East Village lakások

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 08, 2019 6:32 pm
Következő oldal


To Cole
Figyelmem nem kerüli el szemöldökének ráncolása, szemhéjainak szűkölése. Mégsem jegyzek meg neki semmit, még csak meg sem említem, sőt, úgy teszek, mintha fel sem tűnt volna, csak beszélek tovább és sétálok a korláton fel és alá.
Ám ahogy közelebb dőlök hozzá? Meg sem rezzen, ez pedig mosolyt csal az orcámra. Ördögi, semmi jót nem sejtő mosolyt.
- Oh, kicsi félvér, milyen kis naiv vagy. Még azt hiszed, hogy van választásod – somolygok rá, de már egyenesedek is vissza. Higgyen csak ebben, ha akar. Egy biztos. Ehhez hasonló erőt, amit kifejlesztettem az évek alatt nem fog tudni elérni. Nem, ha folyton kifogásokat keres és ha.
Oh, várjunk csak!
Támadt egy roppant jóóó ötletem!
- Annyi időd van, amennyit csak szeretnél. Engem csak a végeredmény érdekel. Végtelen türelmem van, ha akarok valamit – hajtom félre a fejemet, elgondolkodva tekintek végig rajta. Oh, de még mennyire, hogy türelmes tudok lenni. Végülis csak majd egy évtizede kerestem az apámat. Rengeteg utat bejártam, rengeteget tanultam útközben. Renkdívül magas lett a türelmem a jutalmam meg is lett ennek eredményeképpen.
Szóval trükköket akar. Valahol bosszant, hogy ennyire tartja az erőnket. A démonok sok mindenre képesek. Hihetetlen az a hatalom, amivel rendelkeznek, mi félvérek mégis a legjobbat örökölhettük meg tőlük. S mindezekre azt mondja, hogy csak trükkök?
Szégyen.
Mégsem mondok rá semmit, nem mert egy veszélyes mutatványra készülök. A ponyva fémje keményen vágódik a húsomba, kínzó fájdalmat kellene éreznem. Kellene. Ám nem érzek. Nem érzek az égegyadta világon semmit sem.
Nem érzek fájdalmat, sem fizikait, sem lelkit. Tudom, hogy a csípőm erős beütése miatt egy darabig furcsán fogok menni, mégsem fogok semmit sem érzeni.
Mintha minden ehhez hasonlót kiöltek volna belőlem. Elpusztították volna.
Az emberek.
Innen mégis le kell jutnom, s mi más lehetne a legkönnyebb megoldás, mint legurulni a széléről és egyenesen a Kicsi Félvérke ölébe huppanni. Már ha elkap.
Mert ha nem akkor újra csak erősen meg kell magam ütnöm.
S tádám!
Érzem, ahogy lassulok, ő pedig csak elkap. Én pedig jobb kezemmel nevetve karolom át a vállát, megtámaszkodom. Persze ledob.
- Nocsak – ez sem tántorít el, hogy ne kapaszkodjak belé, legalább félig. Tanul a kicsi fiú.
- Jaj, ne légy már ennyire ünneprontó! – nevetek rajta és közben megpaskolgatom a vállát is. Majd elindulok egyenesen az utcán. Persze járásom nem tökéletes. Bál oldalamra sántítok – bár nekem ez fel sem tűni.
- Szóval pár trükköt akarsz. Ám mégis mi az – fordulok meg járás közben a fiú felé. – amit már most is tudsz? – hajtom oldalra a fejemet. Egy pillanatig sem okoz gondot, hogy háttal sétáljak. A teraszon állon nőnek, csak vidám mosollyal az ajkamon integetek. Oh szegény, ha tudná, hogy mi fog rá várni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 28, 2019 12:25 am
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Ismét grimaszolok egyet, bár mélyen remélem, hogy nem veszi észre, amint egyenes csíkokká szűkülnek a szemeim, felettük a szemöldökök pedig már megint egy kicsit közelebb ráncolódnak egymáshoz. Egy perccel ezelőtt még azt mondta, hogy a tudás semmit sem ér, most pedig a szabadság kulcsaként emlegeti – gyakorlatilag úgy változtatja a véleményét, ahogy a másodpercek váltják egymást, és ha nem figyelek eléggé, megpróbál velük manipulálni. Kételyeket ébreszteni bennem és sokkal hatalmasabb árat megszabni a szolgáltatásaiért, mint amennyit azok valójában érnek, én pedig nem akarok megváltozni, mindent feladni egyetlen leckéért. Nem, amíg nem muszáj, és amíg látok más utat.
Közelebb dől, miközben nyújtózkodik, és én nem mozdulok hátrébb; hang nélkül, de biztosan állok a helyemen, mintha csak a véleményemet akarnám kinyilvánítani, mintha értelme lenne láthatatlanul ellenkeznem vele. Ugye lehetek erősebb anélkül, hogy odabent gyengébbé válnék? Nem szabadna, de mégis érdekel, mi történne, ha hagynám, hogy elmosódjanak a határok. Mi van, ha nem hazudik, és ha tényleg ez az erőnk igazi kulcsa?
– Legyen az én gondom, hogy milyen hatással van rám – nézek fel végül, miután alaposan átgondoltam a saját válaszomat. Majd én eldöntöm, hogy megéri-e vagy sem, és hogy mit kezdek a megszerzett tudással. – Ha fel kell adnom érte valamit egyáltalán – vonok vállat, mint aki minden képzelőerejével bízik a szabadsága meglétében, és valójában ezt teszem.
Talán éppen az általa keresett Cameron sorsához kapcsolódik az első fontos döntés, amit meg kell hoznom; ha időben kitalálom a tökéletes cserét, még megmenthetem a vadászt. Mindhárman jól járhatunk, ha képes vagyok ma összeszedetten gondolkozni. Azért végighallgatom Kyara gondolatmenetét, mert minden apró információmorzsa számít, és mert nekem is szükségem van az ezáltal nyert időre.
– Ugye tudod, hogy mindent nem tudok egyetlen nap leforgása alatt kideríteni? – Nem, ha nem akarom, és mert fele olyan hülye sem vagyok, mint ahogy azt ő feltételezi; adagolni fogom a fizetséget ahelyett, hogy mindent előre és egyszerre adnék oda. – Te mutatsz egy trükköt, én pedig hozok néhány részletet cserébe. – Ő kezdi. Lehetőleg minél hamarabb.
És tényleg azonnal mutat egy trükköt, mikor a ponyván landol, kicselezve a gravitáció erejét. Nem a leghasznosabbat és talán látványosabbakat is ismer, de mégis sikerül felhívnia vele valaki figyelmét, ezt pedig nagyjából az utolsó dolog, amit a vele való találkozás alkalmával elérni kívántam. Nem akarom, hogy megismétlődjön az, ami legutóbb is történt; az az egyetlen holttest tökéletesen elégnek bizonyult ahhoz, hogy a belőle táplálkozó vértócsa képével együtt örökké beleégjen a memóriámba.
– Ne – rándul meg a fejem figyelmeztetően, immár odalentről, épp mielőtt egyetlen mozdulattal lepördülne a ponyva széléről. Az arcán ülő vidám kifejezésből tudhattam volna, hogy a szabadesésével nem volt vége a mutatványnak, sem pedig a vizsgáztatásomnak, számára pedig a vicces rész pontosan ekkortól kezdődik.
Persze, hogy nem fogom elkapni. Mégis miért tenném, mikor valószínűleg nem érez fájdalmat? Inkább az ő bordái törjenek el, mint az én karom. Feltűnőbb lenne csak úgy aláállni és kockáztatni, mint hagyni, hogy arccal érkezzen a talajra, főként így, hogy az apró teraszról még mindig ránk szegeződik az a kíváncsi szempár… Az egyetlen esélyem, ha nem használom hozzá az erőmet, ha nem adom meg neki, amire annyira nagyon vágyik.
Végül tényleg nem állok el az útjából. Mindössze egy másodpercnyi előnyt adok magamnak; egy pillanatot, amíg tűrhető szintre lassítom a zuhanását azelőtt, hogy a félig kinyújtott karjaimba érkezne. Hátratándorodom ugyan, de mégis sikerül megállnom, és amint leengedem – vagy inkább dobom – őt a földre, vissza is nyerem az egyensúlyom. Megúsztuk, ugye? Még egyben érzem a derekamat, az elkapását pedig egészen feltűnésmentesen sikerült megoldanom, ha a feje mellett lebegő, összerágott végű tollat nem számítjuk. Éreztem az ujjaim között, mielőtt elfeledtette volna velem a lány ugrása, de már feleslegesen ellenőrizném, hogy még mindig fogom-e, így inkább felfelé fordítom a fejem, a tekintetem pedig egyenesen az onnan leskelődő nőével találkozik.
– Tudod… komolyan mondtam, hogy ne.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 05, 2019 8:40 pm
Következő oldal


To Cole
- Miért, miért, miért, miért – ismétlem a kérdését, fejem teljesen hátrahajtva. – Mert a tudás hatalom, a hatalom pedig – fordítom felé a fejemet, enyhén a vállam felé hajtva mosollyal az ajkamon. – a legnagyobb szabadság ebben a rothadó világban – nevetem el magamat. Tudni mindenkiről mindent, megadja azt a hatalmat, hogy élj. A tudás, mellyel rendelkezem, ó, korán sem másokról, nem feltétlenül, hanem a világról és annak működéséről, az tehet még arról, hogy nem haltam még meg.
Vagy esetleg többet is tudok dolgokról, mint amennyit mutatok? Nem is vagyok annyira esztelen, mint amilyennek látszódom?
Tsss, ez maradjon csak meglepetés mindenki számára.
Nem ízlelte meg a végtelen szabadságot még, nem tudja, hogy milyen emberi kötöttségek nélkül élni, milyen az, amikor azt teheti, amit akar és nem azt, amit elvárnak tőle. Persze, hogy ő is egy társadalom keretében nőtt fel, belénevelték az emberek a normákat.
De kérdem én. Mit tennének, ha tudnák, hogy micsoda is ő?
- Sose fogsz annyit tudni, ha nem válsz őrültté – dőlök hozzá kissé közelebb, hangomat suttogóra fogom. Arcom egy pillanatra komollyá változik. – A határokat nem csak átlépni kell, a természet törvényeire nem csak fittyet kell hányni, hanem egyenesen túlszárnyalni és ó, hidd el, hogy ezt ép ésszel nem fogod tudni megtenni – nevetek halkan, a szemébe, kedvem egyre felhőtlenebb. Nem akar olyan lenni, mint én, mégis ő volt az, aki megkeresett.
Korán sem irigyel engem, amit tudok, tanulni akar. Furcsa egy félszerzet, de ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle.
Persze semmi sincs ingyen. Semmi, de semmi sem.
S én sem adok semmit sem ingyen. Cameron csak az első a sorba.
- Wallenbergenkernek a jobb keze, a puszi pajtása, ó, az a romantika, mi köztük van, annyira édes, annyira megmérgezni való. Azt hiszi, hogy el tudja fogadni az az ember, hogy tudja, hogy mit vállal vele, de csak hátráltatja, satuba fogja, kihasználja – ciccegem. Pontosan tudom, hogy merre találom Cameron Davist, de nekem ennél sokkal több kell. Nekem ő kell. – Tudni akarom, hogy mikor merre jár, mi a napi, heti, havi rutinja. Megrögzötten mindig ugyanúgy csinál mindent, annyira unalmas – döntöm újra hátra a fejemet.
De megtaszít, lelök, mégis érzem, hogy nem ad bele mindent. Legutóbb erősebb volt, szinte már unalmas, hogy mennyire nem akar ártani az embereknek, egy félvérnek, mintha félne.
Összeszűkölt szemekkel, sajgó csípővel várom, hogy mi is történik. Megnézte. Tudni akarta, hogy mi lesz a vége, de vajon örült is neki? Vagy aggódott, érzett bármi vágyódást, bármi kísértést?
Elszakad a korláttól és elindul lefelé.
Mire készülsz Kicsi Félvérke?
DE végül alám kerül. Megint csak. Pár pörgéssel a szélére kerülök a ponyvának és letekintek rá. Kérésére vidám-őrült mosollyal az ajkamon rugaszkodok el.
- Kapj el! – kiáltom neki és bizony ám, hogy felé szárnyalok, hiszen azt várom, hogy ő kapjon el. Persze még az is lehet, hogy eláll onnan, de nem hiszem.
El fog kapni. El akar, mert nem akar feltűnést kelteni.
De lássuk, hogy mit lép, vajon tényleg ennyire kiszámítható a Kicsi Félvér?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 29, 2019 10:10 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Tényleg fontos lehet neki a saját küldetése, ha hajlandó érte üzletelni – odafigyelni annyira, hogy egyből észrevegye a válaszaim mögött húzódó homályosságot. Van valamim, ami kellhet neki, én pedig továbbra is bízom a saját szerencsémben.
– Miért nem elég az, hogy én tudom, hogy képes vagyok megtalálni, bárkit is keresel? – kérdezem az eddigieknél egy fokkal merészebben, mielőtt tényleg elengedném a témát. Én sokkal több mindent teszek azzal kockára, hogy egyáltalán idejöttem, mert valljuk be, nála nincs sok veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb halandó ebben a városban.
Ekkor még a létrán ülök és érdeklődve figyelem az akrobatikázását, mintha valami ellenem irányuló támadást készítene elő; szerencsére velem szemben semmi sincs a következő lakás ablakán és rácsain kívül, és így van merre fordítanom a fejemet, mikor képtelenség lenne tovább állnom a tekintetét. Eddig biztos voltam benne, hogy a szabadságom teljeskörű és végleges. Mert mégis mit csinálhatnék másképp, ha lebomlanának előttem ezek az utolsó akadályok? Mit nem tehetek meg most, amit az általa emlegetett önmagamként igen; mi az, amire titokban vágyom? Egyelőre egyetlen dolog sem jut eszembe, de azért tovább gondolkozom, hátha így végre azzal is tisztában leszek, miért kell nekem igazán a tőle elsajátítani remélt erő.
– Nem – csóválom meg a fejem lassan, miközben a tekintetem ismét a távolba réved. – Nem akarok te lenni. Csak tudni akarom, amit te tudsz. Ilyen egyszerű. – Nem vagyok őrült, és valószínűleg olyan erős sem leszek soha, mint Kyara. Semmit sem változna az életem, ha innentől kezdve szarnék a szabályokra; senki sem viszonyulna hozzám másképp… Pontosan annyira nem vagyok ember, amennyire démon sem, így még ha hirtelen el is engedném magam, nem tartozhatnék automatikusan a másik oldalhoz.
– Vadász? – ismétlem meg a szót felhúzott szemöldökökkel. Ha ez a Cameron ilyen szoros kapcsolatban áll a vadászokkal, talán a lány egymaga is meg tudná találni. Az igazi kérdés az, hogy miért nem tette eddig, ha semmi sem állhat az útjában. Talán nem is olyan fontos a keresés, és épp olyan gyakran hajtják őt egyszerű impulzusok, mint engem; lehet, hogy csak unatkozik, az ötlet pedig éppen most pattant ki a fejéből. Ha így van, eltéríthető. Kitalálhatok egy jobb cserét, egy másik célpontot, és így távol tarthatom őt a félvértől.
– Remélem, hogy nem erősítésnek kellek, mert ha tudnék valamit, akkor nem állnék most itt – ráncolom össze a homlokom két tollcsattintás között, miközben még mindig az ismerőse vadászlétén gondolkozom. Különben is, hogy egyeztethető össze ez a kettő? Ezerféle új kérdés születik a fejemben a csapdákról és az ellenünk használt fegyverekről, meg a természetünk azon részéről, amivel nem érdemes küzdeni, egyelőre azonban nem teszem fel őket. Nem most és nem Kyarának.
Nem tetszik a nevetése, a gyakorisága pedig még ennél is kevésbé ad okot bizakodásra a programunkkal kapcsolatban. Tudom, hogy valahol azért mégis igaza van; az én nevem semmit sem jelent, másoké pedig rettentő sokat ér, pénzt és hatalmat kapni érte ugyanazok között a falak között.
Talán azt várja, hogy a szavai hatására mindent beleadok; hogy megmutatom, mire vagyok képes, de végül mégsem merek egyetlen telekinetikus lökéssel kiadni magamból mindent, mert fogalmam sincs, hogy mi történne. Legutóbb ugyan elfeledkeztem a korlátaim létezéséről egy pillanatra, most higgadt vagyok és éppen elég átgondolt ahhoz, hogy ne kockáztassam a lebukásunkat egyetlen kérése miatt.
Azért ő repül egyet, én pedig nézem, ahogy zuhan. Nem hagyja az utolsó pillanatra a saját bőre megmentését, és mindketten tudjuk, hogy most még a becsapódás sem lenne végzetes, a szívem mégis hevesen dobog a látványtól. A sikításáról pedig ne is beszéljünk; egyértelműen ezt hallja meg a kifelé pislogó nő egy-két emelettel lejjebb és ez az, ami engem is arra késztet, hogy közelebb hajoljak a korláthoz, ami mögött nemrég eltűnt.
A napvédő ponyván fekszik és nevetgél. Egy darabig őt nézem, aztán ismét a társaságunkra siklik a tekintetem, és már indulok is lefelé. Megint a számba kapom a tollat, de most csak azért, hogy mindkét kezem felszabadítsam, míg a fokokat veszem; a talaj irányába és amilyen gyorsan csak tudom. Kihagyom az utolsót, mielőtt földet érnék, és már megint én vagyok lejjebb kettőnk közül.
– Gyerünk, szállj le onnan! – pörgetem meg a tollamat tintafoltos ujjakkal. – Itt nem biztonságos. – Nem a szabadesésére célzok, mert tudom, hogy ennél semmi nem érdekelhetné kevésbé; inkább a rövid bemutatója látványossága aggaszt. Remélem, hogy nem így akar a vadászbázis közelébe férkőzni, de ha mégis, akkor nagyon jó úton jár.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 18, 2019 10:45 am
Következő oldal


To Cole
- Egy teljesen ép világban, az őrület az egyetlen és igazi szabadság – sóhajtom csak ábrándosan, melyet oly kevesen értenek meg. Azt hiszik, hogy szabadok, pedig igazán semmit sem csinálhatnak szabadon. Gyerekkoruktól meg van kötve a kezük, gúzsba kötik őket és még csak fel sem tűnik nekik. Szánalmasak és lenézik a hozzám hasonlókat, pedig ha tudnák…
De nem tudják.
Pedig nincs is annál szebb és jobb, mint felszabadultan cselekedni, azt tenni, amit csak akarok. Persze sokan elítélnek, de csak féltékenyek, mert ők képtelen meglépni, azt, amit én igen. Őrült a kacagom? Természetesen, de hogy bánnám is ezt egy fél percig is? Oh, dehogy teszem. Én így élvezem az életet, ez az én életem.
Válaszára mégis csak ciccegek.
- Oooh, nem, nem ezt kérdeztem, kicsi félvérke. Nincs itt a rébuszok ideje, hanem a válaszoké. Válaszokat akarsz, de ahhoz neked is felelned kell a kérdésekre – felelem neki, ajkamra mosoly fut.
Mégis van egyetlen egy jó dolog abban, ha az embert őrültnek tekintik.
Jaj nem, hogy több is van, de amit a legjobban szeretek, hogy alábecsülnek. Nem állítom, hogy többet tudok, mint mások, de mégis így van.
Oh, hogy mennyire beképzelt vagy.
Pedig tényleg sokat tud, nem látod, hogy most is csak játszik?
És mi értelme a sok tudásának, ha nem használja őket, ha csak elfecsérli azt?
De hát mindig, minden úgy történik, ahogy ő azt elvárja, ahogy Ő azt akarja.
Ahogy Én akarom.
Arra, hogy önmaga csak elnevetem magamat, jóízűen kacagok rajta, újra csak felé düllesztem mellkasomat, ahogy kapaszkodok a fellettem húzódó korlátba.
- Önmagad? – nevetek újra csak. – Mondd csak ki tudja, hogy mi is vagy te valójában? Mh? Mi történne, ha bárki is megtudná, hogy milyen szörnyeteg vagy? Egy gyilkos egy félvér, ki egykor pusztulásba taszította a várost? – nevetek továbbra is a kérdéseken. – Önmagad, hiú ábránd, ha azt hiszed, hogy önmagad lehetsz egy olyan világba, ahol gúzsba kötnek, de ezt észre sem veszed – villannak meg szemeim, ajkaim mosolyognak. Mit mosolyognak, vészesen vigyorognak féloldalasan. Ujjaim megfeszülnek, karomban az izmok is, ahogy visszahúzom magam egyenes tartásba. Elengedem a korlátot és most ezúttal így járkálok fel és alá előtte.
- Saját szabályaid, vagy az embereké, amit magadévá tettél? Ne légy naiv, semmi sem vagy nekik, amint megtudják, hogy mi vagy… - fordítom felé a fejemet, az az ördögi vigyor nem tűnik el róla, inkább csak kacagássá változik át.
Szavaim mégis valódiak. Nem szabad ő, csak elhitették vele.
Ahogy a másik félvérrel is. Cameron Davis. Azt hiszi, hogy elbújhat, hogy rejtőzködhet. Hogy jó lehet. A kérdésre csak vigyorogva fordulok felé.
- Csak amit régen is. Megmutatom neki, hogy nem tartozik a vadászok közé, kiket annyira nagyra tart. Eljátszok vele – vonom meg a vállamat. Nem mintha rá tartozna, mégsem hazudok neki. Sokszor az igazság is felér egy hazugsággal. Minél képtelenebb az igazság, annál nehezebben hiszik el. Bár nem hinném, hogy ő ezek közé tartozik.
Oh, nem, nagyon is számítok arra, hogy elhiszi, amit mondok.
- Holott a nevek fontosak, nem? – nevetem el magamat. Előretolt jobb lábamat, most a bal mögé teszem, csípőm fordítom, ám derekammal nem teszem, legfeljebb csak félig, furcsa kifacsart pózban állok, amikor jön az újabb ötlet.
Egy név mindent elárul az illetőről, de hogy fontosnak tartom a megjegyzésüket?
Cole. Brrr.
- Ahhoz, hogy… miként is fogalmaztál? Oh, hát persze a segítségemet kéred – itt fordulok ezúttal a lábaim irányába is. – Tudnom kell, hogy mire vagy képes. Mi mindent vagy képes megtenni – nem tekintek rá, nem is figyelek rá, még akkor sem, amikor ereje megtaszít, egyensúlyom elvesztem, nem igazán nagy az erő. Szinte lemondó a sóhajom, amellyel levetődöm a korlátról.
Éles sikoly tölti be a teret, ahogy egyre lejjebb érek. A zuhanás üdítő érzése, mégsem kellene tudniuk az embereknek, hogy mennyire élvezem, nem igaz?
Mégis pár emelettel lejjebb megáll a zuhanásom, hátam puhán az időközben, erőmmel kihúzott ponyvának, csípőm mégis erősen beleütközik a feszítőrudba, mely tartaja a napernyőnek funkcionáló tárgyat.
Sikolyom hamar nevetéssé változik át, ám ezt úgy szakítom félbe, ahogy kilép a Kicsi Félvérrrel pár emelettel lejjebb lévő teraszra, vagy épp tűzlétrára? egy idős hölgy és felfelé tekint, hogy mégis mi történhetett. Én is felfelé figyelek, vajon kihajol? Vajon végignézte? Látni akarta?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 15, 2019 9:54 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Olyan élvezettel sóhajtozik a saját elképzelésein gondolkozva, hogy lassan megirigylem, bármit is az, amit érez. Én sem lennék most itt, ha százféle előhúzható emlék tenne boldoggá a fejemben, így még egy megtanulandó trükkel egészítem ki saját listámat. Még egy dolog, amiért megéri elengedni – amiért megéri őrültnek lenni és szabadnak.
– Rájöttem már, hogy ez a te asztalod – szusszanok egyet a macska-egér játék hallatán; ez is olyasmi, amit a saját bőrömön tanultam meg Kyarával kapcsolatban. Nem kellett hozzá sok kutatómunka.
Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell azonban vallanom, hogy nem rémisztett meg eléggé az előle való menekülés, különben hatalmas idióta lennék, amiért újra felkerestem; a legegyszerűbb magyarázat pedig az, hogy egy ponton megváltoztatott bennem valamit, és nekem nem volt ellenemre ez a pillanatnyi felszabadultság. Legalább éreztem valamit, ugye? Talán a menekülés izgalma volt az, vagy mikor végre szembe kerültünk egymással; esetleg a számomra egészen addig elképzelhetetlen mutatványai miatt akarok még egy kis időt a két lábon járó veszélyforrás közvetlen közelében tölteni.
A következő kérdése nem hangzik olyasminek, amire komoly választ várna, én mégis szükségesnek érzem megvédeni a szakterületemet; az egyetlen dolgot, amiben jó vagyok.
– Nem kell jártasnak lenned egy témában ahhoz, hogy észrevedd az összefüggéseket – vonok vállat, és hiszek a saját szavaimban. Nem lennék itt, ha a világ nélkülözné a mintákat; ha nem vennének minket körbe kiszámítható rendszerek és alakzatok. Nem mindenki ér rá számítani és becsülni, és valószínűleg keveseket hajt időszakosan megmagyarázhatatlan, végtelennek tűnő energiaforrás.
Nevetgél, mintha semmi sem érdekelné igazán, amit mondok, még akkor sem, ha ezúttal hajlandó kérdezni és hallgatni – az utóbbi ellenére persze még mindig kérdéses, hogy tényleg eljutnak-e hozzá a szavaim. Az övéi természetesen újabb és újabb gondolatokat ültetnek el a tudatomban, mialatt a korláton való egyensúlyozását figyelem. Nem hinném, hogy le fog esni; egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy félrelépjen vagy anélkül zuhanjon, hogy ő döntene róla. Talán sosem érik őt meglepetések.
– Én önmagam vagyok – húzom össze a szemöldökeimet. – Senki sem dönt helyettem. Senki sem… skatulyáz be – ismétlem utána halványan grimaszolva, mintha nem is érteném teljesen, mire utal. – Senki sem vár el tőlem semmit. – Senkit sem érdeklek, ha úgy tetszik. – A saját szabályaim szerint játszom, és túlélek. – Magam miatt akarok egy kicsit jobb lenni, mint amilyennek anyám látott. Hátha nem volt teljesen igaza… Magamért nem kapcsolok ki teljesen.
Ha Cameron is pontosan így gondolkozik, én pedig rászabadítom Kyarát, csak hogy a saját kalandvágyamnak éljek, borzasztó ember vagyok. Ő is itt állna, ha akarna tőle valamit; nem kéne most megkeresnünk, ha valóban a lány mellett lenne a helye.
– Nem mintha rám tartozna, de… mi fog történni, ha találkozol vele? – billentem oldalra a fejem, mintha csak felszínesen érdekelne a dolog. Mi van, ha a segítségemmel akarja tönkretenni valaki más életét? Mi van, ha Cameron az egyetlen közülünk, aki igazán boldog lehet ezen a világon, és én közvetve megfosztom őt a lehetőségtől?
– Hát persze, hogy semmi – csóválom meg a fejem lemondóan, mikor észreveszem az első apró állandóságot a válaszaiban. Legszívesebben mindent elengedne, ami konkrétum és ha tehetné, talán még a fizika törvényeit is megfejthetetlen rejtvénnyé változtatná. – Lehetséges, hogy ebben az egyben igazad van – utalok biccentve a nevekre vonatkozó állítására; másképp nem tudnék a legújabb kérdésére válaszolni. Nem, mert én magam sem hiszek a jelentőségükben teljesen. A keresztnevem az utolsó olyan dolog, amit megtartottam, és ami az egykori családomra emlékeztet; az egyetlen, amit elhoztam magammal otthonról, és amitől túlságosan kényelmetlen lenne végleg elszakadni.
Szinte fel sem fogom még, mit mondott, mikor ő helyesbít – persze eszemben sem volt azonnal a mélybe taszítani, most mégis úgy érzem, mintha megtorpantam volna a mozdulat közepén.
– Miért jó nekünk, ha szétloccsan az agyad a járdán, én meg végignézem? – Már megöltem egyszer, akkor megkapta, amit akart, így most valami teljesen mást tervezhet; valamit, amiből a végén egyedül ő jön ki jól. Ő az, aki nem fog tőle megváltozni, bármire is készül.
Azért megteszem, amit kér, mert szükségem van a tudására; nem hagyhatom, hogy megállítsanak a trükkjei, ha már eljöttem idáig. Nem bízom benne, de azért elegendő löketet küldök felé ahhoz, hogy gond nélkül átfordulhasson a korláton, ha nem kapaszkodik túlságosan erősen. Ezután pedig felkészülök – természetesen a saját zuhanásomra –, bármilyen módon is akarja visszafordítani az általa kikövetelt hatást.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 14, 2019 9:10 am
Következő oldal


To Cole
Ha arra vár, hogy valaha is száz százalékosan ott legyek, akkor csalódnia kell, mert ilyen soha nem fog megtörténni. Nem ebben az életben, nem ebben a formában. Bár talán sohasem. A vérpettyes esők mossák az arcomat, még ha nem is igazán. Fejemet csak egy pillanatra, csak egy leheletnyire emelem el a rácsoktól, ahogy élvezetem lelem a mosásba.
Majd a nap újra kisüt egy felhő mögül, narancssárga fényével ragyogja körbe testemet, égeti a retinámat, mégsem annyira, mint a pokol egyszer elképzelt bugyra. Oh, az a kínzás. Szinte kéjesen sóhajtok fel.
- Rébuszok, rébuszok – sóhajtom el magamat. Persze, hogy nem ad egyenes választ, ám tudnám emiatt kárhoztatni? Én sem mindig azzal a válasszal rukkolok elő, amit szeretne. Vagy bárki is, de ezzel jár, ha velem kezdenek ki. Ejnye-bejnye, majd megtanulják, hogy a legmókásabb, legviccesebb ember vagyok a földkeregségen. Hiszen, addig sem unatkoznak mellettem és lássátok! Még csak meg sem ölök másokat!
Az éppen Ő volt.
Vagyis majdnem, de higgye csak, hogy ő volt. És lám. Visszatért. Ajkamra kaján, ördögi vigyor kúszik.
- Pedig ha tudnád, hogy mit hagysz ki – sóhajtom el magamat. – Démonok utáni hajsza, a macska-egér játék – sóhajtom el magamat. Persze nem minden démont könnyű elkapni, én is csak az alacsonyabbakra hajtottam. Ők hamarabb tudtak nekem üzenetet szállítani a pokolba és lásd. Bár, ha belegondolok, ez a módszer még mindig működhetne.
Minden tudáson múlik, ám vigyázz azzal, ha tudsz valamit.  Nehogy mások rájöjjenek, mert még a végén kihasználnának a galádok!
- A kérdés csak az, hogy te mennyire vagy jártas. Mennyit tudsz kicsi félvérke? – kérdezem tőle félrehajtott fejjel, majd rögtön el is nevetem magam, mintha nem is lenne már fontos többé. Holott ez, de ezt majd megtudom hamarosan.
Oh, milyen érdekes játék lesz ebből, a torkomból feltörő kacajt nem tudom visszatartani, muszáj vagyok kiengedni. Hiszen látom, hogy mi lehet belőle.
Belőle és Cameronból.
Fejem szinte teljesen hátrahajtom, érzem ahogy nyakamon megfeszül a bőr, a torkom tiltakozik a mozdulat ellen. Kifacsart pózban nevetek rá, még akkor is, ha tudom, ennek következményei lehetnek, de kit érdekel, ha pár óráig kicsit rekedtesebb a hangom?
Kérdése után már engedem is el magam, hogy a korlátra érkezzem meg, akár egy kecses akrobata. Csak hogy itt nem csak a hajlékonyságom számít, hanem, hogy mit tudok. Meg kell magamat tartani, és ehhez kell egy kis erő.
- Minek akarnád? Tök unalmas úgy az élet – vigyorgok rá. – Nincs semmi olyan dolog, aminek ellen kellene állni, vagy épp ne tudnál ellen állni – emelkedek fel a korláton. Két lábamat helyezem rá, azokkal tartom meg magam, oh, de még karomat is felemelem, hogy a felettem húzódó szint korlátjába kapaszkodjak meg ujjaim begyével. Fel és alá, lábujjhegyen járkálok, megnyújtott léptekkel, balerina módon. – Ha az ellenkezőjét mondják neked, csak hazudnak, a saját maguk szabályaikra akarnak rákényszeríteni, de az oly unalmas – hajtom hátra a fejemet, ahogy az egyik lépésnél a derekamat is megtöröm, ívben hajtom. Hajam emeletek magasságából lóg alá, a nap még egy pillanatra megvilágítja őrültnek ható arcomat.
- Beskatulyáznak, de mi végre? – vonom meg a vállamat. – Végül mindenki ugyanúgy végzi, miért ne élveznéd az életed? Miért ne lennél önmagad? – egyenesedek fel és ezúttal felé dőlök, amíg csak kapszkodó karom engedi. Nem kerüli el figyelmem, ahogy a tollát csattogtatja, mégsem törődöm vele. Neki még fogalma sincs, hogy mi várhatna rá, ha engedné, hogy az legyen, aki.
- Olyan unalmas, mindig a hőst játssza a városban, senki sem tudja, hogy mi is ő valójában. Oh, milyen jó szórakozás lesz – nevetek fel hangosan, ahogy elképzelem miként teszem pokollá drága, régi barátom életét. Persze nem feledem, hogy nélküle nem élnék már, ő volt az, aki egy ideig szállást adott nekem, de áh. Jóvá akart tenni én pedig elrontani őt. Milyen ördögi felállás ez.
A korlátról mégsem tántorodom.
- Nevek, nevek, semmi értelmük – forgatom meg a szememet. – Mégis mit jelent, hogy Cole? Milyen jelentőséggel bír ez neked Kicsi Félvér? – hajtom oldalra a fejemet és újra csak felé domborítom a testemet. Ajkamra ördögi vigyor fut végig.
- Lökj le. Á-á! – figyelmeztetem előre. – Csakis az erőddel – vigyorgok rá. Lássuk mire vagy képes.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 11, 2019 7:25 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Nincs mellettem száz százalékosan; valahol messze járnak a gondolatai, feltehetőleg egy szebb és egyszerűbb helyen. A sóhajok legalábbis erre engednek következtetni, ha egy-egy pillanatra elfelejtem, hogy egy időzített bomba mellett foglaltam helyet.
– Tudom. Ezért vagyok itt – vonok vállat őszintén, mikor nem találja túl érdekfeszítőnek a szavaimat. Nem hinném, hogy túl sok energiájába kerülne megszakítania ezt a sokszor egyoldalú beszélgetést, ha úgy kívánná, így egyedül én számíthatok bármiféle kihívásra kettőnk közül. Sosem leszünk egyenlő felek, már ami a démonoktól örökölt mágiánkat illeti, talán még akkor sem, ha mindenre hajlandó megtanítani, amit ő maga is tud; nem, amíg el kell hozzá engednem egy részemet. Vajon áldozatot hoznék, ha mégis így tennék, vagy csak könnyebbé válnék, ha egyszer megszabadulok a rám akasztott, folyton lefelé húzó súlyoktól?
A következő kérdése sem kivétel, ha azt vesszük, hogy minden egyes rájuk adott válaszomat néhány másodperces gondolkodási idő előzi meg. Most a látványa akaszt meg a mondandómban; nem tetszik, ahogy a nyakát tartja és az sem, hogy a tekintete egyre gyakrabban találkozik az enyémmel, hiába értékelem mégis a figyelmét.
– Messziről igen, ha az számít. – Jobban hangzik, mint bevallani, hogy az efféle, veszélyes műveletekbe nem szívesen vágok bele egyedül, és ha démonokról van szó, általában csak egyetlen fogaskereke vagyok ennek a bonyolult gépezetnek. Nem teszem kockára az életem csak úgy akárkiért. Nem, amíg van más lehetőség és amíg nincs szükségem rá, hogy százféle részlet kösse le a folyton ingadozó figyelmemet.
Habár nem áll tőlem messze az állandó vigyorgás, ez a megtanulható és automatikus reakcióvá váló, apró mozdulat, az övét minden igyekezetem ellenére sem tudnám viszonozni. Nem lehet figyelni és tettetni egyszerre, és amúgy is, minden pillanattal jobban várom, hogy végre megszülessen a mi kettőnk egyezsége – akkor ugyanis ennek az egésznek a szórakoztató része is megkezdődik.
Olyan erősen gondolkozom a szavai megfejtésén, hogy észre sem veszem, mikor felül a korlátra fél emelettel feljebb, és most kishíján összerezzenek, amint meglátom a levegőből lelógó hajzuhatagot magam előtt. Hát persze, hogy nem fél a zuhanástól. Rágni kezdem a toll végét, miközben az ölemben kinyitott füzetre könyökölök. Mire mindkét kezével elengedi és egy pillanatra tényleg semmi sem tartja a magasban, már tudom, hogy úgyis talpra fog érkezni.
– Szerinted ez lehetetlen, ugye? Ellenállni… – Jobbnak lenni, vagy legalább nem teljesen rossznak. Ki- és bekapcsolom a tollat; megpörgetem az ujjaim között és megint a számba veszem, csak hogy leköthessem magam valamivel, míg egy valamire használható információmorzsára várok. A természetünk elleni harcban persze én sem hiszek, mert tudom, hogy nem győzhetünk. Örökös körforgásról van szó, nem is küzdelemről; olyan, mint egy megállíthatatlan sodrású folyóban úszni. Vagy feladod, mint ő, vagy pedig a part felé igyekszel, ahol valamivel sekélyebb a víz, az árral szemben haladni viszont biztosan nincs esélyed.
A korláton ér földet, és bár pontosan annyi esélye van talpon maradni, mint az apró rovarnak nem eltűnni a rács lyukai között, neki mégis sikerül; valahogy megtartja a saját, különös egyensúlyát. Nélküle sosem tudtam volna elképzelni, hogy ez lehetséges; hogyan lehet egyensúly a vadságban és kiszámíthatatlanságban, ami elől egészen eddig igyekeztem elmenekülni. Végre egy vonalba kerülünk, ő és én. Kinyújtom a lábaimat és a közepe mentén félbehajtom a gyűrött sarkú füzetet.
– Cameron Davis – firkálom a vonalra a nevet ízlelgetve, mielőtt ismét felpillantanék rá; szokás szerint nem tetszik az arcán ülő, kibogozhatatlan kifejezés. – Miért akarod őt megtalálni? – Mi fog történni ezzel az emberrel, ha sikerül? Lehetséges, hogy önző vagyok, amiért segítek, és ezzel igazat adok Kyarának.
Úgy tippelem, nem véletlen állt fel a helyéről, így én is követem a példáját: sietősen a táskába gyűröm a füzetet és néhány fokot kihagyva lemászom a tűzlétrán. Az oldalsó korlátba kapaszkodva megállok az utolsón, de rövid gondolkozás után egészen közel lépek ahhoz a korlátrészhez, ahol azóta guggol, a tollat azonban továbbra is a kezemben tartom; szükségem van valami megbízhatóra és ismerősre az ujjaim között.
– Egyébként… Cole vagyok – veszem át végül a balba, hogy a jobbat felé nyújthassam. Nehéz lenne tovább kerülnöm a tekintetét, hiszen így tökéletesen szemmagasságban vagyunk egymással. – És azt is tudom, hogy ez nem érdekel – engedek meg magamnak még egy mosolyt.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 04, 2019 8:49 am
Következő oldal


To Cole
Elmém most is hatezer felé jár, csapongok saját gondolataim között. Amíg az egyik pillanatban vattacukorra gondolok, a másikban már újra a vérpettyes esőket vízionálom magam elé, ajkamra különös mosoly terül szét. Majd a következőben visszaidézem magam elé Belzeboob legszebb Halloween mulatásgát, ahol egy démon is megjelent angyalt hozva ajándéknak. Csakhogy másnap sem angyal, sem démon nem volt, elmém különösen viselkedik azóta a nap óta.
Azóta, hogy…
Halk, kéjes sóhajt hallatok, talán akkor, amikor felér. Figyelnem kellene rá.
Tényleg? Mégis miért? Mi értelme van figyelni, ő is csak fecseg jobbra és balra. Bár várj, hogy fecseg valaki jobbra is és balra is?
Ajkamra újra vigyor ül, nem a kellemesebb fajtából.
- Nyeh, semmi kihívást nem jelentesz - nevetem el magamat, arcomon nincs harag, vagy akár ellenérzés sem. Annál inkább kezd fokozódni a jókedvem. Nem, ez most nem olyan cigi, egyszerűen az elmém mélyén érzem, hogy rendkívüli jól fogok az elkövetkezendő időkben szórakozni. Mégpedig a kicsi félvérrel. - Vadásztál már démonra? - hajtom oldalra a fejemet, szinte már természetellenes szögbe. Mégsem töröm ki, magamnak nehezen tudnám, bár nem lehetetlen. Ha jól tudom, volt egy kultúra, ahol megtették.
Már rég elengedtem a témát, hogy miként talál meg valakit. Nem legyintek neki, az eszközeink, úgy tűnik, hogy különböznek. Persze, megfontolnám őket, ha a pokol bezárta után is keresnem kellene az apámat, hogy mégis miként üzenjek neki. De lássuk be, elég kreatív voltam és előbb-utóbb a hangom elért a pokolba. Még ha más lelkek árán is.
Igaza van, nem érzek semmit. Figyelem unottan a csótányt, szinte hallom sikítozó, vékony hangját, sokat mégsem tud tenni ellenem. Minden kihúzott lábával valahol, mélyen legbelül megmozdul bennem valami, ám ajkamra leginkább csak egy-egymosoly ül ki.
Kérdésére mégis jóleső, őrült nevetés szakad fel a torkomból.
- Nem, nem, nem, nem - vigyorgok rá hatezer fogammal. - Egyszerűbb, nincs egyszerű. Nincs fekete és fehér, minden színes, élénk, semmi sem egyszerű, oh, nem, nem, ilyen egyszerűen nem fogod megúszni - nevetek rá, majd felülök és a korlát szélére ülök, még akkor is, ha annak szélessége alig egy-két centi. Két kezemmel támaszkodok meg rajta, szinte megmarkolom. Majd egy hirtelen vezérelt gondolattól dőlök hátra. Hátam keményen csapódik a korlátnak, lapockám a szint alját nyomja, hajam a föld felé nyúl, persze így pont nem látom őt, csak ha nyakamat teljesen hátra nem hajtom, így talán a lába fejét ha sikerül. Lábaimmal a tető irányába nyúlok el, karommal erősen tartom meg magamat.
Fogalma sincs, hogy mivel jár az, hogy ne unatkozzak, de legyen hát. Nem felelek egyelőre rá, majd megtudja idővel, úgyis. Hallgatom a kérdéseit, de csak a nevetés kaparássza a torkomat, mely így fejjel lefelé nem éppen a legkellemetesebb érzés. A vér a fejembe száll, nyomást gyakorol rám.
- Túl jó, túl jónak hiszi magát - sóhajtom, az emlékeimbe idézem a hét évvel ezelőtti fiút. - Azt hiszi, hogy harcolhat a természete ellen, tudod mit? - engedem le lábaimat, a ruganyosságom nem olyan, mint egy artistának, de azért még így is irigylésre méltó tud lenni. Lábfejemmel mégsem érem el az alattam lévő korlátot, kezemmel elengedem azt, a szabadesés, mégha csak fél másodpercig sem tart, amint talpot érek, leguggolok a korláton a kicsi félvérrel szembe.
- Megmutatom neked - fogalmam sincs, hogy miként néz ki. - Megmutatom, hogy milyen embernek hiszi magát Cameron Davis - a neve még mindig a fülembe cseng. Ahogy unos-untalanul bizonygatta az emberek jóságát, mintha érdekelt volna egyszer is. Ajkamon olya mosoly terül szét, mely nem ígér semmi jót, sem neki, sem a leendő feladatának. De ő akarta, hogy ne unatkozzak. Ő akar tanulni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 28, 2019 6:56 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Nem minden szava nekem szól – emlékeztetem magam felfelé menet, egyre feljebb kapaszkodva a létrák valamelyikén –, de azokon, amelyek mégis, legalább annyit kell gondolkoznom majd, hogy eleget értsek belőlük. Talán sosem fogom tudni őt megfejteni, de a kihívás még mindig áll, és én azóta is úgy érzem magam, mint aki egy olyan régi fajta, vasból készült ördöglakatot kapott a kezébe.
Az alatta lévő szinten pihenek egy percet, de az is lehet, hogy csak bátorságot gyűjtök, mielőtt még ennél is közelebb mennék. Még néhány fokkal magasabbra, ami pontosan ugyanennyivel növeli meg az esés időtartamát, és azt mind tudjuk, hogy ez erősen összefüggésben áll a becsapódás mértékével. Ekkora távolságban még minden egyes méter számít, aztán minél feljebb mész, annál kevésbé; egyszerű fizika, az elképzeléshez pedig csak elegendő pesszimizmusra van szükség.
Kérdést tesz fel, és én megint alaposan átgondolom, mit válaszoljak, mielőtt egyáltalán megszólalnék, aztán megfordul, így szembe kerülünk egymással.
– Alapvetően bármit, aminek van legalább két lába, nehéz megtalálni – vonok vállat, mielőtt fellépnék az utolsó előttem álló szakasz legalsó fokára. – Egy embert könnyebb, mint egy démont, és egy démont könnyebb, mint egy angyalt. – Az útvonalak a legegyszerűbbek. Rutinokra és mozdulatlan pontokra épülnek és nem igényelnek nagyobb erőfeszítést, mint egy sakkjátszma, ha az ember szeret kalkulálni. A tárgyak a legtöbbször nyomot hagynak maguk után: ha ritka, azért, ha pedig mágikus erővel bír, az válik elszórt morzsává az útvonalán, az utóbbiakat pedig rendkívül egyszerű követni, ha valaki tudja, hogyan ismerje fel a jeleket. Egyetlen személy persze sohasem elég egy komplexebb feladathoz – valami olyasmihez, amit az emberek, az angyalok és a démonok jelentenek –, ismerni kell valakit, aki ismer egy srácot, aki egy másikkal áll kapcsolatban és így tovább; időtől, specializációtól és pénztől függ a bonyolult folyamat minden egyes lépése. – Ha valaki New Yorkban van, az nem tűnhet el teljesen. Nincs a városnak ismeretlen része, és azt hiszem, hogy senki sem teljesen legyőzhetetlen. Mindig lesz valaki, aki jártas az adott sarokban és olyan is, aki le tudja bontani, bármilyen erő is legyen az, amivel például egy angyal láthatatlanná válhat – foglalom össze végül röviden, miután leülök a ferdén álló fokra.
Apró koppanás hallatszik alólam, mire lenézek a rácsokra, illetve a lemezre, ami alatt összefutnak; a kemény páncél ugyanis pontosan az egyetlen összefüggő felületen landol. A rovarnak szerencséje lehetett volna, ha valamivel arrébb ér földet és eltűnhet a lyukak között; életben maradhatna, ha a feneketlen mélység nyeli el, és sosem találkozik az unatkozó Kyarával. Előre dőlök, hogy közelebbről figyelhessem, bármit is csináljon a csótánnyal, de hamar ráncok jelennek meg a homlokomon és a szemöldökeim között. Különösebben nem kéne meglepnie, de mégis elgondolkoztat, hogyan láthatja a világot: talán nem érez semmit sem.
Még egy kicsit szórakozik a szerencsétlenül járt ízeltlábúval, és már nem is tudom, mikor melyikünknek intézi a szavait. Nem szólalok meg újra, csak ha nagyon muszáj, helyette csendben hallgatom a tanácsait; lehetséges, hogy a fejében sorsolta ki, kinek a lábait tépkedi ki közülünk, és ha arról van szó, hogy vagy ő, vagy én, szívesen nézem tovább hangtalanul a csótány szenvedését.
– Mi van, ha az egész sokkal egyszerűbb ennél? – pillantok fel rá mégis, mikor alternatív szemszögből közelíti meg az ajánlatomat. – Fogadni mernék rá, hogy te legalább annyira unatkozol, mint én. Duplán jársz jól, ha megegyezünk. – Csak akkor tudom, hogy meggyőztem, mikor vigyorogva néz le rám – félelmetes vigyorral, ha valaki tisztában van vele, hogy a lány mire képes, de mégis –, nekem pedig egyből százféle ötletem támad, mikor meghallom az első konkrétumot.
– Félvért – ismétlem utána szinte oda sem figyelve. – Mondj el róla mindent, amit tudsz. Ha áll az alku – teszem hozzá sietősen, mielőtt az ölembe venném a táskámat, hogy kivehessem belőle a szamárfülekkel tarkított, kopottas jegyzetfüzetet. Belül sem sokkal szebb, mint amilyen a külső borítása: változó sebességgel írt bekezdések és fél oldalakat elfoglaló firkák tarkítják. Egyes sorok egészen szabályosak és olvashatóak, mások viszont ferdén állnak a vonalakhoz képest és láthatóan kapkodva lettek papírra vetve, s a kétféle stílus néhány oldalanként váltja egymást.
– Nem, életkor, szemszín, magasság… – intek a darabosra rágott végű tollal, miközben végigfutok a sablonosabb kérdéseken. Ha azonnal megosztja velem a részleteket, csak utána fűzöm hozzá a következő gondolatot. – Ha úgy vesszük, mindenkinek megvan a saját története. Talán fontosabb is, mint ezek a részletek... szóval ha van egy jó sztorid erről a félvérről, most azt hiszem, itt az ideje, hogy elmeséld. – És egyébként is érdekel, hogy én vagyok a kivétel, vagy ő az, akinek nem teljesen átlagos a viselkedése.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 22, 2019 11:06 pm
Következő oldal


