát: nem avatkozhatok be. Függetlenítve attól, hogy halandóról vagy angyalról van-e szó. Mégis, a hang csengésére fellángol bennem a késztetés, az érzés, mely arra ösztönöz, hogy megszegjem magamnak tett ígéretemet. Hogy megtörjem a törvényt. Azért, hogy az angyalomhoz siessek. Az angyalhoz, kiben most is ott ragyog a fény, aki sosem fordított hátat a Mennynek és aki most is, elkeseredett perceiben, testvérei után érdeklődik, a maga sorsával való törődés helyett. Én pedig lehunyom szemeimet, magammal viaskodok, miközben az Ő szavaira fókuszálok. Kevéssé használtam erőmet, mióta a Földön vagyok, most mégis vége szakad ennek. Pillanatok alatt elérem, hogy a templom padlóján álljak, a védelmet, a burkot, mely láthatatlan tesz angyalaim számára továbbra is fenntartva. Megtelik a helység fénnyel, a nap sugarai erősebben kezdenek beszűrődni a festett ablakon, hogy miután az üveg megtöri őket, több árnyalatban pompázva vetüljenek a padokra, megvilágítva a levegőben szálló port. De a szemek megállnak a levegőben, ahogy megfagyasztom az idő múlását. Így nem zavarhatnak, most a világ minden perce a miénk. Ki is használom, szemügyre véve a lány asztrális kivetülését, s amíg ő befejezi hozzám fűződő szavait, én a következő pillanatban már a mögötte lévő padon ülök, az énekét hallgatva. Nem tudom, feltűnt-e neki a változás a környezetében, ezért nem zavarom meg, nem áll szándékomban megijeszteni... még néhány pillanatig csak hagyom, hadd töltse meg e helyet szépséges hangja.
- Nem buktál el, drága Raguel. -
Halkan szólítom meg, mintha puszta szavaim kárt tehetnének benne, mintha azok szertefoszlatnák az asztrális alakot. Fájdalma, kétségei tovább szítják a bennem élő bánatot.
- A háború még nem ért véget. -
Nem kívánom tetézni fájdalmait, ennek ellenére mégis őszintén felelek testvéreit érintő kérdésére. Gabrielről nincs hír a Michaellel vívott legutóbbi ütközete óta. Ám, tudom, ez nem lesz mindig így.
- De nem feledkeztek el Rólad! Senki sem. -
A háború felborította a Mennyország rendjét. Testvér fordult a testvér ellen, az angyalok pedig immáron nem csupán démonokkal, de egymással is hadakozni kezdtek. A csata olyannyira megosztotta soraikat, hogy a megtalálására tett kísérletek mindegyike elbukott. Most viszont, azt akarom, hogy tudja, nincs egyedül.
Itt vagyok és minden szavát meghallgatom.
Megérdemelném utálatát. Megérdemlem a haragját.
Most, az univerzum minden ideje az övé.
A figyelmemmel együtt.




Raguel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
103

Szomb. Szept. 24, 2016 4:37 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Lord & Raguel
A nap adta világosság és a friss szellő, amely fekete hajamba kapott, illúzió volt csupán. Számomra legalább is, mert valójában még mindig Nahant dohos és sötét pincéjében voltam bezárva, foglyul ejtve. Hiába az asztrális kivetülés, valójában nem New York utcáit járom, érzem bőrömön a nyirkos nedvességet, a hideget és a bűzt. Az utcákat is azért látom, mert habár testem megvakították, lelkem, amellyel kivetülök az elhagyatott utcákra, nem lehet vak. Évek óta csak így láthattam a napfényt, ha egyszer-egyszer magamra hagytak egy kicsit, éppen, mint most. Persze sok időm nincs, mert nem akarják, hogy segítséget kérjek, de az utolsó percig is kihasználom az időmet, különben úgy érzem, megőrülnék.
Meztelen lábaimmal némán sétálva fordulok be a sarkon. A tér, amely elém tárul egy hatalmas templom késő romantikus építészeti stílusban pompázik. Valamikor 1900 környékén emelhették Urunk tiszteletére. Átsétálva a zöldellő, burjánzó, vad parkon belépek a félig kidőlt hatalmas kapun. Ha valójában itt lennék, érezném talpam alatt a padló és a levegő hidegét, az öreg fapadok és díszítések szagát, de képzeletem így is felidézi. Beljebb sétálva felpillantok a hatalmas rózsaablakokra. Némelyik már betört, de a színorkán így is kellemesen megnyugtatja a lelket. Noha a koszos, szakadt ruhámmal, kócos hajammal nem illek ebbe a gyönyörű templomba, nem tudom, hova máshova mehetnék. Vékony ujjaim végigfutnak a padokon, ahogy elmegyek mellettük. Tekintetem a keresztre feszített Jézust pásztázza, amely az oltár mögött magasodik fölém. Leülök az egyik padra elöl, kezeimmel finoman rá könyökölök a bibliatartóra, és nagyot szusszanok.
- Uram, ha hallasz… Szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom. Elbuktam. Nem tudom a küldetésem teljesíteni. Nem érem el testvéreimet, nem tudom oltani lángoló gyűlöletüket, sem enyhíteni fájdalmukat. Nagy feladatot adtál nekem, tisztelettel vettem, és örömmel teljesítettem, míg csak tehettem. De mióta csapdába estem… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy messzebbre merészkedjek, mint ez a város, az emberek pedig ellenségként tekintenek rám, tőlük nem kérhetek segítséget és értelme sem volna – kétlem, hogy bármit is tehetnének Viszály ellen. – imádkozom Atyámhoz, a hatalmas keresztet figyelve. – Bárcsak tudnék valami testvéreimről… Valamit. Akármit. Hogy vannak? Még mindig háborúban állnak? Sikerült megoldást találniuk? Keres egyáltalán valaki? Vagy elfeledkeztek rólam? – pár másodpercnyi csend után lehajtom fejem, neki döntve összekulcsolt kezeimnek. Csak remélem, hogy hallgat engem, s talán válaszol is. Régebben sok időt töltöttem el társaságában, hisz én voltam az, aki gyermekei harmóniájára ügyelt, és mindig elmeséltem neki, hogy épp milyen állapotok vannak közöttünk. Voltak könnyebb és nehezebb időszakok, angyalok, akiken lehetett és nem lehetett segíteni, ő pedig megértő és gondoskodó volt, oda figyelt minden egyes gyermekére. Aztán történt valami, eltűnt, az én munkám megnőtt, míg el nem kaptak. 25 éve démonok közé vagyok bezárva. Megölni nem ölhetnek, megbuktatni próbálnak, de az sem ment nekik eddig. Egyedül vagyok… - …Magányos vagyok. Hiányoznak nekem a bátyáim, nővéreim, húgaim és öcséim. És hiányzol te is, Uram. – suttogtam halkan a levegőbe felemelve lehajtott fejem, egyenesen a plafon freskójára, amelyen az „Ádám teremtése” című gyönyörű kép díszeleg, s eszembe jut róla az egyik kedvenc templomi énekem, amelyet Hildegard von Bingen komponált réges-régen.
O Vis aeternitatis
Vis aeternitatis
que omnia ordinasti in corde tuo,
per verbum tuum omnia creata sunt
sicut voluisti,
et ipsum verbum tuum
induit carnem
in formatione illa
que educta est de Adam.
Vis aeternitatis
Vis aeternitatis.
Énekelem múltba merengő, ködös pillantásommal nézve a képet.



- 535 szó -
x

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Katolikus templom
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: