☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Katolikus templom

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szer. Nov. 01, 2017 7:01 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 550 • Credit:

Noha a kedvünk sokat javult a beszélgetésünk kezdete óta, legalábbis az enyém mindenképpen, az óhatatlanul felemlegetett kis baleset kapcsán ismét dermesztő fájdalom kapaszkodik meg kíméletlen karmaival a szívemen. Dommiel állandó viccelődései és a mindent lesajnáló attitűdje mellett könnyen el lehet felejteni, milyen élete is van valójában, hogy milyen kifacsart világot teremtett neki az apja… Érzem, ahogy újfent gombóc növekedik a torkomban, a gyomrom pedig egészen apróra zsugorodik, amiként lelki szemeim előtt elképzelem az általa felvázolt lehetőségeket. Egy olyan alternatív verzióját a történteknek, ami ha bekövetkezett volna, nem is tudom, hogy most hol tartanánk. Láttam már edzést tartani az apját, azt azonban még soha, hogy komolyan és indokolatlanul bántotta volna. Visszahallom Domtól, nem szokta magába zárni ezeket az eseteket, révén, számára tényleg ez vált a normalitássá, viszont amíg nem látom a saját szemeimmel és nem vagyok mellette, hogy rögtön léphessek, addig csekély, amit tenni tudok érte. Egy dologban mindenesetre biztos vagyok, ha ott és akkor ténylegesen megtette volna, amiről most olyan könnyelműen értekezik a társam, egyedül Isten kegyelmezhetett volna az apjának.
- Téged nem, de engem igen - felelem elcsöndesedve, majd egy apró szusszanással a vállára simítom a kezemet. - Nem kell hozzászoknod semmihez, csak azért, mert valaki azt mondja. Nem szólhat az életed minden perce az edzésről és a megfelelésről, magadra is gondolnod kell, Dom. Egy törés is törés, én pedig változatlanul aggódni fogok miatta - magyarázom neki továbbra is visszafogott hangon, elvégre jól tudom, hogy az apjával való kapcsolatát boncolgatni… Nos, nem a legkifizetődőbb cselekedet, ráadásul azt sem szeretném, ha a nagy életbölcsességeim okán elzárkózna előlem a legjobb barátom.
Igyekszem hát ennek fényében visszanyerni a jó hangulatomat, és elterelni a figyelmünket a teljesen komolytalan edzéssel.
- Pff, csak szeretnéd - vigyorodok el magabiztosan, még ha tudom is előre, hogy melyikünk fog alulmaradni ebben az összecsapásban. Nem mintha könnyen tervezném adni a bőrömet, ezért alaposan felkészítem magamat lelkiekben a legelső csapására, csakhogy amint támadásba lendül, óriási robaj száguld végig a templom falai között, pillanatokkal később pedig szétcsattannak az eddig megmaradt ablakok is. Ösztönnel kapom az arcom elé a karjaimat, de némi törmeléket leszámítva nem potyog ránk semmi, ellenben odakintről velőt rázó sikolyok csendülnek fel. Elhűlve kapom a tekintetemet Dommielre, majd meg sem várva, hogy szóljon vagy bólintson, már rohanok is ki, az épület elé. Az előbbi robbanást további puffanások követik az egyre jelentősebbé váló kiabálások és sikolyok mellett, és amikor hunyorogva sikeredik átlátnom az esőfüggönyön, illetve az északon gyülemlő porfelhőn, világossá válik, mi az oka az emberek pánikjának, legyen bármilyen hihetetlen is. És nem, nem egy rossz helyre csapódott villámról van szó…
- Dom… - szólítom meg csöndesen, sejtve, ő sem késlekedett utánam jönni. - A fal… Az északi fal beomlott - nyögöm ki hitetlenül és egyúttal félve, hiszen jól tudom, mik bujdosnak odakint az árnyak között. Wallenberg távozása óta óriási démoni tevékenységről számoltak be a városon kívül, és ha az a temérdek szörnyeteg beszabadul… El sem akarom képzelni, mi fog történni.
- Segítenünk kell. Hazasietek a fegyvereimért, te is menj, a téren találkozunk, rendben? - pillantok rá, igyekezve határozottságot csempészni az arcomra és a porcikáim összességére, még ha legszívesebben pánikolva szaladnék is a katasztrófa helyszínére, ugyanis nagy esély van rá, hogy épp a közelében tartózkodik Kait a titkos kis toborzásunk miatt.
Amennyiben nem hátráltat Dommiel, vagy talál ki használhatóbb tervet, úgy a fájdalmaimat összeszorított fogakkal tűrve kezdek futni hazafelé.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Kedd Okt. 24, 2017 11:52 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Az élet anélkül halad tovább nélkülünk, hogy megkérdezné egyszer is, hogy nem-e akarunk egy öt perc szünetet tartani. Hogy leüljünk és pihenjük. Az igazság pedig az, hogy egy harc során sem kérdezné meg az ellenség, hogy elfáradtál? Akkor üljünk le egy picit aztán hozok neked még egy pohár vizet is. Az apám szüntelenül kegyetlenül n nevelt, mintha erre akart volna felkészíteni. Mégis az, hogy az életnek megvannak a maga jobb oldalai.. Egyfajta fura érzést hagynak bennem. Mert amióta csak ismerem Alex-et az életem részleteire másképpen tekintek. Hogy vannak dolgok a kegyetlenségen és a ridegségen kívül. Csak a megfelelő embert kell megtaláljuk hozzá, hogy megmutassa nekünk az utat.
- Eleinte minden, ami új.. Az valamilyen szinten furcsa. - Hozzá kell szoknunk az új dolgokhoz. Még akkor is, ha elsőre talán nem pont olyan, mint amilyennek elképzeltük. Hogy többre vágytunk. Mert, ha általában kevesebb jelentőséget adunk valaminek, akkor nem igazán vág földhöz, ha esetleg több hullik az öledbe, mintsem ha kevesebb. Legalábbis én határozottan nem panaszkodnék, ha többet kapnék, mint amit várnám. Hülye lennék.
- Hát nem vehetem el, de porba tiporhatom az arányokat.. - Szándékosan kötekedek és húzom az agyát. Semmi ártó szándék nincs az egészben. Néha már hiányzik az, hogy egyszerűen csak úgymond "gyerekek" legyünk. Az egész életünk arról szólt, hogy kiképeztek minket. Mert a világ már koránt sem az, mint régebben volt. Ahelyett, hogy a világ leegyszerűsödött volna csak még bonyolultabb felépítésű lett. Lehet, hogy sok mindenre fény derült. Angyalok és démonok övezik az életünket, de vajon milyen lenne a világ, ha minden a szokásos medrében folyt volna tovább és nem kényszerítették volna arra a Földünket, hogy valami teljesen máshoz alkalmazkodjon.
- Figyelj, ha nem lenne okom arra, hogy önelégült legyek, akkor nem is lennék az. De nem tehetek róla, ha egyszerűen megvesznek értem. - Mondjuk valahogy mindig is azaz érdekesebb, aki nem rohan utánam csak azért, mert hallott rólam dolgokat. Ha valaki csak azért képes lenne alám feküdni, akkor elég felszínes személyiség lehet. Nekem pedig valahogy sokkal inkább a mélyen szántóbb dolgok azok, amik szimpatizálnak. Bár arra is megvan az esély, hogy észre sem venném, ha valakit tényleg kedvelnék. Az igazság az, hogy ezek nem olyan dolgok, amiket úgy megvitathatnék az apámmal egy-egy edzés alkalmával. Abban sem vagyok biztos, hogy szerette-e az anyámat. Bár a maga módján biztos vagyok benne, hogy igen.. Mégis nem tudom elképzelni, hogy bármilyen érzelmet is produkáljon.
- Az egy apró baleset volt. Én csak sietni akartam. Megesik. De egy orrtörésbe még nem haltam volna bele. Apám valószínűleg kétszer körberöhögött volna aztán még jól belém is rúgott volna egyet, amíg a földön vagyok. Mondhatnám, hogy hozzászoktam már ehhez. Úgyhogy nem igazán érintett volna meg a minimális kis törés. - Persze ügyetlen voltam.. Azt hiszem még nem is voltam igazán ébren. Mert van az a pillanat ébredés után, amikor mozog a tested és beszélni is tudsz, de valahogy a kettő egyáltalán nincs szinkronban. Árnyéka vagy önmagadnak és reménykedsz, hogy senki nem kér tőled semmi megerőltetőt.
- Ó, azért kíváncsi lennék, hogy tényleg erről van-e szó. - Nem hiszem, hogy igazán a családjának a részese lennék, de nem is várom el tőlük. Az én családom igazából az apám. Neki pedig eléggé fura felfogása van arról, hogy mégis miképpen kell kezelni a családtagokat.
Nagy nehezen felküzdöttem magam alapállásba. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint valami vén öregember, aki még a lábain is alig tud megállni. - Jól van, de aztán ne hullass könnyeket.. - Azzal pedig vigyorral a képemen már előre is lendültem, hogy átszeljem a kettőnk közötti távolságot, majd a jobb kezemet erőteljesen lendítettem egyeneset az arca irányába.
♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szer. Okt. 04, 2017 9:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 639 • Credit:

