Szent Márk kiskápolna

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Szent Márk kiskápolna Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
740
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 18, 2019 9:27 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Szent Márk kiskápolna 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 02, 2019 10:49 pm
Következő oldal


Just lead me on
Rosemary & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 801• Zene; Mad World »
« Hide my head, I want
to drown my sorrow »
Könnyed biccentéssel konstatálom a korábbi nővér nevét, mert van egy olyan érzésem, hogy nem most találkoztam vele utoljára. Már csak a megbízásom miatt sem, de amellett nem kerülte el a figyelmemet, milyen segítőkésszé vált, mihelyst nagy nehezen körülírtam, hogy kit is keresek pontosan. Persze mindegyik apácában megvan ez a jellemvonás - gondolom én -, ám a hűvös távolságtartás és a lelkes közreműködés között még én is felismerem a különbséget, márpedig az elképzeléseim szerint a jövőben szükségem lesz a jóindulatára. Remélhetőleg jó pontot ér, ha legközelebb a nevén köszönthetem.
Közben Rosemary nővér is bemutatkozik hivatalosan, csöndesen és alázatosan. A tekintetem gyakori kerülését egyébként valamiféle szabályukra, előírásukra fognám, ha nem tapasztaltam volna a többi nővértől eltérő viselkedést. Megmondom őszintén, kissé frusztrál, hogy ennyire nem akar rám nézni, mintha a homlokom közepére lenne írva, hogy bűnös, és nem szeretné bemocskolni magát a látványom által. A kényelmetlenség érzetét ettől függetlenül továbbra is igyekszem kendőzni, mindösszesen az íjam vállamra akasztott ínját ölelem körbe az ujjaimmal, mintegy biztos kapaszkodót keresve az ismeretlen terepen. Igaz, nem segít az sem, hogy kis híján a körmömre néz a feltételezés miatt, benne kerestem partnert a zárdát övező rejtély megfejtéséhez. Kicsit úgy érzem magamat, mint öt évesen, amikor anyám kioktatott a köszönés fontosságáról, meg az idősek tiszteletéről, minek után módszeresen kerültem a tiszteletadást. Nehéz megállni, hogy ne süssem le a szemeimet, mint egy kaja lopáson kapott kiskutya.
- Közel sem feltételeztem, hogy szabályszegő lenne, nővér. Csupán nyitottabbnak egy világi felé, ahogyan minket neveznek. Remélem, ez még nem bűn - kivételesen zsörtölődéstől és szarkazmustól mentesen közlöm a mondandómat, valamiért nem érezném helyénvalónak megbántani egy védtelen apácát, akihez első körben én jöttem segítségért. Tény, szöget üt a fejemben, ha a többiek nem tűnnek olyan beszédesnek, az azért lenne, mert vele ellentétben nem érzik magukat otthon? Nem gondolnám. - Köszönöm, hogy fárad vele - teszem hozzá végül, ugyanis feleslegesnek érezném ragozni egy olyan témát, amire voltaképpen ki sem akartam élezni a beszélgetésünket.
Éppen készülnék a további kérdéseim megfogalmazására, amikor a kápolna meghitt csendjét megtöri a távolból felhallatszó léptek zaja. A nővér megrettent madárka módjára kapja hátra a fejét, ami ismét megerősíti bennem az érzetet, hogy valami, a többiek elől rejtegetni való szörnyűség vagyok. Amíg nem rám figyel, egy apró nyeléssel eltekintek oldalra, és a számon is végignyalok idegességemben. Természetesen amint újfent felém néz - nem rám -, rendezem a vonásaimat.
- Ó… Nem akartam kellemetlenséget okozni - nyögöm ki, nem téve hozzá, hogy ez sok mindent megmagyaráz. Kíváncsi lennék, miért nem tudtuk ezt a találkozót hivatalos úton megejteni, vajon mit látott a látogatásom mögött Trinith nővér, amiért még időt is nyert nekünk? Talán jobb nem tudni. - Rendben, megyek - nyikkanok meg újra, egészen kizökkenve a sziklaszilárdság látszatából. Azért ennél több profizmust szoktam tanúsítani a váratlan helyzetekben, noha kész csoda volt, hogy ebben a zárdában eddig képes voltam állni a sarat. Lássuk be, a gyomorgörcsöm mit sem enyhült a kápolnába lépésem óta.
Na de követem a nővért, aki egy, a falba rejtett járatba vezet az oltár mellett. Ismét összerándulnak a zsigereim, ahogy a vadászbázis pincéjében rejlő, igen csak hasonló halálcsapda villan a lelki szemeim elé. Trükkös falak? Egy életre elég volt belőlük. Mégsem hagyom cserben Rosemaryt, az íjamat markolászva sétálok utána a viszonylag szűk vájatba, mögöttem pedig karcos hanggal záródik az ajtóként funkcionáló falrészlet. Egy vad momentumra elképzelem, hogy itt fog valaki leszúrni a vak sötétben, ám ezt betudom a vadász létemből fakadó rémképek ártalmának, semmint a nővér fenyegető kiállásának… Ránézésre egy poloskának sem tudna ártani.
Megnyugvásomra hamar fény támad, habár a sejtelmes, vöröses jellege továbbra sem békíti meg a lelkemet.
- Ez aztán megnyugtató - motyogom az orrom alatt, ahogy önkéntelenül a lábam elé pillantok a kiálló kőlapokra. A végén még át fogom érezni Naty szellem paráját... Ellenben a sírbolthoz körített mese gyönge mosolyra fakaszt, egy kis időre a nővér pontosan ugyanolyan világi embernek tűnik, mint amilyenek mi vagyunk odakint. - Ez esetben nem lehetett egy ijedős gyermek, nővér. De most nem kockáztatja ugyanezt? - komolyodok el, mert arra van a legkevésbé szüksége neki és nekem, hogy miattam részesüljön megrovásban. Éppen elég embernek okoztam már fájdalmat az utóbbi időben. Addig bele sem kezdek az itt létem taglalásába, amíg választ nem kapok ilyen vagy olyan módon, és ha nem tetsző felelet érkezik, úgy eltökélem, hogy mára a személyes problémáimat félreteszem.
- Még nincsen sok. Amióta a falak meggyengültek, újabb lények is felütötték a fejüket a környéken. A városközpontba nehezebben érnek el, de nem ritkán sikerül nekik. Grace nővér nem sok mindenbe avatott be, emiatt nehéz leszűkítenem a kört - magyarázom, félretéve a kényelmetlenség érzetét, jelenleg kizárólag a feladatomra koncentrálva. Ilyenkor legalább letisztul minden, egyetlen probléma köré rajzanak a gondolataim. - Furcsa hangokat bármi kelthet. Mást nem tapasztalt akár Ön, nővér? Suttogást, a tárgyak megmagyarázhatatlan mozgását, kén szagot, akármit, ami eltér a megszokottól? - érdeklődően pillantok rá, és ezúttal nem a visszahúzódásának okát kívánom kitartó mustrálással megfejteni, tényleg a véleménye és a tapasztalatai érdekelnek.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Márc. 29, 2019 9:25 pm
Következő oldal


A kis kápolna avitt csendjében különösen hat kettősünk.Várakozón, talán mégis kicsit tartózkodón állok előtte, tekintetemmel folyamatosan kerülve az övét. E helyen az imáé, a csendes elmélkedésé a főszerep, és idegenül hat egy világi férfi, a fegyvereivel és a mély tónusú, mégis megnyugtató hangjával. Az első és egyben eleddig utolsó találkozásunk alkalmával oly távolságról is észrevettem az egész lényéből áradó segélykiáltást, amelyet a mostanihoz hasonló, egyenes és sziklaszilárdságra törekvő testtartásával igyekszik leplezni. De aki elveszett, aki keresi az utat annak a szemeiből nem veszik el a kutatás a keresés semmihez sem fogható tompán csillanó fénye. Ahogyan az övéből sem. Mintha eltévedt volna ebben a bizonytalan világban, és nincs vele egyedül. Noha ezen falak között élek, noha soha egyetlen lépésnyire sem hagytam még el a kolostort magam is ugyanígy vagyok ezzel.
Bólintok a nevem hallatán, és valamiért késztetést érzek arra nézvést, hogy a nővérem nevének hiányát is pótoljam.
- Trinith. Mármint Trinith nővér volt az aki önt útba igazította, és bekísérte ide.- felpillantok, laposan, kicsit talán félszegen, de nem egyenesen a szemeibe, hanem valahova az arc csontja irányába. De már hajtom is vissza a fejem, és úgy próbálva leplezni zavarodottságom. Nem szoktak hozzám látogatók érkezni, olyanok meg kivált nem, akik korábban felkeltették a figyelmemet.
- Egyébként igen. Rosemary nővér vagyok, szolgálatára.- enyhe főbiccentés a tisztelet jele, elvégre bebocsátást nyert, a rendfőnök asszony bizalmat szavazott számára egy fontos feladatot illetően, nem utolsó sorban a lehető legudvariasabban viselkedik velem. Szavainak élét letompítja, halk és figyelmes.
Amikor bemutatkozik, csak némán formálódnak ajkaimra a szavak:”Tudom.” de tán ez nem is meglepő. Bármennyire is tűnik nagynak és szinte bejárhatatlannak az épület, e falak között nagyon kevés dolog marad titokban. Bár hozzá kell tenni, hogy nagyon sok dolog mégis rejtve marad a kíváncsi tekintetek elől. Lám én magam sem beszélek senkinek a nyers megkísértéseimről, a hangokról, melyek örökkön itt bolyonganak a falak között, megszólítva, a legváratlanabb pillanatban jutva el hozzám. Volt idő, amikor azt gondoltam megbolondultam, hogy ép eszemet vesztettem...de tudom, hogy mindaz ami velem történik nagyon is valóságos. Túlságosan az.
Hallgatom, amikor jövetele célját ismerteti velem, nem vágok közbe ahogyan fel sem tekintek, bár a késztetés igen erőteljes. Mégis kerülöm továbbra is a szemkontaktust. Nem csupán nem illendő, hanem számomra veszélyes is egyben.
Egy aprócska, reszkető sóhaj, amellyel tudtára adom meglepettségem annak okán, hogy engem keres.Éppen engem. Vajon miből gondolja, hogy nyitottabb vagyok a beszélgetésre a rendtársaimnál.Felemelem a fejem, de a vállai felett nézek el az oltár irányába, valahova az örökmécses és pár lila nőszirommal megrakott váza felé.
- Itt mi nagyon szigorú szabályok szerint élünk.Nem csupán azért, mert ez a kolostor rendje, hanem mert ez tart még életben e falakon belül minket, dacára a kinti káosznak. Uram.- legördül akár egy elejtett kavics az utolsó szavacska ajkaimról, és inkább bocsánatkérő, semmint illetlen módon.
- Ha beszédesebbnek tűnök, talán azért lehet, mert az is vagyok. És nem azért mert a szabályokkal szembe mennék, vagy nem érezném magamra nézve kötelező érvényűnek, hanem mert amíg mások a kinti világból jönnek ide, én itt vagyok otthon. Én ide tartozom.- nem kérte a magyarázatot én adom neki magamtól.
- Ugyanakkor szívesen segítek amiben csak tudok. Ami erőmtől telik. - a szemem sarkából, még úgy is, hogy nem éppen és pont rá nézek, látom, hogy enyhén billen oldalra a feje, kérdő a testtartása, fürkésző a lénye.
Mögöttem a folyosókon halk neszezés hallatszik, rózsafűzér gyöngyei csattannak egymásnak, a léptek puhák, de sietősek. Összerezzenve, félszegen nézek át a vállam felett a hátam mögé, azt gondolva, hogy Grace nővér érkezik, de a léptek távolodnak, és alig egy perc múlva már nem is hallatszanak.Visszafordulok a férfi felé, és továbbra is tartva ezt a távolságot folytatom.
- Nincs sok időnk. Minden világi látogatóról értesíteni kell a felügyelő nővért, akinek jelen kellene lennie a beszélgetésnél.Én….én most nem lehetnék magával itt kettesben.És Trinith nővérnek hamarosan jelentenie kell, hogy maga itt van.- még egyszer körülnézek, majd az előbbi, magyarázatul szolgáló, a szabályokat ecsetelő szavaimnak tökéletesen ellentmondva fordulok felé, és indulok meg az oltár irányába, elhaladva mellette.
- Jöjjön! Nyerünk még egy kis időt!- meggondolatlanságot művelek, de valami azt súgja, hogy joggal teszem, és a későbbiekben sem fogom megbánni amire éppen készülök. Az oltár mellé érve tenyerem a kőfalra simítom, és addig tapogatom, amíg az egyik kő mozdíthatóvá nem válik, és az eddig zártnak tűnő fal résnyire kinyílik, így biztosítva a belépést.Hátrapillantok és remélhetőleg eddire már Mr Payne is követte a példámat és ott van mögöttem. Ha így lesz, úgy utánam lép be a helyre ahova vezetem és mögöttünk a fal ismét bezáródik, ahogyan a falra simul ezen az oldalon ismételten a kezem.
Doh és sötétség, a halál semmihez sem fogható, szinte orrot bántó időtlen szaga lengi körül a helyet. Az alig érzékelhető félhomályban már ismerősen nyúlok a fal felé. Sercen a láng, lobban a fáklya és a gyér, vöröses fényben különös, titkos találkánk helyszinévé válik a hely.
-Jöjjön beljebb, csak vigyázzon hova lép! Kőtáblák emelkednek ki a földből. Most a kápolna oldalában vagyunk. Ez tulajdonképpen egy sírbolt.Ide temették a kolostorban szolgáló papokat. Régen, amikor gyerek voltam, és haragudtam Grace nővérre mert megszidott a viselkedésem miatt, mindig ide rohantam és bújtam el előle. Volt, hogy órákon át kerestek, mire megtaláltak. Persze a szigorú büntetésem sosem maradt el.- a fáklya fényénél majdhogynem gyermeki módon mosolyodom el, megvillantva egyetlen másodpercre egy másik, talán sosem volt arcomat.Hamar rádöbbenek azonban, hogy ezt itt mégsem kellene, és nem miattam vagyunk most a kápolnában, a férfi a segítségem várja, és nem azt, hogy a régi időkről emlékezzek neki. Persze abban biztos vagyok, hogy ha Grace nővér keresni kezd és nem talál...szörnyű büntetés lesz ennek a vége...de abban is biztos voltam, hogy olyan dolgokról lesz szó, ami csak a férfira és rám tartozik.
- Bocsánat.- újra visszatemetkezem egy kicsit a távolságtartásomba, de kíváncsian pillantok fel rá, a tekintetét továbbra is kerülve, de érdeklődve pihentetve szürke lélektükreim az állán.
- Az éjjeli zajokról akart hallani. Van már valami elképzelése?
Először tudni akartam mit gondol, mielőtt belekezdenék valami olyasmibe, ami elsőre nekem is hajmeresztőnek tűnik, és amiről eddig még nem beszéltem senkinek.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Szent Márk kiskápolna 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Márc. 26, 2019 9:28 pm
Következő oldal


Just lead me on
Rosemary & Alexander
────────────── ──────────────
« Szószám; 562 • Zene; Mad World »
« Hide my head, I want
to drown my sorrow »
Még mindig nem tudok rájönni, hogy mit is keresek itt pontosan. A legutolsó templomot, ahol megfordultam, azt is gyakorlóhelynek használtuk Dommal, meg persze be is omlott azóta, azonban soha nem léptem be úgy bármilyen szentnek vélt helyre, hogy… Mondjuk ki, az eredeti funkcióját kerestem volna. Rendben, tegnap ide sem azért jöttem, hogy… hát nem is tudom, mit szoktak egy zárdában egyáltalán csinálni a férfiak, de biztos nem a környező erdőből szűrődő gyanús hangok forrását felkutatni, majd lehetőleg elpusztítani azt. Én voltam, aki megkapta a szerencsés feladatot, valahogy a bázisról senkinek nem fűlött a foga a nővérekkel érintkezni, amit addig nem tudtam mire vélni, amíg be nem tettem ide a lábamat. Őszintén szólva itt, ha eddig nem érezte mocskosnak magát az ember, akkor biztosan elkezd szaglani a bűntől, nekem pedig nem csak gyilkosságok sorakoznak a számlámon. Az a két démon… Azóta sem sikerült igazán levakarnom magamról az érzést, ahogy a bőröm alatt fészkelődtek, kapirgálták az elmémet és irányították az ínjaimat, mint valami elfuserált marionett bábunak.
Feltehetnénk a kérdést, hogy ezután milyen hülye jönne vissza és kínozná magát tovább? Hát elmondom, az olyan fajta idióta, aki a sok-sok patyolat nővér között megpillantott egyet, aki valahogy… Más volt, mint a többiek. Nem tudnám leírni a tapasztalást, amikor összeakadt a tekintetünk, de egyszerűen bizalom sugárzott a lányból, szinte húzott a lénye maga felé. Éjszaka még eltökéltem, azért jövök vissza, hogy kiderítsem, nem valami természetfelettivel van-e dolgunk, ma reggelre viszont a gyermeteg iránymutatásért vágyódó felem a mélységbe rúgta a vadászt, ellehetetlenítve a körültekintően kidolgozott tervét. Tehát itt vagyok.
A nővérek óvatosak, szenteltvízzel mosattak velem kezet, mielőtt beengedtek volna a kápolnába, hol várakozásra kértek. Azért a fegyvereimet nem bíztam rájuk. Hiába igyekszem tisztelni a hitüket és a szokásaikat, mégis csak vadász vagyok, aki nem imádsággal és reménykedéssel küzd a kint tomboló káosz ellen, hanem íjjal és pengével. És már ezért a kijelentésemért is a gyomorgörcs kerülget…
Sóhajtva pillantok a kápolna íves magaslataira, s bár tudom, hogy az égvilágon senki nem figyel, ösztönnel lesek körbe a vállaimon felkapaszkodó érzetnek hála. Talán tényleg van itt valami természetellenes a környéken, ami nem kizárólag az erdőben hallatja a hangját, hanem a falakhoz simulva környékezi a közéjük „szorult” prédát. Előbb-utóbb kiderül.
Ahogy ez végigfut a tudatomon, sietős léptek zaja csapja meg a füleimet, így érdeklődően hátrafordulok a bejárat irányába, révén, eddig ügyet sem vetettem rá. Alig néhány momentum, és megjelenik a nővér, akit tegnap is láttam, és akit ugyanaz a tisztaság, melegség ölel körbe, akár az előző napon. A viszont látás öröme helyett azonban bizonytalanság fészkelődik a mellkasomba, látva, hogy eléggé frusztrálom a jelenlétemmel.
- Igen. Rosemary nővér, igaz? Az előbbi höl- nővér legalábbis ezt a nevet mondta - a bizonytalanságot magamban hagyom, az arcomon nyomát sem engedem felsejleni, és valamiért a tartásomon is szükségesnek érzek igazítani egyet a vállaim kihúzásával. - Alexander Payne vagyok. Tegnap nem árultak el sokat az Önöket aggasztó jelenségről, és van okom hinni, hogyha az erdőben ténylegesen lakik valami, akkor könnyedén beférkőzhet a kertjükbe is - remek, Payne, a hazugságért hány plusz év jár a Pokolban? - Szeretnék valaki olyannal beszélni, aki nyitottabb a kommunikációra, és maga, nővér, valahogy olyannak tűnik, aki szívesen segít - nem pusztán az aktuális megoldandó problémában, ám ezt egyelőre nem teszem hozzá. - Mit gondol, volna ideje rám? - szemeimben érdeklődés csillan, ahogy enyhén oldalra billentett fejjel fürkészem Őt, mintha csak alá akarnék látni a pilláinak, amelyek gyakran takarják el előlem a tekintetét.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 25, 2019 1:36 pm
Következő oldal


A reggeli csoportos ima végét már nagyon régóta nem jelezte harangzúgás, csupán egy apró csengettyű a padsorok közül. A harangot meg kellett hagyni vészterhesebb alkalmakra, amikor üzenni lehetett vele távolabbra. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy nem akartuk magunkra vonni a kelleténél jobban a figyelmet.
A kolostor masszív falai ugyan csak látszólagos biztonságot nyújtottak, de kicsit talán naív módon reméltük, hogy a hitünk és a kitartásunk bőven felvértez bennünket a sötétség erőivel szemben. Kíváncsi nyugtalanság jellemzett már gyermekkoromtól kezdve, talán azért mert ez az egész hely, a közeg a maga természetességében nem pusztán egy Isten leányainak fenntartott menedék volt, hanem az otthonom is. Én itt nőttem fel, minden ide kötött. Soha, egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy egyszer majd én is magamra öltöm a novíciák hófehér habitusát. Még nem szenteltek fel, még meggondolhattam volna magamat, és eleget tehettem volna Grace nővér azon kívánalmának, hogy ismerjem meg a kísértést, ismerjem meg a világot a jelenlegi valójában, megerősödendő a hitemben és az elhatározásomban. Hogy tudjam majd, miről is mondok le. Én azonban egészen mostanáig nem vágytam rá.
Hónapok teltek el úgy, hogy a hangok csupán ott éltek a fejemben, de nem tudtak elbillenteni, kimozdítani sziklaszilárd elhatározásomból. Ám az utóbbi időkben rengeteg olyan dolog történt a kolostor körül is, ami egyre többször arra késztetett, hogy lépjem át a kaput, és saját magam győződjek meg arról hova jutott a világ. Huszonnégy évem alatt egyetlen egy alkalommal sem hagytam el a helyet, soha nem jártam még odakinn. Csak hallomásból ismerem a világot, és persze azokból az eseményekből, amelyek közül némelyeknek szem és fültanúja voltam. Az erőnek, mely sötéten és egyre vészterhesebben lengi körül a világot immáron sem az ima, sem az Istenhez való folytonos könyörgés nem szab gátat. Érezni a falakból, érezni a szélből ami odakint feltámad. Itt van. Ahogyan közel a segítség is, mert a hang, az a szelíd a fejemben ezt mondja. Nem hagy magamra, körbeölel a nyugalma, és hinni akarom, hogy minden szava igaz.
Borongós az idő, amikor kilépek a belső udvaron található Mária Édes Szíve Templom ajtaján, és indulok meg a szállásom felé, hogy a mai napra kirendelt kerti munkát elvégezzem. A zöldségek vetésre várnak, a fákat metszeni kell. Itt mindenkinek megvan a maga dolga, melyet csak néha törnek meg szokatlan történések. Mint ahogyan ma is.
Az egyik dohos mohával fedett alkóv mögött elhaladva egy határozott kéz ragad meg, és ránt be magához. Ijedtemben majdnem sikoltok, de amikor meglátom a nemrég beavatásán átesett Trinith nővér lágy vonásait megnyugodva sóhajtok egyet. Ugyanakkor értetlenül pislogok, nem értve, hogy mi ez az egész, miért olyan halk hangon kezd bele a mondandójába. Ám szinte az első szavak után érthetővé válik az egész.
- Rosemary! Egy férfi keres téged.
-Engem? Név szerint engem?
Egy férfi. Érthetetlen számomra, hiszen világiak kizárólag akkor léphetnek be a kolostorba ha ahhoz Helene rendfőnökasszony előzetesen hozzájárult. Persze a gonosz mesterkedéseinek ez sosem szab gátat, de a vadászok és egyéb világiak mindig betartják a szabályt erre vonatkozóan.Az ifjú apáca a fejét rázza, ami még inkább érthetetlenné teszi a számomra az egészet. Ugyanakkor kellően izgatott ahhoz, hogy tudjam, fontos dologról lehet szó. De kinek fontos?
- Nem. Név szerint nem téged említett, de a külső leírás alapján csak te lehetsz az. Nem tudja a neved. Legalábbis szerintem.
Elkerekedő szemekkel meredtem előre. Egy férfi, aki nem ismer, pusztán külső alapján. Hol és hogyan és mikor láthatott?
- Nézd, nem szóltam Grace nővérnek, ahogyan a szabályzat szerint ilyen esetben tennem kellene. Bekísértem a Szent Márk kiskápolnába a nyugati óratorony mellett és mondtam, hogy ott várjon rád. Nagyjából húsz percetek van, utána jelentenem kell Grace nővérnek.De addig tudtok beszélni.
Már indult volna tovább, én azonban megállásra késztettem ahogyan a csuklójára simult lágyan a kezem.
- Mi van ha esetleg egy…- nem kellett kimondanom pontosan mire is gondolok, mert Trinith nővér már bele is vágott a szavamba.
- Nem olyan. Szenteltvízzel mosott kezet mielőtt belépett a kápolnába. Nyugodtan mehetsz. De azért légy óvatos! Nem tudom mit akar. Mert a fegyvereitől nem volt hajlandó megszabadulni annyira sem, amíg a kápolna falai közé lép. Azt mondta soha nem lehet elég óvatos az ember. Tulajdonképpen igaza is van. Menj! Nincs sok időtök!
Szinte szaladva tettem meg az oszlopos folyosók véget nem érő sorai között az utat. Sok minden kavargott a fejemben, a gondolatok szélsebes erőszakossággal keltek útra bennem, de válaszolatlanul hullottak alá. Mikor azonban beléptem a kápolna ajtaján, és ujjam a szenteltvíztartóba mártva majd kiemelve keresztet vetettem, megpillantottam a férfit aki keresett.
Ott helyben gyökeret vertek a lábaim mozdulni sem tudtam csak néztem előre, magam előtt lassan, reszketegen fűzve össze az ujjaimat.
A férfi volt az. Aki miatt a minap hajnalig tartó vezeklő imádságot kellett tartanom, pusztán a néhány pillanatnyi szemkontaktus okán.
- Uram! Azt mondták engem keres.
A hangom szinte elveszik a masszív falak között, midőn megszólítom, de ránézni alig merek.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 25, 2019 12:58 pm
Következő oldal


* * *
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3