Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Ophilia


Cam Davis Tumblr_oarii8pvuK1vq1u6ao1_500
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
675
☩ Play by :
Blake Lively
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 23, 2019 8:21 pm
Következő oldal


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk a Hell Or Heaven FRPG oldalán

Drága Cam!

Mióta említetted, hogy azért döntöttél emellett a név mellett, mert hasonlít a Samhez, akaratlanul is ez jár folyamatosan a fejemben. Cammy-cammy-cammy-cammy... Ezzel egyébként remek pillanatokat okozva nekem.
Mivel volt egy kis kalamajka miattam, nem is húznám nagyon az idődet. Nem tudom, mi újat mondhatnék neked, amit ne kaptál volna meg tegnap chaten, de azért próbálkozok vele. Illene is, ha már én kerestelek olyan elszántan. Razz

A pb-hez sok hozzáfűzni valóm nem is lenne. Adott vol már, és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy egy meghasonult ember elméjéhez, ez egy ideális pofika. Viseld egészséggel - ameddig még egy őrült máshogy nem dönt Razz

A lapodra pedig áttérve. Számomra mindig hihetetlen, hogy mennyi ember milyen sokáig tudja írni az et-t. Hiszen én csak leülök, ha nincs ihlet, elmegyek zuhanyozni, aztán ülök és le és puff le is írom. A te esetedben azonban totálisan megértem. Ilyen kidolgozott és hosszú ET-t régen láttunk már! Le a kalappal előtted! Nagyon szépen összeszedted és beleillesztetted a világ apró kis dolgait a lapodba. Különösen tetszett, a képességeknél az a rész, ahol kifejted, hogy mennyire naiv vagy és mennyire azt akarod, hogy az emberek jobbak legyenek, hiszen te hiszel bennük. Itt azért ráismertem, hogy az őrültkémre hivatkozol. Megmelengette a szívemet - és már előre várom, hogy miket fogunk ott alkotni majd  bbb
Ahogy az is dícséretre méltó, hogy mennyire komplexen dolgoztad fel. Nem csak a keresődet vetted bele, hanem konrkét, önálló történettel álltál elő, mely tőle teljesen független. Mondtam már neked, de ezen továbbra sem tudok túllépni, mily büszkeséggel tölt el ez engem. Ahogy belevontad Draket és a csapatát.  Ahogy kiélezted a tanács elleni ellenszenvedett. Az apró leírások, a részletekbe menő írások. Ez valami tökéletes számomra. Nagyon sajnálom hogy véget ért. Olvastam volna még, tudom, hogy te is tudtál még mit írni, de majd a játéktéren tovább olvasshatom a játékaidat.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz belőle kihozni, milyen irányba fog Cam fejlődni. Így nem is váratnálak tovább, így is vártál már eleget. Szóval szabadjára is engedlek. Foglalóznod már nem kell, hisz azt megtetted.
Így csak egy dolog maradt hátra!

Üdv Közöttünk! Ophilia


Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



The prettiest smiles hide
the most pain...
And the kindest heart have
been broken in million pieces

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cameron Davis


Cam Davis Tumblr_mb2zy8utnb1qj5doj
☩ Történetem :
☩ Reagok :
2
☩ Rang :
Drake's right hand man
☩ Play by :
Jared Padalecki
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Márc. 15, 2019 9:18 pm
Következő oldal


To be trusted is a greater compliment than being loved.
Keresett
31


Cameron Davis
Karakter információ
Család - A biológiai családjáról nem tud semmit. Azaz csak annyit, amennyit az árvagyűjtőben mondtak neki a felnőttek. Pont emiatt viszont családjának tekinti az árvahelyen megismert két barátját: Drake Wallenberget és Natalie Rossmyrát. Számára ők állnak olyan közel és bízik meg bennük annyira, hogy már vérrokonnak számítanak.

Mi a beosztásod - Drake elit vadászai közé tartozik, azonbelül is a jobbkeze. Amolyan mindenesnek számít. Bármit elvégez, amire Drake megkéri és ő maga nem tudja elvégezni, így mindenbe besegít, ami csak lehetséges. Legsűrűbben viszont mindig ő az a személy, aki ott van a másik mellett, hogy támogassa őt lelkileg, vagy hát... fizikailag, ha egy jó kis bunyóról van szó, nem fogja vissza az ökleit.

Melyik oldalon állsz? - Az pártja mindig határozottan az emberek mellett volt, de mondhatni leginkább azért, mert Drake olyan erősen megszilárdította ezt benne. Azonban ahogy telnek az évek kétségei támadnak bizonyos... eseményekkel kapcsolatban, és már ő maga sem biztos abban, hogy kinek is az oldalán... kellene állnia.

Városod - New York
Jared Padalecki
@Kyara Gilberung
Drake jobbkeze
Félvér
Nadine
24

Karakter képességeinek leírása
Cam semmiben sem kiemelkedően jó. Nagyon jó vadász, és bárkit megkérdezel biztosan elmondja majd, hogy milyen megbízható. De ha valamilyen képessége miatt ki kéne emelni... nos, nem lenne olyan. Ügyesen bánik a fegyverrel, remekül verekszik, jó stratéga, és sok tapasztalattal rendelkezik a harctéren. Emellett viszont valahogy sikerült megtartania azt a naivitást, amit valószínűleg sok vadász már elvesztett. Bár ő is kellően belefáradt már a harcokba, mégis... hinni szeretne abban, hogy egyszer majd sikerül az emberiségnek felülkerekednie azon a sok rosszon, ami az elmúlt évtizedekben érte őket. Éppen ezért remekül együtt tud érezni mindenkivel. Tulajdonképpen ez a legnagyobb gyenge pontja is. Könnyedén mögé tud látni minden előítéletnek, és mindig meg akarja érteni, hogy emberek, személyek tettei mögött mi rejtőzik. Emellett mindig meg akarja adni másiknak az esélyt a változásra... arra, hogy jobb döntéseket hozzanak. Talán, mert reménykedik benne, hogy egyszer majd, ha odaesik a sor... vele is így tesznek majd.

Emellett, ha valaki rákérdezne arra mégis mi a hobbija, nem igazán tudna válaszolni arra, hogy mi az a hobbi, ami mindig is kitartott mellette. Mindig valami másba öli éppen az erejét, ami fenntartja a figyelmét, mindig van valami érdekes, amivel szeret elguberálni... Valójában soha nem volt jó semmiben sem, ezért nem szeret kérkedni azzal, hogy mit tud, vagy mit nem, mert nem szereti, ha fölé kerekednek olyanban, amivel kapcsolatban szenvedélyes érzései vannak... Talán ezért sem szeret egy valaminél leragadni... és talán ezért sem mondja el senkinek, azt a hobbiját, amit ténylegesen szeret és folyamatosan vissza és visszatér hozzá: a guberálást és barkácsolást... a mai világban rengeteg mindent össze lehet szedni a kinti elhagyatott világból, otthonokból. Olyan dolgokat, amik még hasznosak lehetnek ebben a majdhogynem technika nélküli világban. Szeret ilyesmik után keresgélni és összegyűjteni minden kis hasznosnak tűnő dolgot, hogy azokból, ami újat eszkábálhasson... de hogy ne bukjon le, ezeket legtöbbször elajándékozza másoknak, illetve úgy tesz, mintha csak találta volna őket.

Démonképességeit egyáltalán nem gyakorolja a szükségeseken felül... Legtöbbször nem is szeret gondolni rájuk, hogy vannak és nem szereti nagyon beleásni magát, hogy pontosan miért is. Egyedül Drake erejét szívta le, ha már nagyon vészhelyzetről volt szó. De azóta, hogy bűntudatot érez Drake eltűnése miatt nem hajlandó egyáltalán belecsapolni az erejébe.


Minden történet rejthet titkokat
Veszek egy mély levegőt, beszívva az áporodott oxigént a szobában, majd lassan kiengedem. A pillantásom Drake arcán tartom, aki szinte teljes nyugodtsággal fekszik az ágyban előttem. Olyan, mintha csak aludni... vagyis alszik is, de ez nem csak egyszerű pihenés. Valami miatt nem ébred fel és én tehetetlennek érzem magam. Éppen ezért szuggerálom úgy, mintha csak egyetlen gondolattal magához téríthetném. Viszont ez csak az én vágyálmom...
Helyette visszagondolok a rádióüzenetre, amit kaptam Kaitlyntől. Arról, hogy itt van egy ájult Drake a karjaiban, és hogy segítenem kellene bevinnem őt a bázisra... még hozzá lehet mindenki tudta nélkül. Mondhatni nem kis feladat. Emellett még valami ládáról is hadoválni kezdett, de olyan gyorsan, idegesen hadart, hogy alig vettem ki valamit. Helyette megígértem, hogy azonnal ott leszek. Ehhez hasonlót még talán soha nem éltem át, mint akkor... az útra, amit megtettem oda majd vissza, alig emlékszem. Tudom, hogy beszélgettem Kaittel valamiről, de hogy miről, azt pontosan nem. Csak a különös dobozra emlékszem, amit el kellett dugnunk a bázison, azzal az utasítással, hogy majd csak Drake nyithatja ki azt. Amikor felébred... már ha felébred.
Legszívesebben széttörnék valamit a hirtelen rám zúduló haragtól. Mostanában egyre rosszabbak az érzelem ingadozásaim, de igyekszem őket kordában tartani több kevesebb sikerrel. Azonban az érzelmeim ettől még igazak, ha kicsit csapongóak is. Felmérgesít a gondolat, hogy Drake totál egyedül a városon kívül, mindenféle biztonság nélkül és segítség nélkül ment el... nem is tudom mit elintézni. Az biztos, hogy nem sülhetett el valami jól a dolog, ha most itt van ilyen állapotban. A frusztráltság, hogy nem tehettem semmit ez alatt az idő alatt... csak növekszik és növekszik bennem, hogy lassan úgy érzem darabjaimra szakadok. Ezen pedig semmit sem segít, hogy azon kívül, hogy formátlanra ülöm a seggem ebben a kényelmetlen székben nem vagyok másra képes...
Erősen is kell összeszorítanom az állkapcsomat, amitől az belefájdul. Csodálkozom, hogy a fogaim nem porladnak el tőle.
Legszívesebben imádkoznék... valakihez, hogy segítsen most az egyszer... De tudom, hogy felesleges. Ez ha lehet még jobban felbosszant, de megpróbálom zabolázni az érzéseimet, ahogy az elmúlt hónapokban mindig. Kezeim ökölbe szorulnak, és veszek egy nagy levegőt, miközben a szememmel visszatérek Drake mozdulatlan alakjára.
Ha ez a szemétláda nem lenne ilyen makacs... Talán máshogy is alakulhatott volna ez az egész! Néha egyszerűen csak olyan... bosszantó, hogy legszívesebben beverném a képét.
Azonban ahogy ez a gondolat megfordul a fejemben, hirtelen megijedek. Fogalmam sincs honnan származnak mostanában ezek a vad gondolataim... Egy dolog, hogyha az ember lestrapált a fáradtságtól és képtelen olyan önkontrollt felmutatni, mint 100%-os mivoltában és egy másik, amikor... agresszívvá válik.
Hirtelen felállok, távozásra készen. Felnyögök, ahogy az elgémberedett csontjaim nyöszörögnek a gyors mozdulat után. Megropogtatom a hátamat, körbe forgatom a törzsemet, és a vállaimat nyújtóztatom. Vetek egy utolsó révedő pillantást az ágyban fekvő Drake-re, majd az ajtó felé fordulok. Tenyeremmel megpróbálom lemosni a kimerültséget az arcomról, de úgy érzem csak még csüggedtebb leszek tőle. Szeretném pár pillanatnál tovább lehunyni a szememet, de egyben úgy érzem nem menne sokáig.
Az ajtókilincs vagy egy tonnát nyom a tenyeremben, mikor kilépek a szobából. A fejemben elkezd zsibongani az a millió dolog, amit el kell végeznem, mielőtt visszatérhetek Drake mellé, ha netán felébredne...
Gyerünk, D! Ne hagyj cserben...

~~

Lábaimat szétvetem egy széles terpeszben, ahogy megállok az előttem álló fiatalok előtt. Karjaimat összevonom mellkasom előtt, és vizslató tekintetem végigfuttatom az előttem felsorakozott újoncokon.
- A mai leckén – zengem nekik szilárd hangon, amiben annyi magabiztosság és határozottság van, amit már régóta nem érzek magamban – többféle variációját fogjátok gyakorolni annak, hogyan fosszuk meg ellenfelünket a fegyverétől.
Már éppen felhagynám a pozíciómat, ahogy mindig szoktam, hogy elkezdjek járkálni fel és alá előttük, amikor látom arckifejezéseiket. Zsibongani kezdenek, és összesúgnak egymást közt, furcsálkodó pillantást vetve a másikra. Megtorpanok.
- Mi az? - vakkantom oda, mielőtt igazán meggondolhatnám mi lehet az oka a zavarodottságuknak.
Az egyik srác, akire emlékszem, hogy mindig kicsit hangosabb a többieknél, sokat szeret beszélni, de többet is kerül a földre, és többet is panaszkodik, mer egyedül válaszolni:
- Ca- Khm... Uram, ezt vettük a múlt órán is.
Ledermedek. Egy pillanatig csak meredek rájuk, mielőtt bármit is szólnék, mert ezt az információt fel kell dolgoznom. Mikor látom, hogy ez csak még inkább kizökkenti őket, elfordulok és teszek egy pár lépést erre-arra. Azt nem hagyom, hogy lássák, amint előveszek egy noteszt a katonai nadrágom zsebéből és feljegyzek rá egy dátumot.
Jézusom... A kiesések egyre rosszabbak.
Minden akkor kezdődött, amikor Drake elment. Vagyis hogy pár héttel később. Mindig is ő vált az én bástyám, aki helyén tartotta a dolgokat bennem... fenntartotta a falakat, amiket arra építettem fel magamban, hogy megvédjem magam. Attól, ami vagyok. Attól, ami ellen harcolunk éjjel-nappal. Ami tönkre tette mindenki életét. Ő volt az, aki igazán kordában tudta tartani a... rosszabbik felemet. (Volt amikor erre egy másik szót használtam, de most már nem szeretek gondolni erre.) Talán ő maga sem volt igazán tisztában azzal, hogy milyen nagy hatalma is van felettem. Mindenesetre, amikor Drake eltűnt és én egyedül maradtam... önmagammal, leomlottak a falak. Valami más is történt... mióta a sötétség végighaladt a városon látszólag semmilyen következményt nem hozva magával... bennem valami akkor is megváltozott. Talán csak hülyeség ezt gondolnom, de az életemben eddig szerzett tapasztalataim azt mondják túl egyszerű lenne a helyzet, ha csak úgy simán megúsztuk volna. Megúsztam volna. Talán amiatt, ami vagyok... az a sötétség... talán egy szelete megragadt bennem és az amúgy is borzasztó helyzetet még rosszabbá fordította. Ha ez lehetséges... és lehetséges.
Mert most itt vagyok rendszeres memória kieséssel. Fentebb emlegetett kedvenc szavam a „mostanában” ezt jelenti. Amióta Drake elment és nincs kin levezetnem a... képességeimet, úgy érzem romlik... nem is tudom pontosan megmondani mi is romlik meg bennem. Nem feltétlenül az egészségemről van szó, továbbra sem vagyok beteges, vagy gyenge... De fáradékonyabb vagyok, ingerültebb, agresszívabb. Sokszor azt veszem észre magamon, hogy ülök a sötét szobában és azon gondolkozom hogyan tépném ketté a világot. Vagy éppen valakit. Aztán ennek ráadására érkeztek az emlékezetkiesések. Még hozzá semmilyen minta nem köthető hozzájuk. Nem tudom mi váltja ki és mi alapján válogat. Van hogy egyszer csak „felébredek” az utca közepén állva, az is lehet, hogy a bázison éppen egy beszélgetés közepén és fogalmam sincs hogy kerültem oda. Még csak azt sem tudom elmondani mennyi óra esett ki.
Ami a legrosszabb az egészben: szaporodnak. Egyre többször és többször történik meg, és van hogy egyre hosszabb ideig. Még így is vannak rövid, rövid villanások, amikor mondjuk csak pár percről van szó... De ha azt vesszük, hogy két nappal ezelőtt egész délután a srácokat edzettem... és nem emlékszem egy átkozott percre sem belőle... de még arra sem, hogy idejöttem volna... akkor az azt jelenti, hogy egy teljes fél nap kiesett.
Hirtelen meglódul velem a világ és legszívesebben belekapaszkodnék valamibe, de erősnek kell lennem. Nem jöhetnek rá az újoncok, hogy valami bajom van. Jelenleg én vagyok a szolid fal, ami nagyjából rendben tartja a dolgokat a városban. Még ha csak látszat is az egész.
Drake, a francba! Ideje felébredned!
A tenyerem izzadni kezd, de nyelek egy nagyot és leküzdöm a pánikot. Miután feljegyeztem éppen miről nincsen emlékem a füzet legújabb lapjára, összecsukom és visszacsúsztatom a zsebembe. Veszek egy mély levegőt és visszafordulok az ifjoncok felé.
Kifújva a benntartott oxigént, összecsapom a tenyeremet.
- Ez remek. Reménykedtem benne, hogy még emlékeztek rá – mondom ismét visszaesve a határozott, szigorú oktató szerepébe. Még kapok pár szkeptikus pillantást, de további szavaim mindenki arcáról elűzi a kétkedő ráncokat. - Most akkor vegyük őket végig sorban, lássuk, a végrehajtásukra mennyire emlékeztek.
Azt hiszem ezúttal nem én izzadok, hanem ők.

~~

Sietve teszem egyik lábam a másik után miközben végighaladok a zsibongó utcákon. Általában sokkal jobban szeretek a felturbózott gördeszkámmal szlalomozni a szűk sikátorok között, mert azok kevésbé forgalmasabbak, híján vannak az embereknek. Főleg az „egyszerű” életüket élő civileknek. Most viszont sietek, így inkább a legrövidebb utat választottam haza felé, miután befejeztem a srácokkal az edzést. Csak éppen addig maradtam a bázison, hogy beszéljek egy pár taggal, illetve leellenőrizzem, hogy Drake ládája még mindig a helyén van-e. Kissé még mindig szédültem a tudattól, hogy pár nappal ezelőtt már legalább 12 óra kiesett a memóriámból, de igyekeztem nem rá gondolni. Drake-nek szüksége van most rám, és ha nem is személyesen neki, de megígértem, hogy rendben tartom a várost, amíg vissza nem tér. Úgyhogy erre a feladatomra kell koncentrálnom, minden más csak másodlagos. Még maga Drake is – akármennyire is fájt ezt fejben kimondanom. Talán nem is hiszek benne teljesen, de igyekszem eleget tenni ennek a szemléletnek.
Egyenesen a lakásunk felé veszem az irányt, hogy magamhoz vegyek pár cuccot, köztük Drake kedvenc szendvicsét, amit Roe szokott csinálni lent a sarki büfében. A szendvics nem is igazán az, inkább ilyen mindent bele, ami csak a földön jó két kenyér szelet között... talán ez az egyetlen kényeztetés, amit D megenged magának. Az alkoholon kívül.
Annyira el vagyok veszve a gondolataimban, hogy nem veszem észre, ahogy egy személy hirtelen fordul ki egy sötétebb sarok mögül. Az ütközés elkerülhetetlen, még ha az utolsó pillanatban próbálom is elfordítani a törzsemet – elég nagy alakom van, úgyhogy általában a másik fél szokta bánni az ilyeneket. Mindketten felnyögünk, amikor a vállunk így is összecsapódik. Rögtön nekiállok szabadkozni, még ha nem is láthattam előre, hogy ilyen gyorsan ott lesz valaki, aki addig nem volt:
- Ne haragudj, haver, én csak-
Azonnal elhal a hangom, amikor meglátom mégis kivel hozott a sors szembe.
Tony.
Aki most úgy vigyorog rám, mintha legalább megnyerte volna a jackpotot. Nem mintha ilyesmi még létezne a világunkban.
- Payne... - mondom egyszerűen, mert ennél civilebb megszólalást nem tudok kiköszörülni magamból.
- Davis – „köszönt” szintén a vezetéknevemet.
Akik jóban vannak velem (és azért van egy pár ember) tudják, hogy nem szeretem, amikor valaki ezt használja. Ez legalább olyan kényes téma, mint a korom. Mivel, amikor az árvagyűjtőbe kerültem azonkívül, hogy a gondozók hallották, hogy a férfi, aki odavitt Cameronnak hívott engem, semmit nem tudtak rólam. Az egyik gondozó nevét kaptam meg, ami az államokban az egyik leggyakoribb vezetéknevek közé tartozik. Nem mintha bármi gondom lett volna azzal a felnőttel, akinek nevét rám aggatták (bár különösebb kötődésem nem volt hozzá), de éppen ezért soha nem éreztem magaménak a megnevezést. Csak újabb olyan kötelesség, ami szerintem totálisan felesleges, főleg a mai világunkban. Minden fontos irat, vagy rendszer, mint az egészségügy már nem úgy működik, mint régen. Ha tehetném inkább mindenkit megkérnék, hogy hívjon Wallenbergnek... De aztán megint csak... vannak olyan pillanatok, amikor tudom, hogy csak szégyent hoznék a névre. Úgyhogy talán így a legjobb.
Tony végigmér engem egy olyan lenéző pillantással, amit legszívesebben viszonoznék, de engem megtanítottak a jómódorra és az egóm is befér az ajtón. Így hát veszek egy mély levegőt, majd karba fonom kezeimet a mellkasom előtt, és felveszek egy határozott pozíciót. Felé biccentek az állammal:
- Hová ilyen sietősen?
Mini Payne összehúzza szemeit, majd felém köpi:
- Semmi közöd hozzá!
- Oké... - Leengedem karjaimat, és már épp indulnék kikerülve őt, amikor ismét megszólal:
- Hallottam, Drake még mindig a kórházban vergődik. - Hangjában ezúttal ott az összes beképzeltség, ami valaha egy emberbe szorulhatott. Meg az egyértelmű ellenszenv irányunkban. - Nem rá vall, hogy ennyire gyenge legyen... - Nagyot sóhajt, és felemeli kezeit, mintha nem tudna mit tenni. - Igazán kár. Talán már soha nem fog felébredni... de ami fontosabb, így biztosan nem képes ellátni a feladatait. Lehetséges, hogy ideje újabb vezető után nézni.
Minél többet beszél úgy érzem, ahogy egyre jobban megy fel bennem a pumpa. Szinte hallom, ahogy robog a vér az ereimben, és égeti belülről a bőrömet. A szívem a torkomban dobog, és olyan mintha egy vörös köd emelkedne az elmémre... De az is lehet, hogy inkább fekete. Mire befejezi, végleg elvesztem az irányítást az önkontrollomon. A gallérját megragadva lököm neki a falnak, miközben az arcába vicsorítok.
- Ne merészeld fenyegetni Drake pozícióját! Fel. Fog. Ébredni.
- Ha ilyen biztos vagy benne... – mondja kedélyesen, mintha legalábbis nem lennék centikre attól, hogy a halálba fojtsam. Ez a gondolat ezúttal egyáltalán nem rémít meg. Az arckifejezése azonban hirtelen komollyá változik. - De abban is biztos lehetsz, hogy ezt a kis parádét nem húzhatjátok tovább. Drake-kel, vagy nélküle... ideje, hogy az igazi vezetőség átvegye a helyeteket.
- És az mégis ki lenne? Te? - kérdezem undorodva.
Megrántja a vállát, de úgy, hogy félig a falhoz van szögezve, nem hagyok neki túl sok mozgásteret.
- Én vagy a családom bármelyik tagja. Mit számít? A lényeg, hogy nektek annyi.
- Meglátjuk – mondom összeszűkült szemekkel.
Egy pár pillanatig még egymással farkas szemet nézünk, és szavak helyett mondjuk el egymásnak mennyire megvetjük a másikat. Aztán Tony tekintete egy pillanatra a körülöttünk lévő járókelőkre téved, ami az enyémet is odavonzza. Nem mindenki vette észre mit csinálunk itt az egyik bejárat beugrója mellett a falnál... de vannak páran, akik furcsálkodva nézik az egészet. Valószínűleg, mert nem csak engem, de Payne-t is felismerték. Fasza. Se nem Miss Payne, se nem Drake nem fog örülni ennek a fejleménynek. Tony visszavonja magára a figyelmet azzal, hogy megkocogtatja a kezemet. Visszafordulok hozzá, majd kifújva a levegőt, lerántom róla a kezeimet.
A kis piperkőc orrát ráncolva nézi meg ismeretlenre gyűrődött fehér ingét. Megpróbálja kiegyenesíteni, de nincs semmi értelme. Én feljebb húzom a táskát a vállamon, és tovább indulok, mikor utánam kiállt:
- A tisztíttatás számláját elküldöm hozzád!
- Már nincsenek is számlák – kiabálok vissza a vállam felett, majd halkan hozzáteszem, ahogy felszállok a gördeszkámra, hogy gyorsabban haladjak – faszfej.