Nem mondom ki és igyekszem nem is mutatni, de görcsbe ugrik a gyomrom a Dommiel által felvázoltak hallatán. Ezekre természetesen már rájöttünk, mégis előrevetítve az esélyeinket, nem éppen az örömóda csendül fel a lelkemben. „Amiből lehet, nem épülünk fel.” Szüntelenül visszhangzik az elmémben ez az egyetlen, árva mondat, és minden alkalommal egyre nagyobb és nagyobb gombócot növeszt a torkomban. Hazugság lenne azt állítani, hogyha egyedül lennék, kevésbé érdekelnének a következmények, ugyanis szeretek élni és rendületlenül hiszem, hogy komoly feladatunk van a világban, ám így, hogy Dommiel is mellettem van… Felelősséggel tartozunk egymásért, szóval el sem akarom képzelni azt a valóságot, amiben nem jutunk sikerre ezzel az átkozott démonnal.
Kezeim ökölbe szorulnak, rövidre vágott körmeim élesen marnak a tenyereimbe, és csupán akkor hajlandóak felengedni az ujjaim, amikor a gyermekkorunk emlékei idéződnek lelki szemeink elé.
- Attól még furcsa lesz - felelem kurtán, főként azért, mert elbeszélése kapcsán temérdek más dolog is felvetődik bennem. Anyáék hazugsága, vagy éppen az, milyen észrevétlenül kerültem közelebb a legjobb barátomhoz. Vajon mit reagálna, ha egyszer kiderülne? Rosszul lenne tőlem, vagy inkább úgy tenne, mintha semmi sem történt volna? - Hé! Néha azért én is elporoltam a tiédet, ezt nem veheted el tőlem - mosolygok rá büszkén, mert azzal bizony én is tisztában vagyok, milyen csapnivalóak a közelharci képességeim, tehát nekem még a kis győzelmek is nagy áttörésnek bizonyulnak. Nyilván többre vagyok képes, és hatékonyabban működök, mint egy kezdő vadász vagy egy olyan ember, aki soha nem tanult küzdeni, viszont Domhoz vagy akár a nővéremhez képest… Még most is van hova fejlődnöm.
A lányokat illető megjegyzéseire rosszalló mosollyal csóválom meg a fejemet, igaz, legbelül indokolatlan és ostoba féltékenység ragadja el a szívemet. New yorki viszonylatban legfeljebb Wallenberg, aki nagyobb népszerűségnek örvend nála, de hát nehéz a város vezetőjével ringbe szállni. Nem is értem, ennyi rajongó mellett hogy nem lehet még barátnője, éppúgy a nagy vezetőnknek. Biztos a siker és a hatalom ára a magas mérce, amihez nehéz felérnie a nőknek…
- Néha elgondolkodom, hogy vajon a túlzott vakmerőséged, vagy a mérhetetlen önelégültséged fog egy napon a sírba vinni - cukkolom, s bár egy részem beletörődött abba, hogy mi ketten örök bajtársak és testvérek maradunk, azért jól esik az ölelése. Ha mardostak is eddig a kételyek a démon és egyéb problémáim kapcsán, úgy az illata ellazítja minden idegszálamat. Most aztán minden további nélkül képes lennék álomba szenderülni, s mellette még a rémálmaim sem kínoznának.
- A napom huszonnégy óráját kiteszi az irántad való aggódásom - vonom fel a szemöldökeimet. - Hadd ne kelljen emlékeztetnem téged arra, amikor fiatalabb korunkban annyira siettél összekészülődni egy bevetésre, hogy felborultál a félig felhúzott gatyádban, aztán majdnem betörted az orrodat - tekintek rá meggyőzhetetlen arckifejezéssel, persze hamar mosollyá kunkorodik a szám, és egy visszafogott nevetést is megengedek magamnak. Na nem mintha én nem remekeltem volna az életünk során, de hiába kiváló vadász Dom, ha néha eszében sincs gondolkozni. - Amúgy meg ne írd le magad ilyen hamar. Jó, anya meg a bátyám külön kategória, de Kait csak féltékeny rád, amiért elloptad tőle a kisöccsét - komolyan szerettem volna tudatni vele, hogy igen is megértené mindenki otthon, milyen veszteség lenne, ha bármi történne vele, mégsem tudom mellőzni a téma elbolondozását. Fogalmam sincs, mi szállt meg, amiért a korábbi keserűségem helyébe ekkora életkedv kucorodott, mindenesetre nem firtatom az okokat, egyszerűen kihasználom, hogy végre embernek érezhetem magamat.
Arcátlan kijelentésére szórakozottan felhorkantok, miközben felveszek egy laza alapállást a könnyed gyakorlásunkhoz.
- Én már csak ilyen udvarias vagyok - mosolygok rá derűsen, figyelve, ahogyan feltápászkodik az emelvényről. Biztos vagyok benne, hogy neki is éppen annyira sajognak a végtagjai, mint nekem, viszont szükségünk van erre; a jól ismert fájdalomra és a kimerültségre, amit egy-egy gyakorlás foglal magában. Ebben semmi kiszámíthatatlan nincsen, biztos kapaszkodó a démon keltette kétségeink közepette.
- Ne szövegelj annyit, inkább mutasd végre, hogy mit tudsz - pillantok rá kihívóan, előzékenyen átadva neki a kezdés lehetőségét.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Szer. Okt. 04, 2017 3:58 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

A démonidézés nem játék. Én persze mindenbe szíves örömest ugranék fejest, de egyenlőre azért ez nem olyasmi, amit megkísérelnék. Persze, amennyiben nincs más opció, amin el tudnánk indulni, ami lehetőleg, ha veszélyes is ennél azért könnyebb módszerrel megoldható és kivitelezhető. De jelen pillanatban csak a sötétben tapogatózunk és szerintem pontosan erre játszik. Talán ismer minket. Azért nem mostanában kezdődött a kettőnk játéka, de mintha két lépéssel mindig előrébb lenne. Az is lehet, hogy most jót szórakozik azon, hogy mennyit görcsölünk azon, hogy szüntelenül kicsúszik a kezeink közül. Egy eltorzult elme játékába csúsztunk bele anélkül, hogy észrevettük volna. A pálya pedig a kedve szerint formálódik, cserélődik.
- Valami terve határozottan kell legyen velünk. Úgy értem.. Még mindig életben vagyunk, úgyhogy ez már alapból ad valamit. Kétlem, hogy azért, mert annyira élvezi velünk a játékot. Tervez valamit. Aminek talán köze van a kőhöz, amit hátrahagyott. Most pedig talán pont azt várja, hogy összeszedjük magunkat és akkor jöhessen a következő fázis. Amiből lehet nem épülünk fel. Ha mégis, akkor az egész csak egy beteges játszma a számára, ahol dróton rángathat minket. - Nem tudom, hogy miért pont mi. De talán pont erre kellene rájönnünk. Valamiért mi vagyunk fent a listáján nem pedig más. Mi. Velünk szórakozik csakis velünk. Szeretném azt mondani, hogy azért van ekkora szerencsénk, mert annyira értünk ahhoz, amit csinálunk, de ez már nekem is kezd gyanús lenni. Az pedig már régen rossz, ha nekem feltűnik, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel az egésszel.
- Semmi nem marad állandó. Minden megváltozik. Néha észre sem vesszük és az életünkben olyan változások történnek egy szempillantás alatt, amit nem igazán tudunk hova tenni. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor ez a hely már a porral lesz egyenlő. De azért nem fogom elfelejteni azt sosem, hogy hányszor rúgtam szét a hátsód. - Persze elég hamar elkezdett oktatni az apám, úgyhogy talán ezért is volt könnyebb nekem másolni a mozdulataikat. Mert már a kezdettől fogva tudtam, hogy mi a célja velem így nem volt olyan egyszerű hozzászokni ahhoz, hogy az életem nem a saját kezemben van. Amíg él az apám addig szüntelenül emlékeztetni fog erre.
- Tudod már annyira megnyerő a külsőm, hogy egy-két lila folt az arcomon nem üldöz el senkit. Szerintem inkább csak fokozza a lelkesedésüket. - Hatalmas vigyor terül el az arcomon. Mindig is szerettem, ha a figyelem középpontjában vagyok. Ez szerintem sosem fog megváltozni, de valahogy sosem mutattam különösebb érdeklődést a lányok irányába. Annyira üresnek gondoltam őket, ha tényleg képesek csak azért megpróbálni közeledni felém, ahogy kinézek. A külső a legnagyobb átverés. Elrejti előlünk egy ember igazi valóját és nem azért néztek rám úgy, ahogyan mert olyan jó lélek vagyok, hanem számunkra egy csili-vili tárgy vagyok, amit meg akarnak szerezni. Nem mondhatnám, hogy különösebben találtam volna valakit, aki bármennyire is közel állna az én ízlésemhez úgymond.
Szorosan vonom ölelésembe Alex-et. Nem vagyok az érzelgős fajta, hiszen az apám nem egyszer a fejembe verte, hogy az csak a gyengéknek való. Azt azonban senki előtt nem tagadnám le, hogy mennyire fontos nekem Alex. Az már egy más kérdés, hogy legtöbbször ezt csak egymás között mutatjuk ki. A kettőnk különleges kapcsolata csak a miénk. Nincs szükség nézőkre. Csak ránk tartozik.
- Nem hiszem, hogy különösebben látszana rajtuk, ha esetleg nekem kampec lenne. De nem kell aggódnod amiatt, hogy bajom esik. Én tudok magamra vigyázni. - Ha valaki miatt aggódnék egy pillanatra is az Ő. Nem tudnék soha megbocsájtani magamnak, ha neki valami baja esne. Az én felelősségem, hogy életben maradjon, hogy minden a legnagyobb rendben legyen vele. - Nem tudtál volna belerángatni, ha nem akarom. Azért mentem veled, mert te is nagyon jól tudod, hogy akartam. Nem kell ezért magadat hibáztatnod. - Ostoba döntés volt mindkettőnk részéről, hogy felkészületlenül ugrottunk fejest a dologba csak azért, mert éppen felbukkant egy forró nyom. Ami most már teljesen egyértelmű, hogy nem volt több egyszerű csapdánál.
- Még ilyen szépen sem kérte senki, hogy csak finoman rúgjam szét a hátsóját. - Újabb mosoly terül el az arcomon és feltápászkodom, ami kicsit fájdalmasabb, mint gondoltam, de már mesterire fejlesztettem ennek az elrejtését. - Szóval ismételten kis angyal szeretnél lenni? Egy kis nosztalgia?
♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szer. Okt. 04, 2017 12:01 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 748 • Credit:

A démonidézést illető dilemmánkat egyelőre függőben hagyom, úgy vélem, mindkettőnk oldaláról elhangoztak a legfontosabb érvek és ellenérvek, nem marad más hátra, mint az átgondolás, s kellő idő elteltével az újravitatás. Jogos persze minden, amit felrótt hátrányként a procedúra ellen, viszont bízok magunkban. Tudom, hogyha valamire elszánjuk magunkat, mi ketten, akkor semmiféle akadályba nem ütközhetünk, nagyobb kérdés az, hogy megéri-e majd vállalni a kockázatot. Eddig kivétel nélkül megérte, csakhogy most először kerültünk olyan helyzetbe, amelynek során akár az életünket is elveszíthettük volna. Ez a tűzhöz közeli élmény nem csoda, hogy még a vakmerőség fogalmával vetekedő Domot is elővigyázatosságra inti, azonban jól ismerem; ha nem lesz más lehetőségünk az ügy felgöngyölítésére, ő sem fog nemet mondani.
- Tudom, csak… Azt hittem, ez az egész hajsza segít majd túllendülni - nem pedig azt, hogy még mélyebbre fog taszítani. Így hangzik a mondat kimondatlan fele, ami már túlontúl elkeseredett lenne a bevalláshoz. Természetesen nem álltatom magamat, Dommiel mindig tudja, hogy miről beszélek. - Nem kapkodunk el semmit, előbb-utóbb biztosan átlátjuk majd a mintákat, amik alapján cselekszik. Talán össze kéne ülnünk egy kávézóban, és sorra venni az egy hét jellegzetességeit - töprengek félhangosan, ugyanis ezt még ráérünk később megbeszélni, na meg aztán az is csoda lesz, ha nem áll majd őrt a bátyám az ajtómnál, meggátolva bárminemű tervemben, amiért most is szó nélkül elszeleltem otthonról.
A kő nyilván még ott van opcióként, de egyelőre, legalább egy fél napra szeretnék megszabadulni a varázslatoktól, s úgy hiszem, Domnak sem ártana még egy kis pihenő. Hiába nem mutatja a fájdalmai jelét, attól még ugyanúgy ember marad, akinek időre van szüksége a gyógyuláshoz. Nehéz megértenem, hogy az apja miért hajtja ennyire keményen, és miért várja el tőle a szinte lehetetlent. Nyilvánvalóan a legjobb vadászt akarja belőle faragni, az sem lepne meg, ha mindezzel ő is a város élére való törekvéseit alapozná meg, de hogyan nem veszi észre, hogy ezzel szinte kiöli a fiából az érzelmeket? Vannak napok, amikor jól megmondanám a magamét Mr. Sloannak, és talán az öklömet sem mellőzném egy bemosás erejéig, viszont jobban belegondolva nem lenne merszem szembeszállni vele, megkockáztatva, hogy még keményebb bánásmódban részesítse a társamat. Azt nem tudnám megbocsájtani magamnak.
- Furcsa belegondolni, hogy előbb-utóbb ez a hely is az enyészeté lesz majd. A fél gyerekkorunkat itt töltöttük, emlékszel például, amikor kiskorunkban egymáson gyakoroltuk a mozdulatokat, amit elláttunk a felnőttektől? Mindig angyal akartam lenni, ha én voltam az ellenfél - forgatom meg a szemeimet elmosolyodva. Akkoriban még alig fogtunk fel valamit a világ valós veszélyeiből, pusztán az izgalmas történeteknek és a mendemondáknak éltünk, na meg a célnak, hogy együtt legyőzhetetlen igazságharcosokká válhassunk. Micsoda naiv elképzelés volt… Mégsem kucorodik keserűség a szívembe; ahogy Domot figyelem, és hallgatom a nagyzolását, újfent annak a fiatal, gondtalan kölyöknek érzem magamat, aki minden bizalmát az angyalszerű vonásokkal megáldott barátjába vetette. Ez pedig azóta sem változott, továbbra is rendületlenül hiszek benne, és ugyanúgy remélem, hogy valami jót tehetünk a világgal.
- Pff, szerintem téged még sérülésekkel is körberajonganak a lányok - csóválom meg a fejemet, ajkaimon változatlan mosollyal, amely igaz, enyhül a témánk komolyabb mederbe csordulásánál, ám nem tűnik el végérvényesen az ábrázatomról.
Előzékenyen bújok hozzá közelebb, miként félig-meddig ölelésbe von, s bár legszívesebben a halántékának dönteném a sajátomat, a gondolat bűnössége tartózkodásra bír. Dommiel szinte a testvérem, olyan közel áll hozzám és úgy ismer, ahogyan senki más, mégis tudom a tudatom s a szívem legmélyén, hogy ennél több vonz hozzá. A kusza érzések nélkül semmi különös nem lenne a mozdulatban, hiába szeretjük mindketten rejtegetni az érzéseinket, egymás közt valahogy mindig is nyíltabban kezeltük az egymás iránt érzett szeretetünket, de ezúttal tudom, nem csupán emiatt tenném, ha közelebb dőlnék hozzá.
- Soha nem féltem ennyire… Még Kait se volt hajlandó rólad beszélni, miután magamhoz tértem, egyedül abból tudtam, hogy életben vagy, mert éreztem a szívemben. Na és mert egyikük sem vágott elég gyászos képet hozzá - teszem hozzá tompításként az utóbbi mondatot, miközben lopva-lopva rá nézek a szemem sarkából. - Felelőtlenül rángattalak bele, úgy mentünk terepre, hogy nem készültünk fel. Legközelebb jobban fogok vigyázni - rád. Ígérem, és mintegy viszonzásul én is finoman megszorítom a kezét.
- Kénytelenek vagyunk. Miután túléltünk egy démont, nincs kedvem ropogósra sülni odakint egy villámcsapás által - egyenesedek fel, s egyúttal a kezeimet is elhúzom tőle, hiába kiáltozik ellene minden porcikám. Domhoz tartozom, szinte természetellenes, ha akár centikre is elszakadunk egymástól. - Mit szólsz, van kedved edzeni? Valami enyhét - vigyorodok el, miként felkelek a helyemről. Egészen elgémberedtek a végtagjaim az ücsörgéstől, jól esik kinyújtóztatni őket, még ha fájogatnak is a korábban elszenvedett sérüléseimtől.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Kedd Okt. 03, 2017 1:20 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

- Az lehet. De üldözni mindig üldözünk démonokat. Előfordul, hogy nem mindig úgy alakul, ahogyan azt mi szeretnénk, de ettől függetlenül szerintem még nem kellene fejest ugranunk az ismeretlenbe. Amúgy is mégis ki az, akitől információkat kaphatnánk arról, hogyan zajlik ez és még bele is menne? - Oké, hogy az apám elég sok mindenre kíváncsi és a maga módján elsajátított ezt-azt, de nem hiszem, hogy támogatná az ötletet. Bár talán tényleg úgy gondolná, hogy ez a remek megoldás arra, hogy elkapjuk azt a démont, ami ilyen előszeretettel játszadozik velünk. Csak tudnám, hogy mégis mire megy ki ez a játék, amit velünk művel. Egyre jobban hajlok a dolog felé, hogy tényleg megidézzük, mert akkor talán még válaszokat is kapnánk nem pedig csak végeznénk vele anélkül, hogy bármi mással foglalkoznánk. Mert azért egy szemtől-szembeni harc esetében elég kevés esély van arra, hogy bájcsevejt folytassunk egy démonnal. Azért néha egy-két szúrósabb mondatot mindig sikerül belecsempésznem, de itt most nem a szórakozásról lenne szó. Hanem arról, hogy válaszokhoz jussunk. Szinte betegesen szomjazunk a válaszokra.
- Senkinek nincs kedve Alex. Az én bakancslistámon sem az szerepel, hogy valami hülye démon rángasson a kedvére. De valami terve van. Azzal pedig, ha önmagunkat marcangoljuk csak neki kedvezünk. Ő lesz ezzel előrébb nem pedig mi. Nem azt kell nézni, mit rontottunk el, hanem min javíthatunk. Ha játszani akar, akkor játszunk. De ki kell játszanunk a szabályait. - Meg kell találni a módját, hogy visszavegyük a kezünkbe az irányítást még akkor is, ha nem olyan egyszerű az egész. Mert egyelőre nem találom ezen az egészen. Nem látom át a helyzetet. Talán az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk egy kicsit külső szemmel nézni a dologra. Van valami oka, hogy ez a kő itt maradt. Nem erőszakolhatom rá Alex-re, de mégis csak ez a legnagyobb információforrásunk. De jelen helyzetben ez az utolsó hajszál, amibe kapaszkodhatunk. Csak akkor ragadjuk meg igazán, ha már tényleg nem tudunk rájönni a dolgokra. Azok a villanások pedig elég fura összképhez közelítenek. Inkább nem is akarom tudni, hogy mihez.
- Nem is én lennék, ha nem élnék egy ilyen általad fantasztikusan felajánlott lehetőséggel. - Hát kár lenne kihagyni az egyszer biztos. De így már le van lőve a poén azzal, hogy valószínűleg számítana rá. Mennyivel másabb lenne, ha egyszerűen csak felrajzolnám az arcára és úgy járna-kelne aztán nem is tudná, hogy valamivel kidíszítettem a vonásait.

Egyikünk élete sem egyszerű. Mindkettőnket kihívások elé állítják szüntelenül. Engem a születésemtől kezdve úgy kezel az apám, mint egy katonát, egy harcost, akinek a legjobbnak kell lennie. Alex-nek azonban most kellett szembesülnie azzal, hogy mindaz, amit valóságnak hitt nem több egyszerű képzeletnél. Én sem tudom, hogy ki az anyám. Az apám sosem beszélt róla csak, hogy meghalt, mikor megszülettem. Ezért nem is igazán gondolkoztam azon, hogy milyen is lenne, ha velem lett volna. Talán az apám azért is nevelt úgy, ahogy mert félt attól, ha gyenge leszek, ha nem bánik velem keménykezűen, akkor engem is elveszít, mint az anyámat. Bár sosem beszélt róla és gyerekként is hamar megtanultam, hogy ne hozzam fel, mint témát. Túl sok kérdés mindig pofont halmozott. Én pedig nem volt ostoba gyermek hamar tanultam, hogy vannak dolgok, amelyeket örök titok övez. Nála azonban még igazán jelek sem voltak. Csak úgy, mint ahogy az időjárás is hirtelen változott meg minden. Derült égből villámcsapás. Aztán már semmi sem volt a régi.
- Hát reménykedjünk benne, hogy semmi komoly. Azért ez a templom nem olyan erős, hogy kibírjon egy komolyabb vihart. - Lehet, hogy fénykorában még nagyon sok mindent elviselt, de már szinte nyoma sincsen egykori pompájának. Azt mindössze csak a képzeletünk képes a szemünk elé varázsolni.
- Hát reméltem is, hogy nem torzítják el csodás valómat az örökkévalóságig. - Már akkor lábra álltam, amikor képes voltam úgy mozogni, mint egy öregember. Habár csak sejtésem lehet róla, hiszen nem mondhatnám, hogy olyan sok öreget látunk járni-kelni. Ez az új világ mindenkit megterhel. Ahogyan a történelem során oly sokan haltak meg fiatalon ez az elpusztított, újraformált világkép sem más.
- Én is örülök, hogy még egyben vagy. - Húzós volt az utóbbi. Ezentúl ezer százalékot kell nyújtanom, hogy megvédhessem. Nekem csak ő van.
A kezét finoman megszorítom és a hátát simogató kezemmel közelebb vonom magamhoz, hogy átöleljem. Mintha ezzel megvédhetném minden rossztól, ami a jövőben ránk vár. Ha megtehetném, minden további nélkül megtenném. Ez nem is kérdés. - Megvárjuk, míg elül ez az egész, nem?

♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szomb. Szept. 23, 2017 4:32 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Tisztában vagyok vele, hogy Domnak igaza van a démonidézéssel kapcsolatban, mégsem hagy nyugodni a gondolat, végtére is a kezünkben van minden eszköz egy démon megfékezésére, és ha nem is válik hasznunkra, hát egyszerűen megöljük. Hol itt a probléma?
- Tudom, hogy veszélyes, de nem veszélyesebb, mint üldözni. Övé az előny a nyílt terepen, fogalmunk sincs az indítékairól meg úgy bármiről vele kapcsolatban. Így viszont lenne esélyünk átvenni tőle az irányítást - magyarázom, igyekezve elvonatkoztatni a sürgető tettvágytól, és logikusan levezetni a feltevésemben rejlő lehetőségeket. Persze azon a tényen mit sem változtatnak az érvek, miszerint egyikünknek sincs fogalma a démonidézés csínjáról, ám nem hinném, hogy az irodalomnak bármelyik házban híján lennénk. Dommiel apja amúgy is olyan típus, aki mindig mindenre fel van készülve, ezt a tudást miért ne őrizné? Anyáék sem tűnnek ártatlannak ilyen szempontból, vagy ha más nem, ott van Kait és a démon szállta Wallenberg, aki hét szentség, hogy erre is megtanította a nővéremet. Na jó, Kaitlyn segítségére inkább nem támaszkodnék, már a követ illető informálódásom sem nyerte el a tetszését, és akkor még finoman fogalmaztam.
- Lehet, hogy a játék része, viszont semmi kedvem egy démon szabályai szerint ugrálni - motyogom magam elé, leginkább azért, mert Domnak sikerült megint a lényegre tapintania az önmarcangolásomat illetően. Túl jól ismer, nehéz lenne elkendőzni előtte bármit, mindenesetre igaza van, nem kéne rögtön magamban keresni a hibát, hiszen megeshet, hogy éppen erre apellál a füstlény is. Azzal szórakoznak, hogy az embereket kétségek közé taszítják, megkeresik a leggyengébb pontjaikat, azonban könnyű okosabbnak és felkészültebbnek lenni, mikor kívülről szemléljük az eseteket egy-egy vadászat során, semmint a saját bőrünkön tapasztalva.
A fiú lázas kutakodása a filctoll iránt azért mindennemű aggodalmam ellenére aprónyi mosolyt csal az arcomra.
- Az a baj, hogy belőled ki is nézem - bököm meg finoman a vállát a sajátommal.

A médiumosdit övező humorom egykettőre szerte foszlik, mire újfent sikerül megtapasztalnom a kő furcsaságait, és őszintén szólva az a gondolat sem ad nagyobb biztonságot, miszerint ez a démon mesterkedése, s nem az én elmémnek a megbomlása. Lehetséges, hogy normális esetben nem sújtana le ennyire a dolog, talán még élvezném is a kihívást, de amióta közölték velem otthon, hogy nem vagyok a vérszerinti gyerekük… az jócskán kihúzta a lábaim alól a talajt. Mintha az egész eddigi életem alatt festett vászonra fehér festéket locsoltak volna, és most nem tudhatom, hogy ki is vagyok igazán. Payne? Valaki más? A saját családomban nevelkedve is ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok?
Kétségeim örvényléséből Dommiel simítása ránt fel, és hosszú percek óta most érzem először, hogy levegőhöz jutok. Nem emelem meg a fejemet, félő, akkor abbamaradnának jóleső érintései, márpedig a jelen pillanatban úgy érzem, elvesznék nélkülük. Viszont hiába minden igyekezetem, ha a természet ereje úgy dönt, hogy közbeszól.
- Hmm… - csupán ennyivel konstatálom a kérését, miközben eltűnődötten figyelem a tetőszerkezet meggyötört vonalait. - Elég fura ősszel villámlást látni - állapítom meg, mondjuk azoknak valószínűleg semmi furcsa nincsen benne, akik még éltek az angyalok támadása előtti időkben. Nekünk, akik már ebbe a világba születtek, nehéz elképzelni az idilli képet, ahol az egész Földet emberek lakták, és viszonylagos békében éltek, fejlődtek, ahogyan azt a terrort is, amit a mindennapjaik teljes felborulása okozott a szárnyasok felbukkanásával. Egy ilyen esemény után számukra szerintem már nem okozhat semmi meglepetést. - Állítólag San Franciscot természeti katasztrófák sújtják. Anyáék eléggé komolyan vették a dolgot - magyarázom halkan, némán örvendve magamban, amiért Dom keze nem tágít a hátamról, és amiért a követ is eltünteti szem elől. Megkockáztatok egy pillantást rá, s noha mindig tökéletesnek találtam az arcát, ezúttal összevonódnak a szemöldökeim a látványára.
- Mintha halványultak volna a zúzódásaid - jegyzem meg elcsöndesedve, mert pontosabb lett volna úgy fogalmazni „szinte teljesen el is tűntek rólad”. Néhány rövidke momentumig még a vonásait vizslatom, de aztán elkergetem magamból a kételyeimet, és amennyiben nem bújtatta szabad kezét végérvényesen a zsebébe, úgy közelebb vackolva magamat hozzá, a sajátjaim közé fogom hűvös tenyerét. - Örülök, hogy itt vagy.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Szomb. Szept. 23, 2017 12:56 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

A démonoknak mindig is megvolt a maguk módja arra, hogyan is szórakoztassák önmagukat. Erre pedig a legmegfelelőbb préda mindig is az emberiség volt. Én személy szerint mindig vevő vagyok kisebb játékokra, hiszen túlságosan is unalmas lenne az élet, ha egyszerűen csak csettintésre elkaphatnánk a kiszemelt démont. Azonban tudom jól, hogy ez a démon valamiért különleges. Olyan útra vezérel minket, amelyet még nem jártunk meg. Volt nem egyszer, hogy megpróbált már velünk játszadozni egy-egy démon, de koránt sem ők vitték haza a győztes trófeát. Most jelen pillanatban még a játékszabályok is vészesen homályosak a számunkra és ez engem kiváltképpen frusztrál. Valamit tennem kell érzem, ahogy szinte forr a vérem a tehetetlenségtől. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, avagy milyen irányba kellene elindulnunk, de az egyszer biztos, hogy a tétlenség semmilyen formában nem opció.
- Még, ha tudnánk, hogy egyáltalán miképpen idézzünk meg egy démont, akkor is veszélyes lenne Alex. Lehet, hogy nem ölt meg minket legutóbb, mikor lehetősége lett volna rá, de ez nem azt jelenti, hogy nem tenné meg, ha adnánk neki egy újabbat. - Semmit nem tudunk a démonok megidézéséről. Hiszen azért vagyunk, hogy minél többet irtsunk ki a világunkból. Megidézni veszélyes lenne és meggondolatlan még akkor is, ha pontosan tudnánk, hogy mégis miképpen kellene végrehajtanunk ezt a kis akciót. Én is szeretnék tenni valamit annak érdekében, hogy mihamarabb letudjuk ezt a kis akciót, de ez nem a módja. Talán a kő valami energiát adhat le magából.. Hiszen nem egy hétköznapi kavicsról van szó. Ehhez foghatót még csak nem is láttam. Pedig elég sok mindent volt szerencsém már megtapasztalni az életem során.
- Valami oka van, hogy láttad, amit láttál. Az még nem azt jelenti, hogy valami baj lenne veled. Úgyhogy ez remélem meg sem fordult a fejedben. Lehet, hogy ez is a játék része, hogy csak az egyikünk láthatja a dolgot.. Mint egy puzzle. Meg kell fejtenünk, de ahhoz össze kell raknunk minden egyes darabját. - Az igazság, hogy bármennyire is lenne szörnyű a látvány, ami körülölelne én szüntelenül hajtanám magam, hogy minden egyes darabját megkaphassuk a kirakósnak, de a barátomat sosem sodornám ilyen mélységekbe. A lelke sokkal érzékenyebb, mint az enyém. Neki mondhatni szerető szülei voltak még akkor is, ha nem igazán a sajátjai. Míg nekem az apám csak azt véste a fejembe, hogy az érzelmek gyengeségként lebegnek körül bennünket. Mégsem tudom elereszteni az érzést, hogy belebolondulnék, ha bármi baja esne Alex-nek. Fontosabb számomra, mint bárki az életemben. De, hát ez azt hiszem normális is, hiszen együtt nőttünk fel.. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. A szeretet közöttük pedig teljesen természetes. Ahogy az elveszítése is egy testvérnek olyan lenne, mintha egész hátralevő életünkön keresztül egy tőrszúrásra ébrednénk, amelynek fantomfájdalma egész nap velünk maradna.
Látványosan kutakodni kezdek a zsebemben, hátha találok benne valamit,de pontosan tudom, hogy a legtöbb esetben az egyetlen dolog, amit szüntelen magamnál hordok azok a késeim, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor érhet minket támadás. Az pedig, hogy nem jelentenék nagy veszélyt most egyetlen egy démonra sem, nem azt jelenti, hogy nem is próbálnám meg. Azért nem hagyom magam olyan könnyedén elveszni.
- Most pont elfelejtettem.. A fenébe is.. Na, majd legközelebb határozottan kihasználom az alkalmat. - Az egyetlen, amivel maradandó jegyet tudnék rajzolni rá az valamelyik pengém és azért valljuk be, hogy a csinos pofiját nem szabad ilyenekkel elrontani. Bár lehet, hogy hasonlóan hosszú ideig maradna fenn a vonásain, de az is lehet, hogy örökre nyomot hagynának. Attól függ, hogy megcsúszna-e az ember keze és mélyebbre hatolna, mint szeretne. Mondjuk, mikor felriad és félbeszakítja a munkát. De én mégis miért rágódom azon, hogy átszabom a legjobb barátom arcát? Talán inkább nekem kezdenek elmenni otthonról.
- Papás mamást? Azt kétlem. De valamit mutatni akar vele az egyszer biztos. - Letettem a követ kettőnk közé, mert már nekem is kezdett rossz érzésem lenni vele kapcsolatban. Talán magát a követ okoltam a sötét gondolataim miatt. Az is lehet, hogy mindkettőnkre más hatással van. A fene sem tudja. Nagyon remélem, hogy hamar előtolja a képét az a nyamvadt démon, mert én esküszöm, hogy a falnak fogok rohanni. Talán pontosan az a terve, hogy őrületbe kerget bennünket ezzel az egésszel. Mert már mind a ketten épp eléggé feszültek vagyunk, hogy fogalmunk sincs mire megy ki a játék. Habár hálásak is lehetnénk, hogy végre egy démon, aki igazán kihívást jelent a számunkra, de nem szeretem ezt a kínos csendet, ami körülölel minket, mert nem hajlandó tisztázni, hogy mik is a tervei.
Talán még sosem láttam ennyire kifordulna magából Alex-et, mintha nem lenne önmaga. De megértem, mert engem is irritálna, ha olyan dolgokat látnék, amiket senki más nem képes. Ha pedig csak ő képes, akkor ő rakhatja össze a darabkákat, de én nem fogom egy percig sem erőltetni a helyzetet. Ha nem akarja folytatni, nem fogja. Ilyen egyszerű. Előbb vagy utóbb elő fog bukni az árnyékok közül a démon. Még az is lehet addig kétszer beleőrülök a várakozásba, de nem fogom olyasmire késztetni, amit nem akar.
A kezem finoman a hátára simul és gyengéden simogatni kezdem a hátát ezzel is próbálom őt megnyugtatni. Közben pedig odakint úgy tűnik, mintha egy újabb világvége csapna le és még hálásak lehetünk annak, hogy a templom falai úgy-ahogy képesek összetartani magukat. - Hát a biztonság kedvéért azért próbáld meg kerülni, mert nem úgy szeretném feldobni a talpam, hogy rám szakad egy épület. - Az időjárásra való tekintettel egy darabig még nem fogunk szerintem visszaindulni. Legalábbis én úgy vagyok vele, hogy jobb idebent, mint odakint a villámokkal táncolni. - Ezt elteszem azért. - Közlöm vele, majd mélyen a zsebembe mélyesztem a szabad kezemmel a fekete követ, de a kezemet egy pillanatra sem emeltem fel a hátáról.
♥️

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Pént. Szept. 22, 2017 9:09 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 677 • Credit:

Feszülten szívom magamba az elhagyatott, romos templom hűvös levegőjét, amely kellemetlen facsarást hagy maga után az orromban, de nem azt a fajtát, ami után kedve támadna az embernek egy öblöset tüsszenteni, hanem amelyik apró kis tűk módjára szurkálja végig a nyálkahártyát. A fájdalom kellemetlen, azonban segít koncentrálni, és meggátolni azt, hogy elvesszek a kérdőjelek végeláthatatlan tengerében.
Ha őszinte szeretnék lenni a társamhoz, szerintem minden démon élvezi az emberekkel való játszadozást, főleg azok a példányok, akik már untig megelégelték az örökkévaló életüket. Mégsem kötöm az orrára a meglátásomat, mert ezzel nem jutnánk előrébb, csupán a felesleges köröket rónánk egy, az információink hiányában megérthetetlen helyzet körött. Ellenben tettre kész ötlete bennem is fellobbantja a cselekvés iránti vágyat. Kettőnk közül általában én vagyok a megfontoltabb, a szabálykövetőbb, ám ha démonokról van szó, tudom, hogy mi alkotjuk a legjobb csapatot ellenük, mindegy, hogy mekkora a kockázat. Persze belátom, hogy a jelenlegi meggondolatlan lelkesedésem mögött ott búvik a befogadó szüleim elleni lázadás is…
- Akár meg is idézhetnénk… - vetem fel az ötletet némi tartózkodással, ugyanis az effajta rituálékról még nem hallottam, hogy valaha jól sültek volna el. - A kő segítségével, és ha csapdát állítunk neki, még csak nem is árthat nekünk - próbálom alátámasztani tervemet a józanság biztosítékaival, de valahogy még ezek mellett is óriási felelőtlenségnek hangzik az egész. Arról nem is beszélve, hogy tudtommal egyikünk sem ért a boszorkánykodáshoz, már ha lehet ezt így nevezni.
- Igazad van, ennek sincsen sok értelme - újabb sóhaj puhatolózik elő az ajkaim mögül, ahogy rádöbbenek, az egyetlen szalmaszál is kezd szertefoszlani, amelynek segítségével megkapaszkodhattam eddig valamiféle gyenge magyarázatban a történtekre. Nem marad más hátra, minthogy újfent megpróbálkozzak azzal, amiről fogalmam sincs, korábban hogyan csináltam.
Máskülönben jól esnek Dommiel szavai, biztonságérzettel és bizakodással töltenek el, sőt, talán még enyhén fel is engedek, bár hogy a humora nyomán valóban kiül-e mosoly az ábrázatomra, azt nem tudnám megmondani.
- Azt hittem azt fogod mondani, hogy az egyetlen veszély, ami fenyeget, az te vagy és egy filctoll, amivel tele fogod firkálni az arcomat, amíg médiumosat játszom - felelem megjátszott lazasággal, amit talán a hangomba sikerül belecsempésznem, de hogy az izmaim teljesen meg vannak feszülve, az egészen biztos. Nagy nehezen azért ráveszem magamat a procedúrára, ám a végén cseppet sem kerülünk közelebb a megoldáshoz, ami azt illeti, helyette úgy érzem, mintha még inkább elvesznénk ebben a megfejthetetlen örvénylésben.
- Mégis miféle oka? - kérdezem a feszültség és az aggodalom szerelemgyermekeként fogant hangon, miközben az ujjaimat kezdem tördelni idegességemben. Rá sem tudok nézni Domra, óhatatlanul törekszik fel bennem újra és újra a gondolat, hogy nem a kővel, hanem velem van valami nagy baj. Némileg azért higgadásra bírnak társam újabb felvetései, kezdem meglátni bennük a logikát.  - Talán… De mit vár tőlünk? Hogy papás mamást játszunk a kedvéért? - vonom össze a szemöldökeimet, bár ha így is van, abban nem téved a démon, hogy Dom egészen közel áll hozzám.  Persze ezt még a gondolatok szintjén is kínos bevallani, mert gyerekkori barátokként szinte olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, arról nem is beszélve, hogy őt száz százalékig a nők érdeklik. Az Istenre, nagyon elkalandoztam.
- Átkozott démon - morgolódok elcsöndesedve, miközben előre görnyedve, a térdeimen könyöklő kezeimmel kusza tincseim közé túrok, homlokomat pedig a tenyereim alján támasztom meg. Alig, hogy vehetnék egy mély, feszültséggel teli levegőt, egy kékesfehér villanás tölti meg a templom elsötétedett valóját, amit aztán hangzatos mennydörgés kísér. Egy apró rezzenésen kívül nem tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget, csakhogy pillanatokon belül a fémek eltorzult, fülsértő csikorgása hallatszik fel, feltehetőleg méretes kövek is potyognak a földre odakint a puffanásokból ítélve, majd az egész koncert egy óriási robbanással ér véget, amelynek hulláma megrezgeti a templom, az idő által kikezdett falait.
Ijedten kapom fel a fejemet, arra várva, melyik momentumban zuhan ránk az egész kóceráj, azonban a vakolat és néhány kisebb kődarab lepotyogásán kívül nem történik egyéb. Legalábbis az épülettel, viszont az ablakokon és egyéb réseken törmelékekkel elegyedett füst kezd beszivárogni.
- Remélem ez nem Isten haragja volt, amiért a templomban átkozódtam… - sutyorgom elhalkulva, s mintha a sors igazolni akarná a szavaimat, újabb villámcsapások tűnnek fel, és mennydörgések durrannak a közelünkben.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Szer. Szept. 20, 2017 3:49 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Sosem gondolok arra, hogy ki az, aki aggódik miattam és ki az, aki nem. Ha ezen őrlődnék, akkor úgy érezném, hogy egy teher van a vállamon. Mert meg kell felelnem nekik abban, hogy mindig épségben hazajutok. Még akkor is, ha ezt elég nehéz kivitelezni már csak arra való tekintettel, hogy szinte szüntelenül veszélybe sodorjuk magunkat. De ez a mi életünk. Azért vagyunk, hogy megtisztítsuk a világot a démonoktól, akik nem idevalóak mégis úgy tekintenek a mi világunkra, mintha ők teremtették volna. De manapság már nem lehet tudni, hogy kiben mi bújik meg. Mindenki, mintha álcát öltött volna annak érdekében, hogy megóvja magát. A túlélés nagy úr. Főleg egy olyan világban, amiben ma is élünk.
- Lehet, hogy van rá oka, de jelen pillanatban nem tudom, hogy mi lehet. Talán ő is annyira szeret szórakozni az emberekkel, mint mi a démonokkal? - Meglehet, hogy van valami hátsó szándéka, de nem tudom mégis mire akar kilyukadni. Persze talán a játéknak pontosan ez a lényege, hogy ne lássuk át teljesen a szabályokat. A probléma csak az, hogyha őszinte akarok lenni, akkor még a játékteret sem látom át igazán. Ez pedig roppantul zavar. Ha tényleg valami játékot űz velünk, akkor szeretnénk mihamarabb a végére érni, hogy mégis mi lehet ez az egész. Talán valamit ki tudnék facsarni apámból, ha nem lenne olyan agresszív, amiért hagytam ellátni a bajomat.
- Valahogy elő kell csalogatnunk, mert nincs kedvem ezen őrlődni, miközben csak annyit tehetünk, hogy várunk. - Talán szeretné visszakapni a követ. Vagy ezzel akar jelezni nekünk valamit. De, ha ez a kő a pokolból származna.. Akkor oda azért nem szívesen mennék le, mint találkahely. Valamit viszont jelentenie kell, ha tényleg szándékos mindez. Én pedig bármit hajlandó vagyok megtenni, ami nem az, hogy ülünk és várunk a csodára.
- Szóval már démoni energiákat szívunk? Érdekes lenne. De akkor szerintem éreztünk volna valami minimális változást. Vagy észrevettek volna valamit rajtunk.. - Nem hiszem, hogyha valami démoni behatás alatt lettünk volna azt nem vették volna észre. Főleg az apám. Elég keménykezű ilyen esetekben, amit az is bizonyít, hogy még fel sem épültem, de már azt mondta, hogy edzenem kell, mert el fogok tunyulni. Neki pedig nemet mondani olyan, mintha a halállal ráznál kezet. Mert jobb is lenne akkor, hogy halott lennél.
- Csak emlékeztesd magad arra, hogy bármi is történjék én itt vagyok melletted. Hogy igazából nem ott vagy, amit látsz, hanem itt mellettem, ahol az egyetlen veszély, ami fenyeget, hogy annyi év után most adja meg magát a templomnak az egész szerkezete. - Próbáltam humorosra venni a figurát, mert tényleg nem tudom, hogy látni fog-e valamit vagy az egész csak egyfajta képzelgés volt. Aztán csak némán figyeltem és hagytam, hogy megpróbálja még egyszer. Az egész teste hirtelen feszül meg és nem tart az egész pár másodpercnél tovább, mígnem újra felém fordul és leteszi közénk a követ.
Zavartan méregetem a követ majd pedig a kezembe veszem és forgatni kezdem. Semmit nem érzek rajta. Ugyanaz a kő. Ő mégis képes látni belőle valamit. - Nem tudom, hogy mi ez, vagy hogy csinálod. Azt sem, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz, na meg ehhez a kőhöz, de valamit látsz Alex. Ennek pedig oka kell legyen. - Egy pokolban született gyermek? Vagy csak félig? Az apám, mintha említést tett volna arról, hogy vannak olyan halandók, akik démonokkal bújnak ágyba és ennek gyümölcséül megszületik valami, ami egyszerre rendkívül sötét, de ugyanakkor emberi is. - Lehet, hogy a démonnak van egy gyereke? Erre akarna utalni? Mert hát a pokol ahonnét ő származik az otthona. A gyerek meg akkor az övé? - Nem tudom, hogy ezzel miért kerülnék közelebb hozzá, vagy miféle üzenet akart ez lenni egyáltalán. Azt pedig honnan tudhatta, hogy Alex látni fogja ezeket a dolgokat? Vagy ő akarja mindezt a fejébe ültetni? Nem tudom mi ez, de egyre inkább kezd irritálni ez a démon.

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szomb. Szept. 16, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 594 • Credit:

Kedvem lenne felhorkanni a megjegyzésén, mindenesetre ajkaim halovány, apró rezdülésénél többet nem engedek kiülni az arcomra. Még, hogy ne aggódjak miatta… Olyan ez, mintha arra kérne, egyenesen levegőt se vegyek, hiszen éppen olyan lenne nem venni tudomást róla, mint vállat vonni az élethez elengedhetetlen szükségleteimre. Ettől függetlenül nem kezdek magasröptű monológokba és okításokba arról, ő is igazságtalannak vélné, ha ilyesmire utasítanám, inkább a vállára simítom a hozzá közelebb eső kezemet, és finoman az ujjaim alá gyűröm a felsőjét. Nincsen szükség szavakra, amikor a legapróbb pillantásokból és érintésekből is megértjük egymást.
- A démonoknál soha sem lehet valami annyira egyszerű, mint egy véletlen - húzom vissza a kezemet, mikor már a kő eredetére igyekszünk rájönni. - Főleg úgy, hogy egy hete szórakozott velünk - szerettem volna azt gondolni, hogy mi vagyunk igazából körültekintőek, és azért húzódott eddig, mert nehéz volt a nyomára bukkanni, ám egyre inkább az a véleményem, hogy csak pofátlanul játszadozott velünk. Persze felvetődik a kérdés, hogy miért? Ennyire nem unatkozhat egyetlen pokoli lény sem.
- Azt hiszem, erre legfeljebb akkor fogunk rájönni, ha újra előeszi a fene - sóhajtok fel csöndesen, az egész napja a gyomromat sújtó érzet pedig újfent nehezül a hasamban. Mire odáig jutunk, hogy rádöbbenjek; Dommiel semmit nem tapasztalt a kő erejéből, addigra már olyan, mintha mázsás súlyokat cipelnék magamban, és ez minden, csupán kellemes nem.
- Nem pontosan így gondoltam - nyelek egy aprót, mert az ő előadásában úgy hangzik az egész, mintha rajta szerettem volna kísérletezni. - Az jutott eszembe, hogy talán azért nem hatott másra, mert mi ketten voltunk csak ott, lehet, hogy beszippantottunk valamennyit a démon füstjéből. Fogalmam sincs - tekintek magam elé némi bűnbánattal. Egészen könnyen el tudnék most merülni az önmarcangolás színpompás és változatos vidékein, azonban Domnak hála erre nem marad időm. Érdeklődően fordítom rá a pillantásomat, majd néhány rövidke momentumig elcsámcsogok magamban a feltevésein.
- Mondasz valamit. De… hogyan engedjem le magamban a falakat? Mert hát tényleg nem volt egy felemelő tapasztalás - morfondírozok, kétkedve figyelve az ujjai között felém nyújtott követ. Legszívesebben egyszerűen rá simítanám a tenyeremet, és nem ereszteném el a kezét, hátha meríthetnék a kiapadhatatlannak tűnő magabiztosságából. - Rendben van, megpróbálom újra - határozok végül, és a kőért nyúlok. Ujjaim a különös ásvány köré fonódnak, belesimulva közben vadásztársam tenyerébe, akinek biztatása okán még néhány pillanatig elidőznek a bőrének melegében. Tudom, hogy kitart mellettem, elvégre amióta az eszemet tudom, mindig ott voltunk egymásnak, mégis éppen ezért félek annyira, ezúttal az ismeretlen kikezdi a közöttünk húzódó köteléket. Kaitlyn dühét és elhatárolódását is nehezen viselem, Dommiel elfordulásába viszont biztosan belepusztulnék.
- Tudom - biccentek az aggodalmaim ellenére, majd elemelem tőle a követ, és a két kezem közé fogom. Még vetek egy utolsó pillantást Dom különleges, felemás színű szemeire, aztán behunyom a sajátjaimat, és igyekszem minden koncentrációmat a tárgyra összpontosítani.
Hosszú másodpercekig nem történik semmi, de aztán hirtelen elfog az a gyomor lifteztető érzet, és magával ragad a sötétség. Csupán egy villanás az egész, és még csak nem is a Pokol ölt formát előttem. Helyette egy vastag takaróba bugyolált, keservesen síró kisbaba, akit nőies formájú kezek helyeznek egy kosárba... S itt vége is szakad a látomásnak. A szemeim felpattannak, és ha eddig értetlennek is találtam magamat, most egyenesen össze vagyok zavarodva. Homlokomat ráncolva fordítom lélektükreimet a barátomra, majd kimérten leteszem magunk közé a követ, ugyanis azt hiszem az lesz a legjobb, ha nem tapicskolom többet.
- Nem értem… most meg egy csecsemőt láttam. Van ennek bármi értelme? - nagyot nyelve fonom egymásba a karjaimat a mellkasom előtt, és az elveszettség őszinte érzetével ölelkezve tekintek magam elé. - Talán agylágyulást kaptam.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Szomb. Szept. 16, 2017 12:06 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Sosem szerettem gyengének tűnni, mert nem is voltam az. Túl sokszor álltam én pár talpra egy keményebb ütés után, hogy azt mondhassa rám valaki, hogy gyenge lennék. Még akkor sem, ha bizonyos pillanatokban pont ez jellemezne. Mert most nem vagyok teljesen ép sem igazából. Szóval, ha jönne egy démon esetleg, ami úgy gondolná, hogy most lenne a legjobb alkalom egy kis bunyóhoz, akkor valószínűleg azt a harcot könnyedén elveszítenénk. Bár nem mondanám, hogy nem harcolnék az utolsó lélegzetvételemig. Mert a feladás nem szerepel az életemben. Még akkor sem, amikor az ember elég ramaty állapotban van. Amíg valaki eszméleténél van addig képes harcolni és pont. Lehet, hogy nem akkora erővel és precizitással, de ha valaki elszánja magát, akkor mindenre képes lehet. Leginkább csak mi önmagunk foghatjuk vissza a bennünk rejlő erő nagyságát.
- Miattam egy percig se aggódj. - Az nem számít, hogy velem mi lesz. Egy fontos, hogy ne rángassam bele semmibe, ami miatt elveszítheti az életét. Alex a legjobb barátom, a vadászpartnerem. Nem tudom, miképpen tudnék újra emberek szemébe nézni, ha egyszer olyasmibe rángatnám bele, ahonnét nem térne vissza élve. Az egyszer biztos, hogy soha nem bocsájtanám meg magamnak. Előbb áldoznám fel magamat, minthogy hagyjam bármi baja essen.
- Nem hiszem, de valami oka csak volt arra, hogy magával hozza. Vagy lehetett igazából véletlen is. De ki tudja. - Nem tudom, hogy mégis miért hozhatta magával, vagy tulajdonképpen mi is ez. Az egyszer biztos, hogy egész eddigi életemben még csak hozzá foghatót sem volt lehetőségem a kezeim között tartani. - De mi lenne az üzenet? Hogy tényleg van nekik kabalakövük? Vagy ez csak egy jel arra, hogy még találkozunk és akkor visszakérik? Ugyanakkor tényleg lehetne az egész puszta véletlen. - Bár nem tudom, hogy hagyna valaki csak úgy maga után egy ilyen kődarabot, bár előfordulhat. Hiszen minden olyan gyorsan történt, hogy mi egy szempillantás alatt kerültünk a padlóra. Anélkül, hogy igazán felfoghattuk volna, hogy mégis mi történt. Úgyhogy talán ez mindkét irányba érvényes volt.
Összezavarodottan figyelem őt, amikor azt mondja, hogy elmúlt a hatása. Mégis milyen hatása volt? Inkább nem kérdezek egyszerűen csak hagyom, hogy elmondja a dolgot és figyelmesen végighallgatom.
- Szóval, mikor megfogtad a poklot láttad, de ezt senki más, nem ezért a kezembe nyomtad, hátha nekem összejön valami. - Nem nehezteltem rá a dolog miatt, mert egy részem mindig is kíváncsi volt arra, hogy mit tartanak élőhelyüknek a szörnyetegek. Így már kicsit lelombozott, hogy nem láthatom, mert bármennyire is szorítottam össze a kezem körülötte egyszerűen semmi nem történt. - Már nem azért, de gondolom nem szívesen látnád újra a poklot gondolom. Akkor pedig mikor megfogtad még gyenge voltál szóval nem volt ellenállás.. Mit gondolsz megpróbálod megint? Akkor pedig pontot tehetünk a végére, hogy az agyrázkódásod miatt volt-e vagy sem. - Nem vonom kétségbe, hogy tényleg látta maga előtt a poklot, de ha ki kell deríteni a valóságalapját, akkor szépen ki kell húzni minden lehetőséget a listáról. Ezt pedig kezdjük azzal, hogy felidézi magában a látottakat.
Kinyújtom felé a kezemet, amiben ott pihen a kődarab, ha akarja pedig el is veheti a kezemből. Lehet, hogy ténylegesen átmeneti volt a hatása, vagy az agyrázkódás miatt van, de csak ő tudja igazán kideríteni és meggyőzni önmagát arról, hogy nem őrült meg. - Én mindig melletted állok tudod jól. - Nyomatékosítom, hogy nem azért akarom, hogy megpróbálja, mert nem hinnék neki.

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Pént. Szept. 15, 2017 11:31 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 496 • Credit:

