☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Szept. 23, 2016 9:55 am írtam neked utoljára





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Üdvözöllek az oldalon kedves Phelgor!
Szeretnék áradozni neked itt órákat, legfőképp azért, hogy mennyire tökéletesen adtad vissza azt a démoni ént amit mindenki elvár egy igazi démontól. Könyörtelen mégis valódi.
Azután pedig engedd meg, hogy a szóhasználatodért is megdicsérjelek. Folyékonyan írsz, olvasmányosan, csak úgy gördülnek a szavak az ember szeme előtt, és alig várja, hogy legyen folytatása. A személyes kedvencem a démoni éned elhagyása volt, gyönyörűen részletezted, úgy, hogy szinte én is bele tudtam élni magamat a helyzetedbe.
Na de nem is tartalak fel tovább. Sipirc foglalózni utána pedig jó játékot. :3


● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●



Hell or Heaven vezetősége


Phelgor
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
35
☩ Keresett személy :
Még nincs.

Szomb. Szept. 17, 2016 3:11 am írtam neked utoljára


Phelgor
⸸ I am the Sword in Her hands ⸸
Luke Evans
Démon
Keresett
Ashtaroth
Tanácsadó
-

Személyes adatok

Véleményem az emberekről: Az emberek... Mit is mondhatnék róluk? Mindenki ismeri a természetüket, s ebből adódóan valaki alábecsüli őket, míg más magasztalja, mint az Úr legtündöklőbb alkotásait. Én magam nem sokat törődök velük. A háborúk során megismertem azt az oldaluk, amely maga az Állat - ösztönlényként gyilkolnak, hogy életben maradhassanak. Ugyanakkor a zsenialitásuk alapján, amely szintén megmutatkozik egy csata során, a stratégiai érzékük vagy a fegyverfejlesztés kapcsán, valóban csodálatra méltóak lehetnek. Így bár semlegesek számomra, nem becsülöm alá őket. Mint ahogy Tábornokom szokta emlegetni, fontos eszközök is lehetnek a terveinkhez, ebben pedig osztom a véleményét.


   Porhüvelyem neve: Sajátom ez a test.

   Mióta élsz?: Nem tartom számon az éveimet, de már több ezer, az biztos.

   Gabriel vagy Mihály?: Egyik sem. A feletteseim oldalán állok.

   Vélemény a természetfelettiről? : Világ életemben körülvett a Természetfeletti, így különösebb véleményem nincsen róla, hiszen számomra mindennapos jelenség.

   Város: Ahova küldenek.

   Család: Olyanom nincs. Csak a hadsereg van.

   
20
Amunet
Lassan tíz éves FRPG tapasztalat
Képességem


Démonok általános képességei.
Mágikus szint: haladó.

