We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Temető
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Vas. 25 Szept. 2016 - 19:18
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
A magasztos érzés, mely szinte úgy töltötte ki a lényemet, ahogy valószínűleg Istenét is eltelítette a teremtése láttán, apránként, lépésről lépésre halványul el bennem, s veszi át helyét az értetlenség háborgó tengere. Úgy vet ide-oda, mint rozoga csónakot egy Bibliai vihar keltette, tajtékzó hullám, s hiába igyekszem a tanultakba kapaszkodni, el kell ismernem a vereségemet. Miként is áltathattam magamat mindenhatósággal, amellyel megbékíthetnék egy emberi lelket? Még mindig annyi mindent nem ismerek velük kapcsolatban, alaposabb kutatást igényelt volna ez a közbeavatkozás. De itt vagyunk, s amíg szemernyi esélyt látok bődületes hibáim korrigálására, addig nem fogom feladni a próbálkozást, kezdve ezzel a bizonyos szalag problémával.
Nos, egészen más reakciót vártam tőle, azonban láthatóan csak rontottam a helyzeten.
- Öhm… - bukik ki belőlem az általam életre keltett férfin keresztül, akinek ábrázatán biztosra veszem, hogy csupán halovány szegmentumai mutatkoznak meg valódi értetlenségemnek és elveszettségemnek. - N-nem, várj, kérlek, hadd magyarázzam meg - kezdem bizonytalanul, érezve, hogy hiába szorongatom görcsösen a kezeimet, homokként pereg ki az ujjaim közül az egész szituáció. Meglehet, hagynom kéne köddé válni a férfit, de talán azzal még több bajt okoznék, hiszen Coralyn válaszokat várna, s mindezek után kötve hinném, hogy tudná még élvezni a karácsonyi légkört. Muszáj lesz megkísérelnem a megnyugtatását. - Nem vagyok az istened, és biztosíthatlak, semmiféle átverő show-ról nincsen szó. Mindezt egy műsorban láttam, de rád láthatóan… nos, másképpen hat az elgondolás - magyarázom neki - valódi alakomban elkerülendő a kínt, behunyt szemekkel -, és remélem, hogy a fél-őszinteségem ezúttal jót fog tenni. Csupán fohászkodni tudok az egekhez, hogy ne kelljen tovább irányítanom az illúziót, persze, ha szükség van folytatólagos közbeavatkozásra, megteszem. Amikor viszont van lehetőségem kiszállni, átadom a stafétabotot a meztelen alaknak.
- Nem, nem vagyok az, ez az egész hely egy ajándék, és egy lehetőség, hogy kikapcsolódj. Inkább élvezd! - csapja össze a kezeit, én pedig csak a fejemet tudom fogni. Ez egy katasztrófa. - Hú, ez menő volt - kacsint Coralynnak, mikor a lány egy rántással megkaparintja az asztalt ékesítő terítőt, nem egyéb célból, minthogy takarással szolgálhasson a férfinek. Ohh… Ohh!
- Jah, hogy ez zavar! Előbb is szólhattál volna - lelkendezik az illúzió, s osztozva érzéseivel, egy röpke pillanat alatt ruhát varázsolok mezítelen testére. Ám úgy fest, már elkéstem, a lány okok és magyarázatok után kezd kutatni. Ez így nagyon nem jó, nem ekképpen kellene alakulnia, most mégis mit tegyek? Fosszam meg az emlékeitől, s kezdjem újra? Ilyen angyal volnék én? - Hogy hol vagyunk? Ez roppant egyszerű, egy illúzióban, amit emhmmmghgrrr! - nem hagyom, hogy az ostobája végigmondja, végső kétségbeesésemben megjelentem, hogy hátulról elkapva, befoghassam a száját.
- Az Istenre, elhallgass… - figyelmeztetem a túlzottan is elszabadult látomást, majd miként rádöbbenek, hogy visszavonhatatlanul elbaltáztam ezt az egészet, el is tüntetem az egyenletből a férfit. Dermedten és gondterhelten tekintek eztán Coralynra, lázasan törve az elmémet, hogy ezt most mégis hogyan magyarázzam meg neki és öltöztessem olyan köntösbe, ami esetleg eloszlatja a kételyeit velem kapcsolatban.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Szomb. 24 Szept. 2016 - 18:04
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Ez az egész annyira... én nem is tudom. Azt hiszem, lefagytam. Az agyam egy része egészen biztosan meghibásodott, mert itt valami nagyon, de nagyon nem stimmel. A kiszemelt, ízletesnek tűnő süteménykockát visszaejtve a tényárra fogom menekülőre a dolgot, amikor a pucér pasi megjelenik. Akármi is történik itt, ez még a legmerészebb, legszürreálisabb álmaimat is meghaladja. És az a legdurvább, hogy fogalmam sincs, tényleg álmodok-e, vagy sem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem is olyan régen még a temetőben ücsörögtem... Vagy az jóval régebben volt, mint hiszem, és kihagy az emlékezetem? Lehet, hogy megőrültem? Eszméletemet vesztettem? Vagy... beszívtam? Sosem szoktam drogozni. Nem is próbáltam még soha semmilyen kábszert, még a gyógyszerekkel is mindig óvatos vagyok, hiszen pontosan tudom, hogy milyen károkat okozhatnak.  Ez az egész túl valóságosnak tűnik, és mégsem lehet az. A fények, az illatok, ez a kedves, kellemes szoba, a szép fenyőfa, és az a sok ajándék... Még hagynám is magam elveszni ebben a furcsa képzelgésben egy kicsit, lehetőséget adva valami nem mindennapi... kalandnak (?), de akkor megjelenik ez a fickó, és... Ó, pont olyan, mintha valami filmben lennék. Egy karácsonyi vígjáték? Inkább kandi kamerás műsor.
- Mi... mi a gond?! - hápogom elképedve. Még komolyan kérdezi? Zavartan mutogatok a szalagjára, és igyekszem utalni rá, hogy ez így nem okés, erre mit tesz? Azt is ledobja. Atyaég! - Ne.. neked elment az eszed – a hangom ezúttal leginkább cincogásnak tűnik. - Miféle ajándék? Ez valami átverő show? Istenem, hová csöppentem? - Próbálok mindenfelé nézni, csak a férfire nem, az agyam megállás nélkül csak kattog, hogy mit is kéne most tennem. Elismerem, sokkal ijesztőbb lenne a helyzet, ha a pucér alak nem lenne ilyen helyes, de azért ez így is borzasztóan zavarba ejtő. Nem is értem, miért nem veszi észre magát. Csak egyetlen értelmes magyarázatot tud hirtelen kiköpni az agyam.
- Te ilyen, izé, chippendale fiú vagy? Nem csak lánybúcsúkra szoktatok házhoz menni? Mert az tuti, hogy én nem vagyok menyasszony... - Amíg én zavartan magyarázok, ő még közelebb jön, a szavai és az üdvözült mosolya, meg a háttérben felcsendülő karácsonyi zene pedig hirtelen tényleg nagyon sok lesz. Elnevetem magam. Ez nem lehet a valóság. De ez a pasi még mindig itt van. Pucéran. Érzem, hogy az arcom már egyenesen lángol, inkább gyorsan megkerülöm az asztalt, hogy kellő távolságban maradjak tőle. Aztán hirtelen ötletből merítve egyetlen mozdulattal kirántom a tányérok alól a terítőt. Nem hittem, hogy képes leszek rá, ilyen csak a filmekben van. De végül is, ha ez egy álom, vagy képzelgés, akkor bármi megtörténhet, nem? Odadobom a srácnak az anyagot.
- Mi lenne, ha ezt magad köré csavarnád? Bár jobb lenne, ha kerítenénk neked valami normális ruhát, de addig is, talán ez megteszi. Aztán elmondhatnád, hogy mi a fene ez az egész. Hol vagyunk? Miért vagyunk itt? És... őszintén... jobban örülnék, ha nem jönnél sokkal közelebb, már ne haragudj – tartom ki ismét magam elég a kezeimet védekezőn. Nem akarom megbántani Pucér Pasit, de nem igazán bízom benne. Lehet, hogy ő is csak egy ártatlan elszenvedője ennek a... nagyon furcsa helyzetnek, de akkor sem.

i lived


Utolsó Poszt Szomb. 24 Szept. 2016 - 16:10
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Ha igazán őszinte szeretnék lenni magamhoz, nem hittem maradéktalanul a próbálkozásom sikerében, ám szinte kézzel tapintható a Coralyn megilletődöttségét követő öröm és ámulat. Mosolyt csal az arcomra, ahogy racionalitásán felülkerekedik az élvezetek utáni vágy, s nagyobb elégedettséggel nem is tölthetne el a döntése. Kellemetlen volna, ha mindenáron a kiutat és magyarázatokat keresne ahelyett, hogy elfogadja a pillanatnyi békességet s tökéletességet a valóság szürke és kínzó voltának előnyére. Ez így van rendjén, megérdemli a jutalmat, amelyhez már csak egy aprónyi kiegészítés kell; egy társ. Ha lenne értelme leplezni vagy éppen nem leplezni a magam érzéseit, most úgy fogalmaznék, hogy szemérmetlen nyíltsággal figyelem munkám gyümölcsét, nézőközönség hiányában azonban teljességgel mindegy, hogyan viseltetek önnön társaságomban. Viszont a kezdeti remények és a már szinte szabadon szárnyaló boldogság közé nem várt éket ver a férfi közbelépése. Nem értem…
Félrebillentett fejjel, hunyorogva, és a számon néma magyarázatokat kutatva tátogok az előttem kirajzolódó kép láttán, amelynek egyáltalán nem így kellett volna alakulnia. Abban a műsorban kicsattantak az emberek az örömtől, ölelkeztek s bizonyára örvendtek Isten kegyeinek, de itt erről szó sincsen. Hirtelen ér a felismerés, miszerint közbe kell avatkoznom, ugyanis a hímegyed az eleve elrendeltetett feladata nélkül csupán egy zavarodott illúzió. Megszólalok hát, valótlan testét használva szócsőnek a helyzet rendbetételére.
- Ahogy kívánod, de mi a gond? - kérdezem megértően, hátha fellelhetem a hiba forrását, és kijavíthatom valami Coralynnak előnyös módon. Ennek az illúziónak a boldogság és a békesség a lényege, nem pedig a lényének felzaklatása. Mindenesetre lepillantok „magamra” a kijelentése nyomán, és azt hiszem, kezdem kapizsgálni, hogy mi feszélyezi. - Ohh… Igazad van, tényleg felesleges - jelentem ki meglepődöttséggel, majd egy kósza gondolat árán eltüntetem a férfiről a szalagot és a masnit. Valahol enyhe büszkeség tölt el, amiért csakugyan esztelenségnek véltem ezt az öltözéket.
- Az Ú… - kezdeném szokásos bemutatkozásomat, ám még idejében rádöbbenek, hogy nem kívántam elárulni magamat, illetve ez az illúzió sem nevezhető angyalnak. - Az ajándékod! - tárom ki a kezeimet a férfin keresztül, remélve, hogy innentől sínre kerülnek a dolgok, és az én közbeavatkozásom is feleslegessé válik. Meglehet, idejekorán válok ki az illúzióból, visszatérvén a megfigyelő szerepéhez, de az életre keltett hímegyed már tudja a dolgát. Mosollyal lép közelebb Coralynhoz, és magához emelve egy süteményes tálcát, megkínálja édességgel a lányt.
- Fogyasszuk el együtt, aztán bontsd ki az ajándékaidat! - ajánlja nagyobb boldogsággal, mint amit én az imént meg tudtam játszani, s még egy apróságot jómagam is hozzáteszek a környezethez; avagy a kimaradhatatlan karácsonyi zenét.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Pént. 23 Szept. 2016 - 21:38
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Kezd lassan egyre hűvösebb lenni itt, én pedig fáradok, egyre laposabbakat pislogok, és tudom, hogy mennem kellene már, hazamenni a lakásba... de mégsem tudok megindulni. Nem akarok. Nem akarom őt újra itt hagyni, és nem akarok ismét egyedül gubbasztani otthon. A falak talán megvédenek az őszi hidegtől és egyéb időjárásbeli viszontagságoktól, de nem védenek meg a rám telepedő magánytól, szomorúságtól, fájdalomtól. Nincs rosszabb annál, ha a lelkünk fázik. Hisz azt nem tudjuk kellemes bundába öltöztetni, sem betakargatni, vagy elbújtatni. Sóhajtok, majd ismét visszanyelem a feltörni készülő könnycseppjeimet. Úgy érzem, mondanom kéne valamit, talán könnyítene rajtam, ha tovább beszélnék hozzá, de már nem tudom, mit mondjak. Mit mondhatnék? Ha tényleg hallhat vagy láthat engem valahogyan, akkor azt is tudja, mi van velem. Kár szavakat pazarolni további kesergésekre. Össze kellene szednem magam, és igazából tovább lépni. Bárcsak tudnám, hogyan kezdjek hozzá!
Az első, amit megérzek, a fenyő illata. Kell pár pillanat, amíg a szemem befogadja a karácsonyi fényeket, meg ezt az egész... Atyaég! Ajándékok? Sütemény? Ó, de finomnak néz ki. Biztos csak álmodom. Mindez nem lehet valódi. De álmodhatok olyasmiről, amit még sosem éltem meg? Mert az biztos, hogy ez nem az én kopott lakásom, és az is, hogy sosem volt pénzem ekkora fára. Mármint... Amióta apa meghalt, leginkább csak szerény karácsonyozásra tellett. Szóval álmodom. Kivéve, hogy... amikor álmodunk, akkor általában nem tudunk róla, hogy álmodunk, nem igaz? Meg kell csípnem magam. Ujjaimat már a bal karom felett tartom, ám a pillantásom ismét azokra az íncsiklandó, fahéjas illatú, narancsos sütikre vetődik. Istenem, azt előbb meg kell kóstolnom!
- A felébredés várhat... - motyogom magam elé, és közelebb lépek a tálhoz, hogy megdézsmáljam a tartalmát. És ekkor az eddigieknél is sokkalta szürreálisabb dolog történik. Egy férfi lép be a szobába. Egy apró, meglepett nyikkanás szakad fel a torkomból. Nincs rajta ruha. NINCS RAJTA RUHA! Először csak a szemeimet meregetem, nem akarom elhinni, amit látok. Aztán egyik tenyeremet kapkodva az arcom elé emelem, és botladozva hátrálni kezdek.
- Mi a franc?! Hé, hé, haver! Inkább maradj ott, oké? - érzem, hogy elpirulok, ahogy az ujjaim között azt lesem, hogy hallgat-e a fickó a felszólításra. - Ne... nem tudom, hogy ööö... nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de.. de... de az a szalag nem sokat takar – mutogatok felé a szabad kezemmel, amellyel épp nem a látásomat próbálom korlátozni. - És egyáltalán ki a fene vagy te? - kérdezek rá kissé elvékonyodó hanggal, és tovább hátrálok. Ez az egész túl sok. Nem tudom, hogy nevessek, vagy meneküljek inkább! Képtelenség, hogy én valami ilyet összeálmodjak! Nincs nekem ehhez elég fantáziám. Mostanában az álmaim inkább csak halálról szólnak, sötétségről, veszteségről... Semmi arcpirító jelenet.



Utolsó Poszt Pént. 23 Szept. 2016 - 20:19
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Soha nem hittem volna, hogy valaha törődni fogok egy halandó lénnyel. Nem is tudom, mikor kezdtem el igazán követni ennek az aprócska embernek az életét, de valami őszintén megragadott benne, ami azóta sem ereszt. Talán a kitartó szélmalomharca, az elkeseredett küzdelme a túlélésre, a jelentéktelen létéhez mért meglepően hatalmas ereje… Ennek ellenére nehéz lenne megmondani, hogy valóban Ő érdekel igazán, vagy csupán Istennek kívánom bizonygatni magamat, s az emberek iránti szeretetemet, egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlen. Méghozzá az, hogy lassacskán minden áldott nap némán s láthatatlan figyelem fájdalomtól és kétségbeeséstől izzó lényét.
Meglehet, kegyetlenség, de mégis hol kezdődne el és hol érhetne mindez véget? Egy embert megsegítünk, másokat nyomorban hagyunk? Miként dönthetnénk el, ki érdemel többet a figyelmünkből és jóindulatunkból? Újra és újra ezen fenntartásaim gátoltak abban, hogy kapcsolatba lépjek vele, ám ezúttal más lesz. Olykor egyszerűen meg kell szabadulnunk a túlzóan nagy gondolatoktól, tervektől, és apránként kell meglépnünk a szükségest. Szabadon dobálózunk az emberek iránti szeretetünkről formált szavainkkal, de vajon tényleg képesek vagyunk erre? Hogy szeressünk? Kik Mihály oldalán harcolnak, nem csupán Atyánk kegyét hajszolják? Hát eldöntöttem, hogy én tudni akarom az igazságot. S itt vagyunk.

Csendben hallgatom halott anyjának intézett kijelentéseit, tekintetemet közben a mellettem ágaskodó fa aranyozott lombkoronájára vezetve, melynek száradó leveleit kisebb hullámokban ringatja a szél. A természet már a kezdetektől lenyűgözött, az állandóan váltakozó évszakok, melyek az élet örök körforgását hivatottak szimbolizálni... Az ősz a kedvencem, van benne valami melankolikus gyönyör, amely igazán egyedivé, különlegessé teszi. Nem kizárt, hogy emiatt vett rajtam erőt a gyengeség éppen most, és ezért érzek olthatatlan vágyat egy eltévelyedett lélek megsegítésére.
Arcomat ugyan még mindig a lombkoronának tartom, pillantásom azonban az elhalkult lányra siklik, aki azóta az anyja sírjára telepedett. Egyelőre még nem fedem fel magamat előtte, hiszen elképzelésem sincs, mivel lehetne megbékíteni a lelkét. Az emberekkel történő kommunikációm még hagy maga után kivetnivalót, így nyilván ez szóba sem jöhet, s a szülőanyját sem kelthetem életre a kedvéért, tehát egy kérdés maradt. Mitől lesznek boldogok a halandók?
Hunyorogva figyelem nekem háttal nyugvó alakját, fejemet enyhén félrebillentem, és lázas gondolkodásba kezdek. A kocsma az, ami legelőször felvetődik bennem, de hát oda egymaga is el tudna látogatni, mit érne egy illúzióval? Aztán hirtelen beugrik, amit egyszer abban a világító dobozban láttam...
Hangtalan végül mögé kerekedek, s két ujjam érintésével a halántékán, megteremtem azt, amit minden ember évről évre boldogan vár, vagyis a karácsonyt. Egy terebélyes, mégis lakályos szobába „repítem” magunkat, ahol továbbra sem fedem fel a jelenlétemet, óvakodva a meglepetés tönkretételétől. Amiként a mozgóképen láttam, mindent igyekszem visszaadni a hangulathoz. Világító fát, süteményeket, díszeket, amolyan forralt bort is, és Őt is megajándékozom ünnepi sapkával, no meg öltözékkel. Ajándékokat is találhat bőven, valós leveleket és üzeneteket, melyeket már nem oszthatott meg vele az édesanyja a Mennyekből, és persze temérdek csokoládét. De valahogy még nem tűnik teljesnek a kép, hiszen az emberek szívlelik a társaságot, pontosabban egymásét. Megint csak egy műsor jut eszembe, amiben a főhősnő igazi ajándéka és boldogsága egy férfi volt. Igen, ez hiányzik.
Végül teljes megelégedéssel figyelem, ahogy besétál a szobába egy esztétikailag megfelelő hímegyed, derekát és ölét össz-vissz egy nagy, piros masnival takarva. Halovány sejtelmem sincsen arról, hogy mindez mi célt szolgál az ünnepükkel kapcsolatban, azonban itt nem is magamnak kell megfelelni és jót tenni, hanem a Coralynnak nevezett halandónak.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Szer. 21 Szept. 2016 - 19:08
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Minden egyes lépéssel, amely közelebb visz anyám sírjához, a szívemet egyre nehezebbnek érzem. Ez igazából még csak a második alkalom, hogy kijövök hozzá. Igen, azt hiszem, jöhettem volna már előbb is, de az elmúlt heteim, és főleg az elmúlt napok, olyan zavarosak voltak. Megszervezni a búcsúztatót... Bár csak szerény temetés volt, számomra még így is túl költséges, és minden maradék adóssággal együtt mostanra igencsak nagy bajba kerültem. És még inkább fogok, ha nem sikerül mielőbb kifizetnem a lakbértartozásomat. Így a hidegebb évszakok közeledtével utcára kerülni, ez jelenleg a legnagyobb félelmem. Szóval alig hogy elbúcsúztam édesanyámtól, mélyen belevetettem magam a munkakeresés pöcegödrébe. Mostanra már megszámolni sem tudom, nem is igazán akarom, hogy hány helyre adtam be a jelentkezésemet. Én sem értem, miért ennyivel nehezebb ez most, mint korábban. Valószínűleg mert most nem egy átmeneti, ideiglenes munkát keresek, hanem egy komolyabb, biztosabb állást. És talán éppen itt van a hiba. Be kellene érnem mosogatással, takarítással, kisegítéssel és kisebb helyettesítésekkel, ahogy eddig. De ha most nem kezdek a saját szakmámban dolgozni, akkor mikor fogok? Olyan nagy baj, hogy végre szeretnék elindulni valamerre? Kihasználni a diplomámat, amiért megdolgoztam? Szeretnék ápolóként dolgozni. Lehetőségem lenne nem csak pénzt keresni, de segíteni is másokon, és ezzel egyben magamon is. Könnyítene a lelkemen, lefoglalná a gondolataimat, sokat jelentene. És mindegy, hogy egészségház, kórház, klinika, vagy akár házi ápolóként elhelyezkedni, de bárcsak már sikerülne valamelyik.
- Miért ilyen nehéz, anya? - suttogom a néma sírnak. - Miért ilyen nehéz felállni és továbbmenni? - érintem meg a sírkövet, és nehéz sóhaj szakad fel a mellkasomból. - Hiányoznak a tanácsaid, a biztató szavaid, az örök optimizmusod... Olyan nagyon hiányzol. - Igyekszem visszapislogni a könnyeimet, már így is jóval szánalmasabbnak érzem magam, mint amit megengednék magamnak. Egyetlen sós csepp mégis útnak indul lefelé az arcomon. Mindig erős voltam, és legalább annyira pozitív, mint anyám, de mostanában, mintha a távozásával bennem is meghalt volna valami. Annyira egyedül érzem magam, és annyira céltalannak a mindennapokat.
Letelepszem törökülésben a hideg sírra, szemben a kővel. Annyira furcsa és fájdalmas érzés tudni, hogy ő már itt van valahol alattam a rideg földben. Legalábbis a teste, hisz az angyalok nem túl barátságos jelenléte közöttünk egyben valahol arról is bizonyságot ad, vagy legalábbis felerősíti a hitünket, hogy van élet a halál után, és a lélek örök. Merengve nézek magam elé percekig, talán tovább is, az idő múlását most nem igazán érzékelem, aztán egyszer csak az az érzésem támad, hogy valaki van a közelben. Az a furcsa bizsergés a tarkómon, ami arra figyelmeztet, hogy nem vagyok egyedül. Valaki figyel. Hátrapillantok, a nyakamat nyújtva kicsit körül is nézek, de nem látok senkit. Minden ugyanolyan csendesnek tűnik, mint eddig. Talán tényleg vannak lelkek a temetőkben... Talán tényleg itt van édesanyám, és nem csak egy néma sírhoz beszélek. Vagy talán csak túl kimerült vagyok már, és rám férne egy kiadós alvás. Egyelőre még sincs kedvem elmozdulni eddigi helyemről.



Utolsó Poszt Szer. 21 Szept. 2016 - 19:04
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

Ido"szak Nyertesei
Gratulálunk mindenkinekOldal legjobbjai



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Alexander Payne
Yesterday at 23:56
☽ Jósda

Calypso
Yesterday at 22:00
☽ Vidámpark

Calypso
Yesterday at 21:55
☽ Ancient Baths

Azura
Yesterday at 21:29
☽ Azura lakása




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
14
Bukott Angyal
2
Ember
8
Félvér
4
Harcos Angyal
6
Vadász
14
Nephilim
6