Kérdése nem lep meg különösképpen, még ha előrelátóan nem is faggatózok az állapotáról, akkor is minden lehetőséget megragad arra, hogy bizonyítsa; az égvilágon semmi baja. És ez így van rendjén, amíg van ereje jó szokás szerint elkendőzni a valóságot, és félvállról nekem lökött szavaival tompítani az igazság élén, addig tényleg tudhatom, hogy a körülményekhez képest minden rendben van vele.
- Azt te is tudod - felelem nyugodtan, igyekezve elhessegetni gyomromból a kellemetlen feszülést, és a torkomban növekedő gombócot. Többnyire nem szoktam jeleskedni az érzelmeim megregulázásában, abban viszont, hogy a külvilág számára ne mutassak belőlük sokat, egészen profinak tudhatom magamat. Szeretek erre erényként gondolni, ám időről időre elővájja magát a gondolat a koponyám mélyéről, miszerint semmi tanult és ravasz nincsen ebben, pusztán csak nem tudom, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen. Anélkül pedig elég nehéz megválogatni a reakcióimat és a tetteimet, maradnak hát a semmitmondó arckifejezések, s a mélyre temetett érzések.
- A démonoknak van kabalakövük? - kétkedően vonom össze a szemöldökeimet, mert ilyesmiről nem igazán hallottam a tanulmányaink során, persze vadász létünkre még temérdek dologról nem tudhatunk. Mindenesetre a kabalakő kifejezésről rögtön valami idétlen kabalaállat ugrik a lelki szemeim elé, s ennek fényében elég nehéz komolyan vennem Dom kijelentését. Akkor azonban ott a kérdés, hogy mégis mi a fene ez? Ha mágikus tárgy lenne, arra valószínűleg rájöttek volna már anyáék és a közelébe sem engednének, mondjuk nem is igazán kértem engedélyt az elhozatalára… - Talán egy üzenetet akart átadni nekünk ezzel, máskülönben miért hagyta volna hátra? - egyszerűen csak találgatok, miközben azt figyelem, hogyan forgatja fegyverhez szokott ujjai között a követ, s természetesen lélegzet visszafojtva várom, mikor fejti ki rajta is a hatását.
- Ebben igazad van - zárom rövidre én is Kaitlyn dolgait, mialatt az előttünk elterülő, szedett-vedett csarnokra vezetem a pillantásomat. Hűvös ujjaimat egymásba fonom némi melegséget remélve, alkarjaimat pedig a térdeimre pihentetem támaszték gyanánt. Néhány jelentéktelen momentumra egészen elmélyedek belső világomban, ám még időben kapcsolok, és fordulok vissza Domhoz a fejlemények reményében. Csakhogy azok elmaradnak.
- Semmit…? - kérdezek vissza tartózkodóan, érezve, hogy a hidegtől kivilágosodott arcom tovább fehéredik, hiába kezdek azonnal önmagam győzködésébe arról, hogy valószínűleg elmúlt a kő hatása, hiszen az első alkalom óta én sem tapasztaltam semmi különöset. Rendkívüli módon igyekszem, de a rettenet éket ver a bensőmben, s ezúttal az ábrázatomról sem tudom száműzni az általa formált vonásokat. - Bizonyára… bizonyára elmúlt a hatása - köszörülöm meg a torkomat, ismét magam elé meredve. Számat vékonyka vonallá szorítom össze, és ide-oda cikázó tekintettel próbálom összerakni a fejemben a képet. - Nem értem. Amikor először megérintettem... - alsó ajkamat beharapva keresem fel újfent Dommiel tekintetét, vívódva, vajon megéri-e elé tárnom az igazságot, és megkockáztatni, hogy ő is valami dilinyósnak vagy csodabogárnak nézzen? - Nem is tudom, mintha látomásom lett volna a Pokolról. Persze gőzöm sincs, hogy néz ki - vonogatom a vállaimat védekezően, úgy határozva, hogy a hozzám legközelebb állót megilleti a valóság ismerete.
- Lehet, hogy csak az agyrázkódás, azóta semmit nem tapasztaltam, és más sem - sóhajtok fel gondterhelten.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Pént. Szept. 15, 2017 9:52 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & alexander
whatever is this i'm here for you

Megtanultam már együtt élni a fájdalommal. Azt is mondhatnánk, hogy akkor érzem magam kellemetlenül, amikor legalább egy porcikám nem akar legalább leszakadni. Az apám úgy nevelt, hogy a fájdalom az élet része és meg kell tanulnunk túllépni rajta különben semmi nem lehet belőlünk. Ha megadjuk magunkat a fájdalomnak azzal el is buktunk, mert a fájdalom nem múlik el. Soha. Belemar a húsodba és úgy ragaszkodik hozzád, hogy szinte minden egyes porcikádat felemészti majd. Te pedig vagy megszoksz, vagy pedig megszöksz. Választási lehetőségekben különösebben nem úszkálunk.
Könnyedén suhantam be a rozoga ajtón, mintha kihívást sem jelentett volna beljebb tuszkolni. Azért bevallom, hogy egy kisebb fájdalom végighasított a testemen, de ez már mindössze csak annyit jelent, hogy életben vagyok.
- Miért ne tudtam volna eljönni? - Meglepettnek tűntem, de pontosan tudtam, hogy mégis mire gondol. Elég csúnyán alakult a dolog azzal a démonnal, de az tényleg rejtély, hogy mégis miért hagyott minket életben. Talán Ő maga is annyira élvezi a hajszát, mint mi. Persze a végén remélem mi kerülünk ki győztesként, mert ebben az a lényeg, hogy ki nevet a végén. Én pedig sosem szerettem veszíteni. Nem most akarom elkezdeni. Egy nyamvadt démon nem fog túljárni az eszünkön. Még akkor sem, ha most úgy tűnik, hogy sikerült neki. Még mindig itt vagyunk, úgyhogy visszavághatunk.
- Egy démonnak a kabalaköve? - Ahogy a kezembe veszi úgy kezdek el vele játszadozni és figyelni, hogy mégis mi lehet ez, vagy honnan származik. Sötét és, mintha egyszerre akarná megfagyasztani a tenyeremet és megégetni. Furcsa egy anyaga van, de ha tényleg a démonhoz tartozik, akkor nem igazán lehet más. Ergo valószínűleg nem ebből a világból származik.
- El tudom képzelni. - Nem csodálkozom azon, hogy védeni próbálja Alex-et. Ki tudja, hogy ténylegesen mi is ez a kő, ha tényleg a démonhoz tartozik sok jó nem származhat belőle. Talán nem is kellene annyit fogdosni, de azért nem az a típus vagyok, akit egy kis kő halálra rémítene. - Sose lehet tudni, hogy mikor mi a baja egy nőnek. - Valószínűleg van benne igazság, amit mond, de néha a nők érzelmei vonalon olyan hullámvasút pályát képesek felfesteni, hogy azt épelméjű ember képtelen követni.
- Azon kívül, hogy úgy néz ki, mintha minden sötétséget magába szippantott volna nem igazán, miért? Kellett volna? - Valami lehet mögötte, ha így kérdezett rá, mert gondolom, ha lenne vele valami furcsa, akkor nem fogta volna olyan nyugodtan a kezében. Na, meg persze nem nyomta volna bele a markomba. Mert akkor tuti már elzárták volna valahová, hogy hozzá se férhessünk.  

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Pént. Szept. 15, 2017 8:58 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Alexander
Hell sent us the most evil disease and we humans called it love
Zene: Who we are • szószám: 408 • Credit:

Kellemetlen didergés fut át rajtam, ahogy felocsúdok a gondolataim közül. A templom ablakán bekúszó fény jócskán eltompult, mióta itt ülök, és igaz, hogy még nem esteledett be, de néhány fokot biztosan hűlt a levegő. Érzem minden légvétellel az orrjárataimat végigkarcoló hűvöset, éppúgy a követ szorongató ujjaim dermedtségét. Jól tudom, hogy nem várhatok itt egész éjjel, még akkor sem, ha jelenleg a fagyhalálnak is jobban örvendenék, mint az otthoniak társaságának. Egyelőre azért nem érzem sürgetőnek a távozást, és ahogy korábbi sivalkodását idézve ismét megnyikordul a templom ajtaja, tudom, hogy egykét óráig még nem is lesz aktuális a hazamenetelem.
Csendben figyelem Dommiel egyelőre homályba burkolózó alakját, amint magabiztos léptekkel kerülgeti a jól ismert törmelékeket. A járását tekintve nem úgy néz ki, mint aki napokkal korábban súlyos sérüléseket szenvedett, de ez a tény valahogy nem tud megnyugtatni. Ismerem őt, mint a tenyeremet, ha épp a halálán vergődne, sem mutatná ki a gyengeségét, inkább a végzetének a képébe röhögne, és úgy menne el, ahogyan élt. Magabiztosan és büszkén.
Velem sincs valami rendjén, hogy ilyen ostobaságokon töprengek, mindenesetre a jutalmamat megkapom a gyomrom apróra zsugorodásának képében. El sem akarok képzelni egy világot nélküle…
- Én csak remélni mertem, hogy el tudsz jönni - tekintek rá, miután letelepedett mellém. Az arcát az enyémhez hasonlóan jó néhány halványuló sérülés borítja, és biztosra veszem, hogy a teste sem lehet szebb állapotban. Még most is olyan valótlannak tűnik az egész. Fogalmam sincs, hogyan úszhattuk meg „ennyivel”, hiszen közel egy hete vadásztunk a démonra, ő meg ahelyett, hogy végleg pontot helyezett volna az eset végére, inkább elegánsan felszívódott.
- Ez? - pillantok vissza a kőre kissé meglepetten, ugyanis már majdnem megfeledkeztem a jelenlétéről. - Anyáék találták a helyszínen, szerintem a démontól származik. Tessék - a kelleténél talán sietősebben nyomom a kezébe, de most, hogy felhívta rá a figyelmemet, majd’ megesz a kíváncsiság. Tudni akarom, hogy ő is azt látja-e, mint amit én tapasztaltam az eszméletveszésemből történő felébredésem után. - Kait szerint nem kéne ezzel szórakoznunk. És ezzel finoman fogalmaztam, látnod kellett volna, jóformán toporzékolt - forgatom meg a szemeimet, mint egy tiszteletbeli kistestvér, akinél most telt be a pohár az idősebbek hatalmaskodása miatt. - Mondjuk szerintem csak Wallenberg lelépése nyomja a szívét - mosolyodok el szelíden. Nyíltan nem merném ezzel ugratni a nővéremet, de egyébként a vak is látja, mennyire mániákussá vált a vadászok new yorki vezetője iránt.
- Na? Észrevettél rajta valami furcsát? - hajolok közelebb Domhoz, újfent érdeklődéssel telve vizslatva a kavicsot, és persze az ábrázatát.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Katolikus templom
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: