Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Erdőmélye Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
776
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 22, 2019 5:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 07, 2019 10:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- Azért, mert esélyt sem adsz arra, hogy megszeressem őket. Vagy elfogadjam. Vagy épp megismerjem... - még a fülemben csengnek Atyám szavai: "Szeresd őt úgy, mint még soha senkit." Azért nem érthettem eddig, mert még nem tapasztaltam meg. Egyáltalán honnan fogom tudni, ha bekövetkezik? Mármint olyan a szeretet, hogy egyik pillanatban még nem érzem, a másikban pedig igen? Minek kellene történnie? Oly' könnyű dobálózni e szóval olyan felé, aki még a halandó éveiben sem tapasztalta meg, milyen elsöprő lehet a szeretet ereje. Hiába, vannak olyan dolgok, melyeket akkor sem lelek meg, ha minden erőmmel kutatok.
- Nem tudom, mennyire tűnt fel, de nem vagyok éppen egy olyan démon, aki szereti körbevenni magát másokkal. Tudod, az elmúlt lassan hétszáz évet magányosan töltöttem, és ez a halandó éveim alatt is így volt. Hiába vett körbe az akkori családom és a falu többi lakója, az utálatukkal eltaszítottak maguktól. Most pedig egyszer csak itt vagy te, állandóan ellenkezel, elégedetlenkedsz és látványosan unod magad... Borzasztóan nehéz így nem utálni a dolgaidat. - magyarázom halkabban, hiszen eddigre már kiadtam minden dühömet, ami ott gyűlt bennem. Próbálom megértetni vele, hogy nem csak ő a nehéz eset, hanem én magam is, és ezzel tisztában vagyok. Nálam nem úgy működnek a dolgok, hogy valaki kényszerből mellém kerül, s én ezt egyszerűen elfogadom. Lassú folyamat nálam még az elfogadás is, s Anzu bizony nem könnyíti meg a helyzetem.
- Miért nem voltál jóban az emberekkel? Nem voltak szórakoztatóak? - kérdem apró mosollyal, enyhe gúnnyal a hangomban. Ám legyen. Megpróbálom megismerni, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.
- Talán magányos voltál, ezért választottad inkább a holtakat? - megérteném. Teljes mértékben. Emlékszek, hogy számomra még egy korhadt fa is jobb társaságot nyújtott, mint azok a húsvér emberek, akik körbevettek. Halandóként persze még próbálkoztam. Hiányoztak a nagy nevetések, az ölelések, s minden más, ami a többieknek kijárt, nekem pedig nem. Nem mindig volt a magány választott. Eleinte nem. Eleinte próbálkoztam, akartam, ám nem lett sosem eredménye. Ha valakit átkozottnak hittek abban az időben, akkor tehetett bármit, az is maradt. Aztán egyszer csak átkapcsolt az agyamban valami, s végleg elástam magamban azokat a részeket, melyek a többi emberre vonatkoztak. Onnantól pedig én magam nem vágytam társaságra, hiszen az egyetlen, akiben nem csalódok, az én magam voltam. Az évszázadok múlásával pedig egészen megszoktam, hogy csak nagyon ritkán jártam mások közé. Olyannyira, hogy most borzasztóan furcsa és idegen egy légtérben lenni Anzuval, akinek minden bizonnyal meg van a saját története. Ugyan láttam képeket az elméjéből, de az édeskevés ahhoz, hogy megismerjem őt.
- Nem tudom, még nem voltam bolond. Nem úgy, mint egyesek. - forgatom a szemeim egy sóhajjal. - Bár ahogy látom, te élvezed... - megadóan nézek végig rajta, s csak ezután húzom magamhoz közelebb. Ő azonban megint úgy reagál, amire egyáltalán nem számítok.
- Nem azért csináltam, hogy élvezd... Miért élvezed így, ha bántalak? - érzékelem, ahogy megremeg az egész teste, s valami kissé megváltozik benne - ahogy lejjebb pillantok, látom, hogy mindenhol ez a helyzet... Elképedve pislogok felé, mikor tovább beszél, ám dacosan ingatni kezdem a fejem.
- Ahhoz többet kellene tenned, hogy a kedvedben akarjak járni, Anzu... - finoman megérintem a nyakán levő sebet egyik ujjammal, melyet ezután ajkaim közé emelek. - Előbb mutass valami olyat, amitől tátva marad a szám, aztán utána talán megmutathatod, hogyan szokott egy magadfajta szórakozni. Mondom, talán... - emelem meg nagyképűen a szemöldököm, hiszen tudom jól, hogy megint dacolni fog, vagy éppen megmozgat egy fűszálat a hatalmas erejével. Könnyedén mondok ilyeneket, hiszen eddig sem bizonyított, s ezután sem remélek tőle sokat. A bilincs egyedül az, mely elgondolkoztat, hogy talán sokkal több van benne, mint amit én, vagy akár ő maga is sejthet. Őszintén szólva kíváncsi lennék rá, de erővel képtelenség belőle kihúzni. Valahogy elő kell csalogatnom belőle, de hát nem éppen az asztalom a trükközés. Talán ha kis lépésekben haladok, s mindig adok neki jutalomfalatot, sikerülhet.
A ujjaim még mindig a nyaka körül tekeregnek, s akkor sem eresztem el, mikor közelebb hajol. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert annyira meglepnek az éles fogai, hogy teljesen összezavar velük. Különös, eddigi évszázadaim alatt alig érzett bizsergés fut végig a testemen, melytől akaratlanul is érzem, ahogy lassan aktiválódik néhány rúna. Ám mielőtt még teljes lenne bennem a zavar, váratlanul jobban megszorítom a nyakát, s nekitolom az egyik közeli fának.
- Ilyet... Még egyszer... Ne csinálj... - súgom halkan sóhajtva, majd egyik kezemmel megérintem az apró sebet. Felszisszenve emelem magam elé a véres kezem, s megrökönyödve tapasztalom, hogy talán nem is volt olyan rossz... Ez pedig baj. Ilyet nem érezhetek. Ilyen ostobaságokkal foglalkozunk ahelyett, hogy a feladatunkra koncentrálnánk. Enyhén megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, s újra a nyakamhoz érintem a kezem. Ám ahelyett, hogy a mágia begyógyítaná, váratlanul lángra lobbannak az ujjaim, s megperzselem vele a bőröm.
- Mi a... - pislogok felé értetlenül, majd gyorsan elkezdem rázni a kezem, ám akörül még nagyobb tűz kezd gomolyogni. Hát ez remek. Komolyan. Nem elég, hogy nem ez az első, hogy lejáratom magam, de még szinte egyértelművé is teszi, hogy Anzu miatt történt megint a zavar. Közben tudom jól, hogy az egyik combom körüli rúnánál vannak a gondok, így benyúlok a köpeny alá, ám váratlanul az is lángra kap.
- Ne, ne, ne! - morgom mérgesen, s próbálom eloltatni a köpenyt, aminek a mágiától eleve nem szabadna lángra kapnia, ám most úgy ég, mint a száraz fű, s még a bőröm is perzseli. Gyorsan lerángatom magamról, majd az egyik sírra hajítom, mire pillanatok belül már csak hamu marad belőle. Ám itt még nem ér véget a történet, hiszen az öklömről elkezdenek mászni a lángok a bilincs, majd a lánc felé, egyre közelebb kúszva Anzuhoz.
- Meg ne próbáld... - utalok a ruháira, s gyorsan csapkodni kezdem a láncot, mielőtt még Anzu is lángra lobbanna a zavaromtól. Eddigre azonban ahelyett, hogy regenerálódna a harapása a nyakamon, inkább megereszt egy apró vérpatakokat, mely immáron ruha híján valahol a hasamnál folydogál. Rossz Anzu... Nagyon-nagyon rossz Anzu...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Szept. 04, 2019 10:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

Egész közel bújtam Athlanhoz. Be kellett vallanom, kicsit tetszett a halandó teste, tetszett, ahogy hozzám ért azokkal a kezekkel. Még a szemeimet is lehunytam, hogy egy csepp sötétséget és békét érezzek abban a pillanatban. Éreztem, ahogy az arcát a hajamba fúrja, meleg levegőt fújt közéjük. Aztán jött a bók. Halk suttogással közöltem: – Köszi…
Nem akartam elhúzódni. Jobb lett volna úgy ácsorogni hosszú órákat és érezni mennyi ereje van és hogy az mennyi mindent hozhatna elő belőlem. Sosem érdekelt a hatalom, csak csatangoltam a végtelenségben, a saját szórakozásomra eljátszva az emberekkel és más démonokkal. Nem számított, hogy mennyire vagyok erős, mennyire tudom széttépni akár Athlant, akár bárki mást. De ott, egymáshoz bújva más gondolatom nem is volt, minthogy bár le tudnám nyűgözni őt. Talán gyerekes, túlzottan emberi gondolat volt, hiszen Hakan sosem volt képes ilyesmire. Mindenki kiröhögte, kigúnyolta őt.
– Miért utálod ennyire a dolgaimat? – kérdeztem, mikor a bilincsnél fogva kihúztam a kriptából. Láthatóan kellemetlenül érezte magát annak falai között, pedig én ott a mindennapjaimat töltöttem. Olyan volt, mint egy szentély, hosszú évekig. S itt is úgy dicsőítettek, mint valami kegyetlen istent.
Egyre több halott jelent meg a sírkövek között. Szürke arcuk, furcsa, lebegésszerű járásuk még most is borzongást váltott ki belőlem, de nem féltem tőlük. Egyszerűen csak régi barátként köszöntettem őket, hol sziázva, hol odabiccentve. Aztán dúdolgatni kezdtem, miközben Athlan megint úgy viselkedett, mint valami ősdémon.
Válaszadás helyett inkább rágyújtottam egy cigarettára. Nem akartam azonnal neki esni, de tudtam nagyon jól, hogy ő lenne a legszánakozóbb, ha emberek közül csöppentem volna az életébe. Nagyot szippantottam a dohánytól, majd az arcába fújtam a füstöt, ahogyan azt kell.
– Sosem voltam jóban a halandóban… még emberként sem. – Megrántottam a vállam, aztán megálltunk és a tekintetem a mellettünk táncoló aprócska kislányra vándorolt. Mintha csak ő is az én korábbi dudorászásomat folytatta volna. – Hakan jóban volt a hullákkal, akárcsak Anzu. Mindeneste meglátogatták. – Tettem hozzá és elvigyorodtam a cigivel a számban.
– A bolondságban van valami szórakoztató, nem gondolod? – kérdeztem. Meglepő béke szállt rám régi látomásaim újdonsült felbukkanására. Nem számított, hogy Athlan elvette a cigarettát, majd közelebb húzott a nyakamnál fogva magához. Nagyokat pislogva néztem fel rá, aztán megéreztem az égő, perzselő érzést a nyakamon. Erre lehunytam a szemem, egyenesen felnevettem, majd egy hangos nyögés hagyta el az ajkaimat. Imádtam az érzést.
– És mi lenne, ha inkább te lennél a játékszerem? – kérdeztem lihegve. – Gyönyörű érzés… ezt sokszor meg kéne ismételnünk…– A forróság átjárta a testemet, mintha csak a nyakamat égető cigarettából származott volna az egész. Athlan érezhette, ahogy remegek. Fogalma sem volt, hogy valójában mennyire jól esik, amit csinál.
Közelebb hajoltam hozzá és beleharaptam a nyakába. Nem tudom miért, de finomnak nézett ki és meg kellett próbálnom. Beazonosíthatlan íz volt az, mégis fantasztikus. Hosszan nyomtam bele a fogaimat, míg meg nem indult a vére, közben néha-néha meg is nyalogattam a bőrét.
– Szerintem már lángra lobbantottalak, csak nem látod be – válaszoltam, persze sejthette, hogy átvitt értelemben értem. Na nem, mintha nem lenne valami érdekes és vonzó abban, ha esetleg megperzselném az agyonfestett bőrét. Élvezném azt a szagot, azt a látványt, ő pedig kínjában úgy ordíthatna, ahogy csak akar.
A mellettünk táncoló kislány megrángatta a kabátom, így oldalra kaptam a fejem. Láttam, amint vigyorogva int, hogy kövessem, fogócskázzak vele. – Ó, drágám, most mással fogócskázom. – Böktem a fejemmel Athlan felé és ismét azokba a zöld szemekbe néztem. Nem hittem volna, hogy mesternek kéne tartanom. Nem az volt. Ott volt az a furcsa kötelék, de másképpen, nem olyan ridegen.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Szept. 01, 2019 5:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- Mindjárt én dugok egy hatalmas karót a tiédbe... - az utolsó csepp mérgek lassacskán távoznak belőlem, s szememet forgatva törődök bele, hogy sosem fogok megszabadulni Anzutól. Mikor elhatározom magamban, hogy végleg itt hagyom, hirtelen megjelenik ez az átkozott kötelék közöttünk, melyet akkor sem tudok megtörni, ha a saját kezemet levágom. Kénytelen vagyok beletörődni hát, hogy megint ki tudja meddig így kell lennünk. Mintha nekem kellene engednem, kezdem úgy érezni. Nekem, egy másik szemtelen démon kölyökkel szemben. Miért? Hogy nekem jobb legyen... Ördögi kör ez az egész, s nehezen lehet hozzá működő tervet készíteni, hiszen Anzu úgyis ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Mindegy is, most ebben a helyzetben úgysem fogok előrébb jutni, úgyhogy egy morgó sóhajjal ölelem őt közelebb magamhoz, s kitámasztom az állam a tincsei közt.
- Hulla szagod van. - jegyzem meg, miközben orrom belefúrom váratlanul a hajába. - Tetszik. - megadóan pislogok felé, bár nem mosolygok, érezhetően viaskodok a büszkeségemmel és a tartásommal. Egyszerű bók volt csupán, mely akaratom ellenére ugyan, de kibuggyant belőlem. Meg kell tenni az első lépéseket ezen a járatlan ösvényen, ha nem akarok idő előtt elbukni, s inkább a szívembe döfni azt a bizonyos karót, mint Anzu egyes testrészeibe...
- Ez már nem a lakhelyed. A bilincsnek köszönhetően ott laksz, ahol én. S mivel én nem itt, ezért... - felesleges magyarázkodás. Megvonom inkább a vállam, s hagyom, hogy kifelé húzzon ebből az istenverte kriptából, ahol minden apró kis mozzanat csak erről a kölyökről szólt. Éreztem a falakon, a köveken, a levegőn mindent, ami ő volt itt hosszú éveken keresztül. Ennek azonban vége. Új korszak küszöbén állunk, mely nekem ugyan kicsit sem tetszik, de kénytelenek leszünk megbarátkozni vele.
- Nem tudni, hogy ezekben az időkben mik jutnak át erre a világra, úgyhogy örülnék, ha nem köszönnél oda minden olyannak, amit én nem látok. Mert attól még ott lehetnek, nekem pedig bőven elég, ha a figyelmem csak rád korlátozódik. Ezt pedig fordítva is elvárom. - húzom összébb a szemeim, s kicsit talán komolyabban és önzőbben közlöm, mint kellene, de most már mindegy. - Miért nem élsz emberek között, például valami magányos kis faluban, vagy miért nem keresed meg a többi démont? Olyannak tűnsz, mint aki igényli a figyelmet, de itt kétlem, hogy túlságosan sokat kapnál belőle. - bökök magunk mögé. Erre a következtetésre az alapján jutottam, hogy mikor átöleltem őt, úgy bújt a mellkasomhoz, mintha évek óta csak erre vágyott volna. Holott ő például sokkal emberibb, mint én magam, lehetne esélye elvegyülni az emberek között. Kissé talán furcsa, de hát manapság ki nem az?
Mikor előhúzza a cigarettát, sunyin pislogok oldalra, úgy figyelem, mit művel. S mikor meggyújtja, kezdem azt érezni, hogy direkt nem mutat magából többet. Mintha nekem kellene belőle apró darabokban kihúzni, hogy mire képes. Erőszakkal eddig nem sikerült, talán máshogy kellene próbálkoznom...
- Vagy azt jelenti, hogy különleges képességeid vannak, vagy pedig azt, hogy egyszerűen bolond vagy. Én utóbbira tippelnék. - gúnyosan nevetem el magam, ám végül megállok, s elgondolkozva kezdem fürkészni a szájában levő fehér kis szálat. Mikor pedig bevillan valami, egyik szemöldököm felvonom, és sejtelmes mosollyal helyezem egyik kezem a vállára, míg másikkal belenyúlok a zsebébe, s kotorászni kezdek ott. Mikor megtalálom a dobozt, azt egész egyszerűen elveszem tőle - ha közben nem ellenkezik túlságosan -, majd a köpenyem zsebébe süllyesztem azt. Átkarolom végül a nyakát, úgy húzom közelebb magamhoz, s ráfogok a cigarettára.
- Mi lenne, ha inkább velem próbálkoznál? - kiszedem a szájából, s ha nem kap utána azonnal, akkor lassan a nyaka felé irányítom a parázsló végét. Halk sóhajjal nézek végig az arcán, a szemein, az ajkain, s egyelőre pár leheletnyire állítom meg a bőrétől a cigarettát.
- Engem lobbants lángra, s visszakapod a játékszered. - ahogy ezt kimondom, szélesebben elmosolyodok, s egy könnyed mozdulattal beletolom a nyakába a fehéres szálat. Nem hajolok el ugyanakkor, kekeckedve figyelem a vonásait egészen közelről.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 26, 2019 6:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

– Nem attól érdekes… hanem attól, hogy nem csak egy oldala van… segg… – morogtam. Ha Anzu ideges az már nagy szó. Ha Anzut valaki felhúzza, nagy szó és meglehetősen ritka helyzet, de Athlan képes volt rá. Képes volt rá minden szavával, minden tettével és minden morgolódásával.
Dühösen bámultam rá. Láthatta, ahogy zöld szemeimben izzik valamiféle tűz, de igazából nem is számítottam rá, hogy esetleg megérti annak az okát. Csak szajkózta és szajkózta a saját önfejű igazát, mintha az bármit is érne. Már megint elővette az „én vagyok a kemény démon” álarcot, ami meglepően szarul állt neki.
– Talán az Atyád, nem akar látni, mert ilyen vagy – közöltem még mindig meglepő hidegséggel a hangomban ahhoz képest, ahogy általában beszélek. Szerencséje volt, hogy olyan könnyű volt felrángatni és a fejembe férkőzött az a dallam George sápatag látványára. Nem sokan húztak még fel, ezért nem is tudhattam miféle erőket szabadítana fel és azok milyen hatással lennének Athlan kemény démon énjére. Lehet nekem is szét kéne tetováltatnom magam, hogy komolyan vegyen? Kétlem, hogy a test örülne neki, annak meg még inkább nem örülne, ha bohócot csinálnék magamból. Hakanon sem volt semmi természetellenes, még a ruhája is len volt, mert olyan szegény volt. Télen reszketett is a szerencsétlen.
A bilincs. Tudtam, hogy én csinálom, éreztem, hogy belőlem származik, nem úgy, mint a legutóbb. A tekintetem George vigyorgó szürke képéről Athlan ideges arcára vándorolt. Dühöngve próbálta ráncigálni a csuklóm, mintha az megoldana valamit.
– Nos, nem ezt jelenti a lazulás. Az azt jelenti, hogy ne viselkedj úgy, mintha karót dugtak volna a hátsódba – magyaráztam el és megint el széles vigyor ült ki a képemre. Nem tudom miért, de minden hülyesége ellenére megint megszállt az érzés, hogy bizony nekünk együtt a helyünk. Nem feltétlenül csak mester-tanítvány értelemben, talán az nem is igazán nekünk való.
Aztán persze megint kitört belőle a zsarnok és faggatni kezdett. De a választ én sem tudtam a kérdésekre. Az jó lett volna, ami ott a koporsóban, az a közös izzadás, az a remegős álom. Nem is tudom mi volt az igazán, de olyan jó volt, olyan vágyakozós és… tökéletes. Ott úgy éreztem összetartoztunk igazán. Nem tudtam válaszolni, hol Athlan szemébe néztem, hol George vigyorgó arcát bámultam a vállai felett. Aztán egyszer csak megéreztem a derekamon az érintését, aztán közelebb vont magához és én a mellkasára fektettem a fejem. Nem tudom miért, de ösztönösen lehunytam a szemem, ahogy a hátam simogatta.
– Na ez már majdnem lazulós… – leheltem felé a szavakat. – Na, mehetünk, most hogy ilyen csúnyán viselkedtél a lehelyemen. – Néztem fel rá és csalódott pislogást engedtem meg magamnak, aztán elkezdtem kifelé húzni a kriptából. Még egy pillanatra a táncikáló George felé néztem, majd biccentettem.
– Csók a családnak, barátom! – böktem oda és kihúztam Athlant az ajtón túlra, hogy végre megérintsen minket a fülledt kinti levegő. Csak haladtam előre a régi temetőben, hogy alaposan szemügyre vegyem a sírköveket és a közöttük császkáló sápatag népeket. – Már ezer éve nem láttam ennyit belőlük… Az ezer éve egy kifejezés, nem vagyok ezeréves. – Magyaráztam neki és a szemem sarkából rápillantottam. Láthatóan nincs képben a modern világ szlengjével és őszintén szólva én sem nagyon voltam, csak eltanultam azoktól a suhancoktól, akik áldozat címszóval mindenféle jóval elláttak, többek között a zenéket is tőlük ismertem meg. Ezért is mászott be állandóan valami ritmus a fejemben. Egyik sem volt persze olyan erőteljes, mint a régi népdalok, amiket Hakan énekelegtett pásztorkodás közben.
– Gyerekkora óta Hakan nyomában voltak, erre mikor démon lett megszűnt. Anzut még sosem üldözték – magyaráztam kissé talán rekedten, benyúltam hát a zsebembe és elővettem egy doboz cigarettát. Tudom, hogy túl halandós, de szerettem, ahogy a füst megtölti ezt a rothadó testet, hogy aztán érzékien távozzon ajkaim közül. Egy kis felvágás képpen, direkt figyelve, hogy Athlan is jól lássa, a gondolataim erejével gyújtottam meg a cigarettát, öngyújtó nélkül. Aztán egyenesen felé fújtam a füsötöt.
– Vajon mit jelent, ha egy démon látja a halottakat? Azt, hogy tényleg ott vannak? – kérdeztem. Elvigyorodtam és kicsit megráztam a kezét, hogy megcsörrenjen a bilincs.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 25, 2019 1:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Úgy érzem, mintha a hangom kirepülne az éterbe, s ott elenyészne céltalanul a többi rezgéssel együtt. Mert hogy Anzu egy apró betűt nem fog fel abból, amit mondok, az biztos. Teljesen mindegy, merre terelem a dolgokat, hiába vagyok türelmes, hiába próbálok alapos lenni, ő mintha egy másik világban létezne, aminek bizony én kicsit sem vagyok a része, és nem is akarok az lenni. Túl ostoba, túl kölyök még ahhoz, hogy ilyenre fecséreljem az időm - alap esetben. Ám én nem kérdőjelezem meg Atyám tanításait, s bár legszívesebben a világ legtávolabbi szegletébe repíteném Anzut, mégis próbálom tartani magam valamennyire. Ám ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek képzeltem. Hamarosan meg is jelenik a bejáratnál, immáron összeszedettebben, mint hagytam, s megint csak nyavalyog. Legalább látnék rajta dühöt, látnám a mérget a szemében, hogy mégis hogy képzeltem azt, hogy darabokra téptem... De semmi. Emlékszek, mikor a Mesterem először próbált drasztikusabb módszerekhez folyamodni, sikerült elérnem, hogy vagy tízszer kellett összekaparnom magam. Ellenkeztem, lázadtam bizonyos módszerei ellen, de sosem nyavalyogtam. Idegtépő tud lenni.
- Semmit sem teszel le az asztalra, s úgy várod el, hogy szórakoztassalak? Nem gondolod, hogy előbb talán bizonyítanod kéne, s aztán foglalkozni azzal, hogy kipihend, kiszórakozd a fáradalmakat? Nem gondolod, hogy valamit mondjuk tenned kellene azért, hogy ne viselkedjek így veled? Nem fordult még meg a fejedben, hogy ha nem siránkoznál ennyit, hanem megpróbálnál bizonyítani, akkor engednék egy kicsit? - vonom fel a szemöldököm értetlenül. Vajon velem is ennyire szörnyen nehéz és kiábrándító volt? Kétlem. Atyám választott engem, tehát valamit látott bennem. Itt azonban kényszerből vagyok odalökve egy ilyen bolond kölyök mellé. Haragosan hajítom vissza a szívét, de ő csak beszél, elégedetlenkedik...
- És mégis mitől voltam annyira érdekes? Attól, hogy legyengültem, és mivel rajtunk volt a bilincs, hagytam, hogy ott legyél velem? Neked már attól érdekes valaki, hogy nem taszít el magától? - biccentem oldalra a fejem. Tény, hogy az a pár pillanat, amit ott a koporsó mélyén töltöttünk, számomra sem volt rossz. Sem kellemetlen. Sőt, egészen... Egyedi és különleges élmény volt. Ám annak pontot tettünk a végére, többet nem ismétlődhet meg, így nem, amíg Anzu így viselkedik.
- Nincs szükségem rá, hogy fitogtassam az erőm, hiszen egyértelműek a köztünk levő különbségek. Ha nem lennél ennyire átkozottul makacs, akkor egyszer talán te is megtapasztalhatnád, milyen borzalmasan nehéz elérni a mestered, ha túlságosan távol vagytok egymástól. Nem elég rágondolni, nem elég elmormolni egy ócska igét. Főleg nem ezekben az időkben. Bezárult a Pokol, nem tudom az okát, Atyám pedig eltűnt. Ha neked az erőfitogtatás, hogy próbálom elérni őt, vagy hogy már nem tudok mit kitalálni annak érdekében, hogy egy kicsit is figyelj rám, ezért drasztikusabb módszereket alkalmazok... Sajnálni tudlak. Őszintén. Mert ezek szerint még sosem tapasztaltad meg, milyen egy démon mindent felemésztő ereje. Talán még tetszene is neked... Ám ha így folytatod, sem az enyém, sem a saját erőd nem fogod jobban megismerni. Térj észhez Anzu, s most már szedd össze magad, mert kezdem én is nagyon unni, amit művelsz. - úgy zúdítok rá mindent, ahogy csak tudok. Remélve, hogy legalább egyetlen mondat eljut az agyáig, s képes lesz felfogni valamit abból, amit magyarázok. Ha nem, úgy azt hiszem, kár is tovább próbálkoznom. El fogom hagyni őt, s szembenézek Atyám haragjával, ha egyszer előkerül.
Morogva, de hagyom végül, hogy felhúzzon. Állom a tekintetét, ám egy ponton szemforgatva a plafon felé emelem a fejem.
- Most meg mit nézel? Hiába keresed, hol lehetek érdekes. Nem kell, hogy az legyek. Semminek sem kell lennem. - oldalra fordítom a fejem, úgy sandítok vissza Anzu felé, aki megint vigyorog. Halkan sóhajtok, s aprón csóválni kezdem a fejem.
- Egyrészt nem tudom, mit jelent az a szó, hogy "lazulni", másrészt pedig ha azt jelenti esetleg, hogy idétlenül dobálom a testem össze-vissza, mint te, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. - igen, a makacsságból bizony nekem is kijutott. Értetlenül nézek magam mögé, keresve azt a bizonyos George alakot, de hát persze, hogy megint nincs ott senki.
- Na jól van, itt végeztünk. Egyelőre aki hozza a szabályokat, az én vagyok, nem pedig te. Ha sikerül végre érettebben gondolkodnod, akkor keress meg. Mert erre én nem vagyok kíváncsi. Úgyhogy itt most végeztünk. - épp, mikor fejben már egy kicsiny pillanattal előrébb vagyok, s ott tartok, hogy a lábam már mozdul kifelé, váratlanul megérzek valamit a csuklómon. Meghökkenve kapom oda a fejem, s elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy megint kattan az a bizonyos bilincs, ami még a találkozásunk elején is egymáshoz láncolt minket, s mely nem hagyta, hogy elváljunk egymástól.
- Nem, nem, nem!!! - elkezdem rángatni a láncot, ám az természetesen meg sem moccan. Nagy sóhajjal temetem a szabad tenyerembe az arcom, s mintha annyira elértem volna a belső mérgem csúcspontját, hogy hirtelen kiakad a düh-mérőm, s eltűnik minden. Totálisan kihűlök belülről, így csupán egy rosszalló pillantást eresztek meg a kölyök felé, s hagyom, hogy hozzám simuljon.
- Mégis mi tenne téged boldoggá? Mit kellene azért csinálnom, hogy normálisan viselkedj? És most ne használj olyan szavakat, hogy "lazulni", meg hasonlók. Légy konkrét, és mondd ki, hogy mit akarsz, mert nem értek a félszavakból. - azon kezdek töprengeni, hogy mégis mi történhetett a koporsó mélyén, amitől "majdnem elhitte, hogy érdekes alak vagyok", de túlságosan konkrét dolgok nem jutnak eszembe. Azon kívül, hogy átöleltem, nem csináltam semmit. Erre lenne talán szüksége? Valami olyanra, mint a figyelmesség ezen formája? Ilyen téren egyértelműen nincsenek tapasztalataim. Nem hogy a démoni, de még a halandó énem sem tapasztalta meg, milyen, amikor valakit hátsó szándék nélkül érintek meg. Csupán azért, mert nekem jól esik, s talán neki is. Ilyesmi nem volt az életemben, s ha erre vágyik, akkor azt nem úgy kell elérnie, hogy állandóan nyavalyog miatta és kényszerít, hogy legyek már érdekes. Én ilyen vagyok, s ezeket a dolgokat meg kell ismertetni velem, mert magamtól aligha fogok rájönni. De rendben, engedek most... Egyetlen esélyt adok neki. Egyetlent. Úgyhogy szó nélkül átkarolom a derekát, s megadóan magamhoz húzom úgy, hogy simogatni kezdem a hátát. Meglepődnék, ha ilyen módszerek kellenének ahhoz, hogy végre lenyugodjon, hiszen számomra is ez bizony új terep.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 24, 2019 7:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I have finally seen the light
And I have finally realized
What you mean"

Omegából úgy reppentünk vissza alfába, mintha valami tornádó taszított vissza. Athlan nagyképűen emelte fel az állát, miközben a már mondhatni szokványos hévvel közölte: „nem vagy méltó” és „nem az vagy, akinek hittelek.” Mégis minek hitt? Nem tudtam, de hogy reménységnek nem, azt őszintén kétlem. Könnyedén megérinthette a nyakam, én nem léptem hátra, csak néztem fel rá, a zöld szemeimet az ő zöldjeibe mélyesztettem.
– Az talán nem szánalmas, hogy erősebb démonnak nevezed magad a tegnapi után? – kérdeztem halkan, kissé hörögve, ahogy ujjai utat nyitottak maguknak a mellkasomban. Nem számított, hogy darabokra szedi a testemet és újra meg újra szánalmasnak nevez. Tudtam, hogy több erő van bennem, mint amit hisz. Tudtam, hogy többre vagyok képes… csak talán nem akartam. A magam kis világában akartam létezni, ahol állandó dalok üldüzték egymást a fejemben és a saját módomon élvezhetem e szürke világ minden szépségét, búját és baját.
Magam sem tudtam, hogy miképpen tettem meg, de pillanatok alatt visszaforrtak a testrészek a helyükre. Talán a pecsét volt, talán egy kicsit én is. Amint megint önmagam voltam, a tekintetem megállapodott valahol a távolban. Nem Athlant néztem, neki ezúttal háttal álltam meg. A démont nem viselte meg a szív hiánya, így hosszú percekig tudtam ott állni, viselve a halandó test minden fájdalmát és csak néztem el a távolba. Nem érdekelt, hogy mögöttem már betörte a kriptát, mint valami megvadult bika… mert ott volt ő. Egy gyerek. Apró kisfiú, arca szürke volt, a szemei alatt piros folt, akár egy élettelen testen. Törökül énekelt, a szülőhazám nyelvén. A dal egy békáról szólt, én is ismertem… gyerekként énekeltem, most azonban csak dúdolásra futotta meggyötört testemtől. A kisfiú rám nézett, felém iramodott: – Hakan! Hakan! – kiáltott, majd felém nyújtott apró karjait és köddé vált.
Halandóként láttam ilyet utoljára. A beteg elme tünetei enyhültek, miután démonná váltam, de Athlan közelében minta minden egyre erősebb és erősebb lenne… mintha ő maga okozná ezt. Megtöröltem a homlokomat, bár most nem öntötte el a hideg verejték, mint annak idején. Aztán nagy sóhajjal indultam be a kriptába.
– Első lecke: akkor legyen nagy a pofád, ha van rá okod… – közöltem magamhoz mérten rideg hangon, ahogy beléptem a kriptába. Közelebb léptem hozzá, várakozva a szívre. A halandó test rosszul viselte, csak a démoni énem ereje táplálta. Mit számított? Ez csak vér és halál, mégha annyira ragaszkodtam is ahhoz, ami Hakan volt. Ez a test az övé volt, rá hasonlított.
– Bazira unalmas vagy, Athlan… miért nem tudod elengedni magad egy kicsit? – kérdeztem és a hátamat a kripta falának vetettem, amint szívem a helyére került és ugyanúgy, hidegen lüktetni kezdett, mint korábban. Furcsa volt, szinte szokatlan ennyire érezni mindezt. – Ott a koporsóban már majdnem elhittem, hogy érdekes alak vagy, de egyre kevésbé értem, mit tanulhatnék éppen tőled. Csak az erőd fitogtatod, mióta találkoztunk. – Közöltem, nem különösebben érdekelt, ha esetleg megint nekem esne.
Közelebb léptem, megragadtam a csuklóját, hogy felrángassam és magamhoz húzzam. Nem ölelgettem, nem simogattam, egyszerűen csak néztem fel rá megint. Mi lesz most? Letépi valamelyik tagomat? Esetleg egy belsőszervemre fáj a foga? Nem számított, háta mögött újabb kísérteties alakot pillantottam meg. Elvigyorodtam és hümmögni kezdtem, mielőtt énekelni kezdtem volna rendesen.
– I, I can't get these memories out of my mind – kezdtem bele a dalba. Lassú, vontatott ritmusban. – And some kind of madness has started to evolve – majd lassan tovább dúdoltam és még pördültem egyet Athlan előtt, mintha nagyon jól szórakoznék. Így is volt, a zene megint hangosabb lett a fejemben. A háta mögött ácsorgó, szürkeképű fickó is táncolni kezdett. – Mit szólnál, ha megígérném, hogy jó tanítványod leszek… ha cserébe kicsit lazulsz velem és George-dzsal? – A válla felett a kísértet felé böktem a fejével.
Furcsa erőt éreztem kavarni magamban, mintha az énekléssel, tánccal és a hülyüléssel valami egyre hatalmasabb uralkodna el rajtam. Valójában minden porcikám, lelkem minden apró szeglete azt akarta, hogy Athlan maradjon és érezze jól magát velem. A csuklóm körül fémes érzést éreztem s ahogy lepillantottam, megláttam azt a bilincset, ami korábban is ott volt. Hát tényleg én voltam, még ha akaratlanul is. Magamhoz akartam láncolni.
– Ez több, mint egy mester-tanítvány kapcsolat… – Simultam hozzá tánc közben, várva, hogy na most üt agyon. De nem bírtam ki, a korábbi mondatára akartam utalni.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 23, 2019 10:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Egy makacs, önfejű senkiházi. Ez jut Anzuról eszembe, mikor elkezd beszélni, s megint úgy viselkedik, mint egy tapasztalatlan kölyök. Nem akarja ezt, nem akarja azt... Legalább egy cseppnyi hajlandóság lehetne benne, ha már voltam olyan kegyes, hogy amellett, hogy befogadtam a saját hajlékomba, még nagy nehezen rászántam magam arra, hogy tanítsam. Mert hittem, hogy a sors fonalai, az övé és az enyém össze kell, hogy fonódjon, ám ahogy hallgatom a siránkozását, ez az elméletem egyre jobban kezd megdőlni. Csak egy ócska tréfát űzne tán a Mesterem? Hogy teljesen kikészüljek idegileg egy ilyen kóborló miatt? Jó úton járok, hiszen a méregtől elkezdek remegni, s még a szó is bennem akad. Jelenleg rosszul vagyok attól, hogy ölelgetni próbál, meg simulni; talán ha nem utálnám a viselkedése miatt, lenne energiám elgondolkozni rajta, és kicsit felülértékelni az érintését, ám így nem.
- Nem érdekelnek a halott barátaid. - húzom el tőle kezem, s haragosan pillantok felé. Ha esetleg próbálkozna még ölelgetni, vagy karolgatni, akkor könnyűszerrel tolnám el magamtól. Annyira elvakít a düh, hogy most ilyesmire képtelen vagyok gondolni. Mintha az a koporsóban töltött éjjel csak egy szép álom lett volna.
- Azt hiszem, rossz oldalról közelítettem meg ezt az egészet. Egyrészt eleve arra sem vagy méltó, hogy nem csak az én, de bármelyik más démon tanítványa legyél, másrészt a személyes jó kedélyűségemből az a parányi, amit kaptál, azt sem érdemelted meg. Talán pár pillanatra azt hittem, hogy ez az egész több... Hogy tényleg egy nálunk sokkal nagyobb hatalom mozgatja a szálakat, s hogy te és én... Talán több lehet ez az egész, mint egy egyszerű tanítvány-mester kapcsolat. Az álmaimnak mindig mélyebb jelentése volt az évszázadok alatt, utat mutattak nekem. Azonban jelenleg úgy fest, hogy tévúton járok. Nem az vagy, akinek hittelek abban a pár pillanatban. - lemondó komorsággal beszélek hozzá, s még az állam is feljebb emelem, hogy kihangsúlyozzam a köztünk levő különbséget. Kár lenne arról papolni, hogy miért reagál a testem úgy, ahogy, s arról is, hogy miért ilyen nehéz kapcsolatot létesítenem Atyámmal, ami egyáltalán nem biztos, hogy sikerül, mint a nemrégi példa mutatja. Anzunak nem kell megismernie, hiszen nem méltó arra, hogy újra megnyíljak neki. Megtettem, s már nagyon bánom.
- Minél hamarabb le tudjuk ezt az egészet, annál hamarabb nem kell többet, hogy lássalak. Úgyhogy módszert váltok. - közlöm komoran, majd lépek egyet, hogy közelebb kerüljek hozzá, s egyik kezem a nyakára simítom, másikat pedig mellkasára, ahova egy kósza pillantást is megeresztek.
- Én is lázadtam. De bennem volt annyi tisztelet, hogy ne viselkedjek olyan ostobán, ahogy te. Tudtam, hogy egy mester és tanítvány kapcsolat sokkal mélyebb, sokkal bensőségesebb. Ugyanis nagyon ritka, ha valaki maga mellé fogad egy másik démont. Szörnyen... Ritka... Sokan ölni tudnának azért, hogy egy erősebb démon átadja a tudását. De te... Szánalmas vagy. - ujjaim váratlanul megfeszülnek, ám most nem állok meg úgy, mint legutóbb. Dehogy... Anzu az utolsó esélyét is eljátszotta, így drasztikus lépésre szánom el magam. A pillanat erejével fejtek ki nagy erőt a mellkasára, s tolom beljebb az ujjaim, hogy széttörve a bordáit kirángassam onnan a szívét. Próbálkozhat ellenállással, de egyrészt bármit bevetek annak érdekében, hogy sikerüljön a mozdulat, másrészt pedig nagyon gyorsan mozgok. Ezért sem állok meg itt, hanem egyből a nyakára is rászorul a kezem, s olyan erőt fejtek ki, ami messze felül emelkedik egy halandó testen. Ha nem tud ellenállni, úgy összeroppantom a nyakát teljesen, olyannyira, hogy egy ütéssel el tudom hajítani valahova a fejét a sírok közé. S ha ez még nem lenne elég, akkor a két karját is megragadom rögtön ezután, amiket letépek, s két oldalra dobom őket valamerre. Ha sikerül mindent véghez vinnem, vagy ha csak a töredékét, úgy kegyetlenül pillantok a feje után, bárhol legyen, s a magasba emelem a szívét.
- Szedd össze magad. - lenézően tekintek felé, mint egy törhetetlen jégcsap. A rúnának köszönhetően, amit a mellkasára festettem, nem hal meg a teste, sőt, nagyon is egyben marad. Ha az ujjainak segítségével képes elmászni a lábához, akkor a törzsénél könnyűszerrel visszaforr a hiányzó testrész.
- Első lecke: sose légy kíméletes, mert senki sem érdemli meg. - azzal megszorítom a még dobogó szívét, majd hátat fordítok neki, s a kripta ajtajához lépkedek. Ha nincs nyitva, úgy berúgom az ajtót, vagy éppen megpróbálom megtörni az átkot vagy pecsétet, amivel le van zárva. Ha sikerül bejutnom, úgy megcélzom az első koporsót, vagy annak híján az urnák helyét a falnál, majd kényelmesen elhelyezkedek. Idebent várok Anzura a szívével együtt, reménykedve abban, hogy nem olyan gyenge, hogy sokáig húzza az időt, vagy éppen remélve azt, hogy megfutamodik előlem a kegyetlenségem végett, s én moshatom kezeim, hogy elszökött, és nem kell vele tovább foglalkoznom.
- Kellemes hely, valóban. Pont olyan, melyet örömmel teszek egyenlővé a földdel mindennel együtt, amit szeretsz. Ha ezt az utad választod, ám legyen... - jegyzem meg mellékesen kifelé.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 19, 2019 6:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Athlan ujjai a tarkómra simultak, úgy vont közelebb magához a mondandója végén. Ahogy ajkai szétváltak, én közelebb hajoltam, mintha csókolni akarnám, mint annak idején azt a lányt, aki rávett annyi rosszra. Valójában megadtam csak neki magam. Hagytam, hogy a szédelgés, az émelygés és minden rosszul lét között olyan képeket ragadjon meg, amiket őrült elmém elő tudott csalni magából. Talán a szellemeket is látta, akik annyiszor súgtak nekem valamit vagy a táncot, amit a holdfényben rejtettem a temető közepén. Athlan láthatta, mert engedtem és nem azért, mert a hatalmában volt. Tudtam, hogy megállíthatnám, akármilyen gyenge is legyek, mégsem tettem az égvilágon semmit.
Nem ellenkeztem. Nem volt értelme, mert mintha még Thomas is, valahonnan odakintről azt súgta volt, próbáld meg. S ha ő ezt mondta, akkor Anzu bizony megpróbálkozott vele. A holtak mindig is bölcsebbek voltak az élőknél, mint azt az én drága testvérem esete is bizonyította még Hakan idején. Így hát a tenyerem az arcára simítottam, ajkaim résnyire nyíltak, miközben lecsuktam a szemem. Érezni akartam a gondolatait magamon és magamban. De csak sötétség, komor képek és furcsa kegyetlenség ragadott meg. Nem tudtam értelmezni, túlságosan lefoglaltak a saját őrült dolgaim. A fejemben zengő állandó nóta egyenesen elnyomta az ő emlékképeit, meg is remegtem tőle. Megszűnt a hatás. A szemem zaklatottan nyílt fel és Athlan érezhette, hogy szűnni kezd az émelygés.
– Hogy megmentsem a falumat… magamtól… – válaszoltam, de érezhette, hogy nem akarok jobban belemenni Hakan történetébe. Ő volt a múlt, Anzu volt a jelen és Anzu nem akart Hakannal azonosulni a külsején kívül. Ezért dúdolni kezdtem, mintha nem is számítana az egész. Athlan viszont olyan hévvel ragadott el és rángatott ki valahova, hogy még annyit sem tudtam mondani: ne most.
Valamiféle keresztút volt, de nem tudtam jobban körbe nézni, már is egy lányra bökött. Semmit sem tudtam volna kiolvasni belőle, csak elfordítottam a tekintetem. Hakan óta nem kedveltem a női társaságot. Őt is egy ilyen húzta csőbe. Több ilyenre nem volt szükség, így hát nem figyeltem. Athlan azonban tovább vezette a beszélgetés fonalát a halandó lelkekig. Csak akkor pillantottam rá, mikor azt mondta figyeljek. Hát álltam és bámultam, amint alkut köt vele, bár messze álltak, hallottam a kérdést és a választ… és tudtam, hogy kegyetlen lesz, mint aki nekem is feltette azt a kérdést… aztán visszajött és hányt.
Már abszolút nem tűnt olyan erősnek, mint addig hittem. Az a korábbi gyengeség és ez is… inkább gyanússá tették, semmint keménnyé a szememben. Mégis miért akarná bárki is, hogy éppen tőle tanuljak? A testet, amit szerzett magának sem tudta tökéletesen irányítása alá vonni. Én nem voltam rosszul sem az átkoktól, sem mástól, amiket intéztem eddig minden erőmet bevetve.
– Nem akarom ezt csinálni. – Jelentettem ki dacosan, zöld szemeimmel az ő zöld szemeibe nézve és még a karomat is összefontam a mellkasom előtt. Nem akartam görnyedten hányni, csak azért mert egy szakadt nőszeméllyek akartam kicseszni egy pillanattal korábban. – Nem akarok hányni, nem akarok nőket csókolgatni… ocsmány. – Tettem hozzá és Athlan felé rúgtam az úton heverő porból egy jó adagot. Eddig a legjobb húzása a közös koporsóban alvás volt, amitől megint elvágta magát.
– Taníts meg másra. Ezt én nem akarom csinálni egyszerűen. – Magam elé morogtam dühösen. Közben a szokásos dallam egyre hangosabb volt a fejemben, mire én is halkan dúdolgatni kezdtem. – Mást akarok, érted? – Ismételtem meg, megpróbálva elnyomni a zajt. Végül nem sikerült, így közelebb léptem Athlanhoz, átkaroltam a nyakát, egészen hozzá simulva, majd gondolkodás nélkül, füst közepett a kriptámnál találtuk magunkat.
– Látod ezt? – Mutattam a kőépítmény míves kapujára. – Mennyivel szebb, mint a te romos házad…
Meg akartam neki mutatni a helyem. Nem kérkedni vele, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy ez az enyém… mert bízni kezdtem benne. Ujjaimat finoman simítottam az ujjai közé és közelebb húztam magamhoz.
– Itt lakik George és Elizabeth is, Thomas szülei.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 02, 2019 9:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Volt egy sejtésem, hogy nem fogja túl jól fogadni azt a könyvkupacot, amit a kezébe nyomtam, hiszen emlékszek, hogy anno engem is halálra untatott az a temérdek betű, jel, s firka, amit magamba kellett szippantanom. Azonban bennem legalább volt annyi, hogy nem jegyeztem meg az ellenszenvem.
- Legalább egy kicsit erőltesd meg magad, mert ezzel a felfogással sosem foglak elengedni. Örökre itt fogsz maradni velem... - próbálok némi fenyegető élt belevinni a hangomba, éreztetvén, hogy az örökkévalóság bizony nagyon hosszú idő. S bár ugyan senki sem sürget minket, ám minden elvesztegetett nappal távolabb kerül a vágyott kriptájától.
- Végre egy jó ötlet! Igazad van, hatásosabb lesz, ha én magam mondom el neked minden egyes könyv tartalmát, így legalább biztosan meg fogod jegyezni. Majd én gondoskodom róla. - az agytekervényeim azonnal forogni kezdenek, s ha legközelebb is ilyen ötleteket ad - ami nem éppen neki kedvez -, akkor talán a későbbiekben is meg fogom hallgatni, ha valami gondja, baja van.
- Akkor ezzel kezdjük. Gyakorlati óra. - célzok a lélekvadászatra. Most érzem igazán, hogy semmit sem ért az az egy hónap, hiszen amit elterveztem, az eddig minden megbukott. Pedig egy rendes, jól átgondolt sémát terveztem, amin haladhatunk, csupán Anzut nem vettem számításba, s az ő nagyon-nagyon fura jellemét. Ellenkezésre például egyáltalán nem gondoltam.
A szemeim nagyra kerekednek, mikor közelebb lép hozzám, s akaratlanul nyelek egyet zavartan, ahogy ujja az ajkamra simul. Figyelmesen hallgatom végig minden egyes szavát, ám mikor el akar távolodni, én megállítom. Mindkét kezét az arcára simítom úgy, hogy pár ujjam a tarkóját szorítsa. Közelebb húzom magamhoz, s egyenesen ajkainak lehelem a szavakat.
- Talán rosszul kezdtünk bele az egészbe. Úgy látom, vannak értelmes gondolataid. Előbb is megmutathattad volna őket... - súgom halkan, még mindig közel tartva őt magamhoz. - Előbb talán meg kellene ismernünk egymást, mielőtt elkötelezzük magunkat... - s ahogy ezt kimondom, lehunyom a szemeim, ajkaim pedig enyhén elválnak egymástól. Lassan veszek egy nagy levegőt, mire Anzu fura szédelgést, émelygést, esetleg pár pillanatnyi kiesést tapasztalhat, illetve halovány, füstszerű fonalakat, amik az arca felől szállnak ki, egyenesen felém. Nem, természetesen nem a lelkét akarom épp megszerezni, csupán pár felszínen szaladgáló emléket és érzést, amit a pillanat erejével elcsíphetek. Látom a messzi legelőket, az eltorzult emberalakokat, a tóparti, sötét hajú lányt, a nagy vihart, a beteg arcú fiút, a kriptát... Érzek félelmet, megvetést, reményt, magányt. Nem tiszta képek ezek, s nem is teljes érzések, csupán kicsiny foszlányok, melyeket ebben a pillanatban meg tudtam ragadni. Lassan nyitom ki végül a szemem, s kicsit megenyhülve pillantok felé.
- Kezdetnek megteszi... - egy halovány mosolyt elmorzsolok a tényen, hogy az ég világon semmi kellemetlent nem pillantom meg. Ugyan az emlékeinek csak a töredékét láttam, de azok is olyan... Békések voltak. Legalábbis számomra.
- Most te jössz. - megragadom a kezeit, majd az arcomra simítom úgy, ahogy én tettem vele. Közelebb hajolok ismét hozzá, s tenyereim a kézfejére fektetem.
- Koncentrálj erősen. Zárj ki mindent, csak az lebegjen a szemed előtt, hogy be akarsz jutni a gondolataimba. Láss engem, és láss túl rajtam. - a szemeimet újra lehunyom, s ha képes rá - vagy egyáltalán meg akarja tenni -, akkor ő is hasonlóan tapasztalhatja a dolgokat, mint én magam. A tekintetemen keresztül láthat homályos képeket. Egy kövér kis kezet, ami ellenkezik, ahogy tündérek egy virágot próbálnak belém tuszkolni; embereket, akik körbeállnak, leköpnek, bemocskolnak, megütnek, és átkozottnak hívnak; egy koszos ablakot, melyen át a falubeli mulatságot kémlelem egyedül a zárt ajtók mögött; egy alakot, aki egy piros szemű patkányt nyújt át; fekélyes holtestek tucatjait, amiken öröm táncot lejtek; majd a saját, vékony kezem, amin pillanatok alatt terjed el a pestis, miközben a lelkem az utolsó pillanatait tölti halandóként. Láthat sok kudarcot, békésen ringatózó Holt-tengert, a csodás, vérfüves mezőket, s az otthonomat a Pokolban. Érezhet megvetést, gyűlöletet, kiábrándultságot, haragot, dühöt, egy csepp boldogságot, s annál több magányt. Nem tudom, mennyire képes ezeket befogadni, ám mikor eltűnik a szédelgés, elengedem a kezeit.
- Miért adtad el a lelked? - ugyanis ezt nem láttam konkrétan. - Annyi sok bolond ember van, aki a földi javakért és egy kis szeretetért kész meggondolatlanul alkut kötni. Megmutatom... - ha nem ellenkezik, s hagyja, hogy vezessem, akkor hamarosan egy sűrű füstfelhő ölel minket magába, s jó pár kilométerrel odébb kötünk ki, az egyik elzárt kis község határán, egy borongós, ködös keresztúton.
- Ott jön... Mit gondolsz, mi az életének a legnagyobb vágya? - bökök a közelgő, szőke lány felé, ki vörös rúzst visel, a haja kócos, a ruhája eléggé szakadt, s a sokat sejtető rövid szoknya elég sok dolgot elárul a "szakmájáról".
- Minden halandó lélek egyenrangú. Ugyan van olyan, aki erősebb, mint a többi, de túl sok különbség nincs közöttük. Így mikor beváltod az alku rád eső részét, be tudod gyűjteni a lelkét. Te kíséred át a Pokolba, ezzel növelve a hatalmad és az erőd. A mostani helyzet kissé kellemetlen így, hogy minden kapu bezárult... Ezért is célszerű kicsit kitolni a kiszabott időt. - magyarázom tanító jelleggel, majd Anzu felé bökök. - Maradj itt, és figyelj. - azzal közelebb sétálok a lányhoz, s egyszerűen felteszem a nagy kérdést, ami mindenkit illet. Mi a szívének s a lelkének a legnagyobb vágya? A lány először megretten, aztán gondolkodás nélkül közli, hogy azt akarja, hogy valaki szeresse. Az ilyen kívánságokat nem árt jobban átgondolni, mielőtt kimondják őket. Hiszen a "valaki" jelen esetben bárki lehet. Akár egy őrült is... Ám ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Megragadom hát az állát, s egy apró csókkal pecsételem meg az alkunkat. Ajkaim közül sötét füst árad át a lány szájába, mire az kábultan elsétál. Otthon pedig ott fogja várni egy őrült, torz alak, aki bizony szeretni fogja őt. Legalább tíz évig...
- Látod, Anzu, nem is olyan... - ahogy ezt kiejtem, váratlanul erős görcs hasít a gyomromba, mire elfordulva hamarosan a poros földön landol minden tartalma. Értelmetlenül legyintek felé a kezemmel, s miután végeztem, egy zavart köhintéssel fordulok vissza a kölyök felé, megemelve az állam.
- Szóval, mint mondtam... - újabb görcs, újabb rosszullét. Pedig olyan régen volt már ez! - Nos, mint minden porhüvelynek, ennek is van gyengéje. Még mindig ez volt a legjobb választás. - újra felegyenesedek, majd egy sóhajjal kitolom a mellkasom. - Ez a test nem szereti az alkukötést, és nem akarja befogadni... az érintést. Túl sokszor nem szánom magam lélekgyűjtésre, de ha igen, úgy... Megesik az ilyesmi. Főleg az ilyen gusztustalan nők esetén. - bólintok határozottan. Ha már meg akarom ismerni őt, miért ne kezdeném azzal, hogy elárulom a gyengéim közül az egyiket? Még ha nem is volt tervben...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 29, 2019 1:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Végre nem szorongatott azaz átkos bilincs. Nem is tudtam, hogy ennyire könnyű lesz majd eltűntetni… eddig a pontig meg sem fordult a fejemben, hogy tudatalatt talán én csináltam az egészet. Mindig is jobban kedveltem a hullák társaságát. Azok csak akkor beszéltek, ha én akartam, hogy beszéljenek. Éreztem a lökdösést, a szövegelését, de nem voltam rá kész, hogy azonnal kipattanjak a koporsóból. Még mindig a hatása alatt voltam az álomnak, éreztem a kábulatot, de aztán már megint elővette azt a hülye démonos ruhatárát, amivel biztosan beleillett volna egy horrorsztoriba és parancsolgatni kezdett. „Talpra kölyök!” Az apám sem volt ennyire irritáló annak idején, pedig állandóan kiűzött a legelőre a birkákkal… ott legalább heverészhettem tovább.
Nagy nehezen felültem és úgy néztem végig rajta, mint aki nem érti, mi a francot is akar. Odakintről, mintha éreztem volna Thomas szavait a széllel betörni a kunyhóba. Azt akartam, hogy Anzu és Athlan együtt legyenek. Éreztem, hogy milyen vágyai vannak, hogy ő azt kívánja, engedjek neki. „Ott lesz a helyed.” Lassan úgy éreztem magam, mintha valami kutya lennék, de azért odamentem az ágyhoz. Cseppet sem tűnt kényelmesnek, de azért odahúztam magam mellé a táskámat és elkezdtem kipakolni. Nem volt nálam sok minden, egy karkötőt, amit sörösdobozok nyitófüléből csináltam, egy-két csont darab, meg a ruhatáram. Az sem állt többől néhány hullarabláskor szerzett ingből és nadrágból. A cipők szinte mind nagyok voltak a lábamra, így csak az ócska bakancs maradt, amit mindig hordtam.
– Itt jó helyen lesztek… – súgtam egy pár lábszárcsontnak, amikor a polcra pakoltam őket. – Athlan elég rossz fej, de vigyázok rátok. – Villantottam meg nekik egy szép kis mosolyt, aztán előkerült az emlegetett egy halom könyvvel. Ez normális? Nagyjából ilyen fejjel néztem rá, majd egyetlen, gépies mozdulattal „leejtettem őket az ágyra.”
– Nem tudok olvasni. – hazudtam, amit persze sejthetett, mivel elröhögtem magam. Nos régen valóban nem tudtam, de halandóként, az utolsó évemben kénytelen voltam elsajátítani a dolgot. Jobban megvoltam előtte, ostobán, tudatlanul… – Nem akarod inkább elmondani szóban? Mindig nagyon elálmosodom a könyvektől. – Tettem hozzá aztán és még imitálva is a dolgot, egy nagyot ásítottam. Végül felvettem egy bőrnadrágot és egy hozzá illő kabátot és semmi mást.
Aztán jött a kérdés, amire a válasz a világ legegyszerűbb, még is legtöbbet mondó szava volt: – Nem.
Közelebb lépett hozzám, így fel kellett néznem rá. A zöld szeme az ő zöldjeibe fúródott. Legalább az kellemes volt rajta, ha már a viselkedése ilyen borzasztóan unalmas kellett, hogy legyen. Végig tapogatta a testemet, majd a szív fölé helyezte a tenyerét, érezhette, ahogy vadul lüktet.
– Ha nem éreznék, nem ezt választottam volna. Ez én vagyok… Anzu… Hakan… – válaszoltam és megfogtam a kezét. Közelebb léptem hozzá, hogy a testünk egymásra simuljon, hogy érezze, amit mondok és érzek. Egy percig hallgattam és csak néztem rá. – Ez a test az én halandó testem majdnem tökéletes mása. Az arca, a borosta, a barna tincsek, a barna szemek, a kilógó bordák. Ez mind Hakan. – suttogtam felé a szavakat, a mutatóujjamat az ajkaira fektettem, hogy meg ne szólaljon, mielőtt befejezem a mondandómat.
– Tanítani akarsz? Akkor szeretned kell ezt a testet annyira, amennyire én szeretem, mert nem fog változni. – Folytattam és végig húzva a mutatóujjam a száján, az állán, a nyakán, elhúzódtam.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 27, 2019 10:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Nehezen térek magamhoz ebből a gyötrő álomból, s az a különös, sötét üresség érzete is alig akar eltűnni. Párszor belefutottam már ilyen képzetekbe, melyekben teljesen elhagyott az erőm, s csupán egy végtelennek tetsző űrben lebegtem céltalanul és egyedül. Ez az álom is ilyen volt, ám Anzu eltűnése most sokkal nagyobb ürességet hagyott maga után, mint bármelyik képzelgésem vagy látomásom. Hiába ülök fel, s hiába beszélek hozzá, a testem nagyon nehezen képes arra, hogy lecsillapodjon, ám furcsa módon ugyanezt tapasztalom a kölyöknél is.
- Ezt csak magadnak köszönheted... - ha nem lenne a közelemben, nem szorongattam volna ilyen erősen. A hangomból azonban még mindig hiányzik a számonkérés, vagy éppen a harag. Sokkal inkább bágyadt, merengő, s még kissé fáradt. Ezért sem reagálok hevesen, mikor újra közelebb húzódik hozzám, s a nyála végigfolyik a mellkasomon.
- Fujj, Anzu... - morgom halkan, azonban meglepő módon nem tolom el magamtól, hanem visszadőlök a koporsóba, húzva őt magammal. Halk sóhajjal fektetem a kezem a hátára, s egyetértően hümmögök a szavaira. A szívem még vadul kalapál, s egész testemben izzok, mintha csak pillanatokon belül kész lennék felgyulladni. Le kell csillapítanom az elmém, mielőtt még a fizikai valóm fellázadna teljesen. Így hagyom egyszerűen, hogy az idő végezze a dolgát, s hogy a szoba dohos, mégis most frissnek ható légköre lehűtse a bőröm. Igen, most kéne eltolnom őt magamtól, vagy éppen kilökni a koporsón túlra, hiszen érzem, hogy az erőm visszatért, s nem vagyok olyan gyenge, mint mikor megpróbáltam kapcsolatot létesíteni Atyámmal. Mégis valahogy róla szólt az álom... Az ő eltűnése okozta azt a borzalmas érzést, s amíg helyre nem áll bennem az egyensúly, addig itt kell maradnia a közvetlen közelemben. Hogy miért? Én magam sem tudom.
Nem mintha lenne arra esély, hogy a bilincstől túlságosan eltávolodjunk egymástól... Fel is emelem a kezem, hogy újra tudatosítsam magamban a dolgot, de ekkor a szemeim elkerekednek, hiszen a csuklóm teljesen szabadnak tűnik. A hátán pihenő kezem is a magasba emelem, ám azon sincs semmi. Pár pillanatig szóhoz sem jutok, hiszen könnyedén lehet, hogy az elmém űz velem kegyetlen játékot, így visszadöntöm a fejem egy sóhajjal. A fém erős szorítása azonban nem tér vissza. Nem káprázik a szemem, tényleg eltűnt a bilincs.
- Anzu! Kellj fel! - megütögetem a hátát, majd egyből eltolom magamtól, s kimászok a koporsóból. Óvatosan elkezdek tőle távolodni, s egészen a lépcsőig lépkedek. Onnan gyorsan lerohanok az aljáig, sőt, még odakintre a friss levegőre is kilépek. Semmi lökés, semmi húzás, semmi esés. Így hát büszkén mászok vissza a lépcsőn, s szótlanul lépek a szekrényhez, ahonnan felhúzok egy nadrágot, s egy térdig leérő, egyszerű, fekete palástot.
- Talpra, kölyök! Sok dolgunk van még! - talán meglepő lehet, hogy nem zavarom el egyből, vagy én magam nem akarok rögtön elmenekülni a világ másik felére. Természetesen a véleményem nem változott róla, még most is egy ostoba kölyöknek gondolom, aki nem érdemli meg az erejét, ám egyet biztosan állíthatok. Hatással van rám. Ami nálam oly' ritka, mint élő ember a Pokol mélyén. S egy ilyen érzést, vagy nevezzük bárminek, nem engedhetek csak úgy el.
- Ott lesz a helyed mostantól. - mutatok az ágy felé. - Rendezkedj be, én mindjárt jövök. - a szekrényben van hely az én ruháim mellett, ahogy a legtöbb polc is üres. Nem igazán van személyes holmim, s ami van is, attól is bármikor könnyűszerrel meg tudnék válni. Nem ragaszkodok tárgyakhoz, így értelme sincs minden bolondságot felhalmoznom.
Én pedig hamarosan eltűnök az ajtóban, ám percek múltán újra megjelenek, immáron egy nagy könyvkupaccal a kezemben, amit egyből Anzu kezébe nyomok, ha a szobában van. Ha nem, úgy bárhova utána megyek.
- Az alapok. Ezeket olvasd el. - azzal már perdülnék is a tengelyem körül, hogy lemenjek kotyvasztani egy "szörnykoktélt", ám ekkor eszembe ötlik valami. Visszafordulok, s kérdőn nézek végig rajta.
- Kötöttél már alkut? Úgy értem emberi lélekért. Mert ha nem, az minden elé kerül. Túl nagy erőt nyerhetsz egy lélekből, hogy későbbre hagyjuk. Nos? - kicsit összébb húzom a szemeim, s közelebb lépek hozzá. Ha még nem tette volna le a könyveket, úgy elveszem tőle azokat, s lerakom a földre mindegyiket.
- Ha még nem tudatosult volna benned, itt maradsz velem, és azt csinálod, amit mondok. - ekkor újra megfogom az állát, s közelebbről kezdem kémlelni az arcát. Megfogom a karjait, sőt, még a csípőjére is rátapasztom a tenyerem.
- Nálad túl sok mindennek kellene az első helyen állnia... - sóhajtom, mintegy tudatosítva magamban, hogy milyen sok dolgom lesz még vele. Ugyanakkor talán nem menthetetlen. Van benne erő... Csak meg kell találnia azt az utat, amelyen járva kiteljesedhet.
- Éreztél egyáltalán valaha bármilyen egyensúlyt a lelked és a tested közt? - bökök a mellkasára egy ujjammal. - A legtöbb démon ott rontja el, hogy semmibe veszi a porhüvelyét. Mert ez... - a tenyerem szétterül a szívén, s egy kicsit erősebben belefúrom az ujjamat. - Nem csak egy test. Nem engedheted meg magadnak, hogy gyenge legyen, mert az a saját erődet is visszafogja. Érted, amit mondok? - a szorítás nem enyhül, annyira nem, hogyha nem ad kielégítő választ, akkor kész vagyok áthatolni a bőrén is. A drasztikus módszer a legjobb módszer. Ne várja, hogy simogatni fogom, még akkor se, ha pár perc erejéig talán nem volt olyan szörnyű a közelsége a koporsóban...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 23, 2019 5:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Athlan annyit morgolódott, hogy egyre kevésbé éreztem azt amit a távolból próbált volna még Thomas sugallni. Igaz egy részét már benyelte a mi „ősdémonunk,” de a többi valahol odakint kavargott a szélben, mint finom por… nem, egyáltalán nem úgy. A halandó testek maradványai durván szemcsések voltak. Furcsa, már-már undorító érintése volt, én mégis olyan élvezettel fújtam az ujjam bele, mintha a világ legcsodálatosabb dolga volna. Athlan vajon érzett már ekkora gyönyört bármitől is? Ránézésre fogalma sem volt az ilyesmiről. Lefoglaltam volna, hogy ócska, halandó hülyeségnek titulálta volna, ha csak szóba hozom.
Szívem szerint rázendítettem volna egy siralmas nótára, csakhogy, amikor a koporsóban landolt, engem is rántott magának. Erősen csattantam a kipingált felsőtestén, mire ő olyan erővel vágott hátba, hogy beleremegett az egész koporsó és lecsapódott a fedele.
– Nem gondoltam sehogy… – válaszoltam panaszos stílusban, de ő már ott tartott, hogy meg sem mozdulhatok vagy letépi valamelyik részem. Éreztem, ahogy belemart a hátamba még egyszer utoljára, aztán különös könnyedséggel elnyomott az álom. Az utóbbi időben rendszeresen álmodtam, így ezúttal is rám talált. Olyan erővel szippantott le, hogy meglepően valóságosnak tűnt. A fülem megállás nélkül valami különös lüktetéssel telt meg, de ugyanúgy a koporsóban voltam, csak éppen egyedül. Ráadásul körülöttem minden fekete-fehér volt. Mindemellett pedig fojtogató forrósság. Remegtem, ömlött rólam a víz, mintha valami heves kín ült volna meg a testemben. Közben pedig Thomas sosem halló hangja dúdolta: „Így jár az, aki öregekkel kezd… Így jár az, aki nem lép le időben… Így jár az, aki halottakat kutat…” Nem volt igazi dal, mintha csak a fejemben lévő gondolatokat költötte volna nótává. Mondani akartam valamit, de amint kinyitottam a számat, furcsa nyögés szakadt ki belőlem.
Ütögetni kezdtem a koporsó fedelét és azt kiabáltam: – Athlan, Athlan, szabadíts ki! – Aztánm hirtelen összerezzentem. Ahogy kipattant a szemem, felfogtam, hogy nem a saját hangom térített magamhoz, hanem Athlan.
A testem még mindig úszott a hideg verejtékben, a szívem vadul kalapált, a fülem alatt pedig az ő mellkasában is vad ritmus uralkodott. Megremegettem a hallatán, talán mert még nem voltam egészen magamnál és édes nótának tűnt az is. Az arcomat a bőréhez fúrtam, nem törődtem azzal, hogy a nevemet mondja. Az ujjai belefúródtak a hajamba, mire még közelebb nyomtam hozzá az arcomat.
Valami hangot hallottam, aztán megéreztem a ház párás-poros levegőjét, ami kellemes hűvösnek tűnt a koporsó fullasztó szorongatásához képest. Nem tudtam, mi az, ami történik… talán még az álom hatása alatt voltam, hiszen nem tudtam kinyitni rendesen a szemeimet és csak Athlan jellegtelen illata töltötte meg az orromat. Éreztem, hogy mozgolódik és engem is mozgat magával. Csak sóhajtottam egyet, ahogy megint megérintett a valamivel frissebb levegő. Aztán megéreztem az érintését az államon. Erre nyitottam ki a szemeimet. Zöld pillantásom az ő zöldjébe fúródott és csak hosszan néztem. Egészen másnak tűnt ahhoz képest, ami korábban volt.
– Te mit művelsz? – Suttogtam halkan.
Egészen megrökönyödtem a vigyorgásán és meg is borzongtam tőle. Nem húzódtam el, meglepően jól esett a közelség, mint alvás vagy látomás közben. Fogalmam sem volt, mi az az egész… sosem aludtam mélyen, mint halandók. Inkább csak meditáltam vagy álomképeket űztem, mintha valamit keresnék. Azok pedig szinte mindig fekete-fehérek voltak, mint ez a mostani. Ám valahogy az intenzitás hiányzott, ami a maiban nagyon is jelen volt.
– Nem szeretem, ha szorongatnak… – motyogtam szinte lecsukódni készülő szemekkel. Mondandóm ellenére mégis közelebb nyomtam megint az arcom hozzá. A nyálam is bőrére folyt, mire elvigyorodtam. Tenyerem a mellkasára fektettem, még jobban elkenve a nedvességet, ami nagyon is a halandó testemből származott. Ekkor éreztem meg, hogy a másik csuklómat egyre jobban irritálja a bilincs.
– Nem akarok megkötözve lenni, nagyon nem… – magyaráztam és úgy éreztem perceken belül kiszakad belőlem a hisztéria. Szinte észre sem vettem, hogy megszűnt a szorítás, a kézfejembe megint vér jut. Csak a testem nem vált el Athlanétól.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 13, 2019 6:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
- "És akkor mi van?" - ismétlem el gúnyos hangon. - Remélem, ezt a kérdést viccnek szántad, bár még annak is rossz volt. - morgom halkan, miközben enyhén megemelem a fejem dacosan. - Gyűlöletes ez a hely. Gyűlöletes. - hirtelen fut át agyamon az édesen lengedező vérfüves mező, s a Holtak tengerének finom, borzongató illata. Itt büdös van. Minden él és virul, és az életnek szörnyen rossz szaga van.
- Nem tűnt még fel, hogy nem azért vagy itt, hogy szórakoztassalak? Az ilyeneket, mint te, meg kellene fosztani az erejétől. - sziszegem a fogaim közt dühösen. Nem tehetek róla, ez a kölyök egyszerűen minden szavával és mozdulatával teljesen kiakaszt.
- Nem tudom, mit jelent az, hogy "édi", de bármi is legyen, nem vagyok az. - összébb húzott szemekkel fürkészem őt szinte szikrákat szórva felé, mikor megpróbál felhúzni. Először megpróbálom elhúzni tőle a kezem, de ez semmit sem ér.
- Hagyjál! - azonban mire ezt az apró szócskát mérgesen fújom a levegőbe, már remegve ugyan, de a saját lábamon állok. Megpróbálom magam kihúzni, hogy legyen némi tartásom, de mit sem ér jelenleg, hogy magasabb vagyok Anzunál, hiszen könnyedén roskadok az ő szintjére. Lehet ennél megalázóbb dolog a világon? Aligha.
Az a hosszú, végtelennek tűnő pillanat... Talán egy röpke másodpercre még az idő is megáll a ketyegésben, ahogy átkarol, s én átvetem a kezem a vállán. Különös, égető érzés kerít a hatalmába azokon a pontokon, ahol érintkezünk. Olyan, mintha a fagyos jégtömb ott olvadozni kezdene, s ezt alig akarom elhinni. Enyhén elemelem hát a kezem, mire az érzés megszűnik, s valami fura, kellemetlen üresség marad a helyén. Visszaeresztem végül, s csak egy halk hümmögéssel konstatálom a szokatlan jelenséget. Hangot természetesen nem adok neki, hiszen magam sem tudom egyelőre értelmezni a jelenséget, az pedig végképp nem hiányzik, hogy elbízza magát. Mégis mit mondhatnék? Azt, hogy akarom? Hogy ne legyen ilyen ostoba, nézzen mélyen magába, és erősítse fel magában ezt a valamit? Borzalmas gondolat.
- Hallgass mááár! - morgom felé, s kicsit közelebb húzódok hozzá a lépcső tetején, hogy jobban megkapaszkodjak benne. Ezzel együtt azonban lendül a kezem, de annyira sincs erőm, hogy képen töröljem, így gyengén csippentem ajkait két ujjam közé, s gyilkosan pillantok felé a kifakult szemeimmel.
- Fáj tőled a fejem! Holnap teszek egy lakatot a szádra, és elhajítom jó messzire a kulcsot! - valójában nem is beszél olyan sokat, de jelenleg még a légy zümmögésétől is bevadulnak az idegszálaim. Nem tudtam elérni a Mesterem, most először. Ez pedig nagyon aggasztó, és jelenleg csak pihenésre vágyom. Hogy visszanyerjem az erőm, s hogy kitaláljak valamit erre a kellemetlen helyzetre. Így mikor nagy nehezen a koporsóhoz érünk, már nyitom is szóra sötét ajkaim.
- Te akkor kint... - maradsz. Ám az utolsó szó bennem ragad, s még a szemeim is kikerekednek, mikor Anzu egész egyszerűen belök a koporsóba, majd rám mászik. A szívem olyan gyors ritmusra kapcsol hirtelen, mint amilyen ütemet csak nagyon régen vett fel.
- Nem, nem, nem! Rossz Anzu! - rácsapok enyhén a hátára, de ekkor ránk csapódik a koporsó teteje, s megérkezik az a kellemes, nyugodt, csendes sötétség. Nem szűrődnek be a világ hangjai, s jelenleg még a házat is ránk gyújthatnák, akkor sem érzékelnénk túl sokat belőle.
- Ezt mégis hogy gondoltad?! - sziszegem a mélyre ható némaságba. - Ajánlom, hogy meg se mozdulj. - közlöm megadóan, majd az összekötött kezem magunk mellé fektetem nagy nehezen, a másikat viszont váratlanul a hátára simítom lévén, hogy máshova nem tudom tenni, mivel egyesek engem néznek ágynak. A puha bársony alattam egész kényelmes, de Anzu csontos kis testében van némi kivetni való. A gyors zakatolás pedig csak nem marad abba, s ilyen közelségből ezt bizony ő is érezheti. Úgy dübörög a mellkasom, mintha az a valami ki akarna onnan szakadni. Enyhén feljebb húzom a bal lábam, csak hogy jobban elférjünk, s még mozgolódok egy jó ideig, mire végre Anzut olyan helyzetbe taszigálom magamon, hogy az végre kényelmes legyen. S mikor megtalálom ezt a pózt, mélyet sóhajtva döntöm hátra a fejem. Ám mielőtt hamar álom szállna a szememre, belecsípek a kölyök hátába, mintegy jelezve, hogy innentől ne is létezzen addig, míg fel nem kelek. Egy csípésre van már csak erőm, utána újra a kezem teljesen a hátára omlik, s szép lassan alább hagy a kegyetlen dübörgés - legalábbis a mellkasomban...
Hogy mikor álmodtam utoljára? Már magam sem emlékszek, ám ha ilyen rémképek gyötörnek, inkább soha többé ne álmodjak... Egy messzi pusztaságon vagyunk, ő és én. Nem, nem Atyám. Hanem Anzu. Teljes valójában, kezünkön azzal az elválaszthatatlan kötelékkel. Mellettünk egy végtelen mélységű, sötét szakadnék, melyből váratlanul füst kezd kifelé gomolyogni, mely mit sem törődve velem, darabokra szakadva kezdi egyre beljebb taszítani Anzut a szakadék felé. Egy ideig húz magával, ám mikor megtarthatnám őt a legszélén, váratlanul elpattan a bilincs, s ő zuhanni kezd lefelé. Látom még, ahogy nyúl felém, s ahogy a füstfelhő széttépi őt, ám én meg sem tudok mozdulni. A testem nem reagál a parancsra, s úgy állok ott a mélység felett, mint egy üres porhüvely. Aztán nagy fényesség jön odalentről, s elkezdek hátrafelé repülni, majd mikor landolok a puszta közepén, eltűnik minden. Többek közt Anzu. S hogy mi marad utána? Emésztő üresség, maró fájdalom, kegyetlen kínok. Nyúlok a csuklóm felé, de semmi. Levegőt kapkodva kezdem őt keresni, de semmi. Eltűnt. Hatalmas űrt hagyva maga után, amit még én magam sem tudok értelmezni. S hogy ezt hogy élem meg a valóságban? Nem túl jól. Ujjaim egyre erősebben marnak Anzu bőrébe, miközben a lábaim is teljesen ráfonódnak, s vadul kezdem szorítani. Újra zakatolni kezd a szívem, de már egész testemben remegek, s folyik rólam a víz. Fogalmam sincs, ez mikor történhet, mennyi alvás után, vagy minek a hatására, de végül hirtelen kipattannak a szemeim.
- Anzu?! - a szorításom enyhül rajta, de egyből végigtapogatom, s még a hajába is belefúródnak az ujjaim. Kell pár perc, mire magamhoz térek teljesen, s tudatosul, hogy még mindig a koporsóban fekszünk, s a bilincs még mindig ott szorítja a csuklónkat. Egyből kilököm a koporsó fedelét, majd a kölyköt eltolva kissé magamtól felülök szédelegve. Szabad kezem lesiklik hátáról, majd állát megragadva húzom magamhoz egészen közel.
- Mit művelsz? - a hangomból furcsa módon most hiányzik a düh. Egyelőre legalábbis, amíg a testem is lenyugszik végre az elmémmel együtt. Kíváncsian fürkészem őt, s váratlanul egy halk hümmögés szakad fel belőlem, egy fura, egészen apró, sejtelmes mosoly kíséretében.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 13, 2019 8:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"

Elnéztem volna még pár percig, ahogy szórakozik a tőrre, de persze hogy megpróbált felém szúrni. Azóta ilyen agresszív, hogy találkoztunk… komolyan kezdtem nem érteni, minek ennyi feszültség. Csak élveznie kéne a játékot, végül is ő kényszerített maga mellé. Én szívem szerint az első pillanatban leléptem volna, hogy folytassam a megszokott, kriptabeli életemet. Még éppen ennyire el tudtam hajolni, hogy csak felszín sérülést sikerült okozni. Gyenge kis halandó testemből nem szakadt fel más csupán egy sóhaj. Nem igaz, hogy még nem vette észre, mennyire élvezem a fájdalmat.
Aztán persze megvágta a csuklómat is a bolondja. Erre már végképp röhögnöm kellett. Tetszett a saját vérem látványa. Hamarosan megérkezett a fémes aroma is, amit olyan élvezettel szívtam be, mintha a legszebb illat lenne a világon. Csak azt éreztem, hogy Atlan rángatja a csuklómat, ami hozzá volt láncolva, nem foglalkoztam vele. Ez a sok fájdalom kezdett abnormálisan felizgatni. A test még remegett is az élvezetektől. Csupán akkor kaptam észbe, mikor maga mellé rángatott térdelő pózba.
– Nem kéne rángatni… – jegyeztem meg. Cseppet sem támogattam azt, amire készült… mivel semmi értelme nem volt. A zsigereimben éreztem, hogy ennek a bilincsnek semmi köze nincs a mesteréhez. Ez valami más… valami egyszerűbb, amit talán mi ketten együtt valahogy le tudunk feszegetni magunkról. Amint koncentrálni kezdett a rituáléra, nem bírtam tovább, röhögnöm kellett megint rajta. Basszus, most komolyan minek erőlteti ezt? A következő pillanatban persze el is durrant az agya, felborította a tálat, a halott lát a falnak vetette. Ennyit a nagy démonról… akinek még önuralma sincs. Pedig odakint úgy festett, neki aztán nincsenek érzései. Aztán persze a düh gyorsan elárulta. Vannak neki, nem is kevés, csak elrejti az ostoba kis maszkja mögé. Azt lekapva talán nem is olyan szánalmas, mint ahogy kinéz.
Elterült a padlón, magával rántva engem is. Nem volt hát más választásom, minthogy én magam is a mennyeztre pislogjak, miközben megéreztem magamon a tekintetét. Hallottam a motyogását is.
– Nem nyafogj már. És akkor mi van, ha nem mehetsz vissza? – Rántottam meg a vállamat és felé fordultam, eddigre már azon ügyeskedett, hogy ülőhelyzetbe húzza magát. Én is így tettem, mielőtt megint megrángatni. Ujjai akkor fonódtak a nyakamra, mikor már stabilan ültem én magam is. – Miért kell ennyire unalmasnak lenned?
Erre még le is köhögött, persze vérrel. Éreztem, ahogy az arcomra érkeznek a meleg cseppek, néhány pedig a mellkasomra. Ez komoly… ez lesz a mesterem? Jó, mindegy, a törékeny oldala egy kicsivel viccesebb, mint az erős. Láttam rajta, mennyire küzd és hogy ebben az állapotban még csak nem is jut fel oda, vissza az „ágyához.” Még soha, senki nem láttam ilyennek. A mesteremtől nem sokat tanultam, más démonok elől pedig megpróbáltam elbújni. Fintorogva bámultam rá, tudva, hogy ilyen nem akarok lenni soha.
– Tudod, most egész édi vagy… – jegyeztem meg úgy mellesleg és minden erőmet bevetve, felhúztam a padlóról. Hagytam, hogy a teste az enyémnek dőljön, átkaroltam és csak tartottam egy hosszú pillanatig. Nem tudtam, hogy képes lehetek-e neki bármilyen energiát átadni, hiszen a legtöbb képességemről még csak fogalmam sem volt. Mégis arra koncentráltam, ahogy a homlokomat a testének támasztottam, hogy adjak neki azokból a rejtett dolgokból, amik állítólag bennem vannak.
Éreztem valami forróságot, ami talán csak New Orleans fülledt levegője volt. Közben halkan dúdolni kezdtem egy dalt és csak akkor húzódtam el, mikor motyogásom és a ritmus a végére ért. – Feels like heaven… feels like heaven… – fejeztem be röhögve. Kíváncsi voltam, mennyire rázza meg ez a mennyországos hasonlat. Athlan igazán olyannak tűnt, aki ezen felhúzza magát és ezzel együtt visszatér az ereje is.
Mindenestre, én a kezét fogva elindultam vissza a koporsóhoz. Ha kellett úgy húztam végig magammal. Odafent telekinézissel kipattantottam az „ágya” fedelét, egyszerűen belelöktem, én pedig ráfeküdtem. Nem nagyon volt más választásom, mivel össze voltunk még mindig bilincselve.
– Lakott ebben a koporsóban valaki? Te lakoltattad ki, mi?


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 04, 2019 11:07 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Csak beszél, beszél és beszél. Nem teljesen jutnak el a tudatomig Anzu szavai, hiszen most sokkal nagyobb gondom van annál, mint hogy egy bolond kölyök szövegeléseire figyeljek. Nem tudom megtörni ezt az átkot, ami több szempontból is aggasztó. Egyrészt ez nem csak egy egyszerű csíny a részéről, már ha egyáltalán benne van a keze, hiszen az ilyen ócska trükkökhöz még szinte koncentrálnom sem kell, könnyedén véget vetek nekik. Ez egy nagyon erős bilincs, ami ki tudja meddig képes összeláncolni minket, s amit drasztikus módszerrel sem lehet megszüntetni. A Mesterem tán ennyire nem bízna bennem? S ha így is lenne, miért erőlteti ennyire pont Anzut? Mit láthat benne? Még választási lehetőséget sem hagyott, hogy egyáltalán én magam válasszam ki, kit fogadok magam mellé tanítványnak.
A pince hűvös légköre egy cseppet sem nyugtatja le az idegeimet, nem véletlenül rángatom ki olyan vadul azt a lányt. Az élete csak annyit ér, hogy a vérét adja nekem, miért finomkodjak hát? A kölyök szavaira pedig most reagálok egy ideje először, hiszen egy undorodott fintor ül ki a vonásaimra reflexből.
- Egyre nagyobb ostobaságok hagyják el a szádat. Egyes rituálékon és a szaporodáson kívül hasztalanok, bár utóbbi is egyre silányabbul megy nekik. Ezt tudhatnád már. Ha nem lenne örök törvény az egyensúly, ennek a világnak nem lenne szüksége nőkre. - válaszolom, miközben összeszedem a szükséges kellékeket. Természetesen nem magamtól találtam ki, hogy pont egy szűz lány vére kell a rituáléhoz; a Mester igazán figyel a részletekre...
Szerencsére nincs szükség erőszakra, hiszen Anzu is hamarosan megválik a ruháitól. Satnya kis teste gyengének és erőtlennek tűnik, pontosan olyannak, mint akiben rengeteg gát torlaszolja el az erő csodás áramlását. Sok fiatal démon esik abba a hibába, hogy nem teremti meg az összhangot a materiális valójával, s bár lehetnek erősnek, ám összhang nélkül ennek töredékét képesek csak kihasználni. Ahogy közelebb lép hozzám ez a kölyök, s enyhén érintkezünk, benne is nagyon sok mindent érzékelek. Talán túl sokat is... Ezért sem lépek hátrébb, holott nem vagyok híve a fizikai kontaktusnak. Hagyom, hogy hozzám simuljon, s a méregzöld tekintetem egyből az ő szemeibe fúródik. Aztán csak figyelem. Hallgatom. S próbálom megalkotni magamban azt a láthatatlan térképet, mely őt magát jelképezi, s melynek annyi felfedezetlen területe van. Lehetséges lenne, hogy valaki ennyi évtized után sincs tisztában az erejével? Ajkaim enyhén elválnak egymástól, miközben egyre jobban ráhangolódok.
- És te lennél az a valaki? - suttogom vissza, még mindig töretlenül úszva a tekintetében. Ez nagyon különös... Ilyet még soha nem érzékeltem senkinél. Mi lehet ez? A lebilincselt kezem váratlanul a kézfejére simul, mire egy mélyről jövő sóhaj kíséretében lehunyom a szemeim. Talán igaza volt Atyámnak? Bárhogy is legyen, azonnal meg kell tudnom.
A tőr váratlanul kirepül a kezemből, s ezzel a húzásával az egyre mélyebbre ható érzékelés is megszűnik. A penge halkan koppan földön, de ugyanabban a pillanatban már repül vissza felém. Aztán az ujjaim közül újra kisiklik, megint koppan, majd újra vissza. Ezen kívül talán még kétszer vagyok hajlandó ezt eljátszani, remélve, hogy megjön az esze, s befejezi ezt az ostoba viselkedést. Ám nem így történik. Így mikor a tőr újra a kezeim közé kerül, egy váratlan mozdulattal a nyaka felé szúrok. Túl nagy a gyorsaság, s bár valahogy kitérhet előle, de az azt hiszem még fájdalmasabb kimenetelhez vezetne. Ha sikerül belé döfnöm a pengét, egyenesen a torkába, akkor még egy kegyetlen vigyorral meg is forgatom azt benne.
- Azt mondtam... Hogy hallgass... - hajolok a füléhez, úgy súgom bele a szavakat. Ha nem sikerül a mozdulat, úgy egyszerűen a csuklóján ejtek egy sebet, de ha igen, akkor végigsimítok a nyakán, hogy a kezemre folyjon az édes vére. Édes? Ezt én gondoltam? Bárhogy is legyen, az ő vére is kell a rituáléhoz, így ha megszerzem, akkor leguggolva elkezdek magunk köré festeni egy kört. A sérülése természetesen hamarosan begyógyul, hiszen a rúna nem hagyja elporladni a testét, újra és újra regenerálni fogja azt. Azonban minden egyes fájdalmat érzékelni fog, amit a teste elszenved... Hamarosan a saját csuklómon is ejtek egy vágást, és lassacskán elkészül körénk a pecsét. Ezt követően letérdelek, s ha Anzu még nem tette volna meg, akkor magam mellé rántom őt is. Utána elmetszem a lány nyakát, s az ő vérét a tálkába folyatom. Két tenyerem aköré simítom, s halkan mormolni kezdem azt a bizonyos igét, mellyel kapcsolatba léphetek Atyámmal. Érzem, ahogy egyre mélyebbre szállok magamban, s hallom, ahogy a távoli vérfüves mezőket lágyan fújja a sikolyoktól terhes szellő. Csend van... A tálkában levő vöröslő nedű hevesen kezd bugyogni, ahogy egyre jobban koncentrálok. A szemeim kipattannak, elfeketednek, s görcsösen kezdem szorongatni azt. Mester? Hol vagy? A csend még hatalmasabb lesz, s ezt kegyetlen üresség követi. Nincs senki odaát. Egyáltalán nem érzékelek semmit... Oly' düh tör rám hirtelen, hogy felborítom az aranyozott edényt, majd a lány testét erősen a falnak hajítom. Mérgemben felordítok, aztán erőtlenül elterülök a vértől bemocskolt földön. Hiába nem tudtam beszélni Atyámmal, ugyanúgy kiszívta belőlem az erőt az, hogy megpróbáltam kapcsolatot létesíteni. Kiábrándultan pislogok valahova a plafonra, miközben a mellkasom nyomasztóan emelkedik és süllyed.
- Nem maradhatok itt... - suttogom alig érthetően. Ekkor jelenik meg a piros szemű, tépázott fülű patkányom, ki valahova a nyakamhoz fúrja be magát.
- Miért zárult be a Pokol? Miért nem mehetek haza? - pillantok végül Anzu felé, mintha csak tőle várnám a választ. Ebben a pillanatban ölthetnek feketés, lilás színt ajkaim, s a szemem elfehéredik, mint egy holttestnek. A testemet borító rúnák alatt is furcsa, sötét foltok jelennek meg, majd végül elszalad a patkány, s eltűnik a pince egyik résében. Elég nehezen tudom magam ülő helyzetbe kényszeríteni, de mikor megteszem, a szabad kezem váratlanul Anzu nyakára fonódik. Érezheti ő is, hogy semmi erő sincs a szorításomban, mégis megpróbálom közelebb húzni magamhoz.
- Nem tudtam kapcsolatba lépni a Mesteremmel. Most először... Ha elhallgatsz előlem valamit, jobban teszed, ha minél előbb elmondod. Mert ha én jövök rá... - ekkor a szavam elakad, s egy erős köhögés kíséretében Anzu arcát és mellkasát könnyedén beterítheti a vér. Ezért fogadtam meg magamnak, hogy ő ide soha sem teheti be a lábát. Nem láthatja gyengének a Mesterét... Hogy gondoltam volna-e, hogy az első fél órában már ilyen szánalmas módon kell látnia? Soha. Beletörődő sóhajjal simítok végig feketés ajkaimon, majd végül elengedem a kölyköt.
- Pihennem kell. - jelentem ki, s kérdezés nélkül kapaszkodok a vállában, hogy felhúzzam magam a reménytelenek nyugalmával. A testem az első erősebb próbálkozásra megremeg, s úgy hullok vissza a földre, mint egy erőtlen fűszál. Atyám kegyetlen. Tisztában vagyok vele. Minden erőmet leszívja egy ilyen próbálkozás, és ez csak az ő hibája. Ilyenkor általában négykézláb, nagy nehezen szoktam felmászni a szobáig, de az jelenleg túlságosan is megalázó lenne. Márpedig el kell jutnom a koporsóig, hiszen az biztosítja a testemnek a pihenést. A ráfestett rúnák kiszűrnek minden zavaró tényezőt a dobozból, így a fizikai valóm csak ott képes a teljes regenerálódásra. Összeráncolt szemöldökkel pislogok tovább a plafon felé, olykor kiábrándult morgást hallatva. Muszáj kitalálnom valamit...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 01, 2019 6:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
– Miért kéne mindenben az értelmet keresni? – Húztam össze a szemeimet és úgy mértem végig Athlant, mintha legalábbis ő lenne az eszelős kettőnk között… holott az én fejemben zendült fel újra és újra olyan erőteljesen a török gyászinduló, mintha csak most is ott állnék Hakan egyik testvérének a temetésén, akit éppen elragadott a pestis. Démoni füleimnek utolsó sóhajainak emléke is édes dallam volt. Azt kívántam, bárcsak újra átélhetném. – Halálra unom magam tőled… – közöltem. Kedvem lett volna táncra perdülni, énekelni és forogni, de hozzá voltam láncolni ehhez a démonok démonjához, hát esélyem sem volt.
– Mindenesetre kellő maszkot magadra erőltettél, hogy többnek hihesd magad nálam… – egyenesen az arcába nevettem mondandóm végén. Meglepően szánalmasnak láttam, holott ő volt az én mesterem… de akartam én ilyen lenni? Miért erőltessek magamra maszkot? Csak azért, mert démon lett belőlem… egy eszelős démon.
A házba lépve csak még biztosabb volt a diagnózis. A koporsó láttán elnevettem magam. Valahol mélyen tudtam, hogy üres és egészen más magyarázat van a jelenlétére, az pedig egészen biztosan nem a szórakozás volt. Athlan olyan száraz volt, mint a másnapos kenyér, ami mellé olyan sok bort kell inni, hogy aztán kiüssön, különben megmarad az emléke. Szívem szerint hordószámra gurítottam volna le az alkoholt, hogy megpróbáljam élvezhetővé tenni a mi kettősünket… csakhogy erre szorított helyzetemben aligha volt lehetőség.
Amint kimondta, hogy a koporsó az ágya, elröhögtem magam. Szabad kezemet megpróbáltam a szám elé kapni, még időben, de úgy szakadt ki belőlem a vihogás, mintha életem legjobb viccét hallottam volna… hát nem megmondta, Anzu?
– Tudod a halandók gyártanak műanyagból készült szarvakat, feldobhatnál egy párat… nem tenne már sokkal nevetségesebbé. – Közöltem, majd megkezdtem a hely feldíszítését, iszonyatosan kopár volt és ez engem zavart. Közben halkan dúdolni kezdtem egy dalt, ami nem is olyan régen költözött a fejemben. Az ütemes ritmusra már szinte el is felejtettem, hogy el kellett hagynom az otthonomat egy ilyen nevetséges „mintadémon” miatt… mert Thomas ezt akarta. Ide kellett hoznia, hogy egyenesen a karjai közé lökjön.
– Idegesítő? Köszönöm. – Őszinte mosoly telepedett a képemre s közben hagytam, hogy úgy és oda rángasson, ahová csak kedve szottyan. Hol egy fiókban turkált, hol egy húsbárdot kapott elő. Újabb remek bizonyíték a sablonosságára… de azért elismerem, ez remekül mutatott az ablakpárkányon. Majdnem annyira feldobta, mint a rózsaszín phallosz szobrocska, amit neki ajándékoztam.
Aztán lesújtott. Mámoros gyönyör futott végig a testemen a fájdalomtól, az orromat megtöltötte a vér szaga, én pedig lehunyt szemekkel felnyögtem. Ezután vigyorodtam csak el igazán: – Na végre, valami szexit is mutattál magadból, te démonok démona… – lihegtem felé.
Athlan ugyan mozdult, de én ott maradtam egy helyben. Egy ideig saját vérem bámultam, az eltűnő tagokat, amik a földre hullottak s csak ekkor fogtam fel: ezzel nem csak nekem, hanem magának is ártott. Akármilyen átok is ez, éppen elég erős volt ahhoz, hogy megint egymáshoz bilincseljen minket. Hamarosan megint nekem esett, letarolva a padlóra s mikor mellém heveredett ismét, hát ott volt a hideg fém és a kezeink olyan épségben, mint korábban. Beleborzongtam az érzésbe. Ez a gyenge halandó test hozadéka volt, de én imádtam az érzést.
Még jó formán lábra sem álltam, már rángatott a pince felé. Ebből eleinte csak annyit fogtam fel, hogy minden tele van pókhálókkal. Nem bántam, egy kicsit a kriptámra emlékeztetett, csak George és a családja hiányzott. Thomas nagyrészét már elvesztettem odakint Athlan lefegyverzése közben. A ketrecek és az ájult lány láttán megint csak elröhögtem magam.
– Mi a franc vagy te? Valami modern Drakula? – érdeklődtem és közelebbről megnéztem az addig ájult szépséget, akit Athlan megdöbbentő otrombasággal rángatott ki eddigi menedékéből. – Ő az asszonykád? – kérdeztem csak úgy mellesleg, mikor rám parancsolt, hogy vetkőzzek le. – Nem szeretem a szexrituálékat. Felhagytam velük egy fél évszázada már.
Nem nyúltam a halandó testet burkoló ruhadarabokhoz, csak Athlant figyeltem, meg az agyonfirkált testét, ami egy suhancot idézett. Elhúztam a számat, ahogy alaposan végig mértem tetőtől talpig.
– Heh… – röhögtem el magam. – Valóban? Mire készülsz? – kérdeztem, ám a tény, hogy esetleg megszabadulhatok tőle, mozgásra készített. Erőszakosan szedtem le magamról a ruhát. Láthatta, hogy ez a halandó test milyen sovány és erőtlen, mégis tökéletesen illet démoni valómhoz… csak talán kevésbé erőltetetten, mint az ő festővászonnak használt bőre. Arról nem is beszélve, hogy Hakan tökéletes mása lehetett volna ebben a modernvilágban s nekem szükségem volt rá.
Közelebb léptem Athlanhoz, a testem kicsit hozzá simult. Egyenesen a szemébe akartam nézni, komolyan neki lehelni a szavakat: – Bár talán jót tenne neked, ha valaki kirángatna ebből az unalomból… – közöltem és csak úgy bosszantásból az áldozati tőrt kirepítettem a kezéből. A telekinetika azért még nálam is működik. Szívesen elszórakoztam vele egy kicsit, ha kellett még egyszer-kétszer elrepítettem jó távolra tőle a tőrt, mégha engem rángatott is magával. Kedvem leltem a bosszantásába.
– Vicces vagy… – Nevetgéltem és dúdolni kezdtem egy vidám kis dallamot.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 26, 2019 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Hogy hiányzott-e valaha akár egy percre is a társaság? Soha. Egyedül Atyám után éreztem olykor maró hiányt, mikor hónapokra eltűnt, s nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Ő volt az egyetlen, aki képes volt közel kerülni hozzám, bár őt sem volt egyszerű beengedni. Hova is? A lelkembe? A szívembe? Létezik egyáltalán olyan? Már magam sem tudom. A szív mindig másokhoz kötődik, s a szeretet nem létezik önmagában. Ha van is szívem, az már mára biztosan egy rothadó, bűzös húscafat egy hűvös és sötét, lezárt kripta mélyén. A Mester tudja nagyon jól, hogy mi a gyengém, már csak azt furcsállom, hogy nem azzal kezdtük az egész tanításom, hogy ezt gyökerestül megszüntessük. Hagyta, hogy kiélvezzem a magányt évszázadokig. Vagy éppen pont az volt a célja, hogy elhatalmasodjon rajtam? Mégis mit akar elérni pont most, pont Anzuval? Még jelen pillanatban is egyre csak agyalok, bár felettébb nehéz koncentrálnom a gondolataimra, ha közben valaki folyamatosan csak beszél hozzám.
- Már csak a szavaidból is látszik, hogy mennyire tapasztalatlan kölyök vagy. Mit ér mégis az erő, ha nem tudod kordában tartani? Mi értelme mindennek, ha meg sem próbálod megismerni a benned lakozó sötétséget? - vonom fel a szemöldököm. Sosem tudtam azonosulni a lézengő démonokkal, de ez talán betudható annak, hogy az egyedüli társaságom már emberként is csupán én magam voltam. S a bizonyítási vágyamat csak úgy tudtam kielégíteni, ha mélyre leástam magamba. Úgy tűnik azonban, hogy az a gödör még nem elég mély.
- Ha a te kezed benne is van, ez nem csak a te műved. - húzom összébb a szemeim nagy sóhajjal. - Azt pedig, hogy több vagyok nálad, nem kell bizonygatnom. - én egy percre sem kérdőjeleztem meg Atyám erejét, bár tény, hogy engem nem kellett kényszeríteni. Mikor nyújtotta felém a kezét, én örömmel fogtam meg azt, s hagytam hátra a ködös, francia, hulláktól tarkított falut. Anzuval a kapcsolatom nem kezdődik túl jól, sőt, ennél rosszabb aligha lehetne. Fura, és ahogy vigyorog folyamatosan... Az még furább.
Ellenkezésre számítok ugyan, ám az elmarad, így nincs szükség arra, hogy rángassam. Sietősen lépek be a lenti két helyiségbe, majd tanácstalanul száguldok fel a lépcsőn a szobába, s egy fáradt morgással állok meg a közepén.
- Mégis miért tartanék magamnál hullákat és hamvakat? - pislogok felé értetlenül. - Az ott az ágyam. Te pedig ne kényelmesedj el annyira, mert nem maradsz sokáig. - jegyzem meg szúrósan, miközben körbenézek. Fogalmam sincs, hova tettem a húsbárdot, egyszerűen képtelen vagyok megszokni ezt a helyet, hiába vagyok itt több hete. Hiányzik a Pokol, és hiányzik az otthonom... Minden percét gyűlölöm ennek a földi létnek. Természetesen még sajnáltatni sem tudom magam rendesen, hiszen Anzu hamarosan elővesz egy szokatlan, rózsaszín valamit. Értetlenül kezdem vizsgálgatni, eleinte csak messziről, aztán mivel a tudatom nincs olyan szinteken, mint egyeseknek, így én ostoba nem jövök rá, hogy mit tett ki a szekrényre.
- Ez valami erőkoncentrátum? Vagy egy relikvia? - megragadom a különös tárgyat, majd közelebb emelem magamhoz, s elkezdem vizsgálgatni. Aztán a tekintetem találkozik Anzuéval. Majd újra visszaúszik a rózsaszín furcsaságra. Aztán újra a kölyök vigyora szökik a tekintetem elé, s mikor hirtelen tudatosul bennem, hogy mit is fogok pontosan a kezembe, egyből ledobom azt a földre. Talán még a szemem is tikkelni kezd az idegességtől, mire megragadom a felsőjét, rántok rajta egyet, s közelebb húzom magamhoz.
- Mégis... miért vagy... ilyen... idegesítő?! - förmedek rá ingerülten. Hihetetlen, hogy kihoz a sodromból, ezt pedig sürgősen orvosolni kell. Meglököm enyhén, s szinte azonnal rántom is magammal tovább. Feltúrom a fiókokat, a szekrényt, míg végül a húsbárdra az ablak párkányán akadok rá. Egyből megragadom azt, majd kicsit eltolom magamtól a kezét.
- Jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy eltűnj innen. Úgyhogy hallgass. - azzal a magasba emelem, majd egy erőset suhintok vele. Halk koppanás a földön, folydogáló vérpatak... Én pedig összeszorított szemmel szisszenek fel, mikor nem csupán Anzu keze, de az enyém is a földön landol. Tehát az átok már ott tart, hogyha őt bántom, akkor magamat is?! Nem baj! Kit érdekel?! A testrészek elkezdenek lassan porladni a bilinccsel együtt, én pedig azonnal lihegve és idegesen kezdek rohanni ki a szobából, majd lefelé a lépcsőn. Ha kell, városokon keresztül fogok futni, csak hogy távol legyek tőle. Szép gondolatok. Az a baj csupán velük, hogy a fejemben léteznek.
Pillanatokon belül nagy robaj hallatszik lentről, mire hamarosan újra megjelenek az ajtóban, s mint kint, most is épp olyan gyorsasággal száguldok felé. Pontosabban inkább esek, hiszen újra erős taszítás érte a mellkasomat. Ha Anzu nem áll félre, akkor megint könnyedén letarolom. Én biztosan a földön kötök ki, s mire ez megtörténik, a lehullott testrészek eltűnnek, s újra ott díszeleg mindkettőnk keze a helyén, összekötve azzal az átkozott bilinccsel. Nagy és beletörődő sóhajjal döntöm hátra a fejem a rozoga fapadlón, s némán, nagyokat pislogva kezdem fürkészni a kölyköt, bárhol is legyen. A homlokom ráncolni kezdem, de egyszerűen... Semmi sem jut eszembe, ez pedig az én kudarcom. Pedig ez olyan apróság, amit egy annyi tapasztalattal és évszázaddal rendelkező démon, mint én, könnyedén meg tudna oldani. Morogva rántom meg a láncot magam felé, s még mindig nem vagyok hajlandó felkelni. Ha ez Atyám műve, akkor...
Ebben a pillanatban fogan meg bennem a megoldás! Azonnal felpattanok, s újra húzni kezdem magammal Anzut, ám ezúttal a pince felé - oda, ahova nem teheti be a lábát. Oda, ahova ennek ellenére pont én viszem most magammal. Az ajtót szinte kitépem a helyéről, s egy homályos, finoman pislákoló, fáklyákkal körbeölelt lépcsőn kezdünk lefelé haladni nagyon mélyre. Dohos és áporodott szag terjeng, s a hőmérséklet is egyből leesik. Néhol pókháló szövi be a falat, máshol pedig enyhén megrepedezett. Leérve a hosszú lépcsősoron, egyből balra fordulok, ahol is egy nem túl nagy terembe érkezünk. Hátrébb ketrecek pihennek, amiknek a nagy része üres, csupán egyetlenben fekszik eszméletlenül egy fiatal lány. Azonnal odalépek - még mindig magammal hurcolva Anzut bármi áron -, majd kirángatom a lányt, s lelököm a földre, Eléggé kapkodok, s hiába élhetek még bármeddig, egy perc idő sincs a lazsálásra.
- Vetkőzz. - bökök Anzu felé parancsolóan, miközben egy karcolt jelekkel díszített, aranyozott külsejű edényt helyezek el a lány elé közvetlenül, s az áldozati tőrt a számba veszem. Én azonnal megszabadulok a köpenyemtől, amit véglegesen nem tudok levenni a bilincs miatt, így azt pár könnyed mozdulattal felszabdalom, s valahova oldalra hajítom. Tetőtől talpig rúnák, mágikus szövegek és jelképek díszítenek, és igen, szánalmas belegondolni a ténybe, hogy a mai világban minden jöttment büntetlenül firkálhatja össze a testét. A régi világban még mély értelme volt ezeknek, manapság meg divat lett minden.
- Ha azt csinálod, amit mondok, előbb szabadulhatsz. - bökök felé a tőrrel, s megvárom, amíg ő is megszabadul minden ruhájától.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Anzu


Erdőmélye Tumblr_mb699in2Yw1r2368yo1_500
☩ Történetem :
☩ Reagok :
17
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
Robert Sheehan
☩ Korom :
119
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 21, 2019 8:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Athlan & Anzu

"I can't see me lovin' nobody but you
For all my life
When you're with me
Baby the skies'll be blue
For all my life"
Beképzelt egy mocsok ez, Thomas! Ez a mondat futott át az agyamon, lebámulva a képébe szórt hamvakra. Mégis ki a fene hiszi magát elpusztíthatatlannak, főleg egy ilyen gyenge testben? Mindennek megvan a maga kiskapuja és bizony vannak olyan pengék, amik elég mélyre fúródva valóban a végét jelentik a szerencsétlen démonnak. Szorosan tartottam a pengét a nyakánál. Egész testemben remegtem, gonosz vigyorral a képemen, szinte arra várva, mikor szolgáltat okot, hogy belevágjak és mindent beterítsen a mocskos, halandó vér, ami az én ereimben is ott lüketett.
Ahogy közelebb hajolt hozzám, hát úgy én is lejjebb hajoltam. Éppen csak két centi volt az arcunk között, így érezhettem azt az illatot, ami a teste és a valódi énje sajátja volt. Furcsa elegy volt ez, amit a halandó és halhatatlan közösen jelentett. Végig nyaltam az ajkaimon és megint elvigyorodtam.
– Megszívtad, öregem… ugyanis, ha én is voltam, nem tudom eltávolítani rólad. A képességeim… hogy is mondjam? Akadoznak. – Magyaráztam kicsit talán komolyanvehetetlen hangnemben. – Amúgy meg, te vagy itt a nagy és erős démonmester, ne mondd, hogy nem tudod feloldani egy ilyen szánalmas teremtmény átkát, mint én… – Gúnyolódtam vele. Már észrevettem, hogy mennyire lenéz. Talán féleszű vagyok, de azért az ilyesmi még nekem is feltűnik. Kíváncsi lennék persze, mire van ilyen nagy mellénye… csak egy ócska színész volt semmi több. Az ő fajtája állandóan maszkok mögé bújt. Az igazat megvallva a csuklya, meg a tetoválások és a morcos arckifejezés inkább nevetséges, ódivatú démonná tette, semmi mássá. A középkorban ijesztegették így a szűz lányokat. Manapság már felesleges volt… hiszen nem egy halandó öltött magára hasonló felszerelést, így nem voltunk többek azoknál a divat-démonoknál és vámpíroknál.
– Semmivel sem vagy több nálam, csak azért mert magadra rángattad ezeket az ócska rongyokat… – Tettem hozzá, aztán megéreztem a szorítást a vállamon. Reméltem, hogy valamit végre előrángatta belőle, mert ugyanazon mozdulattal maga alá is gyűrt. Ebből pedig tökéletesen kitűnt, hogy milyen nagy hatással voltak rá a szavaim. Igen, bosszantani akartam és igen, a lehető legszándékosabban. Hagytam, hogy elvegye tőlem a kést, mert látni akartam, mit tesz. Engem aztán nem zavart volna, ha megszabadít ettől a testtől, simán találtam volna egy másik drogost, aki valamelyik sikátorban fetreng.
Ahogy a vére kibuggyant és meztelen mellkasomra simítva rajzolta fel a rúnát, csak sóhajtottam egyet. Aztán végig nyaltam az ajkaimon. Ha tudnád, hogy ezzel az egésszel csak azt érte el, hogy még tovább bosszantom… hiszen még csak rendesen meg sem tud szabadulni tőlem.
– Ennyit a mesterről… – vihogtam, mikor már végre talpra álltam. Húzhatott maga után, a lábaim úgyis vittek előre. – Kár volt veled megosztanom Thomast… – tettem hozzá még mindig meglehetősen jókedvűen.
A rozoga kunyhó felé húzott persze. Az ajtó könnyedén kitárult, odabent pedig áporodott szag uralkodott. Nem volt olyan huzatos ugyan, mint a kriptám, de azért itt is akadt egy koporsó.
– Csak nem neked is van egy Thomasod? – böktem a fejemmel a koporsó felé, aztán egyszerűen ledobtam a táskámat. Magammal rántva őt is, belenyúltam és kivettem az én csinos, élénk rózsaszín szobadíszemet. Kerestem neki valami helyet, majd egyszerűen kiraktam. Egy pillanatig vigyorogva csodáltam a mester művem. Aztán Athlan felé fordultam.
– Ezt neked adom. Nagyon ronda ez a ház… rá fér egy kis csinosítás… – Néztem még egyszer körbe a kopár szürkeségbe. Nem is értem, hogyan tud így élni egy magamfajta, bármiféle szórakozás nélkül. A kriptában nekem meg volt a magam társasága. Sőt, időnként másfajta társaságot is találtam, ha pedig ráuntam a halandók elátkozására, akkor másképp szórakoztattam magam. Például beszereztem annyi alkoholt, ami kellően elbódított, még ha csak egy-egy órácskára. Ha más nem, hát ez volt a halandó test áldása, hogy nagyobb mennyiségű alkoholtól azért engedte nekem is, hogy átérezzem a halandók mámorát.
– Nos, mikor vágod le a kezem? – kérdeztem teljes természetességgel. – Én azt mondom, essünk rajta gyorsan túl… szeretném minden pillanatát kiélvezni. A vér színe mindig boldogabbá tesz. Olyan gyönyörűen vöröslő… nem gondolod?



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Erdőmélye Tenor
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
126
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Multi :
Nincs
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 13, 2019 11:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anzu & Athlan

"Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem."
Hol rontottam el? Mivel érdemeltem ezt ki? Hűséges tanítvány voltam, s bár olykor szerettem a magam útját járni, mégsem gondolom, hogy ez akkora vétek lett volna, hogy rám sózzon a mesterem egy kölyköt. Hamvakat kóstolgatunk közösen az első percekben? Ez majdnem még romantikus is lenne a sötétségből táplálkozó lelkemnek, de jelenleg nem igazán tudom értékelni az ilyesmit... Sőt, a felfokozott idegállapotomat nézve esélyesen semmit sem tudnék értékelni. S elnézve Anzut, ő sem lelkesedik a gondolattól, hogy a Mestere legyek, így hát életem legjobb döntését hozom, mikor hátat fordítok, s egyszerűen szótlanul visszasétálok. Vagy, legalábbis elsőre jó ötletnek tűnt...
"Szeresd őt úgy, mint még soha senkit!" Miközben szelem ketté a levegőt, még akkor is ezek az érthetetlen szavak visszhangoznak bennem, amik csak akkor csitulnak el, mikor megérzem a csuklóm körüli szorítást.
- Nagyon ajánlom, hogy ez ne a te műved legyen! - sziszegem a fogaim közt dühösen, bár őszintén kétlem, hogy ilyen ócska trükkhöz folyamodna, de azért száz százalékosan mégsem vagyok róla meggyőződve, hogy Atyám aljas trükkje lenne. Vajon őt is kényszerítették, hogy engem tanítson? Egy pillanatra sem éreztem így. Vagy egyszerűen csak jól leplezte.
Olyan váratlanul ömlik a hamu az arcomba, hogy még reagálni sem tudok. Jó adag kerül a számba, s ha nem lenne elég, még a tüdőmbe is. Köhögve próbálom letörölni magamról mint kiderült Thomas maradványait, de Anzu eléggé balga lépést tesz, mikor a földre szegez. Igen, erre sem voltam felkészülve. Némán nézek végig rajta, s méregzöld tekintetem visszacsillan a pengéről. Csak egy apró nyelés jelzi a zavarom, semmi több. Pont az ilyen helyzetek azok, amiket mindig is kerültem. A Mesterem szerette feszegetni a határaimat, de a legutolsó alkalomkor ő is túl sokáig ment azzal a csókkal. Számomra egy alku megpecsételése is túl sok gond volt, vagy mikor kényszerített, hogy "szórakozzak". Förtelmes éjszakák voltak... Sosem értettem, miért kell a testem kívánságainak eleget tennem. Az a pár nő, akinek a karjaiba kényszerített... Még most is érzem a bűzüket, s alig tudtam levakarni magamról a mocskukat. Sosem gondoltam, hogy az ilyen kilengésekkel bármit el tudna érni nálam, azon kívül, hogy még inkább gyűlölni fogom a testi kontaktust.
- Hogy merészeled... - nyelem le a hamu maradékát, s összébb húzott szemekkel kezdem őt vizslatni. Aztán megérzem a hűs pengét a nyakamon, ami nem hoz magával különösebb hatást, így esélyesen csak blöfföl. Persze, nem zárom ki, hogy tényleg valami mágia ül azon a késen, amit valamilyen módon elrejtett előlem, de erre nem sok esélyt látok.
- Valóban? - ezen a ponton muszáj aljasan elvigyorodnom. Nem tudom magamban tartani, mert azért valljuk be, mégis csak vicces a helyzet, ahogy ez a kölyök próbál fölém kerekedni. Bátor, vakmerő, vagy csak egyszerűen ostoba.
- Talán elpusztít, de hogy gond nélkül... Azt nagyon kétlem. - ekkor mit sem törődve a pengével felülök. Nyugodtan megvághat, belém döfheti azt, maximum egy kicsit rosszul leszek tőle, de meghalni nem fogok. A rúna nem engedi, hogy az ilyen sérülések kikészítsék a testem, ellenben vele, akit még nem gyötörhetek úgy, ahogy akarok, amíg rá nem festem.
- Úgy érzem, túl kedves és elnéző vagyok veled. - hajolok közelebb hozzá, de még nem érintem sehol. Épp elég, hogy ilyen hévvel ledöntött a lábamról.
- Ha ez a te műved, nagyon ajánlom, hogy gyorsan tüntesd el, amíg szépen mondom. - lehelem felé halkan és kimérten, csak hogy nyomatékosítsam a mondandóm. Természetesen könnyen megölhetném, de tudom, hogy azzal kivívnám Atyám haragját. Őt ismerve pedig még talán arra is képes lenne dühében, hogy Anzu után küldjön. Ezt meg kell oldanom. Sürgősen.
Szabad kezemmel megszorítom a vállát, s egy mozdulattal megpróbálom oldalra dönteni, hogy én kerülhessek fölé. Ha sikerül, úgy rátérdelek a kést szorongató kezére, amit ha tudok, kiszedek az ujjai közül, s egyelőre magunk mellé helyezem. Majd egy mozdulattal széttépem a felsőjét, hogy szabaddá tegyem a mellkasát. Ezt követően ragadom csak meg a kést, majd magunk fölé emelem az összeláncolt kezeinket. Ejtek egy mély vágást a csuklómon, mire a vér enyhén folydogálni kezd Anzu bőrére. Nem szólok semmit, nem adok magyarázatot, egyszerűen másik kezemmel pillanatok alatt felfestek rá egy rúnát. Óvatosan érintem ujjbegyemmel, figyelve minden apró mozdulatra, vonalra s kanyarra, hogy tökéletes legyen. Ezután halkan elmormolok egy igét, melynek sikerét az jelzi, hogy szép lassan felszívódik a vérem a mellkasán. Önelégült és aljas mosoly telepedik rám hamarosan.
- Most már azt teszek veled, amit csak akarok. És tudod, mi lesz az első cselekedetem? - kicsit közelebb hajolok az arcához, csak hogy jól megnézzen, mert bizony nem sokáig fog már látni.
- Levágom a kezed... - suttogom fülébe aljasan, azzal felpattanok róla hirtelen, s megindulok a ház felé. Egyszerűbb lenne, ha ő sem ellenkezne, de ha kell, szívesen húzom a földön is magam után.
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
10
Bukott Angyal
2
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5