☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Szomb. Jún. 03, 2017 12:26 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Stamiel
Pillanatnyi ideig elképedve tekintek, rá. Abban az állapotban amiben van, ez a letargia csak úgy pereg le róla, még is félreértette a mondandómat. Beszélgettem az állítólagos nénikémmel, ő meg ez idő alatt egy szomszédos sírkőnek vetette hátát. Hm, patt helyzet. Ott már nem mondhatom hogy az meg a bácsikám helye, csak gyanúba keverném magam. Hülyén venné ki magát. Erre legalább is nem apellálhatok. Szerencsére reagált a legutolsó kijelentésemre, ezzel már lehet mit kezdeni. Felhagyok a nénikém ajnározásával, holott tudnám ezt még fokozni, és szelíd alázattal figyelem az arcát Stamielnek.
- Komolyan?...Komolyan?...Ööö..rendben...
Meglepődök ezen a vendégszerető gesztuson, elveszem tőle félszegen az üveget.
- Csak egy kicsit..a többi ne vesszen kárba. Jó?
Talán 1 deci sincs, amit Juliette nénikém fejfájára öntök belőle, mint valami elanyátlanodott gyermek, tiszta ciki hogy itt bohóckodom. Áh, úgyse tudja rólam ki vagyok, csak egy bárgyú ember vagyok a számára. Akkor maradjon a móka, így hiteles. Miután megkínáltam a nénikém, lógó orral felállok mellőle és az ideiglenes cimborám mellé telepedek le. Helyet foglaltam, most meghúzom az üveget, aztán bánatosan vissza nyújtom neki.
- Miről nosztalgiázzunk?
Tiszta érdeklődéssel meredek rá, nem akarok a dolgok közepébe csapni, mert hát nem tudom hogy szomorú vagy örömteli dolgokról fogunk diskurálni. Kezdje ő, az a biztos, akkor én sem fárasztom a sok beszéddel. Úh, pedig már úgy kikívánkozik, de most be kell fognom. Fogd be!

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Május 26, 2017 9:19 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Tom Weston
I never forget...



Voltaképpen a remény az egyetlen érték, amelybe foggal, s körömmel kapaszkodunk. Ez az egyetlen egy olyan érzés, amiben képesek vagyunk hinni, s ha ezt elveszik tőlünk, akkor megszűnünk létezni, ugyanis ez éltet mindannyiunkat. Csak úgy tudunk túllépni az eseményeken, ha valamihez hűen ragaszkodunk. Legyen az bármilyen terület, avagy személy.. Ha nem engedünk az érzelmeinknek felőröl a kétség, s ha már végleg beborít a homály, akkor onnan nincs is visszaút. Annyiszor, de annyiszor töprengtem alternatíva lehetőségeken, miszerint ezeket a szánalmas kis lényeket, nos igazából mi is élteti. De folyton arra bírtam asszociálni, miszerint egyetlen kulcsa van a dolgoknak: a remény. Hittek az életükben, harcoltak a családjukért, kiálltak a bosszújukért, s bár... bár ezek a tények meggyőznék a Michael-féle angyalkákat, de engem mégis hidegen hagy. Minden egyes két lábon járó húscafat -, a végzetét érdemli. Nincs kegyelem, nincs könyörület, s nincs megváltás, amely elszakíthatna engem a céljaimtól. Semmi sem másíthatja meg a tökéletes lenyomatot, sőt magát a tényt, mely beleivódott az elmém eldugott kis részleteibe. Ahhoz, hogy atyánk visszatérjen, nos nekik meg kell halniuk.. legalább is Gabriel erre törekszik. De... mindig ott a de! Ha nem tér vissza erre sem, akkor mi lesz? Ha továbbra is csak bujkál a fák között lapulva, avagy éppen a Hawaii üdülésén szürcsölgeti a koktélkáit; mihez kezdünk? Egymást buktatjuk meg, kiirtva mindent, mi egykoron szent volt a számunkra? Vagy.. ölbe tett kézzel várjuk a reménytelenséget? S én már megint... megint miért gondolom túl az eseményeket? Még nem is járunk a győzelemnél, hiszen oly' sok kis naiv halandó kóricál..
Az elmémben lezajló események annyira elvonják a külvilágról a figyelmemet, hogy észre sem veszem, miszerint társaságom akadt. Máskor nem szoktam ennyire figyelmetlenné válni, de most... most gondolkoztam. Ésszerűen, ami meglepő, mert hát... nem igazán vagyok komplett. De... mintha egy pillanatra megláttam volna a fényt.. oh, mégsem! A fene egye meg, pedig közelinek éreztem az alagút végét, azzal a kis.. kis világossággal a végén, amit a halottak szoktak látni. Jó vicc! Halottak.. pont egy temetőben ülök a sírkövön. Apropó...
- Hogy mi?! - Tekintek fel döbbenten egy másodpercig az érkezőre, majd hátra nézve a sírkő feliratra, nos elkap a nevetés. - Párdon, sajnálom... - Mentegetőzésbe kezdek, ahogy legyintek egyet. - Nem akartalak megsérteni, ember. Csak éppen viccesen jött ki a szituáció, ugyanis eléggé félreérthetően mondtad, haver... - Folytatom a megkezdett sort, ahogy próbálok elkomolyodni. Én meg a komolyság? Két külön határ... szerintem egymás mellett sosem férnénk meg! S még haver? Szakadok... egy emberrel, hogyne.. holnap meg már a démonokkal pacsizgatok, miközben Michael teájából iszunk.
- Oké, oké... ott a másik sírkő. - Mormogom félszegen, ahogy egyetlen mozdulattal felállok a sírkőlapjáról. Ma eléggé előzékeny vagyok, azt hiszem, sőt igazán kedves... de hát nem azért érkeztem én ide, hogy embereket gyilkolásszak. Arra lesz majd jobb időpont is! Mindenesetre csak addig követem az eseményeket, míg megsimogatja a... Most komolyan? Én ugyan ezt a nyálas szituáció tengert nem fogom nézni, akkor sem, ha meghalok egy életre! Esküszöm bármire, akármire, csak... érjen véget. Már nekem kínos. Kínos? Nem is érzek semmit... Szemeimet megforgatva hajolok le az üvegért, s a kezeimbe véve elolvasom a feliratot. Jó minőségű Jack Daniel’s. Hmm, igazán finom lehet.
- Én? Bajban? Dehogy... csak nosztalgiázom a régi emlékek kellegében. - Tekintek rá, miközben a hangom tele van iróniával. Isten földjén... Porig égetve a helyet nyugalomra lelnék, s az sem érdekelne, ha a drága fater megbuktatna. Most komolyan... ha nem törődött velem eddig sem, akkor miért stresszelném magam? Kínoztak évekig, szenvedtem évekig, elbuktam... s mire felállhattam volna. Áh, elmebeteg lettem, de olyan... olyan nagyszerű élvezet ez! - Viszont... - Tekintek először az üvegre, majd rá. - ...befejezted a búcsúzkodást, és a halott siratást? Mert, ha gondolod, akkor... - Töprengően bontom fel az italt, s majdan nyújtom felé. - ...ihatnánk. Mit szólsz? - A magam módján próbálok normális lenni, mintsem régen. Szelíd voltam, nemes, és könnyed. Szeretem az embereket. Mindent megadtam volna értük, de mára... már csak halvány alakjuk önmaguknak. Átkozottak, s kárhozottak..

▲ music: Bleeding Out▲ ▲Words: 645▲ ▲Note: -

Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Csüt. Május 18, 2017 7:50 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Stamiel
A mai napom akkor kapott fordulatot, mikor ebéd közben, azaz rágcsálva a gyrosom és szürcsölve a kólám egy félreeső padon a parkban éppen körbenéztem a világban. Jóérzéssel töltött el hogy egyik lányom végre kiszabadult és ehhez összefogtak a testvérek, a démonok szervezkedéseinek már kevésbé örültem, ám tudom, ez is a világom részét képezi, ergo ne legyek negatív velük kapcsolatban. Teszik a dolgukat, és amint ezt így tudatosítom magamban, egyből elégedett képpel nyammogok tovább. Stamiel képe villan be, aki most a temetőben ücsörög. Egymagában. A temetőben. Majdnem félre nyelek. Mit keres a temetőben? Erről lemaradtam, végül is nem tudhatok mindent azonnal. Vissza kellene tekerni a szalagot, de akkor oda a móka. Legyen hát! Behabzsolom a maradék ennivalómat, aztán felkelek, elindulok a parki sétányon. Egy útba eső szemetesbe landoltatom a papírzacskót, igazítok egyet a ruhámon és célba veszem a temetőt. Melankólikus hangulata idáig érződik, azt hiszem nem öldökölni jött, mint ahogy azt kérte tőle nem oly rég Gabriel.
Lefelé horgasztott orral lépkedek befelé az ajtajánál, miután odaértem, már tudom melyik sírnál van Stamiel. Nem szeretem a véletleneket, legyen akkor kerek a történet. A kólát szürcsölgetem egészen odáig, és csak olykor olykor tekintek rá a közelében, majd egyet gondolva megállok előtte.
- Bocsánat az udvariatlanságomért..de a nénikémen ülsz.
Félrehajtom a fejemet, a szívószál hajlik a mozgásommal, láthatóan semmi támadó szándékom nincs azon kívül, hogy útban van nekem. Amúgy ez nincs így, de neki ezt nem kell tudnia. Végig járatom a feliraton a szembogaraimat "Juliette Weston".
- Odébb araszolnál egy kicsit, csak hogy tudjak vele beszélgetni? Kérlek? Tudod, szerette a kólát..nagyon..ahogy én is.
Mutatom feléje a most már hanyagolt kólát a szívószállal együtt, aztán közelebb megyek, leggugolva a felirathoz. Megsimogatom a kőlap tetejét.
- Hogy vagy, öreglány? Remélem hatalmas túrótortát szolgálnak fel odafent.
Komoly képpel pislogok a feliratra és a kőlapra, de aztán megakad a tekintetem az üvegen, ami Stamiel kezében van.
- Nagy bajban lehetsz, ha itt álltál neki italozni..ISTEN FÖLDJÉN...
Direkt kihangsúlyozom, ezzel is nyomást gyakorlok az önkritikájára, annak tudatában hogy tudom mik zajlanak a fejében, érzem a kétségeit, a félelmeit és a reményét is. Feltűnően megnézem az italos üveget, és kimondom a nevét. Majd egy nagyot nyelve elcsendesülök. Elvégre kommunikálni kezdtem vele, és hát valószínűleg most fog felháborodni, vagy kiönteni a búját nekem. Vagy egyszerűen csak dilisnek fog nézni. Én remélem megkínál vele.

