Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Sziklás tengerpart •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Sziklás tengerpart VQSi8OZ
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
812
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Feb. 02, 2020 3:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Okt. 18, 2019 9:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
Ugyan külsőségekben nem tudnám eldönteni, milyen évszázadra tenném őt, de ahogy beszél, ahogy formálja a szavakat, s amilyen mélységet és bölcsességet helyez mögéjük, egyre inkább érzem azt a sok ezer évet, mely mögötte kullog. Őszinte érdeklődéssel hallgatom, ami még engem is meglep, hiszen Atyámon kívül aligha akadt bárki, akit olyan szintekre emeltem volna, hogy felnézhettem rá. Valójában egy arrogáns mocsok vagyok, aki olyan magasan hordja az orrát, amennyire csak tudja, s többek között ez is közrejátszik abban, hogy miért éltem eddig magányban. Senki sem ért annyi, hogy magam mellé fogadjam, részvétet, együttérzést vagy bármi más érzést mutassak. Athan azonban kissé más vizekre vezet engem, hiszen nála nem érzem azt, hogy egy legyintéssel félresöpörném, hogy bármikor egy pillanat alatt elfelejteném a vonásait. Ez pedig aggasztó és ijesztő egyben. Hiszen ez új. Hiszen ez más.
- Mi volt a cél a teremtésetekkel? Egyszerű világuralom? Pusztítás? Ott rontják el az ilyen mesterművekkel, mint Te, hogy az ilyenek egy idő után életre kelnek... - kissé ködösen fogalmazok, de értem az öntudatra, a saját akaratra, a saját célokra s a szabadságra, melyek egy idő után képesek minden elé állni s uralkodni. Jól tudom, hiszen nagyon sokáig én magam is Atyám árnyékában éltem. Ő mentett ki a nyomorult életemből, s ajándékozott egy újat. Ő volt a mindenem, az egyetlen személy, akiért bármit megtettem volna... Ahogy most is. Kissé azonban az utóbbi időszakokban változott a helyzet. Többször mondtam nemet, s már határozottan kiléptem abból a biztonságos és nyugodalmas árnyékból, ahol eddig léteztem. Ezt azonban Atyám nem igazán szívleli. Érzem, hogy ő is megváltozott általam, s talán igaza van ennek a kígyónak, benne sokkal több minden érzelemnek nevezhető dolog mozog, mint bennem. Mert mégis mennyire rombolhatja a büszkeséget, ha lényegében az, akit saját magad teremtesz, kinövi önmagát s önálló életre kel egyedül, akinek önmaga válik a legfontosabbá? Kellemetlen lehet... Még szerencse, hogy én magam nem vállalkozok ilyen kapcsolatok kialakítására.
- Remekül értenek az illúziókeltéshez. Így, hogy visszakaptam az emlékeim, előttem van, ahogy átalakulnak a fénylő kis gömbök fertelmes lényekké. Az igaz valójukká. Igazából még úgy is tökéletesek voltak. - sóhajtok ábrándosan, s elhessegetem halandó létem talán egyetlen szép időszakát, amire elvileg emlékeznem sem szabadna. Micsoda pazarlás!
- "Amúgy is mindenki annyi, amennyinek érzi magát." Ezt a szöveget eddig csak halandó nőktől hallottam. - nevetek fel gúnyosan. Mintha csak egy rég látott ismerős lenne, olyan könnyedén jön a közvetlenség s annak a bizonyos határnak az átlépése. Furcsa még számomra is, hogy őt képes vagyok ily' rövid idő után közelebb engedni. Ilyen könnyedén. Ilyen természetesen.
- Nem leltem rá még senki olyanra, aki képes lenne betömni. Talán nem is létezik... S ha létezne is, akkor is halott ügy lenne, hiszen ahhoz érzések kellenének. Azok pedig nincsenek. - tiltakozok hevesen, kezemmel még a levegőt is átszelem, hogy nyomatékosítsam a szavaim. Mit várhatunk egyáltalán egy démontól, aki még csak tapasztalatot sem szerzett azon a téren, hogy milyen az, mikor valaki bevilágítja a sötétséget? Amikor valaki hirtelen a "minden" lesz, eltüntetve a gomolygó "semmit"? Ilyen ostobaságon kár is agyalni.
- Pedig kíváncsi lennék, milyen íze van... Vagy tán olyan könnyedén meghalnál attól, ha a fogaim összeszorulnának rajta? - halk sóhajjal harapom be enyhén az alsó ajkam, ahogy közelebb lépek hozzá, s ujjammal végigsimítok a mellkasán, mely a hasánál leomlik róla, bár a tekintetem még tovább szökik, s a szélesedő mosolyom alól felszökik egy apró hümmögés, amikor végül visszaemelem rá a sóvárgó szemeim. Természetesen még a szívéről beszélünk...
- Majd keresek én neked imádókat! - ezreket, milliókat, kik meghajolhatnak előtte és... Azt hiszem, elkalandoztam. Jobb, ha visszatérek, mielőtt még baj történne...

Emlékszek, mikor hosszú percekkel ezelőtt azt mondtam, hogy nincs olyan, aki betöltené az űrt, s határozottan állítottam, hogy ilyen nem is lesz. Ez a gondolatom azonban most megdőlni látszik, bár minden erőmmel azon vagyok, hogy elhessegessem ezeket messzire, s arra fogjak mindent, hogy elhagyott a démoni erőm, s most csupán a halandók naiv felfogása az, ami maradt ebben a testben. Mégis akkor miért akarja még mindig Őt minden porcikám? Nehéz elhúzódni, hiszen bőröm az ő bőrén akar simulni; nehéz levegőt venni, hiszen ahogy ajkaink összeforrtak, még a lélegzetünk is egy volt; nehéz létezni, hiszen most érzem magam igazán élőnek...
- Ezek után még hízelegni? Meg sem érdemled! - vigyorgom szélesen, majd finoman rásimítom a kezem a kézfejére, mely valahol a hasamon táncol. Olyan érzésem lesz hirtelen, mintha nem is önmagam lennék, hanem tényleg egy kusza álomba csöppentem volna, mely talán csak egy vágyott illúzió, amit kiolvasott belőlem, s amit aztán galád módon hamarosan megszűntet. Nehéz azt hinni, hogy ez mind a valóság, hiszen túlságosan tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen.
- Ugyan, tán azt mondod, hogy hirtelen csak úgy itt termett bennem ez a temérdek, mérhetetlen vágy? Én nem vagyok ilyen. Sosem voltam. - s megint csak tagadok, kifogásokat keresek, ahelyett, hogy elfogadnám a valóságot, melynél még a képzelet is reálisabbnak tűnik jelenleg, hiszen annyi minden felkavarodott bennem, hogy már semmi sem találja a helyét. Számtalan dolog felszakadt a sötétből s most a fény felé akar törni, amihez én kevés vagyok, hogy megállítsam. S talán... Nem is akarom.
- Ne mondd, hogy nem élvezted a fogaimat. Kár lett volna értük, ha kivered őket. - közelebb hajolva morgok egy aprót, melynek végén enyhén a fogaim közé csippentem ajkát, s finoman megharapom. Ha pedig már itt vagyok, nem bírom megállni, hogy ne lopjak magamnak egy éltető csókot, melybe olyan mélyet sóhajtok, melyet talán nem lett volna szabad, hiszen sok mindent sejtethet. Például azt, hogy ellenben eddig mindenkivel, most kicsit sem a testi vágyak kielégítése volt a legelső cél. Hiszen még mindig itt vagyok, még mindig akarom őt.
- Hmm... - húzom összébb szemeim, úgy figyelem őt egy cinkos mosollyal. - Tán ha még többet vettem volna el, meg is ölhetett volna? - egyik lábam az övére simítom, karom pedig a mellkasára, úgy érintem meg ujjaimmal az arcát. A tekintetem egyre csak az ő tengerkék íriszeiben úszik, mintha el akarnék veszni bennük. Talán mert így is van? Vagy csak megbolondultam?
- Ezért nem hagytad hát, hogy többet vegyek belőled a számba? - megérintem ott lent, majd az ujjam elveszejtem ajkaim közt egy kéjes nyögéssel. - Pedig ha rajtam múlott volna... - a mondatot azonban nem fejezem be, hiszen a beteg gondolataim hatására érzem, hogy újra elönt valami. Visszatuszkolom hát azokat a helyükre, mielőtt még tényleg a kis együttlétünkbe fogok belehalni.
- Galád, mert segítettem kikapcsolni s elfeledni egy kis időre azt a fertelmes hétszáz évet? - vonom fel egyik szemöldököm, de a bágyadt mosolyt képtelen vagyok levarázsolni magamról. - Csak hogy tudd, még nagyon sokszor megtenném... - ekkor azonban feltűnik, ahogy kijárat felé pillant, s ekkor tűnik el az a bizonyos mosoly. Tenyerembe simítom az állát, majd egy kicsit megszorítom azt.
- Mit néztél annyira az előbb? Tán csak nem menni akarsz? - ekkor váratlanul lábai közé férkőzök, s kezeit megragadva szorítom az oltárra. - Emlékszel, amikor mondtam, hogy nem engedlek el? Nos, ezt még mindig tartom...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 06, 2019 8:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Oh, whoa no temptation's fever's burnin' me
My hands will sweat, my lips will scream
I take just what I need
────────────── ──────────────
@Athlan - 2126 szó - + 18
Nem hiszi, hogy olyan nagy titok, kifejezetten szereti, ha valaki végül igazat ad neki, még ha csak kicsit is. Szereti mutatni és éreztetni, hogy képes szövevényes vagy csak egyszerűbb, okfejtős gondolkodásra, hogy amit leélt és felhalmozott, nem merül ki egyszerűen annyiban, épp kit pusztított és mit irtott, vagy épp kiben és hogyan merült el jobban. Egyszerűbb persze azt a vonalat nézni és követni, mégis, akkor akár lehetne ostoba is, a kor nem igazolna semmit, csak épp nem az. Sokat ügyködött, hogy az alapoktól magaslatokra vigye az egészet, más kérdés, hogy Isten ezt egy huszárvágással nyirbálta meg és tiporta az egészet a sárba, úgyhogy aztán az ilyen alkalmak különösen jót tesznek a hiúságnak és a nem létező lelkének. Meg mindig öröm felnyitni a szemeket, bármiről is legyen szó.
- Pontosan. Majd ha látod, eléred és még mindig mozgat, tárd elé és közben figyeld hogyan reagál. Abban lesz az igazi válasz, nem a szavaiban – mint a bölcs, úgy oszt tanácsot és való igaz, az ösztönös rezdülések árulnak el bárkit is. Egy félrekapott pillantás, egy ránc, egy apró mozdulat és aztán lehet bármit mondani, onnantól nem számít. Az embereknél volt a legjobban megfigyelhető, nem tudták elrejteni akkor sem, ha közben mindenben oly' biztosak voltak, más kérdés persze, hogy egy régóta élő démonra ebből mennyi igaz, hiszen csak más arcát húzta, húzza magára, ott vajon mennyire képes kiütközni, ha meg is van az összhang. Ezt már rá bízza, hiszen az ő ügylete és az ő életében válik fontossá abban a pillanatban, azt viszont nem tudja nem észrevenni, hogy egy pillanatra megváltozott. Figyeli végig, tekintete fürkésző és mégsem szól rá semmit sem. Hagyja évelődni, ilyenkor az a legegészségesebb. A szorítás talán mégis többet ad, mint kellene, lepillantva figyeli, ahogy csuklója bilincsbe kerül, ahogy el sem engedi, miközben ő maga átmozgatja az ujjait, mintha csak azt akarná látni, hogy mennyire béklyózta meg éppen. Érdekes gondolatok, őt is átzökkentik egy másik síkra talán, ahol már nem olyan okos és bölcs, hanem csak elszenvedője valaminek, amely kellemetlen volt még neki is, akármennyire nem átlagos egyikük sem. Aprót sóhajt, hiszen nem akart már erről sem beszélni, sem erre gondolni, csak itt tartanak hát ismét. Nem is válaszol egy ideig, nem is akarna, elnézegeti az őt szorító ujjakat, a sajátjait, képes lenne csendben ellenni évekig magában is, hiszen ez volt a taktika mindig is a börtönben, mélyedni mélységekre, kizárni minden mást. De most sem egyedül, sem sziszegő testvérei között sem sínylődik, visszaemeli hát rá a tekintetét.
- Ha azt nem nézem, akkor nemigen. Eleve irányítás alatt volt az életem a kezdetben, abból kitörve szinte görcsösen kerültem bárminemű segítséget és mégsem sikerült. Néha megesett, hogy valamely testvérem vette hasznom, de hogy süllyedtem... Nem, azt nem. Az egész dologig szárnyaltam, nem voltak határok sem. A sötét csak ott és akkor ért el. Akkor bármit megadtam volna egy idegen kézért, de az... egy igencsak fura és kellemetlen állapot volt – mondhatni akár önmagát is képes lett volna elásni, megalázni, bármit tenni, amely csak jó neki és annak, hogy börtöne megszűnjön. De nem történt meg, csak kicsit, amikor nem hagyta békén a vendéget, amikor türelmes volt, miközben őrülten szabadult volna már, vagy akármi. Lesüllyedt, de nem akkor, amikorra a másik datálná. Mindegy is. Kezét elereszti, ő leengedi és mintha a témát is. Nem megy vissza oda gondolatban, nem vázolja fel, ha ismeri a sötétséges korszakot, akkor amúgy sem kell. Amúgy se lenne elég pár mondat leírni annyi meg annyi évet. Majd talán más egyszer, ő azonban ezt kihagyja.
- Mondhatni, igen – bólint végül a kellemesebb dolgokra.  - Az, valóban. De átok is kicsit, hiszen ha már nem a nullán vagy, ott vannak az elvárások. De hisz, ezért esett a választás arra, amire és úgy, hogy a tudásnak maradandó nyoma is legyen, ne csak egy rakás fattyút eresszenek a világra. Annak semmi értelme nem lett volna – von vállat, nem az ő tisztje ezt megítélni, viszont a némber számlájára írható, hogy gondolkodott és olyasmit húzott elő, amelyből csak ő jött ki jól és amely egyszerűnek is számított. Így aztán valóban különlegesség az egész léte másoknak, vagy épp olyannyira nem értik meg, hogy eleve rájuk sem akar vetülni a tekintet, mert amit nem értenek meg az sok esetben nekik rossz.
- Tündérek? Talán nagyon régen, de lehet csak egyszer – rémlik fel benne az a fura ház, még a hideg is kirázza. Fura kis teremtmények, ritkán látni akár egyet is, vagy ritka tudni őket akármelyest. - Mutasd, sosem árt mást is látni, mint ami a szemünk előtt van – ki tudja, mi van még ott, mi van abban és amúgy is, ha ő már kapott belátást, illik viszonozni is, így nem tiltakozik ellene, ha ez egy újabb találkozót is jelent. Az már kellemesebb lesz, hiszen nem rángatja senki semerre, békésebben, nem pedig fújtatva és gyilkos kedvében mutatkozik be avégett, mert halnak megjáró bánásmóddal emelik ki a békéből. Nem mintha most már olyan kedvében lenne, aki felnyitná a másikat, de... Mindegy is. A nevetést nem érti, mert számára nem épp vicc a dolog, lehet magának mégis. Eddig elzárkózott, most viszont valamelyest meg akar nyílni, nem csoda hát, ha kineveti az régi-új gondolatokat.
- Tudtommal rólad volt szó, igen – nem nevet, komoly arccal bólint. Érti ő, mire megy ez, csak épp nem mókának szánta. - Sosem tudhatod, mit rejt a másik elméje vagy épp más része. Ezt jobb ha elfogadod – régen másért, most még másabb dolog miatt. Tiltakozik, bele van rekedve másba, a saját véleményébe és dolgába, nem engedi makacsul akár csak egy pillanatra sem. Majd rájön, vagy nem. Csak egy apró mosolyt ejt meg, hozzászokott a csökönyösséghez, ha jó pillanatban van, nehéz kihozni ilyennel a sodrából.
- Csak egy kicsit vagyok több, pár év... ezred – húz elő egy vigyort, mintha ő lenne az a bizonyos szörny, aki a frissekre veszéllyel volt a világban.  - Amúgy is mindenki annyi, amennyinek érzi magát – mintha számítana náluk ilyen tekintetben a kor. Nem fordultak tincsei őszbe, arcán is ruganyos a bőr, teste sem görnyedt, nem éri el az öregedés ezen formája, még átokkal sem. Egy porhüvely más, azt lehet le lehetne ily módon rombolni, de az megint mást terep.
- Megértem, sehol sincs mozgás. Valahogy... lelassult minden és kifordult magából. No meg, értelmetlen kötni, ha nincs halál sem. Azonban az űr sem jobb, mint az, ami most van. Talán ideje lenne betömni, nem? - vagy talán neki tényleg jobb az, ha elveszik? Nem neki kell megváltania talán, a kérdés mégis jogos. Nem állandó állapot ez, egyszer minden korszak véget ér és kezdődik valami új. Ő maga kíváncsi az újra és részese akar lenni, nem enged semminek, ami el akarja ettől tántorítani. De addig várni kell, az időt kitölteni, sejtelmes mosollyal hallgatja az ábrándot, a választ, a lehetőségeket. Talán mégsem akarja annyira a sötétet.
- A sajátomra szükségem van, de azon kívül szívesen bárkit – nem nehéz meggyőzni, az viszont, ami a sajátja, ahhoz ragaszkodik. Ha abba egyszer valaki belekóstol, talán magával is viszi a semmibe, addig viszont erősen ragaszkodva tartja ott, ahol a helye van, még ha sok mindent nem mozgat meg. Bár most érzi, a ketrecben vergődik. Érdekes.
- Most szerény legyek, vagy sem. Jó kérdés. Viszont mégis kíváncsinak mondanám magam, hogy csak nyugodtan járuljon elém. Látod, milyen szépeket lehet velem beszélni is akár...


Tagadhatatlan, hogy bármennyire is kellemetlenebb végre számított, olyannyira taglózta le ez az egész, hogy képtelen immáron megtartani bárminemű irányítást vagy csak épp önmagát, akár helyes irányt, mert az nagyon másfelé húz, mélyre és kicsit talán a veszedelembe. Talán mégis ennek így kellett lennie, hogy ebben az őrült és veszett világban nincs is szükség az ép elmére, csak másra, más karjaira és ölelésére. Tényleg mintha a legjobb gyógymód lenne bármire, vagy épp kezelés arra, hogy a kilátástalanságból rögtön olyan magaslatokra kerülhessen bárki, ahol már indokolt a szédülés. Mintha ott fenn kellene a kapaszkodó, a karok, amikbe szorosan marva tartja meg magát, talán tökéletesen sikertelenül, mert úszik és vadul pörög az árral. Mit számít hát, nincs mit visszatartani, nincs mit már elrejteni, hiszen minden porcikáját valamelyest látta, érezhette, nincs titok, nincs már semmi sem. Az a kevéske levegő, amely beszökik közébük, semmit sem számít, nem hűti le és nem csillapítja a kedélyeket. Csak ő és csak ő az, aki elnyújtva végül pontot tesz a végére és bensője vadul ugrálva ereszti el a pillanatot és talán őt magát is. Hullámzó mellkasa mégis könnyedebb, már csak azért is, ahogy kicsit megnyílt, mikor még beszédesebb kedvükben voltak, most viszont végképp levett róla valamit és kapcsolta össze azt. Nem szentimentális, egyszerűen a hév ragadta el és minden másképp, szebben lát, falatnyi öröm és a másik, amely kitölti a teret és az időt. Egyszerűbb így már rátekintenie, vagy csak gondolni rá, a kellemes bizsergés pedig elönti őt mindenhol, még ott is, amelyről sosem hitte, hogy létezik. Hatalmas sóhajjal hunyja vissza szemeit, törleszkedik kicsit, majd ahogy elengedi, szinte felsikít a bőre, ahogy levegő éri, elönti a libabőr, pedig közel van még, érzi is és mégis. Nem akasztja ki torkoskodása sem, hiszen utalt rá, őt pedig jelenleg még mindig más köti le, az iram, a tempó hagyta érzés és persze saját maga lebegése, amely megrészegítette őt, teljes mértékben. Észre sem vette, mennyire kikapcsolt és másképp érzékelte a világot, úgy tűnik, ha ilyen sokáig nem történik semmi, nem csak az emberek, de ő maga is újként éli meg az élményt és keveredik bele valamibe, akár épp karokba. Talpával, lábujjaival is a másik bőrét keresi, míg ott van, ő bőrén szánt végig finoman és játékosan, hízelegve, mint a macska, amelynek kedvére tettek és most bizony kezesbárány. Halk, mégis mély szusszanással érzékeli, ahogy eltávolodik, ismét egyedül maradva dől le mellé és beszélni kezd. Ideje lenne fülelnie is. Átfordulva ő sem megy messzire, nem is tudna, nem kíván a földre zuhanni, ha van mibe kapaszkodni, egyelőre nem csábítja még a valóság semerre sem, arcára szavainak hallatán még kicsit álomittas mosoly húzódik.
- Hanem nekem is? Ó kérlek, hízelegj még – érti ő, mire céloz, mégsem hagyja úgy, ahogy. Kinyúlva ő csak mellkasát érinti, ott, ahol harapása általi vérpatak csordult le és amelyet követve elér hasáig, ujját ide-oda lustán táncoltatva. Kényelmesen helyezkedik el, lábát enyhén felhúzva őrzi még meg magának a jó érzést odalent és sóhajtva el egy aprót, de homloka máris ráncolódik. Bűbáj? Eltüntetni? Ujjai megállnak, tekintete értetlenül mered rá, ezt vajon mégis honnan? Tudja ő, hogy a démonok szokása azt tódítani az ártatlanokra, ő viszont nem érezte, hiszen nincs rá jelenleg ereje, saját maga pedig ezzel nem él. Ó, hát kis naiv...
- Ha tudnám, miféléről beszélsz, könnyebb lenne – adja mégis a butát, vagy épp csak játszik. Értetlensége eltűnik, ajkain játékos vigyor. Aprót rezdül érintésére, még jobban, mikor ismét közelebb kalandozik, mit kellene. Nem, ez nem olyan tiltakozás, mint mikor rávetette magát elsőnek, nem is tiltakozás. Sóhajából már tudható, azonban a fejét rázza, kezét a karjára simítva állítja meg.
- Nem vezettelek meg, nem úgy, ahogy te gondolod. Te magad vesztetted el a fejed, miután ahelyett, hogy valóban a fogaid szedtem volna ki a helyéről, inkább mással foglaltalak le – utal arra a csókra, amely mindkettejüket lelökte a kellemes lejtőn. Közelebb csusszan hozzá tagjaival, lábával ölelve a másikét, szabad ujjaival állát kaparászva meg. Aztán aprót szisszen, szinte bűnbánó tekintetettel figyeli, ahogy fölébe kerekedve hajol közel hozzá, követelőzve. Miért kér olyat tőle, ami nincs vagy épp lehetetlen? Bolond... Állát kaparó ujjai mellkasának feszülnek, csak hogy kis távot kérjen magának, hisz kíváncsi arcára, amikor kimondja.
- Az erőd... - kezd bele, aprót harap saját ajkába.  - Nos, én mondtam, hogy ne vegyél el annyit! Szóltam. Fogalmam sincs, mikor múlik el és mikor kapod vissza. Nem vettem el tőled, nem úgy... ahogy hiszed. Szóval... - könyököl fel most már ő is, nincs mit tenni. Ki kell bírnia, ki kell várnia. Bőre húzódik, ahova a vér száradt, a nyakán pihenő harapás azonban már kezd összébb húzódni. Valóban, ő ebből erőt nyert, és... mást. Szinte doromboló jellege is mutatja, kinek nem esne jól a kellemes kikapcsolódás. Aztán csak véletlen téved tekintete a kijárat felé. Mennyi idő telhetett vajon el...? Maradna, maradna és közben tudja, hogy mennie is kell, azonban kérdés, mennyire engedi majd, mennyire tartja be azt, hogy őt innen sehova. De nem töri le egyelőre, a válaszai lehet épp elegek voltak. Ha nem is kér a kis malőrért bocsánatot, egyelőre visszadőlve pillant rá és szusszan egyet. Fura ez, az egész.
- Amúgy is te vezettél meg engem, kettőnk közül inkább te voltál a... galád – mintha sértett lenne érte és mégsem. Semmit sem bán. Felesleges. Újra ugyanígy tenne, bár talán józanabb pillanatot választana. Elnézve az egészet, mégsem lehet teljes kudarcként elkönyvelni, magának biztos nem. Az, hogy az erőtlen mit gondol, más kérdés. Aljas húzás volt tőle ott, az elején, de végtére is, ő kérte, ahogy minden mást is. Az utazás az elmében, ez, és az egész kettejük között. Így hát joggal élvezi a kényelmességet, vagy épp a hátának tóduló hűs levegőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 02, 2019 6:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
18+
A szavainak hallatán mélyebbet dobban a szívem, mintha csak elértek volna elmém egy rejtett világába, s ott otthonra leltek volna. Túl sokat eddig nem töprengtem magamban azon, hogy Atyám vajon miért jelent meg pont ott, s pont akkor a kereszteződésnél, egyszerűen csak úgy tartottam mindig, hogy ennek így kellett történnie. Nem kérdeztem, hogy figyelt-e azelőtt, ismert-e, vagy egyszerűen csak jókor voltam jó helyen, s áldozatokat keresett. Most azonban így távol tőle, s közel ehhez a kígyóhoz hangosan kimondva a szavakat mégis gondolkodóba esek. Ami ritka kincs más hatására.
- Talán... Igazad lehet. - bólintok megadóan. - Hiszen van az a mélység, ahonnan csak egy harmadik kéz képes egyedül kihúzni. - egy pillanatra mintha egy halandó csillogás száguldana át a tekintetemen, ám ez olyan halvány, hogy alig észrevehető, s mikor érzékelem, azonnal összébb húzom a szemöldököm, megtartva azt a felépített várat, amivé a démoni létem alatt alakultam. Nem most van az ideje beletemetkezni ezekbe az emlékekbe s új érzéseket generálni általuk, bár meglepő a tény, hogy ezalatt a csekély idő alatt már nem ez az első, hogy új gondolatok pattannak ki a fejemből. Talán többet kellene mások közé járnom, s elkapnom a sugallatokat?
- Ha nem számoljuk ide a ládában történt eseményeket, veled is megtörtént már, hogy olyan mélyen voltál a gödörben, hogy csak egy idegen kéz tudott kirángatni onnan? Vagy ennyire még sosem süllyedtél le? - váratlanul megragadom a lehulló kezét, s megszorítom azt. - Amikor nem számít már sem büszkeség, sem semmi más, csak az, hogy valaki irányítson, s kivezessen a sötétből... - veszem halkabbra és sejtelmesebbre a hangom, aztán végül finoman elengedem úgy, hogy ujjaim közt csusszan ki lágyan. Csendes sóhajt hallatok, mintha csak gondolkodóba estem volna épp, de hát lassacskán el kellene fogadnom, hogy ez a kígyó túlságosan sok mindent mozgat bennem. Túl sokat... S ez nem szerencsés, hiszen a vár alapjait bolygatja, márpedig ha azok sérülnek, akkor minden romba fog dőlni.
- Érdekes. És különleges. - hümmögök magamban. - Minden tudás ott volt benned a teremtésedkor. Ez valójában csodálatos dolog, az egészre építeni a tapasztalatokat, nem pedig a nulláról kezdeni. - ugyanis az gyötrelmes tud lenni. Ugyan édes a sok küzdelem gyümölcse, de az odavezető út siralmas, s teli van kudarccal.
- Találkoztál már tündérekkel valaha? - teszem fel váratlanul a kérdést. - Megmutassam majd őket? - vonom fel a szemöldököm mosolyogva, enyhén megérintve a halántékom, utalva arra, hogy sokat tudnék neki én magam is mutatni. A helyzet komikumán azonban muszáj felnevetnem, hiszen tényleg odáig jutott a világ, hogy egy rejtett és ősi szegletében egy démon tündéreket akar mutogatni egy leviatánnak? Vagy csak én kezdek megzavarodni? Még az is meg lehet. Ám ez az ő hibája, csakis az övé!
- Én, mint tiltott gyümölcs? - teszem a kezem a szívemhez, de megint csak nevetnem kell. Őszintén, szívből jövően, talán kissé lealacsonyítóan is.
- Én lennék a legjobban meglepődve, ha bárki így nézne rám. Régen ugyan tiltott gyümölcs voltam, ám nem olyan, akiért sóvárogtak az emberek. Egyszerűen én... Nem vagyok ilyen, akinek a társasága megérne bármiféle fejfájást, hiányt, vagy olyan emberi érzéseket, tudod. - legyintek, s ezt határozottan és megrendíthetetlenül közlöm. Érezhetően nem sok tapasztalatom van a társas kapcsolatokban, mégis most ösztönösen jönnek a dolgok. Az érintések, a szavak, a pillantások, minden úgy, ahogy az megvagyon írva. Nem kell erőltetnem semmit, s nem is akarok, egyszerűen hagyom, hogy kihúzza belőlem azt az elfeledett oldalam, mely egészen eddig valahol mélyen szunnyadt.
- Nahát, akkor te felettébb öreg vagy. Hozzád képest friss és hamvas vagyok. - vigyorgok szélesen, bár azért némi ámulat szökik a tekintetembe. Rengeteg idő telt el a piramisok óta... Ép ésszel alig felfogható. Ő mégis annyira más, mint akin nem fog az idő vasfoga. Különös, felettébb különös.
- Lottót nyerni. - bólogatok értetlenül, de nem kérdezek vissza. - Manapság nem kötöttem túl sok alkut. Nem vágytam rá. Igazából magam sem tudtam néha, mire lenne szükségem. Csak volt, van egy űr, ami szép lassan aprón, de növekszik, s felemészti azt, amit elér. - mert a fény egyre halványabb és távolibb, s talán így rohad el végleg majd egy magamfajta lelke örökre. Beleveszve a feketeségbe, mely addig rágja a lelket, míg az utolsó ép szeletét is meg nem fertőzi.
- A sajátod, vagy másét a szádban, vagy a tiéd az én számban, másét kettőnkében... - sóhajtom el hosszasan, s enyhe, álnok mosolyra húzom ajkaim, ahogy figyelem őt, s érzem a dobbanásait. Egy kóstolást megérne... Tán még kettőt is.
- Pedig aztán nem lepődnék meg, ha sok lélek miattad került volna a Pokol mélyére. - csusszan le a mellkasáról a kezem, s enyhén beharapom az alsó ajkam. - Sosem tudhatod, ki vágyik egy olyanra, mint Te. - emelem vissza a tekintetem a kígyószemekbe végül, mielőtt még túlságosan elragadtatnám magam. Most talán nem lenne olyan nehéz...

Oly' rég voltam erőtlen, hogy már teljesen elfelejtettem, hogy ennek is meg van a maga szépsége, hiszen ez a húsvér test nem csupán egy egyszerű porhüvely, hanem egy otthon is. Igényekkel, vágyakkal, ösztönökkel, melyeket ugyan megpróbálhatok elrejteni s leláncolni, ám eltüntetni soha nem fogom tudni őket. Nem úgy érzékelem a körmeinek feszítését a bőrömön, mint mikor éltek a rúnát, hanem most sokkal intenzívebben omlik szét a fájdalom, mely olyan kéjes tartalommal telítődik meg, hogy hirtelen azt érzem, hogy nincs is már szükségem démoni erőre. Éjjel s nappal csak körülötte lenni, elveszni benne, élvezni őt... Ennyire megbolondított volna a vére? Mintha az elmémben levő világ elhalványulna, s a közepén hirtelen csak ő lebegne, senki és semmi más. A lelkem és a testem is csak őt akarja ebben a pillanatban, mintha minden megszűnt volna létezni. Nem véletlen hát, hogy a gyönyör olyan erővel tör magának utat, hogy megkapaszkodjon ott benne mélyen, ott hagyva egy ördögi pecsétet, melyet már aligha lehetne eltüntetni. Nem is igazán tudom hirtelen, hogy hol vagyok, hiszen az az érzés átjárja minden porcikám, megbénít és megöl, újra és újra. Megnyílik előtte végleg a gát, s átlépek egy sokkal csodálatosabb világba, mely túlmutat a Poklon, túlmutat bármin, ahonnan soha sem akarok már elszakadni. Most már lassan kezdem belátni, hogy nem egyszerűen a vére az, ami megbabonáz, hanem teljesen biztosan bűbáj hatása alatt vagyok, azért szűkül le most a világ csak és kizárólag rá. Sosem éreztem még ilyet, s így, hogy a bűnös, fekete vére elvette a démoni énem, könnyű prédává válhatok. Talán egy kicsit ellenkeztem magamban az elején, de ahogy édesen csúszok ott benne, belátom, hogy sikerült teljesen a bűnbe vinnie, ahol én már nem létezek, s nem is akarok. Hogy dobhatok el mégis ilyen egyszerűen mindent? Magamat? Miatta? Csak mert magába engedett... Más is magába engedett már... Akkor mégse éreztem ezt. Lehetetlen, fülledt álomnak tűnik az egész, melyből nem akarok feléledni soha, még akkor se, ha éppen milliószorosára gyorsult a lelkem rohadása. Vagy talán már ideje lenne felszívnom magam, s nem engedni, hogy tovább hasson rám, s szórja felém a bűbájt? Így kellene tennem, de egyszerűen nem megy, hiszen mikor enyhén csillapodik a rám telepedő vörös köd, de ujjaim alatt megérzem, ahogy ő eléri a legfelsőbb magaslatokat, csak azt ismételgetem magamban, hogy "még akarok". Még érezni őt, újra és újra, amíg csak bírják az izmok és a csontok... Elnyújtott sóhajjal húzom el tőle a kezem, s egyik ujjamról lenyalva a forró gyönyört pislogok felé fura átható ámulattal. A tekintetünk eggyé olvad, lecsendesedik a háborgó tenger, s én még mindig ajkaira lehelem a vágyaim, mintha ezek után sem akarnék elszakadni tőle. A lüktetés csillapodik, de a bőrünk még mindig ugyanolyan forrón tapad egymáshoz, s érzem, ha elhúzódok, még meg is fagyhatok. Egyik kezem közben beletúr a hajába, s pár pillanatra homlokom az övének döntöm. Oly' édes a lábainak ölelése, hogy nem bírok mozdulni tőlük...
- Határozottan állíthatom, hogy... Nem csak a vérednek van nagy hatása... - lihegem felé, végül lecsusszanok oldalra, s szorosan mellé fekszek, hogy a hűvös oltárra simulhasson a hátam. Minden csupa bűnös vér és élvezet, s szinte hallom még zöngeni a levegőben azokat a kéjes sóhajokat.
- Most már eltüntetheted a bűbájt. Gyerünk... - mert mi más lenne. Lassan simítok rá combjára, várva arra, hogy eltűnjön a homály, s végre kitisztulhasson az elmém.
- Nem szép dolog így megvezetni egy démont. Ilyen galád módon... - enyhén oldalra fordulok, kitámasztom magam a könyökömön, s úgy figyelem őt tovább, még mindig szorosan simulva hozzá. Az ujjaim beljebb szöknek a combján, s végigcirógatok rajta egészen fentig, a gyönyörömtől terhes barlangjáig.
- Most már az erőmet is visszaadhatod. - hajolok közelebb, hogy ajkaira lehelhessem a szavakat. Még mindig várok, hogy feloszoljon a vágyakból szőtt mámor, de egyszerűen nem múlik, nem csillapodik. Emészt még most is, mar belülről, hiába vonult el a vihar egy rövid időre. Van még ott, ahonnan ez érkezett...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 29, 2019 9:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Oh, whoa no temptation's fever's burnin' me
My hands will sweat, my lips will scream
I take just what I need
────────────── ──────────────
@Athlan - 2394 szó - + 18
- Átkozott lettél. A legtöbb esetben ez a különcködés is elég, vagy épp a feltűnő külső – pillant az öklökre, amelyekkel szemléltetni kíván, aztán csak ujját nyújtja közelebb. - És ő, vagy én itt voltunk, ha valakit kerestünk. Én sem szerettem a teljesen átlagos dolgokat, de amit a sors dobott. Hidd el, vélhetően a „Miért?” kérdésedre hasonló választ kapnál, hogy olyan elveszett voltál, hogy neki kellett megtalálnia – ereszti le saját kezét, talán megfejtette mestere logikáját, talán nem. Változatos, picit mégis hasonlatos, ő is ebből a rétegből talált magának alapokat, lassan már képes lesz valamelyest az arcokra is emlékezni, vagyis mindig képes lesz, csak épp nem mindegy, milyen állapotban van fejben. A ládában képtelen volt egy idő után a szépre és a kellemesre gondolni, ezekre, akiknek akkor és ott segített, akik fejlődtek és akik a szeme előtt tettek csodákat akár, mindegy épp kicsit vagy nagyot. Tartotta egy ideig a lelket és mindent, aztán elenyészett. Mostanság kutakodik a csendes időkben, ami megy, az jön, ami nem, az végképp elveszett talán. Kár érte, bosszantó és keserű szájíz, hogy amennyire az idők végletéig gondolkodtak, most ilyen egyszerű dolgok képesek blokkolni őt akár egy pillanatra is. Azonban nem figyelve erre, csak apró szusszanással engedi el a dolgot, nem is követte a gondolatfonalat, így szavaira érdeklődve pillant vissza rá, eddig talán csak a semmit fixírozta maga előtt.
- Ostoba? - kérdez vissza, hiszen eddig nemigen akadt olyan, szerinte egy kérdés sem lehet az, amely valamely módon akármilyen választ rejt magában. Bár, sokszor a kérdező érzi annak, mert úgy hiszi, teljes mértékben alapvető dolog és illene ismeretlenül is ismernie. Nem tud azonban nem mosolyogni végül valóban. Nem ostoba, inkább aranyos? Vagy valami hasonló jelző. Végül is, jogos az, miféle fejlődésen mentek keresztül, ha már ott tartanak, hogy be kell mutatnia magát, mintha vadonatúj lenne a világban.
- Anyám ügyes volt valamiben. De nem, nem voltam apró és ügyetlen létforma. Ez így azóta olyan, mióta a némber kitalálta, kinek milyen arcot ad. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ebben volt választása – von vállat, hiszen nem fontos, ki külsőleg milyen lett, mert aztán lehet szép, ha közben meg veszélyes és gyilkos természete nem fér össze vele. A nővérei akármilyen szépen tudnak mosolyogni, mindig ott van a kép, hogy közben könyékig véres kezüket a hátuk mögé rejtik, benne a késsel, amely borotvaéles. A többiek sem mások, annyi fajta, amennyi csak eszébe jut valakinek és mégsem. Nem is érdekes, már rég nem foglalkozik azzal, ki hogyan mutat. Ő elvan így, ahogy, bár néha szívesebben örökölte volna inkább valamelyik másik orcáját, hogy komolyabban is vehessék. Végtére is, mióta a Sötét asszony megáldotta őket, fel is húzhatja a magára, az illúzió mókás dolog, reméli, egyszer többre is képes lesz benne, de akárhogy próbálkozott orrvérzésig, másra nem tudja kivetíteni. Kár. Gyereknek azonban sosem volt gyerek, még ha valahogy a bukdácsolása a modern világban kicsit annak is hat ki, ahogy felfedezi a dolgokat.
- Caligula... - egy pillanatra mintha ízlelgetné a nevet és arcán a mosoly is arra utal, hogy tudja, ezt a történetet ismeri. Nem volt sok köze hozzá, azonban páholyból nézte végig, ahogy szép lassan emésztette az elsőnek közimádat tárgyának számító férfit. - Egy mocskos félvér volt csupán, aki nem bírt az őrülettel a fejében. Megesik. No de nem is ez az érdekes – mászik vissza az eredeti gondolatmenethez. - Ezek alapján ki. Lehet sokáig ő is magányos volt, talált valakit, aki lekötötte és amennyire szigor volt, úgy jött rá, hogy ő sem vált teljesen fadarabbá és fontos lettél neki. Lehet azt akarta megmutatni, hogy már van valamid, erőd és persze, hogy nem csak gyűlöletben lehet élni. Megesik, hogy a sok kort megélt valakik szentimentálissá válnak egy idő után és olyasmiket kívánnak, amiket eddig nem. Mivel te magad nem kedvelted így, ő annál jobban vágyott rá, mint valami tiltott gyümölcsre. De hisz mindegy is, talán ha majd legközelebb látod, választ kapsz ezekre is. Felesleges ezen, vagy egy csókon emésztened magad – könnyen beszél, hogy neki nem volt ilyesfajta kellemetlenség, amely miatt hosszú ideig őrölte magát újra és újra. Nem is lett volna sok alkalom, az az egy pedig sosem, így tényleg nem tudja nagyon belehelyezni magát ebbe. Talán a legelső alkalom, amikor bárkivel bárhogy érintkezett, a kellemesebb módon, bár ott sem azon törte a fejét utána, hogy kár lett volna. Az viszont egy másik mese. Ki kellett egyszer nyílnia neki is, ha már láthatatlan pórázzal volt kötve a nőszemélyhez jó ideig.
- Nagyjából tudod számokkal is, mikor épültek a nagy piramisok? Abban az időszakban – az sem most volt, azt biztosan elkönyvelheti. Talán a Mestere is abban az időben születhetett, ha már Caligula dolgát is démoni szemeivel figyelte végig. Érdekes, viszont valóban egyre kíváncsibb rá, még ha nem is említi már ezt a tényt.
- Ühüm – bólint rá a dologra, mielőtt magának is be kell vallania, hogy elragadja a hév. Nem is érti, pár pillanatig, miután befejezte, talán saját magára pislog megilletődve, miközben megemészti ismét és újra a dicsőség momentumát. Megrázza a fejét, hogy fanatikus és már-már ijesztő mivolta eltűnjön a tekintetéből, elvégre nem egy agyatlan ragadozó, amely csak fal és fal, több annál, csak néha... Igen. Valami ilyesmi történik vele. De visszatért, arca, mindene rendeződik, viszont felveszi vele a ritmust, mert hát, látványosan tetszett számára a mese, a tátott szájú pillantás több, mint elismerés.
- Való igaz, főleg ha tettek is azért, hogy a haláluk eljöjjön előbb, mint kellene. Erő is volt bőven, szabadság és minden egyéb. Mint mikor... hogy is van manapság ez... lottót nyerni? Valami olyasmi – von vállat, nem is érdekes a hasonlat, csupán az, ami a vége. Ő maga, még a kellemetlenségek után is akár. Mert még mindig él, amaz pedig nem, fogalma sincs, mennyi maradt belőle, úgy tudja, valahova elhordták ami maradt, de aztán azóta mi lett azzal, nem is gondolt rá.
- A hegy csúcsa. Bár előtte sem így oldottam meg valaki halálát, szóval a kettő együtt – pillant lefelé, az ujjára, ahol körözgetve utal a dologra. Visszaemelve íriszeit rá, enyhén oldalra billenti a fejét.
- A sajátomat, vagy másét a számban? Fontosak a részletek – neveti el a dolgot, érti ő, mire céloz. Az nem nehéz, meg tudja oldani. Talán egy ilyen vérfrissítés sem ártana, akármennyire van annak beállítva, hogy ne tegyen ilyesmiket, vagy épp nem illene. De nem tudja levetkőzni a valóságot teljesen, így ha úgy adódik, ezt egész egyszerűen meg tudja tenni. Mintha csak azért, hogy szórakoztasson, de hát, lényegében az egész a maga szórakozására menne ki.
- Jó, nekik az a fontos, ne mondd, hogy nem tudtad, mennyire korlátoltak. Nem látnak sokan tovább a farkuknál, ez tény – vagy épp mijük akad, többnyire azonban elkeseredett férfiak kívánkoztak a számukra legszebb asszonyért. Vagy valami nagyobb darabkáért a világból, sokszor azért több volt az, amiért eladták egyetlen értéküket.
- Fogalmam sincs, engem ilyen tekintetből nem érdekeltek a lelkek. Talán az én... bájaim nem értek lelkeket – pillant le magára, bár azt el tudja képzelni, hogy volt közülük olyan, aki ezzel szórakoztatta magát jobb napjain vagy csak alapvetően. Végül is, tényleg nem tudni, nem kérdezte végig a sínylődő lelkeket senki sem, hogy mégis miért és kiért került oda le. Nem számít. A kérdés jobban, melyre már hevesen rázza a fejét.
- Soha. Nem akarok a közelében sem lenni – erősebben szorulnak ismét ökölbe az ujjai, mert mégis, volt valami, amikor visszacsusszant, amikor belesett és szavakat válthatott azokkal, akik sínylődtek bent utánuk is. Lehet csak a kimerültség álma volt az, lehet, hogy valódi képek úsznak be tudatába, ha rágondol. A kapcsolat furcsa volt mindig is és már gyengébb, eleinte kínozta előszeretettel. Most? Most nem tudja, visszamenni nem tudna, de nem is akarna. Hülye feltételezés ez, amely egy pillanatra fel is bosszantja.
- Úgy legyen – tereli át gondolatait a sötét folyamra és a kis világra, amelyet be akarnak mutatni számára. Nem tudja, miért van egyszerre jó és rossz érzése tőle, de hamar elmúlik.


Nem is kívánja a kérlelést, nem is kell a szépség abban sem. Tagadhatatlan, hogy most ő is kikapcsolt ebből a szempontból és egészen más oldalát mutatja neki, miután az egész eltekerte a fejét és belecsavarta egy olyan hálóba, amelybe teljes örömmel ragadt bele. Igen, talán most azon képek számítanak, amikre célzott, a vörös bársonnyal bélelt szoba sóhajai köszönnek vissza immáron, mintha csak valami kellemes időutazást tettek volna, de csak kettesben, szerényen. Magának az is, ugyan nem képes nagyon gondolkodni és komolyabban sem, régi ismerősként köszönti a tényt, hogy valóban betartotta szavát arra vonatkozóan, hogy segíti kikapcsolni. Nem tudja, hogy ez most valóban fizetség azért, amelyet mutatott neki, vagy ő is csak azon kapta magát, hogy arra vágyik, hogy ne csak szavait falja, hanem bőrének akármely pontját, hogy ne a gúny éle marja, hanem körmök és karmolások a bőrét. Tudja, hogy gyenge, gyengébb, de erre rácáfol minduntalan, a vágy olyan csapokat nyitott meg, amelyekből végtelen és lehengerlő energiák áramlanak belé és késztetik cselekvésre, hevesen és keményen csap le rá, ő pedig aztán meghajol az akarat előtt, pedig nem erre készült. Kiürült elméjébe nem fér bele, hogy hova és miért kellene sietnie, ő is elnyújtja a pillanatokat és úgy véli, innen talán sosem szabadulnak, a sötét démoni éter megérintve szorongatta meg sajátját, veszett módjára pedig úgy táncol, ahogy a másik fütyül. Kellemes mégis... Beleszédülni.
Itt már csak egymást hergelik őrületbe apróságokkal, ezért nyúl bátrabban a sebbe vagy épp hangosan válaszolva a szorongatásra, amely ellen nem akar egy pillanatig sem tiltakozni. Csak még, csak egy kicsit. A hideg kő szorul végül alhasának, mint holmi fék és mégsem, mert csak egy újabb emelkedő, amelyen olyan vadul suhannak fel, hogy nem tudják, hol van az a bizonyos határ. Nagyon erős és nagyon akaratos, most teljes mértékben kihasználja az előnyét, amelyet adott neki és mintha amelybe olyan jól nyugodott volna bele, mint pár kedves szóba. A fájdalom mégsem készteti menekülésbe, vágyaik szülte köd mérgezi a levegőt, vibrál és kiszorít minden mást, még talán a levegőt is, amely eddig hűs volt, most forró, mint valami kráter szélén lengedező szellő. Szorítása csak újabb kéjelgő hangokat zavar ki belőle, vagy épp vad zihálást, ha épp nem találja meg hangját, mert épp saját nyelvét, ajkát harapja be és elveszik az oltáron kicsit. Nem tudja, lehet-e még fokozni az őt ostromló erőt, talán a démon mégis képes rá, képes lesz végképp összetörni azt a fajta mivoltját, amely talán egy kicsit a szebbik erényből táplálkozott. Nem kérleli mégsem semerre, nem állítja meg tudatosan, hagyja, hagyja, hogy mint valami veszett művészt, úgy komponáljon. Háta meghajlik, megfeszül, bőre is, mintha ki akarna törni onnan. Kapaszkodik, markol és birtokolni akar maga is, bár ebben a helyzetben ő sokkal kevesebbet kaphat meg mégis belőle. Kicsit kapálózik, kicsit tapogatózik, mielőtt elér bármit, elérnek ők ketten. Szinte mégis belerezdül, ahogy hirtelen hagy abba mindent, megáll és... Fejét megemelve pislant hátra, tekintete ködös, arcára írva minden, ajkaiból sóhajok törnek elő. Csípője mozdul a szorításra, mintha csak ingerelni akarná, úgy mozdul aprókat és aztán szakad el tőle ismét, úgy, ahogy nemrég. Csalódott nyikkanása azonban nem tart sokáig, ahogy feltolja az oltárra, úgy gördül át hátára és fogadja közelségét úgy, mintha csak most látná olyan sok idő után. Karjait kinyújtva fonja köré és keresi meg ujjaival a neki tetsző pontokat, combjai pedig, amelyekben az előbb alig volt erő állni, szorosan simulnak hozzá, lábát kényelmesen nyújtja, helyezi, nem is figyeli, ahogy táncba kezdenek újra, úgy gurgulázik belőle szinte dorombolva az újabb dallam. De neki nem elég, ismét ujjait érzi magát, ő pedig csak nyögi és nyögi azt, ahogy tetszése már másképp nem képes kitörni belőle. Aztán pár pillanat és hallgat, sóhajt, körmeivel hátán szánt végig, ajkaiba marva fogaival ott tartja magát egy ideig, együtt mozdulva vele sóhajtja újra nevét, halkan, aprón, mintha nem csak a másik, de ő maga is ezzel kimondva birtoklását. Tudja, ha még többet adna fekete véréből, talán végleg vége, ujjai bőrén ide-oda csusszannak, mégis valamennyit ken belőle rá, a halovány rúnákat mocskolja be vele, ahogy ő fehér bőre is már igencsak megfürdött mind saját, mint a másikéban. Ördögi kör, ahogy ezzel hatnak egymásra. Csak épp most saját maga érzi, hogy majd kicsattan. Máshogy is.
Ahogy eddig minden apró porcikája, úgy rezzen meg egész bensője, ahogyan eléri a másik csúcspontot, ahogy érzi és megfeszül. Jobban simulva hozzá, eddigi játékos csipedését fogaival abbahagyva, mély és hosszú csókba vált át, vállába kapaszkodva követve bármely mozdulatát, mintha most már végképp egyek lennének és egy sóhaj éltetné mindkettejüket. Noha hevessége fájdalmát még érzi, nem tud mégsem arra koncentrálni, szinte azonnal kiváltja a másik, a jobb, amelyet táncoló ujjai fokoznak. Nem hall semmit, azt se hallaná ha nevét ordítaná, vagy épp más, mert csak saját morajló vére dübörgését érzékeli, saját bőre fájdalmát és feszülését, ahogy ajkait tovább falja, mohón, egyre mohóbban, egy pillanatra sem engedve el. Szabad kezét csúsztatja tarkójára, karmol aprót bőrébe, majd ujjait a tincsek közé fúrva markolja meg. Elszakad mégis ajkaitól, nem bírja teljesen némán, mellkasa vadul süllyed és emelkedik, zihálása egyre hangosabb, majd követik az édes sóhajok, nyögések. Még járják a táncot, kellemesen, lágyan ringatóznak, bár nem lehet azt mondani, hogy ő ilyen lágy lenne odabent. Beleszédülve kapaszkodik meg, fejét hátrafeszítve pedig végül végső, hangos és elnyújtott nyögéssel tódítja meg a csúcspontját, ahogy eléri, ahogy...
Csillagot lát, ahogy lehunyja szemeit, ahogy körmeit a bőrébe vájva teste megvonaglik, egy utolsó pillanatra mintha most minden mágia nélkül kapcsolódnának össze és ha más nem, most már valóban egyszerre dobbannak. Elhallgat, pihegve engednek el eddig feszült izmai, kaparása már csak gyengéd simítás, nagy levegőt véve ereszt ki mindent. És ekkor rápillant, csillogó tekintettel kutatja az övét, keresi, hogy belefúrhassa a sajátját. Nyel egy aprót, mégis, torkát száraznak érezve csak a hűs vízre vágyik, hogy lehűtse végre, hisz még mindig éli picit a pillanatot, az apró rezdüléseket, mindent. Kellemes, egész testében érzi, szinte dorombolna, ha tudna. Ujjait kihúzza a tincset közül, lásan simítja arcának vonalára, cirógatja, a hevesség eltűnt, most már csak a kellemes fáradtság árad benne szét. Alatta pihenve hunyja le újra szemeit, zihálását normalizálva szusszan rá bőrére és odasimulva hagyja meg a pillanatot maguknak. Tényleg nem gondolva volna, hogy erre már talán előbb keríthetett volna sort, teljesen elfelejtett minden kellemetlenséget. Ujjaival aprókat köröz bőrén, már meg mer moccanni, igazítani magát, de még mindig vált ki belőle apró sóhajokat, közelsége még igencsak másfelé sodorja, mintha túl mohó lenne és újra és újra át akarná élni. Kicsit valóban is, de mégis, piheg karjai között, alatta, vagy épp bárhol. Lágyan ringatózó tengerré válik bensője, amely mégis, még bele-belerezdül a vihar utolsó pillanataiba.
- Ez... huh... - nemigen talál még értelmes gondolatot, csak valamivel meg kell töltenie a feléledő csendet. Muszáj.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 28, 2019 1:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
18+
- Az emberi életemben igazából semmi sem történt. Nem öltem embert, nem tettem keresztbe senkinek, nem indítottam háborúkat... Megszülettem, átkozott lettem, s onnantól kitaszítottként éltem a saját kis világomban. Ők itt *szorítom ökölbe az egyik kezem*, én pedig itt. - emelem fel a másikat is mellé. Egy idő után már választott volt a magányom démonként, de hát ki ne vágyna társaságra emberként? A halandók társas lények, de velem sikerült elhitetniük az ellenkezőjét. Felmerülhetne a kérdés, hogy akkor miért nem mentem el onnan új életet kezdeni? Jogos lenne a felvetés, de a körülmények akkor olyanok voltak, hogy egyedül pár napnál többet nem éltem volna túl odakint. Nem értettem a vadászathoz, sem a halászathoz, ahogy azt sem tudtam, mik az ehető vadon termők, s mik azok, amiktől egyből szörnyű kínok közt meghalok. Nem tudtam harcolni, így az útonállóknak könnyű préda lettem volna, főleg hogy még a csuklya alatt is világított a fehér bőröm s a rikító, kék szemeim. Nem értettem a beszédhez sem, hogy a szavak erejét használjam, nem voltam erős, sem magas, sem jóképű. Csupán egy különc. Egy senki. Nehéz lenne elhinni, hogy Atyám figyelte az életem, s az alapján döntött. Ki akarna mégis egy olyat tanítani, mint aki akkor voltam?
- Lenne egy ostoba kérdésem. - mosolyodok el szélesen. Miért ne lehetne? Eddig nem ismertem az ő fajtáját, s most egy új kapu nyílt meg előttem, ahonnan már lehetetlenség lenne elrángatni. Minél beljebb és beljebb akarok hatolni, amíg... Igazából nincs olyan, hogy "amíg", hiszen a tudásszomjam úgy érzem, hogy jelenleg kielégíthetetlen.
- Téged hogy teremtettek? Úgy értem volt gyermekkorod, vagy amit most látok, ilyen voltál mindig is? - volt anyja, ahogy mondta, ám nem mindegy, hogy milyen értelemben vesszük. Nem minden esetben van szükség arra, hogy egy fejletlen, semmitérő testben virágoztassuk a lelkünket, így az ő esetében sem lennék meglepődve, ha nem volt totyogó, nem gügyögött, s nem piszkított maga alá, hanem készen született, teljes tudattal. Bár tény, hogy már csak a gondolattól is elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy ez az évezredeket megélt kígyó egykor még egy térdig érő kis mihaszna volt.
- Tudja jól, hogy számomra kellemetlen az ilyesmi. Időközönként persze mindig közeledett valamilyen módon. Érzelem és kötődés, ahogy te mondtad. Talán kialakult valami, talán nem, én sosem tudtam a fejébe látni. Pedig megpróbáltam. Valójában rengeteg mindent rajta gyakoroltam. Erre azonban képtelen voltam, nem igazán engedett be az elméjébe. Túl sok titok, túl mély múlt. Őszintén? Még magam sem tudom, hogy pontosan mennyi idős lehet, de azt tudom, hogy már Caligula őrületének is élvezte az áldásos hatásait, s már akkor sem volt tapasztalatlan démon. - az ilyen nagyságok mellett mindig apró porszemnek érzem magam, kinek bár hosszú a múltja, sok történelmi esemény suhant el a feje felett, mégis olyanokból maradt ki, amik megértek volna egy misét. Egy ördögi, pokoli misét...
- Mégis mikorra tehető a születésed? - teszem fel váratlanul a kérdést. Vajon mennyi ideig képes úgy élni egy test, egy fizikai való, hogy nem kezdi el rágni az idő vasfoga? Nekem nem kis küzdelmembe került, hogy több száz éve már fenntarthassam ezt a porhüvelyt. Téves gondolat, hogy megszállunk egy testet, s akkor vagyunk ott következmények nélkül. Nem. Legalábbis nálam biztosan. A kezdetekben még nem kellett mágiával egyben tartanom, azonban az évek elteltével éreztem, ahogy a lelkem egyre inkább rohasztja. Hogy az egyensúly elbillen, s ha nem teszek érte, akkor egyszerűen egy oszló tetem leszek csupán, mely ördögi körbe zárva a lelkemre is hatni fog. Tennem kellett hát, hiszen tudtam, hogy számomra Ő tökéletes.
- Álnok kígyó... - ismétlem suttogva, teljesen elmerülve azokban a gyilkosan lángoló íriszekben, melyek hirtelen annyi sötétséget árasztanak, hogy még az elmémet is teljesen befeketítik. Felemelő érzés, talán túlságosan is. Némán hallgatom a szavait, nem szólok közbe, egyszerűen csak élvezem azt az erőt, mely átjárja azokat a betűket. A végére már ajkaim elválnak egymástól, úgy hallgatom, s nagyot sóhajtva bizsergek meg, mikor hozzámér. Őrült gondolat lenne tán, ha azt kívánom ebben a pillanatban, hogy az én szívem is ragadja el tőlem, s falja fel kegyetlenül?
- Gyönyörű történet. - súgom áhítattal. - Joggal mondhatjuk, hogy azok halála a legfelemelőbb, akikkel egykor volt valamilyen kötelék. Ha az elpattan, olyan erők szabadulnak el, melyek világokat képesek megrengetni. - tán még szó szerint is vehetjük. Hiszen ekkora gyűlöletből fakadó gyönyör hogy tűnhetne el nyomtalanul? Sehogy, ez biztos.
- Ő volt tán neked az első? Vagy pont éppen a hegy csúcsa? - ekkor ujjaimat a szíve köré helyezem, s enyhén a bőrébe vésem a körmeim. - Egyszer mutasd meg, látni akarom... - újabb szelete a fanatizmusomnak, ami ismét nem tart tovább pár röpke pillanatnál, így szinte egyszerre húzzuk el a kezünket. Hiába csak két testről van szó, valahogy olyan lángoló bizsergés kerít hatalmába, melytől aligha tudnék szabadulni. Hogy válhat egy sugallat ilyen erőssé?
- A halandók könnyedén esnek abba a hibába, hogy egy szép külsőért eladják a lelküket. Sokszor tapasztaltam már, s őszintén szólva az ilyenektől már nem olyan élvezetes begyűjteni. Mikor pár kellemes légyottért örökké tartó szenvedés a részük... Ez olyan kiábrándító. S szörnyen unalmas. Vajon a te kegyeidért is sínylődtek odalent a Pokolban? - vonom fel kacérkodva a szemöldököm. Olyan végtelenül egyszerű tud lenni egy ember, hogy csodálkoznak, ha megunom őket? Mit élvezzek mégis abban, ha ilyen ócska dolgokért dobják el önmagukat? Ahelyett, hogy olyat kérnének, ami hosszabb és nagyobb gyönyört okozna...
- S ha akarnál, vissza tudnál oda menni? - mert mégis milyen erővel bírhat egy olyan hely, mely képes volt magába zárni ennyi erős lényt? Az ennyi talán egy, talán több száz, ki tudja? Ha meg lenne hozzá a tudásom és a képességem, hogy egy hozzá hasonlót örökké láncokkal borítsak le... Felemelő érzés lenne. Bár nem éppen szórakoztató, ha megfosztanám tőle a világot.
- Ohh, számodra gyönyörű hely lesz. Ezt már most tudom. - hiszen érzem, hogy ott lakik benne valami nagyon sötét, valami nagyon mocskos, mely talán odalent nagyon is otthon érezné magát...

