260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
121
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 14, 2019 3:54 pm
Következő oldal


And all at once, summer collapsed into fall.
– Oscar Wilde • to Vlad  • Credit:
Lépek és lépek, és csak a szerencsén múlik, hogy mindig jó szögben ér a cipőm talpa a járda köveihez; szinte önkéntelenül mozognak a végtagjaim, célirányos sétálás helyett pedig egyedül a lendület visz előre. Ha lefelé nézek, nagyrészt kellemes és megnyugtató sötétséget látok és apró, csillogó kis pöttyöket, aztán valahogy mindig a látóterembe kúszik egy a narancssárga, szétterülő és erősödő fények közül. Eltűnik, amint átsétálok rajta, de aztán jön a következő és az azutáni folt; mind narancssárga és egyáltalán nem túl bizalomgerjesztő, de az alternatíva sem tetszik túlságosan, mert tudom, hogy teljes sötétségben szinte azonnal véget érne az éjszakám. Elnyelne, mintha egyetlen megtett méterem sem számítana, és akkor sohasem tudnám meg, mi vár rám a lámpák által kijelölt út végén.
Valószínűleg semmi. Semmi vagy ugyanaz; világos és véges fénypacák a sötétség tengerében, az élet pedig ebből áll, ebből a semmiből, ebből a borzasztó, állandó és végtelen ismétlődésből. Nem emlékszem, hogyan tudok kiszállni és senki sincs, akit megkérdezhetnék.
Abban az egyben persze mindig is biztos voltam, hogy az apám előbb vagy utóbb, de ígéretéhez híven ismét fel fog bukkanni, az időzítése azonban újabb hatalmas, kijózanító pofonnak tűnik az élettől. Ma képtelen lennék bármihez hozzáfogni, és jó eséllyel holnap is hasonlóan érzem majd magam, és ha még egy és még egy újabb nap eltűnik és felkel New York legmagasabb épületei mögött, akkor sem lesz több értelme ennek az örökké tartó semminek; a lélegzetvételeimnek és a lépteimnek a hideg kőlapokon.
Éles fogakat villant felém, és én még ekkor is teljesen hasznavehetetlen vagyok. Egyszer valaki azt mondta, hogy a város pontosan ilyen; egy hatalmas, széles állkapocs ezernyi szúrós foggal, mi pedig apró ragadozókként csattogtatjuk közöttük a sajátjainkat, míg össze nem zárul a fejünk felett ez az egész. Sejtettem, hogy igaza lehet, de csak most tudatosul bennem igazán: utolért a végzetem.
Természetesen az is lehet, hogy az alkohol az és a szokásos, kontrollálhatatlan én keveredett össze már megint az ürességgel, és talán az sem segít, hogy messze kerültem a pad alatt csillogó, kristályos kis darabkáktól.
Azt persze még ebben az állapotban is biztosra vehetem, hogy a megjelenéséhez semmi köze az irántam való érdeklődésnek, a kérdésére azonban szavak helyett zavart fejrázással válaszolok. Fogalmam sincs, mit akar, de én biztos nem tudok rajta segíteni – hogy tudnék, ha még magamon sem sikerül.
Elkap, mielőtt rendesen tiltakozhatnék, és többé nem ott vagyunk, ahol eddig.
Hamar előre dőlök és hányni kezdek, ő azonban olyan gyorsan lép hátra tőlem, hogy esélyem sincs eltalálni a sugárral; na nem mintha szándékosan próbálkoztam volna, és ha őszinte akarok lenni, kishíján én is a saját magam okozta undorító tócsa közepén kötök ki. Nincs mibe megkapaszkodnom, így erőtlenül esek térdre alig néhány centivel arrébb, de szerencsére nem kívánkozik felfelé semmi egyéb az elmúlt fél nap alatt elfogyasztott italokon kívül. Valószínűleg nagyon régen ehettem akármit is, és ennek köszönhető a kellemes állaga. Na meg a teleportálás. Már ha teleportáltunk, és nem csak kiesett egy részlet az éjszakámból, ugyanis az sem lenne páratlan eset…
Vlad a fotelba ültet, és én hagyom magam. Ideiglenesen ugyan, de feladom az ellene folytatott harcot; nincs sok értelme tiltakoznom, mikor ilyen homályos a látásom és gyors a szívverésem, a lábaimat pedig újra érezni kezdem, mert reszketve állok meg rajtuk. Ez nem az én napom. A kép persze előbb-utóbb tisztulni kezd előttem, és mikor óvatosan oldalra fordítom a fejemet, az azóta villámgyors tempóban takarító impen is megakad végre a tekintetem. Majdnem újra beleszédülök a szürreális látványba, na meg a hányás gondolatába, mert a tünedező mestermű élénken felidézi bennem az érzését, és lassan megint mindennél jobban vágyom a kinti sötétségre.
– Nem – szólalok meg halkan, a szemeim azonban egészen addig tapadnak a szolga hátára, míg az el nem indul az ajtó felé, s ezután is sokáig nézem még a tisztára mosott padlót. – Tudom, hogy valami mást szeretnél – engedem először vissza a fejem lassan, majd egy fokkal bátrabban ugyan, de teljesen üres tekintettel emelem felé. – Ugyan már. Mondd el. Legyünk túl rajta.
Nem létezik a valóságnak olyan verziója, amiben az apám anélkül akar beszélgetni velem, hogy különösebb oka lenne rá. Olyan sem, amiben egyáltalán érdeklem őt, és talán az lenne a legjobb, ha soha többé nem próbálnám meg senkiről az ellenkezőjét feltételezni.
– Én voltam az – válaszolok meg egyet a kérdései közül rövid gondolkodás után. Én voltam az, én törtem össze a saját szívemet. Hibáztam, és nem tudom jóvá tenni; nincs is értelme olyan dolgok megjavításával foglalkoznom, amik előbb-utóbb elkerülhetetlenül elromlanak. Az elejétől fogva tudtam, hogy nincs jövőnk, és mégis elhitettem magammal, hogy meg fogja érni ez az egész, ennyi szenvedés néhány szép másodpercért.
– Túl leszek rajta – teszem hozzá halkan, és mintha magamat biztatnám, bólintok párszor megerősítésképp. Ma sem tudunk meghalni. Mi a legrosszabb, ami történhet? – Nincs szükségem segítségre.
A pokolkutya szintén olyasvalami, ami eddig elkerülte a figyelmemet, és aminek a látványa most a meglepetés erejével csap le rám, amint a széken terpeszkedő Vlad lábához dörgöli magát. Túlságosan közel van és túlságosan valódi, és én sajnos látom őt. Itt minden arra emlékeztet, hogy egyik oldalhoz sem tartozom igazán.
Így, hogy túljutottam a mélyponton és a hányinger is elmúlt, legalább egy fokkal jobban érzem magam; fáradtnak és érzéketlennek, ez a tompaság azonban más, mint ami a sötétben botorkálva telepedett rám. Ez most valódi: lüktető és állandó az eddigi éles szúrások helyett. Észre sem vettem, hogy az állatot szemlélve a fotel karfájába mélyednek az ujjaim, az előbbi realizáció hatására azonban normális értékre lassul a szívverésem, s óvatosan felemelem a tenyereimet az anyagról.
– Nem tudom, mit akarsz, de amint látod – tárom szét a karjaimat jelképesen – Ma nem vagyok olyan hangulatban, szóval ugorjuk át ezt az egészet. – Tudnia kéne, hogy nem használhat. Hogy így semmire sem vagyok jó. – Te elárulod, hogy mire kellek, én pedig nemet mondok, aztán visszaviszel oda, ahol találtál. Vagy tudod mit…? Csinálj velem, amit csak szeretnél. Nem érdekel többé. – És ezzel hátra is döntöm a fejem, hogy csukott szemmel pihenhessek néhány pillanatot.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 19, 2019 12:51 pm
Következő oldal


☽ There is a house in New Orleans...

ColexXx Vlad
szószám:- • Credit:

 
Ami azt illeti… gyermekem állapota meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyen szinten be tudna rúgni, mármint ránézésre már el kéne ájulnia, vagy nem is tudom. Lehet már az ereiben vér helyett is alkohol folyik? Ez persze nem baj, őszinteségre ösztökéli az illuminált állapot. Ahogyan csak engem, bár lehet, hogy én egyszerűen seggfej vagyok, ha berúgok. Igaz, sokak szerint amúgy is az vagyok.
Ott, a nyirkos, bűzös városi utcán a fiam egyből kérdőre von, hogy mit akarok tőle. Halványan mosolygok, fehér fogaim kivillannak a sötét borostám környezetéből. Feltűnhet neki a kis mutációm, amit magamnak okoztam, vagyis a porhüvelyemnek. A fogak megerősödtek, élesebbek lettek, már-már bestiális a fogsorom kinézete. Talán ezzel tisztelgek Mr. Abraham Stoker előtt? Lehet, de engem csupán csak izgat, ha gond nélkül át tudom harapni valaki torkát. De ez most nem számít, egyáltalán nem lényeges, itt vagyok a fiammal, aki nem hiszi el, hogy csupán vele szeretnék lenni.
– Ilyen nehéz számodra elképzelni, hogy időt szeretnék tölteni az én kis száraz magzatommal? Ez őszintén fájt, szíven ütött. – játszom el a vérig sértettet, majd hozzáteszem. – Most, ha nem sértődsz meg, velem fogsz jönni, vagy ha igen, akkor is – És ezzel el is teleportálom magunkat a házamba. A teleportálás folyamán eszembe jut, hogy az emberek elég nehezen bírják ezt a mutatványt, a gyomruk nem veszi be. Sokszor a pocakjuk kiveti magából tartalmát, miképpen minket vetett ki a pokol. Annyi különbséggel, hogy mi nem vagyunk olyan büdösek. Amint megérkeztünk, és elkezdett beszélni hozzam, hátrébbléptem, mert láttam mi következik. Éreztem, hogy a gyermekem be fogja mutatni gyér latin tudását és a közönséges óriáskígyó latin nevét fogja mondani. Épp átfutott az agyamon és lőn: „Boa.” Jómagam meg a produkciót szemléltem elkeseredetten és a meggyalázott padlót.
Hátat fordítottam és hagytam, hogy befejezze. Ki tudja mennyi alkoholtól fog most megszabadulni? Jómagam meg a kisasztalon lévő whiskys poharat és felhajtottam a benne lötyögő italt. Az egyik szánalmas kis impem ekkor bújt ki a zongora alól. Beszélni nem igen tud, de a parancsokat megérti. Lesújtóan pillantok rá, megvillantva fekete szemeimet összerezzen, és mélyen meghajol, majd a fiam felé is, aki ekkorra talán már abbahagyta a szarvasbőgés utánozását. Jól hátsón billentem bel lábammal az impet, és ráparancsolok:
– Takaríts fel a herceged után, vagy veled törlöm fel!
Az imp erre az érthető utasításra már hozott is egy felmosót benne vízzel és némi tisztítószerrel, majd elkezd takarítani. Esetlenül, de gyorsan feltakarít, és a padló tisztább, mint valaha. Csupán leültetem a fiam a fotelembe. Mi mást tennék ugyan? Ott legalább stabilan fog ülni és nem kell attól tartanom, hogy összetöri az arcát.
- Ne beszéljünk üzletről, gyermekem. Ha gondolod aludhatsz is, ami rád férne és majd holnap beszélünk. Vagy ha gondolod kiöntheted nekem a szívedet, elvégre azért vagyok az atyád – mondom neki kissé gúnyosan. Tudhatja, hogy nem vagyok egy jó pszichológus, de ha szükséges, meg fogom hallgatni. Főleg, mert úgy számíthatok a segítségére. – Ki törte annyira össze a szíved, hogy italba fojtod negatív érzéseid?
Kérdezem leülve a fotellal szemben egy székre, amit telekinézissel intettem oda magamhoz. Csupán éreznie kell, hogy nekem beszélhet a személyes dolgairól, még ha nem is vagyok a legegyüttérzőbb személy, akit ismer. A pokolkutyám eközben szelíden elkezdett a lábamhoz dörgölőzni. Az álla alatt elkezdtem vakargatni, aminek örömére csaholni kezdett, de én csak halkan csittegek, hogy ne ugasson. Bár néhány démonnak is lehetne azt mondani, hogy ne ugasson, de azt hiszem abból hamar sértődés lenne.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
121
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 22, 2019 9:27 pm
Következő oldal


