Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Sziklás tengerpart •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 31, 2019 5:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: kvasok2893 • Credit:

 
Megint csak nevetni kezd, noha nem azért, mert épp ezzel alázza a porba, hanem csak mert jólesően kitörik belőle a képtelenségre. Elvégre a képtelenség nem újdonság, látta megnyilvánulni a lapokon, amikre egykor a betűiket rótták és persze a meséiket. Sok ennél is merészebb volt, ez még egész ártalmatlan.  
- Valójában... van valami alapja. Hasonló lényeket annak idején alkotott már egyikünk, de nem, nekem semmi ilyesmim nem nő ki sehonnan. Ez az alak az egész, amit kézzel foghatsz, láthatsz, meg amit megéreztél. Egyszerűbb még ha most kicsit illúzióromboló is. Amúgy nem tetted volna? A lábaim láttán se akartál a vízbe ugrani? Igencsak kár - csóválja a fejét, mintha valóban erre vágyott volna, noha eleve azt akarta, hogy mindenki hagyja békén ott, a csendes mélységben és a habok között. Erre tessék, itt van még mindig és arról cseveg, hogy a lábai megérnek-e egy ugrást. Mi lehetne ennél szürreálisabb ma még? Nem, nem akarja komolyan végig gondolni, a démonnak itt előtte igencsak megvannak a maga gondolatai és a legtöbbet még hangosan ki is mondja, így hát... ő hallgat, vár türelmesen, aztán majd kitalál még valamit vagy kiönti a fekete, megnyúzott lelkének apró vágyait. Anyja démon volt, nem oly idegen közeg ez, még ha nem is fordított nagy figyelmet annak idején a démonokra, sőt, talán a kellemetlen berögződések miatt mintha inkább bottal kergette el volna őket maga körül, az igazság azonban még ennél is puritánabb - egyszerűen nem foglalkozott a létükkel sem. Sok ember volt, túl sok, akik viszont lefoglalták a figyelmét, hiszen miért ne így tett volna? Őrültség lett volna, ha megszabadul az egyetlentől és keres másikat. Talán most, ez a démon sem akar maradandóan a papíron szerepelni vele, bár nem tudja, most így, ennyi idő és ilyen történtek után mennyire és miképp tolerálná, főleg, ha a jövőt kell néznie. Nem éri meg ezen rágódnia, elengedi a dolgot és megragadja a jelent, ha valamiből ki kell hozni valamit, az most lesz. Vagy nem. Ez itt most nem csak rajta múlik, sok viszont azon, hogy hogyan lép fel ellene. Igen, talán a teljes erőszak az, amit választhatott volna és amellyel rövidre zárta volna a dolgokat, mégis, be is kell vallania valamennyire magának, hogy az érdeklődése a kezdeti hévvel ellentétben megnőtt, kíváncsi, olyan, mint egykor, aki mindig felkapta a fejét, ha valami különlegeset talált, érdekeset, vagy csak furcsát. Mint az első, akinek hatalmat adott a kezébe. Nem volt szép, nem volt neves, egyszerű volt, sánta kissé és elveszett, de aztán megtalálta a lényeget, a forrás és nem volt megállás, kiteljesedett. Nem törnek fel benne háborgó érzelmek, nem dédelgeti és sírja vissza, egyszerűen csak emlékezetes, mint majdnem minden első. Az első lépés a döntés felé, az első vércsepp az ajkain, az első pillantás. Elkalandozott, talán lemaradt valamiről.
- Atlantisz? - egy kis időt nyer a kérdéssel, majd fejét rázza. - Atlantisz egy mese, amit ti, vagyis egykoron a te fajtád és a mostani túlélők ősei találtak ki, hogy a gyerekek fantáziája színes legyen. Romok, kövek hevernek, de csak mert a harag és az ítélet oda döntötte őket, eltemette a szem elől. Halak élnek ott, tengeri növények, szóval végtére is, igazat mondasz, élet van arra – persze, a tenger minden pontján van ilyesmi élet, de hát ő erre volt kíváncsi, ám legyen. Sellők. Milyen rég volt az is, éneklő szirének a halál felé kormányozva a bátrakat. - Nem él olyan lent, mint én. Én sem ott élek, a szárazföldön járok, amint látod - mutat le, hogy ruhát hord, lábai vannak és az ujjai között sem feszülnek hártyák, amely a jobb úszáshoz kellenének. Nincs kopoltyúja, a nyálkás pikkely pedig nem az ő jutalma, az övéi csak haloványak, mintha új festették volna rá és csak a vég idejében jelennek meg, amikor már semmi ereje sincs. Emberibb nem is lehetne, anyja szobrászata így kívánta, most már megérti. Elvegyülni, amennyire csak lehet.
- Élnek azonban olyan lények, amelyek... le sem tudom írni neked. A természet alkotta szörnyek, amelyek a sötétet szeretik, amelyek sosem jönnek fel és sosem látnak napot, ha mégis... könnyen elpusztulnak. Ilyen világ van lent, hideg, fénytelen és titokzatos – fogalma sincs, hogy most ezzel lerombolt-e mindent, vagy épp megadta, amit hallani akart. Nem most fog mesélővé avanzsálódni és olyasmiket tovább költeni, amit totális esztelenségnek vél. És nem is akar itt leragadni, ha oly kíváncsi, másszon le, démoni alakja talán bírná is, a test hamar tönkremenne, ha akkora nyomásnak tenné ki. A természet az, amely még őt is ámulatra készteti nap mint nap, elvégre, nincs irányítás alatt, önmaga alkotta saját magát, lépésről lépésre. Isten erre nem volt irigy? Költői kérdés.
- Ebben van valami, hogy annak tűnnek. Én nem vagyok átlagos, még így sem. Igen, lebuktam, békés voltam, de csak mert békés helyen tudtam magam. Lehetnék vérszomjas is, aki minden pillantásra agyarakkal válaszol de... az olyan barbár - húzza el a száját, finnyáskodik, mint akinek valóban ez lenne a legnagyobb indoka, hogy miért nem öl azonnal. A türelem, amely a láda másik ajándéka, kivárni, hogy ér-e annyit. A másik, amelyről ő sem tud, a megmagyarázhatatlan, apró és halovány késztetés, hogy ne is legyen vérszomjas szörnyeteg. Alig érezni, pislákol már csak, háttérzaj. Korábban sem volt különösebben veszélyes ezen téren, de tény, akkor könnyebben esett volna toroknak. De ám legyen, ráhagyja, hogy békésnek tekintse, hogy aztán ha úgy adódik, beválthassa azt, hogy a legártatlanabb a legveszélyesebb. Egyelőre azonban a kikötözős játéknak is vége, bizalmat nem szavazott, fegyverszünetet talán. Így most aztán az ő kíváncsisága kerül előtérbe, ismét megnyílik, ahogy nemrég, lehet ez is az ő műve, vagy egyszerűen ilyen? A démonok között is vannak különcök, vannak ártalmatlanabbak, hát miért ne ez lenne az a nap, amikor lát is egyet. A pokol tényleg kivetett magából mindent, olyanokat is akár, akiket sosem szántak a felszínre.  
- Nem hálózlak be, sem akkor, sem most – jelenti ki, elvégre valóban nem használt semmit azon kívül, amely a vízben való életét jelentette. Lehet véletlen mégis annyira elengedte magát, hogy apró útjelzőt hagyott, amelyet megragadott és amely felköhögte belőle ezeket a dolgokat. Isten elvégre kitörölte őket, de minden mágiának ára van, még talán ennek is, talán csak annyi, hogy itt-ott foltokat hagyott, mint a könyvekben a mesék, amelyek leírva maradtak meg, mert a szót magát nem tudta kiirtani. Érdekes, talán a többiek is találkoztak már ilyesmivel, talán ők már megtalálták egykori olyan alakjukat, akikkel fontosabb volt bármi és akik hasonlóan örökéletűek. Ahogy a mosolyát elnézi, amely újra felbukkan, ez nem valami kitalált vacak, ez mélyről jön.
- Értem, értem. Lehet egykoron volt közöd hozzánk és ha az elméd nem is, a tested megőrzött valami apróságot, amely ismerős lehetett. Lehet csak ezt érzed. Ez új nekem, bevallom, nem találtam még rá meg a válaszom. De már felesleges, innentől tudod mi ez az érzés és talán sajnálatomra fel is ismered. Ha még egyszer kirángatsz akkor talán én is gonosz leszek, de jobban szeretem a kellemesebb találkákat - nem mintha csak úgy lehetne üzenni neki, mint valami pajtásnak, bár mindennek megvan a módja, talán egyszer el is mondja, talán nem. Ujjai mozognak egyelőre ajkai helyett mindeközben, a bőre nyirkos kissé és hűs, de lehet csak ő az és nem érez semmi mást, mégis, apró izmok rezdülését érzi a bőr alatt, amint elhalad egy-egy ponton át a következőre. Fáj talán neki, vagy túl kellemes? Csak lopva pillant le, mintha keresné a túl kellemesre a választ de hát nem látja így az arcát fürkészi ismét. Nem csapja el a kezét, így ez neki engedély szinte.
- Tudom, miképp mutatnak a démonok, ha nincs testük. Láttam egy lovast, akinek saját testét szaggatták szét és utána csak a lenyúzott önmaga pislogott vissza. Átmeneti állapot, könnyen találtok húst, vagy épp találtatok, nem hiszem, hogy annyira kellemetlen lehetne, hisz szinte bárkit meg tudtok szállni, nemde? De mit várhatnál, a pokol nem a jutalom, ennyi árat megér a hosszú élet - az arcára is rátapogat közben, végig vezeti az ujját az arccsonton, majd leereszti kezét, nem kutakodik tovább. Egy kicsit elszakadva tőle, a terem falait fürkészve rágja meg a válaszát, hiszen illene válaszolni is, ha kérdezték. Nem mintha valaha betartott volna valamit, amit az illem kívánt. Aztán saját arcára fog, mintha csak most fedezné fel, miféle hús takarja bensőjét.  
- Nem, ez a súly nem. Ami felesleges, azt el kellett engedni, amely fontos, azt megtartottam. Nehezen lehet egy ilyet felfogni, hogy ennyi minden beférhet egy elmébe, még ha akad válogatás is köztük. Mindig van valami új, olyan, amit felülírt a változás, vagy saját magam. Igazából, nem vettem számba, mennyi mindent raktam el, ezért élek, a tudásért - a fenéket nem vette számba. A börtönben csak erre volt idő, újra és újra lejátszani valamit, ami kedves, üdítő, vagy csak egyszerűen az eszébe jutott, hisz nem volt más. És még így is kiürült, nem tudott végig szórakozni, mert elfogyott, túl gyorsan lapozta át, vagy ha épp lassan, ahhoz az időhöz kevés volt. Elnyúlt napok és évek, olyan lassan telve, hogy az elméje túl gyorsan akarta kiköpni a dolgokat. De elvégre a börtönt és annak eredményeit kikerülte, hadd higgye, hogy egész idáig ismer mindent.
- Óvatosság, kinek kell – legyint. Nem, nem volt óvatos, veszte is lett belőle, mindegyiknek. - Magamat elég jól ismerem, nem is kell több, így marad minden más. Mit akarnál általam még jobban tudni? Mi az, ami feszít odabent és nem lelsz rá választ? Talán megkegyelmezek az elrablónak és megválaszolom, mielőtt elmegyek – mert talán ez egy kulcs ahhoz, hogy könnyedebb véget érjen, bár, ahogy a tekintete és a hanghordozása sugallja... Ezt már elrontotta. Ráharapott valamire és nem ereszti. Apró sóhaj.
- Nem csak képes lettem volna, meg is tettem. Ha valamit akartam, csináltam, elértem - aztán persze nem tud nem mosolyogni azon, hogy nyíltan arra kérdezett rá, neki mit kéne lenyesni, hogy a porba hulljon. Mintha az ilyen titkokat könnyen adná bárki is.
- Is-is. Csúcsragadozó - ezzel ugyan nem konkrét tippet adott, azt sosem adná ki, még ha a húst fejtenék le bőréről, akkor sem. Ezt el is ejti, nem kíván többet nyilatkozni róla. Örül is, hogy ismét magára tereli a szót, vagyis inkább arra az arcra, akitől elrabolta az életet. Vagyis inkább, akit megajándékozott. Hümmög párat, akkoriban sok démon hajtotta maga malmára a vizet, könnyen kaptak magukra bárkit.  
- Azt mondod, még odabent lehet? - figyeli, ahogy a köpeny még több sötét rajtot enged láttatni, ő pedig előre dőlve ismét kinyújtja a karját, tenyerét mellkasára simítva, mintha azt a valakit keresné benne, akit emlegetett. Talán így is tesz, talán nem, végül ismét maga mellett pihen mindkét keze. - Nem könnyű kiűzni, kis csalással. Megtartottál magadnak egy kiskaput. Gondolom erővel tartod fenn a pecsétek lényegét - bólogat magának, mintha meg is válaszolta volna a dolgokat gyorsan és némán. Végül fejét kissé hátra vetve nevet, ahogy fanatizmusnak állítja be azt, ahogy viseltet iránta. Elég hamar, elég hirtelen, meg kell mondania.  
- Ugyan, ennyi elég volt és kész, eldobod az agyad? - nyúl kicsit a mostani szleng felé, már apránként ragad is valami rá és nem úgy szólal meg, mint egy régi, poros könyvlapról mászott volna elő. - No de ennyire kiábrándult? Mi ábrándított ki? A gyilkos mészáros angyalok vagy az emberek, akiknek nem volt többé szüksége démoni alkukra? - ha vadászta is a tudást, vajon rontott meg közben akárkiket is? Már csak szórakozásképp. Lassan ismerve az egész képet, amit ez a világvége alkotott, nem nehéz elképzelni a céltalanságot, tényleg megint oda lyukad csak ki, hogy ők voltak a szörnyek és lám, nélkülük elromlott minden, azok által, akikre sosem gondolt. Ironikus, ez a gondolat újra és újra megragadja a haragot odabent és saját belső hullámai vadabbul korbácsolják a határokat. Nem veszti el a kontrollt, így kívülről ebből semmi sem látszik. És bólint végül, ismét.  
- Vélhetően, valami hátramaradott és most előmászott onnan. Nem hiszem, hogy maradt volna több, mint az érzés, ahhoz túl jó munkát végzett - mert hiába kutat, sejti ő, hogy nem fog többet találni, így nem, talán lenne rá módszer, valami, ami sok erőbe is időbe kerül, viszont érdemtelen, hiszen fogalma sincs, mégis mifélét kellene keresnie. Elég csupán az, ami most van, a többi csak a sallang lenne. Ha neki valami kapaszkodó, akkor majd kutat tovább úgyis.
- Volt már közünk hasonló csapásokhoz, hogy láttam, hogy láttam, a két szememmel – mutat az arcára, hát azzal lát mindenki, nemde? De. Jó, ez csak szójáték volt, most pontosan azt sem tudja, hogy a nagyobb hullámot, amiről végleg csak utólag hallott, valamelyikük kezdte, ő, ahol utolsónak mutatkozott, nem terjesztett kórságot, nem volt tervben sem, épp munkálkodott. Aztán hátra dől, nem folytatja tovább, úgy hallgatja a démonná válás menetelét, meg sem szakítja, ha már így belelovallta magát. Szomorú és kegyetlen sors, a világ mindig is ilyen volt, ha valami nem illett oda, ritkán istenítették, arról hamar leszoktak. Kinek mi. Aztán persze, ez így már ismerősebb. Sokan imádkoztak a halálért, ki milyen okból, nagyobb föld, jobb asszony, kevesebb éhes száj. Átlagos.
- Érdekes, így már jobban dereng valami, kicsit máshol jártam, mint a kórság maga. Nem tudott minden távot megtenni – pillant közben a patkányra, amely hálásan bújik vissza a sötétbe. Míg kint mozgott, ujjhegyével cirógatta meg, mint holmi aranyosabb kisállatot. - Meg lehet érteni, azok, akiket eltapostak, sokszor vágytak bosszúra. Ki baltát ragadott, ki felgyújtott mindent, ki eladta a lelkét. Miért köptek le, mi volt a bűnöd? - kapja ki azt a részletet, amely leginkább megfogta, a többi csak régi és mély érzelmek felemelése volt a sötétből, meglepően pontosan ábrázolva, mintha olyan frissel lennének, mint a tegnapi nap eseményei. Persze, az ilyet van, aki elraktározza, van, aki újat épít és megöli a régi énjét. Végtére is, ha a módszer hatásos volt, az ár csekély. A bosszú hajtotta élet igencsak rövid tud lenni, miután beteljesedett, már értelmét veszti, így dőlt hát a karjaiba. - Mester. Volt neve is bizonyára - nem mintha minden démon neve a fejében lenne, de talán hátha valaki olyan, akinek neve többet ér pár betűnél. Mindenképp, ennek eredménye, hogy újabb mesét hall, mint élete során oly sokszor. Sok történet, sok hasonlóság akadt.

A mesedélután vége végül a tettek mezeje, a merészség és persze annak hozama, hogy ő valóban tud olyan veszélyes lenni, ahogy azt pedzegette az ábrázata láttán. Nem, nem ő lesz a modern korában az, aki belerúg, erre hamar rájön. Követi, ahogy a köpeny lecsusszan róla, ahogy a nemrég látott rúnák mintha vesznének. Az erő.  
- Örülök, hogy örömet okoztam – akaratlan, de mindig vannak meglepetések, tessék, milyen jóindulatú, hogy még örömet is okoz, nem csak árt. Ezek után már tehet rosszat, a havi jócselekedete kész is van.
- Ha olyanokra lennék képes, mint sokan mások, akkor egyszerű démonnak is elmennék - meglepve emeli meg szemöldökét, ahogy elkapja a kezét, de nem cincálja szét a bőrét, csak magához vezeti. Kénytelen lejjebb csúszni, közelebb hajolni, még a végén kitépi a karját. Zaklatott odabent, felpörgött, talán a teste dolgozik a méreg ellenn, amit adagolt neki. Mintha a gépet indította volna be és egyszerre rontotta volna el.
- Jaj, ennyire nem kell, fel ne robbanj, mert megérintelek - forgatja meg kissé szemeit, tenyerét elhúzza a mellkasától és saját térdére támaszkodik. Bár, ha valódik a szavak, furák, be nem vallaná, hogy ez a “teszt” és annak eredménye meglepte és kissé zavarba is hozta őt, így inkább beszél és oké, úgy érzi, ma már mindegy mit mond, nem tud betelni vele a másik.
- Athan, ezt mondtam - talán zúg a füle és süket, vagy már a név is eléggé felkorbácsolja? Férfiak... - Nem Athl... ó, hogy te. Ez különös - dől hátra, a földre ülve dönti hátát az oltárnak. Mókásan cseng össze a nevük, bár csak akkor, ha... - Magad vagy a Mestered adott neked nevet? És mégis mitől vagy biztos abban, hogy ismersz, pont engem? - megint mohó, megint kapkod. Apró szisszenéssel húzza el kezét, nem a fájdalomé, ez fenyegető inkább. Mondott valamit, nem érdekli, íriszei vészjóslóan villannak meg egy pillanatra. - Totál be vagy... állva? Nem tudod mit beszélsz. Ez egyszerre jó és rossz. Hé, hé, hé, hátrébb ezzel a tempóval - most már aztán tényleg komolyabban próbálkozik, alig bírja távolabb tartani és megvédeni a húsát, hogy ne cuppanjon rá, mint valami regényben élő vérszopó. Balhés férfiak, voltak érdekes emberek az életében. Sóhajt ismét, miközben továbbra is távolabb tartja magától.  
- Ha kiharapsz belőlem egy darabot, kiverem az összes fogad. Nyughass. Nincs, nekem is kell - már maga az, hogy meghalna, nem érdekli komolyabban, itt inkább elvei vannak és persze, nem kívánságműsor. Dac, felsőbb rend és minden nyavalya. Vagy kicsit talán sajnálná, de a lényeg, hogy nehezebb így bírni vele. Ő volt a hülye, hogy ennyire belenyomta a szájába a mannát.  
- Mondtam már. Mondtam - magyaráz megint, mint türelmetlen szülő a gyerekének a huszadik “miért?” kérdés után. - Isten eltörölt mint, ami valaha kötődött hozzám, a nevemhez, arcomhoz, bármely tagomhoz. Így, okold őt, de ezt a vérem nem adja vissza. Talán bennem van meg az emlék, HA és ismétlem, HA létezik. Lehet találkoztál egy testvéremmel, lehet csak a hírünk hallottad. Érdekel majd, ha kicsit lecsillapodsz, akkor majd rájössz, hogy nem akartál te egy emlékbe belepusztulni  – ugyan már, ennyi ezt nem éri meg, logikátlan és... elengedi, eltolja kicsit, a földre rogy. Egyelőre a csatának vége, felsóhajt hát és leereszti a karjait, de tévedése ismét erőre kap, megkapaszkodik, végül pedig azon kapja magát, hogy térdepel előtte, olyan zavarban pihenő arccal, mint aki nem meri felvállalni, hogy mi történt ezelőtt.  
- Én ütöttem, ha pontosan akarunk foglalkozni. De megvagy, hagyd a hülye múltat, mert ha megint kaparni kezdesz a bőrömön, itt hagylak szó nélkül. Megy ez ésszel is - dől megint az oltárnak, zilált tincseit hátra tűrve szusszan egyet. Ha így marad, az már feleannyira se kínos.  



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 28, 2019 3:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Figyeltelek egy kicsit, ezért titkon reménykedtem benne, hogy meglátom, hogy esetleg uszonyt növesztesz, és rájöhetek, hogy a sellő és szirén legendáknak egy magadfajta lehet az alapja. Meg kell hagyni, ez esetben biztos utánad vetettem volna magam, bár még most sem tudhatom, mit tartogatsz a számomra. - sóhajtom türelmetlenül a nyirkos levegőbe. Halandóként ezernyi könyvet is elolvastam legendákról és mesékről, az pedig megnyugvást hozott számomra, ha azt képzeltem, hogy én is különleges vagyok. Hogy egy olyan világban élek, ami tele van sellőkkel, kentaurokkal, küklopszokkal, s benne én magam is több lehetek. Aztán a békét mindig megtörték egy sértéssel, egy durva szóval, így könnyedén illantak el a képzelgések. Különleges voltam, csak nem abban az értelemben, amire az emberek vágytak. Az voltam, mert átkozottnak hittnek, hiszen túléltem majd' fél évet csecsemőként "egyedül" - a tündérek mellett - az erdőben, s még oly' fehér is voltam, mint a hó, holott anyám és apám fekete hajjal, sötét szemekkel büszkélkedhetett. Ehelyett én sápadt szőke voltam, s a szemem úgy rikított kéken, mint a csillogó óceán. Páran még azt is állították, hogy világított a sötétben... Ez persze bolondság volt, csupán többen annyira tartottak tőlem, hogy már elvette az eszüket az a sok mocsok pletyka, amit rólam terjesztett a közösség. Különleges vagy inkább kívülálló? Már nem is igazán tudom.
- Örülök, hogy elismered. S ha esetleg ez a végkifejlet következett volna be, ami még könnyedén lehetséges, így jobban belegondolva... Sosem voltam még odalent az emberi szemnek láthatatlan mélységekben. Több olyan él ott, mint te? Létezik egy teljesen külön világ odalent? Tán Atlantisz létezéséről is tudnál mesélni? - hirtelen vágom el a mondat végét, mielőtt még túlságosan nagy átélést mutatnék. Egy kezemen meg tudnám számolni, manapság hány nálam idősebb lénnyel találkoztam életem során, Atyámon kívül. Pedig aztán az a majdnem hétszáz év belegondolva nem is olyan sok ahhoz képest, hogy előtte több ezer évvel is éltek már emberek.
- Annak ellenére, hogy nem akartam vállalni a kockázatot, hogy eltűnj, igazán békésnek tűntél. Nem olyannak, aki azonnal kész lett volna támadni, ha meglát. Mégis, nem engedhettem meg magamnak, hogy csupán külső alapján ítéljek, elvégre sokszor a legártatlanabbnak tűnőek a legkegyetlenebbek, nem igaz? - ezen a ponton halovány mosoly jelenik meg az arcomon. E kontraszt nálam remekül látszik, hiszen külsőségekben nem olyan vagyok, mint akinek szívesen töltene a társaságában akár egy percet bárki is. Általában haragosak és ridegek a vonásaim, a fekete öltözéktől pedig még hideggé is tesz a titokzatosság. Ezzel szemben belsőleg mégis más vagyok, s ezt az újdonsült rajongásom tárgya is remekül láthatja.
- A "minden" gyenge szó lenne ahhoz, amit éreztem. Nem csupán az egyszerű kíváncsiság vezérelt, hiszen már akkor éreztelek, mikor még meg sem láttalak. Mérföldekről tudtam, hogy itt van. - megsimítom az állam, miközben keresem a megfelelő szavakat, de azok nehezen olvadnak össze a fejemben. Az emberi nyelv és a szavak túl kevesek ahhoz, hogy kifejezzem önmagam.
- Valami ősi, egy elfeledett sugallat, ami valahol bennem szólalt meg. Olyan érzés, mint amikor valami az életed része, s egyszer csak megszűnik. Te pedig tovább lépsz, tovább élsz, s ahogy telik az idő, ezt a valamit elraktározod valahova az elméd mélyére. Mígnem egyszer csak többé nem gondolsz rá. Mintha nem is létezett volna. Aztán egyszer csak újra felbukkan... Mintha a lelked legmélyebb bugyrainak és mocskainak mélyén, ahova mindent elzártál, mindent, ami halott számodra, valami feléled. És segítségért kiált, hogy húzd ki onnan. Te pedig próbálsz utána menni, mert csak most jössz rá, hogy az a valami annyira fontos volt régen a számodra, hogy nem azért zártad el, mert nem volt rá szükség, hanem azért, hogy ne fájjon a hiánya. Ez nem egyszerű illat, emlék, érzés, hanem valami sokkal mélyebb. Talán így tudnám leírni. Persze, könnyen lehet, hogy tévedek, és csupán egy bűbáj hatása alatt vagyok, amivel vagy akarattal, vagy akaratlanul hálózol be. Nem hibáztatnálak, hiszen még mindig én vagyok a gonosz elrablód. - megint egy mosoly. Ezt fel kellene írnom lassan magamnak valahová, ahogy azt is, hogy ennyire pörög a nyelvem. Talán most még jól is esik egy értelmes egyeddel beszélni, főleg azok után, hogy még a Mesterem is alig érem el.
- Démonként csak egy egyszerű, arctalan füst vagyok. Semmi több. Se tekintet, se mimika, se gesztus, se semmi külsőség. Csak egy ködfelhő. Nehezen szoktam meg ezt régen, hiszen eleinte nem volt testem. Ez, amit most látsz, már évszázadok óta az enyém, csak átment némi alakításon. Ennyi ragaszkodásom még van a halandó létemhez, hogy ha tükörbe nézek, szeretek látni valakit, aki visszanéz rám, s az a valaki lehetőleg ugyanaz legyen. Nem viselném jól, ha el kellene hagynom, bár... Néha még mindig látom önmagam. Néha még az a szőke, fehér bőrű, rikító szemű fiú néz vissza rám. Érdekes, hogy nem felejtettem el a régi arcom, mely a szöges ellentéte a mostaninak. A válaszom tehát igen, csalódott lennék, ha te is egy gomolygó felhő lennél, mint én magam. Így viszont még valóságosabbnak tűnsz a számomra. Furcsa belegondolni, hogy a piramisok idején is ezt az arcod láthatta mindenki, s hogy hányak tudatában éltél, még ha egy pillanatra is. Nem érzed néha, hogy összenyom ez a súly? Ez a sok emlék, a temérdek változás és az a sok mindenki, aki az életed része volt egykor? Néha még én is úgy érzem, hogy betelt az elmém, s már nem képes többet befogadni. Pedig én csak hatszáznyolcvanhét éves vagyok. - egyre több minden érdekel, s egyre jobban a közelébe akarok férkőzni. Lassan el kellene fogadnom a tényt, hogy egy éveket átölelő beszélgetés sem lenne elég arra, hogy kielégítsem a vágyaim. Azért én mégis megpróbálkozok vele. Hagyom hát, hogy hozzámérjen, bár ez a ritka pillanatok egyike. Nem szeretem a testi kontaktust semmilyen formában, ám jelen esetben nem érzem ezt kellemetlennek, hiszen különös, ahogy égeti a bőröm az érintése. A köpeny szinte az egész testem takarja, így csupán a nyakam körül, s az arcomon látszódnak a rúnák. Hagyom, hogy végigvezesse az ujjait bármerre, miközben kíváncsian fürkészem a szemeit.
- Rátapintottál a lényegre. Borzongató. Nem csak a tudás a célom, hanem az önismeret. Általad talán többet tudok meg önmagamról is, még ha ez most furcsán is hangzik. Elhiheted, igazán ritka, ha meghallok egy belső sugallatot, ami ennyire űz előre, s akár meggondolatlanságokba is taszít, csak hogy megértsem, mit akar nekem suttogni. Mint egy láthatatlan erő, mely túlmutat a józan ész határain. Biztosan veled is megtörtént már, hogy valaminek annyira utána akartál járni, hogy szinte bármit képes lettél volna megtenni érte. Vagy tán tévednék, s óvatosan élted az életed ezidáig? - egy pillanatra elgondolkozok, s összébb húzott szemekkel kezdem fürkészni. - Minden bizonnyal nem egyszerű téged megölni, ha ily' sokáig talpon maradtál. Erő vagy praktika a titkod? - nem vagyok ostoba, így fel sem teszem a kérdést, hogy mégis hogy lehet őt megölni. Bár a kíváncsiságom erre is kiterjed, mégis tudom jól, hogy ez olyan titok lehet a számára, amit senkivel sem oszt meg. Érthető.
- Akié volt a porhüvely egykoron, szörnyen gyenge volt. A lelke ócska volt és gusztustalan, viszont a teste számomra tökéletes. Ő azonban ezzel sem volt tisztában. A húsa, a csontjai, a vére, a génjei, tökéletesek. Ehelyett egy vékony, hányingert keltő senkiházi volt akkor, mikor beleköltöztem. Zörögtek a csontjai, s látszott, hogy hamarosan elrohasztja a beteg lelke. Kár lett volna érte. Még erőlködnöm sem kellett, hiszen önként ajánlkozott fel a nyomorultja. Az első percekben sikerült elnyomnom, azóta pedig nem hallottam felőle. Akkor tudtam, hogy nem ereszthetem el, így hát ahogy teltek, múltak az évek, egyre biztosabbá tettem a maradásom. Nem olyan egyszerű kiűzni innen. - egy pillanatra szétlibbentem a köpenyem, így a mellkasomon újabb sötét vonalakat fedezhet fel. Az egész testem behálózzák, így már majdnem olyan, mintha világéletemben az enyém lett volna. Az a sápatag, albínó test, mi egykoron az enyém volt, már a születésekor halálra volt ítélve.
- Gondoltam indákkal próbálkozok, nem ócska kötelekkel. Az kegyetlen és unalmas lett volna. Ami pedig az ízlésemet illeti, biztosíthatlak, hogy szörnyen unott és kiábrándult tudok lenni idefent. Kevés olyan dolog van, mely hatással van rám, ezért is viselkedek a te esetben ennyire... Fanatikusan? Nekem már a szavaid és a történeteid is elegek lennének. - vonom fel a szemöldököm az indák börtönében. A Mesterem volt talán még az egyik, aki ennyire megragadott. Ám ő sosem engedett magához annyira közel, mint amennyire én akartam. Mindig ott volt a szakadék közte és köztem, hiába éreztem magam közel hozzá, s fordítva ugyanígy. Ő azt a bizonyos közelséget máshogy értelmezte... Így pedig azt a szakadékot sosem tudtuk átlépni.
- Tehát azt mondod, hogy ez Isten műve? Hogy intézte el, hogy ne emlékezzenek az emberek? Sem... én? - egy pillanatra megrökönyödök a felismeréstől, hogy talán ez az a bizonyos megmagyarázhatatlan, erős sugallat. Talán bennem nem törlődött minden, csak lehullott a lelkem poklába.
- Talán ez mind... Az emlékeimből táplálkozhat? - teszem fel a kérdést kissé gondterhelten, mintha csak tőle várnám a magyarázatot. Ugyan a Mesterem sok emléket visszaadott, ami még a halandó énemé volt, mégis számtalan sötét foltja van még mindig az akkori életemnek.
- Hogy érted azt, hogy "még" láttad a pestist? - ráncolom össze a homlokom. - Kár, hogy nem terjedt ki a világ minden szegeltére. Válaszolván a kérdésedre, el kellett adnom a lelkem, hogy pusztulást hozzak a falumra, és megbosszuljam azt a tizennyolc kegyetlen évet, ami alatt én voltam az átkozott. Ne értsd félre, nem csupán a bosszú vezérelt, hiszen azalatt a tizennyolc év alatt teljesen átértékelődött bennem a jó és a rossz fogalma. Mindenkinek jó volt, hogy leköphetett és megalázhatott, s mindenkinek rossz volt, hogy én léteztem. Egytől egyig. - az utolsó mondatot lassan, tagoltan mondom. - Egy idő után már nem vágytam arra, hogy szeressenek. Nehéz volt felnőni úgy halandóként, hogy semmit sem kaptam a többi embertől. Sem anyai szeretetet, sem baráti megértést, sem forró szerelmet. Semmit. Üresség. Megvetés. Így egy idő után elkezdtem táplálkozni a szenvedésből, hiszen más nem jutott nekem. Átértékeltem magamban a dolgokat. Elhiheted hát, milyen boldog voltam, mikor megjöttek az első galambok, hogy kitört a járvány... Biztos voltam benne, hogy hamarosan minket is elér. Minden éjjel azzal álmodtam, hogy látom a falumat fetrengeni és vért okádni a fájdalomtól. Azonban eltelt egy év, kettő, semmi... Csalódás volt számomra, hogy a falum minden lakója majd' kicsattan az egészségtől, míg odakint dúl a járvány, és sorra szedi az áldozatait. Ez volt az utolsó reményem, hogy történjen valami, hogy előrébb léphessek és kitörjek abból az átkozott burokból, amibe űztek. Ám a betegség nem érkezett el hozzánk. Atyám pedig akkor talált rám, s felajánlott egy alkut. A lelkem, cserébe a falu pusztulásáért. Ő volt az ajándékom. - belenyúlok az egyik titkos zsebbe, mire előhúzok onnan egy rágott fülű, piros szemű, tépázott szőrű patkányt. Mélyen cincog párat, megmozgatja az orrát, majd gyorsan visszabújik a köpenyembe. Némi mágiának köszönhetően könnyedén el tud rejtőzni, hiszen egyes zseb sokkal nagyobb és mélyebb, mint amilyennek külsőre tűnik.
- Ő hozta el a pestist hozzánk. Én pedig egy hónapot kaptam, hogy élvezzem. Életem talán legszebb egy hónapja volt látni és érezni a szenvedésüket. Nem is vágytam többre. Önként sétáltam vissza a keresztúthoz, és nem ellenkeztem egy percre sem, mikor elvette a lelkem. Talán meglátott bennem valamit a Mesterem, hogy a tanítványává fogadott. Ennyi az én történetem. - vonom meg a vállaim. Ennyi év távlatából már nem fájó pont a múlt, hiszen beláttam, hogy ezek az események formáltak azzá, aki ma vagyok.

Aztán jön az  az euforikus pillanat, melyet az ébenben tündöklő vére okoz. Remegek az élvezettől, s bár betegesnek tűnhet, hogy ennyire élvezem, ahogy kiszáll belőlem az érő, mégis ez olyan, ami nem mindennap történik meg egy démonnal. Hogy egy leviatán vére gomolyogjon az ereiben...
- Erre én sem számítottam. Igazán... Kellemes. És fáj. Éget. De csodálatos. - ekkor lelököm a vállaimról a köpenyt, mely a derekamig hullik, ahol megfogja egy fekete kötél, hogy ne essen tovább. Izgatottan tekintek végig magamon, s elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy halványodnak a rúnák.
- Hogy lehetsz erre képes? - megfogom a csuklóját, majd egész kezét magamhoz húzom, hogy a tenyere valahol a a szívem körül terüljön el, ami halkan mozog, mégis kegyetlenül gyorsan zakatol. Elcsodálkozva pislogok, s nagy sóhajjal a plafon felé szegezem a tekintetem, aztán persze hamarosan elengedem őt, hacsak nem húzza el hamarabb a kezét.
- Még az érintésed is éget most, mindjárt felgyulladok... - majdnem lihegve mondom, aztán visszaemelem rá a tekintetem. A testem úgy reagál, mintha valami emberi drog csúcspontján lenne, s úgy tűnik, meg is ragad azon a szinten. Nagyokat nyelve és sóhajtozva hallgatom őt, ám úgy tűnik, hogy bőven tartogat még számomra meglepetést.
- Athan?! - mikor kimondja a nevét, vad lüktetés száguld át a testemen, a vérnyomásom már az egekben lehet, hiszen még a pillantásaimon is érzem a lüktetést. A szédelgés tör rám pillanatokon belül újra, mire megkapaszkodok a lábaiban, hogy ne terüljek el ismét.
- Ismerlek. Ez biztos. Most már biztos. Athlan. Én Athlan vagyok. - bökök magamra. - És te... Te... - megdörzsölöm a szemeim, s szinte meg sem hallva a szavait kapok újra a csuklója után. - Érzem, hogy emlékezhetek! Csak adj még egy kicsit... Csak egy kicsit! Könyörgöm! - fel sem fogva a helyzet súlyát hajolok közelebb a csuklójához, készen arra, hogy megharapjam, ha már a körmeimmel képtelen lennék rajta mély sebet okozni. Ha elhúzza, akkor megcélzom vagy a karját, a vállát, a nyakát, bármit, csak hogy megint kaphassak egy mámorító kortyot belőle.
- Tudom, hogy ott voltál valahol a múltamban! Valahol... Talán halandóként. De nem emlékszek az arcodra. És nem fűződnek hozzád rossz érzéseim, sőt... Hogy lehet ez? - ha eltol, úgy újra próbálkozok megharapni, bár ha nagyobbat lök rajtam, megint könnyedén megadják magukat a lábaim, s elterülök a földön. Az erőlködéstől valószínűleg hamarosan úgyis újra a kövön kötök ki.
- Képes lenne megölni a véred? Nem baj! Nem érdekel! - közlöm dacosan és majdnem mérgesen is már. Ha lekerültem a földre, úgy elkezdek visszamászni hozzá, s a lábain próbálok felkapaszkodni. Ekkor azonban egy pillanatra magamhoz térek, s térdre rogyok a nedves kövön.