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Május 14, 2017 6:22 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Tom Weston
I never forget...



Céltalanul bóklászom az ismeretlen terepen, felmérve minden négyzet centiméterét, és megismervén minden rejtélyét. Kimért léptekkel haladok az adott útszakaszon, nézve a fák lombjainak mozgását, és hallgatva a levelek suttogását. Eközben a szellő könnyedén sodorja arrébb néhány hajtincsemet, míg a macskaköves felületen visszaverődik hangforrásként, a sétám hangjának üteme. Egy-kettő-három... bal-jobb-bal... Egyetlen mozdulattal fordulok el a jobb irány vezette szakaszba, egy ideig ugyan követtem a kijelölt ösvényt, de aztán valami.. Tekintettem a bal oldalon heverő sírokra téved, a számtalan nevet olvasva sorjában. Emberek, akiknek egykoron életük volt, de mára már nem lehet.. Nézem, nézem hosszasan a sírfelületek ékes betűit, míg számokba nem ütközök. A legtöbb halott a 25 évbe tehető, és mindez miattunk. Hűen követve egy eszmét, melyet mi szabtunk, s mellyel megváltást remélünk. Legtöbben még hisznek, és azt remélik, hogy miután kiiktattunk minden egyes halandót, nos majd visszatér az Úr. Logikusan belegondolva talán van benne valami, hiszen mit csinálna e helyen a teremtményei nélkül? De egyáltalán az sem biztos, hogy itt tartózkodik, sőt meg lehet, hogy tényleg valahol... valamerre.. akárhol, de nem foglalkozik senkivel sem. Csak szimplán újra alkot mindent, elfeledve ezt a színteret. Magunkra hagyott, s számtalan ima ellenére sem hallgatva meg a sorsunk poklát. Huszonöt év.. nem volt itt, nem segített, ránk se hederített. Huszonöt év pusztán, amelyben a saját talpunkra álltunk, s ahol nem volt szükségünk rá. Van, akinek még reményt ad a gondolata, avagy mindent megtenne azért, hogy visszakapja, de ez... ez az angyal, nem én leszek. Felőlem nyaralhat, fürdőzhet a napfényben, s lógathatja a lábát a tengerben, miközben minden problémáját egy pohárnyi koktélnak szenteli. Nekem ő már nem jelent semmit, hiszen, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, pont akkor hagyott cserben. Két év kínzás, őrület, most meg az emlékek kiesése. Egyáltalán mi történik velem? Szinte a tegnap estéből nem rémlik semmi... mintha... mintha nem is lett volna. A gondolatra megrázom a fejemet, ahogy megindulok a sírok sokasága között.
Egyik nevet követi a másik, miközben a márvány sírok felületén megcsillan a napfény. A terep hasonlíthat a reggelre, de... mintha mégsem lenne annyira korán. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, vagy, hogy honnan indultam el.. Annyi bizonyos, hogy a temetőben vagyok jelenleg. Kezemben egy könnyed kis whiskys üveget tartok, amelyet ezidáig még fel sem bontottam, mintha csak társaságot keresnék a halottak között. A gondolatra elnevetem magam, ahogy a füvet szemlélve lépkedek. Végül megállok az egyik sírkő előtt, tekintettemet az égre szegezve. A tökéletes kékség, a sárgás sugarak, a halotti csend... a kihaltság, és a ridegség egyvelege eme hely. Finoman lépek a márvány mellé, ráülve a sírra, s háttal neki dőlve a kőtábla részének. Melankolikus érzés fog el, mintha valami nem egészen stimmelne. A szemeimet lezárom, s az üveget lehelyezem oldalra. Békével jöttem, s mégis minden társam rám támad, azt mondván, hogy ártok. Legtöbbjük jól ismer, hiszen egykori harcostársaim voltak. Egy ideig Michael bandáját erősítettem, míg le nem passzolt. Mindenki csak lepasszol, milyen ironikus... De Gabriel, ő... ő merőben másabb. A céljai, az eszméi, a jelleme... Bármit megtennék azért, hogy boldognak lássam, s hogy a tervét sikerre vezessem. Megérdemelné a testvérei szeretetét, bár nem értek azzal egyet, hogy mindenkinek megbocsátana azok után, miszerint hátat fordítottak neki és cserben hagyták, de... de ez az ő döntése, és én minden egyes lépését szent parancsnak veszem. Nem ellenkezem, nem hátrálok meg, nem mondok ellent.. Lassan fanatikusabb leszek már a kelleténél is, nos azt hiszem. A gondolatot megmosolyogva, tekintek végül kinyílt íriszekkel az ég felé, nem számítva társaságra, de, ha lenne is, csak egy kellemes beszélgetésre vágynék. Igen, emberrel is képes vagyok beszélgetni, mert, mint mondtam... békével jöttem. Egy temetőben ölni, pedig ósdi amúgy is, nem de bár? Nem hozzám illő helyszín, sőt erőtlen vagyok a tegnapi esetem óta, hiszen majdnem meghaltam... majdnem, ami egy igazán nagy szó.

▲ music: I get wicked▲ ▲Words: 614▲ ▲Note: -

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Hétf. Nov. 07, 2016 12:34 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Bár Cassael megválaszolja a kérdésemet, de a rövid, tömör reakció nem oszlatja el bennem az érzést, hogy akaratlanul is érzékeny pontra tapintottam. Így hát nem faggatom tovább az angyalok helyzetéről és háborújáról, pedig lenne még néhány kérdésem, amit szívesen feltennék. Hiába, a kíváncsiságom határtalan. Főleg most, miután találtam valakit, akivel őszintén tudok, merek, és akarok is beszélni. Ezúttal mégsem teszem. Egyszerűen csak bólintok, hogy tudomásul vettem. Ugyanígy nem fogom erőltetni a karácsonyi meghívás dolgot sem. Nem akarok kétségbeesettnek tűnni, mint akinek egyáltalán nincsenek barátai. Ami azt illeti, talán mostanra tényleg nem maradtak, tekintve hogy a gyász heteiben mennyire elhanyagoltam a sajátjaimat, de talán még nem késő tennem ez ügyben. Annak viszont örülök, hogy Cassael örvendetesnek találja a társaságomat, erről árulkodik az őszinte mosolyom is, amely beragyogja az arcom. Folyton ezt hallom másoktól, és édesanyám is gyakran fogalmazott így, hogy amikor mosolygok, szinte az egész lényem ragyog.
- Hogy micsoda? Szatír? - Na ez a szokatlan kérdés most teljesen váratlanul ért, ki is tör belőlem a nevetés. Aztán hamar el is komolyodok, mert látom rajta, hogy nem tréfál. Tényleg választ vár. Végignézek rajta, aztán némi értetlenkedéssel vonom fel a szemöldökeimet. Nem teljesen érthető a számomra, hogy a ballonkabát miért utalna erre automatikusan. Aztán mondhatni megvilágosodom. - Valaki szatírnak nevezett a kabát miatt? - Nehezen ugyan, de visszafojtom a mosolyom. Gondolom erről lehet szó, hiszen mi másért aggasztaná a dolog? - Nekem eszembe sem jutott volna. Valójában engem inkább emlékeztetsz vele Columbo felügyelőre. Öhm... ő a 70-es, 80-as és 90-es évek híres krimisorozatainak főszereplője – teszem hozzá kiegészítésképpen, mert kezdem tapasztalni, hogy Cassael ezekkel a földi dolgokkal, melyek nekünk annyira hétköznapiak, ő kevésbé van tisztában. És valószínűleg a többi angyal is, akik még nem költöztek le közénk, hogy átlagos életet éljenek, hasonló cipőben járnak. Ezt tanúsítják a későbbi szavai is, amikor elárulja, hogy szeretné kicsit emberibb szemmel megismerni a világot. Ilyen téren, azt hiszem, valahol mindenképpen megtisztelő, hogy engem választott erre, főleg mert ez az élmény számomra is új, és nekem is csak hasznomra válhat, ha ugyanígy tágíthatom a világnézetem általa.
A beszélgetésünk érzelmi hullámvölgyei és -hegyei között észre sem veszem, hogy múlik az idő. Azt hiszem, csak élvezem a változatosságot, amit ez az este magával hozott, a kellemes légkört, a finom ízeket, és a különös, de szívmelengető lehetőséget, hogy amivel felvehettem a kapcsolatot a szüleimmel. Aztán mindez egyik pillanatról a másikra hirtelen semmivé lesz. Még szinte érzem az utolsó korty kakaó ízét a számban, de a bögre már nincs sehol, a kényelmes fotel sem, csak egy hideg sírkő, ami ülőhelyemül szolgál. Meglepetten pislogok fel az angyalra, aki máris búcsúzik tőlem. Magam is felállok, amint megszokom a hirtelen változást, aztán csak tanácstalanul billentem a súlyomat egyik lábamról a másikra, azon tűnődve, mit is mondhatnék, mielőtt szó szerint eltűnne a szemem elől.
- Ó... értem. Én... Rendben. Köszönöm az estét, hogy kicsit elterelted a figyelmem – pillantásom futólag anyám sírjára esik. - Remélem, még lesz alkalmam viszonozni valamikor a kedvességed – teszem még hozzá egy halvány félmosollyal, készen rá, hogy a következő másodpercben valóban köddé válik.

shake up

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Csüt. Okt. 27, 2016 6:34 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Each contact with a human being is so rare, so precious
Vannak sokan olyanok, mint én? A kérdés egyszerű, a válasz sem igényel óriási körültekintést, mégis, mikor kinyitnám a számat, hogy feleletemet adjam az érdeklődésére, bizonytalanság tölt meg. Ezt az egész eltorzult valóságot a halandó Coralyn kedvéért hoztam létre, hogy megüdvözítsem a lelkét, s némi békét ajánljak háborgó lényének, nem azért, hogy az angyalok emberi ésszel olykor felfoghatatlan nehézségeivel traktáljam. Mégsem tűnik helyesnek elhallgatni előle az igazságot, megválaszolatlanul hagyni egy kérdését… Ha a bizalmát óhajtom, én sem tartogathatok magamban ennyi titkot, bármennyire is szeretném. Talán ez még belefér…
- Nem elegen - felelem szűkszavúan, remélve, hogy ezzel elkaszáltam gondolatainak magvait, már amelyek a fajtámmal voltak kapcsolatosak. Naiv ábrándnak tűnik, hiszen ez a csöppnyi lány mérhetetlen kíváncsisággal van az őt körülvevő világra, legalábbis most nem féli temérdek kérdését megfogalmazni, amelyeket kivétel nélkül igyekszem válaszolni, de talán szerencsésebb volna, ha végre nem az angyalok okozta káoszon töprengene. Nos, ez valamilyen szinten be is következik, bár nem állíthatnám, hogy az ajánlatával könnyedebbé vált volna a dolgom. Jobban belegondolva nem volt célom korábban, hogy felfedjem magamat, ám így, hogy tud rólam, a jövendőbeli elhatározásaim is módosításra fognak szorulni. Nem szeretném veszélybe sodorni gyakori és nyílt látogatásaimmal, mégsem tudnék nemet mondani a szívélyes felvetésére.
- Mindenképpen észben fogom tartani az ajánlatodat, köszönöm - biccentek felé egy apró mosolyt engedve közben az ábrázatomra. - Nos, eddig nem tudtál róla. De talán ebben a világban már nem számít, ha nem őrizzük meg az inkognitónkat, másrészt a társaságod is örvendetes - vallom meg őszintén, remélve, hogy nem mentem túl messzire. Legutóbb, amikor hasonló meglátásaimról igyekeztem biztosítani egy kedves teremtést, a jutalmam a testemnek kevésbé, ámde a valómnak fájó pofon volt, s néhány szó arról, hogy ma már nem lehet eléggé vigyázni a szatírokkal. Nem igazán értettem, hogy mire gondol, legjobb tudomásom szerint se patkókat, se szarvakat nem növesztettem, ám mint később egy testvér elmagyarázta, bizonyára a kabátommal volt probléma, és a ténnyel, hogy emberi mértékben nem tűnök éppen fiatalnak. Hát még, ha tudnák az igazi koromat…
- Ugye te nem hiszed, hogy szatír volnék? - fordítom pillantásomat Cora felé, őszinte aggodalommal. -  Úgy értem a ballonkabát, meg a kinézetem… - pontosítok, noha a bizonytalanságom és aggodalmam változatlanul az ábrázatom barázdáit képezik. Ettől függetlenül úgy találom helyesnek, ha ezt mindenekelőtt tisztázzuk, s remélem, hogy semmi köze ennek a későbbi kiborulásához, ahol igyekezvén helyt állni, vigasztaló szavaimmal és érintésemmel próbálom békére téríteni háborgó voltát. Még magam is meglepődök a sikeren, azonban nem tudatom vele, hogy máskülönben rendkívül csekély a hozzáértésem az effajta dolgokhoz.
- Szóra sem érdemes, hiszen segíteni jöttem - biccentek egyet, mielőtt helyet foglalnék a fotelben, s azt kezdeném figyelni, milyen jóízűen falatozik az ételekből. Most, hogy van némi időm igazán elmerülni a gondolataim tengerén, ismét megállapíthatom, hogy egy igazán lenyűgöző teremtést választottam az oltalmam tárgyaként. Vagy inkább középpontjaként, hiszen Coralyn minden, csak nem egy tárgy, pedig annak előtte kivétel nélkül, minden emberi lényre ekképpen tekintettünk. Atyánk leckéje világos és kézzel fogható annak, aki őszintén meg akarja látni a tettei mögött rejlő jelentést; képesek lehetünk éppúgy szeretni teremtményeit, mint amiképpen ő maga is, csupán meg kell ismernünk, közel kell engednünk őket.
- Nincs miért hálálkodnod, viszonzást pedig végkép nem várok - tudatom vele, és ezek nem csupán üres, udvarias szavak. Kézzelfogható értelmet adott a létezésre ebben a kaotikus világban, esélyt, hogy ismét láthassam a fényt, s okot, hogy a magam módján harcolhassak mindazért, ami valaha a lételemünket jelentette. Magasztos gondolataim közül egy ismeretlen név rángat ki, szemöldökeimet pedig tüstént összevonom.
- Nem tudom, kiről beszélsz, mindenesetre köszönöm, nagyra értékelem a lehetőséget. Szeretnék minél többet megtanulni az Úr szeretett világáról, de nem egy angyal szemén át - felelem komolyan, nem is értem, hogy ő min kuncog ilyen jót, ám úgy vélem, erre most felesleges lenne rákérdeznem. Azonban ha szeretném, se tehetném, ugyanis valahonnét a közelből egy angyal segélykérő kiáltása ver éket a tudatomba. Általában nem halljuk egymás gondolatait, vagy olyanok beszédét, akik nem szánnak nekünk mondanivalót, viszont az ilyen helyzetekben nincs válogatnivalója senkinek. Fel is pattanok a fotelből, majd eltekintek az egyik irányba, úgy sejtve, hogy arrafelé esedékes a kiabálás forrása. Nem meglepő ilyet hallani manapság, ellenben meglepő ilyet hallani a semleges, elkerített területen, tehát valami a legkevésbé sincs rendjén.
- Attól tartok, hogy most távoznom kell - tudatom Coralynnal a nem éppen örvendetes híreket, majd egy csettintésre visszarepítem magunkat a valóságba, ahol a fotelek helyeit egy-egy, az út két oldalán szemben helyezkedő sírkő idézi. Az édesanyja írta levél megmaradt, az ételek és italok viszont a karácsonyi környezettel és zenével együtt egy szempillantás alatt köddé váltak.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Vas. Okt. 23, 2016 2:54 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Nem igazán értem, mivel sikerült most éppen lenyűgöznöm Cassaelt, az emberiség nevében, de akaratlanul is mosoly kúszik arcomra a további fejtegetését hallva. Való igaz, hogy bár ez a kis utazás Csodaországba kicsit rosszul indult, de bőven megvannak az előnyei annak, hogy itt beszélgetünk, és nem a hűvös, rideg temetőben. És nem is érzem magam távolabb édesanyámtól azzal, hogy kiszakadtam a korábbi környezetemből... még ha csupán bizonyos értelemben is. Ez az egész egy csöppet még mindig hihetetlen a számomra. Nem lepődnék meg, ha a temetőben egyedül ébredve ráeszmélnék, hogy egyszerűen csak álmodtam az egészet. Mármint nagyon valóságosnak tűnik, de mégis... Hát nem különös, hogy egy angyal segíteni akar, éppen nekem? Talán régen lett volna értelme, de amióta leköltöztek az égből, és belefogtak a csatározásaikba, valamiért úgy gondoltam, hogy már nem nagyon maradt olyan közülük, aki még mindig az emberek felett őrködik. Persze Mihály ugyan védi a városunkat, de amikor épp nem a falak körül repked, vagy mit csinál, amennyire én tudom, többnyire magányosan elvonul, és nem kommunikál túl sokat az a helyiekkel sem. Aztán meg... miért akarna valaki éppen rám vigyázni, hisz már jó ideje nem fektettem az angyalokba túl sok bizalmat? Mindenesetre tetszik, hogy kivételesen van alkalmam elbeszélgetni egyikükkel, aki ráadásul ilyen türelmesen igyekszik válaszolgatni minden buta kérdésemre. Belegondolva tényleg badarság volt azt gondolni, hogy az angyalok is ünnepelnek karácsonykor. Ez tényleg csak ilyen földi dolog lehet. A Mennyben pedig, úgy sejtem, minden nap egy ünnep. Vagy talán csak az volt, amíg Isten el nem tűnt.
- Vannak sokan olyanok, mint te? Akik nem akarnak részt venni a háborúban...? - Kicsit tartok tőle, hogy ez a kérdés nem túl tolakodó-e. El sem tudom képzelni, milyen lehet a sorsa mostanság az angyaloknak. Eddig valójában soha nem is próbáltam ebbe belegondolni, de Cassael rádöbbentett, hogy valószínűleg elég nehéz. Egymás ellen harcolni, vagy beilleszkedni olyan lények közé, akiket talán nem is értenek igazán. Így talán már valamivel érthetőbb, miért is választanák közülük néhányan a régi utat, és maradnak amellett, hogy halandók felett őrködjenek.
- Tudod, ha máskor is szívesen kapcsolatba lépnél és beszélgetnél velem, én egyáltalán nem bánom. Akár a valós világban is – mutatok hanyag legyintéssel a szobára körülöttünk. - Azt hiszem, kevésbé lenne furcsa, mint a tudat, hogy titokban megfigyelsz engem – teszem hozzá kiszélesedő mosollyal. És legalább ez is egy lehetőség lehet a számára, hogy megtanuljon beilleszkedni. Mert mondhat nekem bármit, a bizonytalanságról és magányról, szerintem akkor sem jó túl sokat egyedül lenni.
A kisebb kirohanásomat hamar orvosolom egy bocsánatkéréssel, és némi magyarázkodással, de úgy érzem, hogy tudnia kell, miért a furcsa kettősség a részemről. Ráadásul Cassael olyan kedves, és van benne valami, ami őszinteségre és nyíltságra sarkall. Nem mintha általában nem ilyen lennék, bár az utóbbi időben egy kicsit valóban visszahúzódtam. Közben a férfi közelebb lép, és nem is tudom, melyik hat meg jobban, a megértő és kedves szavai, vagy a vigasztaló érintése. Azt hiszem, más esetben hamar zavarba jönnék egy ilyen szituációtól, de vele nem.
- Tényleg jó megerősítést kapni arról, hogy a szüleim jó helyen vannak. Köszönöm, Cassael – pillantok rá hálásan, és egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyja ajkaimat. Aztán figyelem, ahogy eltávolodik, és újra letelepszik az egyik fotelben. Nekem viszont kedvem támad nassolni a sok finomságból.
- Az idő nem gond, én várok – válaszolom azonnal reménnyel telve a szüleimmel való üzengetés feltételére. - És szeretném, hogy tudd, nagyon hálás vagyok mindazért, amit teszel és tettél értem. Bárcsak tudnám valahogy viszonozni – jelentem ki kissé elgondolkodva, és miközben a zsákmányaimmal visszatelepszem a korábbi helyemre, aztán nem győzöm dicsérni a szakácsot.
- Hát öhm... nem vagyok éppen Gordon Ramsay, de pár dolgot biztos tudnék mutatni. Egyszer megtanítalak a kedvenceimre. Bár ez a molekula méregetős megoldás is érdekesen hangzik – jegyzem még meg kuncogva, majd nagyon kortyolok a kakaómból. És abban a pillanatban a Let is Snow! csendül fel a háttérben, amitől még jobban nevethetnének támadt, és azt hiszem, ezzel sikerül is összemaszatolnom az arcom.
- Hupsz! - takarom el az arcomat a tenyeremmel. - Ezt a dalt mindig annyira aranyosnak találtam. Hmm... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer október közepén fogok karácsonyozni – vallom be, aztán megpróbálom eltüntetni magamról a kakaónyomokat. Bár végigfut az agyamon, hogy minek is vesződöm, hisz nem is igazi, és ha egyszer felébredek ebből az „álomból”, már legfeljebb csak az emléke marad.

shake up

Ez most picit nyomibb lett :c

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Vas. Okt. 16, 2016 8:53 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Őszinte érdeklődéssel hallgatom Coralyn magyarázatát, amelyben a karácsony lényegét igyekszik egy általam is érthető formával megfeleltetni. Csodálom a türelmességét, ezen a ponton a legtöbb halandó egy szó nélkül hátat fordítana nekem, netán barátian megjegyezné, hogy kerüljek melegebb éghajlatra a kérdéseimmel együtt - bármit is jelentsen mindez. Ő azonban nem teszi ezt, a legjobb tudása szerint próbálkozik annak ellenére, hogy egy általa nem óhajtott s a kezdetiekben roppant kényelmetlen helyzetbe sodortam. Enyhe mosolyt csal az arcomra a felismerés, ugyanis ezen ismérveivel karöltve bizonyosan nagy segítségére lesz még embertársainak a gyógyítás magasztos terepén. S őszintén szólva, az utóbbi gondolatai már el sem jutnak hozzám visszafogott ámulatomnak köszönhetően, csupán egy halmaznyi, elmosódott információpamacs szivárog a tudatomba, amelyből legfeljebb egy-egy szót vagyok képes felidézni.
- Hmm… A halandók még mindig képesek lenyűgözni - jegyzem meg csöndesen, visszapörgetve elmetekervényeim között a még elraktározásra került információkat, mielőtt ismét szót emelnék. - Bár megértem most már, hogy miért tartod mindezt mesterkéltnek, de úgy érzem, hogy nagyobb segítségedre lehettem így. Könnyedén megvalósíthatnám mindazt, amelyet elvártok ettől az ünneptől, azonban tudatlanságom óhatatlanul is az előnyünkre vált. Talán nem ez a legtökéletesebb imitáció, mégis a realitás talaján ver gyökeret itt-ott - magyarázom neki nyugodtan, inkább latolgatva a lehetőségeket, és kielemezve a meglátásaimat, semmint, hogy önigazolást nyerjek. Hibázni emberi dolog, tartják a halandók, ám ez koránt sincs így. Nem csupán az ő keresztjük a tökéletlenség, erre nap, nap után rá kell, hogy döbbenjek.
- Mindenképpen - bólintok, átvéve egy keveset a lelkesedésből, amely egy újabb, moderált mosoly formájában ver éket az ábrázatomon. Örvendetes, hogyha nehézkesen is, ám idővel csak sikerült elterelnem a gondolatait a fájdalmáról és életének látszólagos kilátástalanságáról. Igyekszem ekképpen folytatni a további csevejt. - Nem… Nem igazán. Ünnepeitek zöme a Földre vonatkozó eseményeknek állít emléket, amelyek a mi és Isten jóvoltából történtettek meg - állapítom meg, kissé furcsállva az elgondolást. Az ünneplés, mint fogalom, úgy vélem, hogy a földiek sajátossága, noha ebben a kaotikus állapotban már nehéz volna éles határvonalat húzni. Meglehet, mire visszaáll a Mennyek békéje s rendje, temérdeknyi olyan szokást veszünk magunkhoz, ami az emberektől ragadt ránk. De talán a legfontosabb, hogy sokunk megtanul majd érezni, és az alapján mérlegelni, hacsak nem kerülünk mi, nyitottabb példányok a vágóhídra. A történelmünket nézve ez nem lenne olyan meglepő fordulat, bár magam miatt még nem aggódhatnék igazán. Messze áll tőlem, hogy őszintén átérezzem, amit a halandók, így például Coralyn kérdésére sem tudok teljes precizitással felelni.
- Meglehet, hogy az. Azonban a magányt jobban viselem, mint a bizonytalanságot - vetek fel egy mérlegelési pontot, amelynek nyomán még én is ki tudom fejezni az egyedüllét érzetének mértékét. Valljuk be, a tanácstalanság mellett igen csekélynek tűnik. - Évezredekig parancsok s egy szigorú rendszer szerint működtünk. Most ezek nélkül kell boldogulnia annak, aki nem óhajtja egymás esztelen öldöklését, és úgy látom, hogy ez nagyobb gond, mint megbirkózni a magánnyal - bővítem ki némileg a magyarázatomat, s nem csupán azért, mert a szótlan napokat, netán heteket ilyenkor oldom fel hozzám kevésbé idomos fecsegéssel, hanem mert úgy tapasztaltam, hogy az emberek szívlelik a személyes példákat, történeteket. Nyilván itt is falba ütközünk, ugyanis nem lehet akárkinek kitálalni igaz valónkról és a bennünket aggasztó problémákról.
Viszont egyhamar visszazökkenünk pártfogoltam nehézségeire, s bár váratlanul ért a hirtelen kifakadása, egyáltalán nem érzek haragvást az irányában. Sőt, magyarázkodása közben mellé lépek, s gyámolítóan a hátára simítom az egyik kezemet. Ez is egy afféle megfigyelés nyomán született elgondolás a részemről, noha kár lenne tagadni; valahol a lényem legmélyén tényleg meg szeretném békíteni, és nem csupán az elmémnek óhajtok engedelmeskedni. Lassan, de azért ragad rám valami az emberekről.
- Igen, törődök - felelem szemrebbenés nélkül, egy határozott és őszinte bólintás kíséretében. - A lelked gyönyörű, nem hagyhatom megtörni, netán elenyészni. Ha nem lesz kire szeretettel nézni ebben a világban, úgy mi értelme küzdeni érte testvéreimnek? - teszem fel a költői kérdést, melyre nem várom válaszát, csupán remélem, hogy nem érti félre önzetlen indítékaimat. Bár tény, hogy vonz benne valami, ami feljogosít még a túlzott kockázatok vállalására is.
- Én is hittem egykoron fivéreimben s nővéreimben. Manapság egyre kevésbé… Sajnálom, mi az édesapáddal történt, ám vigasztaljon, hogy odafent már nem értheti semmiféle bántalom - pillantok rá, vizslatva, vajon a megfelelő szavakat találtam-e meg, vagy ismét félrenyúltam a próbálkozások közepette, mindenesetre mondanivalóm után elhúzom tőle a kezemet, és egy lépést is megteszek hátrafelé. Úgy fest, ő is a továbblépésen töri az elméjét, mert hamarost elillan mellőlem, így én ismét az egyik fotelben találok magamnak helyet.
- Tegyél kedvedre - válaszolok elcsöndesedve, és ezúttal sem restellem figyelni aprócska, törékeny alakját, amint a különféle étkek között lavírozva válogatja a neki megfelelőt. Csodálnivaló az emberek lelkendezése holmi egyszerű dolgok iránt, kiváltképpen az övé. Nem igazán tudnám megmagyarázni, mi az, ami valóban kiragadja a többi halandó közül, hiszen nem ő az egyedüli, ki igaz lélekkel rendelkezik, ám úgy érzem, hogy itt az ideje emberi fejjel gondolkodni, s egyszerűen szélnek ereszteni a magyarázatok utáni sóvárgást; elfogadni a tény csupasz, puritán voltát.
- Igen, noha időbe fog telni - tekintek fel rá, ugyanis idő közben a cipőire süllyedt látszólagos figyelmem. - Lehetséges, tekintve, hogy a levél valódi. A ti fogalmaitok szerint - javítom ki magamat, majd a süteményekre fordítom pillantásomat. El kell néhány másodperc, míg értelmezem az újabb kérdés természetét. - A ti eszközeitekkel nem mernék megesküdni rá. Tisztában vagyok azzal, milyen molekulák s milyen arányban építik fel az ételeket, de ennyi - tűnődök. - Talán egyszer megmutathatnád, hogyan kell. Bár mintha lenne amolyan főzős televíziós csatorna is - töprengek, miközben a jobb oldalamra helyezem testsúlyom zömét, és a karfára könyökölök, mielőtt arcomat a tenyeremben pihentetném meg. - Nem lehet olyan nehéz, ugye? - tekintek vissza Coralynre kíváncsian.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Vas. Okt. 16, 2016 1:00 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Csak bólintok az érdekes válaszra. Úgy tűnik, Cassaellel semmi sem egyszerű vagy átlátható. Valószínűleg minden csupán „a valóság egy bizonyos értelmezésében” igaz. Inkább meg sem próbálom törni a fejemet azon, hogy ez pontosan mit is jelenthet. De ez az értetlenség talán oda-vissza működik, hiszen látom Cass arcán, hogy nemigazán tudja hová tenni a karácsonyra vonatkozó érdektelenségemet. Vagyis leginkább félreérti, amit mondtam. Mély levegőt veszek, aztán összeszedem a gondolataimat, hogy meg tudjam magyarázni neki a lényeget.
- Azt nem mondom, hogy mindez nem számít, inkább csak... Ez – tárom szét a karomat a körülöttünk levő hangulatos szobára utalva – a végeredmény kell, hogy legyen. A karácsonynak az adja a leginkább a varázsát, hogy várjuk, és készülünk rá, lélekben, és tettekben. Díszítünk, szervezkedünk, sütünk-főzünk, összehívjuk a családot, barátokat, és kisebb-nagyobb meglepetésekkel készülünk nekik, amikben szívünk-lelkünk benne van. Az egymás iránt érzett szeretetet ünnepeljük, és az Istenbe vetett hitünket. Bár az utóbbi nem mindenkinek ugyanilyen fontos. De a lényeg, hogy ez a nap csak erről szól, nincs munka, nincsenek gondok, csak az együtt töltött idő számít. Ezért sem lehet igazi a karácsony a szeretteink nélkül. Valaki nélkül, akivel mindezt megoszthatjuk – mosolyodom el a végére, és azt hiszem, időközben kicsit be is lelkesedtem. A gondolat, az érzések, az ünneppel járó izgalom felidézése, azt hiszem, mégis csak előhozta belőlem valamelyest a karácsony szellemét. És ettől máris kissé máshogy látom a körülöttem levő varázslatot. Végül is már nem is vagyok egyedül, bár angyal társaságában még sosem élveztem ezt a napot, de igazság szerint mostanra nem is igazán maradt másom.
- Egyszer talán... te is kipróbálhatnád, milyen is ez... - jegyzem meg halkan, azt hiszem, a magam számára is burkoltan célozva rá, hogy lesz egy szépen feldíszített otthon szenteste, ahol szívesen látják. - Egyébként... mi a helyzet az angyalokkal? Ti nem ünneplitek a karácsonyt? - érdeklődöm kíváncsian. Nyilván ők nem díszítenek fát, és nem sütnek mézeskalácsokat maguknak, de mégis, nem az lenne a normális, hogy ez a nap az égieknek is jelent valamit? Sajnos annak ellenére, hogy ezek a lények egy éves korom óta közöttünk élnek, fogalmam sincs, milyenek lehetnek valójában. Nem tudok róluk semmit. Vannak, akik próbálnak beilleszkedni a városban, de úgy sejtem, közülük a többség valaha szintén ember volt, és az talán egy kicsit más. De mi van a többiekkel? Eltűnődöm Cassael válaszán a beilleszkedésről és megfigyelésről, aztán, nem tehetek róla, ismét a kíváncsiságom győz.
- És... nem túl magányos így az élet? Úgy értem... mindenből kimaradni, mindig csak megfigyelni. Ez biztos magányos lehet – állapítom meg megerősítés nélkül is, és ahogy még jobban belegondolok az elméletembe, kicsit el is szomorodom. Amíg édesanyám élt, nem is igazán tudhattam, hogy milyen ez, hiszen ha nem is voltam folyton vele, mégis ott volt nekem, és az hogy gondoskodhattam róla, kitöltötte az életemet. Az elvesztése óta azonban magam is megtapasztalhattam, milyen egyedül lenni, kicsit kívülállónak érezni magam mások társaságában. És nekem ezzel csupán pár hete kell megbirkóznom. Cassael azonban talán már évtizedek óta így él.
A fa alatt rejtőző levelek hamar felkeltik az érdeklődésem, és a lelkesedésem, de a hangulatom ugyanilyen hamar meg is változik, amikor eszembe jut apám, és az ő igazságtalan halála. A kirohanásom jogtalansága csak az angyal védekező szavait hallva tudatosul bennem igazán, és akkor azonnal el is önt a bűntudat.
- Igazad van, ne haragudj – sütöm le a szemem. - Olyan kedves vagy velem... a magad kissé esetlen módján – mondom magamhoz híven túl őszintén, aztán rögtön fel is pillantok Cassaelre egy apró, bocsánatkérő mosollyal. - Azt hiszem... tényleg törődsz velem, igaz? És kockáztattál értem, én pedig továbbra is bizalmatlan és hálátlan vagyok. De ez nem ellened irányul. Vagyis... kislánykoromban, amikor még mindkét szülőm élt, ők hittek bennetek, igazán. Abban, hogy az angyalok jók, ahogy Isten is. Erre tanítottak engem is. Aztán éppen az egyik társad vette apám életét, felhasználták őt a csatározásuk közben... Ironikus, nem igaz? Azóta... nem is tudom. Meg sem próbáltam venni a fáradtságot, hogy jobban megismerjelek benneteket. Hmm... Kicsit olyan lettem mint te, csak távolról követtem az eseményeket – jegyzem meg végiggondolva a dolgot. Aztán egy kis csendet hagyva magam után ismét gyönyörűen megterített asztalhoz lépek, és felmérem a terepet.
- Nem baj, ha végigkóstolom a menüt? - pillantok sunyi mosollyal Cassre, mint egy gyerek, aki valami turpisságra készül. Aztán belekanalazok egy tál salátába, kipróbálok valamiféle beazonosítatlan gombóckákat is, végül egy még megkezdetlen süteményes tálat veszek kézbe. Az édességek most jobban csábítanak. És ekkor megpillantom a teríték egyik sarkában azt a bögre kakaót. Hát tudna ennek bárki ellenállni? Azt is magamhoz veszem, végül elégedetten telepszem le az egyik fotelben, és kényelmesen elhelyezkedem, felhúzott lábakkal, a begyűjtött kincseimmel.
- Tényleg megpróbálnál kapcsolatba lépni édesapámmal is a kedvemért? - kérdezek rá a szerzeményeimet mustrálva, aztán egyenesen az angyal szemeibe nézek. - Azt a levelet, amiben anyám üzenete rejlik... lehetséges átvinni a való világba is? Ha nem bánod, azt hiszem, szeretném inkább majd egy olyan alkalommal elolvasni, amikor egyedül leszek, és a leginkább szükségem lesz rá. A várakozástól csak még többet fog jelenteni – teszem hozzá csendesen, aztán belekortyolok a forró italba.
- Mmm... Be kell vallanom, ez isteni. Hogy lehet valami, ami nem is igazi, ennyire finom? A valóságban is tudsz ilyeneket készíteni? - halmozom a feltett kérdésemet az ízeket élvezve.

The Greatest

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Hétf. Okt. 10, 2016 10:05 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Miként gyakorta nekem is szükségem van a gondolataim összegzésére - főként, ha emberekkel kerülök szemközt -, úgy én sem sürgetem meg Coralynt, ellenben hagyom, hogy leülepedjék benne mindazon információ s behatás, amely vélhetően elsőre túlzóan soknak hatott. Figyelem ide-oda moccanó nyílt s őszinte szemeit, a lágyan elnyíló vékony, ámde esztétikus ajkait, amint elmetekervényeinek legmélyén veszi sorra a lehetőségeit, s azokkal karöltve szinte már meg is fogantatja őket szavak formájában. Ám úgy látom, végül elveti az addig felsorakozó eshetőségeket, ugyanis mire felcsendül a hangja a karácsonyi zene mellett, már nem hullámzanak az ábrázatán olyan hevesen az általam nehezen értékelhető érzelmek.
- A valóság egy bizonyos értelmezésében igen, még ott vagyunk - bólintok egyet némi megkönnyebbüléssel ölelkezve, amiért nem ragaszkodik a mostani állapot megszüntetéséhez. Igazából nem ő lenne az első halandó, kin segíteni próbálok, viszont a kezdeti kudarcok és a meg nem értettség kínzó érzete jó időre megfosztott a folytatáshoz szükségeltetett motivációtól. Megeshet, én sem voltam még igazán elkötelezett egy olyan feladat irányában, mely nem idomul az égi hierarchiában betöltött szerepemhez… Egy valamit azonban mégis csak elsajátítottam abból a maréknyi tapasztalásból, például, hogy a temető felettébb intim közegnek bizonyul egy gyászoló ember számára, s a legutolsó, akit társaságul kívánna maga mellé, az egy angyal lenne. Vagy inkább démon, mi talán szívélyesebb fogadtatásnak örvendenénk, ha választaniuk kellene. Egy szó, mint száz, nagyobb esélyekkel indulok ebben az elferdített valóságban, mint odakint, legalábbis mindaddig így vélekedek róla, amíg Coralyn fel nem világosít az újbóli hibáimról.
- Ohh… - tekintek oldalra, immáron sokadik alkalommal vonva össze szemöldökeimet, ahogy igyekszem megemészteni az elhangzottakat.  Igen, attól tartok, hogy igaza van, ezúttal is sikerült megfeledkeznem arról az aprócska tényről, miszerint a halandók mindig többet látnak egy adott szituáció mögé, ennek fényében többet is várnak. Ők nem csupán vázak, akik a molekuláris folyamatoknak s egyéb kémiai kölcsönhatásoknak köszönhetően léteznek és működnek - mint mi -, hanem lélekkel rendelkeznek, amelynek mechanizmusát olybá tűnik a mai napig nem sikerült megértenem. Fel tudom ismerni, tudom, hogyan kell a Mennybe juttatni, ismerem azt a lehengerlő érzést, mikor egy tiszta lelket tarthatok a kezeim között, de hogy az emberi testre miféle hatásokat gyakorol, s rajtuk keresztül a világra… Túlzóan komplex egy magamfajtának, hiszen nem lehet besuvasztani törvényszerűségek, matematikai egyenletek alá. - Hát minek vesződtök mindezzel, ha nincs is igazán lényege? - fogalmazom meg végül a kérdésemet, továbbra is értetlen ábrázattal mustrálva a fényes, színes és melengető érzést keltő környezetet.  Persze, míg meg nem állapítja furcsaságomat - amellyel túl sok újdonságot nem közölt -, mert akkor érthető módon rá vezetem a pillantásomat.
- Jó ideje. Azonban nem szerepel a prioritásaim között a beilleszkedés, inkább a megfigyelés. Ám a kettő szülte végeredmény, mint láthatod, egészen eltér egymástól - magyarázom nyugodtan, miközben előre görnyedve a fotelben a térdeimre könyökölök, ujjaimat pedig egymásba kulcsolom. - Voltaképpen a megfigyelés sem elsődleges, ha úgy nézzük… - tűnődök el - többnyire magamnak címezve szavaimat -, elvégre az Úr megtalálása elé semmi sem helyezhető.
Mindazonáltal most nem ez a legfontosabb elmerengenivalóm, szerencsére ezúttal még Coralynt is sikerül „megragadnom” az édesanyja említésével, noha az az első benyomásom, hogy egy kissé meglepi ez a fordulat.
- Igen, ott van, s természetesen üzent, miként lehetőséget biztosítottam erre - bólintok, s megtapasztalván a lány izgatottságát, én sem tudok a fotelben henyélni tovább, hanem felkelek, majd teszek néhány lépést a fa irányába. - Nem az - biztosítom egy halovány mosollyal az ábrázatomon, mert végre úgy érzem, hogy sikerült valamit jól csinálnom. Bár már igazán megtanulhattam volna, hogy… Miként is mondják az emberek? Ne igyak előre a medve bőrére…
Néhány kínzó momentumig a torkomra fagynak a szavak, midőn nehéz olyan kérdéseket megválaszolni, amelyekről tudom, hogy jogosak, s nincsen rájuk megfelelő magyarázat. Hogyan is feledhettem el…
- Úgy véltem a friss gyász nyomán édesanyád élvezne elsőbbséget. Odafönt… Nos, még ez is kockázatos volt - felelem végül, s bár ez nem a teljes igazság, ugyanis ahhoz hozzátartozna egyéni gondatlanságom is, ám mégis csak egy igazság, amit talán könnyebben megért. - Persze ha úgy kívánod, intézkedhetek az édesapád ügyében is - teszem hozzá talán egy újabb meggondolatlanság hozományaként, hiszen nem hazudtam, a Mennyekben kaotikus állapotok uralkodnak, s veszélyesek a szakadárok számára.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Vas. Okt. 02, 2016 2:51 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Úgy tűnik, fél perc alatt sikerült megbántanom Cassaelt a gorombáskodásommal. Az arcára van írva, nem vette túl jó néven, amit mondtam. És elvileg ez jól kellene, hogy essen nekem. Örülnöm kellene, hogy végre kicsit megmondhatom a magamét egy angyalnak, hogy jogom van felháborodottan sértegetni az egyiket, de őszintén szólva nem érzem ettől jobban magam. Ellenkezőleg. Hiszen nem ez a férfi ölte meg apámat. Mit tehet ő arról, hogy árva lettem, és úgy alakult az életem, ahogy? Igyekszem megenyhülni valamelyest, de ez nem jelenti azt, hogy máris bízom benne. A helyzet még mindig nagyon furcsa, és egy rakás dolgot nem értek. Szerencsére Cassael nem tagadja meg tőlem a válaszadást. Már nyitom is a számat, hogy megkérjem, igen, vessen véget az illúziónak. Ettől az egésztől kicsit úgy érzem, mintha bezárva tartana, és ez feszélyez. De a mondata második felét hallva meggondolom magamat.
- A valóságban még a temetőben vagyunk, ugye? - kérdezek rá kicsit eltűnődve. Be kell látnom, igaza van. Itt jóval kellemesebb, szép fények, halk zene, jó illatok, finom sütemények... Kevésbé rideg, mintha a sírok között folytatnánk a beszélgetést, és úgysem szeretnék lelépni, amíg meg nem magyarázza a dolgot. Bár a karácsony érzése még a légkör ellenére sem fogott meg. Az ünnepnek része az előkészületek, a díszítés, bevásárlást, főzőcskézés... és elsősorban a család és barátok. Mindezek nélkül mindez csak... díszlet. Egy kiragadott jelenet valamiből, aminek mi valójában nem vagyunk a része.
Hallgatom, amiket mond, és felfogom, hogy csak segíteni akar, de egy kicsit furán érzem magam a ténytől, hogy már egy ideje rajtam tartotta a szemét. Megfigyelt. Vajon ez mit is jelent a fajtája számára? Mennyire lehet ez normális dolog? Munkaköri leírás talán? Vagy ők is átléphetnek egy bizonyos határt, amitől már ez beteges kukkolásnak számít? Az élet a régi világban biztosan sokkal normálisabb volt, amikor még nem tudtak az angyalok létezéséről. Mármint az istenfélők biztos hittek bennünk, de az nem ugyanaz, mint naponta szembesülni a létezésükkel.
- A karácsony az... - kezdek bele, hogy felvilágosítsam, de rögtön meg is torpanok. Mélyet sóhajtok. Próbálok egy angyal fejével gondolkodni, már ha egyáltalán lehet ilyet. Azt gondoltam volna, hogy ennél azért jobban értik a karácsony jelentőségét, de talán odafenn, a Mennyben, vagy bárhonnan származnak is, a dolgok kicsit másképp működnek. - Ez tényleg egy szép ünnep, ami sokunknak fontos. Ám az igazi karácsonyi érzést nem egy szépen feldíszített szoba és a finom ételek adják, még csak nem is az ajándékok, vagy a fa. - Bár lehet, hogy valakinek éppen csak ennyit jelent az egész. Nekem azonban most, ahogy ebbe belegondolok, egy kissé belesajdul a szívem, hogy nem lesz több olyan karácsonyom, amit édesanyámmal megoszthatok. Ez egyelőre el is veszi a kedvem a további fejtegetéstől.
- Furcsa vagy – mondom ki végül őszintén, amit gondolok, és ezúttal nem bántásból mondom. - Más, mint azok az angyalok, akik a városban élnek. Néhányan közülük már úgy beilleszkedtek az emberek közé, hogy sokszor fel sem ismerni őket. Te viszont... mióta vagy lent a földön? - kérdezek rá végül további véleménynyilvánítás helyett. Meglehet, hogy tévedek, de az az érzésem, hogy Cassael még egészen újnak számít „a halandók világában”, legalábbis ez sokat megmagyarázna. Ahogy beszél, meg ez az egész különös próbálkozás, hogy segítsen az illúzióval, nem beszélve a meztelen férfiről. Mintha még mindig csak próbálna megérteni bennünket, hogy hogyan is működünk. Azt hiszem, láttam már hasonlót, bár igazából sosem barátkoztam túlságosan a társaival.
- Kétlem, hogy egy matematikai képlet segítene jobban megérteni... - legyintek a homlokomat ráncolva a képtelen ötletet hallva. A matek amúgy sem volt soha az erősségem, szóval kötve hiszem, hogy most majd közelebb vinne a valóság manipulálásának megismeréséhez. Az angyal utolsó mondatára azonban felkapom a fejem, és előbb rá meredek, majd a fa alatt sorakozó ajándékokra.
- Anyám a Mennyben van? És üzent nekem? - kérdezem elképedve, ahogy villámgyorsan megszabadulok a kezemben szorongatott süteményes tányértól, majd letelepszem a fenyő mellé, mint egy lelkes kisgyerek. - Ez tényleg nem átverés? - Már a kezemben tartom a levelet, de aztán az öröm és izgatottság helyét valami más veszi át bennem: zavarodottság, aggodalom, végül egy szikrányi harag. - És mi a helyzet apámmal? Ő hol van? Ő nem küldött semmit? Vagy miután megöltétek őt, apám már annyit sem érdemel, hogy üzenhessen? - Valahol legbelül tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a reakcióm ismét nem reális, és hogy rossz személyre borítom rá a dühömet, de a sok éven át mélyen eltemetett fájdalom, valószínűleg az anyám miatti gyász, és ez az angyal váratlan felbukkanása miatt, ezt a pillanatot választotta, hogy előtörjön.

The Greatest

Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Csüt. Szept. 29, 2016 3:39 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Szemeimet enyhén összehúzva, s félredöntött fejjel igyekszem felderíteni a logikáját, amelynek segítségével arra a következtetésre jutott, hogy egy száműzetésnek lett áldozata. Méghozzá általam. A következő kérdése is épp olyan felkészületlenséggel ér, mint a legelső, de ezúttal már ki tudok nyögni egy elhaló, gyenge próbálkozást. - Én nem… - ennyire telik az időmből, amíg újfent rám nem mordul, ezúttal rendkívül kemény kritikát dörgölve az orrom alá. Ez a megfelelő kifejezés erre? Nem vagyok benne biztos, azonban a sértegetése valahogy jobban megragad, mint némi pontatlanság a szóhasználataimat illetően.
Néhány kérészéltű momentum erejéig magával ragad az angyali büszkeség és az enyhe harag, amiért képtelen értékelni az ajándékot, mit tálcán kínáltam neki, s mindezek tetejében még negatív jelzőkkel is megöntöz, ám emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az emberek egy része egyszerűen nem állhatja a fajtánkat a rájuk zúdított háború végett. De ha még kedvelnek is minket, szűk határok között mozgó tudatuk és világképük nem engedi láttatni velük az igazság egészét.
- Biztosíthatlak, hogy ez minden, csak nem száműzetés - kezdek bele a magyarázkodásba, elfogadhatóbb opció nem révén. Mégsem repíthetem magunkat vissza a temetőbe, mert biztosra veszem, hogy annak jellege csupán rontana az esélyeimen. - És a férfi… Ő, nos… Attól tartok, hogy egy kellemetlen félreértés volt - tekintek oldalra, továbbra is gondterheltséggel ölelkezve, majd a fához lépdelve, megpöckölöm az egyik fénylő aranygömböt. Egyelőre még nem szedtem össze a gondolataimat, hogy épkézláb magyarázattal szolgálhassak, tehát előnyömre válik az a kevéske idő, míg felnyalábolja az egyik süteményes tálcát, és helyet foglal az asztalon. Nehéz lenne szem elől téveszteni, hogy olyan messzire távolodott el tőlem, amennyire csak lehetséges. Nem mintha nehezemre eshetne egy pillanat alatt utolérni…
- Igen, már ismerem a nevedet. És hogyne, úgy gondolom, ennyivel tartozom - fordulok felé, majd kényelembe helyezem magamat az egyik fotelban, hátha ezen emberi megnyilvánulásommal elültethetem Coralyn kétségeit az irányomban. - Először is, bármelyik pillanatban véget vethetek ennek, de úgy vélem… ez a környezet kevésbé feszélyező a társalgásunkhoz - pillantok körbe érdeklődően, ugyanis még nekem sem teljesen ismert a látvány. Sok részletet Coralyn emlékeiből nyertem, míg másokat a tévéműsorban látottak alapján csaptam hozzá a teljesség kedvéért.
- Egy ideje szemmel tartalak - vallom meg őszintén, tekintetemet visszafordítva az irányába. - Nehéz időket élsz meg, én csak segíteni szerettem volna. Abban, hogy némi boldogságot csempésszek a létezésedbe - magyarázom neki higgadtan, majd a szőnyegre összpontosítom a figyelmemet. - Meg mertem volna esküdni, hogy a karácsony minden halandót boldoggá tesz - töprengek félhangosan, majd felkapom rá a tekintetemet a süteményt illető kérdését hallva.
- Nem egészen. Az illúzió pontatlan kifejezés, de ez áll a legközelebb ahhoz, amit ti emberek még meg tudtok érteni. Persze, ha szeretnéd, örömmel szemléltetem egy ábrán a matematikai összefüggéseket, amelyeknek segítségével képesek vagyunk a valóság manipulálására - ajánlom fel neki önzetlenül. - Összességében tettem róla, hogy legyenek valós, kézzelfogható elemei is ennek az… illúziónak. Mint a fa alatti ajándékok, bátorkodtam kézbesíteni édesanyád üzeneteit a Mennyekből - tudatom vele, hátha ezzel kellően fellelkesítem.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Szer. Szept. 28, 2016 1:34 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Egyelőre nem is tudom eldönteni, hogy megkönnyebbüljek-e, vagy háborodjak fel, amikor a második férfi színt vall. „Az Úr angyala”. Sosem szívleltem ezeket a lényeket, és most tessék: az egyikük még el is rabol... illetve belezár valami illúzióba, vagy mi. A fene érti ezt! De így legalább már több értelme van az egésznek. Csakhogy közben vagy száz kérdés jelenik meg a fejemben egyszerre.
- Segíteni? Azzal, hogy száműzöl valami furcsa, képzeletbeli világba? - meresztgetem a szemeimet értetlenül és felháborodva. - Egyáltalán miért akartál nekem segíteni? Azt gondoltad, hogy nem tudok magamnak pasit szerezni? - ráncolom a homlokom. Ez a ruhátlan férfi dolog még mindig nem igazán fér a fejembe.
- Minden angyal ennyire béna és... szerencsétlen? - pár pillanatig a megfelelő szavakat keresem, de végül még így is sokkal kedvesebb kifejezéseket használok, mint amit valójában szeretnék. Csak hát sosem voltam egy káromkodós fajta, még akkor sem, ha igazán bosszús vagyok. Én inkább az „akutyafáját” és a „ló rúgja meg” típus vagyok, még abból is az egészen szelíd féle. Jó, bevallom, néha-néha megengedek magamnak egy-egy francot meg fenét is.
- Szerintem az lett volna a legjobb, ha egyáltalán nem ültetsz semmilyen tévképzeteket a fejembe – jelentem ki morcosan, a mellkasom előtt összefűzött karokkal, és ez bár nem szándékos, de még gyerekesen toppantok is egyet mellé. Ugyanebből a pózból figyelem azt is, ahogyan az angyal megcélozza az egyik süteményes tálat, és nem tehetek róla, szavait hallva, a fajtája iránt érzett ellenszenvem ellenére is, kicsit sikerül megenyhülnöm. Tényleg van benne valami aranyosan szerencsétlen, és a furcsa helyzet ellenére sem tűnik igazán veszélyesnek. Ettől függetlenül még pár pillanatig bizalmatlanul, összeszűkült szemekkel fürkészem őt, végül leengedem a karjaimat, és közelebb lépdelek. A csábítás ellenére azért mégsem az általa kiszemelt tányért veszem közelebbről is szemügyre, hanem egy másik sütis tálat, amellyel a kezemben tüntetőleg távolabb is sétálok, és felülök az asztal végén egy szabadon maradt helyre.
- Az én nevem Coralyn, de ezt te már biztosan tudod... Szóval elmondod, pontosan mi is ez az egész, és hogy meddig maradunk még itt? - érdeklődöm számon kérő hangsúllyal, kalimpáló lábakkal, majd némi szimatolás után beleharapok egy szelet süteménybe. Ühüm, finom. Pedig meg voltam róla győződve, hogy úgysem fogom az ízét érezni.
- Amúgy... hammez shak egy illúzió... – szólalok meg nyammogva. - Mi értelme enni bármiből is? Ez az egész csak a fejemben történik, nem igaz? - fejezem be a gondolatot legyűrve az első falatot.


