Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Athlan Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
675
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 07, 2019 8:44 pm
Következő oldal


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán

Kedves Athlan!

Lapod olvasva és görgetve, olvasva és görgetve, olvasva és görgetve, olvasva és görgetve, akaratlanul is eszembe jutott, hogy lassan megrendezhetnénk az et hosszúság bajnokságot! Very Happy Ne érts félre, minden sora iszonyatosan élvezetes volt és még szívesen olvastam volna tőled - remélem, hogy ezt mihamarabb megtehetem a játéktéren.
Mikor említetted, hogy el tud ragadni a hév, hát… Mindenre gondoltam, hogy őszinte legyek, de… le a kalappal előtted. S ha a hosszúságát ilyen bőven méltattam, térjünk is rá akkor a lapodra.

Remekül megfogalmaztad, hogy mit is jelent számodra egy család. Persze, régen meghaltál már, de egy démon, főleg egykor egy ember, azért lehetett démon, mert a lelkét eladta. Emberként is gyarló volt, így miért sajnáljon bárkit? Persze vannak a naivak is, akik azért adják el a lelküket, hogy valakiért jót tegyenek, de te egyértelműen nem tartozol közéjük.
A mestered biztos egy bölcs démon lehetett, aki így tudott téged tanítani. Igen, démonok nem csak az öldökléshez és a kínzáshoz, a vágyhoz és egyéb dolgokhoz értenek. Cselesek és türelmesek. Kevesek képesek tanulni a hibájukból - igen, ez a momentum tetszett a legjobban a képességed leírásában. Very Happy Az idő eltelt feletted, de te mégis fejlődtél, nem is akármilyen tudással! luvu

Történetedre áttérve. Hirtelen nem is tudom, hogy minek örüljek jobban, a neved eredetének, amelyet még ki is fejtettél - örökkön élő Platón mániás írja az elfogadód - vagy hogy a nemrég bevezetett lényekből merítettél ötletet a történeted megírásához, ami tökéletes bizonyítéka annak, hogy elolvastál mindent az oldalon *-* Nehéz választani, de mindkettőért irtóra hálás vagyok *-*
Tündérkék mégis aranyosak voltak, hogy végül visszavittek téged, hiszen hiányzott számodra a családod. Sajnálom, hogy életed hátralévő része azonban így alakult. Sad Persze mindig mindennek megvan a maga oka, nem igaz? Hiszen ha ez nem lett volna, akkor nem is lehetnél ma itt közöttünk Razz
És lám, mégis eme sok szenvedés vezetett el ahhoz, hogy eladd lelked. S miért? A Pestisért? A lovas biztos büszke lenne rád, bár amilyen kevély, lehet hogy nem tekintene semmibe, így hogy rangtalan vagy. Ám az élet még előtted, simán felmászhatsz a ranglétrán, hogyha szeretnél.

Oly meghatóan írtad le az első éveidet démonként. Ritkán kapunk ilyen visszaemlékezést, hogy mégis miként élik meg a szenvedést, az első alkut. Ahogy lázadna a lélek, de mégsem tud a legvégén, mert átveszi a démonság a hatalmat az elme felett… Ahhh… Igyekszem, igyekszem nem ömlengeni és rövidre fogni, ígérem.

Így nem is maradt sok hátra, csak a jobbik feled. Vagy a rosszabbik, ez majd később elválik, nem igaz? Ahogy látom, te sem nagyon szereted megkönnyíteni a dolgokat. Rögtön ellenszenvesen viszonyulni hozzá? De hát emlékezz, hogy te is milyen tapasztalatlan voltál a kezdetek kezdetén. Senki sem lehet egyből profi. Mennyit szenvedtél és hozzá mennyi “segítséget” kaptál? Most visszaadhatsz mindent, amit kaptál egykor a mesteredtől, hogy te is mesterré válj. Wink

S ezekkel a szavakkal engedlek is tovább utadra. Menj foglald le arcodat, na meg rangod, beosztásod, mindened és irány a játéktér. Tudjuk, hogy már várnak.
Oh, és még valami!

Üdv hivatalosan is közöttünk! Ophilia


Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athlan


Athlan Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
76
☩ Rang :
Rang nélküli
☩ Play by :
☣ Jord Liddell ☣
☩ Korom :
687
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Május 07, 2019 3:31 pm
Következő oldal


Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha menny felé növekszik.
Saját
687


Athlan
Karakter információ
Család - Számomra ez a fogalom sosem jelentett semmit. Érzelmi kötelék, ősi vérvonal? Ugyan. Épp oly' undorral gondolok vissza rájuk most is, mint egykor. A szép emlékeim fertőben születtek, hiszen mindig megnyugvást hoz számomra visszagondolni arra a békés képre, ahogy ajkaim lágyain érintik a fekélyes sebeket, ahogy édesen simítok végig a vérpettyes karokon, ahogy kitapintom a fekete halál okozta rothadó cafatokat... Büszkeség tölt el, hogy én hozhattam el a szenvedést és pusztulást számukra.

Mi a beosztásod - A magam útját járom. Nem vágyok a ranglétra csúcsára, nem akarok más démonok fölé kerekedni s bizonygatni az erősségem, ahogy az angyalokkal sem kívánok harcolni. Egyszerűen erős akarok lenni, s magamnak bizonyítani újra és újra.

Melyik oldalon állsz? - Nem veszek részt az ostoba harcokban.

Városod - New Orleans

Porhüvelyem neve - Nem kérdeztem...
Jord Lidell
-
Rang nélküli
Démon
theboss
25+

Karakter képességeinek leírása
Mióta a lelkem felajánlottam Atyámnak, cserébe egy járványt hordozó, kicsiny patkányért, azóta arra törekszem, hogy minél erősebb legyek. Nem akarom leigázni az angyalokat, nem vágyom véres csatákra az emberiséggel, vagy éppen a többi démonnal, egyszerűen saját magamnak akarom bebizonyítani, hogy több vagyok, mint egy egyszerű, elkárhozott lélek. A Mesterem már a Pokolban kezdte kibontogatni a szárnyaimat, s míg idejének nagy részét rám áldozta, én hűséges tanítvány voltam. Ő nem egy kitaposott útra terelt rá, hanem megmutatta a sajátomat, amit nekem kellett kínkeserves évszázadokon keresztül bejárnom. Mindig arra ösztönzött, hogy tegyem magamévá a tanultakat, s a könyvekben leírtakra csupán alapként nézzek, én magam formáljam a saját képemre őket. Eleinte nehezen ment. Borzasztóan nehéz volt megszállni egy gyenge, bolond embert is akár, vagy egy apró kavicsot megmozdítani. Azt hittem, hogy gyenge vagyok... Ám mikor elbuktam, Atyám szemében nem láttam a csalódást. Sejtelmes mosolya mindig másról árulkodott, ez pedig erőt adott, hogy újra talpra álljak, s újra próbálkozzam. Tanultam a hibáimból, melyeknek száma az évszázadok alatt a milliót is elérte. Mindig változtattam kicsit, mindig jobban a saját képemre formáltam a tanultakat azáltal, hogy jobban megismertem önmagam. Ehhez pedig rengeteget kellett olvasnom s elmélkednem. Ha sikerült is megidéznem egy lényt, megszállnom egy testet, vagy éppen a Mesterem könyvéből végre tudtam hajtani egy bonyolult varázslatot, még akkor sem hagytam abba a gyakorlást. Profi akartam lenni, s bár ez a kezdetekkor nagyon messzinek hatott, most azonban büszkén tekintek vissza minden egyes ballépésemre és hibámra, hiszen ezekből okulva jutottam el arra a szintre, ahol most vagyok. Erősnek érzem magam, hatalmasnak, mégsem vágyom "odakintre". Inkább megbújok a tudásommal a félhomályban, s kivárom az én időm...




Minden történet rejthet titkokat
- Gyönyörű gyermek! A leggyönyörűbb! Isten végre meghallgatta imáinkat! Mostantól minden jóra fordul, érzem! – harsogta a széles szobában a tömeg, melyet az örömujjongás, a kacaj, s a boldogság könnyei töltöttek meg. Igen, a Vezetőnek fia született, s felcsillant a remény, hogy talán nem fog kihalni a falu pár évtized múltán. Ez a felvetés túlságosan is megalapozott volt ahhoz, hogy egy ostoba pletykának könyveljük el, ugyanis az elmúlt öt évben egyetlen gyermek sem született a faluban. Úgy hitték, hogy átok szállt rájuk. Már mindent megtettek, még vajákost is fogadtak, ám a majdnem kétszáz fős lakosságból egyetlen asszony sem került áldott állapotba. S tessék, öt év után végre sikerült! Kézről kézre adták a gyermeket, mindenki megcsodálta, s már-már isten ajándékaként tekintettek rá. Ám az öröm nem tartott sokáig. Hat napig élvezhették csupán az újszülöttet, s fürödhettek az őt körüllengő boldogságban. Aztán egy éjjelen az anya vérfagyasztó sikítása töltötte be az éj csendét, s zavart fel szinte mindenkit.
- A gyermekem! Elvitték! - üvöltötte torka szakadtából, mikor megpillantotta a kiságyban gondosan összerakott kőkupacot.
- Boszorkányság! - kiáltotta el magát az apa, s azonnal felzargatott mindenkit. Fáklyákkal, lámpásokkal, vasvillákkal, késekkel rontottak be az erdőbe. S hogy mit kerestek? Még ők maguk sem tudták. Csupán követték az apró fénypontokat, az apró suttogásokat, amik talán nem is voltak valósak, csak a feltüzelt képzeletük vetítette oda. Ezt utólag már ők is így látták. Pedig ha tudták volna az igazságot...
Eltelt egy nap. Egy hét. Egy hónap. A gyermek nem került elő. Az elkövetkezendő három hónapban azonban viszont mintha visszatért volna az élet. Több nő esett teherbe, s szép lassan fellélegeztek az emberek. Isten újra rájuk mosolygott! Ám újabb három hónap elteltével olyan történt, mely mindenkiben megrengette az épelméjűség határait. Ugyanis egy borongós estén különös sírás hallatszott az erdőszélen levő kút mellől. Sokan hallották, hiszen őrült visszhangként zúgott át a csendes utcákon. Egyből odasereglett a nép, élükön a Vezetővel, aki összeroskadva pillantott a csecsemőre, aki vesszőből font kosárban, levélből és virágokból szőtt ruhácskában, sziromágyon feküdt.
Én voltam az, Athlan - ki Platón műveiből merített Atlantis után kapta a nevét -, az elrabolt csecsemő. S itt kezdődik csak igazán a történetem, hiszen a gyűlölet szikrái itt bukkantak fel először.
- Hogy élhette túl az erdőben fél évig? Boszorkányság! Átkozott a gyermek! - titokban leköptek, megaláztak, de nem öltek meg, hiszen mégis én voltam a Vezető, apám elsőszülött fia. Mindenki próbálta elfelejteni a történteket, de senkinek sem sikerült. Mindenki az átkozott gyermeket látta bennem csupán, akit képtelenek voltak szeretni. Féltek tőlem. Pedig ha tudták volna az igazságot a tündérekről! Nem akartak ők rosszat. Csupán egy saját babát akartak maguknak, akit a sajátjaként nevelhettek. Nem is elraboltak, inkább elloptak. Ez sokkal kellemesebb szó. Egy ujjal nem bántottak, sőt, annyira imádtak, hogy egy külön kis oltárt csináltak nekem. Én azonban sírtam. Csak sírtam és sírtam, ez pedig nagyon elszomorította őket, s megsajnáltak. Belátták, hogy nekem a rendes szüleimre van szükségem, így bebugyoláltak ünnepi, virágból szőtt ruhácskába, s visszaadtak. Békében. Csendben. Az emberek azonban teljesen félreértelmeztek mindent. Hogy miattuk váltam-e olyanná, amilyen lettem a tizennyolcadik évemre? Meglehet. A szeretet hiányát be kell tölteni valamivel, s nálam a gyűlölet volt az, mely kitöltötte azt a hatalmas, tátongó űrt.

***

1350-et írtunk. A fekete halál már három éve döntötte le sorra a városokat és a falvakat, megtizedelve a lakosságot. Folyamatosan érkeztek a postagalambok a nagyobb települések felől, melyek egymás után pusztultak ki, s váltak kísértetjárta helyekké. Mi elszigetelten éltünk Franciaország nyugati részén, egy zárt közösséget alkotva. Nem folytattunk kereskedelmet másokkal, s csupán írásos formában kommunikáltunk a többi közösséggel. Mikor meg tudtuk, hogy kitört a járvány, még inkább elszigeteltük magunkat. A postagalambok is a falun kívül szálltak le, amiket vastag védőruhában fogadtak, s a leveleket már odakint elégették, így semmi sem jutott be hozzánk. Én azonban tűkön ülve vártam... Vártam az első évben a döghalál leheletére. Vártam a másodikban is, s a harmadikban is. Semmi. Mindenki kicsattant az élettől, makkegészséges volt, ez pedig undorral töltött el. Felfordult a gyomrom a boldogságuktól, az örömtől, a mosolygástól. A világon dúl a járvány, itt miért nem? Nem tudta ezt elfogadni a tizennyolc éves énem. Igazságtalan volt. Látni akartam, ahogy szenvednek az emberek, s mióta felbukkant a pestis, azóta vártam rá. Már-már olyan görcsösen, hogy életcélomnak tekintettem, hogy valamilyen módon elhozzam én magam a halált a népségre...
Egy újabb, nyughatatlan éjjel következett. Hangos csörömpölésre ébredtem, mire kiugorva az ágyamból megpillantom egy papírfecnibe bújtatott kavicsot a szilánkok között. "Nem felejtettük el, hogy ki vagy, fattyú!" Olyan düh fogott el, hogy beleszédültem az érzésbe. Zokogva rohantam ki a házból, s a szántóföldekre vezető út kereszteződésénél lerogytam a földre. Ok nélkül gyűlölt mindenki. Én próbáltam bizonyítani, próbáltam jó fiú lenni, próbáltam beilleszkedni. Nem hagyták. Ideje lenne okot adnom az utálatukra... Ahogy pedig ez a gondolat átfutott rajtam, szinte belemarva a lelkembe, váratlanul megéreztem egy kezet a vállamon. A semmiből került oda. Akkor éreztem először, hogy a sötét tekintet, mely visszanéz rám, megért engem.
Hogy képes lennék eladni a lelkem azért, hogy lássam mások szenvedését? Igen, megtettem. Azonban nem kaptam sok időt. Mindössze egy hónapot. Nekem pedig nem is kellett több. Nem volt értelme a létezésemnek, s én magam sem ragaszkodtam az életemhez, így örömmel dobtam el magamtól. Cserébe pedig megkaptam életem első, és egyetlen ajándékát. Egy apró patkányt emelt felém a háta mögül a démon. Mosolyogva csókoltam bele a tépett bundába, s azonnal rohantam az első házhoz, ahol eleresztettem őt. Aztán a következőhöz, majd az utánihoz loholtam. Mire a reményt keltő reggel felbukkant a dombok mögött, a patkány visszatért hozzám, s ahogy a fák lombjai közül rásütött az első napsugár, szétporladt a kezeimben. Mélyet szippantottam a hamvakból, majd vígan tértem haza. A bolondok el sem tudták képzelni, miért vagyok olyan boldog...
Pár nap múlva elkezdődött. Az emberek sorra betegedtek meg, s mire egyáltalán feleszméltem s felfogtam, hogy ezt mind én okoztam, már a lakosság nagy része a halálán volt. Én pedig kicsattantam az egészségtől! Az utcák tele voltak földön fetrengő emberekkel, gennyes, rothadó hullákkal és dögökkel. Olyan boldog voltam, hogy örömmel csókoltam végig a gennyező sebeken, öleltem magamhoz a vérző, rothadó testeket, s úgy szívtam magamba a halál szagát, mintha az a legtökéletesebb illat lenne a világon. A számomra az volt. Számomra ez az egy hónap jelentette az életet. Akkor éreztem igazán, hogy élek. Ahogy láttam szenvedni az embereket, ahogy hallottam a halálhörgést.
Az utolsó hónapom utolsó napján megálltam a falu közepén, s lehunyt szemmel hallgattam a csendet. Körülöttem mindenhol tetemek voltak, sehol egy élő állat vagy ember. Csak én magam. Az emberi létem utolsó órái tökéletesek voltak számomra. Így mikor ütött az órám, örömmel sétáltam a keresztúthoz, hiszen végeztem. Már semmi sem számított. Én nyújtottam a kezem a démon felé, felkészülve arra, hogy a szenvedés lesz osztályrészem bárhol, ahova megyek. Azonban nem így történt. Ő is nyújtotta a kezét, s gyengéden húzott ki a testemből, s ölelt magához. Így lett a démon az Atyám, a Mesterem. Az, aki elragadta a lelkem.

***

A Pokol... Ez lett az otthonom. Imádtam minden sötét és mocskos zugát, s imádtam a Lélek-tenger zúgását hallgatni. Itt megtaláltam a helyem. A Mesterem magához fogadott, s én új célt találtam. Azt, hogy minél többet tudjak, minél többet tanuljak, s oly' mértékeket érjen el az erőm, ami keveseknek adatik meg. Azt lehetne először gondolni, hogy ezzel az erővel célom volt. Visszamenni és pusztítani, vagy kivívni Lucifer figyelmét. Ám ez téves következtetés lenne. Magamnak csináltam, amit csináltam. Magamnak akartam bizonyítani. Nem másnak.
Eleinte nehéz idők voltak. Túl sok volt az információ, az újdonság, s nehezen szoktam meg a pokoli légkört. Nem volt egyszerű démonként létezni tovább... Gyötrelmes évtizedeket öltetek át a kezdeti tanítások. Atyámnak kegyetlen - de hatásos - módszerei voltak, s végig arra törekedett, hogy ezeket a saját képemre formáljam.
Eleinte egy ócska semmitérő, jelentéktelen testben gyakoroltam, mire egyáltalán a későbbiekben sikerült megtalálnom számomra a legjobbat, amit a mai napig viselek. Emlékszek, az első pár megszállásom nagyon balul sikerült.
- Egy csókkal pecsételd meg az alkut. - felelte a Mesterem halkan.
- Hogy mivel? - pillantottam felé értetlenül, miközben a fiatal, szőke hajú, kék szemű lány kábultan bámult engem.
- Egy csókkal. - bólintott. Ajkaimat gyengéden tapasztottam hát a pirosló ajkakra, s ezzel megköttetett az alku. A lány elsétált, a lelke pedig az enyém lett kilenc év múlva. Abban a pillanatban azonban kegyetlen rosszullét fogott el. Mintha az egykori emberi énem lázadna a lelkem mélyén, úgy terített be minden a gyomrom tartalma. Gusztustalannak és mocskosnak éreztem magam attól a lánytól, s nehezen léptem túl rajta, hogy hozzá kellett érnem. A következő megszállás sem sikerült túl jól. Egy harmincas éveiben járó lány volt az, ki egyszerűen a nagy vagyonért adta el a lelkét. Bolond emberek... Újra meg kellett csókolnom. Azt éreztem, hogy legszívesebb leharapnám az ajkait, s a kutyák elé köpném. Persze, nem tehettem ezt. Atyám ott állt mögöttem. Így miután újra enyém lett egy lélek, ismét rosszul lettem.
- Mi szükség van erre? - kérdeztem, de nem felelt. Csak mosolygott. Alattomosan, és sejtelmesen. Ezután még tíz lány következett. Ugyanazzal végződött mindegyik. Ekkor azonban meglepettségemre egy fiatal, tizenhat éves fiút talált nekem. Beteg volt az édesanyja, s eladta a lelkét azért, hogy megmentse. Ő volt az első, kinek édes csókjára nem rosszulléttel reagált a szervezetem, hanem valami különös bizsergéssel. Nem értettem. Semmit sem értettem, s talán még most sem. A Mesterem azonban csak mosolygott. Mélyebben magamba kellett néznem, s bár nem értettem teljesen az összefüggéseket, szép lassan sikerült elérnem, hogy ne legyek rosszul, mikor egy nőt kellett megcsókolnom. Az undor természetesen minden embernél ott tombolt bennem, ám mindig Atyám szavai visszhangoztak bennem.
- Ezt magad miatt teszed. - elfogadtam. Tapasztaltabb és idősebb volt nálam, nem kérdőjeleztem meg a szavait. Legalábbis túlságosan nem. Minden terület, melyet megmutatott, hasonló ostoba szerencsétlenséggel indult. Az első idézések torz szörnyszülötteket, deformált testrészeket, vagy egy húscafatot hoztak csupán. A tárgyak éveken keresztül meg sem mozdultak. Aztán minél többet gyakoroltam, minél többet olvastam s mélyedtem el önmagamban, annál inkább meg lett a gyümölcse az erőfeszítéseimnek. Egy idő után megmozdult a kavics. Egy idő után alakot kezdett ölteni a húskupac. Aztán jobban belevetettem magam a mágikus könyvekbe, okkult pecsétekbe s rúnákba. Olyan tudást birtokoltam, amit kevesen. Ennek szenteltem az életem, s több évszázadnyi gyakorlás után úgy tűnt, hogy készen állok. Hogy mire is pontosan? Azt még most sem tudom...

***

Napjainkban. Csaták, vereség, háború. Ez most mind odakint dúl. Én s a Mesterem nem veszünk részt benne, de jelenleg úgy érzem, hogy inkább harcolnék odakint, mint hogy tovább hallgassam őt idebent.
- Szeresd őt, Athlan! Szeresd úgy, mint még soha senkit! - Atyám szenvedélyesen tárja szét a karjait, én pedig meglepetten, s kérdőn pislogok felé.
- Mester, képtelen vagyok értelmezni a szót. - egy korty vörösbor kiúszik a pohárból, s elveszik ajkaim mélyén. Reméltem, hogy ezen idő alatt felfedi ostoba tréfáját, de a sejtelmes mosolya teljesen másról árulkodik.
- A démonok nem szeretnek. - töröm meg a csendet.
- S az emberek? - kérdi cinikusan, ám én megrázom a fejem.
- Hamis ábrándokat kergetnek. - felelem keményen és határozottan.
- Tapasztalat hiányában nem zárhatod ki a létét. - szótlanul emelem rá a tekintetem, s végig őt fürkészve újabb kortyok zuhannak le a torkomon. Igaza van. Mindig igaza van. Oly’ könnyű lenne ellent mondani, de mit sem érnék vele.
- Ő lesz a jövőd, a jelened, s a múltad. Ha ő elbukik, te is vele buksz. S ha te felemelkedsz, ő is ott lesz az oldaladon. - bólint bölcsen, majd felállva székéből elém lépked, s a kezét nyújtja felém.
- Ő csak egy ostoba kölyök. - pillantok felé ráncolt szemöldökkel, miközben némi düh csillan meg a mérgező, zöld szemekben. Nyújtom a kezem, ő azonban váratlanul lágyan ragadja meg a csuklóm, s húz magához közelebb.
- Te is egy ostoba kölyök voltál. Ő pedig csupán rossz úton jár. Neked kell megmutatni neki a helyes ösvényt. - közelebb hajol, ajkai majdnem érintik az enyéimet. Tudja jól, hogy a világon egyetlen valami tud kizökkenteni mindenből, az pedig a közelsége. Tűrtem, mikor kitépte a szívem, ahogy azt is, hogy darabokra cincált tanításképp. Semmit sem éreztem. Igazat adtam neki. Ám az effajta számomra szokatlan és kevésbé sem kellemes közelség valami mélyen gyökerező, különös zavartságot okoz, aminek még nem jöttem rá a titkára lassan hétszáz év alatt sem. Szerencsére nem sokszor viselkedik így, évente talán egyszer játssza el ezt a fura játékot. Én pedig emlékszek mindegyik alkalomra.
- Miért? Miért nekem? - súgom vissza leszegett fejjel, lesütött szemekkel. Képtelen vagyok ilyenkor ránézni, mert úgy érzem, hogy még egy kicsiny féreg is erősebb nálam.
- Mert ő a te sorsod. - ekkor rásimítja a tenyerét a szívemre, s ajkait lehetnyire érinti az enyémekhez. Összeszorul minden végtagom, hiszen eddig még sosem ment el. Nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet, így csak mozdulatlanul, enyhén megremegve, akadozott lélegzettel állok.
- Miért? Miért pont ő? - nem szeretem a ködösen megfogalmazott félszavakat, hiszen tudom jól, hogy ő minden tudás birtokában ott van. S azt akarja, hogy én jöjjek rá. Mire is pontosan? Arra, hogy miért lesz nekem fontos egy ostoba, eltévelyedett kölyök?
- Ezért... - ajkaink forró csókká forrnak össze, de én nem érzek mást, csak undort. Épp úgy, ahogy mindenki másnál. Most kivételesen az undor valami megvilágosodást is hoz számomra, hiszen Atyám újra tudatosítja bennem, hogy hiába vagyok erős, akkor is van gyenge pontom.
- Ilyet soha többet ne csináljon. - sziszegem haragosan, s elhajolok tőle. Ám ő még mindig mosolyog. Sejtelmesen, alattomosan, pontosan úgy, amit annyira utálok.
- Mitől félsz, Athlan? - kérdi gúnyosan, oldalra biccentett fejjel. Ekkor tenyerét enyhén elhúzza tőlem, közel magához.
- Semmitől. - felelem keményen, s ahogy kimondom, hirtelen hatalmasat üt a mellkasomra. A rúna aktiválódik, s ahogy zuhanok hátrafelé, úgy tűnik el lassan a tüzes katlan, az édes otthon, az oly' szeretett sikolyok és sötét suttogások.
- Csak akkor válhatsz Mesterré, ha megismered a félelmed, és a saját képedre formálod. Még nekem is vannak félelmeim... Mindenkinek vannak. Ismerd meg, tépd ki magadból, és fordítsd a világ ellen! - a hangja visszhangzik a fejemben, s még látom az arcát a távolban. Még hallom az otthon hangjait.
- Atyám, már semmit sem értek... Miért kell neki utat mutatnom? Mi köze mindennek a félelmeimhez? - a fejem erőtlenül zuhan a koszos padlóra, s felfordul a gyomrom, mikor az egyre távolodó sikolyokba madárcsicsergés úszik, s a ködös, vérfüves tájat a pókhálós ablakon át beszűrődő napfény váltja fel.
- Jöttére harminchat nap múltán számíts. Pirkadatkor. Kelet felől. - meg sem hallja a kérdésem már, az arca halványul, s lassan beleolvad egy falon lógó festménybe.
- Várjon, Atyám! - kiáltom el magam, ám ő eltűnik. Csupán egy utolsó, halk visszhang marad utána.
- Csak akkor térhetsz haza, ha igazi Mesterré válsz. Sok szerencsét, Fiam... - dohos szag, erdőből szűrődő zajok, napsütés. Ez már nem a Pokol. Ez a felvilág. Feltápászkodok, s kissé akadozott léptekkel az ajtóhoz sétálok, majd kilépek rajta. El kell takarnom a szemeim a hirtelen jött fényáradattól, mely bevilágítja a körülöttem elterülő, égbe nyúló erdőséget, s az azt körülölelő mezőtengert. Emitt egy őz kotorja az avart a kicsinyeivel, amott egy nyúl ugrándozik békésen, távolabb édesen lengeti a szél a vöröslő pipacsokat. Nagyot szippantok a virág és természet illatból, ám azonnal köhögnöm kell, s egyből visszarohanok a két szintes, rozoga kis házikóba. Undor és gyűlölet. Semmi mást nem érzek. Csak haza akarok menni a Pokol kénköves bugyraiba. Nem akarom, hogy az a kölyök a közelemben legyen... Mégis, meg kell tennem, rá kell lépnem erre az útra. Azért, hogy Mesterré váljak? Hogy hazamehessek? Hogy erősebb legyek? Vagy valami olyanról van szó, amit még nem érthetek? Nagy sóhaj hagyja el az ajkaimat, mikor váratlanul ökölbe szorul a kezem.
- Ám legyen. - suttogom a félhomályba. Legyen. Megteszem...




Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3