~~

Sípolva fut ki a levegő a tüdőmből. Sportcipőm csak úgy csattog a kövezeten, ahogy az épületfala mellett sietek. Próbálok annyira gyorsan futni, amennyire lehet, de már szúr az oldalam. Lihegek. Fáradok. A lábam megbotlik, talán a cipőfűzőm is kikötődött, de nincs időm lenézni, hogy megbizonyosodjak róla.
- Elkaplak, te kis görény! Eltaposlak, mint egy bogarat! Hallod, átkozott?!
Joel, az egyik nagydarab fiú a Gyűjtőben, éppen a sarkamban van és valamiért nagyon magára vette, hogy kinevettem, amikor elesett. Én nem tehetek róla, hogy olyan vicces volt, amikor az egész gatyájára is felcsapódott a sár. Egyetlen nagy sárpocsolya van az udvaron, de sikerült neki valahogy abba belebotlani. Bár gondolom azokkal a nagy otromba lábakkal nehéz lehet koordinálni... bár talán annyira mégsem, mert elég gyorsan tudja tartani velük a tempót.
Felnyögök, ahogy az oldalamba belenyilall a fájdalom a következő kanyarnál, a következő levegővételnél.
- Kis bolha, állj csak meg! Csak beszélgetni akarok! Állj, átkozott!
Átkozott.
Sokan hívnak így azok közül a gyerekek közül, akik nem bírnak a Gyűjtőben. És belőlük elég sok van... Valahogy mindenki inkább áldozatként tekint rám, a kis alakom és a vékonyka végtagjaim miatt. De ahogyan Joel sem tehet arról mekkora , úgy én sem tehetek róla, hogy olyan vagyok, amilyen. Természetesen az átkozott szó nem erre asszociál... Inkább arra, amit mindenki hallhatott még akkor, amikor megérkeztem a Gyűjtőbe. Azóta beszélik maguk között a felnőttek, hogy egy sötét alak, egy férfi volt, aki pár éves koromban vezetett az ajtóhoz. Cameronnak hívott, és annyit mondott, hogy legyek erős. Majd elment. Ott hagyott a töredezett, kopott betonlépcsőn. De a gondozók, akik látták esküsznek rá, hogy a szemei teljesen feketén villantak rám. (Bár nem tudom, hogy ezt mégis honnan láthatták, mikor éjszaka volt, amikor megérkeztem az intézménybe, de ez már csak részlet kérdés.) Mindenesetre ez elég volt a pletykahullámnak ahhoz, hogy a gyerekek egész itt tartózkodásom alatt átkozottnak hívjanak. Még ha soha semmi gyanúsat nem is tettem rövid életem során.
- Ugyan már, Cam! Állj meg! Beszélgessünk! - hallom Joel mély lihegő hangját mögöttem, ahogy az épület sötétebbik oldala felé haladunk.
Tudom, hogy ez zsákutca, de már nem tudok kitérni az útjából, nem tudok másfelé menni. Abban reménykedek, hogy amikor odaérek az utcafalhoz, a rajtafutó borostyánon fel tudok mászni, mielőtt a behemót utolér. Tudom, hogy tiltott kiszökni az utcára, de nincs más lehetőségem.
Joel nem kaphat el! Beszélgetni... persze...
Már látom zavaros látásomon keresztül a borostyánfalat, és amint közel érek hozzá el is rugaszkodom. Imádkozom mindenhez, ami szent, hogy sikerüljön egy vastagabb ágat elkapnom.
Megvan! Legszívesebben felnevetnék az örömtől, azonban, amint megkapaszkodom a növényzeten, érzek egy rántást a bokámon. Felkiáltok. Joel húsos mancsa úgy kulcsolódik rám, mint egy bilincs.
- Megvagy! - kiáltja diadalittasan, majd még egy tüsszentésre sincs időm, mielőtt fogná és minden erejét beleadva rántana rajtam egyet.
Hatalmasat csattanok a kövezeten, hogy az egész koponyám belereng. Felnyögök. Hallom, ahogy liheg fölöttem, és elégedetten kuncog magában. Majd egy nagy árnyék vetül rám, ahogy arrébb gördülve megpróbálok elmászni.
- Kérlek, ne! - nyögöm.
- Azt hiszed érdekel a nyavalygásod? - kérdezi olyan megvetéssel, amit mástól még nagyon nem hallottam. Fiatal szívembe vágnak szavai. Gyűlölete. - Te vagy közöttünk a legesélytelenebb. Tudod, nem véletlenül vagyunk itt. A felnőttek nem csak vigyázni vannak ránk! Hamarosan, ha elérjük a megfelelő kort, akkor elkezdik a kiképzésünket.
- Kiképzésünket...? - Levegő után kapkodom, az oldalam most már kegyetlenül fáj. Remegő, poros kezemet rászorítom, de ekkor Joel közelebb jön és visszarúg a földre. Felsírok. - Ho-honnan... hallottad ezt?
- Mégis mit gondolsz? - Undortól csöpög minden szava. Nem nézek rá, mert a tekintetét már nem tudnám elviselni. - Jézusom... menthetetlen vagy. Természetesen a nevelőktől!
- Mire... mire ké- Nincs időm kimondani a kérdést, mert a szavamba vág. Annyira élvezi, hogy fölém kerekedhet. Fizikailag és tudálékosságban is.
- Na szerinted? Nem láttad a világunkat? Nekünk kell majd a gonosszal megharcolnunk és megmentenünk a Földet!
Arra gondolok, hogy innen már nincs kiút... Innen már nem jutok semerre. Nagyon valószínű, hogy Joel annyira megunja szerencsétlen nyöszörgésem, ha már eddig üldözött, hogy simán csak betöri itt a fejemet. Aztán elszalad a felnőttekhez, hogy bemártva azt mondja megpróbáltam kimászni a falon – ami végül is igaz -, aztán leestem. Sírni kezdek... nem tehetek róla. Hirtelen a sok feszültség, ami nőtt bennem, és csak nőtt mióta idekerültem egyszerűen kirobban. Bőgni kezdek. Szúr az oldalam, fáradt vagyok, remegek és a koponyám is lüktet. A látásom homályos és csak a sötét árnyékra tudok pislog a porban, ami fölöttem lebeg. Elhagyatottnak érzem magam, egyedül vagyok... nem segít rajtam senki, mert mindenki utál. Nem vagyok se erős, se bátor, se okos... A gondozók lehet amúgy is kidobnának, amikor eljönne az úgynevezett kiképzés ideje... Már ha Joel igazat mondott erről. De valamiért azt gondolom igen. Ilyesmiben nem hazudna. Hiszen ott rúg belém, ahol csak tud... mentálisan is. Egyértelműen tudjuk mindketten, hogy nem vagyok képes megvédeni a világot a gonoszok ellen, akik tönkretették...
De aztán, ahogy ott potyognak a könnyeim a kövezetre és hallom Joel nevetését, és csúnyábbnál csúnyább lesajnáló szavait... valami elpattan bennem. Felüti egy kérdés magát a fejemben.
Én miért nem vagyok elég?
Egyre több és több sötét kis gondolat kúszik az elmémbe, míg már úgy érzem zsibong az agyam tőlük.  Abba hagyom a sírást. Hirtelen a fájdalom is eltűnik a testemből. Teljesen. Olyan, mintha mindent kikapcsoltak volna bennem. Fáradt sem vagyok. Nem remegnek a lábaim, ahogy lassan felemelkedem a betonról.
- Te sem vagy egy hős, Joel... - közlöm halkan.
Aztán ráemelem a pillantásom. Látom, hogy Joel összevonja a szemöldökét, és még vakkantana felém valamit, de hirtelen összeesik. Tekintetem, ha lehet még intenzívebb lesz, ahogy felé lépek egyet és azt kívánom legalább olyan rossz legyen neki, mint nekem. Joel sírni kezd, aztán remegni, aztán nyöszörögni a földön.
- Mi történik?! - bőgi. Leesik a földre teljesen, és már vadul rángatózik, miközben nekem egy mosoly kúszik az arcomra. Azonban a következő mondattal az az arcomra fagy és megreped. - Te átkozott!! Mit tettél velem?
Megrándulok és hirtelen elkapom róla a pillantásom.
Nem az nem lehet... Nem lehet, hogy ezt én... nem!
Hirtelen hátat fordítok Joelnek, hogy elfussak, amikor szembetalálom magam egy tágra nyílt szemű árvatársammal.
- Drake... - nyögöm ki.
- Kuss! - ripakodik rám, és én riadtan szívom be a levegőt.
Ismerem Drake-et... Nos, ez egy enyhe kifejezés. Tulajdonképpen Drake Wallenberg megszállottja vagyok. Ha tudná hányszor szoktam figyelni őt az árnyékből... valszeg megverne. Drake... nagyon határozott személyiséggel rendelkezik, de mindig egyenes. Ezért kedvelem jobban, mint Joelt. Joel sunyi. És bunkó. Drake csak teketóriázás nélkül megmondja az igazat. És igen, van különbség a kettő között. Ez nem jelenti azt, hogy Drake az engem kedvelők táborába tartozna. Tulajdonképpen nem sokan tartoznak oda...
Összehúzom a vállaimat, és idegesen belecsavarom ökleimet a szakadt pólómba, mert zavarban vagyok. Aztán riadtan fogja fel az agyam, hogy valószínűleg Drake azért néz rám úgy, mintha két fejem lenne, mert látta az egészet. Hogy... mit tettem Joellel.
Nem! Azt nem én tettem.
Már éppen megszólalnék megint, amikor Drake felhúzza a jobb öklét. Felkiáltok, de ő csak lebuktat a földre a lábával, miközben keze már lendül a magasba. Egy nyögést hallok, majd egy nagy puffanást. Amikor nagy szemekkel magam mögé nézek tapasztalom, hogy Joel ismét a porban fekszik, de ezúttal kiütve. Hirtelen visszafordulok Wallenberg felé. Leütötte? De mégis miért...? Olyan ijesztő a pillantása, ahogy nyugodtan szemléli Joelt, hogy még én is beleremegek.
- Hamarabb összeszedte magát, mint gondoltam – mondja olyan tényszerűen, majd rám villantja éles tekintetét. - Figyelembe véve, hogy megfingattad az előbb. - Felzihálok, és már épp szabadkozni, tiltakozni kezdenék, amikor felemeli a kezét. - Tudom, hogy te voltál.
Elhallgatok, majd leengedem a fejem. Most meg fog verni... tudom. Vagy beárul a felnőtteknek. Nincs esélyem. Soha nem is volt. Nem tudom miért gondoltam néha azt a koszos ágyamban feküdve, hogy talán Isten adta meg nekem a lehetőséget, hogy itt... a fekete szemű apám nélkül (már ha ő tényleg az apám volt) újrakezdhessem. Hogy talán... valami jobb lehessek. De úgy tűnik végig bennem volt a hiba. Romlott vagyok. És ez a sötétség csak arra várt, hogy egyszer használjam. Rosszul leszek, és legszívesebben az oldalamra fordulnék, hogy hányjak.
- Hé! - zeng rám Wallenberg erős hangja. Összerándulok. - Nézz rám! - Lassan ráemelem szemeimet. Biztosan látja bennük a félelmet, de ekkor... megint érzek magamban valamit. Valami... dacosságot. Ha itt most vége az életemnek, nem fogom egyszerűen hagyni. Összehúzott szemmel visszanézek rá. Drake felhúzza az orrát, de aztán szájának egyik sarka felfelé kezd görbülni. - Cameron, igaz?
Annyira meg vagyok lepődve, hogy tudja a nevemet, hogy egy ideig csak tátogni tudok.
- C-ca-cam. Csak... Cam.
- Akkor Cam – biccent, majd felém nyújtja a karját. Úgy nézek rá, mintha egy angyal szállt volna le hozzám, hogy segítsen. Isten a tudója... Drake legalább olyan veszélyes. Belekapaszkodom, és felállok. Pillantása ekkor komollyá válik és annyira megszorítja a karom, hogy majdnem felkiáltok. - Mostantól ezt nem csinálhatod senki mással. Megértetted? - Csak nagy szemekkel biccentek egyet. - Egyedül rajtam vezetheted le, vágod? - Megint bólintok. - Helyes. Nem beszélünk erről senkinek. Ha kiderül a dolog, akkor magadra hagylak. Rendben?
Nem hiszem, hogy nagyon van választásom ellenkezni. Visszanézek a mögöttem lassan magához térő és nyöszörgő Joelre. Majd vissza Drake-re. Egy szerény mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Rendben!


Hirtelen riadok fel az álomból. Belemarkolok a kanapé háttámlájába, ahogy félig ülőhelyzetbe rántom magam. A levegőt kapkodom, és érzem, ahogy gyöngyözik a homlokom.
Mi a fene... Egy emlék?
Ritkán álmodom az elmúlt években, de olyan még ritkábban van, hogy az álomvilágban inkább egy megtörtént eseményt éljek újra. Ez pedig... a gyerekkorom kezdetéről még váratlanabb. Nem szívesen szeretek visszagondolni milyen volt akkor... Legalábbis arra az időszakra nem, amikor Drake még nem volt mellettem. Utána már... minden más lett. Akkor és ott fogadtam meg, hogy történjen bármi... legyen akármilyen fenyegetés... mindent hajlandó vagyok feláldozni, azért hogy Draket megvédjem. Talán az utóbbi időben kezdtem kicsit elveszíteni az ebben az ígéretbe tett hitemet... azért az álom.
Felnyögök és felemelkedem. Majd körülnézek. Nem emlékszem, hogy mikor aludhattam el, de úgy néz ki fáradtabb voltam, mint gondoltam. Hirtelen az órámra kapom a pillantásom. Shit. Már este van! Hogy a francba sikerült ilyen sokáig bealudnom? Talán rosszabb formában vagyok, mint gondoltam...
Felpattanok a kanapéról, de hirtelen megszédül velem a szoba, és vennem kell pár mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Francba, francba, gyorsan! Mi van, ha Drake már felébredt és én nem vagyok ott?! Félig zizisen felrángatom magamra a kabátomat, majd felragadom a kihűlt szendvicset. Aztán a gördeszkámat pattintanám fel a lábammal, de helyette rálépek és elesek.
- Picsába! - csattanok fel, majd feltápászkodom. Ahogy a pillantásom a kezemben tartott kajára esik, csalódottan látom, hogy az öklömmel összenyomorítottam. - Csodás... - morgom, de végre két lábon vagyok megint.
Talán Drake megbocsát nekem, ha nem-
Megakadok a gondolatban, mert ahogy hirtelen felrántom az ajtót egy alakot pillantok meg magam előtt. Majdnem leteperem sietségemben, de még az utolsó pillanatban sikerül megfékeznem nagy lépteimet.
- Nat? - nézek nagyokat és még ködös lehet az agyam az álomtól/emléktől, mert annyira meg vagyok lepődve, hogy itt van, észre sem veszem, hogy áll mellette valaki.
Aztán ráréved a tekintetem. És elkerekedik.
- Drake...?



Hell Or Heaven FRPG
- CAELO VEL IN INFERNO -
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3