We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Utcák
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

DragonLady
avatar



☩ Reagok :
57

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Borostyán csapat Ad mortem  • Credit:
Sariel könnyedén bontja szárnyait a földre érkezve nem messze a két férfitől. S megjelenik még egy alak közöttük. Egy másik nő. Szembe a tömeggel, szembe az árral. Tom és Abaddon között elhaladva halad egyenesen a lények felé. Felismeri bátyja munkáját, ha pontosan nem is tudja, hogy mik ezek, mikre képesek, sejtései vannak. A ládában sem volt oly közlékeny a báty, de tudják, hogy hatalma, teremtett lények tekintetébe meghaladja az övékét.
Az egyik lény egy kisebb embercsoportot készül karmaival felszántva a falhoz csapni. Karját emeli, karmai megvillannak. Mégis min? A hold nem süt, a város fényei kialudtak. Mégis megvillan a ködbe, egyfajta jelzést adva a démonnak, hogy hova célozzon. Az obszidián úgy nyársalja fel, akár egy karó az embert a régi korszakokba. A magasba lendül a szörny teste, egy mélyről jövő ordítást hallat, hogy aztán az enyészetté legyen. De nem teljesen. Teste elporlik, hamuvá vész el, a földre hull.
Ugyanezt a hatást tapasztalhatja Tom is. A golyó ha nem létfontosságú szerveket talál el, úgy hatolnak át rajtuk, mint ha papírból lennének. Ám, ha szívüket, homlokukat érik, akkor bizony hasonlóképp porladnak el a semmibe.
Ezt láthatja Helené is. Habár megállnak előttük a szörnyek, szavaira mégsem engedelmeskednek. Nem ő az, akit keresnek. Ő nem a gazdájuk. Ők csak egy leviatánnak parancsolnak. Megállnak előtte, majd kikerülik. Az egyetlen személy, kihez nem nyúlnak, kinek nem ártanak, csak ő az. Mégis haladnak előre a három alak irányába.
Sariel a hátul maradóknak segít. Könnyedén repíti őket a magasba, harcol ellenük. Tapasztalhatja, hogy nem nehéz végezni velük.
Azonban.
Testüket jelképező fekete hamu elkezd duzzadni. Mind a három, melyet eddig megöltek. Folyékony porként nagyobbodnak, alakjuk egyelőre torz. Derék magasságot elérve megállnak a növekedésbe. Megremeg a massza, mely nem bontja még alakját. Megremeg, majd ketté válik. Innen már csak pillanatok kérdése, hogy két egyforma lény keletkezzen.
Egy tucatből máris tizenötöt kapnak a nyakukba. Az emberek sikítva menekülnek, a lények ezeket is követik, meg nem is. Követnek valamit, de nem az embereket. Ők csak útban vannak és el akarnak onnan mindenkit tüntetni. Itt mégsem tudnak egykönnyen tovább jutni.
Túlvilági üvöltéssel rendeződnek csatarendbe. Egyszerre mozognak, lábuk egyszerre emelkedik, egyszerre ér a talajra. Kezükbe különféle fegyverek vannak, kard, fokos, lándzsa, kopja. Nem mai korból származó fegyverek, az ősidőbkől származhatnak, mégis egyikük másikuk angyalpengéből készült. Már ha ezt észreveszi bárki is hirtelenjébe. Némelyikük piciny kerek fapajzsot tart a kezébe - az ő testükhöz képest kicsiny. Egy embernek ez egy fél emberméretű. Így rohamozzák meg egy részük a két férfit, egy másik pedig Sarielt. Mindennek központjában pedig nem más áll, mint Helené.



Sariel
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
7

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 18, 2018 9:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Borostyán csapat Ad mortem  • Credit:
Évezredeket éltem le, mégis a mostani karcos, állatias hang semmihez sem fogható. Nem jut eszembe semmi róla, amihez hasonlítani tudnám, de egy dologban biztos vagyok, nem sok jót ígérnek. Látván  undorító mivoltukat, ahogy esztelenül akarnak pusztítani? Ennél még a démonok is jobbak, Amara ostoba szolgái, akik csak bábuk, kiknek saját akaratuk sincsen. Ennyi az a nagy Amara hadsereg, képes mindenkinek józanságát elvenni, akaratot megszüntetni, de senkit sem tud az oldalára állítani, akik így döntöttek volna? Ez Amara? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, nevetséges egy nőszemély, ennél Testvére, Atyám ezerszer több volt,  még ha most el is tűnt.
Az árnyak között először csak egy sötétebb alak kúszik elő, démon. Nem tudom, hogy ki, de elég ránézni és érezni lehet a kisugárzásából, a mozdulataiból, hogy Ő nem Isten teremtménye. Majd később érkezik egy autó is sikoltozó kerekekkel, ahogy próbál fékezni, míg egy hangos halandó ki nem vetődik belőle. Fuss, botor! Menekülj! Csak meghalnál!
A sötét szinte fojtogató masszát alkot a levegőben, vállaimra ül, amitől rossz érzés költözik belém, miképpen kardomat fogom, az egyetlen dolgot, mely haloványan dereng a ködben. Még nem vettek észre, miközben én ott állok felettük pár méterrel feljebb csak. Hogy a lények is mennyire csak szemmagasságban gondolkoznak leginkább, de nem baj! Csak az én előnyöm.
Pillanatok sem kellenek, ahogy valamilyen jel hatására megindulnak a lények. Szárnyaim megemelkednek, de azonban még nem szállok alá, ahogy az obszidiánkövek megjelennek. Nem rossz, egyelőre a démont is a magam oldalán tudhatom, úgy tűnik él a törvény, hogy ellenségem ellensége barát, még ha röpke percekig, nem mintha éppen válogathatnék a szövetségesek között.
Megmarkolom kardomat, melyen nem egy angyal vére folyt már végig, itt az ideje, hogy ezeknek a förmedvényekét is magába igya. Lelépek a tetőről, mitől csak halk szárnysuhogás kong vissza, kavarja fel a ködös légkört, és nem sokkal mellettük érek földet. Erre mondanák, hogy szuperhős landolás. SZárnyaim megfeszülve várakozak, bármelyik pillanatban képes lennék levegőbe kerülni, hogy átlépjem azt a határt, ami már az ellenség "földje".
Egy ember, egy démon és egy angyal? Ennél rosszabb helyzetben is voltam már, miért most kezdjek el aggódni?
Ekkor szúrom csak ki a torz alakok között egy emberi megjelenést, ki talán parancsokat osztogat le? Na te meg ki és mi vagy? Egy biztos, nem a mi oldalunkat erősíti, addig pedig felesleges kímélni. Nem mintha úgy tűnne sokáig maradna, de mégis csak, szavai hallatára újra indul a megbolydult népség ellenünk. Ő az enyém!
- Ha csak a hiénák szabadultak volna el az állatkertből - mormoltam magamnak. Azok legalább csak nyivákoló dögevők, ezek? Jó kérdés. - Ne hagyjátok abba, fiúk! - kaptam szárnyra könnyedén. Nem várhatjuk be őket, míg letarolnak minket, és azt a nőszemélyt még vissza kell csalogatni, mielőtt meglépne. Hárman nem éppen vagyunk elegen, de még mindig jobb az arány, mint egy ellen... - Enyém a hátsósor! - szóltam még vissza, ahogy ívesen átszálltam és egyenesen  beszálltam a körükbe.
- Szabadíts meg minket a gonosztól, Atyám! - mormoltam, ahogy egy szemhunyásnyi időt sem hagytam magamnak. És ez csak San Francisco egy része, mi lehet a többin? Ennyire megoszlottak erőink? Minél hamarabb fel kell számolni az ittenieket, hogy tovább léphessek, léphessünk.
Telekinézissel vágtam utat magamnak. Itt most nincs arra idő, hogy esélyes küzdelem alakuljon ki, mágia szükséges, hogy megtisztítsuk az utat tőlük, és nem is haboztam, ahogy a tér-idő dimenziója meghajlott. Érzékelhetetlennek tűntem, miközben hullani kezdtek.



Helené
avatar



☩ Reagok :
11

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 11:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Borostyán Csapat
öltözék  • Credit:
Egy széles mosoly kúszik arcomra ahogy az egész városon eluralkodik a pánik, a hálál félelem. Emberek ezrei rohannak össze-vissza abban a hittben, hogy el tudnak bújni, el tudnak menekülni. Milyen naivak. Mindig is azok voltak. Ostobák, gyengék és naivak. Az évek alatt ez semmit sem változott. a Világuk igen, de az emberi lény ugyanolyan maradt. Isten áldott teremtményei… Látjátok, hogy mit művelt veletek? Mi segíthettünk volna rajtatok, de az Istenetek elvette tőletek ezt az esélyt. Még mindig annyira imádjátok őt?
Sötétség veszi át az uralmat a romokban heverő városon. Érzem a lények jelenlétét a közelben. Ismerősek a számomra. Ez csakis fivérünk teremtményei lehetnek. Utolsó simításként felveszem hosszúszárú magas sarkúm, majd teljesen nyugodt léptekkel indulok meg az egyik irányban, ahol ha minden igaz összefuthatok velük. Az emberek tömegével rohannak az ellenkező irányba kikerülve engemet. Némelyikük nekem jön, de egy határozott mozdulattal tessékelem arrébb őket. Micsoda gyáva férgek…
A lépteim határozottak, de egyben nyugodtak is. A cipőm sarkának kopogása jól hallható. A mosoly ábrázatomról nem tűnik el. Végre elkezdődött!

Befordulok a sarkon és szembe találom magam velük. Micsoda pompás lények! Ahogy elindulok feléjük észreveszek két alakot, akik hamar támadásba lendülnek. Bolondok! Azt hiszitek ilyen gyenge erővel le lehet őket győzni? A mosolyom csak kiszélesedik ahogy egyre közelebb jutok hozzájuk. Kettejük között elhaladva egy pillanatra hátra fordulok, majd megállok a lények előtt, akik ahogy észre vesznek megállnak előttem és engem figyelnek.
-Drágáim! Végre, hogy itt vagytok! Gyertek és keressük meg  a többieket! Azzal a kettővel meg… nyugodtan játszatok!-Szép lassan fordulok meg és intek nekik, hogy mehetnek tovább. Természetesen nem hagyom őket magukra, ha kell besegítek nekik a harcban, de nem hiszem, hogy ez a két fickó kihívás lenne a számukra.




Isten
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
40

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 1:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Borostyán Csapat
Mondjuk úgy hogy kellemesnek indult a délután a szabadnapomon, volt időm bevásárolni, utána pedig arra jutottam elmegyek lazítani. Nos, a lazítás egészen pontosan addig tartott, amíg a kocsiban ülve arra nem kaptam fel a fejemet, hogy az emberek már nem egy tömör egységet alkotva haladnak az utcákon. Egészen addig bömbölt a zene is bent. Már kezdett sötétedni, ők pedig megkergült egerek módjára törtek be üzletekbe, úgyhogy kikapcsoltam a zenét és megálltam az egyik közeli kirakat előtt, amit pont előttem pakoltak ki. Sötét erőt érzek, olyant, amit már emlékezetek óta nem éreztem. Nagyon mélyen rá fókuszáltam, de aztán rá kellett jönnöm, csak az a kis slukk mariska figyel be és van rám ilyen hatással. Bár ettől függetlenül még mindig éreztem. Aztán megcsörrent a telefonom. Felvettem és Mr. Winkley volt az. Pánikszerűen üvöltözött, azt mondta elment az áram a melóhelyén és sürgősen menjek oda. Úgyhogy ráléptem a gázra. Hiába minden igyekezetem, mert az út során minden tíz percben felhívott és anyázott, úgyhogy egy idő után már le se tettem a telefont, hagytam hadd mondja a magáét, a készüléket odaszorítottam a fülemhez és közben haladtam a kocsival egyre gyorsabb tempóban. Ráfoghatnám hogy észre sem vettem, amikor áthajtottam két piroson és egy zebrán csak úgy, de ez nem igaz. Egyébként nem lett senkinek sem baja, bár a világ egyre inkább kifordult magából körülöttem. Éppen azon gondolkodtam leteszem a főnököt és inkább hívom a 911-et, de közben bevágódtam a kereszteződésbe és élesen bevettem egy kanyart. Aztán gyors fék. Ó, egyből tudtam hogy itt van az egyik teremtményem. Ami jobban aggasztott az az, hogy mögöttünk árnyékok tornyosultak.
- Meguntad az életed?! Barom!
Jó adófizető polgárként rázom az öklömet Abaddonnak, közben kiszabadítom magam a biztonsági öv fogságából. Aztán bambán meredek magam elé, a kormányt még a kezeim közt tartva. Izé...egy percre belenéztem indirekt a világon zajló eseményekbe és belém fagyott a pillanat. Tudom mik közelednek, mit rejtenek az árnyékok és még ha itt is vannak a teremtményeim, azért ez most egy újabb katasztrófa. A szempilláim megrebegnek, aztán pár pillanattal később elszánt arccal szállok ki a kocsiból. Pont elkapom a menekülő rajt.
- Hé! Valaki meg tudja mondani merre van az ötödik sugárút? Eltévedtem!
Persze nem válaszol senki, akárkihez fordulok oda, csak üvöltve rohan tovább. Módszeresen kikerülik a kocsimat és engem is, én meg hamarost magamra maradok. A tekintetem találkozik a pasaséval, mármint Abaddonnal és mély rémületet látok rajta. Jah igen, én pont háttal állok az eseményekhez mögöttem. Ez szórakoztató, elvégre a démonoknak nem szabadna félniük..vagy mégis? Ó, a fene tudja!
- Te! Tőlem megbaszódhatsz de előbb...figyi!
Becsukom a kocsi ajtaját és elindulok felé. Mint aki se lát, se hall, az emberekhez méltóan cövekelek le előtte.
- Meg tudsz dobni egy sárgával? Kikészültek az idegeim..és..
Nah most kerülnek képbe a rusnya dögök mögöttünk, azaz már előttem, mert megfordultam. Abbadon mellett állok most. Egyébként tudtam hogy ott vannak, csak nah! Néha túl hitelesen improvizálok.
- Elszabadultak a hiénák az állatkertből! Mindenki meneküljön!
Persze nincs erre idő, úgyhogy előveszem a nálam lévő fegyverem az övéből és elkezdek vaktában lövöldözni rájuk, mellé az elvarázsoló kappan hang, miként üvölt torka szakadtából.

Abaddon
avatar



☩ Reagok :
171

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 12:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
BOROSTYÁN CSAPAT  • Music - Get Out Alive • Credit:
Parányi parázs ahogy felizzik a cigaretta a számban. Csizmán ütemesen koppan az utca betonnal borított orcáján. San Francisco, ide vezettek a nyomok Ophilia után. Meg kell találjam mielőtt a Sötétség bekebelezi. A kicsiny jelkép melyet elrejtettem a tojás alján jó szolgálatot tett, egészen eddig vezetett, de most, valami megváltozott. Nyomát vesztettem, csupán annyi bizonyos, itt járt, ebből kell kiindulnom. Két lépés közt fordul tekintetem a hirtelen felsejlő sikolyok irányába, nem zavartatom magam különösebben haladok tovább egyenest előre mintha mi sem történt volna. Legalább is míg íriszem nem szűkül össze az utca szemközti oldaláról egyenest felém rohanó tömegre. A talaj megremeg, parányi darabkák hullanak alá a házakról, egyensúlyom megtartom, kérdőn fúrom szemeim a ködbe. Valami mozog, ismerős, mint akkor ott New Yorkban, hirtelen az jut róla eszembe. Kiegyenesedve állok az út közepén, hosszú kabátom letáncoltatja egy kóbor széllökés. Tekintetem hirtelen kapom a kereszteződésbe bevágódó autó felé. Szinte már lassított felvételként nézem végig ahogy kaszkadőröket megszégyenítő mód veszi be az igencsak éles kanyart. Mozdulatlanul állom végig közeledését és az utolsó pillanatra tartott fékezését, még kabátom alja is meglebben a fékezés keltette lökéshullám által, igazán filmbe illő jelenet. Még bagómból is szívok egy slukkot, melyet kifújva elismerően hümmentek. - Szép volt, Schumacher. - De humorizálásra nem sok idő jut, a kőd végre felfedi mit is rejtett eddig. Méretes, állatias küllemű rémségek alakja bontakozik ki, az emberek a pánikolás és a menekülés mellett teszik le voksukat, reflexszerű, berögzött reakció, helyes, az Ő érdekük. Figyelmem leköti egy rémlény alkotása, egy nőt terít le, végzetes karmolásának nyomán a puha testen súlyos sebek keletkeznek, de nem ez mi kérdőn tekintete varázsol arcomra, még fejem is enyhén oldalra döntöm a látványra. A nő, elpusztul, lelke szertefoszlik. Ez meg ho...? Futna végig fejemben a gondolat, de ekkor egy lökés éri vállamat, pillanatra egyensúly vesztés, cigarettám is majdnem kiköpöm, de természetesen arra féltő gonddal vigyázok s összébb szorítva ajkaim megtartom azt. Visszaegyenesedem újra s utat hagyok a menekülőknek. A rémek közelednek, és úgy tűnik képességiek meghaladják az elsőre gondoltakat. - Hát... - Kezdek bele egy utolsó mélyet szívva a cigaretta maradékából, - nem pazarlunk - fejem oldalra fordítva szabadulok meg a füsttől és a csikktől is, aztán ahogy fordulok vissza folytatom. - ...Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. - Jegyzem meg a fantasztikus helyzetre inkább csak magam elé. Amara, biztos vagyok benne, hogy az Ő keze van a dologba. No de ezen majd később elmélkedünk. Elindulok szembe a tömeggel, szembe a rémekkel. A kocsis fickót nem ismerem, Őt is a menekülők közé könyvelem el így nem is törődöm vele, bizonyosan Ő is csatlakozik majd a tömeghez, addig jó, kevesebb áldozat. De mindegy is, én cselekszem, ezúttal is. Kardnak álcázott lándzsám most is ott figyel a hátamon gondosan felszíjazva. Egyelőre pihen is a helyén nem veszem kezembe. Tegyünk egy próbát, s lássuk mit tudnak. Két lépés közt szemeim olajos feketére váltanak, mágia fogan meg elmémben, jobb tenyerem előre tartva, kézfejjel felfelé, hirtelen mozdítok egyet rajta csupán néhány centivel feljebb. Ha sikerül s valami nem blokkolja a mágikus erőt, akkor a földből obszidián sziklák robbannak ki, átszakítva a beton utat, pengeéles lándzsákként keresztül fúródva az egyik rémen ki éppen egy csapat menekülőre készült rávetni magán. Ha sikerül akkor a mozdulat megáll a levegőben, nyársra tűzve a jószágot. "Ismerd meg az ellenfeled" ennek függvényében haladok majd tovább, hogy volt e bármi hatása.



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
57

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 11:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Borostyán csapat Ad mortem  • Credit:
A hold sápadt fényét felhő takarja el. A távolból mintha farkas üvöltene fel, siratja kedvesét, ki vaskos fellegek mögé bújt. A város felbolydult, egy hangyaboly is rendezettebben pánikol, mint most a város. Emberek őrjöngenek, kirakatokat zúznak, élelmiszert lopnak. Egymásnak esnek, mindhiába. A sötétség tombol és az emberek mintha levették volna álarcaikat.
Démon sétál az utcán, néptelennek aligha mondható. Lakásokból rémült kiáltások hangja hallatszódik, nosztalgikus lehet számára. Nem az első eset, amikor a pusztítás ily károkat okoz a világba. Csakhogy most nem ezért jött ide. A szőke angyalt keresi, vagy legalábbis nyomokat hozzá. Nála van valami, ami hozzá tartozik, mely az övé. Hírek jutottak el hozzá, hogy egy ideig a városba húzta meg magát, egy takaros lakásba. Nem reménykedik, nem is hisz, hanem tud. Apró nyomokat rejtett el, talán a lakásába is talál valamiket.
Minél hamarabb meg kell találnia az angyalt, mielőtt elpusztítja, mely őket pusztítaná el.
Lába alatt enyhén megremeg a tejfehér ködbe burkolt talaj. Apró törmelékek  pattognak az aszfalton, mintha valami közeledne. Valami nehéz, sebesen.
A kereszteződésbe egy autó fordul be észvesztően. Két oldalsó kerekére billen el, egy pillanatra megáll, ott marad, elgondolkozva azon, hogy most boruljon, vagy legyen oly kedves és a vezetővel karöltve huppanjon vissza az úttestre. Végül az utóbbi mellett dönt. A kormány mögött egy csapzott hajú testőr ül.
Tom Weston az áram kimaradással egy időbe kapta főnöke utasítását. Menjen el érte. Lehet hát a testőrt hibáztatni azért, hogy mindent megtesz azért, hogy egyszem, drága főnökének kérését teljesítse? Akár egy őrült, úgy száguldozik az utakon, egészen addig, amíg szembe nem találja magát az út közepén sétáló démonnal.
Az autó hirtelen fékez le, szinte már farkasszemet is nézhetnének egymással.
Ha a föld morajlása nem folytatódna. Mintha egy ló csorda robogna épp feléjük. A sötétségben árnyak úsznak feléjük. Három-négy méteres árnyak, de hát mégis mik lehetnek ezek? Emberek sikoltozva menekülnek, velük szembe rohannak. Kikerülik az autót, de a démont már annyira nem. Vállánál taszítják meg, az életükért futnak. Bármi is közeledik, megrémisztette a legbátrabb embereket is. Az árnyak pedig egyre csak közelednek.
Az épület tetejének sötétségében nézi ezt végig a Hóhér. Szemeit hol az emberekre, hol a démonra, hol pedig az autóba rekedt férfira kapja. Végül a távoli morajlás hangja ragadja meg figyelmét. Mintha állatok üvöltöznek, viszont ez… Hasonló hangot mióta Isten megteremtette nem hallott még. Nem állati eredetű hang, nem is emberi, ez, annál. Másabb.
Úgy robbannak elő a ködből az emberszerű, mégis állati testű szörnyek, mintha festék robbanna szét egy falon. Futva közlekednek, nem tekintenek a lábuk elé, eltaposnak minden útjukba kerülőt. Az egyik szörny elsodor magával egy nőt, tenyérnyi körmeit húsába vájja. Vére kiserken, sebének széle szinte azonnal üszkösödésnek indul. Hallani az üvöltést, fájdalmas, velőt rázó, majd végül elhall. Utolsó leheletével gomolygó pára képződik arca előtt. Furcsa jelenségnek lehetnek szemtanúi. Annyi hónap után, egy lélek eltávozott. Megsemmisült, eggyé vált a levegővel. Nem jutott el sem a pokolba, sem a mennybe, mintha… Soha nem is létezett volna.
Egy tucat szörny közeledik futva a démon és a testőr irányába…
Az autó mögött mégis megtorpannak. Szemeik zölden foszforeszkálnak a ködbe, fújtatva figyelik előbb a járművet, majd a démont vizslatják. Vicsorogva hullajtják a föld irányába nyálukat. Túlvilági üvöltést hallatva lódulnak meg újra, elsöpörve az útjukba lévőket.


Ismerős erőt éreznek meg a városban tartózkodó lények. Újak még ebben a régi világban, mi számukra teljesen kifordult magából. Felhőkarcolók, autók, elektromosság. Minden, mit valaha ismertek, megszűnt létezni. A nyelv, melyet megértettek már kihalt. Minden megváltozott, egy valamit kivéve. Testvérük törekvését.
Régről ismert erőhullám fut végig a városon, fejüket felszegve kezdenek el összegyűlni a város szíve felé. Ugyanis pontosan tudják, hogy mifélék lepték el a várost. Azt is tudják, hogy kit keresnek. Ezek szerint fivérük Seth a városban van. A lények őt keresik, érzik a szagát, mégsem képesek pontosan behatárolni helyét. Testvérei szagait is érzik, de velük egyszerűen nem törődnek, haladnak előre, mindaddig, amíg az egyikük útjukat nem állnak.
A lények bárkin és bármin átgázolnak, bárki is kerül velük szembe, ha harcra fogja az ellen a sort, egyszerűen megpróbálnak tovább lépni.
Ám, amikor egy Leviatán lép eléjük, megtorpannak. Fejet hajtanak nekik. Gyengék. Ahogy a leviatánok is. Segítenek vajon nekik? Vagy hátráltatják őket?
Szemmel láthatóan csak nekik engedelmeskednek, senki másnak.



Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
406

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
407

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 03, 2018 3:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


What a suprise, old friend
I didn't lose a friend. I just realized I never had one



A levegő szinte azonnal megfagy közöttünk. Ő egy ark és mint olyan, azt hiszi magáról, hogy a legtökéletesebb létforma a világon. Valószínűleg igaza van, még a szememben az összes megbukott. Egyikük sem tett semmit, egyikük sem akadályozott meg semmit.
Ezért hát állom jéghideg tekintetét, most nem nézek oldalra, nem kezdek el szabadkozni, mint ahogy ezelőtt bármikor is megtettem.
Most csak állok csendesen, büszkén, kezeimet magam előtt összefonva tűröm a szavait.
- Több mint negyedévszázad telt el - vágok bele szavába, most egyáltalán nem érdekel ha ezt sem tűri, sem az, ha ez ellen tenne valamit. Tegyen, állok elébe. - Elméletileg ti nyolcan vagytok a földkerekség legősibb és legbölcsebb együttese. Annyi mégsincs bennetek, hogy összefogjatok, ehelyett hol az egyik, hol a másik mögé sorakoztatok meg. Testvéretek iránt még csak nem is érdeklődtetek, meg sem próbáltátok megkeresni, megtalálni, magasról tettetek egymásra, mindaddig, amíg saját eszméiteket a világ felé tudtátok tárni - szállok vitába vele, rohadtul nem érdekelvén, hogy nem veszi jó néven. Vannak igazságok, melyek ha fájnak is, de tudniuk kell róla. Raguel huszonöt évig raboskodott, de kettőnk közül én voltam ott, amikor a mennybe jővén menedéket akart az otthonunk, ám Gabriel eszeveszett katonái még őt is megtámadták volna. Én voltam, ki megszabadította tépet szárnyaitól, ki sebére gyógyírt akart keresni.  
- Mégis milyen kudarcokról beszélsz? - vonom össze szemöldökömet, értetlenül, mely az első őszinte megmozdulásom, amióta itt van. Így van, nem értem, hogy miről beszél. - Talán arra gondolsz, hogy alulról próbáltam békét hozni testvéreink között? Amíg mindenki az emberekkel van elfoglalva, addig én segítettem a saját testvéreimen? Ne képzeld, hogy csak itt, ugyanúgy megtettem ezt a mennyben is, számos Mihály párti angyal kerülte el a biztos halált, oltalmat találva az Irattáramba - emelem ki az utolsó szót, mielőtt újra összekeverné, hogy mi végett is teremtett az Öreg. Amíg odafent voltam soha nem fogtam a kezembe könyvet. - Ha erről beszélsz, akkor igen. Kudarcot vallottam, hittem abban, hogy testvéreimben van még jóság, van még angyalság… Nem hinném, hogy bűn volt őket szeretnem.
Nem, akkor még hittem benne, hogy a szeret lehet a kulcs, hogyha látják bármit is tesznek velem nem törnek meg, akkor is feltétlen szeretni fogom őket. Bárhány pengét is mártanak a testembe.
Felvetésére azonban gúnyosan nevetem el magamat, fejemet egy pillanatra lehajtom.
- Mégis mikor váltatok ilyen sekélyessé? - vonom fel egyik vállamat, fejemet megrázva. - Mikor kezdtetek el úgy gondolkozni, mint az emberek? Miért hiszitek, hogy a gyilkosság az egyetlen kiút ebből a helyzetből?
Ahogy egyre közelebb lép úgy emelem fel egyre jobban a fejemet. Nem veszem le róla vádló tekintetemet. Nem én leszek az ki a legvégén ítéletet mondd felettük.
Vagy mégis én lennék majd? Ajkam félmosolyra húzódik, hallgatva, miket is mondd nekem, újra.
- Azt hiszed, hogy ez ilyen könnyű? Pár könyvben, tekercsben, épület rajzában ott van a megoldás kulcsa, hogy miként találjuk meg? - nevetem el magamat gúnyosan. Nem tehetek róla, egyre jobban csalódom a férfiban, kire egykoron mindenkinél jobban felnéztem. - A titok nyitja nem ez. Az, hogy miért ment el, csak az ő dolga, nekünk ehhez semmi közünk és még az sem biztos, hogy az emberek miatt. Bármi lehet az oka, de nem tartozik nekünk magyarázattal - ahogy már mi sem neki, mégis ő fog a legjobban számon kérni minket tetteinkért.
- Egykor még volt lehetőségünk, hogy hazajöjjön, most már ez nem fog bekövetkezni - szólok végül sejtelemsen, nem hátrálva el előle, nem zavarodva össze, nem kérvén ezerszer bocsánatot, amiért tiszteletlen voltam vele. Itt állok vele szemben, ahogy talán mindig is állnom kellett volna. Most már tisztán látok.
- Viszont te elég sok mindent elfelejtettél - Atyánkat soha nem könyvben fogjuk megtalálni, ha valakinek, neki mindenkinél jobban kellett volna ezt tudni. A szívünkbe, a szeretetben, a harmóniában találjuk meg. Ha véget vetünk a gyerekes viselkedésnek és az ő akarata szerint irányítjuk világát, mintha még ő is itt lenne.
- Egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy a sötétségből nem vezet ki minket a sötétség, csak a fény teheti ezt meg. A gyűlölet nem oldja fel gyűlöletet, erre csak a szeretet képes. Ezt kellett volna szem előtt tartania mindenkinek idelent - fordulok el tőle, távozóra fogva. És a töredék ezred másodpercére, egy szemhunyásnyi pillanat erejéig sem, szemem olajfeketére változik. Meglehet, hogy ez az apró mozzanat, mely árnyként suhan végig arcomon, fel sem tűnik számára. Amúgy is mit érdekli őt is. Az emberek jobban izgatják, mint a saját családja.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 02, 2018 11:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Hello dear , old Friend!

Ophilia xXx Rafael
Movie Song • szószám: xXx • Credit:

 



Figyelmesen hallgattam Ophiliát, soha sem tűrtem, hogy vádaskodjon felettem azt sem hogy elítéljen. Mert nincs joga hozzá. Jó ideje nem követhet nyomon senkit sem, amióta nincs odafent. A szemeim hidegen merednek rá, hosszan, hűvösen. Ilyen pofátlan, követelőző, szemrehányó sosem volt még velem. Látom többször megrepedni a maszkját, amit visel, az én kedvemért próbálna meg jól viselkedni? Aligha.
- Te pedig amióta lepottyantál mást se csinálsz, csak azt gondolván magadról, hogy ha ennek vagy az annak az oldalnak segítesz, jobb lesz? Titokban Gabrielt pártolod Michael városában? Sokan nem mernék ezt tenni, igen, harcoltál a saját kis Sziszifuszi csatádat vívod, de soha ne merj meg kérdőjelezni. Soha. – én is kerestem és harcoltam, de nem az a megoldás, hogy leöljük halomra egymást, hogy megtaláljuk Őt. Össze kellene fognunk, nem pedig széthúzni. – Idelent beálltál te is az egyik oldal mellé, úgy gondolván, hogy te leszel majd a pártatlan államocska, ahová mindenki jöhet. Széthúzunk. Te pedig, panaszkodsz. Kérte-e valaha valaki, hogy könyvtáros létedre olyan dolgot vállalj magadra, ami meghaladja a képességeidet? Hiszen emiatt vannak a sorozatos bukásaid. Most csak panaszkodsz. Vádaskodsz. A saját kudarcaidat megpróbálod rám kivetíteni? Mondd, jó angyallal kezdtél ki?
Rövid ideig csendben maradok és figyelem, ahogy az érzelmek cikáznak át az arcán.
- Ha nem az értékeikről, az ő rendszerükről, akkor miért ragaszkodnak ehhez? – intek ki a város irányába. – A rétegeikhez? – lényegtelen. – Mi, miért harcolunk még mindig egymás ellen? Tán öljem meg a bátyáimat?
Lépek felé egyet, s még egyet.

- Rajta! Tán Sarielnek érzed magad, hogy ítélkezz?! Te mit keresel akkor itt? Miért nem atyánkat kutatod? Oszd meg velem a tudásod és folytassuk együtt a keresést. Mert én nem mondtam le róla, én nem tévedtem le az útról, s nem hibáztatom az embereit semmiért. Ők olyanok, amilyeneknek meg lettek teremtve. Mi tagadtuk meg a létezését, mi lettünk gyávák és szétszórt, hitetlen gyermekek, amiért lemondtunk róla, amikor ő magunkra hagyott minket. Elveszett gyermekekké váltunk, hisztisekké, akik az embereket hibáztatják. S látom, te is beálltál a sorba, őket hibáztatni.
Nincs miről beszélgetnem többet Ophiliával, korábban nem erről szóltak a beszélgetéseink, kevésbé voltak hevesek, nem vitáztunk, de elbeszélgettünk mindenről ami velük, vagy a cselekvéseikkel volt kapcsolatos.
- Elfelejted, hogy a szeretet angyalával beszélsz. – figyelmeztetem. Akibe nem csak névleg szorult az efféle érzés, érzelem. Lesajnálón pillantok Ophiliára. Soha, soha nem kérdőjelezett meg egyetlen beszélgetésünk alatt sem, ennyiszer, nem támadt nekem azért, hogy mit csinálok és mit nem.
Elment a kedvem attól,hogy vele táncoljak, így figyelmenkívül hagytam a megjegyzését és továbbra is a jég kék szemeimmel pillantottam le rá. Nem az-az Ophilia volt, akivel pár hónappal ezelőtt az alma keresés miatt találkoztam. Nem az, aki elmondta nekem álmában az alma történetét,atyánk egyik titkát



Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
407

Utolsó Poszt Szomb. Márc. 24, 2018 8:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


What a suprise, old friend
I didn't lose a friend. I just realized I never had one



Fejem lehajtva hallgatom apró monológját, ajkamon szelíd, mégis szórakozott mosoly ül. Feltekintve rá, ezt láthatja is rajtam, miközben enyhén harapok bele alsó ajkamba. Igen, néha betért hozzám, olykor elbeszélgettünk egymással. Visszaidézve azon időket játszom el ugyanazt az angyalt, ki akkor voltam… S mégis szavába vágok.
- Nem vagyok harcos angyal, mégis ahogy eltekintem, senki nem harcol rajtam kívül annyira, hogy Atyánk visszatérjen, hogy a régi rend visszaálljon, mint én. Ahogy elnézem, itt mindenki karba font kézzel ül és… Mit? Várják a messiást? Az nem fog eljönni, ha mi nem teszünk érte, akkor senki sem fog. Te is ugyanolyan ark vagy, mint azok ketten, kik egymás ellen harcolnak - intek fejemmel a külvilág felé. Meglehet, hogy számon kérem? Igen. De már egy éve vagyok idelent és egy évig szinte egyedül harcoltam, mindenkivel szembe. Minden egyes bukásomnál felálltam, amikor ártottak nekem, felgyógyultam és folytattam utamat. Igen, én a lehető legtöbbet megtettem azért, hogy ennek az egész őrületnek véget vessek.
Talán akkor rossz úton jártam, ezt belátom. Most már tudom, hogy mi a feladatom.
- Ahelyett, hogy segítenél véget vetni ennek a cirkusznak, te is csak egy majom vagy a moniciklin - meglehet, hogy szavaim kemények, mégis… ha belegondol igazak. Nem tudom, hogy az elmúlt huszonöt évben mit csinált, hol volt. De azt tudom, hogy ő sem segített abban, hogy ez véget érjen. Beállt az egyik, vagy a másik oldalba, harcolt testvére ellen. Vádolom őket. Az arkok a legerősebbek közöttünk, nekik kellene a legbölcsebbnek is lenniük és lám. Eszüket vesztik pár idióta ember miatt.
Ahogy lepillant az utcára, vállam megereszkedik, arcom fintorba fordul. Felé mégsem mutathatom ki valódi érzéseimet, még gyanítani kezdene valamit. Most csak egy teljes jogosságban felháborodott angyalt láthat maga előtt, ki feljebbvalóját kérdőjelezi meg. Nem nagy bűn, a többi testvéremhez képest legalább is. Ők egymást gyilkolják, kínozzák. Amennyiben mégsem fordul el, úgy egyenes háttal, merev tekintettel állom pillantását.
- Ez már rég nem a társadalmi rétegekről szól, vagy az emberi hatalmi kormányzásról. Két város maradt életben. A gazdagok mitől lennének azok? Semminek sincs már értéke - nevetem el magamat. Ezek… Annyira tipikus emberi gondolkodások. Szánalmas.
Kérdéseire újra visszaöltöm szobormerev, szép arcomat. Szelíd mosollyal az arcomon hajtom enyhén félre a fejemet. Kérdések, melyekre nem kapunk soha választ, csak ha ő visszatér.
Csakhogy már nem fog. Minél hamarabb látja ez be a világ, annál hamarabb véget ér mindenki szenvedése.
- Ha folyton azzal foglalkoztál volna, haladtunk volna egyről a kettőre - vágok újra közbe, talán szemtelenül és merészen. Kifogások. Örökké a kifogások, melyeket annyira unom már. Panaszkodtam én… Nem, ebbe nem megyek most bele. - Angyal vagy, a te elméd nem tud beleőrülni, lényegébe mivel számunkra nem adatott meg a lélek, az érzést sem tapasztalhatjuk meg soha. Legfeljebb megtanuljuk őket, de sose fogunk úgy érezni, mint egy ember. Olcsó mása ez csak a valóságnak, mely számunkra nem adatott meg - és ezt neki mindenkinél jobban kellene tudnia. De akkor miért nem tudja?
- Emlékét? - csapja meg fülemet az egyetlen szó, szemöldökömet enyhén összevonva. - Minden táncot, minden lépést ismerek. Egyszerűen mivel soha nem gyakoroltam őket, nem tudom őket alkalmazni - magyarázom, enyhe értetlenséggel hangomba. Ezt… miként nem lehet rólam tudni?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Csüt. Márc. 22, 2018 3:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Hello dear , old Friend!

Ophilia xXx Rafael
Movie Song • szószám: xXx • Credit:

 



Furcsállom, a tényszerű megállapításait, valahogy olyan távoli… Olyan? Furcsa, régen nem kérdőjelezett meg ennyi mindent. Hallom a kételyt a hangjában, ő nem ilyen volt. Talán meglegyintette a sötétség szele az ő lelkét is? Azon még lehet segíteni, talán, valamelyest, de ki tudja?
- Több rétegre oszlanak ők is, ahogy mi is. Te például harcos angyal vagy? A kardod által adsz hangot a nézeteidnek? Vagy kerub? Esetleg erény angyal? Netán őr? Ők mit tettek az évek során atyánk oldalán? Aki nem harcra termett, az nem harcolhat, a mi fajtánkban. De az emberekben az –az akarat, az önnállóság, ami kifejlődött az éonok alatt, csodálatra méltó. Lehet, hogy az az ifjú ott holnap beáll a felkelők közé és próbál tenni a jelenlegi helyzete ellen, azért mert tetszik neki az a nő. Csak okot kell találniuk arra, hogy tovább vigyék az életüket, de ezt nekik kell eldönteniük. Ahogy van aki már gyermek korától harcra készül, mert ebbe a világba született bele. Ők változhatnak, tehetnek az ellen, amik , mert beléjük nincs beleplántálva a mennybéli rangsor, a fajtájuk. Vitatod tőlük a jó kedvet? Nem bánom, hiszen jogod van önálló véleményt alkotni róluk. De akkor vesd rájuk az első követ, ha te is úgy gondolod, becstelenség, bűn ha ők a szabad akaratuk által dönthetik el, hogy mit akarnak tenni, mire képesek a saját erejükből. – elpillantok az utcára. – Ma még lehet, hogy boldogok, lehet, hogy légyottok is születnek ezen estén, amiből merítkezhetnek, lehet hogy a lány vállalja a harcot és fegyvert fog, és tenni akar az ellen amiben van. – majd a gazdag negyed felé intek. – Nem szólhatunk bele, hogy amott hogy kormányozzanak, de ott is vannak harcosok, nekik nincs szükségük buzdításra, ott fizetést kapnak azért, hogy harcoljanak, de ők? Mindig is így volt, a szegényeknek maguknak kell megtapasztalniuk mindent, első kézből, és az által cselekednek. Lehet, hogy nem halnak meg a mostani állapotokban, de…? – ugyan ki kárhoztatná őket azért, mert épp jól merik magukat érezni? Hosszúra nyúlt a monológom és bizony hiszek ebben a teoriában, a kicsiknél kell kezdeni, a népet felszítani , hogy cselekvő képessé váljanak.
- Atyánk minket is ugyan úgy elhagyott, mint őket, lehet-e bárkit is ezért kárhoztatni? Fivéreim viszálya volt-e a kiváltó ok? Vagy valamire készül? S kiszűri közülünk is a hitetleneket? – kérdések, kérdések, örökké megválaszolatlan kérdések, mert ezekre bizony képtelenség értelmes választ kapni, senki sem atyánk, hogy erre választ adhasson. Csak ő maga lenne képes erre.
Elmosolyodtam végül, ahogy előtte álltam.
- Nem viselkedek úgy,mintha minden rendben volna, de ha folyton a problémával foglalkoznék, beleőrülnék, a megszállotjává válnék, és azt nem akarom. A pusztítás mellett teret kell hagyni a jóságnak is, ha nincs meg ez a szikra, akkor tényleg leülhetek a távolba és nézhetem, ahogyan a halálba hajszolják magukat az emberek.
Biccentettem egyet Ophiliának.
- Ha nem tudsz táncolni, megengeded, hogy elültessem benned ennek emlékét? – kérdem kíváncsian. Erre bezzeg nem kérek engedélyt, arra igen, hogy a találkozásaink emlékét eltöröljem az agyából. Jobb így, érdekesebb,  és nem, nem szórakozom vele, csak épp magamat védem ezzel. Az arról szóló emlékeket is kitöröltem a fejéből, ami a bukásomról, és a gyermekemről szólt, őt is védem.







Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
407

Utolsó Poszt Kedd Márc. 13, 2018 7:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


What a suprise, old friend
I didn't lose a friend. I just realized I never had one



A megvetést melyet érzek igyekszem visszafojtani magamba. Nem engedhetem meg azt magamnak, hogy lássa kivéve váltam az idők során. Ó, ha az idő során váltam volna. Az utolsó pillanatig végig hittem népünk jóságába, hittem abba, hogy mindaz, amit az utóbbi időben képviselnek, csak tévelygésük miatt van. Hogy visszatalálnak Atyánk útjához, hogy végül békén hagyják az embereket, feladatunkat teljesítjük.
Az ember életébe beavatkozni tilos, nem megengedett számunkra. Figyelhetjük, segíthetjük őket. A hét erény érzéseivel áraszthatjuk el őket, de ennél több kapcsolatot nem szabad múló lényükkel ápolni.
Mosolytalan arccal hajtom enyhén oldalra a fejemet, miközben felém fordul. Nem szokatlan ez tőlem, igaz testvéreim között mégis én vagyok az, kinek a legtöbbször fellelhetőek szelíd vonások Atyánk kezei által tökéletesre munkált arcomon.
- Nem szemrehányás, inkább észrevétel. Tény - javítom ki. Az igazságot olykor teljesen máshogy látják az emberek, de már az angyalok is. Meglehet, ez esetben az Arknak van teljes mértékben igaza, eme örömöt most mégsem adnám meg neki. A szemrehányás, mit ne mondjak rossz szó erre. Inkább mélyről jövő undor.
Válla felett tekintek ki az utcára. Nem kell közelebb mennem, hogy lássam a lent mulatozó „tömeget”. Hogy halljam a ritmusos zenét, a gondtalan nevetést. Mintha a világ vége nem is az utcákon söpörne végig.
Kérdésére kószán remegnek meg eddig mereven bámuló pilláim. Pár apró, kósza pislogás után állapodik meg rajta újra tekintetem.
- Újabb harchoz? Mesélj légy szíves, hogy az elmúlt időben mily harcokban vettek részt? Mióta a földön vagyok azt kell látnom, hogy az emberek ölbe tett kézzel várják a csodát, hogy az angyalok - vagy épp démonok - mindent megoldjanak helyettük - s ez nem is annyira hazugság. Tényleg semmi cselekedetet nem látok tőlük. Balgák és nem érzik a veszélyt úgy át, ahogy kellene. Saját territóriumokért harcolnak, miközben fogalmuk sincs arról, hogy mi is vár valójában reájuk. Újra csak nem tanultak korábbi hibájukból.
- Lehetne hát Atyánkat kárhoztatni, hogy elhagyta őket? - ejtem ki gondolataimat halkan. Apró mosoly rándul arcomon.
A felálló alakra függesztem tekintetem, szeméről lesiklik orrára, orcájára, állára. Onnan vállára, majd a felém nyúló kar irányába. A magam részéről mégis mozdulatlan vagyok. Pár pillanat erejéig némán állok, kezét figyelve. Nagy levegőt véve tekintek fel íriszeibe, fejem enyhén hátra hajtva.
- Tudod, hogy ilyenekre képtelen vagyok - a mennyben nem voltak szokásba az emberi viselkedések, de hát miért is lettek volna? Mi angyalok vagyunk, mi képviseljük a jót és a fényt. Nekünk kellett volna. Tánc, ének, művészet, ezeket nem gyakoroltuk, s mit ne mondjak, amióta lent vagyok sem vettem ki részem hasonló dolgokból.
- Miért viselkedsz úgy, mintha minden rendben volna? - vonom össze enyhén szemöldökömet. Szívem hevesen dobog, a régi érzetek megmaradtak bennem. Csak egy arkkal beszélek jelen pillanatban.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 12, 2018 2:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Hello dear , old Friend!

Ophilia xXx Rafael
Movie Song • szószám: xXx • Credit:

 



A hangulat az, ami egyből hátba vág, érdekes, furcsa s bár lazán és nyugodtan ülök tovább, mégis ugrásra kész vagyok, eonok óta gyakorlom ezt az ugrásra kész állapotot, hogy ha esetleg támadnának, akkor ne érjen váratlanul, minden eshetőségre fel vagyok készülve, arra az esetre, ha hátba akarnának támadni.
Oldalra pillantok, hátra a vállam felett, és meglátom Ophiliát, mintha valamiért uralkodnia kellene magán. Tovább figyelem a párkányon ücsörögve a lenti jelenetet.
Miközben a kérdései megütik a fülemet, s halványan elmosolyodom.  Sokszor sokan kérdőjelezik meg az érzéseimet az emberek iránt, vagy a viselkedésemet velük kapcsolatban.
- Szelídség álcájába csomagolod a szemrehányásod, igazán érdekes. – jegyzem meg, miközben oldalt fordulok, és úgy helyezkedem, hogy az egyik lábam bent legyen a házban, a másikat kint lógattam az ablakon, a hátamat pedig az ablakkeretnek vetettem, innen pillantottam fel a mindentudás angyalára.
Régen szerettem hallani a meséit, most is kíváncsi volnék rájuk, de magam is tapasztaltam rengeteget azóta.
- Tán vitatod tőlük a jókedvet? A szeretet érzését? – hiszen tudhatná, hogy én vagyok az-az angyal akibe atyánk a szeretetét és a gyógyító erejét ültette, nos nem az egészet, de kaptam belőle, s hiába a sokszor szelíd álca, magam is tudok vérengző lenni.
- Úgy hiszem megérdemlik az elmúlt napok fényében, a jókedvet, a mulattságot, hiszen ez által töltődnek fel, így lépnek tovább, így merítenek erőt a további harcokhoz. – magyarázom, miközben a tűz körül táncoló alakokat figyelem, és halvány mosolyra húzódik az ajkam. Nem érdekel hogy csalódtak atyámban, én akkor is szeretem őket, vigyázni fogok rájuk, és harcolok értük, mert ebben hiszek. Sokak szerint ezért vagyok félelmetes, mert nem tudják elképzelni, hogy a szeretet mellett hogy szorult belém ennyi gyilkolási ösztön, védelmi ösztön. Pedig megteszem ha kell, nem kell félteni.
- Nincs kedved kipróbálni? – mosolyogva kelek fel és felé nyújtom a kezem, a fejem kissé lehajtom, hogy jobban lássam Ophilia arcát.





Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
407

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 08, 2018 9:54 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


What a suprise, old friend
I didn't lose a friend. I just realized I never had one



Egy utcára nyíló ablak mögül szemlélem az alám elterülő enyhe kis „tömeget”. Maroknyi ember, kik boldogok akarnak lenne, eme rothadó világba. Nevetséges ez az egész, komolyan. Világunk a végét járja, és ahelyett, hogy megoldanák ezt, mit tesznek? Mulatoznak. Szemernyi hajlandóság nincs bennük az iránt, hogy tegyenek azért valamit, hogy életben maradjanak. A természetfelettire bíznának mindent. Arcom fintorba fordul, orrom mellett enyhe barázdák jelentkeznek. A gyermekeket nem tudom hibáztatni, habár… Szükség helyzetben eddig mindig felnőttek. A gyermekeknek korán meg kellett tanulniuk, hogy az élet gyarló, odakint farkastörvények uralkodnak. Hogy vannak erők, melyekkel szembe, még mi angyalok is tehetetlenek vagyunk.
S lám. Még itt is, még most is álomvilágban élnek. S ott tartja őket Ő.
Figyelem az ark nyugodt ábrázatát, ahogy ott ül közöttük. Ahogy nevet, ahogy gondtalannak tűnik. Ahogy minden rossz dolgot eltüntet eme semmirekellő emberek szeme előtt. Hazugságban tartja őket és azt hiszi, hogy ezzel csak nekik kedvez?
Balga gondolat. Amíg nem érzik a közvetlen veszélyt, amíg nem saját bőrükön tapasztalják, addig tenni sem fognak ellene.
Kezeim ökölbe szorulnak, a koszos, egykoron fehér, ma már szürke függöny mögül. Zöld lélektükreimmel követem nyomon az ark mozgását, táncos lépteit. Gondtalannak tetsző nevetését.
Egyre szaporábban veszem a levegőt, mellkasom rohamosan jár fel és alá. Kezeimben érzem a pusztítás vágyát. Megmutatni eme halandóknak, hogy mivé fog válni világuk, ha nem tesznek ellene semmit.
Habár ez lényegtelen. A Föld pusztulásra ítéltetett. Az Öreg nem tesz ellene semmit, nélküle pedig semmi esélyünk. Úgy teremtett meg minket, hogy hatalmát sose tudjuk felülmúlni. Még ha mindannyian össze is fogunk, akkor sem. A Sötétség pedig vele egy szinten van. Bebiztosította magát, de ezzel vesztette el a háborút.
Két pislogás között veszem észre, hogy gondolataim mentén eltűnt a férfi. A házba lépve vezeti lépteit. Lassan megmutatkozik egy ablakba.
Közéjük akarna vágyni és lám. Sose lesz közülük való. Fertő eme gondolat. Ők csak emberek. Az ilyen tettek tiltottak számunkra. Számára meg főleg. Bukása talán számára sem megkérdőjelezhető. Saját sorsomat már rég megpecsételte egy démon, kit szövetségesemnek hívhatok.
Tekintetem lehunyva játszok a térrel, mely valószínűleg senkinek sem fog feltűnni. Fél másodperc az egész, nem több csupán és mezítlábas talpam a szemközti ház szobájának koszos parkettére simul. Zöld íriszeimmel fürkészem Rafael tarkóját. Nem adhatok utat indulataimnak, dühömnek. Nem, nem tudhatja meg valódi gondolataimat a világról. Feladatom nem az, hogy őt az oldalára állítsam. A legerősebbel kell kezdenem.
- Mily gondtalannak tűnnek - szólok meg halkan, szelíd mosollyal arcomon. Hangom nyugodt, mint régen, belül tudom, hogy ez az egész nem igaz. A máz, melyet magamra kentem, az álarc, melyet magamra húztam hamis. Egy rég feledett kép csupán. - Ahogy te is - tekintetem nem veszem le őket. Kezeimet lassan kulcsolom össze magam előtt, ujjaimat egymásba fonom.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szer. Márc. 07, 2018 4:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Hello dear , old Friend!

Ophilia xXx Rafael
Movie Song • szószám: xXx • Credit:

 



Szerettem ide járni, mert itt az emberek őszinték, tudnak örülni, látszik a fájdalmuk, megosszák ezt egymással, és nem érdeklik a hatalmi játszmák amik a gazdag- negyedben élőket érintenek. Mindegy hogy ki van hatalmon, valahogy úgyis elfeledkeznek róluk. Titokban, igaz valómat rejtve ételt osztok nekik, vagy a sebesültjeiket gyógyítom, éjjel álmukban, ha az apa lába elüszkösödött, és nem tud emiatt dolgozni menni, segítek rajta, elvégre a megélhetésük és a családja élete függ ettől. Ma estére valami ünnepségre gyűltek össze, még nem derítettem ki, mégis előkerültek az utca zenészei, kisebb tábortüzek vannak itt-ott. A szárnyamat mindig rejtem, ha közéjük jövök, egyedül ültem, egy kopottas ház beton lépcső korlátján, az egyik lábam lelógott és a zene ütemére mozgattam , a másikat felhúztam a mellkasomig, és mosolyogva figyeltem a társaságot. Valahogy mindig is barátságosak voltak velem az emberek, ösztönösen talán, hiszen semmiféle ártó szándék nem lengett körbe, atyánk szeretetét hordoztam, amit nem rejtettem véka alá. A gyerekek hamarabb megtaláltak, majd az egyre fiatalabbak is, és így, egy kisebb kört alkottunk, egy fekete-szürke habos királylány ruhás lány jött oda hozzám.
- Táncolj velem! – a kezét nyújtotta felém, mire felkeltem, és a hagytam magam vezetni, pukedlizett én pedig meghajoltam és megfogtam a kis kezeket, ezután megforgattam, pörgettem, és együtt nevettünk. Mindenki nevetett körülöttünk, a sajátosságom, hogy a pozitív energiáim átszáguldanak az emberekbe és ők is felveszik a hangulatomat. Ártatlan jó érzés, ami betölti a megfáradt lelküket, és reményt ad nekik, a folytatásra, hogy érdemes legyen másnap is felkelniük. Téved ha valaki azt hiszi, hogy a mai este orgiáról szólna, nem ez egyszerűen csak a szeretetem kinyilvánulása, és elég szűk területen lehet érezni, nem tölti be az egész várost.
Lerakom a lányt, és odapördül elém egy fiatalabb, egy fejjel alacsonyabb mint én, törleszkedne hozzám, de elhajtom, inkább kilépek a fénykörből és leülök a korábbi helyem közelébe, egy üres ablakba, ahonnan még az üvegek is hiányoznak, láthatatlanná válok az emberi szemeik számára és innen figyelem őket tovább. Megigazítom a bőr kabátomat és arra gondolok, bár itt lehetne az –az ördögűző is. De, nem foroghat mindig körülötte minden gondolatom.





Utolsó Poszt Szer. Márc. 15, 2017 11:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Ambriel & Cassael
Difficult roads often lead to beautiful destinations
Még néhány kósza momentum erejéig a lányon tartom íriszeimet, várva talán, hogy ellentmondjon a hogyanlétéről megfogalmazott kijelentésének, de miként effajta helyesbítés nem történik, úgy a távolodókra fordítom pillantásomat. Alakjuk hamar elvész a sötét, szűkös utcák tengerében, nem mintha indíttatásomat lelném a követésükben. Révén, tulajdonomat visszaszereztem, és a lámpánál ácsorgó angyalnak sem okoztak kárt, semmi szükségét nem látom az üldözésüknek, vélhetően amúgy is meggondolják, milyen lényekkel állnak szemközt legközelebb.
- Hmm… És mi oka lenne egy vadásznak emberre támadni? - érdeklődöm kötetlen, bele sem gondolva, rangomat használjam ki az információ elnyerésére. Régóta nem sorolom már magamat arra a bizonyos létrára, kívülállóként szemlélek, értékelek, cselekszem tehát belátásom szerint.  Az emberek védelmét mindennél előrébb valónak tartom ebben az új, kifacsarodott és megkeseredett világban, még ha egy ostoba, meggondolatlan vadászról is legyen szó. Sokunk azonban még mindég nem keres indokokat, értelmet a halandók cselekedetei mögött, pusztán lesújtunk felsőbbrendű hatalmunkkal, mikor jónak látjuk. Nem feltételezem persze, hogy az őrangyalok táborát gyarapító azonnal a vérengzés mellett tenné le szavazatát, fajtája időtlen idők óta élvezi az emberek közelségét, és ennek okán nálunknál jobban ismerik, kezelik őket, de mint említettem, manapság már nem lehetünk biztosak semmiben.
Például abban sem, egészen jól értem-e a megjegyzése mögött húzódó célzást. Szemhéjaimat enyhén összehúzva fordítom neki az ábrázatomat, egyúttal felvéve vele a szemkontaktust ismételten, hátha okosabbá válhatok ezáltal, viszont nem úgy tűnik porcelánszerű vonásait figyelembe véve, hogy a humor oltárán adózott kijelentésével. Nem hittem volna, egyszer az én fejemhez fog csapódni a feltételezés, angyali voltomat igazságtalan és szemérmetlen alkalmaztam egy halandón.
- Badarságnak tűnt a közelükbe menni annak fényében, a másik éppen a pengéjével kívánt neked rohanni. Így nem esett senkinek bántódása, és én is visszakaptam, amit eltulajdonítottak tőlem - felelem visszafogott hangerővel, puhatolózón méregetve az angyalt, kinek lényét vajmi fagyott kimértség lengi körbe. Tisztán idézi bennem azt a kötelességtudó, kizárólag a tényeket szem előtt tartó létformát, ki annak előtte voltam, persze megeshet, szimplán nem látja okát megnyílni előttem. Emiatt nem is hibáztathatnám, bármily elborzasztó, de fajtársainkban már nem lelhetünk feltétlen bizalomra.
- Cassael vagyok - újabb biccentést mellőzök bemutatkozásomhoz, egyúttal memorizálva az őrangyal nevét is. Ambriel… Továbbra sem idéződik fel memória lenyomataim között a lénye, ami cseppet sem meglepő, révén, annak idején legfeljebb akkor kerültem kapcsolatba a hozzá hasonlókkal, ha kihágáson értem őket a Föld megfigyelése alatt. Bármennyire szeretnék, hosszasan mégsem merülhetek el a régmúlt idők megszépült emlékei között, ugyanis újdonsült kijelentése kíméletlen visszaránt a realitás talajára.
- A múlton rágódni felesleges - jegyzem meg, minden további nélkül hazudtolva meg a néhány momentummal ezelőtti cselekedetemet. Igaz, a múlt vigyázó pátyolgatása, és amaz hibáinak folytonos hánytorgatása között mély árok húzódik. - Ha vissza is vettük volna, talál magának másikat, s meglehet, egy célkeresztet is szereztünk volna a hátunkra - állapítom meg, tekintetemet újfent a negyed sötétellő utcái felé fordítva. Néhány pillanat erejéig csenddel adózok kettőnknek, és az ereszekről aláhulló vízcseppek tompa koppanásainak, majd ismét szóra nyitom ajkaimat. - Nem bántottad volna, jól mondom? Éppúgy a pengéért sem eredtél volna utána - apró, kicsiny mosolyt bújtatva számnak szegletében, emelem íriszeimet a jobbomon ácsorgó angyalra, sejtve, feltételezésem nem fog vakvágányra futni. Persze megeshet, ezernyi pontatlanság lapul kijelentéseimben, mégis úgy sejtem, összességében nem kell tartanom az egyelőre ismeretlen fajtárstól.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Kedd Márc. 07, 2017 10:30 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


•Cassael && Ambriel•


Mióta Atyánk elhagyott bennünket és amióta a káosz vette át az uralmat a világ felett, egyre nehezebb megtalálni benne a saját helyünket, értelmet nyerni a céljainknak, és megfogalmazni, hogy egyáltalán jelenleg mik a céljaink, és maradtak e még egyáltalán. Néha nem tudom miért kell védenem azt akit, és nem tudom, hogy testvéreim miért választják a bukást, vagy éppen alászállást magára a Pokolra is akár, csakhogy általuk igaznak vélt ügyet szolgáljanak. Szeretném a döntéseik okát felfogni és megérteni, de sokszor nehezebb ez semmint küzdelmet folytatni egy alapvetően csendes, most azonban baljóslatú percekkel kecsegtető eső utáni kis utcazugban. Az előttem álló vadász láthatóan még túl ifjú és talán túlságosan sértett, haragos és dühös semmint túl lásson saját önös érdekein. Nem az számít talán neki, hogy mit érne el az én megölésemmel, hanem az, hogy egy angyalt mészárolhatott le a sok közül. Éppoly céltalannak vélem mint azon testvéreimet, akik egyik vagy másik oldal által talmi ígéretekkel kecsegtető parancsokat követve, számukra korábban idegennek és elképzelhetetlennek tartott dolgokat hajtanak végre. Jelen pillanatban azonban minden figyelmemet az ifjú és meggondolatlan emberre szentelem, kinek kezében az angyalpenge túl veszélyes fegyverként csillog. Nem azért mert ne tudna vele bánni, hanem azért mert nem oly felelősséggel ahogyan azt kellene. Vajon ki adhatta neki, vagy kitől és milyen áron szerezte meg? Elgondolkodtató kérdések jutnak eszembe és szinte tizedmásodpercek alatt végigfutnak rajtam, miközben szürke íriszeim oly kutatón és kérdésekkel terhesen vetem a halandóra. Mégis mit gondol? Hogy pusztán azért mert sosem tudnék ártani nekik hagyni fogom, hogy pengéjét belém mártsa és életem vegye általa? Ó ennyire ostoba még én sem vagyok. Ugyanakkor nem tudom, hogy mégis miképpen cselekedhetnék JÓL. Mert hitem szerint, mely egy ideje már ott motoszkál elmémben és lelkem egészét is lassan elárasztotta, nem feltétlenül mindig azt kell cselekedni ami törvényszerű vagy amire egy adott parancs szól, hanem amit jónak vélünk. Azt hiszem ezen gondolatokat jobb ha elrejtem magamban, mert az enyéim valamiféle rebellis felfogásnak vélnék és meglehet ez okozná ha nem most, de később a vesztemet. Lám most is megpróbálok helyesen cselekedni, amit én annak vélek, semmint könnyedén seperhetném odább ezt az emberpalántát mielőtt egyáltalán megemelhetné fegyverét. A szavaknak, úgy vettem észre, hogy az emberek különleges jelentőséget tulajdonítanak. Sokkal inkább számít nekik a szeretet kinyilvánítása szavak által semmint annak valódi, érezhető léte. A beszéd központi szerepet tölt be az életükben, és azt hiszem ezt Atyánk egykor szándékosan tette velük így. Mi volt a célja? Talán egy újabb próbatétel. Talán azt akarná megtudni, hogy mennyire képesek hazugok lenni a gondolatok által és mennyire a szavak által. Az előbbi őszinte, az utóbbi pusztán illúziója az őszinteségnek. Mindezek ellenére, és Mesterem intő szavainak szembe helyezkedve mégsem azt teszem amit minden hozzám hasonlatos tenne ilyen helyzetben, hanem azt amit egy ember tenne. Megmagyarázni, megérteni és segíteni próbálok, még ha tudom is, hogy igaza van….nem menthetek meg mindenkit. De képtelen vagyok más lenni. Valahogyan a hatásuk alá vontak, és azt hiszem egyszerre van a szívemben emberi irigység és a fajtámra jellemző kíváncsiság irányukban. Talán nem is várok már felelet a kérdésekre, hiszen magával a helyzettel magyarázatot adott rá. Egy vadász, aki számára nem léteznek árnyalatok, pusztán fekete vagy fehér. Ami szerinte rossz azt el kell pusztítani, ami pedig jó azt megmenteni. De mi van azokkal akik sem egyik, sem másik oldalra nem tudnak állni? Az angyalokról az a tévhit él sokak fejében, hogy jók...hogy jók vagyunk, hogy bűntelenek vagyunk, hogy nem hibázunk, hogy mindig Atyánk parancsait követve vigyázunk az emberiségre. Ha ez így lenne, akkor nem lenne háború testvéreim között, akkor az egyensúly mely korábban a világra volt jellemző még mindig meglenne, és nem fordulnánk egymás ellen, hogy testvéreinket mészároljuk. Nem lennének angyalok, kik hátrahagyva mindent, az örök élet kecsegtető, bár időnként talán semmitmondó ürességét lebuknának, és inkább választanák az itteni életet. Meg tudom őket is érteni. Mióta itt járok az emberek között, mióta a társaságukban egyre több időt eltöltök rádöbbenek, hogy miért szereti talán még nálunk is jobban őket Atyánk: mert merészebbek nálunk. Mi vakhittel imádjuk, az emberek pedig csak akkor ha éppen szükségük van rá. Hiányzik az otthonom, a bezárt Mennykapu keservesen tekint le rám, és hívogatna, ha végre elhatároznám magam melyik oldalra állok. Akkor újra megnyílna előttem, és hazatérhetnék. De addig? Addig megpróbálok túlélni mint annyi mindenki más, és ellátni a feladataimat ahogyan eddig is. Bár néha úgy vélem ebben egyre kevésbé vagyok hatékony, vagy éppen megfelelő. Lám ékes példa erre, hogy majdnem sikeresen hagytam egy vadász karjaiba futni védencemet, akinek életét kellett volna óvnom. Lassulok...vagy legalábbis egyre kevésbé tudok koncentrálni. A Mester álmaimban azt mondja, hogy sokkal több időt kellene fordítanom önnön lelkem újraépítésére és száműzni belőle a halandók minden mérgét, semmint közöttük járva hagyni, hogy behálózzanak, és oly cselekedetekre ragadtassam el magam, amely egy angyalra alapvetően nem lenne jellemző. Kezem magam mellett pihen most is megragadok a pillanatban melyet szótlansággal töltünk és csupán a csend a legbeszédesebb zaj közöttünk. Ő nem válaszol, én nem mozdulok, noha jól tudom, hogy előbb vagy utóbb kellene. Közelebb azonban nem engedem magamhoz, a távolság így is kétségbeejtően kevés. Mozdul a kezében a penge, az ajkain megszülető gúnyos mosoly, azt hiszem minden szempontból kielégítő és egyben elfogadhatatlan is a számomra. Nyújtanám ki a kezem, hogy egy mozdulattal odább seperjem az erejét rosszul felmérő ifjú vadászt, azonban csak  félig sikerült kiviteleznem a mozdulatot, mert oldalról hirtelen egy test csapódik neki a másiknak. A levegő kavarog és szinte félelmet gerjesztve vibrál körülötte. Az illat, melyeket egy rejtett szárny láthatatlan csapásai okoznak mézes viaszként úszik bele az orromba. Lépek egy lépést vagy tán kettőt is hátra, és fejem félrebillentve szemlélem egyetlen pilla rezdülés nélkül az előttem lezajló jelenetet. Egy másik angyal felbukkanása azt hiszem a meglepetés erejével hat rám, melyet csupán kissé elkerekedő szemeim jelezhetnének annak aki észrevenné azokat. Az újonnan érkezett kezében szintén valami tárgy lapul, melyet az angyal egy mozdulattal szerez vissza, és oly gyorsan következnek be az események, hogy nem áll módomban meglátni mi lehetett az. Azonban nem is annyira maga a jelenet az ami ott tartja a figyelmemet és kiélesíti az érzékeimet, sokkal inkább az, hogy hol van és hova kerül a penge. Noha azt is gondolom, hogy még ha ketten is vannak annyira tán nem ostobák, hogy két angyallal egyszerre vegyék fel a versenyt. Ráadásul az újonnan érkezettet inkább vélem egy tudatlan és harcokat csupán hírből ismerő halandónak semmint képzett vadásznak. Már csak akkor emelem pillantásom az idegen angyalra, amikor ő is felém fordul. Nem tudnám megállapítani sem a rangját sem a korát, csak annyit érzékelek belőlem, hogy éppen úgy átjárja őt is az emberi világ illata mint engem, és jóval idősebb lehet nálam. A bölcsességnek közöttünk van egyfajta, mások számára talán érthetetlen kisugárzása. Nem a szavak általi bölcsességre gondolok, hanem arra, amit a lelkében hordoz.
- Most már igen.- biccentek vissza a kérdésére, bár nem tudom, hogy a “rendben” fogalmán mit is értünk pontosan. Hogy futni hagytunk két halandót, akik láthatóan az életünkre törtek, illetőleg az egyikük az enyémre, vagy abban a kérdésben vagyunk rendben, hogy itt találkozunk. Valahogyan ismerősnek tűnik, de nem tudom őt hova helyezni, ahogyan emlékeket sem vagyok képes felidézni róla. Ami azonban nem kerüli el a figyelmem, az az arcának vonásai...az ahogyan néz, ahogyan megszólal, ahogyan óvatosan tartja meg a távolságot….valakire emlékeztet engem. Talán tudom is, hogy kire de nem akarok vele foglalkozni.
- Ez az ifjú és meggondolatlan vadász valójában nem rám támadt. Hanem valakire, aki fontos a számomra. Nekem pedig meg kellett védenem. Bármi áron. A védencem.- árulom el végül a nyilvánvalót, ami egyértelművé teheti számára milyen helyet is foglalok el a rangsorban.
- Te azonban nem riadtál vissza attól, hogy egy képzetlen emberen alkalmazd az erődet, hogy visszaszerezz tőle valamit.- egy valakit ismertem személyesen, aki hasonló helyzetben ugyanígy cselekedett volna, csak ő talán még az életét is vette volna meggondolatlan embernek. A kíváncsiságom egy apró levegővel nyelem vissza, hogy megtudakoljam, minek volt olyan jelentősége, hogy erre ragadtatta magát.
- A nevem Ambriel.- jelentem ki egyszerűen, ahogyan mindig is szoktam amikor akár az emberek között is megfordulok. Jól tudom az enyéim között ennek nem lenne jelentősége, a halandók azonban mindig rácsodálkoznak, és kevésnek vélik. Talán kicsit óvatosabb vagyok a kelleténél, és fürkésző szemeimet milliószor végigfuttatom a másik angyalon, talán próbálnám megtudni csupán abból ahogyan mozdul, amit mondd, vagy bármi gondolat által, hogy mennyire mondhatok neki többet, vagy mennyire legyek továbbra is ennyire visszahúzódóan óvatos. A semlegeseket továbbra sem nézik jó szemmel. Gábriel ha nem tudna a maga oldalára állítani bizonyosan elvenné az életemet. Mihály talán kegyesebb lenne….talán. De valahogyan nem tudok egyik oldalra sem állni. Mindketten ugyanolyanok számomra.
- Vissza kellett volna szereznünk az angyalpengét attól a vadásztól. Veszélyes és meggondolatlan kézben van.- noha nem ő lenne az első és minden bizonnyal az utolsó sem. Mindazonáltal nem véletlenül jegyeztem meg ezt a mondatot. Sok függ attól milyen választ ad majd nekem. Akkor talán tudni fogom, hogy bízhatok benne, vagy esetleg valamilyen módon lezárhassam a hirtelen és semmiből jött találkozásunkat követő társalgást.



credit &&




Utolsó Poszt Csüt. Márc. 02, 2017 7:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Ambriel & Cassael
Difficult roads often lead to beautiful destinations
Általában véve nem szoktam hosszú időn át egy városban maradni, kutatásaim, intézendő dolgaim, az általam segített halandók mindég újabb helyekre kívánnak meg, azonban a San Franciscot körbelengő, egyre meghatározóbb démoni jelenlét úgy alakította, néhány napot még a környéken tartózkodjak. Megannyi testvéremmel ellentétben engem nem hagy nyugodni hirtelen kélt érdeklődésük a város iránt, persze megeshet, a védencemet ért támadás, és a Háború legutóbbi, jó néhány áldozatot szedő látogatása tehet felfokozott aggodalmamról és kíváncsiságomról.
Révén, mindkét balul elsült eset a szegények negyedében fogant meg, a mai napomat is a környék pásztázásának szenteltem. Csupán egy kis ideje, hogy az itt-ott szűkös, máshol egészen terebélyes utcarészletek egyikén megállapodtam, és jó szokásomhoz híven egy padot választottam ülőhelyemül az emberek megfigyelésére.
Újra és újra meglepődésre sarkall, annak ellenére, Atyánk teremtményei végső soron egy tőről fakadnak, szinte végtelen változatban fordulnak elő. Jellemükre oly’ sok minden hatást gyakorol, kezdve attól, éppen miféle molekulákból épülnek fel, egészen addig, hogy milyen társadalmi pozícióba születtek. Az itteniek - példának okáért - valahogy mindég harsányabbnak tűnnek a város többi részén lakókhoz képest, nyitottabbak, és olykor gátlástalanabbak is a túlélésük érdekében. Általánosítani mégsem lehetne, ott van hiszen Coralyn, kire legfeljebb a nyíltszívűség jelzőjét lehetne aggatni, de az inkább adódik alapvető vonásaiból, semmint a környezetének hatásaiból. Ám, ha nagyobbat kívánnék lépni, különbségeket bizony városok között is minden további nélkül felfedezhetünk. San Francisco elméletileg nagyobb védelmet ígér Mihály óvó szárnyai alatt, viszont New Yorkban sokkalta emberibb, felszabadultabb a közhangulat. Gondok persze vannak ott is, elég a vadászok egyik vezetőjére gondolnom, kinek terhéből igyekszem annyit átvenni, amennyit csak lehetséges.
Az emberek megfigyelését illető emlékfoszlányaim egyhamar átevickélnek Drake-re, tudatommal összhangban pedig előkotrom a kabátom belső zsebében dédelgetett, ostoba kis díszt, amelyet legelső találkozásunkkor ajándékozott nekem. Egészen kicsiny, leheletnyi mosoly kucorodik ajkaimnak szegletében, amint végigfuttatom pillantásomat a tarka, alaktalan valamin. Szinte egy momentumra meg is feledkezek aktuális problémáimnak tengeréről, csakhogy az idill kíméletlen hirtelenséggel roppan össze. Egyik pillanatban még az ujjaim közt díszeleg a szobor, a másikban meg már a ránézésre serdülőkorban leledző emberfiú tenyerében raboskodik a szeretett tárgy.
- Ostoba, csak nem gondolod, hogy egy angyaltól lopsz?! - általában véve nem szokásom egyhamar túladni nyugodalmamon, most azonban a kétségbeesés mindennemű mozzanata végigjárja a testemet, hiszen félő, ha nem kapkodom össze magamat, soha többé nem láthatom a becses ajándékot. Másodpercek leforgása alatt talpon vagyok, és öblösen szelem az utcát, kíméletlen tempóban követve a rohamvást menekülő halandót. Könnyedén megállíthatnám persze, praktikák tárháza állna rendelkezésemre annak érdekében, minél hamarabb pontot tegyek az ügy végére, de mégsem kívánnám, hogy bármely’ procedúra következtében bántódása essen az ügyefogyottnak. Tehát futok utána, kétségtelen, újabb és újabb sarkokat kanyarodunk le, s bizonyosan ez így folytatódna minduntalan, ha a következő alkalommal a fiú nem rohanna bele egyenest egy másikba, aki a körülmények sietős vizsgálatának fényében, vélhetően épp meg kívánt támadni valakit.
Tekintetemet még az adrenalin hatása alatt némileg riadtan kapom az utcai lámpa fényében fürdőző nőneműre, ám beszűkült elmém egyedüli érdekeltségét a tőlem eltulajdonított szoborban leli. Révén, koncentrációmat nem csapolja a folyamatos mozgás, egyik karomat kinyújtva, és gondolatvilágomnak erejét segítségül hívva, egy szempillantás alatt visszaszerzem az engem megillető tulajdont.
- Jobb teszed, ha most elmész, míg a haragom igazán lángra nem lobban - mordulok a fiúra, aki hebegve, meg-megremegő végtagokkal igyekszik felkelni a másikról. Szavaim nem többek persze, mint olcsó ijesztgetések, más lenne a helyzet nyilván, ha még mindig nem tudhatnám ujjaim között a díszt, ezen helyzet fennállása nélkül azonban nem érzek késztetést szerencsétlen, ifjú halandók rettegésben tartására.
- Chris basszus, te vagy az? Gyere már, ez ki fog minket csinálni! - az utcarészlet viszonylagos csendjét az említett emberfi kétségbeesett hangja töri meg, amint frissen felismert ismerősét menekülőre készteti. A másik úgy fest, nem szívesen hagyná el a helyszínt, végül mégis az angyalpengéjéért nyúl, és tolvaj társával egyetemben eltűnnek az egyik merőleges utca sötétjében.
Csak miután a szobrocskára vetettem egy utolsó, atyai pillantást, és visszahelyeztem kabátom egyik belső zsebének óvó takarásába, emelem fel íriszeimet az eddig figyelmen kívül helyezett lányra. Angyal, ehhez kétség sem férhet, de ennél többet képtelen vagyok megállapítani róla. Ismerősnek nem mondhatnám, ekképpen rangját sem áll módomban megállapítani, az viszont egyértelmű, épp valami egészen helytelennek a közepébe sikerült éket vernünk tolvaj barátommal.
- Minden rendben? - biccentek felé ártalmatlanságom jeléül, noha azt nem tudhatom, tőle is az enyémmel hasonuló nyugodalmat várhatok-e. Ha netán tisztában van kilétemmel, azt is jól tudhatja, városukhoz nem éppen idomulok, s bizony akadnak, akik ezt kevésbé nézik jó szemmel. - Nem gondoltam volna, hogy San Franciscoban vannak, akik még angyalokra támadnak - magam sem tudom, miért ragaszkodok a társalgás mindenáron történő megragadásához, de megteszem, hiszen sohasem tudhatom, éppen kivel hoz össze a sors. Tán épp ő lesz, aki gyarapítani fogja elképzelésem támogatóinak kicsiny táborát, vagy az, ki perceken belül megkísérel majd tőrt állítani a szívembe. Így vagy úgy, ám szavak nélkül egyik forgatókönyv lezajlása sem tetszelegne helyesnek.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Szer. Feb. 01, 2017 9:55 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


• Chris && Cassael && Ambriel•


Sosem kérdezem, hogy miért éppen annak a védelmére rendeltek akiére, és soha nem kérdőjelezem meg a parancsot. Mesterem egy időben a jó katona jelzővel illetett, persze annak tükrében, hogy nem tartoztam Atyám harcos angyalai közé, ez a megállapítás mégsem állta meg tökéletesen a helyét. Ettől függetlenül az adott halandó védelmében ritkán válogattam az eszközökben, noha többnyire igyekeztem a békésebb megoldást keresni. Volt amikor sikerrel jártam és volt amikor nem. Nem éreztem egy esetben sem hibásnak azt a döntésemet amit meghoztam, bár azért nem állítanám, hogy nem gondolkodtam el helyenként tetteim következményein. Egy angyal esetében pedig a kétkedés nem éppen a legjobb dolog, hiszen a lényeg pont az lenne, hogy ne legyen egy szemernyi kétely se bennünk cselekedetünk helyességét illetően. Nekem mégis volt, nem is egy alkalommal. Ezt az érzésnek nevezett valamit pedig igyekeztem azon cselekedetemmel elnyomni, hogy minden esetben magyarázatot kerestem, és magyarázatot próbáltam találni, időnként persze hasztalan. A halandók kiszámíthatatlanok, és leginkább csapongóak önmagukkal kapcsolatosan. A gondolataik úgy váltakoznak, ahogyan a szél vált irányt. Ez pedig számomra, aki a logikát kereste a tettek és a mondatok között szokatlan volt. Ahogyan az is szokatlan volt, hogy a védencemet nem a sötétség valamely teremtményétől, vagy nem éppen egy fellázadt és egykori eszméit sutba vető testvéremmel szemben kell megvédenem, hanem egy haragos halandóval szemben. A gyér fényben is tökéletesen látszik a hetyke vigyor mögé rejtett harag és megvetés. Oly érzés ez számomra, mintha jéggel karistolnák a szárnyaimat. Nem ébred mégsem hasonló érzés bennem iránta, inkább a szokásaimat megtartva érteni akarom őt, tudni, hogy miért ily dühös, ily nehéz és súlyos feketeséggel terhes a lelke. Vajon ő hol és mikor veszett el a világban? Egykor minden lélek tisztán és vétkek nélkül érkezik, és a szabad akaratuk az amely végül úgy vonzza magához a gyarló pokol megannyi mocskát, mint a mágnes a vasat. Ez a rezzenő aura, ez a semmihez sem fogható halált suttogó és vibráló kisugárzás az, amely elárulja kivel is van pontosan dolgom. A vadászok egyik ismérve, hogy ritkán gondolkodnak el a helyes és a helytelen fogalmán, mert ami számukra érthetetlen, vagy a halandók szűk látókörű világával ellentétes, netán nem fér bele, azt mind el kell pusztítani. Könyörületet ritkán ismernek, kivéve persze ha az érdekeik úgy kívánják. Képmutatóak, gőgösek és persze úgy vélik ami nem emberi, az minden az ő életükre akar törni, így is darabokra hulló világuknak ártani. Vakok észrevenni, hogy nem mi vagyunk azok akik a létüket fenyegetik, sokkal inkább védelmezni akarnánk őket. Tökéletesek lennénk? Aligha. Úgy vélem az Atya egykor a jó szolgálatába akart állítani mindannyiunkat, azonban elkövette azt a hibát, hogy egy másik lehetőség megmutatásával hitükben gyengébb testvéreimet könnyedén a romlás útjára vezette. Így szakadtunk ketté, így lehet az, hogy Urunk most is inkább a teremtményei miatt aggódik semmint miattunk.Tán úgy véli, hogy vagyunk még elegen akik hitük mellett a végsőkig kitartva bármily áldozatot képesek meghozni ami a szívének kedves. De fogyatkozunk, mint  a gyertya, melyet a tűz folyamatosan olvaszt, és nem tudom mennyien maradunk végül.
Most sem akarok ártani annak aki velem szemben áll, most is még veszettül keresem annak lehetőségét, hogy szavaimmal meggyőzzem, vagy megpróbáljam őt megállítani, bár talán tudom már a lelkem mélyén, hogy oly hasztalan küzdelem ez mint a korábbi esetekben szinte mindig. Mesterem szerint soha nem hagyhatunk futni egy vadászt, mert nem tudhatjuk, hogy tettünk a későbbiekben kire és milyen hatással lesz. Lehet ma elengedek egyet, és holnap egy testvéremet fogja lemészárolni. De nem hiszem, hogy ez így lenne. Hiszen ha egy angyal sorsa az elmúlás, visszatérés a kegy általi tökéletes ragyogásba, akkor teljesen mindegy, hogy ez mikor és ki által történik meg, ha esélyem van arra, hogy egy halandót meggyőzzek tettei súlyáról, és megmentsem a lelkét. Reménytelen küzdelem, akár a viharral felkorbácsolt óceán hullámaival szemben úszni, mégis a kihívás szépsége az ami vonzóvá teszi.
A kérdését hallva egyetlen szempilla rezzenés nélkül nézve őt szelíd mosollyal hagyják el ajkaimat a szavak.
-  Nekem sem veled van dolgom, éppen ezért nem kívánom én sem megosztani veled a sajátomat. Bár kétségem sem fér hozzá, hogy magadtól is rájöttél. Tehát megint egy értelmetlen kérdés.-még mindig mozdulatlanul áll velem szemben, ez pedig nem sok jót ígér számomra. Ideje lesz azt hiszem felkészülni, mert egy vadász nem éppen a szavak embere, és hosszas diskurzusra már csak akkor hajlandó, ha legalább egyszer megpróbálja erejét fitogtatni, netán az életemre is törni. Ilyen ostoba lenne ő is? Tulajdonképpen mindegyik az alapvetően. Sóhajtásnyi szünetet tart, a pillantásom pedig rezzen egyet, amidőn a zsebe felé nyúl, ajkaim leheletnyit szétnyílnak, és úgy figyelem a mozdulatot, de nem teszek még semmit. Annyira nem gyors amennyire én tudok az lenni. A válasz őszintesége alapvetően meglep. Ilyenkor valami fellengzősen és újabb hazugságokkal sújtott kifogással szoktak élni. Eme meglepettségemnek nyoma, hogy arcomon a csodálkozás ül ki, szemöldököm szép íve egy pillanatnyi időre megemelkedik. Nem mosolygom csak legbelül. No lám, még mindig kiszámíthatatlanul tudnak számomra újat mutatni. Magam mellé pillantottam jobb majd bal oldalra és aztán megcsóválva a fejem visszatekintettem rá.
- Nem úgy látom hogy az utadban állnék. Innen nézve legalábbis más a helyzet. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez az utca sokfelé ágazik, és akármelyik irányba indulhatnál. Azonban amíg nem tudom pontosan mi dolgod errefelé, sajnos nem áll módomban odébb állni. De megintcsak olyan dolog, amit nagyon jól tudsz. Tehát mi lenne ha a felesleges körök helyett végre tényleg őszinte lennél? Mondd, valóban ennyire nehéz ez?- azt már nem teszem hozzá, hogy a magam részéről is valamiféle játékot játszok. Két síkon folyik úgy érzem ez a beszélgetés, és lehetne ez másképpen is, ha nem ilyen módon állna ő hozzá. Akkor talán én is más lehetnek. De úgy tűnik a vadász ebben nem partner. Vajon miért is nem lep ez meg engem? Széttáruló kezemmel békejobbot próbálok neki nyújtani, naív módon remélve, hogy utolsó lehetőségként a fegyvertelenség alapvető megmutatásával talán némiképpen sikerül őt meggyőznöm arról, hogy én nem akarok neki ártani. De azt hiszem ismételten az emberek egy oly oldalát lesz alkalmam megismerni, amelyet már annyiszor, és amely miatt mindig valami ártatlan módon nem veszítve bizodalmam bennük hinni akarok, hogy egyszer talán másképpen lesz. Egyszer talán….de nem most. A fények táncolva csúsznak végig eddig félig árnyékba rejtezett alakján amikor szavait követően oly cselekedetre ragadtatja el magát, amit nem akartam, hogy eljusson eddig. De ahogyan már mondtam, a vadászok vére valahogyan parancsolja, hogy legalább megpróbálják, legalább érezzék, hogy képesek lennének a helyzet magaslatán megállni. Mint kiskakasok a szemétdomb tetején. Ha tovább látnának ostoba és sehova nem vezető haragos érzelmeik ködén tán sokkal több mindent elérnének. A kezét akartam látni, hát megmutatja nekem, de nem úgy ahogyan én várom. Irányomba indul, és a kezében az éjjeli hold ezüstje köszön vissza egy előrántott angyalpengéről. Riadtan pislogok egyet, és lépek hátra éppen úgy ahogyan ő közeledik. De nem fogok a végtelenségig hátrálni előle. Még mindig nem akarom bántani, de ha nem hagy más lehetőséget kénytelen leszek.
- Szóval ez a terved? Ennyi ameddig eljutottál? Valóban úgy véled, hogy ezzel bármit is megoldasz? Hogy a feladatodat ezzel el tudod végezni? Könnyebb lesz tőle? Megoldás lesz bármire? Jobban fogsz aludni?- kérdésekkel rohanom le, de nem az időt húzom, nem ez a célom, hisz bármikor egyetlen mozdulattal taszíthatnám a tűzfalhoz, mielőtt még egyáltalán a pengét ideje lenne a magasba emelni. Én mégsem teszem ezt. Ostoba és tán csak az emberekre jellemző végtelen hittel még mindig abban bízom, hogy meg tudom győzni. Szinte hallom legbelül Mesterem hangjának rosszalón csendülő érces mivoltát.
“Mikor érted már meg Ambriel, hogy nem menthetsz meg mindenkit? Mikor érted már meg, hogy egy vadász soha nem fogja feladni, ahogyan te sem vagy képes megválni angyali mivoltodtól?”
A válasz ott zakatol szüntelen bennem, és egyetlen szóval lehetne illetni, amelyet az emberek világában tanultam, noha fogalmam sincs honnan merítik hozzá az erőt még akkor is amikor már szinte lehetetlen helyzetbe kerülnek: Remény. Így nevezik, és a legkitartóbban kapaszkodnak bele, mint utolsó lehetőségükbe, elkerülendő a pusztító kárhozatot. Abbahagytam a hátrálást, és megfeszülő figyelemmel rászegeztem a tekintetem. Éppen egy lámpa alatt álltam, mely arany fényével burkolt be, akárha az imént vetett volna ki magából a Menny. Csalóka látomás.
- Egy dolgot árulj el nekem : ha azt használod, az mit fog megváltoztatni? - bökök fejemmel a pengéje irányába.
- Nem a világban, nem összességében az emberiségben….hanem benned? Azt hiszed megszünteti azt az ürességet amit felőled érzek? Nincs annyi vér, nincs annyi romlott pokolfajzat messze szálló füstje, annyi angyal ragyogó kegye amely képes lenne megszüntetni. Ne azért tégy bármit mert kell, hanem mert több leszel tőle! A tudás birtokosa vagy, nem a hité. Mégis úgy véled te vagy a jobb, és emezeket bolondnak véled?- oly egyszerűen véget lehetne vetni ennek az egésznek, és talán már csak egy részem reménykedik a meggyőzésben. De ha sikerül elültetnem a kétkedés magját az elméjében akkor tán nem volt hiábavaló ez az egész. Nem mozdulok. Ott maradok a lámpa fényében tökéletesnek tűnő célpontként….de ez nem jelenti, hogy nem készültem fel semmire.



credit &&




Utolsó Poszt Kedd Jan. 31, 2017 8:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Egyszerre kétféle gondolat indul útnak a fejemben, és ez már alapból problémát okoz… részemről az egyszerű ügyeket kedvelem, semmi bonyodalom, gyilkolsz, takarítasz, és lelépsz. Kár, hogy nem létezik ilyesmi.
Nem tudom eldönteni, hogy most tényleg nem vágta-e le a foglalkozásom, meg a szándékom - mert szerintem esélyesen messziről ordít, legalábbis a gyakorlott szem számára – vagy egyszerűen csak azzal próbálja húzni az agyam, hogy leplezi, míg ki nem mondom. Számításba veszem mindkettőt, miközben alaposabban végigmérem.
- És mi lenne a „dolgod”? – persze már megvan a magam kreációja, de azért inkább hallgatnám meg az ő verzióját, már ha elárulja. Tekintve, hogy a pasas futni kezdett, amikor a fülébe súgott, aligha elcsábítani akarta… inkább figyelmeztette. Vagyis vigyáznia kell rá… és esélyesen az utamat állja, ha megpróbálom megkerülni.
A kérdése mondjuk meglep, felsóhajtok, és a zsebemben már cigi után kutatok, mert érzem, hogy megint egy filozófussal van dolgom. Na mibe, hogy varázslény? Fogadok, több ezer éves, és nekem az egészet végig kell hallgatnom… brr.
- Őszintén? Gondoltam húzom az időt, másrészről meg az utamban állsz, és egyelőre nem tudom, hogy elkerülhető indokból-e.
Hogy miért vagyok őszinte? Egyrészt, úgy sem tudja, hogy igazat mondok-e, másrészt meg érezhetően a logikámat csavargatta, ami bicskanyitogató. Egy újabb tulajdonság a természetfelettitől… szeretnek fölöttünk állni. A többség felett mondjuk nem nehéz.
- Nekem az jelent gondot, hogy épp itt csinálod. Történetesen pont arra lenne dolgom. – vakargatom meg a fejem, érzem, hogy nem lesz egyszerű dolgom a lánnyal. Ha legalább halandó lenne… de ezt már egyre kétségesebbnek érzem. Túl tökéletes az arca, még így félhomályban is, na meg még sorolhatnám.
- Én is sok mindent szeretnék. – röhögöm ki, mert azért héka, ne utasítgasson már egy vadászt. Pont ez az, amitől herótom van. Egyenlőség, mi? Egy nagy szart. Azért a szemöldököm erőteljesen a magasba ugrik, mikor ő felmutatja a kezeit. Na, nem mintha a természetfelettinek annyi fegyverre volna szüksége a magunkfajták ellen. Egy gyengébb ember már abba beledöglik, ha a falba dögönyöli, ahogy esélyesen nekem is ez lesz a sorsom, ha bedőlök az olcsó kis trükkjének.
- Ne áltassuk egymást. – a viselkedése alapján az a tippem, hogy angyal lehet, - méghozzá a képmutató fajtából - ami egyben elég nagy pech is, elvégre ellenük egyetlen fegyverem van… és az sem épp a feltűnésmentes fajtából. Nem tűnik épp magas rangúnak, de azt erősen kétlem, hogy egy suhintással elintézhetném a dolgot. Mással mondjuk nem tudom - legalábbis amíg a biztos halálra megyek - úgyhogy egy hirtelennek remélt lendülettel indulok meg felé, és rántom elő az angyalpengém. A reakciója majd elárulja, hányszor látott már embernél ilyesmit, vagy, hogy tudja-e, minek a jele. Hozzátenném, nem az az össz tervem, hogy lerohanom, de akció közben még változtathatok a végigkimenetelen.


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Markan
Today at 5:25 pm
☽ Templomkert

Phanuel
Yesterday at 10:32 pm
☽ Rendelőintézet




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
11
Nephilim
5