And all at once, summer collapsed into fall.
– Oscar Wilde • to Vlad  • Credit:
Sötét van. Sötét van és hideg, már amennyire meg tudom állapítani a végtagjaim remegéséből, lassan azonban elérek ahhoz a ponthoz, mikor már nem érzek semmit. A lámpák fényei sokszorozódnak a látóteremben, aztán csíkot húznak maguk után, ahogy mozdulok; olyanok, mint az utcai tűzzsonglőrök botjainak végén ülő, folyós lángok azokban a régi, fényképes programkatalógusokban New Yorkról. Ma miért nem állnak ott a sarkokon? A dobozok persze sorakoznak, de az ember semmiféle trükköt nem kap cserébe, ha bedob egy-két dollárt. Abban sem vagyok biztos, hogy van még köztünk akárki, aki a belvárosban való sétálgatásban és nézelődésben lelné örömét, mert manapság nem sok köze van a szórakozáshoz; nincs kihez igazítani a saját lépteinket és ha egyszer elég sokáig hallgatjuk a saját talpaink földet érésének monoton hangját, rájövünk, hogy úti cél nélkül minden egyes megtett méter felesleges.
Most nem hallom őket, csak valamit, aminek az emlékezetemben rájuk hasonlítanak a visszhangjai, ezzel pedig szívesen kiegyezem; még pár korty és az utolsó valósághoz tartozó kapaszkodóm is szertefoszlik végre. Megcélzom a következő kivilágított padot, mert ezzel együtt egyértelművé válik, hogy kénytelen leszek megkapaszkodni, ha meg akarok állni annyira, míg meghúzom a kezemben tartott üveget. Nem is értem, hogy nem adták még fel az ujjaim, de olyan, mintha még a nyaka körül szorítanám őket össze; nem koppant még a hátam mögött a gazzal benőtt köveken, és amúgy is nyirkos és csúszós már annyira, hogy jegesnek érezzem felette a saját bőrömet.
Majdnem mellé nyúlok, de aztán valahogy mégis sikerül megragadnom a háttámlát, az egyensúlyom pedig váltakozva helyezem át a lábaim és a kitámasztott karom között, míg eldöntöm, milyen pozícióban van a legtöbb esélyem a számig emelni a másikat az italommal anélkül, hogy azután alulról figyeljem tovább a léceket. Végül a csípőmet is a faanyagnak döntöm, és így elég stabilnak érzem magam ahhoz, hogy egyetlen nekifutással lehúzzak mindent, ami az üveg alján maradt.
Koppanás – végre – aztán éles csilingelés. Feltehetőleg a szilánkok azok, még ha egészen olyan is, mintha ennél sokkal messzebbről jönne a hang, egy másik életből vagy univerzumból. Egy szebb helyről. Azért a szemem sarkából feltűnik a darabos csillogásuk, aztán valahogy a ropogás is elér hozzám, mialatt átsétálok a maradványokon; jobban belegondolva szerencse, hogy egyetlenegy sem végezte merőlegesen a cipőm talpába állva.
Tovább indulok a következő és az azutáni utcai lámpa felé, mintha az apró bogarakhoz és molylepkékhez hasonlóan vonzana a belőlük áradó fény – mintha az általuk kijelölt, ismeretlen út végén várna rám valami. Érdekelne, meddig jutok el, ha őket követem; hogy hány mellett haladok majd el ebben a tempóban még azelőtt, hogy elfáradnék a gyaloglásban, de tudom, hogy képtelen lennék most számolni. Képtelen lennék akármit is csinálni, akármire gondolni vagy akármit érezni, ha pontosak akarunk lenni.
Még egy méter és ismét megtorpanok, mielőtt előre esnék, a lépések hangja azonban továbbra is ott visszhangzik a fülemben. Különváltak azoktól a szerencsésnek mondható cipőtalpaktól, és ha le is maradnak a mozdulataim mögött, mint valami fáziskéséses filmtekercs részletei, azért mindig ott vannak a nyomomban és emlékeztetnek rá, mit csináltam egy pillanattal azelőtt. A másik verzió az, hogy valaki követ, de legalább arrafelé tart, mint amerre én. Ha szerencsém van, ez a valaki meg akar ölni. Ha nem, akkor egy molylepke lesz az; két méter magas, szárny nélküli, emberi bakancsokkal a járásra használatos lábain, és ha mellém ér, megkérdezi majd, miért csak ezek a homályosan fénylő szarok világítanak ma a hatalmas és elérhetetlen hold helyett.
Megfordulok, még ha nem is túl elegánsan, száznyolcvan fokkal ugyanis csak jónéhány imbolygós lépésben sikerül leszámolnom, és bár nem az elképzelt nagyra nőtt rovarral találom magam szembe, hiába várom a megkönnyebbülést. Nehéz az arcára fókuszálnom, mikor a kép minden egyes szeglete ilyen gyorsan változik, szinte cikázik előttem, de aztán ismerős vonásokat fedezek fel az addig idegennek remélt arcon.
– Te nem… Te… – emelem felé az egyik karomat tiltakozásképpen, de Vlad egyre csak közelít, nekem pedig kezd egészen egyértelművé válni, hogy nem álmodom a jelenetet. Magatehetetlenül lépek tőle hátrébb, de aztán nem mozdulok többet; már csak azért sem fogok pont előtte csókolózni a talajjal.
– Mit akarsz tőlem? Most? – nyomom meg az utolsó betűket talán egy kicsit erősebben a kelleténél, miközben hunyorogva igyekszem kitalálni az indítékait, aztán pedig az ezután következő szavaival okoz még ennél is komolyabb fejtörést. Támaszkodni. Minek? Aztán ő nyúl felém, és amint karon ragad, forogni kezd körülöttem a világ.
Nem tudom, mire számítok, de biztosan nem arra, ami ezután történik, mert hirtelen összekuszálódik a környezetem minden egyes eleme. Esküdni mernék rá, hogy fejjel lefelé érkeztünk meg, de aztán szilárd talajt érzek a lábaim alatt, ő pedig újból megszólal, és a hangjából csak arra tudok következtetni, hogy még mindig pontosan ugyanolyan pozícióban állunk, mint egy pillanattal ezelőtt. Csak épp valahol teljesen máshol.
– Mi a faszt keresünk a há- – akadok el a mondat közepén, egyvalamit ugyanis most már egészen tisztán meg tudok állapítani: ha a többi részem nem is, a gyomrom biztosan fordítva érkezett meg. Fordítva és kifordítva, és alulról kezdve szűkül a hely odabent, mióta az apám átrángatott a maga felfoghatatlan tércsapdáján. A lába elé hányok. Nem mondhatni, hogy direkt, és azzal szemben sincs ellenvetésem, ha véletlenül sikerült időben arrébb lépnie, egyedül azt bánom, hogy ezután jó eséllyel sokkal hamarabb számíthatok a kijózanodásra, mint azt eredetileg terveztem.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 19, 2019 11:15 am
Következő oldal


☽ There is a house in New Orleans...

ColexXx Vlad
szószám:- • Credit:

 
Halk csobogással ömlik a kissé gyér minőségű, ám az elérhető készletből a legjobb nedű a poharamba. Folyékony, aranysárga boldogság, mely rabjává oly sokan válnak és rendesen megkeseríti életüket. Igen, az alkohol a békeidőkben sok ember vesztét okozta. Voltak, akik részegen vezettek, voltak kiknek a belsőszervei adták fel a folyamatos etilalkohol bevitelt és volt, akit elütött az italszállító autó. Elég morbid az utóbbi mód, de ha belegondolunk rá is mondhatjuk, hogy „Az alkohol vitte el.” Vagy ez csak nekem vicces? Nem tudom, ilyenkor el szoktam gondolkodni, hogy milyen halál lehet ennél szürreálisabb. Talán, ha a mentősautó csap el valakit? Igen, ez eléggé kellemetlen eset lenne, de az biztos, hogy közel lenne a segítség, mely sokunknak jól jön.
Nincs annál üdítőbb érzés, amikor tudod, hogy valaki szolgálatra készen ugrik és parancsodra megteszi, amit kérsz, segédkezik elérni a célodat. Ez a legnagyobb indok amiért szeretek uralkodni, rengeteg ilyen „mentőautóm” van, kik segítenek, de folyamatosan ki kell ugrálnom előlük el ne üssenek.  Azonban sok helyen ottlehetek egyszerre, hallhatok és láthatok. Az információk fontosak mostanában ezért hatalmas erőt fektetek abba, hogy tudjam mi folyik a világban. Például idős démonokkal is konzultáltam az általam ismeretlen lényekről, a leviatánokról, de nekik is csak a biblia szavai maradtak meg, szóval nem voltak túl hasznosak.
~A tengeri kígyó… Nos a kígyóról nem tudok nyilatkozni sajnos, elvégre megzavart minket az az imp, de talán másik alkalommal megismerem sokkal közelebbről, a jó kinézetű bestiát. Kíváncsi lennék, hogy a belső felépítésük hasonlatos-e az emberéhez, vagy egészen más. Egyszer biztos tanulmányozok egyet a fajtájából, csak kerüljön a kezeim közé. – elmélkedek a házam kandallója előtt a fotelemben ülve, és belekortyolok a Whiskymbe. A festői képet, melyet a tűzhelyen lobogó tűz tárt elém, megzavarta a mellettem lévő asztalról hallatszódó fortyogás. Nagyot sóhajtok, és felveszem a démoni telefont.
Miután kezembe vettem a kis fatálat, mely tele van patkányvérrel halk igézetet suttogok és ezzel hallom is az üzenetet. Az egyik démonom üzent, aki a legkedvesebb gyermekem figyelésével töltötte az utóbbi két napját. Csak annyit mondott, hogy Claus… nem, nem Claus, Cole? Igen, Cole eléggé maga alatt van és iszik, mint a gödény, majd a pontos helyet is közölte velem. Elmosolyodok, és megköszönöm a démon szolgálatait, aztán a szobába érő pokolkutyám elé teszem a vérrel teli tálat, amelyet a lény nagy örömmel tisztára nyal.
Nem telik el három perc és ott is vagyok az emlegetett helyen hála okkult ismereteimnek. És mit látok?! Apja fia a gyerek. Üveggel kezében sétál gyermekem New York utcáin. De még hogy sétál, úgy megy, mint a villám! No de nem oly’ gyorsan, hanem olyan cikcakkosan. Miután jót derülök érdekes járású gyermekemen ráveszem magam, hogy utána lépjek és pillanatokon belül utolérjem.
- Jó estéd volt Cole? Maradt a városban még alkohol? -Kérdezem, majd a levegőbe szippantok. Szag alapján nincs már. Elfogyott mind. Részben megsajnáltam a botorkáló gyerekem és csak sóhajtottam. Olyat fogok tenni, amit évtizedek óta nem… kedves leszek.  – Ha akarsz rám támaszkodhatsz. -Mondom, és ha nem teszi, akkor egyszerűen én ragadom karjánál és kettőnket teleportálom vissza a New Orleans-i házamba.
- Üdv a házamban.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Szept. 19, 2019 10:58 am
Következő oldal


***

A ház fénykorában:

260 Bellaire Drive, New Orleans. - Vlad háza  Mansio11


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3