- Jelenleg nem vagyok arra képes, hogy szépen kérjem... - fájóan nyögöm a szavakat, ám annál őszintébben. Remegek a kíntól, remegek a vágytól, s ezek nem azok a pillanatok, amikor a nyugalom uralkodik. Minden valós és valótlan összefolyik, mintha csak lebegnék egy olyan helyen, melyen nyílzáporok szaggatják a testem, amiket érzelmekből szőtt méreggel itatták át. Mámorító, ám egyben halálos is. Épp úgy, ahogy a vére, melyből minél több csorog le a torkomon, annál fájdalmasabb még a létezés is, ám annál csodásabb minden pillanat, amiben érinthetem őt. Kívül s belül egyaránt.
Mikor a seb mélyül, hangosan szisszenek fel, s még ujjaim is jobban összeszorulnak rajta, hogy még hevesebben szorongassam, még jobban érezzem, ahogy lüktet az ujjaim alatt, ahogy egyre jobban közeleg a fenséges vég. Már nem is igazán emlékszem, mikor volt utoljára ennyire erős, ennyire mindent átjáró tomboló vágy bennem, hiszen leginkább csak tervezett kísérletezgetések voltak, nem pedig elengedett szórakozás. Ez most más. A múltam egy elfeledett darabkája a helyére került, s még az erőm is elhagyott, ez pedig így egyszerre zúdult rám most, mely a körülmények ellenére hatalmas erőket szabadított fel bennem. Lehetne hát hibáztatni, ha mohó vagyok s még többet akarok belőle? Ha mindent el akarok venni most azonnal? Ha úgy ragadom meg hátulról, hogy legszívesebben azonnal széttépném? Lihegve marok a nyakába újra és újra, mintha az utolsó cseppjét is magamban akarnám érezni, s most látszik igazán, hogy ezek a tomboló vágyak mennyire vadul ki tudják készíteni az elmét. Amikor minden gyönyörűvé változik, s nincsen olyan momentum, mely ne töltődne meg élvezettel. Egyre hangosabb lihegés és nyögés a válaszom a karmolására és a szorításra, ám a hangja... Az a démoni, sötét él, ahogy kimondja a nevem... Megállásra kényszerít. Remegve markolom a csípőjét, körmeim a bőrébe fúródnak, s homlokom valahova a hátának döntöm. Arcom elsiklik a mámorító vérén, a forró leheletem pedig úgy omlik szét a hátán, mintha egy vulkán tüzes szele érintené. Muszáj egy pillanat, egy apró szünet, mert ha nem állok meg, akkor vége mindennek... Én viszont látni akarom a tekintetét, s érezni magamon a végső sóhaját, és egész testemen az utolsó remegéseit. Eltávolodok hát, majd vadul lököm az oltár felé s tolom rá türelmetlenül, hogy aztán én is utána mászhassak, beférkőzzek a lábai közé, s teljesen rásimuljak. Mint egy szertartás, egy rítus, itt az oltáron, megidézve valami sokkal hatalmasabbat, sokkal mélyebbet, mely már itt üvölt a közelünkben. A testünk teljesen megtébolyult, érzem szívének vad zörgését a mellkasomon, s ez csak még hevesebb táncot eredményez odalent, mikor újra összeolvadunk. Egyik karom kitámasztom a vállai mellett, másik viszont rásiklik odalent, s ugyanolyan heves tempóban kezdek játszani rajta is, mint ahogy hullámzik a testem. Ajkaim épp hogy csak érintik az övét, úgy nyögök közéjük egyre akadozottabban, egyre őrültebben s átszellemültebben, mikor megérzem... Érzem, hogy kitör belőlem, hogy nem tudom visszafogni, hogy még a levegő is bennem ragad azokra az élvezetes pillanatokra. Mindenem átjárja egy eddig alig tapasztalt forróság, melynek gyönyöre úgy olvad a testébe, hogy szinte pecsétet éget belé. Ám még nem akarok eltávolodni, nem akarom őt elengedni, egészen addig akarom érinteni, míg meg nem érzem a bőrömön az ő gyönyörét is. Igen, már most tudom, hogy az is épp úgy elveszi az eszem, mint a vére, főleg ha érezhetem az ízét majd... A csípőm lassú hullámzással csillapodik közben, úszva odalent az élvezetekben, kéjesen ringatózva egymáson. Nem akarok lemászni róla még, s ha rajtam múlik, egy jó ideig nem is fogok...
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 22, 2019 2:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Oh, whoa no temptation's fever's burnin' me
My hands will sweat, my lips will scream
I take just what I need
────────────── ──────────────
@Athlan - 2418 szó - + 18
- Lehet figyelte az emberi életed is. Fogalmam sincs, mi járhat démoni fejekben, de talán eleve így vadászott mindig is. Kivárt és lecsapott – persze, meglehet, csak ő köríti ennyire túl a dolgot és maga a Mester olyan mágiával is bír, amellyel tényleg mindent is lát, talán ő ezen a kusza rúnatengeren is átlát ami testét fedi, meg tudja úgy ragadni, hogy aztán semmi sem maradjon fedve. Kellemetlen. Az ilyenek előtt nincs hazugság, nincs titok, csak a színtiszta, kellemetlen és fájdalmas valóság, mezítelenség és hajbókolás. Nem, ebbe sosem menne újra bele, nem hajtana többet fejet úgy, amelybe beleszületett és amelyet sokáig bírt és elviselt. Már a gondolat is épp elég, a tudat pedig, hogy mégis van, mégis akad ilyesmi, kellemetlen szájízt hordoz maga után. De talán most a történelem nem ismétli önmagát olyan szinten, hogy egy életre bele is rekedjen ebbe a helyzetbe. Kínos lenne, fájdalmas és egyenlő a véggel.
- Érdekes személy lehet – ismeri el, ha ennyire ragaszkodó bír lenni és birtokló. Anyját juttatja akaratlanul az eszébe ismét, még a végén azért átkozza meg a démont, mert ennyire felhúzza benne a nőszemély emlékét, persze, az már valóban igen hisztérikus jellemre vallana. De ő volt ilyen, ő kapaszkodott és rángatta gyermekeit, hasonlóan. Hisz szüksége is volt rájuk, fegyverei voltak azok ellen, akik egy pillanatra sem tetszettek neki. Szemöldökét lágyan íveli felfele, amikor vázolja, hogyan sikerült elválniuk, mint egy kellemes történet egyik záróeleme, még mosolyt is csal az arcára, míg a másik fintorog.
- Nahát, nahát. Azok a fránya érzelmek és kötődés. Nem tudja letagadni, hogy ebben a hosszú időben fontossá váltál neki, amit így fejezett ki – persze, a démonok nem épp erről híresek, de arról sem, hogy anyai ösztönöket ápolnának akárkivel. Persze, most mások, tehetetlenek, de ez jóval a lezárás előtt volt, vagy talán a Mestere érezte a véget és így búcsúzott talán? Fogalma sincs, erre nem fog választ kapni. Azonban saját válasza létezik. Láthatja, ahogy az eddig aprón gúnyos mosolyból másba fordul át az arca. Mint amikor a jóra emlékeznek az emberek, a mosoly lágy és mégis vad, a szemeit lehunyva siklik vissza a múltba, arra a napra, éjszakára. Ujjai mintha ismét megszorongatnák a nő maradékát, vagy épp a kést, amely lesújtott. Mikor ismét rápillant, talán szemében mintha apró lángok táncolnának egy pillanatig. És nem kérdés, ezt most elébe tárja. Nem titkolózik.
- Említettem a mester-hasonlatot, ugyebár – kezd bele, hangja kicsit remeg meg, de hamar megtalálja a vonalat, amin halad tovább. Halk és mégis tökéletesen érthető, teljes átszellemülés. A démon közelsége most nem a jót, hanem a kicsi szörnyeteget húzogatja ki a fiókból. - Anyánk nem egyszerű volt, hanem talán még önzőbb, mint a tiéd. Mi voltunk neki a megoldás mindenre, hogy ő feljebb kerülhessen, hogy mindent megkapjon és leigázzon. Ha ő balra tekintett és azt mondta, pusztulás, hát ez várt arra a vidékre. Ha démon tett neki keresztbe, a semminek adtuk őt. És ez hosszú, hosszú ideig így ment – vázlatosan festi fel az egészet, átugorva az unalmas részeket, kinek és mi szerepe volt, a sallang nem fontos. Aztán most vált tekintete cinkosba, ajkai görbületre. - Egy valamit tudj rólunk. Sosem biztosíték a szavunk, az, hogy épp ott állunk melletted. Álnok kígyó, vajon honnan eredhet a kifejezés? Maradtak fent tőlünk apróságok, amiket nem tudott teljes mértékben kitörölni. De csak itt fecsegek össze vissza, ne haragudj, még mindig izgalomba jövök, ha erről kell beszélnem és... Te a kevesek egyike vagy, aki ezt ismerheti, így a jelenben az elsők között. A többiekről fogalmam sincs – von vállat és hátradőlve támaszkodik meg, igen, időt húz, direkt húzza, aztán előrébb hajol, közelebb, szavai szinte suttogás.
- Meguntuk őt. Meguntuk a parancsait, azt, hogy egyáltalán létezik, hogy birtokol. Összefogtunk, elkaptuk őt, semmit sem értett. A tekintet? Mint mikor az őz néz a farkasra, mielőtt az leteríti. Érezted már egy démon igazi félelmét? Amely zsigerből jön? Mámorító! Azt hiszem elvesztettem az eszem tőle, amikor pedig belemártottuk a kést, amikor én... Vége volt. Szinte alig emlékszem, de végül... a lényeg... - itt kinyújtva ujját, mellkasára bök, ujját a bőrnek nyomja, mintha most az lenne a kés. - Felfaltuk a szívét, a vérét ittuk, ő pedig megszűnt létezni. Ez az, ami szándékos és amelyet sosem bűntudattal nézek, nézz akármilyen őrültnek – veszi el a kezét, dől hátra, vált vissza a normál pillantásra. Hogy mennyire érdekli, köti le a dolog, már nem is érdekli. Neki mint valami gyónás, ismét, újra. Akárhányszor teszi, annál jobb. Nagyot sóhajtva űzi el fanatizmusát a más húsa utáni élvezetekre és tereli vissza gondolatait a másik szavaira. Ismét mosoly, apró fejcsóválás. Nem is várná el, hogy csak a csinos pofi elég legyen bármire.
- Senki nem hibáztat. A csinos pofi már semmire sem garancia, főképp, hogy az angyaloknak is akad olyan – nem mintha ezzel most aztán azt érné el, hogy ezerre teperjen, láthatja, hogy úgy ül és tesz, mint eddig. Persze, ott a múltban ezekkel érte el a legtöbb dolgot, leginkább szavakkal, a külsővel mást és más pillanatban. Most is más volt az ára a figyelemnek, nem csupán az, ahogy megjelent, víztől csöpögve, gyilkos tekintettel. Adok-kapok ez, eddig egész jól játsszák, kérdés, ki ejti az első hibát, vagy a végzeteset. Talán ma senki?
- Túl unalmas lenne a világ? - von vállat, bár a válasz jóval körülményesebb és az tudja biztosan, aki ebben érdekelt. Ha mélyebbre tekint, ott az egyensúly, ahogy minden másban, meg az, hogy akkor már kész Paradicsom lenne a világ, vagy csak mert egyszerűen nem képes rá, bár ez utóbbi igencsak merész lenne. Nem is érdekes momentum.
- Nem egészen... - nem kedveli még mindig a láda és a börtön témáját, azonban ő nem akarja elengedni. Ó hát ez a fránya kíváncsiság, ettől szokott el és ezt művelte pontosan ő is bent az angyallal, pont így. Nem hagyott egy apró szót sem a földre esni, még kellett hozzá egy kérdés. - Nem volt ehhez a világhoz köthető és mégis. Mint egy... mintha hozzátoldották volna ahhoz, amit ismersz, de sosem érhetted el. Nem élt, nem létezett, csak azoknak, akik ott voltak. Nem láttál sem ki, sem be, nem tudtad mennyi idő ment el és mennyi van vissza. Nem volt ott más, csak mi és a harag, amely szép lassan talán meg is ölt volna mindenkit. Amikor utat kaptam ide, az Egyiptomba vezetett, a bölcsőhöz, ahol kezdtünk. Mint mondtam, nem tudom ki is miért tette, ha akarja, elmondja. Lehet ez a haldokló világ rúgott egy utolsót, hogy a végső felvonásra mi is jöhessünk. Csak arra tudok emlékezni, hogy egyszer az addig áthatolhatatlannak hitt fal megnyílt és kint vagyok – zárja le, ködösít tovább, bár a vége igaz. Akkor fogalma sem volt, miért sikerült, holott előtte évszázadokig is próbálkozott. Aztán persze, azt már nem teszi hozzá, hogy szinte jártányi ereje sem volt, hogy belekapaszkodott az első élő környezetbe és csak itta és itta magába a világot, mint szomjazó az édesvizet. El is kalandozik kicsit, arra az oázis-szerűségre gondol, ahol meghúzta magát és ahol szinte reszketve várta, mikor ér véget az újabb csapba, amit elméje vagy akár testvére valamelyike okozhatott. De nem múlt el, itt volt végre. Visszarántja magát a valóságba.
- Nincs sehol, amaz meg fertőz, igen. Kegyetlen elbillent az egész világ és nem jó irányba – nem is számít, mit tesz, úgyis azt, amit akarja. Isten talán sehol, lehet elmenekült, hogy sose lássa többé bukása színterét. Nem is keresett erre választ őszintén, nem tudná, mi lenne akkor, ha Isten azt is látná, hogy amit eldugott, most ismét előkerült.
- Mitől félnének? Már mindent láttak – utal az angyalokra, a halálra, a természeti katasztrófákra, amelyek nem is olyan régi élmények. Már mi lenne ez után fura? Talán a béke. Ők pedig arról csevegnek, milyen szépet kirándulnának a Pokolban. Talán ezen meglepődnének.
- Tehát egy rettentően kellemes hely. Hidd el, a börtönöm után kevés olyan helyzet és táj van, amely szenvedéssel tölt el. Ki merem állítani, hogy vélhetően bírni fogom, akármit is mutatsz számomra, mert az már a rossznál mégiscsak jobb. Elvégre, a sínylődő lelkek is élnek, ugyebár – hiszen mi lehetne rosszabb a bezártságnál? De nem tudhatja, talán valóban felkarcolja a hely, az egész, talán meg sem érinti. Most megérintette csak annak terméke, csak a sötét démoni erő, és érzi, talán kicsit elhamarkodott kijelentés volt, talán csak az újdonság varázsa és ott ilyen a „jó”. Fogalma sincs. Elveszik...

Hát persze, hát persze. Aprókat bólogat, fejét ingatja. Őrület ez, mégis, a démon szinte igaznak is veszi. Hogy ő annak? Talán majd többször tekint hátra majd, valóban követi-e vagy csak elszállnak a szavak a szélben.
- Nem lesz olyan egyszerű. Talán küzdeni kell, talán esélyt sem engedek neki. Nem tudhatjuk előre, a jövendőmondás sosem volt erősségem és felesleges. Talán, ha szépen kéred, adok még belőle anélkül, hogy tombolnod kellene érte – vagy tényleg csak a sors tudja. Nem akarja ezt teljesen komolyan venni, látszik, hogy szenved, hogy elméjét hogany marja ez az egész. Mint a drogok, amiről csak olvashatott, amely a modern ember találmánya és épp úgy, így vette el az eszét bárkinek, önkívületbe lökve.
- Ne kívánd, hogy aztán átkozd magad utána. Inkább csak... hallgass most – az a legbölcsebb és amúgy is, nem érdekes már semmi sem.
Mert már neki sem sok minden jut el tudatáig, beleesik a csapdába, amely a simulás, a simogatás ásott és ki sem akar mászni onnan. Ahogyan tiltakozott, úgy enged, úgy hagyja és sodródik. Sikíthatna, támadhatna, minden sejtje azt kiáltja először, aztán pedig fellobbanva, hogy semmit se tegyen, csak eressze ki és ragadja meg a pillanatot. Akármely hatalmasság arcát vagy épp mivoltát érzékeltette mindig is, hogy ősi és titokzatos, hogy legyőzhetetlen, az ilyenek valahol mélyen mindig apró leigázásokra vártak, méltó ellenfelekre, csatákra, harcokra. És ez akár itt is érvényes, ahogy meghajlik akarata előtt és ahogy alásiklik, mint holmi selyem, hogy aztán mindenhol bőrével érintkezhessen. És ott van a maga elzártsága is, a mellkasán pihenő – vagy épp öltájékon – hatalmas szikla, amely mint valami otromba zár, úgy tömött vissza mindent a mélyre, amelyet démoni anyja kevélységéből és vágyaiból valaha örökölhetett. Sok minden megélt, sok helyzetben és minden formában képes volt magát kiszórakozni, sosem rejtette véka alá, hogy neki mindegy, csak... És mégis, valahogy mindig az volt a legszebb, ha valaki karjaiban elveszhetett és ahol nem volt bánat és kín az, ha kisebbként kezelték. Kinek mi a favoritja.
És úgy érzi, a másiknak sem gond ez, nem tudja nem figyelni a változást, vagy az őt ostromló erőket, amelyet kivált belőle. Imádja, ebben a percben imád mindent és fürdik benne, lábujjától feje búbjáig minden bizsereg és többet akar. Ajkai szabadok, nyakához enged utat épp most is, miközben hangoskodása tölti be a másik fülét, vagy épp az, ahogy újra és újra belemar, mikor mit ér. Nem épp szerencsés ebben a felfokozott állapotba még a démoni vért is vegyíteni, ez amolyan olaj a tűzre, az a fajta, amelyet nem lehet eloltani, amely még abból is csak táplálkozik. Hiszen elsőnek még azzal fenyegetett, hogy megöli, most viszont rátapad és csak feltépi, karcolja csupán a felszínt, mohóbban vágyva mindenre, ami ő, amit csak adhat. A fájdalom a gyönyörben furcsa kettősség, mintha nem is érzékelné a kettő közötti átmenetet, pedig a másik nem fogja vissza magát, kiálthatna, kérhetné arra, hogy bánjon vele úgy, mint valami hímes tojással, mégis, vérrel szennyezve a vörös köd szinte széttépi elméjét. Rég látott ismerősként nyel hatalmasat, csurog le benne, hogy aztán eggyé olvadjon a feketeséggel. Öle, alsó része lüktet, bensője vad táncot jár, egy pillanatra félő, hogy ki is mászik belőle minden, de aztán ott marad. Az övé lesz. A szorításra csuklójába mar, lökné még mélyebbre, erősebben, miközben ajkait ismét összetapadnak. Szinte beleszédül a közelségbe, lábai erőtlen csusszannak lefelé, mégis tartja magát, háta ívesen feszül hátra, a levegő, és ezzel egy hosszas, kéjes hang viszont megszakad, amint torkára fog és lerántja őt. Az oltár durva felülete szinte végigmarja bőrét, talán apróbb karcokat hagy maga után, szemeit pedig szinte vádlóan mereszti rá, mégis mit képzel, hogy amit elkezdett, azt megszakítja. Zihálva áll vele szemben, karjába kapaszkodva érzi még szinte magában és mégis kint egyszerre, csendben szenvedve, hogy ezt így ne. Morran egyet, lepillant mellkasára, az annak tapadó kézre. Karjáról vállára csúsztatja ujjait, majd vissza oda, ahol megmarta, ahol még mindig új és új patakban nyílik meg. Ahogy odalent éri, úgy fúrja ujjait a sebbe, úgy mocskolja be és szinte fájdalmasan kérlelő nyögéseit azzal fojtja el, hogy saját ujjaira harap, tünteti el róluk a vért és mégis, muszáj megkapaszkodnia, muszáj, mert omlik össze, ahogy újra és újra érinti, lábaiból kiszáll az erő, képtelen tartani magát, fájdalmat okoz magának a harapással is, ahogy késleltetni akarja a pillanatot, amely ha így folytatja...
Saját ujjait elengedve kívánna az ajkaiba harapni, de csak apró, meglepett kiáltásra futja, ahogy átfordítja, mégis, pillanatok múlva tudja, miért. Szinte beleroppant válla az egészbe, mégis vadul nevet a forgás közben, íme a trófea, íme amit kívánsz, hát ahogy fenyegetőzött, ahogy nagynak mutatta magát, úgy válik most az ő játékszerévé. Előredőlve egyszeriben törleszkedik hozzá mégis közel, és nem finomkodik, érezheti, ahogy ismét és hamar birtokba veszi őt. A pillanat még várat magára, a fájdalom remegésre kényszeríti, mégis, hangja kellemesen szökik ki ajkai közül, leszorított szemhéjain át még egy könnycsepp is kitolakszik, de korántsem a bánat miatt. A sós íz minden mással már több, mint amit egyelőre kibírt ép ésszel. Egyik kezével görcsösen kapaszkodik az oltár kövébe, a másikkal hátranyúlva ragadja meg a démont ott, ahol eléri, ismét kaparva, önzően, miközben felveszi a ritmusát. Zihálva szinte fel sem fogja szavait, ajkain valami ősi nyelven tódul csak ki hang, talán az ő neve, talán csak az, hogy mit akar még ezután, hát neki adta magát, mégis... Megleli a sötét tincseket és ő is markol, ahogy épp ismét nyakát marja, megfeszülve vonaglik meg kissé és odalent kissé elönti a gyönyör. Még nem az igazi, még nem a teljen, eddig oltárt fogó kezével saját mellkasán mar végig, mintha oda lefelé tartana, de megáll és azzal is csak a másikat keresi, bőrébe markol. Beleszédül, ha nem tartja, valóban meg is csúszik, egy erősebb iramnál, vagy épp csak harapásnál pedig végül kiszakad belőle a gyönyörű, apró sikoly maga is, vagy csupán annak utánzata. Talán ebbe remeg bele egyszer a föld is.
- Ha... - fogalma sincs, mit akart, ezzel szakította meg magát, saját ajkaiba harapva dönti előre a fejét tán épp nyakának bőrét kifeszegetve fogai közül. Megtámaszkodik ismét az oltárban, muszáj, mindene reszket, ha eddig belül halottnak is hitte magát, most tombol.
- Athlan... - nyögi megadóan, mintha nem csak szavai, de ő maga is az oltárra akarna simulni, vagy épp teljesen hozzá, bánja is ő, szinte nincs magánál. A keze, amely végül megleli a csuklóját, úgy szorongat, mint holmi bilincs, ajkaiból pedig több érthető dolog nem érkezik, csak elveszik a pillanatban.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 21, 2019 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
18+
- Jól beszélsz. Tisztában vagyok vele, hogy olyat is tud rólam, melyet én magam még csak nem is sejthetek. Néha úgy érzem, hogy már az első pillantásunkkor többet tudott, mint én valaha is. - sóhajtom elmerengve. Nem tagadom, Atyám sokat jár a gondolataimban, főleg ezekben az időkben, mikor még a nyomára sem vagyok képes rábukkanni. Nem érzékelem őt sehol, sem magamban, sem távol, ez pedig aggasztó.
- Amikor démonná váltam, eléggé elveszett voltam, szükségem volt az útmutatására. Viszont már kiléptem az árnyékából, de néha úgy érzem, hogy nem akar elereszteni. Hogy szüksége van arra, hogy irányítson. Nem is talán miattam, hanem maga miatt. Mikor legutóbb elváltunk, olyat tett, amit az eddigi évszázadok alatt egyszer sem... - halkabbra veszem a mély zöngést, mintha itt lehetne bárhol a falak repedésében és hallana minket. Mintha hatalmas titkot akarnék közölni, pedig aztán nem olyan nagy, mint amilyennek tűnik.
- Megcsókolt. - suttogom. - És borzalmas volt. - őszinte fintor ül ki az arcomra. Mindig kiakasztott azzal, amikor gyengédebb próbált lenni velem, hiszen sosem voltam rá éppen vevő. Hiába volt az a személy az életemben, akivel a legtöbb időt töltöttem, mégis szerettem megtartani egy bizonyos távolságot, melyet olykor szeretett átlépni. Én pedig gyűlöltem érte, mert túlságosan aprónak éreztem magam azokban a pillanatokban.
- Ohh, és mi volt az az élmény? - kérdem felsóhajtva, nem leplezve, mennyire érdekelnek a mocskos, véres kis történetei. Megfürödni kicsit a múltjában, beleélni magam a meséibe, s élvezni a sötét hangulatát minden egyes szónak. Ő nem tűnik annak a veszedelmes fenevadnak, mint egyes démonok, akikkel összehozott a sors, ám épp ezért olyan érdekes. Hiszen más. Mindenhogyan.
- Most már nem vagyok olyan naiv, mint egykor. Már nem hódolok be olyan egyszerűen egy szép arcnak vagy pár kedves szónak. Régen pontosan erre lett volna szükségem... - ejtem ki lassan a szavakat, ahogy végignézek rajta. - Mára már nőttek az igényeim. - apró kekeckedés, pedig aztán ha az igényeimről van szó, azokra a legjobb jelző az, hogy nincsenek. Amikor lehetőség lett volna arra, hogy hatással legyen rám valaki a halandó éveimben, akkor nem történt meg, mikor pedig megtörténhetett volna a démoni létemben, akkor már nem volt rá szükségem. Egyes emberek olyan naivak, hogy azt hiszik, hogy egyszerűen eltekerhetik egy magamfajta fejét, pedig aztán ha tudnák, hogy minél idősebb leszek, annál inkább nem hat meg semmi... Néha azért jó tesztelni őket, már csak azért is, hogy lássam, milyen hatással van rájuk a változó világ.
- Miért nem tünteti el egyszerűen a démonokat? Az egész Poklot és mindent, ami ott él benne? - nem igazán tőle kérdezem, hanem csak úgy eleresztem a levegőben. A választ csak egy valaki tudhatja, én meg csak sejthetem, hogy az egyensúly miatt van minden. A leviatánok léte talán túlságosan elbillenthette a mérleg nyelvét, így kellett egy csettintés, mely visszaállította a rendet. Aztán tessék, most még nagyobb a káosz.
- Tehát egy másik földrészen voltál bezárva? - ragadok ki egy apró mozzanatot. - És mit kell a szabadságotokért cserébe nyújtanotok? Gondolom, nem csupán a szép szemetekért lettetek szabadok... - nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de most még egy kicsiny morzsa is többet jelent mindennél. Iszom a szavait, mint az édes nektárt, s érzem, hogy a kíváncsiságom egyre inkább kiapadhatatlan.
- Mi fertőzte meg őket? A Sötétség? Egyáltalán hol van ilyenkor a nagy megmentő? - némi gúny szűrődik a hangomba, ahogy Istenre célozgatok. Ugyanis nekem úgy tűnik, mintha levette volna e világról az óvó kezeit, s hagyja, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan azt mi magunk alakítjuk.
- Forradalmak, háborúk, ármány és bűn. Az évszázadok múlásával érzékelhető még számomra is, hogy mennyit változott a közhangulat. Sokkal jobban izgatja az embereket a sötétség, mint egykor. Már nem félnek úgy, s ez izgalmas helyzeteket szülhet. - már amikor van hozzá hangulat és kedv. Úgy hangozhat, hogy sok időt töltöttem halandók társaságában, ám ez nem így van. Azonban abba a majdnem hétszáz évbe rengeteg minden fért bele, s bizony nekem is voltak időszakaim, mikor kellettek az új élmények, s ki kellett törnöm a saját tudatomból. Hullámoztam régen is, de hát mindenkinek szüksége van a változásokra és a tapasztalatokra, hogy tovább elmélkedhessen.
- Mindenki máshogy éli meg azt a helyet. Nem csak egy egyszerű világ más légkörrel s más tájjal. Meg kell nyílnod, be kell fogadnod és ki kell tárnod az elméd, mert ha gyenge maradsz és nem sikerül, akkor minden ott töltött pillanatod szenvedés lesz. Márpedig nem a jó értelemben vett szenvedés. Temérdek olyan szánalmas és gyenge halandó került úgy oda, hogy a lezárásig folyton ugyanazt a fájdalmát élte meg újra és újra. Ha Atyám nem döntött volna úgy, hogy a tanítványának fogad, talán valahol én is ott keringenék a többi testetlen, nyomorult lélek közt, s az én hangom is visszhangozna a tengerben. Érdekes utazás lenne, remélem a közeljövőben megejtjük. - remények arra, hogy újra megnyílik az otthonom, s arra, hogy még viszont látom őt. Hiszen régen sem volt remény, elvégre az emlékeim kitörlődésével nem volt mi után vágyakozni s kapaszkodni bele, ám most már nem adnám olyan könnyen őket, még annak a senkiházinak sem odafent.

Nem is kell elférnie a zsebemben, elég lenne, ha egy biztos helyen tudhatnám mindig, ahol bármikor elérhetem, s amit csak én magam ismerek. A vére olyan mámorító s olyan fájdalmas gyönyört okoz, amilyet még sosem éreztem. S ezt az alkalmat sem akarom az utolsónak elkönyvelni, egyszerűen muszáj még szereznem belőle, még ha az erőm teljes megszűnését is jelenthetné. Vigye csak az utolsó cseppet is!
- Ha visszaszáll majd belém minden, amit elvettél, talán higgadtabb leszek... Talán nem akarlak így birtokolni... Vagy éppen mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy újra megízlelhesselek, s akkor már túllépek az indák szorításán, ha ellenkeznél, s minden erőmmel azon leszek, hogy leláncoljalak magamnak... - nyögöm vágyakozva a szavakat, s bár némi fenyegető él ugyan a mélyükre kúszik, mégse lehet most ebben a pillanatban teljesen komolyan venni, hiszen talán nem is teljesen tudatos minden, amit mondok, csupán az ösztönök tolnak kifelé belőlem minden hirtelen jött hullámzást.
- Akkor vegyél el tőlem mindent, amit csak akarsz! Mutasd, látni akarom, és nem "egyszer"! Sokszor, mindig, mindenhogy... - kapkodom a levegőt, de már alig tudom, hogy mit beszélek. Elborítja elmém a mindent felemésztő vágyakozás, mely pusztító lávatengerként akar kitörni belőlem, hogy mindent felégessen. Hát ilyen az, ha ennyi időre leláncolom magam...
Kezeinek és lábainak szorítása újabb kapcsolókat gyújt meg bennem, melyek fellángolva szaporább nyögésekként távoznak belőlem, érezvén, hogy most már semmit sem lehet visszafordítani. Valami átszakadt, valami eltörött, s most minden emberi gyarló vágy és ösztön magáévá akarja tenni őt, kegyetlenül, birtoklóan, anélkül, hogy bármit is visszafognék vagy elfojtanék. A kéjes sóhajok megtapadnak a falakon, tovább zúgnak a magányos folyosók felé, mintha csak életet lehelnénk ebbe az ősi helybe, mely velünk együtt éled újjá a hamvaiból, hogy valami egészen új és egészen sötét születhessen. Hogy hihette egy percre is, hogy nekem elég lesz pár fekete csepp? Talán titkon épp azt akarta, hogy törjem meg egy kicsit? E kósza gondolatra még erősebb lüktetés száguld végig rajtam, amit még ő is érezhet, ott mélyen, ott bent... A nyelvem még jobban akarja, mindenét, most azonnal, így olyan mohón falom a nyakát, hogy megérzem, milyen zavarosan tombol benne a vér, mintha csak ki akarna onnan törni, hogy belém másszon. Milyen mámorító is lenne minden cseppjét a magaménak tudni! A gondolataim csak jobban hergelnek, s ahelyett, hogy belenyugodnék az együttlétünkbe és elfogadnám, hogy megadta magát, még erőszakosabban és vadabbul akarom őt. Ezért marok bele csípőjébe majd hátsójába, ám ekkor nem várt fájdalom omlik szét a nyakamnál. Érzem, ahogy minden izmom megfeszül, s most nincs olyan rúna, ami eltüntetné az érzést. Ez most nem múlik el, egyre inkább olvad szét a testemben, s olyan kéjjel tölti meg mindenem, hogy egy kiáltás szakad fel belőlem, mikor a fogai elérik a legmélyebb pontot. Az ujjaim még inkább ráfeszülnek, már majdnem tépem őt, hogy kiszakítsak belőle egy darabot, de az a látvány... Ahogy elhajol, ahogy vöröslik, ahogy egyesül rajta a feketeséggel... Hangosan felnyögve nyalok végig ajkain, erősebben tolom beljebb a csípőmet megtartva az édes mindenségben, s egy kegyetlen késztetést érezve fonom ujjaim a nyakára, hogy lehúzzam őt az oltárról. Csak egy kis táv, egy kis szünet, amíg kigyönyörködöm magam a látványban, s hagyom, hogy a fájdalom még jobban felemésszen. Az én lábaim már remegnek, nehezen megy a létezés is ebben a hatalmas kuszaságban, mégsem akadályoz meg abban, hogy így egymással szemben állva ne simuljak hozzá szorosabban. Remegő sóhajjal kúszik lejjebb a tenyerem a mellkasára, majd a hasára, mintha várnám az újabb lángot, mely még egy zsinórt begyújt, ez pedig akkor következik be, mikor megérintem odalent, s megérzem azt az őrült tombolást, mely az ő teste felett is átvette az uralmat. Apró, gonosz mosolyra húzom hát a szám, ahogy közelebb hajolok hozzá, s forrón lehelek ajkai közé. Ám nem engedem még el odalent, lassú és vontatott táncot járok rajta, mindvégig figyelve a tekintetét és a vonásait, hiszen minden apró mozzanat csak jobban felhergel. Mintha nem is önmagam lennék, és mégis... Látni akarom a csillogást és az élvezetet a tekintetében, egészen addig, míg újra megtelik az a bizonyos pohár, melybe nem fér már több csepp. Így hát ki kell borítani mindet...
Váratlanul ragadom meg a csuklóját, mintegy engedelmeskedve a késztetéseknek, s olyan hévvel fordítom meg, hogy talán még ellenkezni se lenne ideje. Miért is ellenkezne? Áttörtem, áttört, innen már nem lehet visszafordulni, már nincs olyan, hogy visszaút. Vadul tapasztom a tenyerem a hátára, letolom az oltár felé, s mellőzve a finomkodást újra megérezhet magában ott mélyen, durván és kegyetlenül. Egyre hangosabb vagyok, egyre őrültebben marok a csípőjébe és a vállába, hiszen az izmaim már úgy feszülnek, hogy képtelen vagyok a gyengéd mozdulatokra. Ezért kúszik feljebb a válláról a kezem, s a hajába kapaszkodva - vagy inkább tépve - húzom hátrébb a fejét, hogy úgy mélyesszem bele újra a fogaim, mint valami tébolyult vérivó.
- Mondd a nevem, te kígyó... - zihálom a fülébe, egyre erősebben csattanva össze hátul, mintha egyszer csak képesek lennénk majd teljesen egyesülni, eggyé olvadni. Azt mondta, hogy más nem lehet ilyen hatással rám, csak a vére... Ó, pedig ha tudná, hogy mindent meg fogok ízlelni rajta hamarosan, ha végleg az őrületbe kerget! Csak győzzem kivárni anélkül, hogy bántanám őt.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 17, 2019 11:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  innentől +18 •  •  szószám: 2406 • Credit:

 
- Azért ő a mester és nem te. Aki képes olvasni akár csak pillantással, a sorok között, könnyen azzá válik és megismeri olyan titkodat is, amit esetleg te nem is veszel észre, mert olyan apró vagy ösztönös, mint a levegővétel – hiszen néha azt sem veszi észre az, akit olvasnak, hogy megtörténik. Hogy nem is tudják elrejteni úgy, ahogy nekik az mondjuk kényelmes legyen. Nem kellemes, amikor szinte áttetszővé válva kénytelen elviselni akárki, hogy minden, amit eddig hitt, gondolt és el is rejtette, valakinek olyan természetes, mint az, hogy ismeri arca vonásait. Anyja volt ilyen, akármit is akart rejteni, előtte nem volt titok, ki volt élezve minden rezdülésre és változásra, mintha csak direkt építette volna bele ezt a láthatatlan pórázt a lényébe. Milyen kényelmes és felszabadító volt ezt is eldobni, vele együtt. Még a mai napig is tud meríteni ebből a felemelő érzésből, még ha csak kicsit is. Mintha még mindig csak tegnap lett volna.
- Ohh, így már értem. Az újdonság varázsa? Megértem. Láttál mindent és mindenfélét, és aztán itt vagyok én, meg a csomó kérdés. Bevallom, én is valahogy így lennék – így is volt, hiszen csak egy pillanatra kell keresni, mikor is. A ládában, odabent, erőszakosan, tolakodóan, de akaszkodott, kapart az angyal után, amikor az csak egy morzsát, egy cseppet elejtett. Ez más volt, mint egy vonzalom, egy vágy. Ez szomjúság volt társaságra, tudásra és a kinti világ illatára, amellyel nem tudott betelni. Való igaz, hogy megszállott és őrültnek nézett ki, mintsem annak, ami most, hogy képes nyugodtan ülni és kérdezni, vagy csak hallgatni. Ott nem. Most ez vajon meglepné? Egyszer csak megtudja, vagy nem. Mindegy is. Lényegében Athlan maga is új dolog, új megközelítés, csak ugye ő jött rendbe annyira, hogy ne legyen kínosabb, mint amit most csinál. Hiszen itt van, ez elég indok és jel arra, hogy ő is nyitott arra, amire a másik, a saját módján. Az, hogy ez meddig tart nála, vagy épp a démonnál, nem fontos, hiszen a jelenben vannak, ráérnek a jövővel később törődni, ha még lesz ugye. Minden annyira képlékeny, ő mégis, most egész bizakodó.
- Semmi gond, nem értem a viccek nagy részét – legyint egyet, ha pedig érti, vagy műveli, az másoknak furcsa. Generációs szakadék, vagy csupán egyszerűen nem is megy neki, csak próbálkozik. Nem is az a lényege, hogy humoros legyen, hanem hogy úgy lássák, ahogy ez a másik szeméből tükröződik vissza. Nem tagadja, hogy tetszik neki a dolog, szívesen fürdik benne, a figyelem nem csak átfut, hanem meg is marad és aztán minden apró gesztus mellé. Már nem feszülten ül, nem menekülni, nem tépked magáról indákat és a démon is felhagyott vele, hogy leláncolja, más módszerrel teszi, de mindenképp kellemesebbel. Tény, kellett az előzmény, viszont már elhanyagolható, hiszen az érdekes és egyedi gondolkodást mindig díjazta, mindig lekötötte. A kérdésére azonban egy kicsit hallgat még, mintha lemerülne a gondolattengerbe, hogy megkeressen minden apróságot erről, vagy csak kitérőt keres? Mi értelme, hisz az a múlt.
- Valami olyasmi – kezd bele végül, még mindig kicsit elkalandozva. Tényleg úgy volt, vagy csak ő élte meg így? Már nem tudna rá teljesen normális indokot mondani, olyan régen történt, bár, kissé még ma is tart, de már kibírhatóbb. - Nem annyira mélyről, de hátrábbról. Hisz mondtam, nekem is úgymond volt mesterem, aki visszatartott. Amikor elmaradt, megszűnt, muszáj volt a magam lábán elérnem előrébb – von vállat, a lényeg az, hogy valamelyest jobban sikerült, mint azt remélni tudta akkor. Az átható pillantásra csak kíváncsi tekintetével válaszol, mintha azt kérdezné, mit keres rajta, mit nem, azonban nem szólal fel, hátha csak így érzi most jónak. Tovább nem fűzi a dolgot, felesleges lefesteni az egész képet, a lényeg az volt, ami. Most aztán nincs mester, lépcsőfokok sem annyira, egyenlően kezdtek, de jó kérdés, ki meddig viszi. Apró, sunyi mosoly jelenik meg ajkain végül.
- A legtöbb talán szükségszerű, volt amit azért tettem, hogy betolakodva bomlasszam a rendet. Vagy mert arra volt szükség – hiszen nem volt tétlen, ha nem is változtatott a világon úgy, mint a többiek, azért ő is dolgozott a háttérben, bizalomban vagy épp félelemben fürödve. Mikor és hogy jött ki. Hiszen az emberek mindig csatároztak egymással, akár csak szavakkal, csendes csapásokkal, ő pedig kedvelte az ilyesmiket, amikor épp nem jót, vagy mást osztogatott. - Egy volt viszont, amit nagyon is, a mai napig minden pillanatára emlékszem. Olyan mámor, mint amit talán te láttál, amikor a faludnak vége volt. Amit nem tudsz megismételni, akárhányszor teszed meg újra – figyeli, ahogy közelebb lép, miközben áradozik. Láthatja, most tekintete csillog, most ő tényleg szörny, aki arról áradozik, milyen volt pusztítani és... hisz nem is tudja mit tett annak a végén. Talán elmondja, talán nem. Attól függ, mennyire kapja fel a dolgot. Ahogy álla emelkedik, úgy nevet kissé, egy aprót.
- Tisztesség és bűntudat. Őszintén? A legtöbbször nincs – és mégis. Mikor hogy jön ki a lépése, de a találkozó előtt angyal után nem érzett bűntudatot, a démon után sem, talán ez a ládában elveszett vagy sosem volt, viszont van olyan pontja, egy apró, aminek van ilyen hangja, csak nem figyel rá. Ajkai enyhén nyílnak meg, ahogy ujjai bőréhez érnek, bizsergetően kellemes érzetet hagyva maga után, de nem történik semmi, ahogy jött, úgy illan el. Mosolyra görbül hát, de arra, aki ezt a helyzetet nagyon élvezi, amit kihall a sóhajtásból. Mintha elkapta volna és magánál tartaná.
- Miért, most nem sikerülne? Vesztettem volna bájaimból? - mintha lennének, de hát kinek mi az ideálja. Sokszor épp az, amit neki teremtettek, a se nem lágy, se nem kemény vonások, a fiatalnak tűnő arc kerete és ahogy, amit rá tud festeni. Most még kicsit ugyan döcögős, nehezebben megy, hogy újra olyan könnyedén alakítsa mimikáit, hogy ráharapjon bárki vagy elhihesse akár, de megtanulta elég rendesen és ügyesen alkalmazni. Nincs mit ezen szégyellni, ez volt a cél, könnyebben fogadták el, hogy nem érzelemmentes és élettelen tekintettel bámult, hanem azzal, amivel azonosulni lehetett. Ezt tanulta anyjától, tanulta másoktól, főképp emberektől.
- Igen, ők voltak egykor a szentek és a tisztaság képei. Manapság lassan előbb éltetik a Poklot és Lucifert, mert ő akármit is tett, nem ölte le a világ nagy részét. Ez már csak ilyen, egy-két rebellis bemocskolta az egészet. Nem is baj, kellett nekik pofon, réges-rég is pöffeszkedő alakok voltak – nem sokat látott, hisz nem soknak érintette a lábát talaj, de akit talán csak messzebbről, épp elég volt. Más világ, most pedig a gondok okozói. Nem hagyott ki nagyon semmit sem, erről biztosíthatja.
- Ennyi – bólint. Ugye? Jogos kérdés. Csak ennyi. Sóhajt egyet, egyetértve, bólintva. Ha ők itt lettek volna, teljes erővel, mindannyian, ez nem történik meg. Ez sosem létezne, ami most. Talán nem lenne békés, azonban sokan élnének most is. De hát...
- Látod. Mégis, a mi kis dolgaink eretnekség volt a szemében és most lehet a romokat nézegetni. Marhára megérte – csend ki az apró düh a hangjából, de nem felé, hanem inkább a bezárás elkövetője felé. Aztán kulcsmondat hangzik el, amit illene kikerülni. Hiszen állást foglalni ilyen időkben, nehezebb. Így aztán minden nyugalommal vágja rá, ami elsőnek kijön ajkain.
- Nem tudom. Őszinte leszek. Amint megéreztem, hogy kint vagyok, olyan messzire kerültem onnan, hogy azóta sem néztem vissza, kerülöm még a földrészt is. Nem is érdekel, csak az hogy kint vagyok, végre – hisz az egészet nézve is tényleg ez a fontos számára, még ha a nőt is figyelembe veszi. Nem, nem is akar törődni ezzel. Nem is fog. Ez az ő ideje.
- Egyesek untatnának, mások meg... mint a veszett kutya, úgy írnám le. Nem gondolkodik, nem vár, csak támad és támad. De nem azért, mert jó neki, hanem mert fertőzött. Egyet megöltem és csak úgy dőlt belőle, mint valami fertő. Ez vette el az elméjét – gondol vissza, ahogy a sötét erő szinte a vérével együtt távozott és mintha az utolsó pillanatokban tisztult volna ki, fogta fel, mi is történt vele, abban a nagyon aprónyi pillanat elkapott. Többet nem is talált azóta, vagy csak véletlen nem keresztezte az útját egy sem, nem is bánja. Az az erő erősebbé is teszi őket, szívós dögökké.
- Miféle jókra célzol? Tudom, hogy kimaradtam, de hát... majd pótlom amit tudok – vagy nem és teremt új lehetőségeket. Nyitott minden, ameddig nem szólnak bele.
- Legalább látnám, hogy a némber honnan jött és megérteném végre, miért volt olyan. Ha úgy adódik, szívesen veszem a kíséretet lefelé – miért ne? Elvégre valamelyest kötődik oda, anyai ágon, csak nem lenne akkor szentségtörés, mint mondjuk a Mennybe sétálni és körbenézni. Arra annyira nem is vágyik, ténylegesen a lenti helyre sem, azonban nem kell semmit sem kizárni, az élete hosszú és ideje is akad majd rá. Ha minden rendeződik, talán tényleg pótolni kezd, addig viszont felkészül és erősödik.
- Nincs, nincs. Félelmetes, egészen beleborzongok a gondolatba, hogy mi fordult még így ki magából – borzong meg, de most csak a látvány kedvéért. Kifordult világ, más nézetek, mi lepi még meg vajon? Az emberek találékonysága vagy épp csak múltjuk egy titka. Apró kóstolgatást művel csupán, mégis ez is más. De ez rendben van, nem először éri vér ajkait, mégis, ha valaki nézi közben, úgy néz ki, más távlatokba repíti. Utolsó maradékát tünteti el ujjairól, csak bólogat az unalomra. Hisz ma nem fenyeget...


Felkacag. Jóleső, élettel teli és mégsem az, ami bánt. Hanem ami tényleg szórakoztat és ami jó mutat bárki ajkán. Ami ritka. Régen és ritkán csinálja, meglepi, hogy képes rá. Mégis, ez most nem tudott mást előhozni belőle, ahogy kiejti, ahogy az arca rándul akár a gondolatra is. Ahogy önző és birtokló, hiszen hiába gyenge, démon.
- Ez aranyos. Csak nehéz kivitelezni. Nem férek el a zsebedben, mint a patkányod – nem lehetnek mindig egy helyen. Muszáj folytatnia amibe belekezdett, ami az útja, és oda egyelőre csak ő maga fér bele. Meg hát, ez csak az utóhatása. Nem végleges.
- Holnapra kitisztul a fejed és már nem is marad ez így megy. Meg fog lepni, hogy ilyet mondtál – vagy hát, ő így gondolja. Fogalma sincs, mi marad ezekből az érzésekből számára. Nem is sejti. Majd kiderül, ha egyszer még összefutnak, ha akarja még látni a démon. Most fanatikusnak tűnik, kissé ijesztően és közben mégis, hízelgő. Ki kéne kapcsolnia, hogy arra figyel, amire, de képtelen. Fürdőzik.
- Nem tudom. Csak azt nem kellett volna. Nem tudom mit engedett még... én voltam a hülye. Ajh – sóhajt egyet, belesajdul a halántéka. Miért van ez? Nem érti. Tűnjön már el ez a rossz, a jót akarja. Csakis. - Mohó voltál, mohó. Egyszer majd mutatok olyasmit, ami nem ehhez és nem is hozzád tartozik, de gyönyörű, és látni érdemes. De most nem vagyok képes rá... - tudja, hogy megint csak kavarc lenne, hogy látná azt a rosszat és azt, ami a ládában uralta, amire nem büszke. A megtört, az eltiport önmagát. Nem, azt el kell ásnia, mielőtt bármi ilyet tesz majd, ha valóban betartja az ígéretét ugyebár.
- Azért van a szemed – élcelődik vele, de csak leplezve, hogy mire utalhat. Megtörtént, elmúlt és megkapta, amit kívánt, kicsit más áron, de meg. Hiszen tiszta haszon volt, nemde? Nincs tovább mit húzni, sóhajtva zárja le hát. Most már máshol kezd járni, olyan terepen ami puha. Ami...
- Ám legyen. Segíts – szinte mintha csak erre volt szükség, kulcsszóra és engedélyre. Pedig látja, érzi, hogy nem kért és nem is érdekelte, hogy van-e vagy sem.
Igazából, ő maga se érti, minek húzta már, hiszen akarja.
Körmei bele-belekapnak bőrébe, de nem hasítanak fel semmit, csak kapaszkodnak és akaratos mivoltát mutatják meg. Csókoktól megrészegülve vedlik át észrevétlen valaki mássá, mégis önmagává, amit már rég érzett. Elengedi magát, érezhetően minden görcsös tartása elszáll, csak az és akkor feszül meg, amely éppen jót érez. Hisz minek, már minek tiltakozni, amikor minden más. Már nem gondolkodik ő sem, csak azt teszi, ami épp testétől kitelik, hiszen mintha nem is irányítana semmit, csak ledöntötte a gátat és a hosszú évek porát, hogy újra elővegye, milyen is egymás karjaiban elveszni. Simul, dörgölőzik, szorít és csíp. Aztán ellöki és majd megveszik, látja tekintetében, hogy képes lenne ugrani azonnal. De ő tesz ellene, lefoglalja mással, egyelőre látvánnyal. Pedig bőre ég, kívánja vissza  közelséget, mintha ebben a pár pillanatban fázna és nyúzott lenne. Ujjait érzi meg bokára körül, lábujji pedig mókás táncot járnak mellkasán, míg elvégzi az utolsó simításokat. Ajkát beharapva követi a rongy útját, majd tekintetét vezeti fel a látványon, a rúnákon, a mindenen. Éhes sóhaj, édes sóhaj, lábát pedig elveszi, hogy ne csak bámészkodjon.
Nem szól már semmit sem, nincs értelme. Ujjait a sötét tincsek közé fúrva markol rá, vagy épp tarkójára cirógat, vagy épp karmol, mikor hogy jön ki. És oda. És szinte felrobban. Megfeszül, ahogy végleg lábai közé ékeli magát, combjaival szorosan fogja át, szorítja és sóhajok tömkelege szakad ki belőle. Agya kiürül, vagy épp túl kusza és mindenen pörög. Az oltár hűvössége is eltűnik, már semmi sem hűti, csak ég, lángol, vágyakozik a gyújtásra. Érintése mámorító, csókját úgy falja, mint a mannát, mintha sosem kapott volna már. Másik keze arcán, majd vállain pihen, tincseit még mindig nem engedi el, csak néha csusszan le hátára. Ujjairól sikeresen jut vissza saját vére, ahogy odaér, úgy kap rá és tisztítja meg, arcát figyelve apró vigyorral engedi el és ajkait foglalja le inkább.
És elrántva fejét, tiszta és mélyről jövő nyögéssel rezdül meg mindene, ahogy megérinti. Fejét hátrafeszítve nyög fel hangosan újra és újra, mintha csak a termet akarná betölteni hangjával. Mellkasa hullámzik, egyik lábát feljebb húzva engedi még közelebb és közelebb. Érezni akarja. Érzi így is, de... Visszahúzza hát fejét, ajkát kapja el, majd nyakát borítja be vele, nem bír betelni, érezhető rezdülések ölében már épp eléggé megbolondítják. Épp a vállgödrébe csókol, amikor a démon dönt. Fogai mélyen vájódnak bele bőrébe. Egyszerre fájdalom és más, ahogy a bőrt felszakítva most ő ér vért. Ujjaival görcsösen kapaszkodik, körmei is mélyre fúródni, ajkait elönti a vér, de ez akaratlan sikerült, mégis bele-belenyög, elengedve vöröslő ajkaival sóhajtozva veszi fel a ritmust még mélyebben és mélyebben. Hátrafeszül ismét a feje, mélyeket nyel és talán nevét sóhajtozza a másiknak, mintha kérlelné, hogy sose hagyja abba. Észre sem vehető, ő már mindenhol lángol, ereje talán most csapkod és mivel rég nem érzett dolgok törnek ki belőle – a hangoskodáson és a kéj énekén kívül, miközben vadul ringatózva – úgy érheti őket őket a hűs szellő amelyet talán ő vezetett ide, hogy lehűtse őket, vagy az odakint felkorbácsolt hullámok, amelyek el sem érnek hozzá, majd újra és újra a másikra vágyakozik minden gondolata. Hogy ép, vérmentes vállára csókol, ahogy kapaszkodva remeg meg egy-egy hullámmal, aztán ahogy addig ügyeskedik míg nyakától elkergetve ajkait támadja vad csókokkal.
Mert most egyek.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 15, 2019 4:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
18+
- Ennyi év eltelt már azóta, mióta a tanítványának fogadott, mégsem tudtam kiismerni egyáltalán. Ő viszont néha úgy érzem, hogy önmagamnál is jobban ismer. - átfúj rajtam egy gondterhelt hümmögés, ahogy egy pillanatra eszembe jut Atyám, s a furcsa tanítási módszerei. Nem kellemes belegondolni, hogy a legutóbbi alkalomkor, mikor próbáltam vele kapcsolatba lépni, szörnyű kudarccal végződött a dolog.
- Te más vagy. Azon ritka kevesek egyike, akire én akarok ráakaszkodni. Egy ideig, legalábbis. - enyhén elhúzom a szám egy sejtelmes mosolyra, ahogy újra csak átfut az agyamon a helyzet különös komikuma, hogy néha milyen jótékony hatása van az erőszaknak. Úgy beszélünk, mint rég nem látott ismerősök, akinek úgy isszuk a szavait, mintha mézédes bor lenne. Mintha ő nem egy levitán, én pedig nem egy démon lennék. Akaratlanul is végignézek rajta többször, persze nem úgy, mintha épp a fantáziámban felfaltam volna, egyszerű pillantások ezek, mégis sokatmondóak.
- Nekem pedig nem túl jó a humorérzékem, van mit még csiszolni rajta. - nem emlékszek, mikor mosolyogtam utoljára, hiszen nem hiányzott a mimika, nem volt kinek mutatni a bennem zúgó gondolatokat. Athant azonban már sokszor jutalmaztam vele, pedig aztán nem éppen hétköznapi módon sodródtunk össze mi ketten. Néha ilyen is kell, persze nem kell túlzásokba esni, de nem lehet egy életet leélni a saját fejünkben, még ha az a világ sokkal nagyobb is, mint a kinti, mely most pont megragadott és belém húzott egy erős fonalat, melynek a másik vége ott van ennél a kígyónál.
- Tán elnyomva voltál régen? Messzebbről kellett felküzdened magad, mint a többieknek? - biccentem oldalra kíváncsian a fejem. Tudom jól, hogy mit sem számít egy porhüvely, egy húsvér test, de jelenleg muszáj egyre csak őt bámulnom, hiszen csodálattal tölt el, hogy a sugallatom tárgyra ennyire más, mégis ennyire hasonló. Ártatlan de aljas, lágy de kemény. Temérdek mindent érzek benne összpontosulni, de hát ez az átka annak, ha valaki kíváncsi. Túl sokat láthat, túl sokat hallhat.
- És csak szükségszerű volt, vagy... élvezted is, ha öltél? - szenvedélyes érdeklődés csillan vissza a tekintetemből, ahogy végigsimítok az arcomat érintő kezén. Kénytelen vagyok lépni egyet felé, túl messzinek hat a távolság.
- Vagy talán szorult beléd némi tisztesség és bűntudat? - kissé aljas mosollyal nyúlok az álla alá, s emelem meg enyhén hümmögve. - Talán régen még engem is meg tudtál volna vezetni ezzel az arccal... - mondom ezt úgy, mintha nem léptem volna rá akaratlanul is erre az útra. Egy ujjam feljebb kúszik, s ajkai alatt simítok végig egy halk sóhajjal, ám elhúzom a kezem hamar, mielőtt még tényleg úgy viselkednék, mint egy egyszerű, sóvárgó démon. Ugyanis nem vagyok az. Még ha a tekintetem teljesen mást sugall, akkor sem. Amit akarok, azt megszerzem, anélkül, hogy epekednék utána. Amit meg nem tudok, azzal onnantól nem foglalkozok. Végtelenül egyszerű vagyok, ám az ilyen alakok, mint ez a kígyó, teljesen felborítják az elveimet. Nehéz ép ésszel és higgadtan gondolkodni úgy, hogy érzek valami különöset közben, mely a lelkem mélyén kicsiny szikrának indult, ám szép lassan a percek múlásával feléget mindent.
- Én csak könyvekből ismerem a szárnyasokat, viszont a lapok nem úgy írják le őket, mint akik bajt hoznának e világra, elvégre Isten szolgái, az ő gyermekei. - nem érzem magamban, hogy utána kellene járnom önerőből a dolgoknak, de azért meglep, hogy mennyi mindenről lemaradtam ott a Pokolban. Annyi évszázadon át nem történt semmi, az utóbbi évtizedek pedig gyökerestül megváltoztattak mindent. Ha itt is jártam, akkor is elkerültem a nyüzsgőbb városokat, mindig az elszigetelt, távol eső helyeket kerestem, ahova alig ért el a változás szele. Ám így, hogy se le, se fel, elkerülhetetlen, hogy befogadjam az új világot.
- Ennyi volt a bűnötök? - kérdem meglepetten. - Értelme nem sok volt bezárni titeket, hiszen ez a hely csak még mocskosabb lett az évek alatt. Hmm... - gondolkodok el egy pillanatra, s végigsimítok az államon. - Talán a Sötétség szabadított ki a börtönödből? - ha igen, miért? Tán hatalmasabb lenne annál is Athan, mint amit el tudok képzelni róla? Borzongató és egyben felemelő a tudatlanság.
- Tehát megvadultak az angyalok? Érdekes. Borzasztóan unalmasnak festették le őket az írások, kíváncsi lennék, mennyire cáfolják meg az elképzeléseim. - nem mintha minden vágyam az lenne, hogy összeakadjak egy szárnyassal, csupán felgyulladt a kíváncsiság szikrája, aztán meglátjuk, hogy az kialszik, vagy tovább terjednek-e bennem a lángok. Egyelőre ha fel is bukkan valami, az jelenleg nagyon a háttérbe szorul. Nehéz koncentrálni bármire ennek a kígyónak a társaságában, ami nem hozzá köthető.
- Tudom, hogy nem lehet örökké fejben élni. Talán így, hogy kivontam magam, lemaradtam a jókról is, de legalább nem ért csalódás. Megmaradtam az édes és biztos homályban, egészen idáig. Te viszont kimaradtál pár jóból... - mosolyodok el sejtelmesen. - Bár nem vagyunk egyformák, s a jelen körülmények között lehetetlenség lenne, de egyszer látnod kellene a Poklot. Ahol én éltem, az gyönyörű hely volt. - sóhajtok ábrándosan. - Tele szenvedéssel és kínnal, tűzzel és halállal. Ha megtanul valaki ezekből táplálkozni s erőt meríteni, felemelő tud lenni. - hiszen valamibe mégiscsak kell kapaszkodni. Hiába hangoztatják a démonok, hogy nekik semmi és senki nem számít, hiszen mindenkinek van olyan dolog az életében, ami megmelengeti a rothadó szívét, s mely tovább élteti a borús időszakokban is. Csupán annyira különbözünk, hogy képtelenség lenne behatárolni, ki mit tud magába fogadni. Az én szívemhez közel állt az otthon nyugalma, most azonban ezt elvették tőlem. Az én drága, egyetlen patkányom még, aki fontos számomra jelenleg, s akiért bármit megtennék. Micsoda véletlen, hogy ő is kötődik a halandó létemhez, hiszen ő volt a megváltásom eszköze, aki elhozta a pusztulást a falumra. Örök hálával és hűséggel tartozom neki, ez nem is kérdés. Jó társaság volt mindig a magányban, hiszen nem beszélt feleslegesen, nem volt láb alatt, s nem kellett törődnöm az érzéseivel vagy a gondjaival. Egyszerűen csak léteztünk mindig egymás mellett, barátokként és társakként. Ohh, csak szerintem hangzik így végiggondolva ez ennyire borzalmasan?
- Látod, az angyalok megvadultak, a démonok pedig kedvesek és békések. Valami tényleg nincs rendben... - mosolyodok el, de azért megjegyzem magamnak, hogy ismeri, hogyan kell egy démoncsapdát összehozni. Ugyanakkor nem tartok tőle, hogy alkalmazná, s bár könnyen lehetnek hátsó szándékai, mint hogy megpuhít s akkor szúr, amikor épp nem számítok rá, ám erre jelenleg kevés esélyt látok. Vagy csak már jól megvezetett, ki tudja?
- Az unalom szörnyű tud lenni... - sóhajtom némi kéjjel a hangomban, mikor eltűnik ajkain az utolsó vöröslő csík is a bőrömről. Hát így hogy koncentrájak bármire?

- Senkinek! Soha! - a vére annyira megbolondít, hogy dühös leszek még csak a gondolattól is, hogy távol lesz tőlem egyszer. Ezt az érzést sosem engedném el, annyira tökéletes, annyira összhangban van a fájdalom a gyönyörrel, mintha most érném csak el azokat a magaslatokat, amik után csak epedeztem eddig. Nem érdekel, ha bűbáj az egész, csak egyedül az, hogy ő okozta ezt, s más eddig nem volt erre képest. Nem mehet el. Nem hagyhatom.
- Talán túl kíváncsi voltam, de az elméd olyan... Színes, de mégis sötét. Mintha egy hatalmas kincses barlangba léptem volna, ahol megkísértett és elvakított a csillogás, s azt karoltam fel, amit csak tudtam. - súgom vissza halkan, mély szenvedéllyel a hangomban. Olyan volt ez a mesés barlang, amiből az utolsó aranytallért is el akarom rabolni, hogy az enyém legyen. Mindent, most azonnal.
- Sok mindent látok... - főleg azt, hogy mennyire megviseli, hogy ott jártam benne. Nem vagyok vak. Az eddigi tapasztalataim alapján a legtöbbeknek könnyebb volt utána, amolyan megkönnyebbülést éreztek, hogy nem kell tovább egyedül osztozniuk a fájó emlékeken. Nem, nem hoztam megváltást senkinek, egyszerűen csak kíváncsi voltam, kielégítettem, s továbbálltam. Ám elég volt nekik csak megosztani velem szavak és érzések nélkül, s könnyebb lett a lelkük. Athan azonban teljesen más. Összehasonlíthatatlan az élmény. Sokkal mélyebb, mint bárkinél ezelőtt, s szívesen mennék még mélyebbre és mélyebbre, amíg...
- Majd én segítek kikapcsolni, ha már beengedtél. Talán démoni erő nélkül is menni fog. - célok és vágyak, aztán már csak vágyak és ösztönök. Törni előre, elvenni mindent, s csillapítani a gyötrő akaratot, mely nem hagy nyugodni. Ez kell most. Semmi más.
A csókjai már olyan magaslatokba repítenek, hogy onnan képtelenség lenne visszatérni. Erő híján megérzem, mennyire lázad a testem attól a sok elvonástól, amivel az utóbbi időkben gyötörtem. Pontosan ezért... Ha hagytam volna szárnyalni a vágyakat, elterelte volna a figyelmem a fontosabb dolgokról. Aztán mire észbe kaptam, úgy repültek el felettem az évtizedek, hogy az effajta kikapcsolás a homályba veszett. Nem véletlen, hogy ennyire akarok mindent, hiszen nem csak a testem, de az elmém is egyre jobban a karjai közé taszít. Vagy épp a lábai közé. Ő pedig csak játszana, én meg türelmetlenül morranok fel, mikor ellök magától. Könnyű neki, hiszen az izmaimat a halandók ereje élteti csupán, így lényegében olyan vagyok mellette, mint egy porszem. S mégsem... A mellkasom egyre vadabbul emelkedik és süllyed, mintha egy felbőszült bika éledezne ott bent, aki csak arra vágyik, hogy végre tombolhasson. Ám az a mosoly... Az az aljas és alattomos, ami az én ajkaimat is kéjes vigyorra húzza. Figyelem őt, ahogy megválik a rongytól, s érzem, ahogy a lábaim megremegnek, mintha előresietnének a jövőbe, s már ott akarnának lenni közel. Egészen közel... Nem véletlen hát, hogy azonnal ugrok, mikor visszasiklik az oltárra, de nem, még távol tart, én meg hiába tolom magam előre, a lába nekifeszül a mellkasomnak. Ráfogok hát a bokájára, s erősen megszorítom, ám képtelen vagyok ellökni.
- Nekem sem tetszik valami... - sziszegem türelmetlen vigyorral, s ekkor érzem meg, ahogy a kioldhatatlan csomó lazul, a kötél lehull, s azt követi a sötét köpeny. Mindenhol rúnák, még derék alatt is, melyek most mit sem érnek. Az ő tisztasága azonban pontosan olyan, mint amit oly' szívesen bemocskolnék... Mindennel. Mindenemmel.
Aztán végre szabad az út, s olyan vadul siklok a lábai közé, mint valami mérges kígyó. Már nem választ el semmi fölösleges, ócska szövet, így érezhetünk mindent, egymást, s hogy a sok évnyi magány bizony tényleg hatalmas úr, még ha ezt önmagunknak nem is vallanánk be. Mohón tapadok ajkaira, miközben szorosan húzom magamhoz, s hozzásimulva odalent akaratlanul egy nyögéssel kísért sóhaj szakad fel belőlem. Balom lassan siklik felfelé a csípőjéről a mellkasán át, hogy aztán ráfonódjon a nyakára. Megszorítom, bár nem úgy, hogy az utolsó cseppjét is visszatoljam a lélegzetének, csak úgy... élvezetből, mert miért ne? Másik kezem is követi az előzőt, s mikor enyhén elhajolok tőle, az egyik vérrel díszített ujjbegyem lassan odasiklik ajkaihoz. Buja sóhajjal simítok végig az alsón párszor, aztán kicsit beljebb tolom két ujjam úgy, hogy még a nyelvem is ott táncol körülöttük. Ez az apró időhúzás persze jobban rákapcsol a dolgokra, így mintha a testem kifejezné a türelmetlenségét, úgy zúg végig rajtam egy vad lüktetés, mely kényszerít belülről, hogy tegyem meg végre, ne húzzam az időt, élvezzem, élvezzen... Enyhül hát a szorításom, majd el is tűnik, mikor ráfogok egyikkel combjára, másikkal pedig ott lent ragadom meg. Ajkaim közben nem távolodnak el, csupán aljas félmosoly telepedik rám, ahogy újra és újra mozdulnak rajta az ujjaim, érezve, hogy rajta is épp olyan lüktetések száguldanak végig, akárcsak rajtam. Ám rossz már kint, túl távoli, akár egy szakadék is lehetne köztünk. Átsiklik hát a tenyerem saját magamra, s miután eltolom kicsit a lábát, lágynak tűnő mozdulatokkal cirógatok végig rajta. A bőröm még sötét és csúszós a vérétől, s egészen megbolondít, ahogy mindenhova kerül belőle. Vadul tolom hát előrébb a csípőm, nem tudok többet várni, minden egyes másodperc egyre gyötrőbb. Ugyan lassan haladok beljebb pár pillanatig, mintha csak ismerkednék az érzéssel, ám túl hamar hull le az a bizonyos vörös köd, mely alatt már semmi sem számít, ahol még a fájdalom is izgató. Így egy erőteljesebb lökéssel és nyögéssel indul meg a vad tánc, az ördögi keringő, s úgy kezdem el falni a nyakát s lihegni a mélyére a mámorító vérpettyek közé, mintha egy elszabadult, vérivó szörnyeteg lennék, aki végre megtalálta a tökéletes áldozatát. Akit birtokolni akar épp, minden áron.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 11, 2019 7:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  innentől +18 •  •  szószám: 2102 • Credit:

 
- Ó, a hátsó szándék szinte borítékolható, én is így látom. Bizonyára ez is... nevelő célzat, vagy mi a fene. Engem egész jól viselsz eddig, sokáig meg úgy sem zavarom a lelkivilágod, elvégre külön utakon élünk. De a mestered nyilván ezt akarja eltörni benned, hogy bizony bírd azt is, akár a fájdalmat, vagy bármi mást. Vagy csak egy jó vicc. Nem értek én ehhez, elszoktam a parancsoktól – el bizony, pedig most akad neki is és jó, ha azok felett nem huny szemet, mert könnyen lehet, hogy nagyon hosszú és végtelen pislantás lesz. Persze, ez olyan dolog, amit már végképp nem hoz fel, az már elég rosszul adná ki magát, jelenleg pártatlanként tartja számon magát, még ha billog mást is mutat fekete lelkében. Ez más, itt minden más, nem mestere, de neki köszönhető, hogy újra szabad. Egyik fele bizonyára nagyon hálána, a másik viszont nem kíván semmiféle közreműködést. Leköti magát hát, lesz ami lesz és jut ameddig jut. Hamar visszaejti a porba a témát magában. Egy hasonló mesterrel csak szórakozna, nem lenne tétje, mégis kicsit irigyli, hogy neki csak emiatt fájhat a feje. Aprót sóhajt, nem kesereg azonban, arra majd a csendes évelődés való, a hogyan tovább kérdése. Zavaros, mint a tenger, de mert főképp azért, mert nincs egyedül és igencsak fura a szituáció, továbbra is. Ahogy kezdődött és ki tudja hogyan ér véget. Kezdi kicsit mégis élvezni, legalább ki tud kapcsolni.
- Hmm... talán ezt a valamit tudja a mestered és azért kaptad pont őt. Akkor tartsd nyitva a szemed és meglátod te magad is – nem tud jobbat mondani, ha simlik, aljas, akkor ki fog törni előbb-utóbb, főleg, ha tanítja. Akkor akadnak hibák, botlások és ha valóban kölyök és tapasztalatlan, hibázni fog. Talán lesz annyi esze, hogy eltapossa és el is felejti, de ha magának tesz kárt, az már más. Nem foglalkozhat ezzel is, ám meghallgatja és hallgatta, mint valami jó lelki szemetes. Miket nem tud. Mennyi minden kopott el, ami régen teljesen általános volt. Mennyi bajt és gondot hallott, vagy csak odaült és ő volt a fül, akinek bármit lehetett, főképp emberek ugyan, nem számít. A ládában bezárta a füleit, nem volt hajlandó senkit se hallgatni és figyelni, idekint eleinte mindenki idegesítette, türelme kevés volt. De csak mert azt hitte, valami közbejön, vége szakad. Most már kellemesebb, magának is, viszont talán olyan tengernyi sosem lesz. Sosem lesz teljesen ugyanolyan, ezzel nagyon is tisztában van. Ahogy megszólal, csak mosoly kúszik ajkaira. Ó ha tudná, mennyire sikerült ez annak idején, hogy mindig a sor végére volt rakva és gondolva, hogy ez miket okozott. Hogy még nem is volt kellemes, ha nem is mutatta. Megszokta azonban, használta, előnnyé tette, viszont mindig ott lesz, örök bélyegként. Az utolsó. A legkisebb. És ezt testvérei sosem feledik.
- Meglehet. Mondhatjuk, hogy nehéz gyerekkorom volt, de leküzdöttem. Nem azért gondolom így azonban, mert magamra nyomom ezt. Egyszerűen nincs rá szükségem, ha kell is, nem a legnagyobb tételben gondolkodom. Ne érts félre, mert a legjobb kell a kevésből is, de világuralom? Áhh, nem én. Megnyugodhatsz, elég árulót küldtem annak idején le én is – gondol vissza picit, a véresebb, komolyabb pillanatokra, a megsemmisülő alakokra, akik útban voltak, vagy egyszerűen kellett neki a hely, hogy épp oda olvadjon be. Egy szerető, egy kiváló őr, egy tanácsos, mikor mi, mikor mit kellett vagy akart fertőzni. Nem unatkozott, sosem tette, mindig valamit keresett és talált. Ténykedett. Aljas volt, ahogy egyszer Seth fogalmazta meg, és észre sem vették, hogy amint anyuci elengedte a kezét, mi nyílt ki. Mégis, szelídebbnek tűnik és valóban, nem a vérfürdő az elsődleges, éltető cél. A tudás, a szabadság vették át a helyüket és még van hely újakat felfedezni. Majd meglátja, ha összefutnak még, pillantása ezt sugallja, ez repíti vissza a kellemes emlékekbe, amikor így tekintettek rá, ha valami olyat művelt. Sőt. Ujjbegyével cirógatva végig arcának keretét, élét, továbbra is jól szórakozottan mosolyog. Igen. Ez egy kicsi szelet a jóból, határozottan. A kérdés már nem, a mosoly eltűnik, fejét megcsóválja.
- Ahhoz képest, amit az angyalok tettek a világgal manapság, az semmi volt, áldás – nem tudja, meddig mehet el, de annyit őrizgeti és titkolja magát, hogy jól esik megnyílni, kicsit őszintének lenni, mint a múltkor is. Teher a bujdosás, sosem tette, csak ha volt szándéka. Most mi is? Szinte semmi. Mindenki idelent van, azzal meg, hogy ennyit elmond... fogalma sincs. - Mágiát adtam az embereknek, vagyis adtunk. Teremtettünk, uralkodni készültünk – von végül vállat. Sokasodni, ellepni a földet. Elvenni és mégis, élet lett volna utána csak. - Az enyém ugyan az, mindenki ezért kapott. Ugyanúgy voltak emberek, akiket tanítottam – emlékszik a pillanatra, a mindent eldöntő napra. Békés volt, épp egy falu közelében járt, egy kosár gyógynövényt kapott épp ajándékba, nagy gonddal szedve. Mosolygott, aztán pedig mintha minden zsigerét ki akarták volna tépni. Ennyi volt. Mire feléledt, már ott volt. Olyan gyorsan történt, mint egy pislogás.
- Azoknak jó, akik be voltak zárva odalent. De passzolom, ezt nem fejtettem meg – nem is gondolkodott benne, megmondva az őszintét. Valakinek kellett a nő, a nőnek meg ők, a lánc szépen szövi magát, nekik kellenek szövetségesek, nekik kell a nő.
- Is. Vagy épp akit találnak. A Sötétség ereje némelyiket megőrjítette és aztán mint valami vadállat, mennek a világba. Találkoztam is egyel, ha a zárt pokol kellemetlen, ez a legrosszabb, amit kívánhatsz – fintorog egy sort, szinte érzi, mennyire kellemetlen az. - Nem hagytál ki semmit sem velük, túl merevek amúgy, akad érdekesebb persze, de az átlag. Na nem mintha sokat láttam volna magam is – a múltban előfordult ugyan, ahogy a közelmúltban is, mindegyik más élmény. - Evilági. Sosem jártam sem lent, sem fent, csak a Földön. De te is tudod, hogy örökké nem lehet fejben élni. Tudom milyen – a ládában csak az volt neki. Csak amit magam teremtett, majd kihalt az is, ahogy az idő megrágta. Persze, neki más, nincs börtönben, neki ez saját választása volt, nem pedig kapta.
- Ahh, micsoda kilátások. A legutóbb akivel beszéltem démon, egész kedves volt. Csak mire lett volna bármi, hát ugye közbejött egy kis üzenet és lelépett. Ő sem nyitott fel, pedig a saját embere vérével festettem neki démoncsapdát – vigyorodik el, hogy bizony ő is tud ám ilyet. Az egy hirtelen ötlet volt és teszt, még mindig van a démon véréből valamennyi elrejtve, ahol azokat a dolgokat tárolja, amiket nem tud cipelni ide-oda. A raktár. Még feltöltés alatt, de dolgozik rajta serényen. Azonban, hogy felnyissa. Nem, arra nem számít, sem a megevésre. Majd megoldja.
- Ugyan, semmiség – törli le a megmaradt csíkot, azt is hasonló sorssal tünteti el, aprón ízlelgetve az aromát, amelyet kihoz. Érdekes. Talán a rúnáknak is köze van hozzá, no meg, hogy saját vére van a dologban. Kellemes. Észre sem veszi, hogy szinte falja a pillantásával a másik, ő meg szinte incselkedik.
- Persze, hogy vannak. Muszáj. De a lényeg, hogy közben úszok is, a kettő egyvelege. Talán most már valami messzi földön lennék, ha nem fogtál volna ki, viszont... be kell vallanom, az most sokkal unalmasabb lenne.

- Senkinek? - vonja fel szemöldökét, meglepi ez. Megmosolyogtatja. Nem hiszi, hogy ez így lenne, elvégre, nem kötötték össze magukat örökre. - És ha más is elvesz? Ugyan, ez nehéz. Bár nem kapkodnak utánam, lehet megesik. De ha oda viszed a titkot, akkor annak csak örülök – elég ennyi, nem? Vagy még többet akar? Nem érti, de nem is kell, most más, most még kába és zavart ő is, meg van bolondítva. A saját hibája, tudja, így elengedi a gondolatot. Sosem birtokolta senki sem anyján kívül, még talán most a nő sem. Sosem tudta, hogy az milyen, nem bugyogott odabent semmiféle érzelem, amit tett, amit élvezett, az csak volt és elmúlt. Nem tudni, tud-e egyáltalán ilyesmit érezni, képes-e rá, vagy, hogy valaha is rájön, hogy ő sem kapott őszintén ilyesmit. Ezért sem tudja kezelni ezeket a szavakat. Nem is figyel most arra, mert amit viszont tud, azt kimondja és igazak, jobban zavarják, mint bármi. Újra sóhajt, lehunyja szemeit, úgy szólal meg.
- Nem engedtem, nem tudtam irányítani – akaratlan pontosít, ilyet nem engedne senkinek sem. Még így sem. - Nem kell ezt megosztani. Ez az én múltam, el kell felejteni és ennyi. Nem hinném, hogy bárkire is tartozna, ez egy gyenge pont... Ez a bukás, amiről nem kell tudniuk, el kell rejteni. Nem roppanok bele, látod. Hagyjuk is... - legyinti el a dolgot, nem ezzel akarja tölteni az idejét. Akkor roppanna végleg, ha újra ott kötne ki. Akkor választaná a halált, de ezt nem látta, nem láthatta, mert csak egy gondolat, mint egy búcsúlevél, elméje mélyén. Megosztani ilyeneket... felesleges. Sose tette. Látható, hogy sok mindent nem tapasztalt meg, no de azt, ahogy combját szorongatja és simul, azt igen. Erre már kellemesebb sóhajt ereszt, maga is erősebben szorongat.
- Nem, nem az. Minden és mindenki más, magad is az vagy és nem is találod meg. Ez... én nem foglalkoztam a vágyakkal, csak azzal, hogy menjek és menjek. Szóval... - köhint aprót, finoman utalva, hogy bizony, az a sok száz év kihagyás létezik. Hogy pőre, de mégsem szabadult fel teljesen. Még. A motelben majdnem történt valami és azt vette észre, egy pillanatra majdnem meghátrált, pedig aztán, démoni felmenőitől kapott eleget ezen a téren, éhsége minden megfogott és kapott, nem is érti, miért viselkedik úgy, mint egy szűz kislány. Régen már letépett volna mindent, és... Most pedig csak fecseg, sóhajtozik, simul, simít. Apró lépések. Felnevet végül.
- Jót láttál épp – a kedvenc korszaka. Ott sosem volt tabu szinte semmi, csak a vágyak és azok kielégítése, akár jó itallal, akár mással. A mannaszemek az ajkak között, borédes csókok és fülledt pillantások. Sosem válogatott, nő, férfi, neki mindegy volt, ráharapott, mint a hal a csalira. Most sem más, ebben nem változott, mégis, még mindig aprónak és törékenynek érzi magát a karok között.
- Nem tudok kikapcsolni, nem igazán. Mintha... elfelejtettem volna – görcsösen kapaszkodik a jelenbe, mégis, most kihúzza magát és talán hagyná is az egészet, hogy úgy történjen, ahogy a másik irányítson, mígnem a kapcsoló végre működni kezd. Nem is hagyja sóhajt nélkül, azonban amaz sem anélkül, hogy ne vaduljon ismét. Egy picit eltörik minden, mégis, hamar kapcsol. Kellemeset a hasznossal és hát, ahogy ott tartja, még mindig érzi magában is a dolgot. Kellemetlen. Ki kéne kapcsolnia, igen.
- Mindig azt teszem, amit akarok – jelenti ki, mintha tényleg ő parancsolna és nem omlott volna bele előbb a karjaiba, hogy vezesse. Tényleg nem tiszta ő sem, nincs elméje rendben, de mit számít. Ujjait kapja be a démon, mohón ott is a nektárt keresi. Bolond. Határozottan. És ő meg adja alá a lovat.
Bánja is ő, mit ment meg, hiszen bőven csordogált vállára nyakáról, mellkasát is beszennyezve kissé. Azonban nem figyel már rá, ajkai mást falnak, a másikét, a tolakodó nyelvre játékosan harap, combjait szinte észrevétlen tárja mégis szélesebbre, hogy odaférhessen, hogy maga is közelebb legyen. Melege van, nincs felül semmi, ami takarja, az égeti és sok, felgyulladt a világ. A csókot csak apróbb nyögésekkel szakítja meg, ahogy újra és újra visszatalál ajkaihoz, vagy épp csak fogaival csíp bele. Ő nem véres, nem kíván vért. Mást.
A hideg kő megváltás hátának, vállaiba kapaszkodva dől hanyatt, majd ujjait átcsúsztatva hátára, ott karmol végig, ahogy csípője táncol és ő újra megtanul kikapcsolni. Nyaka ugyan még lüktet, mellkasa is, öle viszont talán kész felrobbanni, ahogy közelebb ér újra és újra. Csak még egy kicsit, csak még tovább. Hisz hallhatja, már nem tiltakozik és nem is esik rosszul neki. Morranna ugyan, ahogy nyakához ér megint, de amit tesz, az csak végigbizsergeti, égeti szinte, ahogy végigszánt rajta, ajkai újabb sóhajra nyílnak. Lepillant, hova tévednek ujjai és akaratlan vigyorodik el, ajkait beharapva vezeti vissza tekintetét arcára, fejét enyhén oldalra billentve.
- Le is írjam tán? - bőre megfeszül, aprót ugrik ismét, saját vérével festik ki. Aha, szóval így játszanak ők most. Mégis. Hát már érezheti hogy felébredt, hogy már figyel és vár.
- Csak fecsegsz és... fecsegsz – sóhajt bele saját szavába, aprót nyögve tapasztja tenyerét mellkasára és egy határozott mozdulattal löki el magától, arcán játékos vigyor. Aztán lassan emelkedik fel, csusszan le az oltárról és megszabadítja magát gyors mozdulatokkal a kevéske ruhától. Hanyagul rúgja félre, immáron teljesen pőrén állva előtte. Hogy is volt? Rúnákat keresett volna rajta? Semmi sincs. Csak ő. Így. Éhesen. Éhezik.
Aztán visszaül az oltárra, ha közeledne, még lábával tarja távolt, szemléli. Láthatóan játszik kicsit, szórakozik. Belefér.
- Valami még nem tetszik – biggyeszti le ajkait, mintha valóban csalódna, fejét oldalra döntve keresi a „hibát”, aztán... Az egész nem több, mint pár pillanat, a démon érezheti, ahogy csípőjén lazul a kötél, ahogy meglazítja erejét használva, hogy a földre csússzon a rongy maga. Kikapcsolást kért, megkapta. Lábát felhúzva, ujjával közelebb intve engedi most már, hogy közelebb érjen. Hogy jöjjön csak. Hogy megkaphassa.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 10, 2019 7:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög."
- Látod, ez az. Ezért hiszem, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb annál, mint aminek elsőre tűnik, s nem abból áll egyszerűen az egész, hogy mesterré kell válnom. Atyám sokkal eszesebb ennél. Ha nem sejtenék hátsó szándékot emögött, azt hinném, hogy kezd elmenni az esze. Tisztában van vele, hogy nehezen bírok elviselni bárkit magam körül huzamosabb ideig. Volt, hogy őt évekig nem láttam, csupán mágia útján kommunikáltunk, erre meg a nyakamba akar varrni egy tapasztalatlan kölyköt, akit a nap huszonnégy órájában figyelnem és pátyolgatnom kellene? Abszurd az egész. - csóválom a fejem. Enyhén ironikus, hogy a panaszáradatomat épp arra zúdítom rá, akit nemrég foglyul ejtettem, s úgy, mintha ő egyáltalán nem tartozna bele abba a kellemetlen kupacba, hiszen nem úgy tűnik, hogy az ő jelenléte rossz hatással lenne rám. Közel vagyunk egymáshoz, figyelem minden rezdülését, ha tehetem, megérintem, s jelét sem adom annak, hogy bármi rossz érzésem lenne vele kapcsolatban. A kivétel erősíti a szabályt, nem igaz?
- Nekem nem lenne fontos. Ám tudod, azok a sugallatok... Valami nem stimmel vele, érzem. Ezzel az egésszel nem stimmel valami. - sóhajtok lemondóan. Érezhetően igen csak tudom magam gyötörni azon, ha valamit homály fed előttem, s nem tudom azonnal megkaparintani a választ. Ha nem így lenne, most sem tapodnák a mezítelen talpaim a nedves köveket, hanem hagytam volna elszállni azt a kis fonalat, mely Athanhoz vezetett. Sok mindent elengedtem már a pokolbeli időm alatt, ha még a megérzéseimet is elereszteném, lassan nem maradna már semmi, amibe kapaszkodhatnék.
- Nekem ez úgy hangzik, mintha alábecsülnéd magad. Egy nyomorult áruló a te erőddel szemben addig sem jutna el, hogy egyáltalán átsuhanjon rajta a gondolat, hogy ellened forduljon... - némi fanatizmus beúszik a hangomba, ahogy a fakó, méregzöld íriszek megcsillannak tőle. Természetesen behatárolni sem tudom, hogy mi lakozhat ezalatt a különleges külső alatt, ám annyi biztos, hogy sokkal több annál, mint amit én elképzelhetek. S nem csak azért, mert sokkal többet megélt, mint én. Egyszerűen mikor mélyebben merülök el a tekintetében, mint most is egy halk és ábrándos sóhajjal, meglátok ott valami megmagyarázhatatlant, mely mintha egy másik dimenzióba nyíló kapu lenne, egy olyanba, ahol tényleg Ő az isten, s mi nyomorultak örülhetünk, hogy egyáltalán a láthatjuk ezt a tekintetet.
- Úgy látom, nagyon sokfélék vagytok a fivéreiddel. Mi volt a bűnötök, hogy el kellett törölni titeket a világból? - apró, akaratlan, fájó pillantás. - Mi volt a te bűnöd? - érintem meg ezúttal a vállát, mintha csak aprókat kortyolnék a közelségéből, nehogy véletlenül belefulladjak. Holott tudom jól, hogy pontosan ezt akarom, hiszen túlságosan erős a bizsergés ahhoz, hogy ne akarjak a végére járni.
- Ha magamból indulok ki, nem értem, miért jó bármelyik ostoba démonnak, hogy bezárult a Pokol. - vonom meg a vállam értetlenül. - Ölik egymást az angyalok? - csillannak fel a szemeim őszinte kíváncsisággal és tudatlansággal. - Azt hiszem, túlságosan sokat voltam távol. Nem hogy arról lemaradtam, hogy ölik egymást, de még sosem találkoztam egy szárnyassal sem. Tudod, mikor ültem a vérfüves mezőkön, s hallgattam a Holtak tengerének édes sikolyait, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy be kellene vonnom magam a világ dolgaiba, helyette teremtettem egy sajátot. - mutatok a halántékomra. - Ám így, hogy nem tudok hazamenni, már más a helyzet. Neked egyáltalán létezik olyan, hogy haza? Evilági vagy? - hiába származik innen a lelkem, én magam sosem soroltam ebbe a közegbe. Ha valakinek, akkor nekem teljesen biztosan a Pokol a hazám. Ez az egész rideg és egyhangú, s csak nagyon ritkán akad benne olyan, melytől képes vagyok kilengeni. Jelenleg pontosan egy ilyennel állok szemben.
- Talán te sem csevegnél ilyen békésen a démonok többségével. - mosolyodok el. - Felnyitlak, megeszlek, széttéplek, megrontalak, ki tudja? - vonom fel a szemöldököm sejtelmesen. Nem elrettentésnek szánom a szavakat, a kuszaságukkal együtt nagyon is őszinték. A pillanatnyi akarat nagy úr, amikor csak az Én számít, ahol nincs megismerés, nincs bájolgás, nincs semmi. Ha valamit akarok, akkor azt megszerzem beszéd nélkül is. Ehelyett már egy jó ideje merengünk mi ketten a világ dolgairól, s úgy iszom a szavait, mintha éltető nedű lenne.
- Köszönöm az elismerést. - bólintok büszkén, s nagy levegő telepedik a tüdőmre, majd szökik ki enyhén megremegve, mikor a vérem ott landol ajkainak mélyén. Ábrándosan pislogok felé a kelleténél pont egy hajszálnyival tovább, mint akinek nagyon is tetszene a látvány, de túl büszke ahhoz, hogy bevallja.
- Ó, semmi biztos. Túl hatalmas ez a világ ahhoz, hogy minden apró szegletét s erejét kiismerjem. - simítok végig csuklóján, majd ujjaim leomlanak róla a könyökénél. - Neked is vannak biztosítékaid? Vagy csak úszol arra, amerre visz az ár? - néha én magam is vágytam utóbbira, de el kellett fogadnom, hogy túlságosan merev vagyok ahhoz, hogy a véletlenekben bízzak. Kellenek a rúnák s a nyugalom az amúgy is háborgó elmémnek legalább e téren.

Ahogy a rúnák szép lassan elhalványodnak, a láncok úgy pattannak el rajtam szép sorjában. Védelmezők egyben, de rabságban is tartottak eddig, hiszen bár le voltam kötve, mégis nagyobb volt a biztosíték, hogy túlélek s fejlődök. Pedig a szárnyaim hatalmasok... Oly' messzi távlatokba tudnék repülni, hogy talán vissza sem találnék önmagamhoz. Most is pontosan ezt érzem. Az a békés démon, akivé a rúnák tettek, csendben ballag vissza valahova mélyre, hogy ott várja meg, amíg újra ő uralkodhat. Helyette pedig valahonnan a mélységes barlangokból tombolva zúg felfelé valami mocskos, valami elfeledett, egy rég látott ismerős...
- Nem, nem adnálak senkinek... - önzőn súgom a szavaim a vállára. - Hogy más megpróbáljon megszerezni? Soha... A titkod a sírba viszem, én akarok lenni az első és az utolsó... - a szívem hol lassan és mélyen dobban, hol pedig eszeveszett tempóra kapcsol, ahogy a mellkasunk összesimul. Néha már nem tudom, hogy az övé zakatol, vagy az enyém visszhangzik ott nála, hiszen ahogy egyesültünk, ott valami megváltozott. Nem csak a vére a kulcs ebben az egészben. Beengedett magába, s nagyon sokat láttam.
- Mégis láttam, mert engedted. Miért nem ismered el, hogy nehéz cipelned ezt a súlyt? Ha nem osztod meg néha valakivel a terhet, talán egyszer csak végleg összeroppansz... - lehelem forrón a bőrére, miközben még mindig mozgok aprókat, mintha csak képes lennék hozzá közelebb férkőzni. Képes lennék, éppenséggel... Ujjaim enyhén összeszorulnak a combján, csípőm pedig akaratlanul is hullámzik egy aprót.
- Biztosan nem egyszerű visszaszokni az életbe ilyen sok leláncolt év után. Nagy úr a magány... - pár pillanatig tartó halk lihegés szakad fel belőlem, mely egy vágyakozó nyögéssel marad abba. A képek lassan siklanak a helyükre, s egy aljas félmosoly kúszik fel rám a kérdésére.
- Láttam az orgiákat, ott, azzal a vörös bársonnyal borított teremben. Mindenütt fedetlen testek, sóhajok és nyögések, élvezet és fájdalom, veled a középpontban... De hát sok minden változott azóta, nem igaz? Már nem olyan egyszerű kikapcsolni minden borús gondolatot és aggodalmat, s csak hagyni, hogy a test vegye át az irányítást. - mintha csak a magam nevében beszélnék, hiszen tudom jól, hogy érzi. Ezt már nem lehet nem érezni. Mintha lassan perzselne, szép távolról, egyre csak közeledve és pusztítva, hogy végre feltörjön a felszínre. Közel jár, túl közel, nem véletlen hát, hogy meggondolatlanságra ösztönöz. Olyan élvezettel harapok hát a nyakába, mintha magát az életet ízlelném, miközben már semmi sem számít többé. Elmosódnak a határok, már alig van démon, alig van leviatán, alig van különbség. Ahogy eltol magától, hevesen fogok rá ujjaira, mikor azok a torkomra feszülnek. Ám nem azért, hogy lefejtsem őket magamról, hanem hogy még jobban rájuk szorítsak egy kissé már hangosabb nyögéssel.
- Verd csak ki, tedd meg! Most úgyis bármit csinálhatsz! - lihegem, mint valami vad, aki alig bírja ép ésszel, hogy ne vesse rá magát a prédájára. Mikor a nyakához ér, reflexből elkapom a szabad kezemmel a csuklóját, hogy ajkaimhoz húzva elveszítsem két ujját a mélyükön, s lenyaljam róluk a földre hullni akaró cseppeket.
- Még a kövek sem vehetnek el tőlem egy cseppet sem... - súgom teljesen átszellemülten, ahogy megindulnak rajta a patakok, melyek oly' gyönyörűek, csodálatosak és kívánatosak, hogy a fogaim megint bizseregni kezdenek, készen arra, hogy újabb felületeket nyissak meg rajta. Ám ekkor valami egészen más történik, mely pár pillanatra még jobban összezavar és megbolondít, annyira, hogy a lélegzetem is bent akad. Csak egy pillanatra engedem el, egy röpke másodperc kell csak, hogy magamhoz térjek a bűbáj hatása alól, hiszen a mélyről zubogó vágyaimnak megtörtént az utolsó lökés. Kitörnek, s eszeveszetten szárnyalnak végre ennyi rengeteg év után. Egyből közelebb húzódok hozzá újra, vissza a helyemre, s csípőjébe kapaszkodva most már én is mohón kezdem falni. A nyelvem kígyóként csusszan át az ajkain túli világba, a gyönyör bölcsőjébe, mely a fekete vérével keveredve aligha lehetne csodásabb és bódítóbb. Enyhén dőlök neki, aztán már tolom is lejjebb a mellkasommal az oltárra, hogy a háta érinthesse a hűs követ, én pedig még jobban rásimulhassak. A csípőm enyhe ringásba kezd a lábai közt, mintha egy kiéhezett halandó lennék, akit évekig láncon tartottak, de közben folyamatosan csábítgatták. Talán így is van jelenleg... Fogalmam sincs, ép gondolatok nehezen fogannak meg bennem már. Csak az tud megtölteni, hogy érezhetem az ízét, az illatát, s hogy ezt mind bizony most elvehetem... Ajkaim odébb csusszannak, vissza a nyakára, s úgy tapasztom rá a bőrére magam, mint azok a mesebeli vérszívók. Ám most nem harapok. Hagyom, hogy cseppekként guruljon le a vére a torkomon, ahogy a nyelvem végigszökik rajta. Ujjaim sem maradnak nyugodtak, tépniük, szaggatniuk, szorítaniuk kell, ezért fogok rá újra a nyakára, s szorítom meg, miközben visszahajolok a szájához.
- Tehát azt mondod, hogy csak a véred ilyen bódító? - másik kezem lejjebb simul a mellkasára, onnan tovább karmolva a hasa felé, hogy onnan megkapaszkodjon abban a semmitérő rongyban. Az én derekamon levő kötél még tartja ugyan a köpenyt, de az a vékony szövet rajta mit sem ér jelen helyzetben.
- És ha én nem hiszem el? - felegyenesedek egy aljas félmosollyal, s a másik tenyeremmel egy nyögéssel kenem szét a hasán a feketeséget, hogy aztán azt is a másik mellé csúsztassam. S csak hullámzik a csípőm és simul hozzá újra és újra, az izmaim pedig megfeszülnek halk, szapora lihegéssel, mintegy jelezve, hogy nem akarom, hogy bármi elválasszon minket, s ezt a bármit bizony pillanatokon belül kész leszek leszaggatni róla... Azt hiszem, már nem az a lélek vagyok, aki egykor még megszeppenve állt előtte, s akire rászakadt a nagyvilág. Változtam. Rengeteget. Talán csak egy valami nem, mégpedig az a vágyakozó csillogás a tekintetemben, mely teljesen mindegy, milyen porhüvelyt aggatok magamra, akkor is ott van, s nem lehet eltüntetni.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 09, 2019 11:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 1851 • Credit:

 
- Nem is hiszem, hogy mindenkinek azzá kell válnia. Felesleges, vagy épp nem arra valók. Akkor unalmas lenne eléggé, egyhangúság és a többi - von aprón vállat, valóban, egy teli mesterrel pokol aztán minden lenne, de nem élhető, még nekik sem, ha valaha visszajutnának. Az egyszerűnek is megvannak a maga előnyei és gyönyörei is. Ha azt sem tudja kiismerni, az a saját hibája, nem feszegetheti fel a szemeit, hogy ne keresse, kapja el ami van . - Semmi. Boldogul, vagy meghal. Vagy keres mást. Ennyire fontos a kölyök? - neki nem, érezhetően nem is nagyon fordít rá energiát, hiszen minek. Nem tudja, miféle kölyök, ígéretes-e és nem is nagyon megy utána, hiszen nem neki kell vele törődnie. Démonokat ő nem edzett eddig sem, az egy külön lap, anyja után a kapcsolat elég is volt egy időre, azonban nem volt ellenségeskedés sem különösebben, kivéve, ha valaki úgymond azt kérte. Azonban az ilyeneknek már rég volt példája, számolni sem tudja, mennyire, a mostani arcok változatosak. Ott az a másik. Vlad, ahogy hívta magát és most ő. És még ki tudja mifélék akadnak.
- Kicsit igen, kicsit nem. Kicsit sikerült is, aztán nem. Sosem volt ebben a téren nagy az étvágyam, a tömeg túl nagy, nem lehet figyelni mindenkit, aztán megbújnak benne az árulók és a többi. Az más kedvence, én látod, elvoltam most is egyedül – anyja, vagy az elsők után nemigen maradt sok, amit kívánni lehetne és sose irigyelte különösebben, másra fordította idejét és figyelmét, kérdés, mennyire érte és éri meg. Felesleges seregeket képzelni, annak idején ők voltak azok nyolcan, utána ki-ki terelte a sajátját, mára azonban mindegyikből csak por és emlék maradt, feleslegesen nem gyötri magát olyan vággyal, amire talán ő sem vágyik úgy, ahogy a másik. Ebben lehet a kulcs, hogy eltérnek, hogy talán ég és föld a kettő, de mégis vannak hasonló dolgok, amiket nem kell magyarázni, mert megérti. Mint Vlad, akinek mesélt és minden szót mohón bekortyolva tágította elméjét. Igen, határozottan szerencsés dögnek érzi magát most kicsit. Aztán persze, a kellemetlenebb téma észhez téríti.
- Vajon miért nem. Mert lett volna olyan elmebeteg, aki piszkálni akarta volna – csóvál fejet, így is megtörtént, de az ilyen nem hiába titok. Ahogy ők is azok voltak. Isten fanyar humora, hogy eldugja és el is rejti az információt, mintha sosem létezett volna. Erre fintorog egy sort. - Neki ott kellett lennie és maradnia is, de hát, a történelem nem így gondolta. Azt nem tudom hogyan és ki, ez rejtély és szerintem nem is számít. Valahogy kijött, itt van és nem tett jót sehol sem – már ha valamennyire tudja, hogy mik söpörtek végig a világon, a városokon. Ha messze volt és magányosan, akkor talán semmit sem. A csapások azonban elérhették azt a vidéket is, ahol ő volt.
- Szerintem ezt úgy hívják, hogy járulékos veszteség. Talán úgy hitte, majd lesz egy jó fegyvere valamire, csak hát Ő nem úgy működik és bamm. Talán már megbánta, talán már réges-régen halott, aki ezt tette és nem számolt azzal. Tény, kellemetlen, de hasznos is. Mindenki a terepen, még ha amúgy még most is ölik egymást az angyalok néha – csak nyomait látta legutóbb, a vér azonban egészen friss volt, kivehető, így a harcok teljesen nem szűntek meg. Amit tud, az spekuláció, nem kaptak kész válaszokat eddig sem, ott sem, a templomban, amikor elébe álltak, egyszerűen nem azért lettek odarántva és a nő szemében nem is méltók rá. Mert az biztos, hogy tudja, ki szabadította ki. Kíváncsi rá, de elengedi, hiszen nincs szüksége kellemetlen gondolatokra újfent. Elég lesz majd akkor, amikor eljön az idő. Érti azonban, hogy most ez neki sok és új, és azt is, hogy nem is tetszik neki. Ennyit tudott mondani, tenni, az már más kérdés, hogy ezek után másképp néz a világra kicsit. - Milyen optimista vagy! Irigyellek – nevet aprót, arra, hogy mit érez és remél. Persze, ez igaz is, mert simán kijöhet valami új és más, ami neki aztán végképp leszaggatja az ékszíjat, de talán nem és akkor a csalódás fájdalmas lehet. Majd valahogy fenntartja az érdeklődést és akkor mindegyik teljesül kicsit, mégis, a jobb malomra hajtja a vizet.
- Igen? Miért, akkor milyen lenne? Felnyitottál volna és kész? - karja libabőrös, ahogy hozzáér, azonban más nem tör ki belőle, hamar elillan, ahogy az érintés is. Most nem ez volt a lényeg. Tekintete kíváncsi, milyen is az, amikor csak pillanatnyi az az érdeklődés.
- Ó, így már értem. Nem használsz ki, ez újdonság egy démontól, inkább majd meglátjuk, mennyire sikerül. De lám, még mindig itt vagyok, adok esélyt a dolognak, még ha kicsit az én érzékeim még azt mondják, lehet nem kéne. Viszont... mindenen lehet változtatni, ugye. A leviatán meg... mindenki olyan, amilyen. A többiek vérszomjasabbak, azokkal nem ülnél itt ilyen kényelmesen – vagy hát fogalma sincs, most ki és hogyan. De nem kell tudnia, hogy most maga is bizonytalan, elvégre, kint létük óta kevés a megbeszélést. Az első és egyetlen épp elég volt ennek a válasznak a megszületéséhez, arra nagyon nem kíváncsi, ki mit művel simulós esetekben. Aprót szusszan végül, miután már elhúzta ujját és visszapillant rá. Kicsit elmeredt a semmibe.
- Persze, ezt egyből gondoltam, hogy nem csak úgy firkáltál és kicsit mormoltál valamit. Ennyire ne nézz tudatlannak. Érdekes kíváncsiság, mesternek se kell lenned, már kiemel a többi közül, látod? Mármint, egyik sem tesz ennyit ezért, én még nem láttam ilyet, és ismét be kell vallanom, hogy meglep. Mindig szerettem az új, merész és misztikus dolgokat másoknál, szóval... elismerésem – biccent egy aprót, majd az ujjat követi, ahogy saját magát karcolja meg, miközben megválaszolja, vagyis megcáfolja a feltételezését. Ó, hogy így. Miközben mondja tovább, ő odanyúlva, mutatóujjával fogja fel a patakot, amennyit bír, és mint a kóstolónál, ujját bekapja nyalja le az onnan, közben bólogat, hogy folytassa csak. Csak még egy kicsit. Semmi sem megy kárba.
- Tehát belőled. A valódi belőled. Pazar. Így mondhatni, neked már bombabiztos ez az egész – egy ilyet ő is el tudna képzelni, de máshogy oldja, oldotta meg mindig is. Ennyi véset magán már kellemetlenebb lenne, nem mintha hiúként féltené, csak egyszerűen túl sok. Magának. Aztán pár apróbb persze elférne, de nincs olyan viszonyban vele, hogy bízna abban, mit fest a bőrébe, mit köt össze a bensőjével akár.
- Egyszerre lánc, páncél és biztosítás az életre. Köszönöm, hogy megosztottad, látványra is jó, utána gondolva még jobb. Ha valaki valaha ilyenre vágyik, gondolom felét sem kapná meg. Még én is irigy lennék rá, pedig... ez sose jutott eszembe. De mások vagyunk, máshogy tanultunk meg túlélni – noha, egy jódarabig nem kellett, addig igen és egészen jól ment, minden nélkül is. Attól még szavai igazak, tetszetős a kidolgozás és az ötlet, a tudás mindig olyasmi, amit kergetni kell és imádni. Sosem elég belőle, ha az lehet sereg, akkor az összeset akarja, a legerősebb kíván lenni.
- Vagy te fáradsz bele és nem bírod. Kétélű kard – mint minden manapság, de az... túlságosan is. - Mindig az a fontos, ami a jelen. Ha itt vagy, akkor az. Ha halott... azt úgysem siratja manapság senki sem.

Mindketten magukhoz kell térjenek kicsit. Szemeit lehunyja ismét, saját maga rakosgatja a képeket ide-oda, képletesen, hiszen maga sem tudja, pontosan mennyit és mit engedett véletlen. Kissé talán bele is szédül ebbe, még jó, hogy fogják, hogy kapaszkodhat, lassan tisztul le minden és kapja vissza önmagát odafent is, de tény, nem kellemesebb, mint akkor, közben. Ha ezt előre tudja, jobban felkészül, bár, nem is nagyon engedett és hagyott rá időt, tolakodott, felbosszantotta, persze, hogy nem tudott irányítani sem. Hangját is csak távoli csengésnek érzékeli, mint a tenger folytonos moraját, így nem szól semmit, csak csendben van, relaxál, megnyugtatja a felkavart port és minden mást. Aztán lassan kapcsol, hiába volt rettentő közel, szép lassan kúszik közelebb hallása és érti is meg, miről beszél. Aprót villannak szemei kígyóként, mikor felnyitja azokat és végre kész arra, hogy meg is szólaljon.
- Te... neked elment az eszed ettől – persze, somolyog, ajkain mosoly új, jól szórakozik. Megölné lehet, talán amikor épp felbosszantotta az indokolatlan tolakodásnál, akkor akarta is, de most igazából nem tudja. Érintése most már más. A hideg rázza, sóhajt, ahogy nyakához érnek az ujjak, eleve olyan terület, amit bárki így fog fel, ha érinti. Feje aprót dől oldalra, mintha azt mondaná, ennyit még szabad, de nem ösztönösen cselekszik. Nem merült ki, de amit az irányításra elhasznált, épp eléggé kelleti magát.
- Nem fogom árulni. És remélem tovább sem adod. Fedezzék fel a többieknél maguk – ismét helyezkedik, már nemigen van hely, ahol a levegő átférne. Forró minden, a másik, a bőre, a lélegzete. Ujjai megpihennek a bőrön, a haloványodó rúnákon, amelyek átengedik azt, amelyik láthatóan eddig veszve volt. Egy kicsit a porhüvely és kicsit a démon. Már épp lenne kedves ő is, amikor akaratlan feszül meg a láda említésére, megrezzen, kellemetlenül éri mind az említés, mind pedig az, hogy ő ezt látta. Szusszant, nem jókedvéből, visszafogja azt, amit a „trauma” felhozna, a tombolást, a gátak eltörlését.
- Nem kellett volna látnod – szűri ki szárazon, de a valóság igazabb. Tekintete a földre tapad, gondolatai ott járnak megint, akármennyire is nem akarja. Mivel most erőtlenebb ő is, könnyebben siklik vissza a semmibe, a feledésbe és a zárkába. Megrázza a fejét, elűzi a rémképeket, keze érezhetően erősebbet szorít.
- Az voltam – halkan, magának sem akarja kimondani, de kicsusszan. Aztán el is ejti, ismét fejet ráz , ő erről többet nem. Lehunyná szemeit, inkább meditálna egy sort, a másik ismét helyezkedik.
- Mit művelsz? - de most nem förmed rá, csak figyeli, ahogy kezét fogja meg, ahogy nyakába bújik. Kapcsol ő, lassan, de biztosan érzi meg, aprót ugrik, amikor valóban már nincsen táv és megérzi. És ekkor enged egy vigyort, egy apró nevetést. Lám, így tényleg el lehet űzni a rossz emlékeket.
- Hol jár az eszed... - sóhajt egyet, ficereg. - És pontosan melyiket láttad? Vagy épp mit? - a saját ajkába harap, ahogy combján érzi tenyerét, nem tud elvonatkoztatni most már attól, mire készül. Az is hasznos valamire, ő tudja, és... nem válaszol, már csak illemből se, meg mert felesleges, hiszen nem volt ideje gondolni rá. De mióta kint van, nem történt semmi. És ez fura, hogy pont itt és most jön rá. Kellemetlen bevallani, azonban egyre jobbnak és kellemesebbnek érzi az egészet. Bizsereg, ujjai a bőrén siklanak fel és le, illatát szívja be, elmereng. Engedelmesen simul a karokba akaratlan.
- Nem, az nem – már nevetne, de csak szisszenni van ereje. Karmol, de ami elsőnek játék és amely kicsit beindítja, az vérbe torkollik. Egyre hevesebben tiltakozik, mire végül úgy kapja ki magát hangoskodva a fogai közül. El is tolja, és azzal a lendülettel fog a torkára, úgy tartja magától távol. Vicsorog. Ez még túl fájdalmas, lopás és.. és.
- Mondtam, hogy kiverem a fogaid, ezt akarod..?! - zihál kissé, a saját nyakára fog, ujjain néz fekete vérét. Kettősség ez, mert elindult valami, erre tessék. Sóhajt egyet. Be kell foltoznia, így torkát elengedi, ha még nem tépte ki magát ujjai közül és ujjai átcsusszannak a vállára. Aztán, ha már fejben úgysem tért még semerre, nyaka lüktet, amaz meg talán épp fel akarja falni, lefoglalja másképp. Úgy nem tud harapni, ha épp saját ajkait tapasztja a másikéra mohón, hogy csak azzal foglalkozzon, nemde?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 08, 2019 7:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Vagy hogy éppen kiderüljön számomra, hogy nem mindegyik démon alkalmas arra, hogy Mesterré váljon. Talán az az értelme az egésznek, hogy rájöjjek, hogy ennek a létnek bizony vannak olyan magaslatai, amiket én nem érhetek el. Nehezen találom az összhangot másokkal, még Atyámnál is nagyon sok időbe telt, mire elfogadtam az egész lényét. Mi lesz akkor egy kölyökkel? - érezhetően eléggé emésztem magam a feladat miatt, de nem mondok rá azonnal nemet. Meglátjuk, hogy fog elsülni az egész, ám egyelőre nem jósolok sok jövőt Anzunak, függetlenül attól, hogy nem ismerem még.
- Te sosem akartál magad mögé állítani egy sereget? Nem vágytál még arra, hogy tömegek hódoljanak be neked, s uralkodhass felettük? - mert hogy én nem, az biztos. Ám amit Athan jelleméből eddig megismertem, számomra azt sugallná, hogy könnyedén el tudna vezetni hatalmas tömegeket, akár egy több világot megmozgató háborúba. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ő lenne az egyik, aki egy ilyen csatát valahonnan messziről, a havas hegycsúcsok legmagasabbikáról kémlelne. Érdekes ez a kettősség, eléggé titokzatossá teszi számomra.
- Nahát... - hallgatom elképedve a szavait. - Miért nem tudtak erről a démonok, hogy ilyen hatalmat őriznek odalent? - kérdem kíváncsian. - Egyáltalán hogyan szabadult ki? Segíthetett neki bárki? S ha igen, annak miért jó, hogy minden szenny idehullt erre a világra? - mintha csak tőle várnám a válaszokat, úgy teszem fel sorban a kérdéseim kissé zaklatottan, hiszen a szavainak hallatán egyértelmű, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek tűnt. Nem csupán egy hiba csúszott a gépezetbe, hanem a lehető legborzalmasabb dolog szabadult el. Elnézve ezt a helyet, nem is olyan biztos, hogy hamar lesz megoldás.
- Miért ne? Nem tudhatod, kire milyen hatással vagy. Bennem különös dolgokat ébresztesz fel, s fogalmam sincs, hogy a következő pillanatban éppen mi szabadul fel. Köszönhető talán a sugallatnak, az erődnek, talán másnak. Nem tudhatom, de érzem, hogy okozol még meglepetést. - vonom fel egyik szemöldököm mosolyogva, s egy halk sóhajjal hagyom, hogy a körmei enyhén megvéssék a bőröm. Vajon a többi leviatán is ilyeneket hordoz magában, mint Athan? Vajon ha találkoznék egy másikkal, az is ennyire meg tudna bolondítani? Erre egyelőre kevés esélyt látok, hiszen az egész testemet átfogó bizsergés nem csupán a lényéből ered, hanem mindenből, ami őt magát jelenti.
- Tán azt gondolod, hogy csak szórakozni akarok veled? Ha arra kellettél volna, arról már biztosan tudnál... - lágyan végigsimítok a karján, ám végül elhúzom a kezem. - Nem célom, hogy kihasználjalak. Sokkal inkább meg akarlak ismerni, hogy ki vagy, ki voltál, s ezáltal megtapasztalni, hogy milyen is valójában egy leviatán. Hogy milyen vagy te... Ritkaság számba mennek a sugallataim, ezért is szeretem őket követi. S most bizony ez az erős szál belőled ered. Tudni akarom ennek az okát. - ujjbegyemmel megérintem a mellkasát, ám itt sem időzök sokáig. Egyszerűen csak érinteni akarom mindenhol, mindenhogy, kutatva azokat a pontokat, ahol erősebben érezhetem ezt a furcsa energiát. Eddig az a tapasztalatom, hogy bárhol érintem, mindenhonnan árad belőle.
- Ezek a saját kíváncsiságom és tudásszomjam megnyilvánulásai. S igen, mindent megtettem azért, hogy működésbe hozzak egyet. Nem volt elég a bőrömbe vésni őket, tennem kellett azért, hogy ott is maradjanak s éljenek, amíg meg nem szakítom őket. Egy-egy rúna nagyon sok áldozatot követelt. Nem mindegyik került rám békésen. Bár ezt sejtheted. Ha annyiból állna az egész, hogy magamra firkálok pár dolgot, akkor minden démon fekete bőrrel járná az utcákat. - a feltételezésén elmosolyodok. - Ezeket nem lehet kivágni. Illetve, meg lehet próbálni, ám a regenerálódott bőrömön ugyanúgy ott lennének. - enyhén megkarcolom a mellkasom, ahonnan egy apró, vékony patak indul meg a hasam felé. - Ezek nem a porhüvelyemből táplálkoznak, látod? Nem történik semmi. Akár darabokra is lehetne szakítani. - vonom fel sejtelmesen a szemöldököm. Megszámlálhatatlan ilyen eset történt már, hiszen Atyám eleinte azzal büntetett, hogy apró darabokra tépte a testem, amit egy varázslatnak köszönhetően nem tudtam elhagyni, így össze kellett szednem a darabjaimat, amiket előszeretettel hajított el egymástól eléggé távol. Tanultam az esetekből, nem is kérdéses.
- Van olyan, mely visszafogja az ösztöneim. Tudod, a halandó éveim utolsó szakaszában nagyon sok negatív erő szabadult fel, amit vittem át a Pokolra magammal. Ebből táplálkoztam, azonban be kellett látnom, hogy a gyűlölet ereje nem olyan, melyet kordában lehet tartani pár békés gondolattal. Kicsit sem... Ha emésztett a vágy, hogy tomboljak, pusztítsak, s elvegyek mindent, amit csak akarok, nem tudtam neki ellenállni. Engedelmeskednem kellett a bennem lakozó sötétségnek. S hiába adatott meg nekem az örök élet, nem is kell mondanom, hogy ez az életmód túlságosan veszélyes volt. Kellett valami, ami visszafogja a késztetéseket. Ezért is mondom, hogy ezek a rúnák sokkal összetettebbek annál, mint aminek elsőre tűnnek. - egy kis ismertető még nem árt, ezzel sokat úgysem árulok el. Csupán annyit, hogy mindennek fontos szerepe van rajtam, s ezzel a módszerrel leszek hamarosan hétszáz éves. Tudom jól, hogy ha nem fognám vissza az ösztöneim, akkor úgy szívnám magamba a szenvedés okozta élvezeteket, hogy elég hamar a halálba vezetném magam.
- Ó, igen, a düh. Az a kegyetlen érzés, mikor hiába harapsz el torkokat, hiába rontasz meg másokat, hiába szívod ki az utolsó csepp vért is a testükből... Senki és semmi sem csillapíthatja, csupán abban bízhatsz, hogy szép lassan kiszáll belőled. Ismerős érzés. Nagyon is. - még ha most egészen békésnek is tűnök. Az személyiségem nem ilyen. Sok évtized munkája az a békés démon, aki most egy leviatánnal cseveg.
- Szerencsés vagy, hogy boldogulsz rúnák nélkül. Bevallom, én esélyesen már nem lennék itt nélkülük. - bólintok őszintén.

Fejem a vállán pihen, s lihegve, reszketve próbálom befogadni azt a temérdek képet, melyet az elméjében találtam. Talán kicsit tovább mentem, mint kellene, talán kicsit beúsztam a réseken, s több mindent ragadtam magamhoz, mint amit szabadott volna. Lassan áll helyre a tudatom, s egy mély sóhajjal hunyom le a szemeim, miközben látom magamban azt a szőke fiút, ki én voltam egykor, s őt, Athant, ott körülötte. Mosolyok, érintések... Minden olyan, mely egyedül tőle származott. Dühítő az érzés, hogy mindezt elvették tőlem anno, s ennyi évszázadot kellett úgy leélnem, hogy a halandó éveim e jelentős momentumát homály fedte.
- Én vagyok az első... - suttogom halkan, s oldalra fordítom a fejem. Arcom a vállán pihen, s még mindig görcsösen kapaszkodok az oldalába.
- Valóban, borzasztóan fájdalmas, ahogy egyre mélyebbre hatol bennem a véred. Ugyanakkor túlságosan élvezetes, hogy ne akarjak belőle még. - egyik kezem akadozva felkúszik a nyakára, ám nem szorítom meg, egyszerűen csak megérintem. Közben alig észrevehetően aprót az arcom is közelebb úszik a nyakához.
- Ha létezik a démonok számára drog, akkor ez biztosan az... - súgom halkan, s még közelem tolom magam hozzá. A simogatásától egyenesen megborzongok, s felnyögök, mikor ujjai végigkúsznak a hátamon.
- Ó, az a sok év ott a ládában. Borzalmas lehetett. S magányos... Az voltál? - az arcom tovább siklik a nyaka felé, s ha nem tol el magától, akkor már olyan közelségbe kerülök, hogy érezheti magán a leheletem. Én pedig láthatom, ahogy aprókat lüktet, hogy csak egy kis felület választ el újra attól a felszabadult gyönyörtől, mely után annyira sóvárgok. Másik kezem is elengedi a derekát közben, majd rá fogok a csuklójára, mintha ott is érezni akarnám a lüktetést.
- Nem hiányzott a hedonista életmód? Mert abból az időszakból is láttam képeket... - a nyakán levő ujjaim, hacsak eddigre nem fejtette le őket magáról, enyhén összeszorulnak, míg a másik kezem lecsúszik a combjára. Mintha csak egyre járna a szívünk, úgy érzem, hogy a dobbanásai már bennem visszhangoznak. Lehetséges ez?
- Mondd csak, az nem bolondította meg az embereket, ha a véred helyett mást juttattál a szervezetükbe? - feljebb simul a kezem a combján, egyértelművé téve, hogy mire is akarok kilyukadni. Vajon csak a vére ilyen erős, vagy minden más? Minden más... Olyan láng söpör végig rajtam hirtelen, mely cselekvésre ösztönöz, s bár hiába próbálom magam visszafogni belülről, most mindent szörnyen nehéz megragadnom, hiszen erő híján sok minden kezd őrült tombolásba az elmém mélyén. Ha sikerült közelebb evickélnem eddigre a nyakához, úgy ezen a ponton egy morgással jobban megszorítom, s a pillanat erejével belemélyesztem a fogaim. Mit sem számít a pislákoló vészjelző bennem, hogy így talán nem kellene kockáztatnom, mégis őrülten akarom érezni mindenét, a húsát, a vérét, a bőrét, mindent... Vadul harapom egészen addig, míg egy szélesebb patak nem indul meg belőle, melyet aztán olyan mohón nyalhatok le, mintha csak a létezésem múlna rajta. Vagy éppen addig, míg el nem taszít magától. Nem is tudom, hogy meddig lennék képes még próbálkozni. A legjobb válasz valószínűleg az, hogy bármeddig.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 01, 2019 10:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2035 • Credit:

 
Hát persze, nem mindig a jóakarat az, ami rávesz dolgokra, hiszen ezt ő is ismeri. A Mestere is játékos, oda és akkorra helyezi, amikor kell és fontos, a bábú pedig cselekszik, még ha nincs is ínyére, ahogy azt hallani véli. Persze, erre van egy egyszerű megoldás, de nem mindenkinek jön be az, ha megszűnik akár a minimális irányítás és aztán oda engedi magát, ahova csak akarja és akivel. Talán vágyik rá mégis, akarja valahol és nem képes elengedni. Megesik. Egy idő után azonban ez mindig megszakad, tönkremegy és eltapossák. Kérdés, melyik unja meg hamarabb, és mit lép majd. Nem az ő dolga és ügye ez azonban.
- Könnyen meg fogod látni, csak ne keresd. Általában ez arra való, hogy képes legyél önállóan teljes értékkel létezni, vagy akár irányítani. Hogy aztán te lehess a Mester – totál általánosság, de az esetek nagy részére mégis igaz. Mert nem mindig kell keresni a bonyodalmat, elvégre, az is csak azt teszi, amit egykor tanítottak neki, legyen az akárhány századdal ezelőtt. Végtére is, a társaság mindig kell, szokni kell, a tanítványok ugyan nehezebbek és több időt kérnek. Vagy türelmet. Ebben van tapasztalata.
- Akadt, bár nem olyan értelemben, mint neked. Anyám volt, aki ezt töltötte be – de még hogy. Zsarnoknak előbb nevezné, mint mesternek, vagy bárminek. Meg hát parancsnok, akinek mindig volt valami baja, kínja, amit el kellett pakolni az útból, hogy hatalmas tökéletes legyen. A hegy tetejére vágyott, a lavina pedig azok voltak, akik egészen addig segítették felfelé. Kellemetlen.
- De aztán utána bizony, a mély víz maradt csupán. Hasznosabb volt, mint más szavát várni – hiszen akkor most még mindig egy kéz alá idomuló eszköz lenne csupán, semmi több. Talán most sem sokkal több azért, de kétségkívül, most már az egy torz tükörkép lenne, amely akkor volt és ami visszanézne rá, vagyis inkább előre. De nem kíván családi bemutatót tartani továbbra sem, így örvendetesen tereli el a szót róla, a nagyobb gondra akár. Bármire.
- A Sötétség igen – bólint aprót, úgy néz ki, elhallgattak előle nem is kevés infót. Nos, ami késik, az nem siet. - Ebben igaza volt, hogy ott őrizték, valahol, felfoghatatlan helyen. Az pedig már igaz, hogy köze van hozzá. Kiszabadult, tele haraggal és neki köszönhető vélhetően az, hogy se le, se fel. Ezt bizonyára nem írja egy vallásos írás sem, de tény, ha vannak szintek, az övé Isten mellett pihen, közvetlen – érezni és sejteni két külön dolog, nem kellemes, mindenki másképp kapott abból, ahogy megmutatkozott, ahogy eljött és persze, ő maga is. Ha tényleg nem tudja, mi is ez, akkor majd megfogja, előbb-utóbb eléri majd őt is, akárhol lesz a világban és akármikor. Ő ténykedik, még ha nem is érezni minden pillanatban, folyamatosan és erőteljesen halad előre és ha akarná, azt is megoszthatná, ő már látta teljes valójában. De nem teszi, maradjon meg annak, ami a semlegesség tökéletes mintája, a fodrozódó víztükör. A Sötétség akkor sem veszít semmit, ha nem áldja a nevét a következő pillanatokban.
- Talán ő szakította át a határokat és abból táplálkozik az erőd. Magam is éreztem már, igen – főleg akkor, amikor direktben járta át és töltötte ki a réseket, még ha nem is teljesen. Abban az egy pillanatban mindent érzett, egy pillanatig torkig volt erővel. Annak a hiánya még most is űr mellkasában, vágyik rá és tervei közt szerepel, hogy visszatölti magát, legalább a régi idők emlékééig. Ha a sors...
Felnevet. Ismét. Milyen jól szórakoznak ők ketten, milyen jól tudnának, ha valóban belekezdene. Ki is nyúl, ott, ahol saját magát érinti, most ő, ujja hegyén köröm, emberi, rövidre vágott, de érezhető, amikor végighúzza, mintha mintát karcolna belé, csak nyoma nem marad.
- Ne hízelegj, elbízom magam – nem mintha kellene ilyesmi, nincs szükség. Elengedi, hagyja, csak a bizsergés marad utána, amelyet a kidekorált bőrén hagyott.
- Megbolondítottalak eddig is? Pedig succubus sem voltam sosem, vagy a közelében, miért vesztenéd hát el az eszed? - miért ne? Lehetne ez is kérdés. Nem tesz olyat, mint a közelmúltban megismert démon, aki mágiát is vetett be, hogy közelebb édesgesse. - Ó, az biztos, hogy meg fogsz jegyezni. De hogy megölni... nem, azt sajnos nem. El kel viselned, hogy másé is lehetek, így vagy úgy – akár csak beszélni, akár csak másra. Nem tárgy, nem birtokolható, ha valami hamar kialakult ismét, az a szabadság és az, hogy azt tesz, amit akar. Hogy ő ettől begőzölne, még ha vicc is volt az egész? Csak mókásabbá tenné az egészet.
- Ritka alkalom, hogy ilyet hallok. Meglep. A démonok első dolga eldobni a múltat és teremteni az újat és kegyetlenebbet. Bár, nem az első, aki visszanyúl a gyökereihez. Én már elengedtem egy jó részét, de az útjaink mások – hiszen nem veheti rá, hogy engedje el maga is, se ideje, se érdeke. Ha neki ennyi kell, megoldják, megoldja. Persze, nem könnyedén, azért még a pokol fele ott él benne, az pedig hiú és nem ad semmit sem könnyen. Nem tagadja, valahogy másabb egy démon közelében lenni, mint mondjuk egy angyaléban, itt más hat rá és simul a vázhoz akaratlan, akarattal. Mintha ezer arca lenne, de neki is kell olyan, amikor elenged és hagyja, hogy úgy legyen, ahogy réges-rég. Ott több volt a vigyor és a sötétség. Mit ki nem hoz belőle s fordítva.
Megborzong. Van benne valami, ami akarja és ami nem.
- Ó, akkor engem is el fogsz dobni? - mintha aggódna, úgy pillant rá, szomorú tekintete csak egy villanás. - Meglephet, nem mindenki vágyik erre. Elég neki a kicsi is, egy saját apró zug, vagy épp hely, ahol ő ül középen. Vagy egyedül. Változó. De vannak, akik meg ezt nem is ismerik, az egyszerűséget. Én nagyon sok helyre járok, egyedül. És mindnek van varázsa. Még ha ki is rángatnak belőle – enyhe célzás csupán, de elég is. Való igaz, hogy megy és megy, és hogy nem vágyik a világ tetejére. Még nem tudja, mire vágyik igazán, a válaszok még készülnek. De semmiképp sem arra, amit várnak tőle. Most is van, amit elvár tőle, de ő addig kinézelődi magát, még ha most a tetoválásokkal is.
- Gondolom, hogy volt minden, ami a sikerhez vezetett. Merész. Ezt is ő kérte, vagy a magad kíváncsisága? - figyeli, miközben fog, majd elenged, hiszen tény, ha parancs volt, úgy már más, de ha csak egy kósza ötlet, akkor sokkalta izgalmasabb.
- Rajtam nincs. Még ott sem, ahol nem mutogatom. Az én bőröm tiszta, ha úgy vesszük – sosem volt rá szüksége, az erő mindenhonnan csak jött és jött, körbevette, ő pedig beitta és nem kellett semmi, amivel megkösse. Most talán más kérdés ebben gondolkodni, mindenesetre még nem vette rá arra magát, hogy kikérje, rá is fessen valamit. Egy, mert nem biztos abban, amit kapna, kettő, egyelőre úgy látja, még mindig nincs semmi szükség rá. Ahogy arra sem, hogy lehúzzon magáról bármit, így vagy elhiszi, vagy nem. Nincs mit takarnia az illedelmes részeken kívül, nem mintha nem látott volna már olyat, mégis, ezt inkább meghagyja magának, magán. Kényelmesebb, több marad a látszatnak.
- Ó, akkor belőled kivágni egy darabot már csak azért érné meg. Így viszont jobban kell rá vigyázni, még ha ötletes is. Az egyéb hangulati elemek mit takarnak? Őrületet vagy épp jámborságot? - kíváncsiskodik, nem térképet kér, csupán apró morzsákat, ha már így és ennyire összecsiszolódtak. Mi lehet még, ami még tetézhető ezen módon? Vagy épp mi nem? Felkarcolhatná őrült félvérekre is és nyugtuk lenne, de senki nem jött még rá ilyesmire, talán csak ő és nem osztotta meg a világgal. De nem lepi meg, jobb az ilyet magában dédelgetni, mielőtt fegyver lesz.
- Ki tudja. Lehet? - vonja meg a vállait, nincs erre konkrét válasz. Ha akarja, ha nem, a döntés úgyis mindvégig saját maga, se több, se kevesebb. Akkor és ott gondolna rá, ahol akar, de hogy teljes elméjét kitöltse? Ahhoz igencsak nagy kellene, abban pedig talán még maga a démon sem gondolkodik, tekintve, hogy ő aztán mindig ezerfele kalandozik, ha valami felkelti a figyelmét.
- Igen – bólint az élvezetesebbre, a várakozás azonban néha rosszabb, mint bármi más. A mohók pedig nem ismerik. Visszafogni magát ő is tette már, nem is egyszer, mindenki, aki már egy ideje él, még ha a korlátok nem is vonatkoznak úgy rá.
- Köszönöm, elrablóm. Nem felejtem – teszi hozzá, hogy milyen áron mentette meg, amely már el is van törpülni minden mellett. Már alkudoznak, már másutt járnak, pedig az ő idejükben alig telt el valamennyi. Érdekes.
- Ki vannak rá élezve és éhezve. Ezért is ilyenek. A lélek már csak ilyen, és való igaz, kicsit mindegyikünk kíváncsi, milyen lehet úgy. Akár a bánat, akár az öröm, vagy épp... egyebek. Bár sokban viszont nem vagyunk szegényen ellátva. A düh fékezhetetlen és valódi bír lenni – milyen ironikus, hogy a jóból keveset, a rosszból annál többet tapasztalhatnak meg. Mindenki a maga módján és idejében. És hogy még milyen soká tud parázslani odabent.
- Ahogy óhajtod, akkor nem kutatok utána tovább – nem adja fel, ráhagyja. Ha neki így, akkor így. Valóban nem számít.

Túl heves reakciói támadnak, amit nehezebben kezel. Be kell vallani, hogy nem így képzelte el, de azt is, hogy mulattatja, még ha közben bosszús is. Rajta is átfut lassan minden, mégsem kavarja fel és készteti bolond cselekedetekre. De nem is engedheti, hogy úgy dobálja, rángassa, ahogy épp azt kívánja. Hah. Fújtat egyet, leengedi kezeit és figyeli, ahogy hullámzik. Ahogy előbújik valaki más. Apró és gonosz vigyor, ha rá így hat, hát másra? Hisz a rúnák védik és mégsem, ez a felfedezés viszont roppant hasznos. Annak idején nem használta a vérét rájuk, ha pusztulniuk kellett, másképp oldotta meg, de ebben az ínséges erő-időkben minden megoldás egy újabb kiváló eszköz.
- Hát jó – lépked vissza az oltárig és felül. Lazán, lábait lógatva, mint nemrég, úgy tekint le rá. Már majdnem megböki a lábával, annyit van csendben és relaxál, vagy mi művel. Jogos, hisz nemrég majdnem elveszett minden a fejében és az alkalom is maga. De ő is hisztérika volt, mégis türelmetlen nyög fel, amikor ismét lábai közé kerül. Hátradől, kezén támaszkodik meg, ott hagyja. Úgyis kapálózna, úgyis visszamászna.
- Igen, bevallom, kicsit sikerült megveszned valóban. Nem számítottam rá, tudod... - figyeli, ahogy közelebb ér, ismét. - Te kóstoltad elsőnek. Légy rá büszke, még ha... fáj is – nem tud nem vigyorogni. Kicsit büszke, kicsit elege van, mégis belemegy. Hogy mit akar? Totál másra gondol, egyik lábát kényelmesen lóbálja meg, ahogy ott lóg. Meddig húzza még vajon?
- Könnyebb. Neked biztos – ha halk, ha nem, közel van és tisztán hallja. A kőfalak felé pillant, elmereng kicsit, keresi az utat, hol engedje át és el. Így éri el, érinti meg, ajkaiból pedig sóhajt tőr ki, most az ő bőrön táncol a libabőr. Mire visszatalál, már erélyesen húzza magához, tiltakozni sincs ideje, akaratlan simul köré és hozzá. Fene. Kékjei azonban kutatják az arcát. Valóban, teljesen már a tekintete.
- Szükséges ez...? - utal itt arra, ahogy magához láncolja, viszont már késő. Elindult. Egyik kezével fog a karjára, erősebben, miközben érzi, ahogy elméjébe tolakszik. Ott az út, a jelen, a közelmúlt, ahogy az óceán mélye terül szét, majd ahogy mintha átröppenne a világon. Az időben. Kellemetlen, ahogy érzékeli és tereli előre, arra a pontra, amikor még minden virágzott, amit látni akart. Mert láthatja, ő nem tudja azonosítani az arcok rengetege között. Azonban az erő, amit magába engedett, nem feltétlen csak ennyit akar. Benne még haloványan van valami, amit a ládában kapott és amely ha haldoklik is, erre nem reagál jól. Kicsit elveszti az irányítást, ha figyel, ha nem csak arra figyel, észlelheti a változást, a halott, sivár világot, a börtönt, ami bekúszik az életbe. Erősebben kapaszkodik, már-már lökné ki, de kutat, talál, ő pedig elrejtené, amit lehet. Amit ő maga is felejtene. A bukást.
Elszakadnak egymástól, szemei azon nyomban felnyílnak, amennyire tud, annyira húzódik el. Ő is levegő után kapkod, még kicsit zavart mindene, a fejét rázza. Túl mélyre ment és túl nehéz volt egy helyben tartani. De talán nem is fogta fel. Érzi, ahogy ismét kapaszkodik, most tér vissza igazán a jelenbe, ahogy lepillant rá. Láthatóan még kissé zavart.
- Ahogy mindenki mást? Nem maradhatok örökké sem – szusszan egyet, a démon meg reszket. Meglepve pislant, de engedi. Hagyja. Addig is van ideje mindent rendberakni. Nem akar még egy kört... Meglapogatja a hátát végül, mintha csak vigasztalná. Neki kellemetlen túra volt ez kissé, a hátsimi erre járna.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Aug. 23, 2019 5:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy mesterré váljak, főleg nem egy olyan ostoba kölyök mellett, mint akit kiszabott nekem Atyám. Tisztában vagyok a képességeimmel, s az, hogy összezárva legyek akár évekig egy másik személlyel, az egyszerűen katasztrofálisan hangzik. Sem türelmem, sem kedvem nincs az egészhez. Ugyanakkor tudom jól, hogy ezzel más céljai vannak az én Mesteremnek. Nem olyan egyszerű a dolog, mint aminek tűnik. Ez számomra is valamiféle tanítás kellene, hogy legyen, ám egyelőre még nem látom értelmét. - vonom meg a vállam egykedvűen. Én komolyan vettem mindig is a feladatom, így most sem kérdőjelezem meg a szavait, bár nehéz lesz rájönni a tanításának a lényegére. Talán most akarna mások közé lökni, ha már ennyi időt magányosan töltöttem?
- Neked volt mestered, vagy bedobtak egyből a mély vízbe, hogy boldogulj, ahogy tudsz? - teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel. Az eddigi mesék alapján könnyedén lehetséges, hogy nem volt mellette atyai kéz, mely segítséget nyújtott volna. Én is nehezen boldogultam volna a pokolban, ha nem kapok útmutatást s egy biztos pontot a lenti életemben.
- Sötétség? - simítok végig államon eltöprengve. - Egyszer említette érintőlegesen a tanítóm, hogy valahol nagyon mélyen, számomra elérhetetlen bugyrokban valami ősit őriznek. "Sötétségnek" nevezte, de mást nem mondott róla, s szerintem ez is csupán véletlenül csúszott ki a száján, hiszen mikor faggatni próbáltam, kitért a válasz elől. Így annyiban hagytam. Tán köze lenne ehhez az egészhez? - kérdem kíváncsian. Próbálom közben összerakni magamban a kirakós darabjait, s nagyon homályosan valami talán kezd derengeni.
- Azon kívül, hogy bezárult minden, különös érzésem van idefent. Mintha nagyobb lenne az erőm, amit nem tudok mivel magyarázni. Te nem érzékelsz hasonlót? - úgy beszélgetünk, mintha régi cimborák lennénk, akik sok idő után újra találkoztak. Nem érzem Athant idegennek, sőt, talán az első apró pillanatban, mikor megéreztem a belőle sugárzó aurát, akkor tudtam már, hogy nem közömbös a számomra. Talán kissé kellemetlenek voltak a módszereim, de hirtelen mintha mit sem számítana.
- Véss csak! Bármit véshetsz, akad még rajtam hely, különösen a te számodra... - villannak fel a méregben ázott szemek, miközben egy félmosollyal végigsimítok a mellkasomon. Talán fenyegetésnek szánta, én azonban nagyon is nyitott vagyok megismerni a szenvedés újabb bugyrait. Tőle különösen.
- Ki tudja, mennyire bolondítasz meg a következő pillanatban? Ki tudja, mennyire mélyen vésődsz belém? Ki tudja, meg is ölnélek akár azért, hogy soha ne lehess másé... - ajkaim szélesebbre húzódnak, s bár az utolsó mondatot egyszerű viccnek szánom, a tekintetem kicsiny szegletében mégis mintha őszinteség csillanna, melyet egyszerűbb kimondani úgy, hogy álcázzuk. Mivel ő újdonság számomra, így nem is tudhatom, mit vált ki belőlem a társasága, minél több időt vagyok a közelében. Talán kialakul egy betegesen önző ragaszkodás, mely akkor éri el a tetőfokát, mikor távozni akar. Hirtelen kattanás... Azok nálam sokkal gyakoribbak, mint kellene.
- Ha megkeresem a múltat, talán megértem a jelent. Bennem erősen élnek a halandó éveim még most is, ennyi évszázad után. Ennek pedig oka kell, hogy legyen. S ha vannak fekete foltok, azokat muszáj megvilágítanom. Muszáj. - közlöm határozottan, eltántoríthatatlanul. Sok időt töltök mindig azzal, hogy a múltamban vájkálok, s próbálok mélyebbre ásni, bár ez rengeteg energiát kivesz belőlem, mégis hatalmas sikerélmény, mikor akár csak egy parányit is, de haladok.
- Egyszerűen nem akarok tömegeket mozgatni. Vannak, akik vezetésre születtek, akiknek az a rendeltetésük, hogy irányítsák a nagy tömegeket. Én nem keresem az ilyen helyzeteket, egyszerűen akivel összehoz a sors, azt szeretem leigázni. Ugyanakkor nem gyűjtök szolgákat, hiszen akivel kiszórakoztam magam, azt eldobom, mint egy használt rongyot. Vagy épp visszatérek, ha maradandó élményt nyújtott... - mosolyodok el sejtelmesen. - Ám erre nagyon ritkán került sor. - még az 1700-as években volt egy Jonathan nevű földműves, akit párszor meglátogattam még halandó létében. Hogy is fogalmazzak... Még így, hogy démon vagyok, így is tudott nekem újat mutatni. Nem is akár milyet. Ugyanakkor nem hatott meg különösebben, mikor meghalt, s nem is tettem erőfeszítést annak érdekében, hogy megkeressem a pokolban. Nem is kérdés, hogy odakerült. Egyszerűen elengedtem, s eltemettem magamban a kellemes emlékek vermében.
- Én vagyok a legtökéletesebb alany saját magam számára. A többi elenyésző test csupán a nagyobb hibákat orvosolta, az a temérdek kicsi viszont rajtam bukott ki. Volt, amit élveztem, volt, amit már kevésbé. - halkan sóhajtok a kényszerített érintésbe, nem titkolva, hogy még ez is hatással van rám. Ám még mindig próbálom visszafogni magam ott, ahol csak tudom, ám ez az egész olyan, mintha a lelkemben levő gát megtört volna, s nem lehet tudni, mi folyik át a repedéseken.
- Tán rajtad is vannak rúnák, pecsétek? Esetleg olyan helyeken, amit nem látok? - pillantok lejjebb arra a jelentéktelen rongyra, ami még fedi őt, majd célzóan felvonom a szemöldököm, úgy engedem rá vissza a tekintetem, s majdnem felnevetek a saját feltételezésemen. Természetesen nem fogom kérni, hogy vesse le minden takaróját, és... Várjunk, miért ne kérhetném? Ő leviatánként, én pedig démonként is láttam érdekes dolgokat, mit számít hát egy mezítelen test? Talán semmit. Talán sokat. Nem tudhatom, amíg... Ekkor adok magamnak belülről egy hatalmas taslit, ami visszarángat a kusza gondolatok egy örvényéből.
- Nincs olyan véset a testemen, ami ne kapcsolódna egy másikhoz. Ha megbomlik a rend akár egy kicsit is, akkor mindennek annyi. Ezért egyre nehezebb újabb és újabb rúnákat felvésni, hiszen sok idő, míg megtalálom a tökéletes kombinációt. A test és az elme egyensúlya, az erő megtartása és összpontosítása, és... egyéb hangulati elemek. - húzom el mosolyra a szám. Természetesen nem kötöm az orrára, hogy ha ide szúrsz, akkor ez és ez aktiválódik, s még sorolhatnám. Sok minden lappang a fekete vonalak háttérben, önmagamra nézve is. Például visszafogja a tombolásra való késztetést, mely meggondolatlan helyzetekbe sodorhatott volna. Hiszen mikor megéreztem, milyen édes a szenvedés íze, az nagyon sok mindent elindított bennem, s a halandó énem tovább lökte e kezdeti őrültségeket a démoni síkra. Már több száz éve készülnek a rúnák, hiszen mindig egy aprót toldok hozzájuk.
- Tehát... Ha azt akarnám, hogy csak körülöttem keringjenek a gondolataid, és bevetném a "nem démoni" módszereim, lenne esélyem? - egyértelmű, hogy a mondatainak mely részét ragadom ki, s ezt apró aljassággal kérdezem, bár őszintén. Ha már akarok valamit, akkor azt ne kicsit, hanem nagyon akarjam, nem igaz?
- Ha minden percben kielégíteném a vágyaimat, egy idő után unalmasak lennének. Néha jobb várakozni és küzdeni egy kicsit, élvezetesebb lesz a jutalom. - vonom fel a szemöldököm. Az önmegtartóztatás nagyot tud robbanni, ha egyszer kiszabadul, s megfelelően vannak elfojtva a dolgok.
- Látod, mondj köszönetet, hogy megmentettelek a magánytól. - már majdnem öntelt szórakozottság telepedik rám. Holott ez inkább fordítva lenne igaz, még ha Athan részéről akaratlanul is történt az egész.
- Az emberekben azért akad némi irigylésre méltó. Sokkal könnyebben meg tudják ragadni az érzéseket, mint például én magam. Hiszen ők tisztában vannak vele, hogy az élet véges, s nem is olyan hosszú, így muszáj mindent megragadni s magukévá tenni, amit csak tudnak. Minél kisebb a kalitka, annál könnyebb elkapni azt, ami benne van. - jelentem ki bölcsen, s ábrándosan a messzi, végtelen vizek felé emelem a tekintetem. Tisztán emlékszek, milyen hatalmas élvezetet jelentett számomra, mikor először elértem a gyűlöletem csúcspontját. Mikor először robbant, s beért az a bizonyos reváns. Emlékezetes pillanat volt. A halandó énem hegycsúcsa.
- Nem szégyenlem, ilyet ne is gondolj. Egyszerűen csak nem szeretnék róla beszélni. Jobb, ha titok marad a kiléte. Őt nem keverném bele a kettőnk dolgába, hiszen nem is számít. - ezzel pedig lezártnak is tekintem az Atyámat övező homályt, nem tudna úgysem olyat mondani, amitől megeredne a nyelvem.