- Én... Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 24, 2019 7:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1887 • Credit:

 
- A halak, cetek is otthonosan mozognak a vízben. A medúzák is, mégsem azokat fogtad ki ezen okból – nem hagyhatja ki ismét, tény, a víz élővilága nem válaszol neki semmiféle kérdésre, és persze főleg nem védekezik úgy, ahogy, és persze nincs érdekes a vergődő halban, de ő nem vergődik, nem kapkod levegőért, mindkét élettérben képes megmaradni. - Ó, hát nagyon sok időt kellett volna lent töltened, a börtön helyett és mellett is vannak titkaim, praktikáim, amiket ott be tudok vetni, szóval... Talán tényleg ez volt a legésszerűbb döntés, ami mutatja, hogy képes vagy gyorsan dönteni. Bár, annak is megvan a veszélye és a kockázata, de... nincs jutalom ha nem teszel fel mindent egy lapra – von aprón vállat, lehetne mértékeket adni annak, ki és milyen erő birtokában van, mennyire uralja és tudja visszaadni. Felesleges körök, unalmas körök, inkább akkor beszélgessenek, annak több értelme van, tény és érdekesebb is lehet. Ismét csak nevet azonban, ritka mókás, nem tudja, hogy ezek igaz szavai vagy csak előad valamit, valakit, hogy könnyebben szót értsen vele és megnyerje, ha viszont az előbbi az igaz, akkor már csak jobb, nem szereti, ha mások színészkednek előtte, persze, az már nem baj, ha ezt ő teszi. Fura, de ő már csak ilyen, belelátni másokba, kitalálni a gondolataikat, mindent, jó játék, érdekes móka.
- Ó, és csápok. Ne felejtsd ki a csápokat – bólogat, mintha valóban lett volna valaha ilyen alakja. Csak egy illúzió lenne, ronda szörnynek mutatkozni sosem jutott eszébe, talán majd egyszer, ha más is kémlelgeti a vizet, valami rondának és ijesztőnek mutatja magát, hátha annak akkor már nem lesz kedve tapogatózni. - Előnyt a külsőmmel? Hogy? - vonja fel a szemöldökét és lepillant magára, saját maga mellkasát tapogatja végig, engedi le a kezét, mintha teszteltné, mit is láthat. Vonzó neki talán ez, vagy csak gyengébbnek érzi így? Lényegesebb dolog is van, abbahagyja a maga tapogatását. - Mondd el nekem, mit éreztél! Ízt, illatot, mindent? - már csak azért is, hogy legalább tudja, milyen is ő másoknak és persze figyeljen is rá, elrejthesse, mint a kígyó íriszét, vagy testvérei a fogakat, a bőrüket. Minden csak a taktikát és őt magát fogja erősíteni, hogy ügyesebb legyen, mégis, úgy tűnhet a másiknak mennyire érdeklődik, kíváncsi arra, mit váltott ki belőle, csupán a válasz kedvéért, nem azért, hogy másik ellen fordítsa majd azt is. Csali, vagy álca lesz belőle. Végül lágyan megcsóválja a fejét.
- Csalódott lennél, látom, ha valaki más bőrét használnám. Démonként ellenzed ezt? - figyeli, direkt váratja a válasszal. Mintha csak hatásvadász akarna lenni, vagy csupán játszana ezzel is. - Minden, amit látsz, a sajátom. Nincs füst, nincs fény, nincs semmi, csak én. A bőröm, az arcom, megnyugodhatsz – a szavai is, bár mi igaz vagy mi ferdítés belőle, abban nem lehet biztos. Talán ezt sem fogja elhinni, a démonok testeket veszek igénybe, sajátítanak ki, ameddig csak nekik kényelmes. Van, amelyiket csak pillanatnyi időre, van, amit nagyon rég loptak el, ölték meg a benne lakót és kopásig cipelik. Most elnézi az övét is, most ő bámulja látványosan, futtatja végig tekintetét a bőrre varrt mintákra, ahogy egymást követik, ahogy kibontakoznak előtte az alakok, ahogy a minták kanyarodnak, úgy nyer egy-kettő értelmet. Nem mindet tudná így azonosítani, nem mindre mondaná, hogy nem csak művészi valami, de van, amelyik olyannyira nyilvánvaló, mint az írott szó. Elvégre, elég régóta él már, hogy ismerjen rúnákat. Végtére is, ötletnek nem rossz, talán ha nem is így, de más festékkel majd ötvözhet maga is párat saját bőrén, inspirálódni mindenhonnan lehet, még ha nem is várja, meg is lepi. Ujjhegyével érinti meg az egyik mintát, miközben beszél, amely szabadon áll és amit nem húz el előle. Figyel a szavaira, közben érezheti a koránt sem durva tapintást, ahogy követi végig a mintát. Érdekes. Szinte... vibrál.
- Fontosabb dolgok, sok fontos dolog van, de elsődlegesen mindenkinek a maga élete. Aztán persze... ki mire vállalkozik fanatikusan. Nem kifejezetten hiba, ha másként nézed a világot, sőt. Én is másképp nézem, néztem mindig is. Öltem már, fürödtem szinte a vérben és mégis, láttam születést, segítettem, hogy valaki levegőt kapjon, hogy felálljon a földről. Nem volt magasztosabb, csak az én szemléletem. Furán tekintettek rám, mást vártak el, de kit érdekel – von aprón vállat, tovább foglalatoskodik a mintával, mintha sose érne véget, vagy olyan helyen, amit már nem láthat. - És mi a célod, a tudás? Tény, hogy nagyon sokszor el lehet csábulni, engedni mindennek, ami csak körbevesz, vagy valaki másnak. De nem hiszem, hogy egy saját porhüvely, egy érzet ehhez elég. Az egész maga, minden egyben, már igen. Vagy hatalom, vagyon, egy jó szeretkezés, kinek mi. De hogy mi kísért meg igazán egy démont, jó kérdés. Borzongató kérdés – vigyorodik el, és elhúzza a kezét, tekintetét visszaemeli arcára és figyelmére, kezét lazán engedi le, rajta nincs mit mintát keresni, ahhoz képest csupasz, pőre, sápatag bőrű, nem mintha ez rossz lenne. Sosem volt gondja azzal, amit kapott, valakinek mindig elég volt, ha épp szükség volt rá. - Ezeket a mintákat te raktad magadra? Sosem láttam ennyi rúnát egy helyen. Meg kell mondjam, ezt a megoldást ritkán láttam. Egyedül vagy odabent? Akié volt a test, már elment? - gondol vissza a másik démonra a motelből, akinek odabent lakója volt és akit érzett, de itt úgy tippeli, már rég nincs más, csak ő, azért díszített és kényelmesedett el benne. De ahogy sóhajt és ahogy figyeli. Nem épp egészséges, tudja ő, nem ijed meg azonban, úgy érzi, tud majd bánni vele, megbirkózik majd azzal, ahogy viselkedni fog, elvégre, ahogy mondja, ó úton haladnak. Egyikük sem tett nagyon nagy kárt a másikban, csak mustrálják egymást és beszélnek. Sokkal vadabb volt, mikor hadakozott az indák ellen.
- Elválik majd, mi lesz – őt nem foglalkoztatja különösebben, egyelőre semmi maradandót nem talál, vagy tárol el, a rúnarajzokon a testen kívül, viszont tény, mindenre nyitott, ha már olyan rosszul kezdték az egészet. Ő sem teljességében azt tartja teljességében a céljának, hogy pusztítson. Ebben igazán egyet tudnak érteni, úgy mutatkozik. Talán majd akad más is, talán... el kell engedni. Figyeli, ahogy közeledik felé, nem menekül persze tovább, leugorhatna és akkor kettejük között ott lenne az a vacak oltár, de akkor talán alapot adna a gyanúnak, hogy fél. De továbbra is csak figyeli, ha neki így jó, ám legyen, ez már tényleg csak játszadozás egymással, manapság ebből van a kevesebb, el is felejtette, milyen közel lehet lenni a másikhoz, amely lehet zavaró, vagy sem. Ez elég vegyes, szóvá ugyan nem teszi, majd meglátja.
- Szerintem akad rá példa. Nem minden szabályt rúgott fel ez az egész. De lehet tévedek – tárja szét a karjait, hogy tanácstalan és valóban, nem fedezte még fel, mely dolgok maradtak, melyek mentek és azt sem, mik az újak. Jókora előnnyel van ebből a szempontból és nem is örül neki, majd kihúzza belőle a választ vagy csak finoman egyengeti a rávezetésre. Melyik hogy jön ki ugyebár. Ismét itt van, ismét közel, de most nem ér hozzá, ketten vannak a csapdában, de mintha nem is létezne.
- Attól még tetszhet, ha apróság, nem? - vonja fel a szemöldökét, mintha épp megfeddné azért, hogy  leszólja ezt az egészet. Ugyan megteheti, de nem az volt a cél. - Nézőpont kérdése az, hogy kinek mi az izgalmas. Lehet unalmasnak vélnéd, amit mutatnék, nem ismerem az ízlésed – csak sejtheti, kideríteni nem fogja, továbbra sem csinál semmit, elvégre nem cirkuszi előadó, hogy bemutatót tartson, annál jobban süt róla az, hogy ezek felett tudja és gondolja magát, állát is picivel jobban felszegi, mint az átlag, noha testvérei között az utolsó, az életben, mások előtt nem kell ennek így lennie, így nem is tesz úgy. Pillantása így már-már pimasz, amivel válaszol az ő mohó, kíváncsi íriszeire, tiltakozik, provokál, nem adja meg.
Bólint az ismét, ahogy ismétel, ahogy előtte ő kitárta, amit lehetett. Isten újabb munkája tárul fel előtte, ahogy próbálkozik belekapaszkodni valamibe, de az nincs ott, mesévé lett átalakítva és erre nem tud egy pillanatra nem fújtatni. Még szitkozódik is magában, átkozza, mocskos nevekkel illeti saját, ősi nyelvén, amelyet talán még ez a nem mai darab démon se értene, így számára érthetőbben szólal meg. Bár talán, lehet néha hallani azt, hogy valami a szavaiban is régi, a hanglejtésben.
- Persze, hogy nem hallottad és mégis. Ez az ő munkája, a drága Istené, aki irigy volt arra, amit elértünk. Amit akartunk. Tudod, egyedüli akart maradni a teremtésben és ezért kitörölt mindent rólunk, a leírásokból, a múltból, az emlékekből, akár... - finoman bök a másik homlokára. - ...innen is. Azt a kort még láttam, szép volt, az utolsó pestis, amiben benne volt a kezünk – engedi le a kezét és vigyorog. Fertőztek, átkoztak, ha az kellett. De adomány is volt mindegyikük. Aprót nevet az istenség kifejezésre, ettől a valódinak biztosan vérben forognának a szemei. Istenség. Hisz mondhatni...
- Az akkori primitív és buta népeknek, vagy épp előttük? Meglehet, hogy ezt látták bennünk. Látták az aszályt és a haragot, vagy épp a jóságot. Könnyű ezekbe istent látni. Aranyba bújni, figyelni őket. Ezek nagyon régen voltak már – nem tette ő olyan sokat, de megesett. Valóban rég, idejét sem tudja, jóval előtte volt mindez. Nagyon előtte. Ő már a végét érte, amikor elértek valamit, majd elvették tőlük. Mindent. - Eladtad a lelked és miért? Mi vitt rá? - most kérdez ő, ha már őt kérdezik. Nem szégyenlős, ha erről van szó, nem fogja csak úgy csendben várni a többit

Aztán mégis csend. Szinte megáll az idő, miközben végignézi, mit művel magával, az a mohó tekintet, az a vágyakozás.
- Könnyen adod, de legyen. Maradjon minden itt, nekünk - aztán megteszi, meglépi. És meglepi. Ahelyett, hogy tiltakozna, hogy rossz lenne, élvezni kezdi, mohóvá válik, nem engedi. Ahogy elkapja a csuklóját, úgy nevet fel, engedi még egy kicsit, mintha éhezne, mintha erre szüksége lenne. Ám legyen, engedi kicsit, ennyi még nem árt neki. Aztán vége. Eltolja, elrántja kezét, a sebre tapasztja, hogy minél előbb begyógyulhasson, az utolsó kortyba fogait is beleadva marta kicsit végig. Végül elterült, kíváncsian hajol előre kicsit, vajon most ölte meg? Ez neki is új, soha, senki nem kortyolt így a véréből, önként, élvezettel. Furcsa, hátán futkos a hideg majd visszadől. Él. És változik. Most rajta a sor, hogy elámuljon kicsit, ahogy a nemrég érintett rúnákból szökni kezd az élet. Kinyúlva, óvatosan érinti meg ismét. Ma is kapott valami újat.
- Erre nem számítottam – bukik ki belőle, a vérét sok mindenre használta, de lefegyverzésre. Micsoda kincs. - Én művelem veled, a vérem, pontosabban, amit úgy nyakalsz, mint a vizet. Bolond... - ül fel rendesen, támaszkodik meg és úgy figyeli. Elszállt kicsit. Egy kicsit... Ajkán gonoszkás vigyor terül el, mindig élvezte a hízelgést.
- Nem tudsz emlékezni, én pedig nem vagyok lexikon, hogy mindent megválaszoljak. Réges-régen, nagyon régen, amikor te születhettél, az emberek között jártam. Mágia, ez volt az ajándékom, lett volna, de nem sikerült. A gyermekeim, tanítványaim, ki minek nevezi, megölték őket, mint olvashattam. Sosem lettem több, mint egy mese a tengeri szörnyről. Ki vagyok azon kívül? A nevem Athan, ami nem mond most sem többet. Raboskodtam, de most újra eljött az időm – húzza ki magát ültében, mintha trónja lenne, nem egy szikladarab a feneke alatt. A másik láthatóan ereje alatt van, az előny az övé. Az indákat megragadva a földre ejti, megszünteti a kalickát és lágy, kellemes szellőt engedtet magukra. Az elemek, ennyi még belefér, de nem pazarolhat. Amit ki is fog hagyni a meséből.
- Nem, ne légy telhetetlen. Azzal véged lenne, és szeretném ha te is mesélnél.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 23, 2019 10:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Bár a hely ősi, elfeledett magánya igazán magával ragadó, mégis a tekintetem csak néha-néha csillan vissza a vízcseppekről a falon, hiszen sokkal nagyobb késztetést érzek arra, hogy eme idegen tekintetét keressem, mint hogy bámészkodjak. A szavaira halovány mosoly ül ki az arcomra, s a földig lógó, fekete köpenyem alját megemelem, ahogy átlépek egy nagyobb, a mennyezetről leesett kődarabot.
- Úgy tűnt, hogy nagyon otthonosan mozogsz a vízben, így hát nem engedhettem meg magamnak azt a balga lépést, hogy a vélhető saját terepeden próbálok a közeledbe férkőzni. Talán megoldanám, hogy a testem bírja levegő nélkül huzamosabb ideig, azonban hogy őszinte legyek, semmi kedvem egy vízalatti börtönben raboskodni, főleg úgy, hogy még tisztában sem vagyok az erőddel. - felelem meglepő őszinteséggel. Nem az az erőfitogtatós démon vagyok, aki minden áron meg akarja mutatni a világ összes lakójának, hogy felettük áll. Nincsenek ilyen késztetéseim, egyszerűen csak a kíváncsiság űz előre, egészen egy végtelen labirintusig, ahonnan egyáltalán nem biztos, hogy kijutok élve.
- Ha nálam tíz méterrel magasabb, rücskös bőrű, sok szemű lény lettél volna, akkor is ugyanúgy megpróbálkoztam volna azzal, hogy elkapjalak. Mint mondtam, ez az érzés, amit árasztasz magadból, s ami elért hozzám, megéri a kockázatot. Bár tény, hogy ezzel a külsővel adtál nekem némi előnyt akaratlanul is. - tekintek végig rajta halk hümmögést hallatva, mintegy utalva arra, hogy erős gondolkodásra késztet. Elsőre olyannak tűnik, mint egy átlagos ember, akár csak én magam, ám tudom, hogy ennél jóval több lakozik benne.
- Ez a valós külsőd, vagy csak egy egyszerű porhüvely? Kérlek, azt ne mondd, hogy te is egy nyomorult füst képében vagy jelen a testeden kívül... - forgatom a szemem önostorozva. Sosem voltam kibékülve azzal az alakommal, szívesen vesznék el a szélben, s lennék láthatatlan a szemeknek, de sajnos a történet nem ilyen egyszerű. Ezért is szeretem jobban ezt a porhüvelyt, hiszen hála annak a sok pecsétnek és rúnának, amiket amolyan halandó álcaként varrattam magamra - hiszen mostanság mindenkinek ilyesmi díszíti a testét, szinte ki sem lógok a sorból -, sokkal ellenállóbb lett a fizikai hatásokkal szemben.
- Nem kívánom a halált, egyszerűen csak elfogadtam a létét, ahogy annak is a tényét, hogy vannak fontosabb dolgok az egyszerű létezésnél. - biccentek felé diplomatikusan. Nem mintha ezzel arra akarnék célozni, hogy egy kósza, különös érzést egyből világmegváltónak találok, ám be kell ismernem, ha olyan nagy mértékű lenne a tudás, amit tőle kaphatok, s ha ezért meg kellene halnom, hát megtenném.
- Nem ez lenne az első, hogy egy magasztosabb, élvezetesebb célt választok az életem helyett, így igazad is van, de talán mégsem. Máshogy vélekedek a világról, s még ha nem célom megölni az összes angyalt, vagy éppen megmutatni mindenkinek a hatalmam... A kísértés olyan számomra, mint egy nagyon ritka kincs. Ritkán bukkanok rá, ám ha meglelem, akkor elvakít a csillogás, és minden más a háttérbe szorul. - a fakó zöld tekintetem őrülten csillan fel egy sóhajtás kíséretében. A vágyakozás az új iránt még halandóként kezdett csírázni bennem, s azóta sem tudtam kiölni magamból. Párszor már túlságosan is elvakított, de még mindig élek. Vagy valami olyasmi...
- Nem tudhatjuk, hogy ez az egész találkozás egy egyszerű, jelentéktelen, háttér nélküli ismeretség, vagy egy sokkal magasztosabb, sokkal mélyebb célt szolgáló kapocs. Ám mivel még élek... Így talán jó úton haladunk. - mosolyodok el enyhe aljassággal. Nagy szavakat mondok, s talán úgy tűnhet, hogy túlértékelem ezt az egészet, őt magát, s azt a különös érzést, amit nem vagyok hajlandó elereszteni. Talán így is van... Hajlamos vagyok ilyen helyzetekben a meggondolatlan fanatizmusra.
- Privát szféra? Ugyan... - kacagok fel halkan. - Szerinted ebben az apokaliptikus világban létezhet még olyan, hogy privát szféra? Mert szerintem nem... - teszek felé egy lépést, csak hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak. Ugyanakkor tudom, miről beszél, hiszen a Mesterem egész idő alatt azon volt, hogy ezt a bizonyos privát szférát elvékonyítsa nálam, vagy éppen teljesen eltüntesse. A módszerei hogy is fogalmazzak, érdekesek voltak... Elsőre ostoba viccnek tűnt az is, mikor csókkal kellett megpecsételnem az alkukat a halandókkal, ám a harmincadik rosszullétnél már kezdtem kapiskálni, mi volt a célja az egésszel. Nem csupán a mostani a testem, de a halandó, szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű énem sem tudta elviselni az érintéseket. Valószínűleg azért, mert az ütéseken kívül nem kaptam mást. Ölelés? Csók? Ezek csupán a fejemben létező vágyak voltak, amiket a faluban nem kaphattam meg. Így hát elzártam magamban jó mélyre ezeket, s érdekes, hogy még a mai napig is képes vagyok rosszul lenni attól, ha egy nővel kell alkut kötnöm. Tisztességes vagyok, így nem változtatok a kiszabott módszeren, s hiába vagyok lassan hétszáz éves, ezek a dolgok olyan mélyen gyökereznek bennem, hogy nagyon nehezen fogom tudni felszakítani őket.
- Az ilyesmire maximum a kezdő démonok lennének büszkék. - megsimítok egy indát én magam is, miközben lassan lépkedek felé. - Ne mondd, hogy te nem tudnál mutatni ennél sokkal... Izgalmasabbat... - nagy levegőt véve ejtem ki a szavakat, miközben vadul csillannak fel a szemeim, mintha csak fel akarnám éleszteni benne azt a bizonyos bizonyítási vágyat. Látni akarom, mire képes, ez nem is kérdés. Közben pedig egészen az oltárig sétálok utána, ahol közvetlenül előtte megállok, a köpenyem még a lábait is súrolhatja.
- A jelentéktelenekért, a senkikért nem adnám. Ám ha olyan kielégítő lesz a válaszod, mint ahogy remélem, akkor már lehet, hogy nem válnék meg az életemtől olyan könnyen, csak hogy egy kicsit... Még egy kicsit élvezhessem az újdonság erejét. - hullámzok, ez egyértelmű. Ez a szerzet túlságosan is felkavarja bennem az állóvizet, mely olykor vadul csapódik a szikláknak, olykor pedig halkan ringatózik. Aztán elkezd beszélni, én pedig olyan átéléssel hallgatom, hogy kis híján levegőt is elfelejtek venni.
- Leviatán... - suttogom vissza a szót, s leküldöm az elmém mélyebb bugyraiba. Meglátok valami messzi lidércfényt, ami talán nem is valós, mégis, el kell indulnom afelé.
- Nem mondhatom biztosra, hogy nem hallottam, vagy nem láttam már ezt a szót valaha... Manapság ritka, ha egy hozzám hasonló, vagy épp öregebb lélekkel hoz össze a sors. Az ezerháromszázas évek nagy pestisjárványában nevelkedtem, azóta pedig már lepergett pár csepp azon a bizonyos folyón. Esküdni mernék rá, hogy nem ismeretlen számomra ez a kifejezés... Leviatán... - ízlelgetem újra, s a nagy gondolkodásba még a homlokom is megráncosodik. - Ha ennyire ősi vagy, tán valami istenség lennél az emberek szemében? - na jó, ezen a ponton még meg is remegek az izgalomtól, s legszívesebben sorra tenném fel azt az ezernyi kérdést, ami egy röpke pillanat alatt fogalmazódott meg bennem. Az idő eddig kótyagosan repült számomra, most azonban azt érzem, hogy a legapróbb kis töredékét is képes lennék visszahúzni magamhoz.
- A szavaknak sokszor nagyobb ereje van. Bár démon vagyok, de nem érzek késztetést arra, hogy mindent lekaszaboljak, ami él és mozog. Eleget gyilkoltam már ahhoz, hogy többre vágyjak. - olykor szükségem van arra, hogy magamba szívjam a szenvedést, s ha ezt tehetem, különleges módon művelem. Furcsa belegondolni, hogy e téren is talán halandóként értem el a csúcspontot.
- Hogy képes lennék-e arra, hogy tovább adjam a tudást? Ugyan, vagyok olyan önző, hogy csak saját magamnak akarjam... Nem kerül ki a kis titkod e falakon kívülre, ebben biztos lehetsz. - ajkaim enyhén elválnak egymástól, ahogy figyelem, mit művel a kezével. A vére immáron feketének tűnik, és olyan csodálatosan buggyan ki a bőre alól, hogyha lennének még halandó, boldogsággal átitatott érzéseim, most biztosan megejtenék egy könnycseppet.
- Ezért bármit vállalok. - súgom halkan, s hagyom, hogy magához húzzon. A testem úgy siklik közelebb, mintha a lelkem ki akarna szállni a porhüvelyből, hogy valami sokkal istenibbel egyesüljön. Ha az ujjamat égette egy cseppje, most úgy érzem, hogy tüzes lávafolyóként marja szét a torkom, mikor legurul rajta a sötét patak. Éget, fáj, mar, s nem csupán a torkom, hanem onnan szétárad mindenfele. Zsibbadni kezdek, remegni, s hamarosan zihálva veszem a levegőt, mintha meg akarnék fulladni. Hirtelen a levegőm is kevesebb lesz, a szívem pedig számtalan ritmust kihagy, vagy éppen eszement zakatolásba kezd. Mintha a bensőmet megfertőzné valami, érzem a véremben s minden lüktetésben, hogy a romlás egyre beljebb hatol, amíg... Egyszer csak eltűnik a fájdalom, helyette pedig egy különös melegség árad szét bennem, s ösztönösen kapok a csuklója után, csak hogy még többet igyak belőle, amíg bele nem halok... Magamtól nem engedem hát el, így csak akkor hagyom abba, ha ő tol el magától. Még a fogaim is a bőrébe marhatnak, minél tovább hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a hatalma. Bárhogy legyen, ha eltol, ellök, elrepít magától, én a földre rogyok pillanatokon belül, s kell pár perc, amíg magamhoz térek, felébredek a kábulatból, s eljut a tudatomig, hogy az erőm nagy része elhagyott.
- Remélem, elégedett vagy. - az arcom szép lassan más árnyalatot ölt, hiszen bár még élnek a rúnák a testemen, de csak nagyon haloványan pislákolnak. S mivel a fertőzéseket hordozó patkányom elég sokszor van nálam, így én magam sem menekülhettem meg tőle. Az arcom elsápad, a fakó zöld szemeim még inkább kifakulnak halottas, szürkés-zöldes színűre, a szám pedig elkezd feketedni.
- Mert én igen... - feltápászkodok, s újra közelebb lépkedek hozzá, mit sem törődve azzal, hogy elhagyott az erőm. Ugyanolyan határozottsággal és fanatizmussal kezdem fürkészni, s ha hagyja, hogy közelebb menjek hozzá, akkor váratlanul megragadom a csuklóját, s kicsit magam felé rántom.
- Most, hogy megízleltelek... Ennyi nem lesz elég, még akarok! A véred olyan... Ismerős... Mintha a testem emlékezni próbálna, de nem megy. Ez az érzés, te és én... Ez is csak valamiféle mágia lenne, hogy így érezzek? Te műveled ezt velem? - ekkor ujjam a mellkasának szegezem. Láthatja rajtam, hogy nem félek tőle, pedig aztán lenne miért, hiszen jelenleg könnyedén megölhetne.