Cassael
WHISPERING AMEN
avatar


☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
133

Kedd Szept. 27, 2016 8:21 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Coralyn & Cassael
Őszintén meglepett volna, ha utolsó, erőtlen próbálkozásaim a helyzet fixálására sikerrel zárultak volna, azt hiszem, erre mondják az emberek, hogy halott ötlet volt már az elején is. Nem marad más, minthogy felfedjem magamat, ami egyenlő az egész ajándék tönkretételével, mert angyalként legfeljebb a fenyőfa tetején tudnék hasznosulni egy csúcsdísz formájában… Az egzisztenciámból fakadó mélységes különbségek többet aligha engednének.
Az utolsó kétségbeesett pillanatokban a megoldás is elhangzik, vagy, ha szigorú kívánnék magamhoz lenni, akkor a hibáim gyökere; avagy, hogy én nem vagyok semmiféle barátja Coralynnak, hiába figyelem napok óta s memorizálom szinte minden egyes momentumát a napi rutinjának, vagy éppen a különböző helyzetekben produkált gesztikulációjának. Mindez csak információhalmaz, amelynek rendszerezésében élen járunk a halandókkal szemben, de a mögöttes tartalmak megértése, és az emberek által valóban fontosnak tartott dolgok fellelése egyszerűen nem a mi asztalunk.
Nos, ha másnak nem, akkor tapasztalatszerzésnek megtette ez az aprócska félrelépés, már csak az a kérdés, hogy szegény lánnyal hogyan fogadtassam el kéretlen közbeavatkozásomat az életébe? Bizonyára nem segítek sokat a váratlan megjelenésemmel, és az éppen ruhát öltött férfi eltüntetésével.
- Öhh… - kezdenék bele a magyarázatba, miközben bosszankodva felhúzom az egyik szemöldökömet, és enyhén lehajtott fejjel oldalra vetem a pillantásomat. Erőteljesen töprengek azon, hogyan tálaljam neki az igazságot, de amíg az ujjaimat szorongatom ökölbe, és elmélyedek a lehetséges kimenetelekben, maga is kitalálja, hogy miféle lénnyel van dolga. Lassan rá emelem a tekintetemet, azonban elborzadását látva további pillanatokat sajátítok ki az elegáns lelépés kifundálására.
Végül magam sem tudom, hogy miért, de nem a könnyebb utat választom, hanem szembenézek a hibámmal.
- Igen. Az Úr egyik angyala vagyok, és… ennek nem így kellett volna történnie - süllyesztem vissza figyelmemet a padló irányába, amelyen terebélyes, fehér szőnyeg nyugszik, állaga pedig leginkább a bárányok bundájára emlékeztet. Már majdnem elmélyedek annak megfejtésében, hogy vajon a mű szőrme is annyira hatékony-e, mint a valódi, de szerencsére még időben eszembe jut, hogy elszámolással tartozom a lánynak.
- Igen… A férfi része volt a… nos, nevezzük illúziónak. Cassael a nevem, és segíteni szerettem volna. Láthatóan félrecsúszott ezen szándékom - pillantok körbe még mindig homlok ráncolva és kínos érzésekkel ölelkezve. - Szóval egy barátodat kellett volna megelevenítenem… - töprengek félhangosan, miközben egyik kezemet karba teszem, míg másikkal az államat vakarászom elmélyülten. Teszek néhány lépést a sütemények felé, majd megemelve az egyik kekszet, megszaglászom, elemezve a minőségét, és hogy mindenből a megfelelő mennyiség jutott-e bele. A korábban feltúrt receptes könyvek alapján tökéletesnek kell lennie.
- Meg kellene kóstolnod, biztosra veszem, hogy jobb véleménnyel leszel a… körülményekről - ajánlom fel, mintegy utolsó mentsvárként.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Coralyn Pearce
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
human
☩ Reagok :
19
☩ Keresett személy :
my dear brother

and myself, i guess
☩ Korom :
25

Vas. Szept. 25, 2016 10:53 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Cassael && Coralyn
"May there always be an angel by your side."
Minden egyes szó, ami elhagyja Pucér Pasi száját, mintha csak még inkább összekuszálná a dolgokat. Az egész már így is túl zavaros. Mi az, hogy mindezt egy műsorban látta? Meg hogy máshogy hat rám az elgondolás? Ez valami megrendezett helyszín? Elraboltak engem? Miért nem emlékszem? A csodálkozás, és a férfi ruhátlansága miatt érzett zavar mellett most már azt hiszem, egy kicsit ijedt is vagyok. Bár tulajdonképpen még mindig nem győződtem meg róla, hogy ez nem egy álom. A dolgok szűrrealitását tekintve annak mondanám, viszont eltekintve attól, hogy minden végtelenül furcsa, mégis egész valóságos.
- „A hely egy ajándék”? - ráncolom a homlokom értetlenül, a szavait ismételve. - Ne haragudj, de minden, amit mondasz, csak még értelmetlenebbé teszi ezt az egészet. - Igyekszem kedves és türelmes maradni, hisz érzem a srácról, hogy jószándékú, és a különös megjelenés ellenére szerintem semmi perverz terve nincs. Inkább mintha maga is kicsit eltévedt volna, vagy eltévesztette a házszámot. De akkor is szeretném tisztázni a helyzetet. - Tudod, ha egy barátom szánt volna meg egy kikapcsolódásra szánt utazással, vagy hétvégével, valószínűleg még igazán értékelném is, de... téged nem ismerlek. És ez az egész helyzet túl furcsa. - És az ég szerelmére, miért nincs rajta ruha?! Az első kezem ügyébe kerülő dologgal próbálom menteni a helyzetet, és továbbítom neki a megszerzett terítőt.
- Én sem igazán tudom, hogyan csináltam – vonok vállat, amikor megdicséri a mozdulatot. A kijelentésére viszont, miszerint előbb is szólhattam volna, hogy zavar a pucérsága, már inkább csak egy fájdalmas fintort vágok. Mégis mit lehet erre mondani? Az ember azt gondolná, hogy alap kulturális dolog nem mutatkozni ruhátlanul idegenek előtt. Na és most olyan történik, ami a valóságban biztos nem így megy: egy pillanat alatt ruha terem a fickón. Mi. A. Franc?! Mondtam már, hogy itt valami nagyon nincs rendben? Próbálom, esküszöm, nagyon próbálom megérteni a helyzetet, és remélem, hogy ő meg tudja magyarázni nekem, de amint kicsúszik a száján az illúzió szó, egy másik férfi terem mögötte, és befogja a száját. Hát ilyen, komolyan mondom, a legidiótább filmekben sem történik?
- I-illózió? Ho-hová tűnt az a másik? És ki vagy te? Mi-mi vagy te? - egyre inkább nehezemre esik értelmes mondatokat formálni dadogás nélkül. A szemeim akkorák, mint két hatalmas diót, és csak pislogok, és azt hiszem, egy időre a szám is tátva maradt. Illúzió. Ez meg mit jelentsen? És mit csinált a másikkal? Miért hallgattatta el? - Te... te csak nem egy...? - Mi lehet, valami varázsló? Fene tudja, hogy léteznek-e ilyenek! Már semmi nem lepne meg, miután az angyalok is itt élnek köztünk. Az angyalok. Azok tudnak ilyen hókusz-pókuszt? - Angyal? - fejezem be végül a kérdést elborzadva.

i lived

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Temető
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: