Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Erdőmélye •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 12, 2019 6:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
Közelebb került hozzám, én pedig nem tudtam levenni a szemem a csuklyás alakjáról. Annyi ilyet láttam már, mind azt hitte, hogy azért, mert a sors úgy hozta, démonként létezhetnek tovább, attól valami különös, magasztos sötét létformaként kell viselkedni. Talán rajtam kívül mindenki ilyen volt… én ugyanis szívem szerint még most is csak Thomas és a többi halott társaságában próbáltam volna meg létezni. Ők hallgattak, nem csináltak mást, csak bűzlöttek. Nem vártak tőlem semmit, még csak azt sem, hogy erősebb legyek. Sőt, ha éppen mégis hagytam egy kis teret az erőmnek, akkor gondolkodás nélkül engedték, hogy kiéljem az első halandón. Néha ugyanis olyan hullámban tört rám a bosszúvágy, hogy annak képtelenség lett volna nemet mondani. Dühtől lüktetve sétáltam ki a kriptámból és kerestem meg az áldozataimat. Úgy éreztem az egész világ bosszút érdemel a velem történtekért.
A csukja hamarosan lekerült Athlanról… mert ez volt a neve annak, akit kijelöltek mesteremmé… s Tom ezt tudta. Azért hozott ide, azért vezetett ennek az erődnek a mélyére, hogy egyenesen a karjaiba sétáljak és már ne legyen visszaút. Előkerültek a tetoválások, a mogorva ábrázat, a sötét tincsek. Máris tudtam, hogy ez is egy olyan szerepjátszós alak, akitől semmit sem szerettem volna tanulni. Fintorogva néztem végig rajta, de végül is nem léptem el, mikor az urnához ért.
– Thomast akarod? – pislogtam értetlenül, ahogy leemelte a tetőt. Figyeltem, ahogy megnézi magának a hamvakat, majd hümmögve belenyúlt és a szájába vett egy kis adagot bele. Gondolkodás nélkül vigyorodtam el, majd húztam fel a szemöldökét.
– Finom? – kérdeztem és megcirógattam az urna aranyozott oldalát. Még mindig imádtam, hogy hosszú szorongatás után is elképesztő hűvösség áradt belőle. Thomas már csak ilyen volt, na meg az egész családja. – Még sosem kóstoltam meg a kissrácot… – megrántottam a vállam, majd én is belenyúltam az urnába, hogy egy kis darabot kiemelve, az ajkaimhoz érintsem az öreg port, ami valamikor egy emberhez tartozott.
– Thomas egy kicsit száraz… – állapítottam meg egy kicsit vigyorogva. Majd egyszerűen hátat fordítottam Athlannak, hogy ellépjek tőle. Már kibökte, hogy nem akar egy ilyen „kölyökkel” foglalkozni, mint én. Úgy beszélt rólam, mintha csak újszülött démon lettem volna, holott a magam százakárhány évével én sem számítottam éppen kezdőnek… te jó ég… mikor is lettem démon? Ez a kérdés már annyiszor futott át a gondolataim között, de akármennyire is szerettem volna, képtelen lettem volna kikalkulálni. Éppen elég volt a tény, hogy valamikor a nagyháború előtt… amit a halandók csak első világháborúként emlegettek.
– Szerinted akarom? – fordultam meg indulatosan. Addigra már háttal volt, ez bosszantott, de csak egy kavicsot rúgtam felé. – Viszlát, Mester! – Böktem aztán oda gúnyosan és szűkre húzott szemekkel bámultam utána. Azt kívántam, bár rádobálhatnék valami ártást, hogy jól összetörje magát. S ebben a percben elrepült az ajtótól, egyenesen letarolva engem is. Hangosan csapódtam a földút porába, az felszállt, jó adag az orromba került.
Éppen hangosan prüszkölve próbáltam észhez térni, mikor megéreztem a szorítást a csuklóm körül. Aztán jött a rángatás és Athlan kitörése.
– Ezt nem én csináltam… – magyaráztam és megpróbáltam letépni a karját, hogy szabaduljak. Csakhogy ehhez nem voltam elég erős, ráadásul nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy a bennem szunnyadó erőket kihasználjam, így azokat képtelenség lett volna előcsalni. – Nem én csináltam… ugye?
Végül hirtelen düh tört rám. Éreztem, hogy valami sötét, valami keserű fortyog bennem, ami akármi is lehetett volna, ha egyszer kitör. Csakhogy mielőtt még annak bármiféle teret adtam volna, egyszerűen megráztam az uránt felé, mintha orrba akarnám verni. Ám tető híján az arcába landolt az összes hamu.
– Nem tarthatsz itt ilyen olcsó trükkel! – mondtam és lenyomtam a porba, hogy fölé kerüljek. Lábaim óvatosan helyezkedtek el a teste mellett. Az urnát messzire dobtam és előrángattam a félig előhúzott kést, hogy a torkának szegezzem. – Ez olyan penge, ami még téged is gond nélkül elpusztít. – Hazudtam persze, csakhogy legalább egy kicsit rettegjen.

reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
181
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 12, 2019 12:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Soha nem töprengtem el hosszasan azon, hogy milyen lenne egyszer Atyám bőrébe bújni, hiszen olyan abszurdnak tűnt mindig is a szerepcsere gondolata, hogy amilyen gyorsan jött, olyan hamar szállt ki az elmémből. Már emberként megtanultam, hogy nem szabad senkihez sem közel kerülni, mert minél szélesebb azok köre, akiket átengedek a falamon, annál közelebb kerül hozzám a vég. A Mesterem az egyedüli, akit elfogadtam ezen a világon. A családom vérbefagyott teteme pedig megerősítette a tényt, hogy csak magamban bízhatok. Hiszen ha az ember már a kezdetektől a családjában sem láthat reményt, mi várhat rá később? Eleinte talán egy eltévelyedett lélek voltam, aki azt akarta, hogy szeressék... Igen, s bár a büszkeségem visszafojtja e szavakat, mégis be kell látnom, hogy gyermekként még próbálkoztam. Azt akartam, hogy úgy nézzenek rám, mint a többi velem egykorúra, hogy én is nevethessek, hogy engem is szeressen valaki... Aztán egy idő után meghalt bennem minden. Egy idő után már csak arra vágytam, hogy a kihűlt tetemükön táncoljak. Ezért sem hibáztatom magam, hogy ennyire képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy valakit közelebb kell engednem. Több évszázadnyi berögzött magányt mégis hogy szakíthatnék meg ily' könnyedén?
A napsugarak elbújnak végre a fák törzsei mögött, s felváltja a nagy fényáradatot a kellemes homályba burkolt köd. Innen bontakozik ki hamarosan egy furcsa alak, kinek jöttére a kutyám csak halkan morran fel. Eleinte nem szólok egy szót sem, csupán alaposan végigmérem őt. S minél tovább nézem, annál inkább nem tetszik a látvány. Halk sóhaj tör fel belőlem, s zöldellő szemeimet a földre szegezem. Egy dolog lelkesít csupán, hogy a szavai hallatán nekem sem kell egy pillanatra sem megerőltetnem magam, hiszen még egy kavicsba is több tisztelet szorult, mint ebbe a bolondba. Ezt pedig nem csak én érzem, hiszen a pokolkutya váratlanul fújtat egyet, majd megfordul, és fejét ingatva elsétál, s végleg elnyeli őt a rengeteg. Ha már ő is szánalmasnak érzi az egész helyzetet, akkor én mit szóljak? Pedig szavamra, még azt is gyakoroltam magamban, hogyan viselkedjek. Bíztam benne, hogy legalább egy tisztelettudó, tanulni vágyó kölyök lesz mellettem, de nem. Már az első másodperc sem éppen neki kedvez, így borul minden. Azt hiszem, kénytelen leszek magamat adni.
Lecsökkentem a köztünk levő távolságot, s közvetlenül elé lépek. A csuklyát lehúzom a fejemről, s úgy kezdem őt tovább fürkészni. Még a teste sem tűnik túl erősnek, bár meg kell hagyni, annyi pozitívum van benne, hogy legalább nem olyan unalmas, mint azok az emberek, akikkel mostanság volt dolgom. Szörnyű és megalázó a tény, hogy ennyi évszázad után is sokszor émelygek, ha alkut kell kötnöm egy ostoba halandóval. Még mindig csókkal pecsételem meg, s még mindig rosszul vagyok tőle. Akadnak ugyan kivételes esetek, ami azért aggasztó, mert csak azt erősíti bennem, hogy valami nem stimmel velem. Hiszen ha olyan hatalmas lennék, mint gondolom, akkor ilyen bolondságok nem lennének képesek kizökkenteni. Ám ezt csak én tudom - s a Mesterem.
- Remek, így csak megkönnyíted a dolgom, úgyhogy őszinte leszek, hogy ne érjen csalódás. Nem én akartam ezt. Púp vagy a hátamra, és semmi szükségem ostoba kölykökre. - szűkítem össze a szemeim, s a kezében levő urnára pillantok, hiszen csak most fogom fel, hogy mit mondott. Biztosan abban van a fizetségem.
- Akkor mostantól Thomas az enyém. - nyúlok az urna fedeléhez, hogy belekukkantsak. Ha nagyon ellenkezik, úgy egyelőre hagyom a dolgot, de ha nem, akkor óvatosan leemelem, s közelebb hajolva belenézek. Beleszippantok, vizsgálgatom, de értetlenül pillantok a kölyökre.
- Ez valamiféle mágikus föld? - mert hogy nem jövök rá a létére, az egyszer biztos. Semmi erőt nem érzek. Nahát, képes lenne így elrejteni előlem? Ha még mindig nem húzta el tőlem, akkor váratlanul jobb kezem mutatóujját beletolom, majd kiemelve ajkaimhoz emelem azt, s ízlelgetni kezdem.
- Hmm... - pillantok a sötét égbolt felé, s várok a csodára, de az nem érkezik. Aztán mikor tudatosul bennem a dolog, hogy én bolond sokkal többet láttam már most a dologba, mint kellett volna, haragosan pillantok vissza Anzu felé.
- Akarod egyáltalán ezt az egészet? Mert én nem. Úgyhogy viszlát. - azzal hátat fordítok, visszahúzom a csuklyát a fejemre, majd megindulok vissza a ház felé. S ezzel rontok el mindent. Hogy sejtettem akár egy percre is, hogy a Mesterem átkot szórt rám? Nem. Nem gondoltam ilyen aljasnak.
Épp mikor elérném az ajtót, váratlanul egy erős lökéshullám taszít hátra, egyenesen Anzu felé, aki ha nem áll odébb, teljesen biztosan rajta landolok. Ha félre lép, úgy én magam sem esek tovább, egyszerűen elterülök mellette. Bárhogy is legyen, váratlanul szorítást érzek a csuklómon, mire szép lassan testet ölt egy feszes bilincs rajtam, s a kölyök kezén is, mely összeköt minket. Megrökönyödve, kétségbeesetten, s dühösen pillantok a lánc felé.
- Nem, nem, nem!!! - elkezdem ráncigálni, de semmi sem történik.
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye - Page 2 Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 10, 2019 5:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


•Athlan && Anzu •

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Thomas már megint… ki más is akarna kimászni éppen ilyenkor a kellemes kriptánkból? Már mondtam neki, hogy nem mászkálhatunk el állandóan otthonról, mert akkor meglátnak és akarnak majd tőlünk valamit. Mégis vigyorogva pillantottam az arany talpas urnára, ahogy ajkaim közé vettem egy cigarettát és élvezettel a képemen beszívtam a füstöt.
– Már mondtam neked, te csibész, nagyon rossz fiú vagy… – Nevettem és a rózsaszín, nemiszervet formáló lakásdíszt is bedobtam a táskámba a többi értékes dologgal együtt. Nem volt célszerű hosszú időre otthon hagynom a hasznosabb tárgyakat. Amennyi féreg rohangál manapság mindenfelé, hát nem árt figyelmesnek lenni. Még egyszer végig simítottam a rendetlenül álló sötét tincseimen, majd elvigyorodva kaptam fel Thomast és indultam meg a kriptából.
– Viszlát, Elizabeth, vigyázz magadra George! – Intettem a cigarettát szorongató kezemmel a hátunk mögött hagyott barátokra. Mind ennek a kriptának a lakói voltak, akik időnként elviselték, hogy csevegtem velük. Hol a semmiről, hol fontosabb dolgokról, de ők mindig hallgattak… mélyen hallgattak, talán csak egy-egy benyomás útján kifejezve vágyaikat.
Thomassal a karomban könnyedén löktem ki a kripta ajtaját.
Csak mentem, amerre az urna lakója akarta. Thomas a felirat szerint George és Elizabeth kisfia volt, aki tíz évesen halt meg. Sajnos a részleteket nem jegyezte fel senki és hát a fiatalember sem akart megosztani, hiába faggattam. Így végül nem feszegettem tovább a témát, akárcsak a mai séta okát. Csendesen, időnként dúdolgatva jártam az utat, nem is törődve azzal, hogy egyre több fa van körülöttünk. Hagytam, hogy átvegye felettem az irányítást a nóta ritmusa. Ezt még abból a korból ismertem, amikor… amikor még én nem léteztem, csak Félnótás Hakan. Ezt énekelgette odahaza az anyjával, amikor a parázson sütöttek kenyeret. Hakan szerette ezt a dalt, akárcsak Anzu.
– Thomas, miért megyünk az erdőbe? Anya megtiltotta… – suttogtam és eldobtam a cigarettát. Nem érdekelt, ha az éppen egy kisebb tüzet okozott volna az elhaló avarban, ami recsegett ropogott a talpam alatt. Mintha még éreztem is volna a füstöt, majd hirtelen alábbhagyott és nem maradt más, mint az erdő hűvös levegője.
Hamarosan az avarosabb részről egy ki taposott földútra értünk. Thomas úgy ráncigált, mintha csak mutatni akart volna valamit. A tempó is egyre gyorsabb lett, én pedig már komolyan kezdtem kifulladni. Lehet, hogy ez a test hasonlított Hakanra, de legalább olyan gyenge és sebezhető is volt. Mégis így mintha közelebb éreztem volna magam ahhoz a valakihez, akinek a nevében bosszút esküdtem… ha nekem szenvednem kellett, hát szenvedjen az egész világ. Erre a gondolatra lassítottunk a tempón és lepillantottam a karjaim között szorongatott Thomasra.
Egyre sötétebb és hűvösebb lett. Ez kezdett nem tetszeni… én mégsem álltam meg. Thomas, állhatatos kölyök módjára rángatott tovább, nem sugallva semmit. Olyan hallgatag volt, mint odahaza, a közös kriptánk vastag kőfalai között. Csak éppen az ottani bűz hiányzott az orromnak, amit helyett friss levegő töltött be. Na meg valami baljós érzés.
A távolban, mintha valami alak rajzolódott volna ki, csuklyás ruhában és valami mással az oldalán. Elég éles látással rendelkeztem, de az erdőben túl nagy volt a köd, mintha a nap utolsó fényeivel az is jobban leszállt volna, csak tovább jelezve, hogy valami szörnyűség van készülőbe. Szorosabban öleltem Thomast. Meg akartam védeni attól a valamitől, ami ott várakozott előttünk. Azonban már csak egy kézzel tartottam, jobb kezem ösztönösen indult meg a zsebem felé, ahol a biztonság kedvéért mindig volt egy tőr. Az egyik kis rajongóm használta még David baráti körében arra, hogy mindenféle áldozatokat vágjon fel az akkori kriptám előtt. Végül ezt is hátrahagyva, eltűntek. Gondolkodás nélkül tettem el emléknek, na meg fegyvernek. Sosem árt, ha valamivel lelassíthatom a rám támadókat.
– Ezért hoztál hát ide… – suttogtam, ajkaimat egészen az urnához préselve.
Már tudtam mi ez. Tudtam, hogy ki áll ott… a mester, akit kijelöltek mellé és akit nem akartam látni. Minden erőmet bevetettem, hogy megfeledkezzek a mai találkozóról. Sőt, egyenesen elhatároztam, hogy nem fogom alárendelni magam senkinek. Mégis mi szükségem lenne egy másik démon segítségére? Semmi. Nekem megvolt a magam családja: Elizabeth, George és Thomas. Zavarhatott volna bárkit is, ha időnként egy-egy halandóval elszórakoztam? Nem folytam én bele a nagyok dolgába, még ha állítólag több is van bennem, mint azt én hiszem.
– Nem hozzád jöttem. – Jelentettem ki felszegett képpel az addigra már csak egy méterre álló démonnal szemben megállva. – Csak elhoztam Thomast sétálni… vagy ő engem... – Mutattam az urnára.



credit &&


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
181
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 09, 2019 7:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Anzu && Athlan •

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."

Harminchat nap. Emberlétem felszínen töltött pillanatai már a homályba vesztek, s azóta ilyen sok időt egyhuzamban még nem voltam itt. A Pokol elfeledtette velem azt a mocskot, ami itt van, s tökéletesen beértem azzal, ha olykor alkut kellett kötnöm egy balga emberrel, vagy éppen a megtanultakat itt kellett kamatoztatnom néha. Nem egyszerűen nem állok készen erre a feladatra, hanem egyenesen minden porcikám irtózik annak a gondolatától, hogy nekem Mesternek kell lennem. Vannak nálam sokkal tehetségesebb démonok, akiknek a zsigereikben vannak a tanítói tulajdonságok. Ilyen az én Atyám, akinél nem is kívánhatnék jobbat. Bár vannak furcsa, és számomra érthetetlen dolgai, mint például az a legutóbbi csók, amit még most sem tudok értelmezni. Tudom jól, hogy célja volt vele, de hogy mi... Azt még sűrű homály fedi.
Halk sóhajjal pillantok körbe a szobában, s bárhogy erőltetem a fantáziám, egyszerűen nem bírok ideképzelni még valakit. A Mesteremnél is eleinte nehezen szoktam meg a tényt, hogy a napom nagy részében a közelemben volt. Talán csak túlságosan belém ivódott emberként a magány érzése, amibe nem csupán magamtól menekültem, hanem a környezetem is űzött. Démonként tán bizonyos dolgok felerősödnek, míg a többi az enyészeté lesz épp úgy, ahogy az egykori, gyenge porhüvelyem. Természetesen nem vagyok tökéletes, sőt, beismerem, hogy bőven akad hibám. Az egyik ilyen az az alkalmazkodó képesség hiánya, vagy legalábbis a nagyon gyér megléte. Egy igaz szó van, és az az enyém. Nem tudom nem lenézni az embereket, angyalokat, s a démonok igen csak jelentős részét. Ez olyan tulajdonság, mely mélyen van belém kódolva, s melyet hiába téptem ki gyökerestül, mindig visszanőtt. Fogalmam sincs, honnan ered ez a felsőbbrendűség tudat, de itt van, jelen van, s így kell boldogulnom. Beismerem, hogy az ellenszenv, mellyel már most Anzura tekintek, csakis belőlem ered – egyelőre. Hogy ezt ő majd növeli, vagy sikerül csökkentenie, az majd kiderül, ám utóbbit nagyon kétlem. Aztán még ott  a gyötrő tudat, hogy a Poklot is lezárták, amitől még feszültebb vagyok, sőt, még Atyámmal is alig bírok kommunikálni. Nem elég csupán felrajzolnom egy egyszerű rúnát. A legkevésbé sem... Vér kell, áldozat, fájdalom, s ha sikerül is megteremtenem a kapcsolatot, az nagyon rövid ideig tart. Egyszóval, feszült vagyok. Nagyon. Ezekben a különös időkben kicsit sem hiányzik egy kolonc.
Tekintetem az öreg, letakart ágyra vetül, s a sarokban heverő nagyobb koporsóra. Néha szüksége van a testemnek s a lelkemnek egyaránt arra, hogy nyugovóra térjen, ilyenkor pedig szeretek álomba szenderülni – a koporsómban. Nem, nem képzelem magam a mesékből szőtt vérivónak, egyszerűen csak kényelmesebb, és nyugodtabb egy zárt ládában aludni – még ha az emberek pontosan ilyenekbe teszik a halottaikat. Az ágy megfelelő lesz Anzu számára, de ha nem, az sem érdekel. Miattam aztán a földön, az avarban, vagy bárhol máshol lehet. A felső szint tehát egyrészt a szobát foglalja magába, másrészt pedig a másik oldalon egy hasonló nagyságú könyvtárat. Egy ilyen dologra nem lehet kellően felkészülni, én pedig nem bízom a véletlenre. Lejjebb haladva a lépcsőn, az alsó szinten van egyik oldalon egy helyiség egy tűzhellyel, asztallal, székekkel, s különböző alapanyagokkal. Leginkább kotyvasztani s kísérletezni szoktam itt, néhanapján veszek csupán magamhoz emberi ételt. Ezzel szemben van egy amolyan raktár rész, ami leginkább dobozokkal, polcokkal, s szekrényekkel van tele. Végezetül pedig a lépcső alatt van a pince lejárata, ami Anzu számára tiltott terület. Ott szoktam kapcsolatba lépni a Mesterrel, ott tartom a leendő áldozatot, s még sorolhattám. Személyes szféra, amire szükségem van, hogy ne veszítsem el az eszem...
Mikor tekintetem a letakart ablak szélén levő kis résre vetül, hamar feltűnik, hogy az odakint sziporkázó napsugarak lassacskán visszabújnak a rejtekükbe. Harminchatodik nap. Pirkad. Ha a szívemet nem csupán a mágia tartaná össze, most biztosan őszintén zakatolna oly' hevesen, hogy a rosszullét kerülgetne. Talán csak túlreagálom az egészet, s többet látok bele a dologba, mint ami. Ez a feladatom, s végre kell hajtanom. Bármi áron. Mikor kilépek az ajtón, megállok előtte pár méterrel a földes úton. A fekete köpeny csuklya részét a fejemre húzom, a kezeimet pedig az ellentétes ujjaiba simítom. Így ugyan az arcom és a nyakam látszik egyedül, de a legtöbbeknek még így sem lenne szívmelengető a külsőm. Ez az ember egykoron egy szekta tagja volt, akik megidéztek engem, ő pedig önként ajánlotta fel a testét számomra. Ez pedig már nagyon régen volt... Unalmas volt számomra a sima, fehér bőre, s bár jellegzetes kontrasztot teremtett a fekete haja, a zöldellő szemei, s a sápadt arca, mégis többet szerettem volna. Így hát rúnákkal s szimbólumokkal varrattam tele a testét - a testem -, illetve egy apró ékszerrel tettem fel a végső díszítést az arcomra. Így már sokkal elfogadhatóbb volt, s a mai napig bővítem olykor egy-egy aprósággal a repertoárt.
Tekintetem kelet felé szökik, s ahogy figyelem az eltűnő fényességet, halkan mormolni kezdek egy igét, minek hatására egy sűrű, fekete köd jelenik meg mellettem, melyből hamarosan egy pokolkutya formálódik. Az én pokolkutyám. Vad jószág, haragos, nem tűri a kötöttségeket - pont olyan, mint én. Nem tudom, merre kószálhatott, hiszen a Pokol kapui bezárultak, de mikor megjelenik, hűségesen lépked az oldalamhoz, s ül le a hátsó lábaira. Ő is mereven kezdi figyelni a távolt, akárcsak én magam. Nem bízok semmit a véletlenre, s ha esetleg Atyám valami másik tesztet szán nekem, így ezt az egész tanítósdit ostoba tréfának szánta, akkor nem árt felkészülni, ennek fényében pedig a pokolkutya remek elterelés lesz. Titkon abban reménykedek, hogy mikor eltűnik az utolsó napsugár a horizonton, csupán a sötétség érinti meg halk szellőként a karom, s nem hoz magával senkit...

credit &&


reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye - Page 2 Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
181
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
688
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 09, 2019 7:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 31 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7