- Mégis ki vagy te azon kívül, hogy leviatán vagy? Időnk, mint a tenger, megengedem, hogy minden kérdésemre válaszolj. Hidd el, nálam jobb hallgatóságot nem fogsz találni ezekben az időkben. - ha ellökte a kezem, ha nem, újra megpróbálom érinteni a sebet. - Még akarok... Most... - vigyorodok el követelőzően, kekeckedve, s talán megásva magamnak a sírom.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 5:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1443 • Credit:

 
Továbbra sem tetszik neki a kialakult helyzet, valahogy úgy kell forgatni a dolgokat, hogy végképp ő jöjjön ki előnyben és lehetőleg minél hamarabb belőle. Nem azzal van a gond, hogy retteg, csak nem valami késes őrülttel került egy színtérre, aki fel akarja nyitni, mégis, már egész hozzá szokott ahhoz, hogy nem kell magáról mesélnie, van egy látszat, vagy többnyire egyedül van és a kutya nem zargatja. Jó, lehet elszokott mindentől, vagy épp túl érzékeny arra, ha valaki sarokba szorítja, nem szűköl és harap ugyan, mégsem a legjobb, hogy lépten-nyomon valaki valamit akar tőle. Ez már csak ilyen. De hisz hétszáz esztendeig erre várt, nem panaszkodhat a hiányára, de túlzásokba esni még mindig nem a kedvencei közé tartozik. Szusszan egyet, persze nem árt, ha kicsit felfújja magát és ijesztőbbnek hat hirtelen, mint bárki, bár, ahogy elnézi és elhallgatja, nemigen hatja meg ez a másikat. Ez nem jött be alapon von vállat, ha így véli, akkor eleve belefuthatna valami nagy és élesbe és akkor nem vesztegetnék egymás idejét.
- Ó, valóban? A hideg is kiráz. Nem tudtam, hogy ilyen előkelő helyre hoznak ma. Kiöltöztem volna jobban – pillant le magára, igen minimális mindene, nem mintha nagyon adna valamit a rongyokra, persze, annak idején másképp volt, mindig csak ez a régmúlt mi és hogy volt, de más viszonyítási alapja jelenleg nincs, azokat a darabokat meg most már senki nem hordja, így marad ez, a még nedves bőre és tincsei, no meg a tekintete, amely kutatja a másikat. A terem akusztikája azonban valóban különleges, mintha kint állnának a parton, mintha a hullámok közvetlen mellettük csapódnának a sziklafalnak újra és újra. Nem egy utolsó dolog, meg kell hagyni, így még tetszik neki is ez az elhagyott, ősi barlang, bár tény, mivel tudja, hogy ez az ő tanyája, nem engedi be magát máskor sem úgy, azonban azzal is tisztában van, hogy nem ez az egyetlen. Majd keres ő is egy hasonló hangulatos zugot magának, irigynek sem kell lennie. Aztán visszatér mégis hozzá, figyeli, ahogy ismét megszólal, ahogy csak mondja és mondja. Arcára nem tud nem kiülni a szórakozott vigyor, még bólogat is aprókat közben, hogy ő figyel és mindent megért, miért tette azt, amit. Felhorkan végül, szemeit forgatva a félelemre. Nem isten alá és kezdett kergetőzésbe vele, mit kellene félnie. Ugyan.
- Bizony más, ezt elismerem. Hogy sok a nyomorult, még jobban. De hogy megijedni? Ugyan kérlek, attól mert még ekkora szemekkel nézlek és nincs vadállatias pofám, nem ijedek meg könnyedén. Inkább az illetéktelen kezeket nem bírom, akik matatnak és tapogatnak. Persze, alkalmad nem lett volna kérdezni, így valahol jogos, hogy kiragadtál, mint valami halat... Lehet így is bánni fogod. Talán még sem vagyok olyan nagy dolog, ha megtudod, ami jelenleg kaparja elméd falait – már-már a lábait kezdi lóbálni, oly kényelmes miközben beszél, pici gúny, pici fölényesség, a démonokkal már volt dolga, az angyalok meg még ennyire sem kíméletesek manapság, amelyik meg igen, az felé sem néz. Nem mintha gondja lenne vele, ő volt balga, hogy csak úgy elengedte magát, de a tengerben eddig mindig, ott muszáj, ha megnyitja magának az utat, elengedhetetlen, hogy olyankor ne cseppenjen ez és az.
- Milyen szentimentális és aranyos egyben. Inkább meghalsz, csak megtudd, megérezd és egyből ellököd az életet. Még ha unalmas is, az élet fontos, ha halált kívánsz, ám legyen, de ha nem és ésszerűen cselekszel, talán még okosabban is távozhatsz majd innen, ha vége. Ugyan, a semmittevő démonoknál még rosszabb, aki csak úgy eldobja magát. Hát hol a küzdőszellem, a kísértés, a hatalom? Ne mondd nekem, hogy elhagytátok azt is a lakhelyetekkel együtt? - csóválja meg a fejét, mert valahol csalódott lenne, ha tényleg, csak úgy eldobna mindent csak azért, hogy megismerje. Nem lenne olyan küzdelem, amely ér valamit, a mészárlásban is van némi ellenállás, persze, nem feltétlen akar harcolni, mert akkor látványosabb lenne az, hogy az erejük csorba, hogy képesek kimerülni, ez olyan orca, amit nem szabad odatartani, ennél okosabbnak kell lenni, kivéve, ha könnyű a célpont, akkor viszont le kell csapni, akár látványosan. Most egyenlőre azonban csak a szavak csatáznak, ahogy figyeli őt. Aztán ismerős szavak csendülnek fel, nem kell messzire mennie az érzésért. A gúnyos vonás eltűnik arcáról, már-már leolvashatja, tudja miről beszél, tudja milyen érzés és mit jelentenek ezek. Sőt, mivel ez így is van, nem kell semmit sem színlelnie. Mintha börtönüket írná körbe, festené le, az ottani éveket, az ürességet és kilátástalanságot, ezt festi le, és felsóhajt, olyan dolgokat ezek, amikre nem akar emlékezni, amiket ki akar törölni az elméjéből. De úgy néz ki, még a szabadoknak is sikerült idáig süllyedni.
- Volt benne részem, pontosan tudom, milyen akarat szabadul fel, amikor vágysz erre az újra. Mondhatnám, hogy egy csónakban evezünk, de mégsem. Mégis... ettől még nem köszönöm meg, amit tettél, és talán ezeket csak azért mondod, hogy végképp ne essek neked, ám legyen. Segítek a vágyadon, egy kicsit, egy aprót. Vagy ahogy sikerül – von vállat, hogy semmi sem garancia semmire, meggondolhatja magát így vagy úgy. Nem ül fel az érzelmi hullámvasútra az előbbiek hallatán, az emlékek bentről eddig is élesek voltak. Ahogy mikor beszabadultak azok ketten, ő pedig, mint egy kíváncsi gyerek, azonnal szaladt, hogy megtudja mi az és nem is tágított. Talán nem illett hozzá, talán nevetségesen festett, mégis, elérte amit akart és talán többet is, ha kaptak volna rá időt. Mindegy is, már kint van, most is és ugyan némi vérvételnek esik áldozatául, annál kíváncsibban figyeli, ahogy változik és ahogy hat rá az egész, ajkai görbülete azt mutatja, tetszik neki a műsor és jobb alkalom sem adódhatott volna arra, hogy kicsit előrébb helyezze magát, legalább a láncoktól megszabadulva kicsit kinyújtóztassa tagjait. Tudta azt, hogy nem foglalja sok időre le a falhoz vágás, stílusosnak stílusos volt megmutatkozni, kiutat nem hozott, sőt mi több, még fel is csigázta még jobban. Basszus. Na most már tényleg mindegy.
- Ó, magamnak csináltam a bajt, belátom. De tudod, privát szféra és... - amit le is küzd és amennyire be akarta zárni az indák közé, most magát is odalöki. Sóhajt egyet, úgy néz ki, az erőszak itt nem old meg semmit, mazoista vonallal nehéz ilyet lenyomni, így tekintetét az indákra szegezi. Kinyúl felé, mintha csak gyönyörködni akarna.
- Egész ügyes, tetszik – pillant vissza rá, kezét leeresztve hagyja, hogy közelebb érjen, közben vele együtt ő is hátrébb lépeget, aztán végül hátsófele a nemrég elhagyott oltárnak ütközik. Elég is, itt állapodik meg végül, hátradőlve támaszkodik meg a kezén, ráér a kényelemre, nem fog innen elmozdulni, már-már rá is mászik, amire megemeli szemöldökét végül mégis nevetését hallani.
- Micsoda határozottság költözött a szavakba. Már nem adnád az életed csak úgy? - figyeli a karját, amelyet felé nyújt, amellyel meg akarja érinteni. Nem tesz egyelőre semmit se ellene, se felé, egy apró ugrással ül fel az oltárra végül.
- Nem vagyok démon, valóban. Sem angyal, se nephilim vagy pokolbéli félvére. Vagyis, ez utóbbi kicsit mégis – billenti oldalra kissé a fejét, de csak mert játszik. Most játszik, hálót vetett ki rá a démon, de ő szépen ráteríti. Berögződés. - A vérem ősi, velem együtt az. Ha időt kellene belőnöm, ami könnyen kiszámítható, én már akkor éltem, amikor a piramisok épültek. Hogy lehetséges, hogy megérintett? A véremben van a mágia, én magam vagyok az, amely ugyan kicsit eltűnt, de most újra itt vagyok és uralom a tengert, akár. Apró malőr miatt ma már senkinek sem mondd sokat a leviatán szó, de tessék, a válaszod, hogy mi vagyok, mi lennék. Talán csak a szerencse, hogy így rám akadtál, talán az én balszerencsém, hogy most még rejtett előnyöm titkait kénytelen vagyok megosztani, mert látom, nem leszek előrébb, ha csatározunk sem. Megtehetnénk, ha akarnám, vagy épp te, de nem estél annyira a torkomnak, szóval... Már egészen megszoktam, hogy a démonok manapság jobban szeretnek cseverészni – vigyorodik el, nem felejtette el a másikat sem, a karóba húzós alakot, noha nem hallott egyelőre felőle, vele sem kellett sokat vesződnie, az is nyugton elvolt és dumált. Elpuhultak vagy csak ő kapja ki ezeket, nem tudja.
- Érezni... Alku. Micsoda szavak. De nem kellenek. Semerre sem viszed a hírt, semerre sem hordozod tovább. Ami itt történik, azt elmossák a hullámok. Egyelőre szükségem van arra, hogy ne legyek több egy kölyökarcnál. Ha ezt tartani tudod, akkor a beleid a gyomrodban maradnak – bök az említett tájékra, majd elhúzza a kezét, megemeli magát az oltáron és a nemrég nyitott sebbe nyúl. Mélyíteni kezdi azt, míg most már eredetinek látszó, fekete vére újra meg nem ered, erősebben. Ekkor aztán hirtelen kap felé, elkapva állát húzza közelebb és fölébe emelkedik.
- Te kívántad, lesz ami lesz, ugye? - azzal bármiféle kérést meg nem várva csöpögteti vérért ajkai közé, ha ellenkezik, hát erősebben tartja, szájára tapasztja a sebet, ha kell, ameddig úgy nem érzi, elég, és elhúzódhat, hogy visszaülve szemlélje a változást.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 4:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
A világ romokban, s arra a temérdek kérdésre, mely ezernyi szájon megy keresztül, senki sem tudja, hol keresse a választ. Ami eddig biztos volt, az most gyenge lábakon inog, hiszen ha ily' hirtelenséggel zárult be az otthonom, ki tudja, hogy nem reng-e meg hamarosan a föld, és nem nyel el mindenkit magába? Vagy hogy az egyik pillanatban még a lábam a nedves köveken csúszik, a másikban pedig már egy végtelennek tűnő sötét és üres térben lebegek az örökkévalóságig? Ha újra valami szörnyűség történne, jelenleg rengeteg mindent bánnék, hogy elszalasztottam, köztük például ezt a furcsa szerzetet.
- Belek és vér... Annyi díszítette már eme elhagyatott falakat, hogy felüdülés lenne a köveknek, ha újra éreznék a halál leheletét. - válaszolom ábrándosan, ahogy végigsimítok az egyik kiálló részen, s nedves lesz a kezem egy kósza vízcsepptől. Tény ugyan, hogy nem szívesen válnék meg a testemtől, hiszen sok munkát és energiát fektettem belé, de még így is megéri a kockázatot. A terembe érve közben különös félhomály telepedik ránk, s amellett, hogy a víz nyaldossa alant a sziklákat, kísértetiesen szállnak végig a messzi folyosókon a visszhangok.
- Nem ismerlek, idegen, ám azt tudom, hogy más vagy, mint az a sok nyomorult, akik itt ragadtak a felvilágon. Hogy miben, az itt a kérdés. Talán készségesen válaszoltál volna a kérdéseimre, ha felteszem őket, ám ott az a bizonyos "ha". Hiszen ha mégis megijedsz, és elnyelnek a hullámok, akkor bántam volna, hogy nem teszem meg ezt. - biccentek az indák felé, s hagyom, hadd üljön fel. Nem célom egyelőre bántani, vagy megalázni, egyszerűen végre választ akarok kapni legalább egy kérdésre.
- Szeretek eleget tenni a kíváncsiságomnak, ha már az örökös harcok nem hoznak lázba, sem az ostoba emberek, vagy éppen a többi kekeckedő, nagyképű, gyenge démon. Így hát igen, vállalom a következményeket, hiszen még alul maradni veled szemben is izgalmasabb lenne, mint az örökkévalóságig tartó unalom. Ha megölsz, legalább az utolsó perceimet élvezni fogom, ennek fényében pedig csak jól jöhetek ki a helyzetből. - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, mikor közelebb lépek hozzá. Érezhetően nem kapaszkodok ebbe az életnek nevezett semmibe, melyet halandóként végleg elengedtem. Attól, mert démonná váltam, s a lelkem még tovább rohadhat, még nem ragaszkodok újra. Ma is él bennem ugyanúgy az a békés, nyugalmas érzés, mely akkor járta át a testem, mikor a falu elcsendesült, s én voltam a legutolsó élő. Az jelentette számomra a csúcspontot, s ott, azon a ponton úgy éreztem, hogy boldog vagyok életemben először és utoljára. Leugrottam az élet pereméről, s még ma is itt gomolygok alant valahol a sötétben.
- Gondolj csak bele... Hosszú évszázadok alatt egyre kevesebb számodra az újdonság, mert már a világ minden kis zugát ismered, ahogy a benne élőket is. Aztán egyszer csak megérzel valami különlegeset, valami egyedit, ami az elméd elfeledett, halott bugyrait is megmozgatja. Te nem tennél meg azért bármit, hogy megkaparintsd? Hogy végre újra... Élőnek érezd magad? - enyhe fanatizmus hallatszik ki mély hangomból, miközben egyre csak az idegent fürkészem. Nincsenek vele konkrét terveim, egyszerűen csak megyek arra, amerre visz az ár. Egy apró sugallat ösztönöz hát arra, hogy lássam és érezzem a vérét. Ahogy a körmöm enyhén a bőrébe fúródik, az első pár pillanatban csupán a számomra vörösnek tűnő pokoli nedű a világ legnagyobb egyszerűségével húz egy apró patakot az ujjamon. Ám mint az embereknél az a bizonyos drog, ez is hirtelen üt, de kegyetlenül hatalmasat. Erős lüktetést érzek váratlanul minden testrészemben, mintha az ereimben lüktető vért mágikus tűzzel próbálnák felhevíteni. Szédelgés jön rám, így enyhén megrogyasztott térdekkel lépek hátrébb, s azonnal beletörlöm az ujjamról a vörösséget a fekete köpenyembe, hiszen ha egy láng éget, akkor ez bizony kész lenne teljesen felgyújtani. A furcsa érzés pedig még erősebb lesz ezáltal, s valami különös, homályos lepel telepedik az egészre. Talán ismerős, talán olvasott, talán elképzelt. Még magam sem tudom. Pillanatnyi gyengeséggel, hatalmasra kerekedő halovány zöld szemekkel figyelem azt az igéző kígyó tekintetet, melyet szerintem ha fél óra hosszat fürkésznék, teljesen biztosan transzba esnék tőle. Ám mielőtt még bármit is mondanék, egy erős nyomás telepedik a mellkasomra, mely úgy dob hátra a falnak, hogy a kábulattól még ellenkezni sem tudok, így a testem nagyot csattanva huppan vissza a kőre. Lassan feltápászkodok, visszarakom a kiugrott vállam a helyére, majd mindkét kezem az idegen felé emelem, mire az indák körülötte kígyókként kezdenek el cikázni, egyelőre nem érintve őt.
- Pontosan ez az, amiért most már nem mehetsz el, amíg... - amíg micsoda? Amíg nem meséli el a történetét teázgatás közben? Vagy amíg annyira messze megy a kíváncsiságom, hogy a testének a legapróbb porcikáját is meg akarom figyelni és tanulmányozni?
- Amíg én azt nem mondom. - ekkor telepedik a sápadtas, rúnákkal díszített arcomra egy szokatlan, már-már őrült vigyor. A hidegségbe egy meleg fuvallat költözik az elmémben, mely cselekvésre ösztönöz, így ha nem állít meg, akkor pár lépésben újra előtte termek, hogy aztán a vadul tekergő indák immáron mindkettőnket egy mozgó börtönbe zárjanak.
- Ismerni akarlak! Itt és most. - eddig sikerült megőrizni a hidegvérem, ám az izgatottságomat már aligha tudnám leplezni. Ezzel talán fogást adok magamon, de most valahogy jobban leköti a gondolataim ez a kígyószemű, mint az, hogy efféle részletekre figyeljek.
- A véred... Megérintett bennem valami ősit, valami olyat, mely az elmém elfeledett csarnokaiban szunnyadt... Hogy lehetséges ez? Nem vagy démon... - ha tudok, akkor egy lépéssel még lecsökkentem a köztünk levő távolságot. A kezem lassan emelem fel, s nyújtom felé, mintha a világ legértékesebb kincsére akarnám rátenni az ujjaim.
- Újra érezni akarom. - sóhajtom a levegőbe. - Vagy esetleg... Köthetünk alkut. Bár nem tudom, hogy egy magamfajta egyszerű démon mit tehetne érted, de talán meg tudnánk egyezni. Nem kérnék sokat cserébe... - az a "nem sok" pedig jelen esetben, ebben a pillanatban számomra a mindent jelenti. Végre rábukkantam valamire, ami felülemelkedik az ismereteimen, bolond lennék nem megtenni mindent azért, hogy legalább egy kis betekintést nyerjek az életébe ennek a kígyószeműnek. A minden alá ugyanakkor nem tartozik a halála, hiszen millió ember, démon, vagy angyal pusztulása sem rendítené meg a világot, ám az ilyen ritkaságok... Na, ők azok a láthatatlan fonalak, melyek egyben tarthatják ezt a felvilágot.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 13, 2019 8:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1174 • Credit:

 
Be kell vallania, hogy most meglepték, igencsak. Túlságosan. Túl mélyen. El is feledte kicsit, ha valami jó valaha is volt Isten tettében, akkor az, hogy fogalma sem volt a világnak róla és szabadon járt-kelt, úgymond mintha egy kicsit ő lett volna a csúcsragadozó, akinek ellenfele nem akad vagy túl nagy falat lenne. Aztán persze történtek dolgok, dolgok, amik miatt ez megingott és a világ egyik szeme figyel, míg a másik rendületlenül sír avégett, amit műveltek, művelnek vele. Noha béke van, ingatag és talán kamu az egész, mégis, nem várta azt, hogy lecsapnak rá, mint a sas a pocokra a mezőn, ártatlan létezik, hiszen nem akar nem létező hajókat a mélybe dönteni, ha lenne is, elnézné, mert a roncsok is érdekesek voltak, amiket eddig látott, minden az és minden halott. Aztán amikor élet lenne, élne kicsit messze, utolérik. Persze, várható volt, egy idő után a macska-egér játék újra kezdődik, még ha átmeneti békék, paktumok köttettek, az eredendő ellentéteket és dolgokat nehéz elásni, nehezebb, vagy aztán ki tudja, nem ellenőrzött le senkit sem, hogy hogyan viselkedik a másikkal, most talán majd illene innentől figyelnie, ha már...
A pillanatnál tartani. Hirtelen csap le, vagyis a hirtelen lehet számára az csak, nem méri az időt, de mire észbe kap, a gondolat már messze jár. Vad hullámokra gondol, magas, gyilkos árra, amely elöntené azt a valakit, ott helyben temetné el kicsit, vagy akár csak addig, ameddig kizökkenve neki már szabad útja lenne a végtelenbe. Hullámok, de amelyek életre kelnek, nem az ő műve, azok csak a szikláknak csapódnak átlagosan, mint minden nap, minden percében. A világnak vége, az emberek nagy része halott, de ez a természetet nemigen érdekli, mintha észre sem vette volna, sőt, örvendve foglal vissza mindent, amit csak lehet. Egy másik helyen a tengerparti házakat döntötte szét egy korábbi árhullám, vagy csak hurrikán, tény, az a terület sem volt sose emberé, csak betolakodott. Erdők nőnek az utcák helyén, lakások közepén szökken szárba egy-egy fa, bokor. Már rég el is feledte, hogy ott valaki valaha volt. És most, most ezt a kietlen semmit töltik be ők ketten, igaz, elég érdekes módon. Az egyiket húzzák kifele, a másik pedig figyeli. Néma háború, apró csata, mire bármit is tehetne, rátekeredik a víz élővilága, elvakítja kis trükk és talán a harag. Mire kikerül, csöpögve, már minden, csak nem kedves. Kitörne, azon van, csak hát nem mindig ő kerül fölénybe, ismét oda jut, hogy bezzeg régen és már gyűlöli is magát, hiszen a többi is mindig kesergett csak, ő meg a haját tépte majdnem, nem fog majd most odakerülni, hogy olyan legyen mint a többi. De csak-csak kívánja, meglenne mindene és letépné magáról a béklyóit, szaggatná, majd aztán azt is, aki elkövette, milyen könnyed lenne, aztán visszamenni, lemosni az egészet magáról és elfeledni örökre. De hát...
Kihúzza magát, lenyeli a mérgét. Nem fog tomboló őrültnek mutatkozni, állát finoman felszegi, mintha még ebben az állapotban is a legjobbat akarná mutatni. Amennyire lehet. Arcát elkapja, amikor megérzi az ujjak érintését, amaz sem tesz másképp, mintha mindkettejüket megégette volna az érintés pillanata, nem szól semmit, csak egy apró fenyegetés, miközben előre lökdösik, mint holmi rabot a veszte felé. Ha be akarja zárni... akkor elveszti a maradék eszét is, de egyelőre igyekszik nem orra bukni, így is elég kínos az egész, örül, hogy nem látja egyik testvér sem, bár ki tudja, lehet ők várják odabent, nem érzi ugyan, de ki tudja, ki milyen trükkökre tett szert. Aprót fújtat menet közben, látását kapja vissza elsőnek, hunyorogva néz körbe azon, hova is cipelték. Falak, folyosó, valami volt egykoron, de ez elhagyatottabb és ősibb, mint a sokemeletes pár száz kilométerrel arrébb. Végül pedig megkeresi a másik tekintetet, azt, aki nemrég lehúzta övéről a kötést, gyorsan méri fel, amennyire csak lehet a pillanat alatt és aprón mosolyodik el.
- Elég balga kijelentés lesz, amikor majd ezeket a falakat a beleid fogják díszíteni. Ám legyen – közben meg sem állnak szinte, a nyirkos és hűs föld talpai alatt egész kellemesek, az apró kavicsok még csikizik is ujjai között, azonban ennyi az öröm, a bilincs továbbra sem lazul és amikor az oltárra lökik, szinte akaratlan nevet fel.
- Már most..? Nem túl gyors ez kicsit? Szeretek előtte beszélgetni, meg ilyenek – nem fekszik ott, mint egy pulyka amely csak a szeletelésre vár, felül, felhúzza magát, és egyelőre csak szabad lábával tudja távol tartani, azzal tol rajta vagy rúg bele, ki minek nevezi, de nem tágít, muszáj lesz most már tényleg valamit tenni vele. Szabadulni. Csavar egyet a csuklóján de a növény csak jobban a húsba mélyed, bár vér nem serken, kellemetlen. Újra fújtat. Láthatóan a ketrecbe zárt állat türelmetlensége és az ősi fölény kényelmessége.
- Örülök, hogy kíváncsi vagy, démon. A magadfajták mostanság nemigen tesznek, nos, semmit sem. De az sem járja, hogy csak úgy kirángatsz valakit a fürdőjéből – fogai csattannak, inkább csak jelzésértékűen mutatva, hogy legközelebb ezekkel az ujját fogja marni, ha megint tapogatózik. Nincs szemérem vagy ilyesmi, egyszerűen látja azt, ahogy ő most a tanulmányozni való akármi, jó hogy nem akarja már egyből felnyitni, azt biztosan nem hagyná. Továbbra is ül, ha lenyomja, úgy tolja fel magát, nem fog fetrengeni, nem szolgáltatja ki magát – megint, ha már az előbb sikerült megtenni. Akaratlan. Még mindig meg van lepve és dühös magára.
- Te szegény, mindjárt meg is sajnállak – billenti kissé oldalra a fejét, gúnyos mondata már csak a hangulat kedvéért, ha már ennyire csacsog a másik, ő is beszél, mostanság kevesebbet tette, de nem kell aggódni, nem vitte el semmi a nyelvét. Sőt. - Meg kell nyugtassalak, nem a tiéd az egész játszótér. Jobb ha nem piszkálsz meg mindent, nem mindenki hagyja magát könnyen. Vagy hát... igaz, azt mondtad, hogy mindent vállalsz – aztán lepillant, a bal kezére, amelyet elenged a növény, majd amelyet megfog és kihúz onnan. Kíváncsian figyeli mit akar, mire készül, végül csak körmét vájja belé, vér buggyan ki hamarost a sebből. Igyekszik elővenni a Sötétség adományát, az illúziót, amely vörösnek mutatja a vért, ha sikerül, ha nem, akkor... Lényegtelen, azt se érti, minek rejtegeti, csak jobban esik. De aztán történik valami. A többi inda is lazulni kezd, szinte lehullanak róla, ő pedig elvigyorodik. Illúzió ide vagy oda, ha sikeres, ha nem, a köteleket lerázza magáról, immáron másik kezét is kirángatja és szabaddá teszi. Talán ez, talán saját maga hevessége, amennyire az előbb törődött a látszattal, úgy dönti le azt kicsit.
- Ha te vagy a drasztikus akkor én mi legyek? - pillant ismét rá és egy pillanat alatt villannak fel a kígyó íriszei, a támadó szándék, és erejét kihasználva löki neki a szemközti falnak, a láthatatlan kéz taszít rajta egyet, repül annyit, amennyit, ha meg nem áll közben, neki csak táv kell. Táv, hogy lemásszon az oltárról, hogy lerázza magáról az hínár maradékát és kiropogtatja a tagjait.
- Nos, akkor ki kutat kit? - így állnak hát, egymással szemben, a múlt és a jelen, a sok kérdés szinte hallatszik a fejéből, látni a tekintetében és talán egyelőre a legjobb kínzás a válaszok megvonása. Pillant egyet oldalra, amerre a kijárat sejlik, felméri, hogy mennyire hamar távozhat, ha úgy adódik. De egyelőre nem moccan, csak figyel.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 12, 2019 7:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Az öröklét olykor nyomasztóan rá tud telepedni egy démonra, hiszen egy idő után már alig érkeznek új ingerek. Mikor már az összes kavicsot láttuk, vagy éppen a szenvedésből sem tudunk úgy táplálkozni, mint egykor, felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi értelme a létezésnek? Én ugyan kitűztem magam elé az önfejlődés célját, ám olykor – mostanság egyre többször – borús fellegek gyűlnek felettem. Valami újra vágyom. Arra, hogy forrón leheljen felém a változás szele, s mindent a feje tetejére állítson. Miután Atyám felűzött a felvilágra, s az otthonom előtt bezárult a kapu, csupán két kicsiny napot voltam képes eltölteni a pókhálós, porlepte, dohos kis kunyhóban. Pedig aztán pontosan az a fajta vagyok, aki nem szereti a változást. Most azonban mégis elvágyódom. Tovafutni a világ végére, csak rohanni a messzeségbe, míg végül le nem esek a világ pereméről...
Mikor már nem akarom látni az erdőszélen játszadozó őzeket, nem akarom érezni a pipacsok könnyed illatát, s hallani a madarak csiripelését, muszáj lépnem. Két nap. Ennyi kellett ahhoz, hogy megunjam a kunyhót. Anzu érkezése még odébb van, s tudom jól, hogy amíg tanítom, addig bőven lesz időm kiélvezni a helyet. Most azonban a semmi felé törne a lelkem. Távol az élettől, s attól a temérdek, emberi orrnak gyengéd illattól, melytől már felfordul a gyomrom.  
Ez a hely, ahol most vagyok, talán közel áll ahhoz a bizonyos vágyott semmihez. Csak kő és víz. A sziklába vájt egykori templom romjait egyszer már meglátogattam talán száz éve, s mikor belépek a repedezett boltíven, apró mosollyal tapasztalom, hogy én voltam itt utoljára. A tengerre néző terem közepén ott áll töretlenül a széles oltár, melyen egykoron egy szűz lány vérét vettem, hogy Atyámmal kapcsolatba léphessek. Ha csendben maradok, talán most is hallom az elfeledett sikolyát a falak sötét repedéseiben, mely kísértetiesen zúg át a komor folyosókon. Ősidőkbe nyúlik vissza a hely története, hiszen bőven időszámításunk előtt építették egy csápokkal borított vízi istennek, ki teliholdkor megjelent a tengerre néző terem előtt, kiemelkedett a vízből, s elragadta az áldozatot, amit bemutattak neki. Számtalan írást és rajzot találtam itt, ám konkrét bizonyítékot nem, hogy létezett volna ez a csápos lény. Talán csak egy ügyes illúzió volt...
A nap lemenőben, s ahogy figyelem a tajtékzó, sötét vizeket a távolban, ahogy az utolsó napsugarak még egy búcsú csókot hintenek a horizontra, egy nagyon különös dolog lövi keresztül az elmém. Egy illat. Egy furcsa illat, mely semmihez sem fogható. Nem tudom eldönteni, hogy éreztem-e valaha, de az biztos, hogy az utóbbi hatszáz évben nem. Úgy húz maga felé, mint egy mágikus forrás, melynek az utolsó kis cseppjét is magamba akarnám szívni. Sietősen zúgok hát át a folyosókon, s a keskeny sziklás ösvényen keresztül lefutok a tengerpartra. Az illat innen még erősebb. Nem tudom eldönteni, hogy élőlényből árad, vagy valami tárgyból, esetleg egy számomra ismeretlen mágia okozza, de egyet biztosan tudok. Akarom. Bármi is legyen, akarom. A kíváncsiság egészen megborzongat, ahogy bokáig lépkedek a hűs vízben. Érzem, hogy jó irányba tartok, hiszen a felém fújó szellők mintha megmutatnák az ösvényt. Aztán egyszer csak megpillantom, ahogy kilép teljes valójában az egyik tengerbe nyúló szikla mögül. Ember lenne tán? Vagy valami egészen más? Közelebb lépek hát a sziklához, s amögül kezdem őt tovább fürkészni. Teljesen beleremegek a tudatba, hogy talán valami újat fedeztem fel. Valami egyedit, utánozhatatlant és megmásíthatatlant. Olyat, amit nem ereszthetek el. Olyat, amit meg kell szereznem...
A kezem nyújtom hát felé, mire a vízből szinte életre kelvén hínárok és indák sokasága emelkedik ki, s körbeölelik a testét. Nem is ölelik, inkább vadul szorongatják, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni. Ezután algákból szőtt szemfedő kerül rá, s mikor megbizonyosodok róla, hogy nem tud mozogni a lábain kívül, akkor lépek csak hozzá. Egyelőre azonban nem szólalok meg. Ujjammal óvatosan megérintem az arcát, de abban a pillanatban el is húzom a kezem. Ember biztosan nem lehet, de akkor miféle szerzet?
Egészen a romokig lököm, hol erősebben, hol gyengédebben. Mikor a központi teremhez vezető nyirkos és nedves folyosóra lépünk rá, akkor viszont már leszedem a szeméről az algás kötést, s kíváncsian keresem a tekintetét. Aztán megszólal, ám a mélyen búgó hangom határozottan vágja rá rögtön a választ.
- Nincs szükségem kíméletre. Vállalni fogom minden tettemért a következményeket. – a végtelen vizekre néző terem közepéhez tolom, s az ott levő oltárra lelököm, hacsak közben nem tesz valami váratlant.
- Már halandóként is szörnyen kíváncsi természetem volt, és ez röpke hétszáz év alatt mit sem változott. – közelebb lépek hozzá, s a nagy, fakó zöld szemeimet rászegezve nyúlok újra arca felé, hogy megérintsem. Világéletemben így viselkedtem pontosan, ha valami felkeltette az érdeklődésem. Igen, képes voltam e módon még embereket is megtapogatni. Természetesen most is gyorsan húzom el a kezem, s meglepett hümmögéssel szólalok meg újra.
- Talán kissé drasztikusnak tűnhetnek a módszereim, de nem vállalhattam a kockázatot, hogy esetleg elmenekülj. Ha így történt volna, örök életemre ostoroztam volna magam, márpedig az én esetemben ez... Igen csak hosszú idő. – beleszippantok a levegőbe, s próbálom a helyére rakni ezt a különös illatot, ám nem sikerül. Kezdjem tán egy kérdéssel? A szó hamar elszállhat, de a tettek... Azok bizony megmaradnak.
Megérezheti hamarosan ez a különös szerzet, hogy az indák szorítása enyhül a bal kezénél, mire én közelebb lépek hozzá, s ha nem trükközik, akkor kiszedem a növények sokasága alól a kezét. Ráfogok a csuklójára, s ha egészen eddig sikerült eljutnom, akkor a körmöm hegyét óvatosan a bőrébe fúrom, hogy kibújhasson onnan egy kicsiny vérpatak. S talán ekkor enyhülhet rajta oly’ mértékben a szorítás, hogy ki tudjon szabadulni. Önnön hibám, hiszen ha a vére érintkezik a bőrömmel, az egy pillanatra elveszi az eszem, s valamit elindít bennem. Érzem, hogy az elmém hevesebben kutakodik az elfeledett mélységekben, de egyelőre sikertelenül. A démonokat sokan kegyetlennek tartják, ám az én esetemben ez nem teljesen igaz. Ezt a fura figurát sem akarom bántani. Legalábbis egyelőre... Aztán ki tudja, milyen késztetésnek kell engedelmeskednem a következő pillanatban.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠ horogra akadva?

Athan & a Athlan
•  szószám: 624 • Credit:

 
Csend. Még mindig a legjobb dolog a szabadságban maga a szabadság és persze a határtalanság fullasztó mámora. Ugyan a városban van némi élet, nem is kevés és persze kényelem, van annak ára, fárasztó és fullasztó, akármennyire és hiába sok év telt el és valamelyest a természet is visszavett belőle valamit, még mindig kellemetlen a szaga. Persze, lehetne mondani, hogy annak idején sem volt egy város sem rózsaillatú, mondhatni ez még mindig jobb, de talán a ládában elszokott tőle, ott semmi illat és inger nem érte, mintha kimarta volna az egészet és már nem képes nagyon semmit sem elfogadni. Kiérve azonban már teljesen más, lehullik a teher és fel lehet lélegezni, lerúgni a cipőt, lehunyni a szemet és elengedni mindent, ami történik, hogy ki ő, mit akar és mit kell tenni. Bármit. Furcsa kettősség ez, de már régi barátként üdvözli, mintha meghasadt volna kicsit, az egyik fele ezt, a békét, a természetet és a csendet kívánja, míg a másik a hatalmat, az életet és mindent, ami csak vele jár. Egyszer ez, egyszer az, a változatosság meg mindenkinek jó, addig sem kell a hataloméhes kígyófészek morajlására figyelni, vagy épp könyörögni a másik félnek a figyelemért. A család dolgot sosem erőltette, újkori megjelenésében pedig el is engedte, vannak dolgok, amik még a világvége eljövetelével sem változnak, ha lehullanak a csillagok, akkor sem. Mégis, kellemes. De hisz van elég szeglet a világban, el fognak férni.
Nyújtózkodik egyet, miután eleget szellőzött a feje és a horizontot bámulja. Nincs kifejezett terv, nincs semmi most, amit megmászna, furcsa talán, manapság igencsak tevékeny, ledobta a világra csodálkozó arcot, lerázta magáról az ellustult részt és a port és most még a bakancsot is lerúgja a lábáról, a talaj erre még homokos, abba fúrja bele lábujjait menet közben. A kabátot hátrahagyta, semmi extra nincs nála, nem számít semmiféle vendégre, még ha botor dolog is úgymond pőrén sétálni a világban, úgy véli, egyelőre elég békések a hangulatok, hogy ne kelljen állandó jelleggel maga mögé néznie. Persze, tudhatná, hogy ebből a tekintetből naiv, de akkor és ott nem sejtette. Csak menetelt, bele a vízbe, a hullámok közé, áldja meg minden az óceán nagyságát, hogy mindenfele elér, ahova csak a szem ellát. Egész békés, nyugalmas, a viharfelhők messzebb járnak, de az sem zavarná, legjobb dolog együtt ringatózni a viharos hullámokkal, talán ha lennének hajók, kedvtelve nézné, ahogy marja őket vagy épp a mélybe süllyeszti, amiket látott, láthatott, azokkal vagy az idő, vagy épp a világégés bánt el, látványnak elment így is. Egy utolsó pillantás, majd már alá is merül, ezzel pedig engedve a csábításnak és az áramlatoknak. Mert végül is, ideje elég, alkalom pedig...
Van az, amikor megszokás a feddhetetlenség. Mindenkinek kell biztos pont, egy hely, ahol úgy hiszi, senki sem érheti el, utol, elrejti őt minden szem elől. A naivság, hisz más szemek is léteznek, ezek szerint nyitottan is, nem lehet senkit hibáztatni, már fel-felhívták magukra akaratlan a figyelmet és bár az ígért üldözés elmaradt, a világ nincs a sarkukban, az mégis, hogy akadnak, akik igen. Vagy próbálkoznak.
Nem volt terve és abból rángatják ki. Mire feleszmél és ismét mindene a helyén, már nem a morajló kékség veszi körbe, hanem ismét szárazföld, talpa alól eltűnt a semmi, a homok is, durva kavicsokba ütközik. A hely egyelőre ismeretlen neki, eldugott, vélhetően nem épp kedvencek közé tartozott még az élet idején, nincs azonban alkalma még bővebben nézelődni. Felmordul, vagy épp sziszeg, ki minek hallja és a ki a lényeg, mert valaki van itt, vele, pontosan az, aki a kis békéből úgy néz ki, kirángatta.
- Ha eleresztesz, ígérem, kíméletes leszek... - nem, talán nem lesz az. Mert van benne is gőg, meg fölény, mert ne zavarják csak úgy meg, nincs meg mindig a jámbor jellem és lény, sosem volt igazán, de most végképp nem. Minden nap csupa izgalom...



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart - Page 2 Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 10:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


**Romok és haldokló történelem**


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7