.
Ezt a történetet vérrel írják





Lódobogás tompa döreje hallatszik a távolból. Sötétség vesz körül, nem látok semmit. Hangok szűrődnek át az árnyakon, kiáltások talán, csattanások. Nyílvessző susogása, harci szekerek zöreje... És halálhörgés.
Mintha egy erős kar ragadna meg és húzna egyre csak följebb és följebb ebből a feneketlen űrből. Fájdalmat érzek, ahogy hirtelen csontjaim nőnek, azokra izom tapad, mindenféle belső szervek jelennek meg és végül bőr fedi be az egészet. A levegő hirtelen tör be újdonsült testembe, a tüdőm kitágul. Ordítanék, de még sem tudok, hangszálaim nem akarnak engedelmeskedni még. Végtagjaim megrándulnak itt-ott, és fáj, minden egyes porcikám sajog. Fogalmam sincs, meddig szenvedik így, mire tompulni kezd ez a vergődés... Vagy talán csak kezdek hozzászokni? Sose fog elmúlni ez a gyötrődés?
Szemeim végül kinyílnak. Nem bántják erős sugarak, az ég alja ugyanis a narancs, bíbor és kék színek árnyalatában búcsúztatja az eltávozó Napot. Vöröses fényű telihold kel fel a túloldalt.
Talán én vagyok az első démon, aki emberéhez hasonlatos alakban pillantja meg először a napvilágot, s nem valós alakjában. Haloványan látok, minden összemosódik előttem. Nehezen lélegzek. Megpróbálok lassan felülni, vérben forgó, izzó szemeimmel körbepásztázom a tájat, hátha kitisztul látásom. Valamiféle magaslat tetején vagyok. Körülöttem fák, alattam zöldellő fű és mezei virágok. Állatok sehol sincsenek, csak egy öreg vészmadár ül görbe háttal az egyik ágon és mereven bámul rám. Minden olyan nyomasztóan elhagyatottnak tűnik... Íriszeim ekkor megállnak egy ponton. A völgyben lent emberek harcolnak egymással. Olyan, mintha gyors villanás lenne minden mozdulatuk, ez is összemosódik, mint minden más. Szinte idáig érzem, ahogy a rubintvörös nedű szaga körbelengi őket, miközben egymást kaszabolják. Egyszerűen... Fenséges. Az első érzés, ami létem során elindul bennem, mindent elsöprő és mindennél jobban kínzó vágy... A vágy arra, hogy ott legyek köztük és öljek, gyilkoljak; hogy levághassam őket, mint egy állatot. Szinte fel tudnék ugrani, itt és most, hogy odarohanhassak és fegyvert ragadva végezhessek azzal, aki csak az utamba áll. Mintha csak ez lenne az, ami éltetne. Lábaim azonban nem nagyon akarnak szót fogadni nekem. Mozdulnak, de felállni még nem bírok. Szoknom kell még a testem, hogy már nem csak egy puszta gondolat vagyok, hanem egy hús-vér... Ember? Az volnék?
Megérzem, hogy valaki áll mellettem. Lassan felpillantok rá, bár a napnyugta szürkületében nehezen veszem ki alakját az illetőnek, mintha csak farkasvakságom lenne. Furcsa, hogy a távoli rezzenéseket ilyen jól kivettem az imént, most pedig ismét zavaros minden. A köd végül hamar felszáll tekintetemről, és akkor megpillantom Őt. A férfit, aki teremtett. Hogy milyen célból? Mi a szándéka velem? Nem tudom... Csak mosolyog rám és Phelgornak szólít, miközben üdvözöl ezen a világon, ami állítása szerint nem az igazi otthonom. A véletlen műve csupán, hogy épp itteni tartózkodása során fogantam meg elméjében és öltöttem testet. Ha viszont nem ez az a világ, amiben helyem van... Akkor mi? Miféle lény vagyok én? Miért nem maradhatok és nézhetem tovább az öldöklést? Nem kaptam válaszokat felmerülő kérdéseimre, viszont a következő pillanatban már máshol voltunk, egy sokkal kietlenebb helyen: a Pokolban.
Démon vagyok. Egy a légiókból, egy a sok romlott lélek közül. Valódi alakom igazi bestia: egy foszladozó, rothadó, leginkább sárkányra emlékeztető szörnyeteg. Páncélomon ezért e mitológiai lényt viselem. Ellenségeink Isten teremtményei: az angyalok, hozzánk hasonlóan természetfeletti, szárnyas élőlények, és az emberek, akik a bűnbeesés után kiűzettek a Paradicsomból. Az egyetlen uram, akit hűen szolgálnom kell, a Teremtőm, Lucifer. S nekem mi a konkrét feladatom? Az, ami eztán a szenvedélyemmé vált, megállíthatatlan függőségemmé.
Ölni.
Bárkit. Bárhol. Bármikor.
Méghozzá parancsra.


Nem igazán szoktam nosztalgiázni. A múlt bár az életünk részét képezi, nem érdemes vele foglalkozni. A jelen sokkal fontosabb, stratégiai szempontból pedig maga az eljövendő is. Valamiért azonban mégis eszembe jutnak mostanában a hátra hagyott évek eseményei. Újra és újra végigpörgetem őket lelki szemeim előtt, mint a filmkockákat szokták a halandók a mozi teremben, avagy saját otthonaikban. Nem tudom, miért teszem. Unalomra sincs időm, hogy netán annak elűzéseképpen elmélkedjek arról, hogyan alakulhatott volna egy-egy szituáció eddigi életem során. Azt se tudom, mit jelent unatkozni. Ha akad is alkalomadtán pár órányi szabadidőm, azt is edzéssel töltöm, hogy jó erőben lehessek mindig. Ashtaroth mellett azonban mindig akad valami feladatom, s ennek köszönhetően nem tudnék még véletlenül sem lébecolni.
Hmm, az a démoni nőszemély… Emlékszem, mikor először hívatott. Tudatlan voltam még, azzal se voltam tisztában, hogy a négy lovas konkrétan miféle erőket is testesít meg. Mindez pedig nem azért volt, mert ostoba lettem volna… Csupán senki sem beszélt erről azon a szinten, ahol én álltam akkor. Mindenki együtt emlegette őket, sosem külön-külön. Pedig ha tudtam volna! De hát így alakult. Nincs ezzel semmi gond. Most már, ha álmomból felkeltenek is elsorolom őket: a Halál, a Pestis, a Viszály, és-


A Háború. Vad, szeszélyes, kiszámíthatatlan. Olyasvalami dolog ez, mely képes valóságos eszménnyé kinőni magát és magába bolondítani minden fegyverforgatásra képes férfit. Igen, ha alakot öltene, bizonyára olyan volna, mint egy királynő: könnyedén az udvartartásába lehetne esni, de onnan kikeveredni… Már annál nehezebb volna. Pont, mint a háborúban. Mindig megtalálná a módját annak, hogy a markában tarthasson, még akkor is, mikor már mindenki letette a fegyvert. A háborúnak sosincs vége igazán. A béke csupán egy képlékeny illúzió, amely hamar elillanhat. Elég hozzá csak meghalnia valakinek, vagy bárminemű kis konfliktusba keverednie egyik félnek a másikkal, hogy azt ürügyként felhasználva újabb Vihart kavarhassanak. Még hogy béke! Nem szeretem ezt a szót, ahogy magát a jelentését sem. A nyugalom, összetartás és megbékélés visszataszító és rettenet unalmas. Nem történik semmi érdekes. Inkább vetem magam a Királynő lábai elé és hódolok neki egész életemben, semmint a keblemre öleljek valakit puszta felebaráti szeretetből. Nem, nem… Ez azoknak való, akik a Fentiek oldalán állnak, ők szoktak ilyesmiről prédikálni, eljátszva, hogy ők a szentek, akiket mindenkinek ildomos lenne követni. Hm, na persze… Vesszen a béke…
Ezen gondolatok közt állok az ellenséges démonhad előtt. Polgárháború? Olyasmi. A démonhercegek gyakorta szeretik fitogtatni az erejüket, ehhez pedig a saját seregükbe tartozó romlottakat alkalmazzák. Én magam sokáig csak gyakoroltam és gyakoroltam, hol ide, hol oda küldtek szolgálni, de úgy tűnik, végre sikerül megállapodnom: Ashtaroth csapatába tartozom. Hogy ki is ő, hogy néz ki, férfi-e vagy nő, nem tudom. Átlagos katonaként sosem láttam még, csak távolról, ahogy egy-egy zászlóalj vezetőjével tanácskozik. Rám pedig sosem volt panasz ahhoz, hogy ő maga rángasson rendbe, nem úgy, mint valamelyik nap egy társamat. Kegyetlen volt vele, de meg is érdemelte a senkiházi. Nem mutatott elég tiszteletet, az ilyesmit pedig büntetni kell.
Jobb lenne viszont, ha a harcmezőre koncentrálnék inkább. Az ellenséges had lassan végez a körülöttem lévőkkel, úgy tűnik, csak én állom a sarat ebből az osztagból. Kezdenek körbekeríteni, én azonban nem adom fel ilyen könnyen. Ügyesen forgatom kezemben a kardot, lekaszabolok mindenkit, aki csak a közelembe mer jönni, de nem fogom így sokáig bírni… Mi ez? Ismerős hangot hallok: egy ló vad prüszkölése. Hátrakapom pillantásom és meglátom Ashtaroth-t.