To Cole
Továbbra is csak szemem sarkából figyelem, ahogy feljön felém. Nem igazán tulajdonítok még neki nagy jelentőséget. Most meghúzom magam, és egyébként is az elmém teljesen más irányt vált. Nem tehet róla, senki sem tehet, egyszerűen csak ilyen a természetem.
minthogy elgondolkozzak, mégis milyen az amikor a felhők vattacukra hirtelen vérbe fordul, vaskos cseppjeit a földre petyegteti. Kéjesen sóhajtok fel, akár a gondolatra is.
- Upsz, hogy ez már megtörtént? – düllesztem ki szemeimet az égre meresztve azt újra. Szóval, mi van még, amit nem húztam ki a listámról?
Oh, milyen gyönyör lenne, ha égve látnám a várost! A falak lassan dőlnének össze, a házak, akár a dominók. Újabb sóhajtás, teljesen elmerülök a gondolataimba és fel sem tűnik, hogy már lassan alattam van. Szemöldököm összevonom a hangjára. Újra csak félre tekintek. Ám szemem sarkából nem látok semmit, csak a korlát kopottas, rozsdás szegélyét. Érzem fémes illatát az orromba, elfintorodik tőle az arcom. Gondolataim megint elkalandoznak, mégis valamiért megpróbálok a jelen síkján mozogni.
Ezúttal lemondó sóhaj hagyja el a torkomat. A halandók világa annyira unalmas. Mennyivel érdekesebb a démonok világa. A pokol égető tüze, ahogy marja a bőrödet. A forróság, amit lelélegzel, mely belülről marja a bensődet.
- Áh, ez nem olyan egyszerű – felelem neki, szemöldököm újra csak összevonva. Azt hiszem, hogy újra csak egyértelműsíteni kellene a kérdésem. – Hogy keresel meg egy démont? – teszem fel a kérdést, találkozásunk óta először őszintén. – Vagy épp egy angyalt? – fordulok meg a rácson. Két könyökömmel támasztom meg magamat. Csontomba, bordámba vág a rács, ám most mégsem zavar. Élvezem a kellemes fájdalmat, melyet okoz nekem.
Ebben a pillanatban, azonban az épület tetejéről egy csótány ugrik fejest közénk. Az én emeletemen gellert kap, megfordul, a résen átesik, majd a levegőben újra fordul.
Kicsi félvér előtt ér földet, háttal. Hatezer lábával kapálózik, élete után könyörög. Egy darabig figyelem a vergődő csótányt. Körbe-körbe forog, akár a búgócsiga.
Majd egyesével kezdem el kínzó lassúsággal kitépni a lábait.
Nem lehet, hogy tudja, hogy hol lehet. Embereket talán, de démonokat? Oh, édesem az nem ilyen egyszerű, ezt már megtanulhattad volna.
A dohány füstjét kifújom az ajkamon, ha fel is néz, a hasaló énemmel találkozhat szembe, ahogy a füsttel játszom.
- Tudni, tudni, tudni – forgatom meg a szememet. Ez nem tudás. – A tudás csak az ostobák találmánya, akik ezzel akarják megmagyarázni a világ működését… Ne tudd, tedd – felelem neki könnyedén, vállaimat megvonva. Hogy miként használom az erőmet, nos ezt inkább senki se firtassa. De lássátok, hogy kivel van dolgotok.
- Oh, nem, nem, nem, nem, kicsi Csótány, nem – hadarom, halkan, szinte suttogva. Ez nem ilyen egyszerű. Nem kapja el ilyen gyorsan, amit akar, nem mert előbb én akarok valamit. És azt lassan mindennél jobban, még ha az elmém nem is akarja ezt belátni.
- Ha mindenki jól jár, valójában nem jár jól senki sem, így olyan, mintha meg sem történt volna semmi sem – fejezem ki, pupilláim kitágulnak, ahogy az ülő férfit figyelem. De akarja tőlem az erőt, én pedig pofátlanul vigyorgok rá.
- Keresek egy félvért – tudatom végül vele. Kevés mindenre emlékszem a tízévvel ezelőtt fiúról. Tán már nem is él. De azt is tudni kívánom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 19, 2019 10:07 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
A csutka zuhan, aztán lassulva esik tovább és még azután is nyújtózkodik kicsit lefelé, mintha gumikötélen bungee jumpingolna, vagy épp láthatatlan, rugalmas hálón akadt volna fent. Ugyan nem sikerül egyből tökéletes mozdulatlanságba dermeszteni a levegőben, de egyszer mégis megáll; alig egy méterrel a fejem felett és egyelőre tökéletes biztonságban a becsapódástól. Elgondolkozva szemlélem a lebegő maradékot, most igazodom ki először az alakján. Reményeim szerint hazafelé nem kerül majd ennyi koncentrációmba egy efféle apró trükk kivitelezése, és ha gyakorlottabb nem is, legalább okosabb leszek egy kicsivel, miután megosztotta velem a titkait. Talán az ereje nem jár együtt az őrültséggel; talán nem kell a nevetését is elsajátítanom, ha kíváncsi vagyok a technikájára. Hátha tanulhatok és hátha erősebb lehetek, és ha egyszer sikerül – ha egyszer erősebb leszek, talán minden más részem felett is visszanyerhetem az irányítást.
– Ja, én vagyok – intek felé óvatosan és nem pont olyan lelkes hanghordozással, mint a belépőmnél, pedig legutóbb igazán megszokhattam volna már a beceneveit. Egyelőre azonban várok a bemutatkozással, teljesen feleslegesen pazaroljuk ugyanis egymás idejét, ha élből elutasítja az ajánlatomat. A tűzlétra azonban biztató jelként csapódik a betonra a lábaim előtt, miután szinte rám sem pillantva ad zöld jelzést; s persze akármilyen jól esne ezután nem felfelé bámulva kiabálni, alaposan átgondolom, egyáltalán elinduljak-e felfelé. Azzal nyugtatom magam, hogy ezen a környéken sokkal nehezebb lenne vérfürdőt rendeznie, mint a múltkor: az utca ilyenkor már nem olyan forgalmas, de abban a magasságban azért még mindig szem előtt leszünk. Szem előtt és biztonságban.
Megkapaszkodom kétoldalt, és innentől kezdve kényelmes tempóban, váltott lábbal veszem a fokokat. Hagyom, hogy az elhatározásom irányítson az ösztöneim helyett, azok ugyanis a lehető legtávolabb akarnak küldeni ettől a helytől; távol Kyarától, az emberi léttől igencsak messze álló tudástól és a halott férfi emlékétől.
Lassan, de biztosan fogynak közülünk az ablakok és az emeletek, és ezzel együtt az én válaszaim is halkabbá és szuszogósabbá válnak.
– Egyszerűen. Tudom, hogy mit hol érdemes keresni. – Még egy szakasz hátravan ugyan a tűzlétrából, innen már csak néhány fokot megyek felfelé, s háromnegyed-úton leülök valahol azalatt a rács alatt, amin ő is fekszik. – És néha napokig nem alszom – vallom be csendesen, mintha ő lenne az egyetlen a világon, aki megértheti az életem legkuszább pontjait. Lehet, hogy tényleg így van, és mi ketten nem véletlen találkoztunk legutóbb. Már az első felfelé tartó lépésemmel megelőlegeztem neki a maximális bizalmat, így most gond nélkül könyökölök a térdeimre, hogy az utcát pásztázhassam magunk alatt, míg a gondolataimat keresem.
Régóta van csendben, így felpillantok; pont időben ahhoz, hogy elkapjam az újabb mutatványát a vasból készült négyzetek másik oldalán. Végre felém néz, habár éppen csak az irányomba fordítja a fejét, és nekem bizakodó mosolyra húzódik a szám. Félsikernek érzem az érdeklődését.
– Te erős vagy. Tudni akarom, hogyan lehetek én is erősebb – pillantok el róla, hogy megint a távolit figyelhessem egy kicsit. Rajta kívül senkihez sem fordulhatok, ugye? De az is lehet, hogy tudat alatt a veszélyt keresem és azt az izgalmat, ami vele jár, és talán még valamit, ami leköt majd, ha az utolsó szép dolognak is vége, ami most a valósághoz láncol. – Te segítesz nekem, én pedig neked. Mindenki jól jár – vázolom fel az ajánlatomat röviden.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 19, 2019 5:21 pm
Következő oldal


To Cole
Sosem voltam egy igazán kiszámítható alkat, legfeljebb csak akkor, ha azt akartam, hogy kiszámítható legyek. Most mégis inkább kerülném ezt és lám, így lettem a legjobban kiszámítható? Vagy a tudatalattim szeretne ezzel valamit közölni velem? Nem tudom, csak amikor az elhajított almacsutka nem csattan a földön kezdek el gyanakodni, ám mivel épp mélyen szívom le a dohányt a tüdőmbe nem igazán akarok vele foglalkozni.
Egy újabb olyan ösztön, melyre hallgatnom kellene. A mellém felröppenő ételem is ezt tudatja velem. Pupilláim kitágulnak és csak a fejem félrefordításával próbálok letekinteni. Nem emelem fel a fejemet, nem emelkedem el a tűzlétra rácsozott aljától, mely egyre jobban nyomja minden egyes porcikámat. Mégis jóleső "fájdalommal" tölt el. Már ha éreznék komoly fájdalmat. Ezt sem érzem, legfeljebb tudatom egyik hátsó részében, mely nem hajlandó a napvilágra jönni.
- Kicsi félvér – ejtem ki a nevét, melyet nem tudom, hogy mi az. Szemem sarkából látom csak, leginkább csak sejtem a hangja alapján. Egy kis légypiszkot látok három-négy emeletről lejjebb. Ajkam akaratlanul gördül félmosolyra és hagyja el torkomat az általa már jól ismert őrült nevetés.
Ennyi csak, mivel adózok neki, fejemet újra visszafordítom, az eget szemlélem. A nap már nem tűzi a fejemet, nem úgy, mint egész nap, piros pírral tarkítva azt. A cigit újra mélyen szívom le, hallom hangját, a füstöt pedig lassan engedem ki.
Nem indítok ellene támadást, lényegében semmit sem csinálok ellene. Itt és most normálisnak kell lennem, így a feldobott almacsutkát is, ha hagyja, akkor én is hagyom visszaesni.
Kérdésére mégis ösztönösen vonom össze a szemöldökömet. Az ezernyi, lassan vándorló felhőt figyelem. Az álomképem alakja jelenik meg közöttük. A füstszerű démon, kinek csak ezt a formáját látom, ki a Viszálynak mutatkozott be egykor. Azt az őrült vigyorát, az kínzó fájdalmat, melyet okozott.
Kéjesen sóhajtok fel.
- Talán – felelem neki. Kegyesen intek kezemmel, hogy térjen fel hozzám, ha van kedve. S ekkor koppan előtte a tűzlépcső alja. Persze nem használom az erőmet, annyira látványosan, de egy ilyen eset még lehet véletlen is, nem igaz? Vagy ha nem, hát… Mit számít neki még egy gyilkosság, amivel vádolhatják?
Ajkamra aljas mosoly költözik újra csak. Ha feljön, addig is nyugodtan fekszem, ahogy akkor is, ha nem teszi ezt meg.
- Hogy találsz meg bárkit is? – kérdezem tőle tőlem szokatlanul nyugodt hangon, ám ha fel is tér hozzám nem állok fel, nem tekintek rá. A felhőket szugerrálom. Ha igazat mondd, akkor lényegében bárkit megtalálhatnék, ám tudnom kellene az árát. Feltéve, ha jobban keres és kitartóbban, mint én. Mióta bezárult a pokol lehetetlen bárkit is leküldeni az én módszereimnek csődöt mondtak – kereshetnék mást is, de ahhoz meg nincs is túl sok kedvem.
Újabb adag füstöt engedek ki. Erősen koncentrálok rá, az apró részecskéire, melyből áll és enyhén, de sikerül megmozgatnom. Egy almát rajzolok ki belőle, melynek a közepén van két x szem alatta pedig egy túlzottan mély és nagy ívű mosoly.
Aztán csak elengedem ezt.
- Mégis miért cserébe? – tekintek rá, most először, ha feljött hozzám. Ő akar üzletet, szóval neki kellene feljönnie, bár lehet, hogy ő sem gondolkozik annyira logikusan?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


East Village lakások T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
113
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 16, 2019 11:35 pm
Következő oldal


We die a day at a time
Kyara & Cole Streets  • Credit:
Nehéz idők, nehéz döntések – ismétlem magamban, miközben befordulok az utolsó sarkon, de akkorra már tudom, hogy valószínűleg egyszerű kalandvágy az, ami rávett a mai túrámra, ehhez pedig aránytalanul sok kutatómunkát igényelt a kiruccanás még ennél is hosszabb megtervezése. Egészen tegnapig semmit sem tudtam róla, az őrült lányról, akivel nem is olyan régen keresztezték egymást az útjaink, de New York mindig figyel egy kicsit; félszemmel odanéz és jegyzetel, ha különlegességet lát. Még ma sincs sok minden, ami feltűnőbb lenne egy késsel szurkálódó, hangosan és ok nélkül nevető, csapzott idegennél a város legsötétebb utcáin, így mégsem teljesen lehetetlen küldetés összeszedni a részleteket, ha az ember tudja, merre keresse a megfelelő forrást. Leginkább a láthatatlanok soraiban, mert ők azok, akik észreveszik ezeket az apró és fura dolgokat, akik az ablakban vagy a padon ülnek és akiknek semmi ennél hatalmasabb nem tolakszik be a memóriájukba a következő napon, hogy az információt kiszorítsák.
Manhattan csendes és civilizált; majdnem olyan, mint amilyennek az azelőttöt képzelem. Sokkal több autó kéne és még néhány gyalogos; talán kevésbé rozsdás utcanév jelző táblák és vakolat minden épület oldalára, jóesetben bontatlan járdaszegélyek és esetleg egy kicsivel kevesebb szemét. De az is lehet, hogy pontosan így tökéletes: mindenki magányos és senki sincs igazán biztonságban, én pedig legalább ilyenkor nem érzem magam egyedül.
Még két ház előre és nincs szükségem többé térképre vagy a memóriámra, elég az ismerős hangot követnem, amint a vészjósló nevetés újra és újra felcsendül valahol a fejem felett. Megállok és odanézek, a tekintetem hosszasan végigfut a vasból készült, ingatag lépcsőfokokon, mielőtt megállapodna a rácsokon nyújtózkodó Kyarán. Elvileg így hívják, illetve inkább emlegetik, de a legtöbben a nyilvánvalótól többet nem is igazán tudnak róla. Bolond. Nem normális, ez már az első pillanattól fogva tiszta, mégis ő az egyetlen félvér, akit ismerek, és az első találkozásunk utolsó másodpercei óta biztos vagyok benne, hogy a mégsem jelent rám veszélyt. Szórakozni szeretne, én pedig unatkozom. Talán egész New Yorkban nincs nála erősebb, és nekem szükségem van a titkaira.
Almacsutka repül felém fentről, de nem ér földet, mert még azelőtt megállítom a levegőben, hogy az darabokra robbanhatna a lábaim előtt a betonon. Visszaküldöm. Szépen, lassan és egyenletesen úszik vissza hozzá a levegőben és végül pontosan a fejével egyvonalban áll meg, mintha őt figyelné, miközben a cigijét szívja. Magasan van, de ahhoz nem eléggé, hogy a tőle szálló szürke csík elkerülje a figyelmemet, és hogy teljesen kiabálásnak érződjön innen lentről megszólítani.
– Még mindig nem üzletelsz? – Hacsak nem indít támadást egyből ellenem, barátságos vigyort küldök felé, mikor lenéz, valamint, ha eddig semmit sem csinált az előtte lebegő csutkával, most hagyom leesni, miután elővigyázatosan odébb álltam az útjából. – Jó ajánlataim vannak. – Nem készültem sok mindennel, mert szemmel láthatóan nem sok minden izgatja őt ebben az életben, de magammal hoztam egy nyúzott, foltos hátizsákot olyan pántokkal, amibe nehéz nem beleakasztanom az ujjaimat, mikor járni kezdenek a kezeim és nem figyelem többé minden ösztönös mozdulatomat.
– Keresel valakit, ugye? – Mindig mozgásban van, és már amúgy is elárult egy-két részletet. – Akárkit megtalálok a városban. Csak mondj egy nevet – húzom fel a szemöldökeimet magabiztosan.




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 12, 2019 12:21 pm
Következő oldal


To Cole
Friss alma ropog a fogaim között, miközben a lenyugvó nap aranyló sugarait figyelem még félig lehunyt szemhéjam alól. Egy jó dolog van a nyárban, főként mely ilyen meleg. Kecsegtet azzal az illúzióval, hogy a pokolban vagyok. Szinte már kéjesen sóhajtok fel, felsőtestem kissé elemelem a tűzlétra rácsától. Az épület egyik legfelső emeletének a tűzlétrájának a tetején fekszem, nem a tetőn, a létrán. Élvezem, ahogy a rács, a vas a bőrömbe fúródik, kényelmetlensége jóleső ebben az unalmas városban.
Kezemet emelem, hogy harapjak az almából, gyűrűsujjam segítségével fordítok rajta, majd újra. Nedve szám két szélén folyik le arcomon, nyakam irányába, ám fekvő pozícióm miatt a hajam irányába, mely kócosabb ritkán is lehetne. Az utóbbi időbe egyik nem túl forgalmas, mégis emberek lakta vidékén laktam be magamat. Ennek több oka is van: nem halok éhen, no meg nem árt, ha elhiszik, hogy én is egy vagyok közülük. Ennek érdekébe kezdtem el "dolgozni". Visszatértem a régi rutinomhoz, amikor el tudom hinni a kocsmába, hogy egy pultos vagyok és bizony nem akarok én semmi többet, minthogy kiszolgálni őket. Az, hogy néha teszek az italukba egy két dolgot, amik miatt megnövekedett az agresszió és a kocsmai verekedések száma?
Upsz?
Szörnyű eme emberi világ, amikor megadatott számunkra, hogy azt tehessünk amit akarunk, úgy ahogy akarjuk, inkább korlátok közé zárják magukat és képtelenek arra, hogy kiszakadjanak belőle. Az embernek meg sokszor - látszólag - nincs is más lehetősége, minthogy beilleszkedjen ezekbe a formákba. Mintha a kocka alakú lyukba szeretnél egy gömböt beleilleszteni. Nem fog menni, ám erőszakosan talán sikerülhet, akkor sem lesz az igazi. Mégis képesek lesznek elmondani, hogy igen! Megtörtént! Sikerült nekik, hiszen ott van!
Hangosan nevetek fel elcsépelt emberi szavakon, melyek úgy visszhangoznak a fejembe, mintha csak tegnap ültem a székbe, melybe nem kívántak mást tenni, csak hogy átformálják a gondolataimat. Ha belegondolok ez sikerült is nekik, csak éppen nem úgy, ahogy ők azt várták. Nem lettem az az engedelmes, a társadalomba tökéletesen beilleszkedett lány, akit akartak. Aki nem lát rémeket, aki nem öl meg ártatlan embereket.
Hangosan nevetek fel újra csak. Nem öl meg embereket. Még egyet fordítok az almán, a csutkáját pedig könnyedén hajítom le az utca irányába. El akarták hitetni velem, hogy én tettem, holott egy démon volt. Nem hitték el, hiszen akkor nem lehettek New York közelébe démonok. Azt hitték, hogy én voltam, képes lettem volna alig hét évesen kiirtani egy egész karavánt. Végül is.
A mellém lepakolt dohány után nyúlok, könnyedén csippentem ki az utolsó szálat a dobozból és illesztem kiszáradt ajkaim közé. A rózsaszín eget bámulva gyújtom meg gyufával a cigit, és mélyen szívom le a tüdőmbe. Türelmesnek kell lennem, ezt tudom, mégis ez annyira unalmas Apám. Türelmesnek lennem, a hívásodra várva, addig meg sem hallhatok. Legalább is nem végelegesen. Beilleszkedni az emberek közé, elnyerni a bizalmukat. Mélyet sóhajtva engedem ki a rózsaszín és narancs színekbe öltözött égboltra a kártékony füstöt. Unalmas ez így.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


East Village lakások Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
177
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 12, 2019 7:45 am
Következő oldal


East Village lakások Things-to-do-in-the-east-village-180927123616018-1920x960


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent

Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3