Ahogy száll ki belőlem az erő, úgy érzem azt a vad pulzálást a nyomában, melyet az erőtlen porhüvelyem hordoz magában. Sok mindent tompított bennem a mágia, s ahogy az egyik rúna megtörik, úgy követi azt a többi. Még van egy kicsi, még van egy csekély tartalék, melyet nem ért el az átkozott, pokoli vére. Nehezen irányítom közben a cselekedeteim, hiszen ahogy kiveszik belőlem minden, felszabadulnak az emberi érzések, melyeket eddig lakat őrzött. Néha engedtem őket tombolni, ám mindig jobbnak láttam elnyomni bizonyos dolgokat annak tudatában, milyen őrülten és kontrollálhatatlanul tudok viselkedni korlátok nélkül. Kölyök démonként borzalmas voltam... Mindent azonnal és most, ez volt az elvem. Persze, hamar belebuktam. Már el is felejtettem, milyen engedni a szenvedélyeknek, melyek lángtengerként égetik szét az ereim. Meglepő hát, ha újra letámadom Athant? Ugyan, én már semmin sem lepődök meg. Magamon, legalábbis, hiszen mikor szabad utat kapok, pár pillanatig értetlenül pislogok csupán felé, aztán végre mikor eljutnak a tudatomig a szavai, akkor nagy hévvel tápászkodok fel, s az oltár felé biccentek.
- Gyere hát, ülj ide. - súgom remegve, mint valami élőholt, aki a prédáját próbálja becserkészni. Talán így is van... Ki tudja már? Ha felül az oltárra, úgy pár röpke másodpercre lehunyom a szemeim, s próbálok koncentrálni, hogy visszahozzam azt az énem, ki még a vére előtt képes volt a békés viselkedésre, ám ez nem sikerül. Így váratlanul a lábai közé siklok, s ráfogok mindkét combjára.
- Már el is felejtettem, milyen embernek lenni... Milyen, amikor annyira gyötör az éhség és a szomjúság, hogy már az őrület cseppjei is megjelennek velük... - közel hajolok hozzá, egészen közel, már annyira, hogy megszűnik a kőfolyosók dohos illata, a tenger sós levegője, hiszen mindent csak az ő illata tölt meg. Mint egy meleg pont a hidegségben, ami felé úgy kapaszkodunk, mintha az életünk múlna rajta.
- Talán ha kitisztult az a bizonyos sötét folt, könnyebb lesz... Ugye? - a vállához hajolva pillantok végig rajta, s a halk motyogásom talán nem is igazán neki szól. Mintha az univerzumtól várnék megoldást erre a kuszaságra, amit bizony ez a leviatán okozott. Lassan emelem vissza végül a fejem az arca mellett, s egy sóhajjal simítok végig oldalán, majd belekapaszkodva közelebb rántom magamhoz. Ha pedig nem löki el a kezem, akkor ujjaim végigkúsznak a mellkasán, hogy aztán megállapodhassanak a tenyereim az arcán.
- Jól van, csináljuk. Csak azt fogom látni, amit engedsz, semmivel sem többet. - suttogom halkan, teljesen átszellemülten. Az erőm utolsó cseppjeit a kezeimbe irányítom, majd közelebb hajolok hozzá úgy, hogy pár lehelet válasszon el csupán minket. Lehunyom a szemeim, majd ajkaim enyhén elválnak egymástól, s halovány, fekete füstfelhő képződik közöttünk. Mintha csak a lelkét akarnám kiszívni... Érzem, ahogy beljebb hatolok, ahogy a világának a peremén állok, s azokat a pontokat kutatom, melyeket épp észrevehetek a sűrű felhőkön túl. Itt egy emlék, ott egy kép, emitt egy érzés, amott pedig én magam... S minden, amit átenged nekem, az belém száll a füstön keresztül, melyet nagy levegővel szívok hirtelen magamba. Aztán távozok. Nem kutakodok tovább annál, mint amit enged nekem. Azonban idő, amíg minden a helyére kerül, s kitisztul a tudatom, így kissé legyengülve dőlök neki. Ugyanakkor tudom, hogy annak a szőke fiúnak az arca ott volt benne... Ott voltam...
- Tudtam. Nem csalt hát a sugallat. - ha nem tol el magától, homlokom a vállának döntöm, s megkapaszkodok a derekában. - Ezek után hogy engedhetnélek el csak úgy? - lehelem halkan a bőrére, még mindig egész testemben remegve. Kell még egy kis idő, amíg a fizikai erőm aktiválódik, s a húsvér testemre korlátozódik minden bennem tomboló ösztön, vágy, akarat, vagy éppen érzés.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 19, 2019 1:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2228 • Credit:

 
- Áhhá, szóval tanítvány. Az mindig egy nyomós indok arra, hogy hátrahagyd, ami megszokott. És megérte? Mármint a tanítvány – hiszen ő is valami ilyesmit tett, amikor választott és cselekedett, tudja milyen, ha jól sül el és amikor rosszul. Olyankor eltüntetni és elfeledni kell, nem hagyott nyomokat, ha valaki nem volt alkalmas rá, úgysem kereste utána senki sem. - Igen, többet tudok, valamennyivel – bólint, kis hatásszünetet tartva. Nem olyan dolog ez, ami titok, már a nagy részére maga is rájött, a lényegre pontosan, a többi lényegtelen a szemszögéből nézve, csak hát kíváncsi, ki nem az. Sokan nem tudnak semmit, ők is csak azért, mert ok-okozat, volt idő megtapasztalni, alkalom meglátni és persze mert valamelyest egy szelet ebből az övék.
- Valóban bezárult minden ajtó lent és fent is. Ami volt, úgy néz ki, ki van dobva a földre, még talán azok a lelkek is, akik csak épp elkezdték sötét életüket. Nincs értelme ezt elrejteni, akkor is igaz lesz, ha titkolom. Mondd, mit mond neked az, hogy Sötétség? Ne a naphiányra, a pokol utolsó bugyraira gondolj – egyszerűbb lesz úgy elmondani, ha tudom, ő mennyit és hol ért ebből. Furának tűnhet, hogy csak így csevegek vele, holott ő mit tett velem, mégis, mi már csak ilyenek vagyunk. Csapongunk, aztán rájövünk, hogy annyi magány után néha engedünk ennek is. Csak hogy legyen valami.
- De nem csak ránk, rátok hat ez ki. Az emberekre is és úgy látom, sokaknak semmi fogalma nincs arról, mit kaptak – ezt ő látta, azon a fura estén, amikor a fivére lényei kitörtek és randalíroztak. Ott és akkor tapasztalta meg, hogy míg a régiók lényei kitaszítottak, mit nyert az emberi részleg. Még most is kicsit hihetetlen, irigylésre méltó, de várható volt. Az lesz kérdés, hogy mi lesz ezekkel, ha visszaáll a rend? Megmaradnak, vagy azon nyomban összeesnek és mennek a túlvilágra? Persze, egyelőre a többi dologgal vár, és akkor tárja csak fel, ezek után már tényleg jár neki minden, amit csak megkíván, be kell látnia.
- Ez a felfogás nem csak ott él, mindenhol. Néha egy kicsit mégis kell gyakorolni, már csak a látszat kedvéért, aztán pedig visszaforgatni a magad javára. De, mások vagyunk, nem egyfélét élünk és gondolunk – mert minek tennék ezt. Más rétegbe is tartoznak és ha még élt is volna annyit, mint ő, az se lenne semmire sem garancia. Neki sem az, dobálózhatnak bármivel, néha semmit sem ér a hosszú életük tudása, így nem. Ezen azonban rövidest majd változtatnak, így vagy úgy, addig azonban azzal kell élni, ami van és ami használható. Most jelenleg elég az, hogy beszél, megválogatja és megforgatja szavait, aztán pedig elhint dolgokat, amire rákap. Nem mindig ilyen egyszerű, de úgy néz ki, elkapta az egyszerűbb alakot, vagyis fordítva, de lényegtelen. Ezt még túl lehet élni, könnyedén, nem kell szorongatnia vérző sebét sem, mert nincs.
- Igen, határozottan. De ha akarod, belevéshetem a bőrödbe a rúnák mellé és akkor látni fogod, ameddig itt vagyok. És az nem száll el – még ujját is behajlítja, mintha karom ülne rajta, de olyanja nincs, viszont kreatív vagyok, feltalálná magát könnyedén, hogy megleckéztesse, ha ennyire erre vágyik. Mégsem moccan, nem mozdul egyikük sem, a szavak valóban elreppennek, ki-ki mire emlékszik belőlük.
- Én makacsul ragaszkodom az élethez, így arra szavazok, hogy elhagyom élve ezt a helyet. Te? Fogalmam sincs, az előbbiek után nem fojtottalak meg, ha nem teszel semmit, akkor te is elmész innen. Miért kellene egymásnak esni, mit kívánsz te a tudáson kívül hát? Halált? - lehet, hogy ha elszáll, akkor valóban képes lenne rá, vagy csak az akarat, nem tudhatni, mennyire veszett meg, vagy épp bújik elő az, akit nem érdekel semmi, csak a pusztítás. Nem érezni, hogy megfertőzte volna bármi, azonban ez sosem garancia, radikálisok mindenhol léteztek, amik nem illettek semmiféle mintába. Így hát jobban figyel majd a jelekre, még ha közel is van, vagy ha hozzá is ér. A test nem úgy reagál, hogy vért kíván, épp ellenkezőleg. Mást érez, és ez egyelőre elég biztosíték arról, hogy ne védekezzen, csak ott hagyja ujjait vagy épp elhúzza. Ha eléggé eltereli a gyilokról a gondolatokat, akkor nyert ügye van.
- Talán létezik. Érzem is és nem is. Vannak dolgok, amik még nem biztosak, de biztos vagyok abban, hogy a lényeget tudom. Ha nem ismered önmagad, hogyan ismerhetnél minden mást? A lényeg, ahogy mondtad is, te magad. Bár a sötét foltok elrettentőek, nem kell mindig a múltat űzni, keresd meg a jelent, az a fontos – ezt volt ideje megtanulni és megtapasztalni, főleg úgy, miközben sirámok és sóhajok vették körbe. Nosztalgia, ahogy mondták, el kell engedni, mert csak beleőrülnek. Nem kellemes, nem jobb, de mégis könnyebb. Mit ér azzal, ha folyton a múltat keresi és kaparja, aztán csalódik, amikor megint a foltba ütközik. Akkor persze, hogy elveszti az egész értelmét és elun bármit, amit csak lát. Fura ezt látni, a legtöbb démon élvezi a létezését, a mivoltát, a világot, még ha most annyira nem is van mit, de nem ennyire keseregnek vagy menekülnek. Aztán, lehet mostanság ez a divat, nem kérdezett meg mindenkit. Szorítása azonban most nem azt mondja, hogy érdektelen, most egész lénye mást mutat. Persze, ő kavarta fel az állóvizet benne, nem panaszkodhat és nem is kell ezen meglepődnie.
- A szolgasors, értem én, értem. Amikor be van rögzülve és addig nem tudnak mit kezdeni magukkal meg a szabadságukkal, ameddig valaki nem érezteti velük újra. Akkor még szerencsésen is választottál. Ha szeretsz uralkodni, akkor miért vagy távol? Vagy csak a lélek fölött? - figyeli közben, hiszen kicsit kettős, lehetne a történesek közepette, mégis, nemrég kimutatta akaratlan, hogy elzárkózott. Talán csak erről a testről van szó, amit birtokol és a tanítványról, vagy azokról, akiket valaha annak fogadott. Egyeseknek a kis győzelmek is elegek, egyesek meg olyanok, mint a testvérei, hogy mindent akarnak. Ő maga milyen? A kettő között, kényelmesen. Most ugyan még keresi a kényelmet, vagy épp teremti, ujjai még ott pihennek bőrén, a szavak folytatódnak. Egész meghitt. Aztán ránt egyet rajta, keze lefele irányul és megállapodik a combjánál. Ó, demonstrál! Ez most meglepte, nem titkolja, lefele pillantva ereszti ki ujjait, érinti meg, majd ha már ennyire oda irányította, az anyagra, a tagra simítja tenyerét, hogy érezze hogyan égeti meg kissé bőrét, de nem húzza el magát, szeme se rebben.
- Saját magadon kísérleteztél? Merész. És tetszik. Ha máson, még jobban. Mindig kell újítani, én is szerettem régen kipróbálni, vagy épp csak megnézni, mennyit bír el. Alkottam rúnát, átírtam, vagy épp tönkretettem. Szebb idők voltak – kellemes hűvösség áramlik immáron felé, ujjai szórakozottan gyűrik meg az anyagot, leginkább letépné, hogy megnézze, mi van alatta, végül azonban épen hagyja és csak ott van. Tekintete azonban felvándorol arcához.
- Erőd, amelyből nem tudnak kiűzni. Erő, amely magasabbra helyez, mint a többi démont. Erő alatt azt értem, amire képes vagy, nem súlyemelgetés itt a cél. Az erő, pontosan az, aminek hangzik – ha már ott van, ha már hűvös, ő a forrósághoz nyúl vissza, az eddig hűs pontot ismét melegség járja át, az anyagot nem épp direkt, de végül kissé megpörköli, mielőtt elhúzza a kezét onnan és visszahelyezi maga mellé. Még mindig tartalékol, ha tovább szorítaná, hát megégeti az ujjait is.
- Gondoltam, hogy nem két mondatban lehet elmesélni és hogy a saját titkod az egész. Mégis érdekel, mi az a sokkal több annál. Mennyire? Még a végén hálásan meg tudnám köszönni, ha kicsit beavatsz. Ha érdekes, ha hasznos, tovább tudunk menni – von aprón vállat, szórakozottan, mint aki ezzel most a mézesmadzagot húzza el előtte, hogy mindenképp ne engedje elveszni az alkalmat.
- Kinek nincs? Tele van angyallal a vidék és ki tudja mikkel. Fel kell készülni, ha a kényelmes életet akarom választani. Vagy csak egyszerűen kíváncsi vagyok és olyankor kérdezek. Mindegy mi a válasz – pillant lefelé, majd szemeit forgatja. - Bahh, ha azt akarod, érd el máshogy, ne igézettel. Tudod, ha megtöröm, a koponyád is törik vele és nincs pokol, ahova űzzelek így... Bár te úgy látom, lassan vésés nélkül is csak rám gondolsz – vagy a válaszaira, összefügg. Nem mintha bármely szavai készpénz lenne akármire, nem ugrik csak úgy fejest, mint holmi bolond. Ahhoz kicsit előbb kell lemászni a falvédőről.
- Más, mint a tied, azért nem. Én tudom érezni a tiédet, a mennyeit, a többiekét. Nem rejtem el most, van, amikor igen, de szükségtelen – amit nem ismernek, azt nem is látják. Emberek között járva visszavesz, de úgy tudja, nemigen ismernék fel, ha még ki is rakná a kirakatba. Ha nem szükséges, nem pazarol, bár idegesíti, hogy tartalékolni kell. Az meg hogy mire képes, még neki is néha kérdés.
- Most is ölelésre vágysz? Megadjam? - érti ő a lényeget, de nem tudta kihagyni. Persze, hogy ilyenek az emberek, ez a lélek értelme, az érzések és azoknak vágya. Nekik is vannak vágyaik, fellángolásaik és sajátok érzelmeik, de teljesen más, sosem lesz valódi, vagy olyan, mint amilyen az embereké. Vagy csak ő nem ismerte még ezt ki teljesen.
- A gyűlölet más, ahogy a harag és a fájdalom is. Azok jönnek, de nem akarod – gyűlöletük aurája mérgezte meg a láda vidékét, kíváncsi lenne arra, hogy Athlan mennyi találná gyilkosnak, ha csak egy szippantásnyit kapna belőle. Ha már a vére ennyire hatással volt rá.
- Valóban annyi vagyok, miért nem hihető? - mondjuk mert nem néz ki ráncos öregembernek, vagy tapasztalt arcú veteránnak. Érti ő. - Nemigen. Fellángoltam, vágy után kaptam, kielégítettem, de szeretni. Nem, nemigen. Nem ismerem úgy, ahogy az emberek, felesleges volt az életben. Nem vagyok magányos típus, szeretem ha vannak körülöttem, imádtam amikor voltak mellettem, bár azóta kicsit más, néha vágyom a csendre, a magányra, de túl hosszú ideig nem bírom – a rossz emlékek miatt, de hogy ő kihűlt lenne... Ha azt a régi felét ismerné, akkor tudná, hogy nagyon nem, a mostani még felfedez és jámbornak tűnik, nem harapott még bele senkibe sem, most hogy rájön, eddig azonban nem is hiányzott. Néha csapong, de belefér. Nem feszült. De hogy a szeretet. Megérintette, igazából, valahogy mélyen vágyik rá, mintha a kirakósból már csak az hiányozna. Egy ölelés, valódi és mély, családtól sosem kap, más pedig nem tekintett úgy rég rá, féltek tőle, tisztelték, de az, sosem. Mindig is elveszett volt ezen téren.
- Anya, apa, gyerekek. Egy kis varázslat, egy kis képzelet – kacsint, mintha receptet mondana, de nem a választ. A démon és a tengeri kígyó násza, minek fecsérelje rá az időt? Itt van, az a lényeg és tartósra sikerült.
- Nem számít, csak érdekel. Hátha ismerős. Miért titok? Szégyenled? Talán az egyik lovas? - ha már a patkány, ha már a pestis. Ki tudja...

- Észrevettem, hogy csak te vagy – mert minek azt nézni, kivel került egy légtérbe, ugye. Nem könnyű így vele, hülye ötlet volt, ő is morog magában érte. De most elvan ott, egyelőre nem rohan vissza, kitalálhat valamit, amivel felébresztheti. A víz hideg, talán ha kicipeli...
Nem – nem sértette meg, csupán még mindig érzi a furcsa pillantást. Meg türelmetlen. Valami ilyesmi, nem kezdi el részletezni különösebben. Ahogy a másikat sem és lassan rájön arra, hogy mit is mondott. Itt viszont ő is félreértette, egymást értették és szinte kitör belőle a nevetést, miközben a másik szabadkozik. Eddig úgy tűnt, hogy a prűd félti az erényeit, most viszont már lazább, nem feszeng, hát amúgy sincs mit védeni, inkább csak az, hogy nem könnyű préda. Még így sem.
- Honnan tudjam, épp mi korbácsolódik fel és hogyan. Kiszáll az erő, előrébb törnek a test szükségletei, éhezel, fázol, nem tudhatom előre – tárja szét a karjait, hogy nem gondolt át előre mindent és ugyebár nem tudja, mi lesz a folyamat csúcspontja. Karjait leeresztve világosodik meg aztán, így már másképp hangzik a dolog, igazából, lusta megoldás lenne, neki nem kellene keresnie és erőt se használnia. De ha mindent megkapna könnyen, szemtelen lenne.
- Szóval soha, értem én. Így viszont másképp cseng a dolog. Persze, kutatni, kutatni, és az én titkaim, amik ott vannak? Látnál ott embereket, de magadat még nem biztos. Ahogy az se, hogy utána nem kapnál dührohamot – nem mintha félne, de nem kellemes, ha a fejét a kőbe verné, mert nem találja amit keres. Ez is tartja vissza, nem mozdul, csak szusszan, amikor arról bizonygatja, lenyugodott.
- Aha, persze – nem is hiszi el, csak azt, hogy a vére a ludas. A sebet már összehúzta, nem cseppen vér semerre, a maradékot letörölte. Így talál nem vadul be ismét. A szemeit forgatja, ahogy kérleli, ennyire nem gyengülhet el, vagy mégis? Neki is sikerült az angyal után, segítettek elmenni a házból, tudja milyen kellemetlen. Odalép hát, hogy felhúzza, de végül ő kiált fel, ősi nyelven átkozza, amint a földnek csattan a háta és ő megint naiv volt. Tényleg megérdemli testvéreitől ezt a jelzőt, ahogy most leszorítja, állát fogja, ő meg egy sort vergődik, de készül arra, hogy úgy a plafonnak vágja, hogy kitörik a nyaka. Szemei felvillannak, dühösen, de mire bármit tenne, magától húzódik el. Oppá. Nagyot sóhajtva ül fel, dörzsöli meg a hátát, ahol a kőnek vágta és most már megint viszi a csapdába, érzi.
- Dehogy fejezed, csak eladod, hogy ne dobjalak ki – dühösen szusszan egyet, a vállát ropogtatja ki. Aztán elunja, megtámaszkodik a kezein és pár pillanatig csak a plafont bámulja, mintha csillagot lesne.
- Csináld. Keresd meg, engedd el, de én irányítok. Ha mellényúlsz, ha mást akarsz, vége. Attól lenyugszol, végleg? - vagy nem, fogalma sincs, mint indít el ezzel, de már unja, ahogy ráveti magát újra és újra. Vagy, elmegy, de mindig a nehezebb utakat kedvelte. Mert kicsit őrült lett ő maga is.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 13, 2019 9:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
- Szörnyeteg... - szélesen elmosolyodok, ahogy végignézek rajta immáron sokadjára. Ha nem érezném ezt a különös kisugárzást, könnyedén megkérdőjelezném a szavait, hiszen számtalanszor belefutottam már olyan démonokba, akik hangosan ugattak, de nem haraptak. Akik a megfélemlítésnek a beszéd eszközét alkalmazták, miközben az erejük maximum egy élőholt bikáéval érhetett fel. Ezért sem szoktam hinni a pletykáknak és szóbeszédeknek, hiszen szeretem magamon megtapasztalni a dolgokat, még ha az borzalmasan negatív is tud lenni olykor.
- Csupán azért jöttem fel, hogy magam mellé fogadjak egy tanítványt. Nem sokkal utána zárult be a pokol, és azóta nem igazán sikerült elérnem a Mesterem. Annyit tudok, hogy nem jutok haza. Sehogy. És túl sok mocsok került erre a világra, aminek odalent kellett volna maradnia. Vagy éppen odafent, nézőpont kérdése. - vonom meg a vállam, mintha érdektelen lenne az egész. Ez azonban nem így van. Egyszerűen kár kimutatnom, hogy mennyire rosszul érintett ez a kusza változás, ami ott van minden sarokban, minden rejtett kis szegletben. Démon vagyok, nem pedig egy hisztérikus halandó. Helyén kell kezelnem a dolgokat.
- Te tán többet tudsz a semminél? - villannak fel kíváncsian a szemeim. Még egy apró morzsa is sokat jelent, ám nem szabad túlzott érdeklődést mutatnom, hátha visszatartja az információt. Mondjuk az, hogy elraboltam, nem is tudom, minek számít...
- A tapasztalataimból merítve ha nem lennék önző, most biztosan nem beszélgetnénk. Nem olyan világot élünk, ahol érne bármit is az önzetlenség. - felelem keserűen és kiábrándultan. - Ez a véleményem pedig röpke hétszáz év alatt sem változott. Senki sem érdemli meg, hogy magam elé helyezzem, ezzel a felfogással pedig tökéletes helyem van a Pokolban. - a negatív tapasztalat is tapasztalat, nekem pedig javarészt ebből álltak a halandó éveim. Démonként ezért választottam hát a magányt. Megtanultam a leckét, ne bízz senkiben, ne higgy senkinek és ne szeress senkit, mert ha hátba szúrnak, az jobban fáj, mintha a szívedbe döfnének. A szívemet már csecsemőként kitépték és odavetették a kutyáknak, így mi maradt? Semmi. Az égvilágon semmi.
- Tehát azt mondod, hogy óvatosan bánjak veled? - kérdezek vissza egy sejtelmes mosollyal. - A szó elszáll, ugyebár... - apró kekeckedés, célozgatás, hogy látni akarom a szavainak a súlyát. Hogy látni akarok mindent, nem csak hallani.
- Miből gondolod, hogy mindketten élve fogunk innen távozni? - fenyegetés? Ugyan. Egyszerű tények. Érzem magamban azt a vad lobogást, ami mindig meggondolatlanságra késztet. Ki tudja, talán most érem el a csúcspontot, ahonnan már nem lesz visszaút. Vagy a rajongásommal széttépem őt? Még az is meglehet. Lehunyt szemmel, halkan sóhajtva fogadom az érintését, s igyekszek nem mutatni, mennyire hatással van rám, bár a testem nehezen hagyja, hogy így tegyek. Talán csak tévút. Talán bűbáj. Talán egy megkeseredett démon szánalmas próbálkozása. Ki tudja, mi űz ennyire Athan felé?
- Létezhet egyáltalán olyan, hogy tökéletesen ismerjük önmagunkat? Te talán így érzel? Mert az én lelkemnek számtalan sötét foltja van a mai napig. Épp egy ilyet próbálok megfejteni. - egy újabb mosoly. Újabb célzás. Hiába töltöttem azzal az elmúlt évszázadokat, hogy fejlesztettem önmagam, hiszen minél nagyobb lett a tudásom, annál inkább arra jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok.
- Számtalan olyan lélek van, akit irányítani kell. Akik egyedül elvesznének a nagy semmiben. Ő is ilyen volt. - amíg a keze a mellkasomon pihen, kicsit erősebben odaszorítom, célozva az előző lakóra. - Egyesek akkor lelnek békére, ha uralkodnak felettük. Én pedig szeretek uralkodni... Szeretem, ha az én kezemben van az irányítás. - ezért sem veszek részt harcokban, s ezért vonom ki magam a világ dolgaiból. Minél több ember, démon vagy angyal, annál nagyobb az esély arra, hogy valaki megbolygatja az életem. Nem tartom magam a leghatalmasabbnak, de tény, hogy a legnagyobbnál is van mindig egy, aki nála magasabban áll. Tán csak elkerülöm a csalódást, hogy az én kis világomnak egyedül én lehessek az uralkodója? Meglehet.
- Ezek a rúnák nagyon összetettek. Nem elég csak úgy felvarrni őket, hiszen ezen elv alapján egy démonon sem lenne szabad felület. Ez mind, ami rajtam van, temérdek balul elsült kísérlet egyetlen gyümölcse. - ekkor váratlanul megragadom újra a csuklóját, majd a combomhoz húzom a kezét. Még az ében köpenyen keresztül is különös, égető forróságot érezhet.
- Erő... Mit értesz erő alatt? - kérdem titokzatosan és halkan, még mindig nem eresztve a kezét. Váratlanul fagyos hideggé változik az anyag az ujjai alatt, már ha eddigre nem rántotta még el.
- Itt minden összefügg mindennel. Minden ott van, ahol lennie kell. Ez nem csupán a nyers, fizikai erőről szól, vagy a mágikus erőről. Ez itt mind... Sokkal több annál. Ahhoz, hogy megértsd, alapos tanulmányozásra lenne szükséged, no meg arra, hogy én magam is beleegyezzek. - szélesebb vigyor kúszik az arcomra, s ekkor engedem el, ha még nem húzta el a kezét. Egy kusza térkép vagyok, melyet csak én magam vagyok képes megfejteni. Nem is tudom, hogy ezt a sok mindent meg tudná egyáltalán olyan érteni, aki nincs benne mélyen ebben a tudományban. Nem mintha eddig sok érdeklődő lett volna körülöttem, ám ez így van rendjén.
- Szükséged lenne tán erősítésre? Egy kis csalásra? Némi bűbájra? Vagy talán... Egészen másra? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian. - Akár ez is lehet részemről ellenszolgáltatás a válaszaidért. Felvések valamit ide... - bökök a hasára. - S láss csodát, te másra sem fogsz tudni gondolni, csak rám! - emelem meg színpadiasan az állam, halkan nevetve. Egyértelmű, hogy egy démonban nem lehet megbízni, ám ezért vannak azok a bizonyos megfordíthatatlan alkuk, melyeket mindkét fél köteles teljesíteni. Máskülönben... Nos, az senkinek sem szerencsés.
- Érdekes, de a te erőd nem tudom érzékelni. Még csak megközelíteni sem tudom, mire lehetsz képes. Elrejted tán, vagy ennyire elvette az eszem a sugallat? - vonom meg a vállam. A kérdéseim tárháza kifogyhatatlan, s mikor egy eltűnik, mintha a helyébe kettő nőne.
- Sokszor eltöprengek azon, mi lett volna, ha ott maradok a tündérek közt. Talán megöltek volna a szeretetükkel. Így viszont megöltek az emberek a gyűlöletükkel. Szomorú, hogy a halandók ennyire vágynak a szeretetre. Én is vágytam rá. Nem is vágytam... Sóvárogtam egy ölelésért, s hogy végre valaki ne az átkozott kölyköt lássa bennem. Érdekes, hogy bizonyos emlékek ennyi évszázad után is olyanok, mintha most történtek volna. - sóhajtok ábrándosan. - Az a sok szereteten alapuló hamis vallás pont ezért jött létre. Hiszen ez az érzés békét hoz és megnyugtatja a lelket. Azonban a gyűlölet... Sokkal intenzívebb volt, mint vártam. És sokkal felemelőbb. Ki tudja, mi történt volna, ha nem adom el a lelkem? Talán már a születésem utáni napokban eldöntetett, hova fogok kerülni. - megint kíváncsian kezdem fürkészni, immáron sokadjára. - Szerettél már valaha? Egyáltalán képes vagy magaddal hordozni az érzéseket, ha valóban olyan idős vagy, mint mondod? Az emberek sok érzelmet válthatnak ki... Lángolsz, majd kihűlsz, vagy a magány az osztályrészed? - ezen a ponton egy halk sóhajjal zárom le az áradatot, mielőtt még túlságosan elragadtatnám magam. Arra persze nem tőle várom a választ, hogy mégis mi az a szeretet, amire a halandók annyira esküsznek. Ezt érezhetem a Mesterem iránt? Vagy ez a kapcsolat közte és köztem valami teljesen más? Érződik, hogy régen volt hosszabb beszélgetésem olyannal, aki nem én vagyok.
- Egyáltalán téged hogy teremtettek? - kérdezek vissza egyből, mikor az első időkről kezd el beszélni. Az én fejemben is benne él a kép még, amikor először tapodtam a vérfüves mezőket, s hallgattam a Holtak tengerének felemelő sikolyait. Csodálatos volt így merítkezni a szenvedésből, akkor tudtam igazán, hogy nekem a Pokolban a helyem. Mindig is ott volt. Itt fent... Kissé elveszettnek érzem magam. Ez nem az én világom, sosem volt itt helyem.
- Miért érdekelne téged ennyire Atyám neve? Számít bármit, ha felismered tán? - a cinkos pillantásom elől nem menekülhet, bár igazából csak húzzuk, hiszen nem fogom elmondani a nevét. Ez teljesen biztos.

Az intő szavak nem igazán jutnak el hozzám. A hangja olyan, mintha édes visszhangot gerjesztene a fejemben, ez pedig... Szörnyen dühítő. Dühítő, mert még több kérdést vet fel, s még ellenkezni sem tudok. Kiűzni pedig végképp. Olyan, mintha a józan eszem utolsó kis maradéka valahol nagyon mélyen suttogna bennem, de azt már senki sem hallja, hiszen az őrült sikolyok és ördögi kacajok elnyomják azt.
- De most csak én vagyok! - morgom felé, mikor megpróbálok felkapaszkodni rajta. Ez sikerül is, s a remek ötletem egyből rázúdítom. Nekem jó lenne, neki közömbös, de amellett, hogy gyorsan letudnánk az egészet, cserébe kérhetne valamit. Ám ő megint eltaszít magától messzire, most viszont nem kelek fel egyből. Némán fekszek a hűs kövön, úgy figyelem őt. A testtartása, a szavai...
- Tán megsértettelek? - érzékelem a zavarát, de egyelőre nem igazán tudom, mi okozza. Talán a hirtelen jött közelség? Érthető, hiszen én magam is utálom az ilyet. Ez a mostani a ritka alkalmak egyike. Ebből is látszik, mennyire a végletek démonja vagyok.
- Nem akarok én semmit sem beléd tenni, mégis mit...? Ohh... - hirtelen esik le, és hatalmasat koppan. - Én nem úgy... Mármint, miért akarnék...? Jó ég, én soha... - pislogok felé értetlenül és ártatlanul, még mindig vízszintes helyzetből. - A fejedbe, az emlékeidbe behatolni, és megkeresni azt a részt, ahol én vagyok. Nem pedig... Azt hiszem, rosszul közelítettem meg a dolgot. - jó, ez némileg észhez térít a pillanat erejével, ezért sem kepesztek megint felé, hanem egy kis ideig még nyugton fekszek. Már szinte megsértve érzem magam, hogy ilyeneket gondol rólam.
- Jól van, lenyugodtam. - jelentem ki váratlanul, talán túl korán. - A véred megbolondít teljesen, nem olyan egyszerű ellenkezni. - azzal váratlanul kinyújtom a kezem egy ártatlan mosollyal. - A rúnáim már alig élnek, még szoknom kell, hogy csupán a halandó testem erejét használom. Segítenél felkelni? - a hangom nyugodt, a karom is lassan emelem fel. Mintha minden eddigi hevesség megszűnt volna. Látszatra. Ugyanis ha közelebb jön, s nyújtja a kezét, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyira lesz tőlem, úgy a pillanat erejével megpróbálom megragadni őt, hogy a földre rántsam. Ebbe a mozdulatba beleteszem minden maradék erőm, s ha sikerrel járok, akkor azonnal rámászok, lábaimat a combjai mellé feszítem, s arcát egyből a tenyerembe süllyesztem úgy, hogy közelebb hajolok ajkaihoz, készen arra, hogy erőszakkal jussak a fejébe, s kiszívjam az emlékeit. Ha egyáltalán eddig eljutok, itt viszont abba is marad az egész... Nem megyek tovább. Ugyanis hirtelen kapcsolok, s hirtelen robbannak elmémbe a szavai, hogy talán tud nekem valamit mutatni. Én meg épp elrontok mindent...
- Sajnálom, sajnálom! Befejeztem! - emelem fel a kezeim azonnal, mint aki épp leteszi a fegyvert és békét kér, s azonnal hátrébb csusszanok rajta, hogy visszamásszak a kőre, ahonnan bűnbánóan pisloghatok felé. Ha nem sikerül a földre vinnem, abban az esetben is bűnbánóan figyelem őt, hogy egyáltalán megpróbálkoztam ilyesmivel. Pedig ha tudná, milyen lángtenger háborog épp bennem... Szörnyen nehéz visszafogni, hogy ne vágjon át az egész őrült tombolássá.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Sziklás tengerpart Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
246
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 10, 2019 11:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠ horogra akadva?

Athan & Athlan
•  szószám: 2214 • Credit:

 
Aprón von vállat, miközben ismét lepillant magára. Fogalma sincs, mi volt az élő világ utolsó olyan képe, amely sokakat késztetett sóhajra és sóvár pillantásokra és aztán nem is érdekli továbbá, nem másítja magát illúzióval, noha megtehetné, átmeneti lenne, egyelőre még nagyon hosszú távon nem működne, meg igazi energiapazarlás lenne.
- Nem tudom, mindenkinek más az ízlése és hasonlók – pillant vissza rá, neki akkor így jó és kényelmes, a másiknak sem folyik ki a szeme, de érdekesebb, vagyis inkább kegyetlenebb lenne így a pillanatnyira fellobbant vonzalom sajátos fajtája nélkül. Nem mintha zavarban lenne, vagy zavarná, egész eddig nem is figyelt rá az igazat megvallva, el volt foglalva a méreggel, majd most a tanulmányozással, ha már a kellemetlen helyzet így alakult. Persze, az idő relatív, van is és nincs is elég arra, hogy itt trécseljen és lógassa a lábát, ki tudja, mikor rázza meg a csengőt a sötét asszony és akkor ha akarja, ha nem, ő innen eltűnik. Érdekes lenne, ha ráakaszkodna, nem lenne kellemes, neki mindegy lenne, de a nőnek nem, hamar véget vetne a közönségnek. Mindegy is, nem érzi a baljós előszelet.
- Ó nem, nem. Egyszerűen kezelem az ilyesmit. Otthagytalak volna a francba a kíváncsiságaiddal és a földteke másik felére kerültem volna, mire te kigondolod a kérdést, hova lettem. Megszoktam a magányt, ez már csak ilyen. Meg... egy szörnyeteg sem szereti, ha piszkálják – a legtöbb nem is válaszolna semmire, csak karmát, agyarait mélyesztené a húsba, de ő egészen speciális darab, gáláns és lehet hálás azért, mert még mindig nem nézte meg, mennyire rózsaszín belülről a démon. Érdektelen feszegetni, ha tetszik neki a válasz, ha nem, veszett fejsze nyele, előre cselekedett másképp, amikor neki nem volt ideje kigondolni szinte semmit. Már egész lenyugodott a benne pihenő tenger, de továbbra is figyel arra, hogyan reagál és mire készül, mintha folyton ugrásra készen állna odabent, miközben olyan lazán ücsörög, mint akik csak összeültek egy vidám társalgásra.
- Elegen vagyunk, igen – bólint, nem fedi fel a pontos számot, hadd higgye, hogy vannak akár százan is, nem csak heten, nem mintha nem lenne elég, ha száz testvérrel kellett volna a ládában lennie... nem, bele sem akar gondolni, hogy akkor mi maradt volna az elméjéből és bármiből. - Ez a valami? Mire célzol? - billenti kissé oldalra a fejét, kérdő tekintetével vizsgálva, hogy mire is akar kilyukadni. Netán... - Nem is sejted, mi történt? Hogy miért nem lent sütteted a hasad a kínlódó lelkek között? - talán tényleg nem tudja, elvégre azt mondta, hogy kevés dolog érdekli, no de ennyire kevés? Ha mondjuk tartósan lent volt és véletlen vetette ki az egész, akkor megérti, talán ma újat tud neki adni, olyat, amire célzott, hogy megfogja odabent. Nos, már lassan tényleg egy talicskányi hálával tartozik neki, jól meg is jegyzi a figura arcát, még jobban az aurát, magát a démont, amelyet ha kell, tudjon azonosítani és meglelni, akár az esőerdő közepén, mert bizony, ha már ennyire rendes, akaratlan fog ráverni dolgokat, csak ezt most nem közli még véletlen sem, nem fontos dolog, szerinte, a többi meg ugye mit számít.
- Bukj alá, légy ott is kíváncsi. Bár nem tudom, elvileg a test nehezebben bírja, de nem tudom. Másképp működnek a dolgok nálam mint nálad – ki tudja, talán ha a testet elhagyva próbálkozik, akkor eléri, amit keres, vagy meg sem kottyan, nem gondolkodott még el a végtelen mélységekben úszkáló démonok egyikén sem, sejti, hogy eddig azért nem tette meg, mert nem érdekelte, nem hiszi, hogy a félelem fogta vissza. Nem mintha számítana ez sem, az ő dolga, mit és hogyan látogat meg, most bizonyára csak amiatt „kívánta” meg a búvárkodást, mert felemlegette. Addig sem kötözget meg senkit, ugyebár.
- Általában így kezdődnek a démonok, igen. Bár szerinte, így is elég önző voltál és vagy, szóval azzal nincs gond. - vigyorodik el kissé, mert hát, mondta, hogy ezek a termek láttak már mindent, akár a falakon lógó beleket is, így talán a barbársággal sem lenne nagyobb gond, csak... elkopott. Vagy nem tudja. - Ohh. Erőszakkal közeledni, nos, nem élek semmilyen időszakot, vagyis kicsit, de az nem függ ide. Ez inkább... nem tudom hogyan írjam körbe, és minek, szóval rövid leszek. Nem vagyok az eszetlen erőszak példánya, van annak jobb varázsa, hogy előbb hagyom, hogy azt higgyék, gyengébb vagy szelídebb vagyok, így mikor végleg a toroknak ugrok, nagyobb a meglepetés? Valami ilyesmi. Ha erőszakkal jössz, akkor erőszakkal válaszolok, az indák még az elmegy kategória, de bevallom, amikor lekerült rólam, elsőnek szét akartalak szaggatni, csak érdekesek mondtál. Szóval, nem kell kiemelned semmit, változó, mikor beszélek sokat és mikor nem. De az igaz, hogy hullámzunk. Mostanság főleg – aprót rezdül csak, ahogy megérinti és libabőr járja végig, ahol a köröm éri és ahol célba is ér. Mintha a világot érő dolgok súlyát, állapotát képesek lennénk jobban felfogni, mint ami elvileg lehetséges és akaratlan átvesszük a dolgait. Legalábbis, ő így és ezt érzi, főleg, ha jobban beleolvad a környezetbe, vagy inkább, beleolvas.
- A holnap mindig lehetőségeket hoz, ez tudott – mintha nagyon titokzatos akarna lenni, pedig csak ez egy tény, számára. Optimizmusa a láda korszak óta mondatja ezt, amikor még szabad volt végtelen erővel, akkor bizony akadt olyan, hogy unt valamit. Most? Most még a romos utcának is képes örülni, ami kicsit bizarr a benső szörnyetegnek.
- Újra a nyomomba? Nem olyan egyszerű az – ingatja meg a fejét, játékos mosolyával. Ó, hát nem fogja csak úgy tárogatni az erejét, nem lesz egyszerű rálelni, de azt nem tudhatja, hogy mennyire fog a démon próbálkozni. Nem látja előre, de nem tervezi a mihamarabbi találkát, más tervei vannak, amiben egyedül kell lennie. - De meglátjuk. Ha jófiú leszel, talán hajlandó leszek kevésbé kellemetlen módon a közeledbe kerülni. Viszont ha még egyszer elrabolsz, vissza fogok ütni és ez a jóképű pofi fogja bánni – simítja tenyerét a másik arcára, majd finoman paskolja meg. Ragaszkodik, igen, ő is a saját kis privát teréhez és hogy ne rángassák már, mint egy bábut, így el fogja venni a kis templomát, amelyben benne csücsül a démon. Aztán kereshet másikat, addig sem őt zaklatja. Kezét végül visszahúzza, úgy figyel tovább, a beakadt lemez, szinte már eldöntötte a válaszokat, ráerőlteti arra, akit elsőnek talált különlegesnek és nem enged belőle. Ez a makacsság szinte emberi, de tény, maradhat minden démonban valamennyi és amúgy is becsvágyó bestiák. Nem lepi meg, sóhajt csak és a pillantása alatt már-már egészen meztelennek érzi magát, mocorog kicsit, mintha bármit számítana, valahol mégis kicsit kellemetlen ennyire nyíltan. Vagy csak ő szokott el tőle?
- Még van mit megismerned magadban? - mondja ő, aki most ezt az új formát kénytelen megismerni, amely kijött a szelencéből. - Talán igen, talán nem. Ne éld bele magad, a csalódás démonként jobban feldühít, mint illene – nem mintha rettegnek, majd kezeli akkor, amikor kell vagy magára hagyja, ez a jövő zenéje és azé, hogy tényleg felkutassa magában, már ha létezik. De a 700 év rabság megrágta az elmét, nehezebb. Végül egyelőre a test tulajára koncentrál, pihenteti a kezét a televarrt bőrfelszínen, de mintha lenyúlna épp a mélybe, mintha kutakodna anélkül, hogy felnyitná őt, vagy csak csalóka ábránd az egész? Kicsit valóban kutat, de nem sokáig, hamar kong a válasz, hogy talán tényleg a legmesszebbre űzte azt a szerencsétlent.
- Talán már elsorvadt ennyi idő alatt, csak a teremtője tudná megmondani, mennyi a szavatossága, ha elnyomás alá kerül – ahogy elengedi kezét, ő is elhúzza onnan a sajátját, értelmetlen mélyebbre ásni a semmi után, belakta már rég az összes sejtet. - Táplál, erősít, értem én. Bár nem látom mindet, biztos akad olyan, amely plusz erőt is ad neked, vagy csupán arra használod, hogy biztos erőd legyen? - talán ő is kap újat és ha egyet-kettőt a bőrébe vés egyszer, lehet képes lesz kicsit ő maga is csalni. Sosem árt, hiszen ezt még valóban ő is tapasztalja, most viszont csak annyit lát a másik, hogy érdeklődik, kíváncsi és hallgatja az ember meséjét, aki pusztulást kívánt.
- Hasonlítanak, de teljesen mások. Tény, démoni szempontból a kísértés lényege valóban unalmas egy idő után, de amikor jobban megismered, kiismered, olyan mint egy könyv, amit már olvastál, de folyton új és új lapokat kapsz bele. Máshogy nézzük őket, de a játékszerek... nos, igen. Megszűnne létezni – és meg is szűnt, ahogy a saját ujjaira pillant, amelyek már nem képesek ajándékot adni senkinek sem, vagy ha igen, vért kellene izzadni hozzá. - Meglepne, ha az angyalokra fanyalodtál volna – bár neki nincs sok tapasztalata és csak egyet tudna azonnal mondani, akit nem küldene az angyalpengéje halott tulaja után, a lényeg és a séma adott. Rossz és jó, ez meg már rég nem létezik. Elengedve a tollas népséget, dől hátra ismét kényelmesen, a kezén támaszkodva és miközben feltárja a múlt ködös meséjét, ő lenyúl a saját elméjébe és keresni kezdi, hol lehet ezeknek olyan pontja, amely egyezik a saját emlékeivel. Sok ilyen akad, különcök, vágyakozók, messzire kalandozók, akadt bőven, még akkor is, amikor nem osztogatott semmit, csupán ő maga utazott és tette a dolgát. Valami dereng, a legtöbb sötét, így nem is húzza fel, még a végén addig kaparna, ameddig felnyitja a koponyáját, hogy megkeresse a többi morzsát. Csak a fejét csóválja.
- Tündérek. Ehh – nemigen lettek és voltak a kedvencei, de tény, hogy így már valóban az akkori felfogás szerint csodaszámba ment az, hogy megmaradt. Ó igen, mindenben az ördögöt látni. - Így már értem a dolgok alakulását. Sok jó szív taszított másokat oda, akkoriban, hogy is mondják? Divat volt az ilyesmi. Egyszer végignéztem, ahogy halálra köveztek valakit, mert kigyógyult valamiből, amibe addig a legtöbb belehalt. Emberek... - ingat fejet, de szórakozott mosolya azt mondja, nem sírt, amikor nézte, nem érzett semmit sem, ahogy most sem. A kérdésre azonban gondolkodóba esik, majd persze vegyesbe, mert anyja ugrik be és ahogy üdvözölte őket.
- Emlékszem. Anyám arcára, amin ott ült a győzelem mámora, a forró napsütésre, amely a bőrömet érte és a szagokra is. Az elsőt nehéz kiűzni – ámbár az első napok nem voltak érdekesebbek, azok utána jöttek. A parancsok, a temérdek vér és a hatalom, hogy ahogy nagyszerű volt minden, úgy vált teherré, amit ő igazából nem fogott fel, tette, amit kellett és nem voltak kérdések. Kissé agymosottan, ha lehet ilyesmit használni rá.
- De titokzatos... És hallhatom is? - fontos? Nem. Akkor miért őrzi? Talán mert az információ érték.

Azonban már kapatosabban folytatja és persze csapzottabb. A titokzatos mestere vajon most is jó szemmel nézné? A meglepetés ereje mindenképp lecsapott akaratlan, amivel semelyik sem tudott volna számolni. Lepillant rá immáron, még mindig nem tápászkodott fel, ő meg nem ül le, szemöldöke a magasba csusszan, és hümmög egyet.
- Érdekes. Micsoda véletlenek, de az akkori nyelv így adta ki – von vállat, neki ennyi elég is, nem tudja miféle vidék volt ez, nem tudhatja, hogy járt-e arra, ahol hallotta volna bárki a nevét és átgyúrva gyerekre aggassa. Ez csak egy név, ő meg beleremeg szinte. Oké, jobb volt, ameddig volt ereje, így túl... sok.
- Én is ugyanaz vagyok, aki abban a testben volt. Szintet léptem-e? Ki ho... Hé, hé, mondtam már, hogy nyughass – morran fel, amikor az ujjait a bokája körül érzi és ez egy pillanatra, no meg az, hogy belé kapaszkodva húzza előrébb magát, kicsit kibillenti az egyensúlyból, így ha nem kapaszkodik meg, amit gyors megtesz az oltárral, akkor ott kötne ki mellette. De állva marad, csak a lábán ránt egyet elfele.
- Én kertelek? Tudod te hány arcot és nevet tudnék odavágni? Nem csak te voltál, sokan voltak, előtted, utánad, most is. Nincsenek pillanatok, vagy fogalmam sincs. Nem nosztalgiázni cipeltél ide, vagy hát most megvesztél és valami nyomorult démon emlékét húzod rám. Kicsit higgadj le, talán találok bizonyítékot – szusszan egyet, a türelme most ingatag, nem is tágít, így aztán ott hagyja maga előtt csúszni-mászni. Nem mintha nem lett volna ilyen, csókok a lábfejre, bármi, a régmúlt kultúrái igen furcsák voltak, félték és rettegték az ismeretlent, földre vetették magukat, mintha ezzel bármit lehetne bizonyítani. Ő is meghajolt anyja előtt és aztán mégis a fogait mélyesztette belé. És most mindjárt ebbe a szerencsésbe fogja, bár úgy néz ki, most nem tudja megfogni semmivel. Ideje lenne menni.
- É... - és már megint ott van, centikre, sóhajnyira. Meglepve pislog rá, ahogy tenyerei közé fogja az arcát, mintha csak kedves csókra vágyna, ki tudja persze, lehet erre vágyik. Annyira meglepte, hogy még illedelmesen tiltakozni sem volt ideje, aztán mire kinyögte mit akar, aprón tátja el a száját. Megveszett, végleg megveszett.
- Hogy... mi a francot? Mi? - akad el, aztán kapcsol, alig van tőle, érzi az ajkain maradt vér illatát, a finom őrület szelét és a tekintet vadságát. És aztán felfogja, hogy erőt magyaráz és... Jó, nem lehet letagadni, hogy amikor úgy pislogott, mint az első randis srácok, akkor bizony félreérthető szavai zavarba hozták.
- Na, oké. Elég – rántja hátra a fejét és kezét megemelve, ismét erőt használva taszítja hátra. Most nem a falnak, csak egészséges távra tolja őt, fújtatva, mint akit megsértettek amellett, hogy kicsit összezavarták. - Tudod mit szedsz te ki? Magadból a hülyeséget – igazgatja meg magán a ruhát, ellép az oltártól. - Most megvárjuk, ameddig kitisztul az agyad, utána hajlandó vagyok én mutatni valamit, de te belém ma nemigen teszel... semmit. Elmegyek, ha nem maradsz nyugton és akkor aztán végképp nem kapsz semmit sem – mordul egyet, kész arra, hogy ha kell, akkor az indákkal fogja lekötözni, de egyelőre még mindig csak eltolta ő meg áll és karba tett kézzel figyeli.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Sziklás tengerpart Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
173
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 04, 2019 5:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athan & Athlan

"Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj."
Nem sokaknak lenne a válaszuk egy jóleső kacaj arra, ha egy démon a fejébe veszi, hogy márpedig meg akarja kaparintani magának, s ezért kész a végsőkig elmenni. Ennek a furcsa szerzetnek viszont már többször görbültek felfelé az ajkai, s ez bizony engem is megmosolyogtat. Alap esetben nem vagyok mosolygós típus, hiszen kevés az olyan inger körülöttem, ami ilyesmire késztetne, ám ez a mostani a ritka pillanatok egyike.
- Miért lenne ez a test illúzióromboló? Számomra nem az, sőt. - sőt. Ennyiben is hagyom, mielőtt még elszaladna velem a ló, s túlzott rajongást mutatnék. Nem mintha eddig nem éppen ezt tettem volna, de hát hogy viselkednék máshogy, ha egy leviatánnal kerülök szembe? Főleg, ha az a lelkemnek egy kicsiny szegletében ott él láthatatlanul.
- Egyszerűbb volt körbeölelni téged az indákkal távolról, mint sem túlságosan a közeledbe férkőzni. Ha így ismeretlenül egy karnyújtásnyira lettem volna tőled, rám támadtál volna? Vagy meghívtál volna egy romantikus úszásra a naplementében? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miközben egy pillanatra szélesen elvigyorodok. Kár firtatni, mi lett volna, "ha", s mit tettem volna meg azért, hogy megszerezzem őt. Ez mind spontán reakció lett volna, ahogy maga az ötlet is, hogy engedelmeskedek a sugallatoknak, s megpróbálom elrabolni. Hogy miért? Egy elfeledett érzésért, ami lehet, hogy hazug? Pontosan. Egy magamfajta démon életében ritkák az ilyen pillanatok ahhoz, hogy csak úgy hagyjuk elillanni.
- Sokan jártok köztünk? Ha igen, talán titeket is kitaszított valahonnan ez a... valami? - hiszen ki tudja, milyen világok nyíltak meg, majd zárultak be azután, hogy a Földre köpte a benne élőket? Démonként sincs akkora tudásom, hogy rálássak erre a hatalmas körforgásra, s annak a rejtett szegletire. Csupán egy porszem vagyok a gépezetben, mely talán többre hivatott. Vagy nem. Ez úgyis majd a halálom pillanatában derül ki, már ha egyáltalán lesz olyan.
- Egyszer szívesen megnézném azt a lenti világot. Sosem voltam még olyan mélységekben. - felelem ábrándosan. Minél többet beszél, annál inkább érzem, hogy szívesen belemásznék a fejébe, s kitépném onnan az emlékeit, hogy a tudatomban életre keltsem őket, s lássam, amit ő láthatott. Talán nem lehetetlen... Az emberekkel már számtalanszor alkalmaztam ezt, ha éppen kíváncsi kedvemben voltam. Egy leviatánnal vajon működne? S hagyná? Utóbbi lényegesebb kérdés.
- Barbár... Démonként talán én is lehetettem volna kegyetlenebb. És önzőbb. - hosszasan, kérdőn fürkészem a tekintetét, majd hümmögve fordítom el a fejem. - A kezdeti benyomás nem azt mutatja, hogy a kegyetlenségedről lennél híres. Vagy tán épp ezt az időszakod éled, mint én magam? Voltam barbár, kegyetlen, erőszakos. Egy aljas, alattomos lény, aki jelenleg biztosan nem így férkőzött volna a közeledbe. Hanem erőszakkal. - húzom összébb a szemeim, majd egyik körmömmel megérintem a mellkasát, s egy apró csíkot húzok a hasáig. - Az az énem nem sokat beszélgetett volna veled. Még szerencse, hogy a világ változásával mi is hullámzunk, nem igaz? Aztán ki tudja, mit hoz a holnap. - én mindig is hullámoztam, de ha ennyi évszázad alatt ugyanolyan lennék, és nem mennék keresztül változáson, akkor az azt jelentené, hogy semmi sincs rám hatással. Így pedig mi értelme lenne az örök életnek? Ha képtelen vagyok befogadni a tapasztalatokat, vagy azok visszapattannak rólam, akkor bizony tévúton járnék. Most épp a békésebb időszakom élem, de könnyen megeshet, hogy ez csupán a vihar előtti csend, melyet hamarosan tombolás követ.
- Ezek után kész lennél még találkozni velem, ha elengednélek? Végül is kellemesebb, ha nem ellenkezel túlságosan, sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Vagy éppen mikor lesz itt egy újabb kattanás, ami arra ösztönöz, hogy a nyomodba eredjek. Újra. - talán némi fenyegető él ott van a hangomban, bár ez nem tudatos, s nem is szánom annak. Egyszerűen csak őszintén beszélek.
- Bármikor elhagyhatnám ezt a testet, valóban. Ám ennyi ragaszkodás még engem is megillet. - vonom meg a vállam. Mi értelme újabb és újabb porhüvelyt magamra húzni, ha egy már tökéletesen bevált?
- Általad önmagam tudnám jobban megismerni. Lehet bennem egy emlék még a halandó évekből, amik tudom és érzem, hogy jelentősek voltak. És közöd van hozzájuk. Még a Mesterem sem volt képes ezeket visszaadni. Vannak sötét foltok a múltamban, s ez bizony hozzá tartozik. Talán te lehetsz a kulcs. - jegyzem meg ábrándosan, ahogy végignézek rajta. Neki talán semmiség lehet ez az egész, nekem azonban fontos. Gyötrelmes halandó éveim voltak, s ha volt egy olyan mozzanata, ami békét hozott számomra a mocskos ürességben, akkor tudnom kell róla.
- Ha itt is van, akkor szunnyad. Figyel. És hagyja, hogy én uralkodjak. Azonban nem hallom a suttogását, s nem érzem őt. Sehol. Még téged is jobban érezlek magamban, mint ennek a testnek az előző lakóját... - sóhajtom halkan, s tenyerem a kézfejére simítom és hagyom, hadd kutakodjon. Az érintései égetnek, ám ez olyan, mint a tisztító tűz.
- Igen, az erőm tartja életben a pecséteket. S a pecsétek táplálják az erőm. Ördögi kör ez, s nehéz megszakítani, épp ez a lényege. - elengedem a kezét végül, s hagyom, hogy visszahúzza. Nem szeretek semmit sem a véletlenre bízni, szükségem van mindig egy újabb és újabb vésztervre, ha történne valami gond. Bár tény, hogy arra nem voltam felkészülve, hogy egyszer bezárul a Pokol kapuja. Ez a tény pedig sok zavart hoz az elmémbe, s még nem is igazán sikerült feldolgoznom.
- Hamar levettél a lábamról, bevallom. - nevetek fel szórakozottan. - Magam sem tudom megmondani, mi ábrándított ki. Talán az, hogy egyre kevesebb újdonság szökött az életembe. Rájöttem, hogy az emberek szörnyen hasonlítanak egymásra, s mikor már alig láttam bennük megragadót, az borzalmas volt. Mintha egyszer csak megszűnne létezni a kedvenc játékszered. Az angyalok pedig... Sosem érdekeltek. - vonom meg a vállam. Ezért is kell minden újat megragadnom, amit csak tudok.
- Az egyetlen bűnöm az volt, hogy más voltam. A születésem után pár nappal eltűntem, s fél évre rá felbukkantam. Ebből ők csak annyit láttak, hogy egy védtelen gyermek túlélt ennyi időt az erdőben. Egyedül. Hogy lehetséges ez? Biztosan átkozott a fattyú, s bűn által fogant... Hiszen amit nem ismerünk, arra gyakran húzunk sötét lepelt, nem igaz? - mosolyodok el. - Azonban itt nem történt semmi gonosz dolog. Egyszerűen csak a falunk mellett tanyázott egy tündér kolónia, s elraboltak magukhoz. Sosem bántottak, sőt, mindennel elhalmoztak. Ezért is vittek végül vissza, mert jót akartak nekem, hiszen sokat sírtam, s úgy döntöttek végül, hogy anyám mellett a helyem. Érdekes visszagondolni ezekre az emlékekre, hiszen még most is hallom a hangjukat... Látom az arcukat... Igazán békések voltak. Örültem, hogy Atyám visszaadta nekem ezeket az emlékeket. A tündérek jó szíve taszított végül az emberi pokolba. - sóhajtom halkan. - Te emlékszel még az első órákra, napokra? - kérdem kíváncsian. Természetesen sok minden van, amire nem emlékszek, de azok olyanok, hogy a saját elmém választotta ki őket, mert jelentéktelenek voltak. Ám egy olyan kép, aminek a vesztéről nem én döntöttem, felettébb zavaró.
- Volt neve, s van is. - felelem sejtelmes mosollyal, de nem válaszolok konkrétan. Atyámat soha nem adnám ki, s az ő személye jelen esetben másodlagos.

Az eufória megtörténik, én pedig nehezen akarom elengedni azt. Nem is fogom. Ha rajtam múlik...
- Ezt a nevet még a halandó énem nemzője adta. Így hívtak már csecsemőként is. Athlan. - nyögöm hosszasan, miközben félrebillentett fejjel bámulom őt. - Én ugyanaz vagyok, aki abban a hófehér testben volt. Csupán szintet léptem, ám ugyanúgy Athlan maradtam. Te viszont... - váratlanul megragadom a bokáját, kicsit megszorítom, s közelebb húzom magam hozzá. - Tudom, hogy ismerem a neved! Miért kertelsz hát? Miért nem mondasz semmit? Keresd meg magadban azokat a pillanatokat, amik hozzám kötődnek! Tudom, hogy ott vannak! Tudom, érted? - lihegem ziláltan, s hiába taszít el magától újra és újra, én nem hátrálok meg. Ez az érzés egyre jobban űz a meggondolatlanságba, ahol már alig számítanak az ép, ésszerű gondolatok, hiszen azokat felülírja az akarat. Akarom, bármi áron.
- Verd csak, verd ki az összeset! Ha már itt gurulsz lefelé, úgysem számítanak a fogaim! - a nyelvemmel végigzongorázok rajtuk, miközben a mellkasomra mutatok. A vére azt hiszem... Teljesen megbolondít. Előhozza azt az oldalam, mely oly' sok kegyetlenséget hozott már a földre, s melyre a békés jelző kicsit sem illik. Mégis egy pillanatra visszatér valami nyugalmas, ám ez a testem vad lüktetésének csupán egy apró szusszanása, hiszen hamarosan újra felcsillannak a szemeim. Váratlanul a lábai közé tolom magam, s tenyereimbe fonom az arcát, ha nem taszít el azonnal.
- Tudom már! Ha volt köztünk kapcsolat, akkor az benned ott kell, hogy legyen. Kiszedem belőled! Ki tudom szedni! Van még annyi erőm... - közelebb hajolok hozzá kérlelően. - Nekem kell az az emlék, ne fossz meg tőle! Csak hagyd, hogy beléd hatoljak... Kérlek... Athan... - a hangom halkabbra veszem, s pár ártatlan pillantás ugyan nem biztos, hogy elég, de azért egy próbát megér. Minden megér egy próbát.
- Ha nincs semmi, legalább tudni fogom, hogy tévúton járok veled... És elmehetsz... - sóhajtok felé halkan. Közben fogalmam sincs, mennyi erőm maradt, s mennyire lennék képes annyira az elméjébe hatolni, hogy megtaláljam önmagam. Úgyis csak azokat az emlékeket láthatom az igével, amiket ő enged. Egy cseppel sem többet. Na persze, édes remények, hogy egy ilyen hatalmas lény, mint ő, csak úgy magába enged engem, egy démont... Ha ez sem sikerül, úgyis tovább próbálkozok majd.
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7