Vörös hátasán vágtat felénk, kardjával úgy csapja le az ellenség fejét, mint mások a legyeket. Hihetetlen erő lakozik benne. Akik még az én zászlóaljamba tartoznak, erőt vesznek magukon és a Vezír oldalán legyőzzük az ellenséges démonokat. Kardom piroslik a vértől, ahogy egész vértezetem. Magam mellé pillantok és ő néz vissza rám. Sisakja teljesen befedi arcát, de érzem, ahogy szinte lélektelen porhüvelyem legmélyére lát. Megsarkantyúzza lovát és elmegy, miközben minket összeterelnek és visszavonulunk a táborba.
Másnap hívatnak, egyenest őhozzá. Összeszedem hát magam, kifényesítem páncélom és kardom, úgy járulok Ashtaroth elé. Úgy mutatják be nekem, mint az apokalipszis négy lovasának egyikét, a Háborút magát. Mintha még a lélegzetem is elakadna. Az eszmény, amely eddig gondolataim közt kavargott, testet öltene? A négy lovas egyike valóban azt az erőt képviselné, amit mindig is elszántan igyekeztem elsajátítani, megtanulni?
Kérdéseket tesz fel démoni hangján. Feszesen, vigyázban állok előtte, mint egy igazi katona, egyenes, tiszta, érthető válaszokat adva neki. Mögötte egy férfi figyel, magas rangú valaki az öltözete alapján. Agramonként mutatták be, de tisztségét nem említették. Bizonyára fontos személy lehet ennek ellenére is, mert ő maga is úgy figyel, mintha csak olvasni próbálna bennem. Állom az ő tekintetét is, mint ahogy mindenki másét is ebben a teremben.
Ashtaroth ekkor leveszi sisakját, és az arc amely elém tárul, valósággal elkápráztat. Úgy tűnik, sejtésem valós volt, mikor azon gondolkodtam, miféle testet is ölthetne a háború. Ha nem is egy királynőt, de határozottan egy nőt látok magam előtt. Tekintete hűvös, vonásai komolyak és érzelemmentesek. Azt mondja, próbák elé fog állítani, hogy lássa milyen erős, képzett és taktikás vagyok. Elfogadom ezt a döntését, noha nincs más választásom, mint így tenni. Egyik megmérettetés nehezebb, mint a másik. A gondolat azonban, mi szerint ott áll Ő és fürkész engem, Ő, akit mindig is szolgálni akartam, akiért születésem óta rajongtam, még ha nem is tudtam, hogy arc is tartozik hozzá… Egy arc, amely vágyakat kelt bennem. Meg akarom érinteni, simítani, még ha alabástromszoborra is emlékeztet rideg megjelenése.
De nem tehetem…



- Minden rendben, ezredes?
Az emlékeim közt kavargó nőszemély ér vad paripáján az én nyári fekete hátasom mellé. Bizonyára észrevette, hogy elméláztam az újoncok felmérése alatt.
- Igen, Tábornok.
- Remek. Ha vége a gyakorlatnak, elmehetsz.
- Igenis.

Milyen rég is volt már! Az összes próbát kiálltam, aminek csak alávetett. Tanítani kezdett, s ő is tanult tőlem, míg nem arra az elhatározásra jutott, hogy tanácsosává fogad engem, köszönhetően jó stratégiai képességeimnek. Fantasztikus érzés volt képletesen átvenni ezt a kitüntetést. Sose gondoltam volna, hogy ennyire is vihetem, bár valahol mindig is motoszkált bennem ez a gondolat. Valahol mélyen mindig is éreztem, hogy képes vagyok erre. Képes vagyok az életem a küzdelemnek szentelni és elősegíteni győzelmünk minden erőmmel, ami csak van, és még bennem rejtőzhet… Bár tisztségem elején elég nehéz dolgom volt, és nem csak azért, mert hirtelen rengeteg feladat zúdult a nyakamba. Ahogy egyre jobban megismertem Ashtaroth-t, úgy fokozódtak bennem a vágyaim is iránta. És egy kis idő után már nem csak vágyak voltak azok, amik éjszakánként kínoztak… Hanem… Érzések. Még most is végigfut a hideg a hátamon, ha csak arra gondolok, hogy képes voltam valaha ilyet érezni. Mindig is gyengeségként tekintettem az ilyen felesleges dolgokra, és éppen ezért is tartottam valahol gyengének az angyalokat is. Így hát nem volt más választásom, mint minél jobban elnyomni ezeket a szennyeket magamban, minél mélyebbre süllyeszteni őket, vagy akár végeleges kiirtani őket. Mára már elmondhatom, hogy talán sikerült is. A minden napos találkozás Vele és a magammal szemben tanúsított maximalizmusom végül megszabadított az érzelmektől. Sokkal fontosabbá vált számomra a megfelelés, a hajtás a harcművészet tökéletes elsajátításáért. Ám mái napig az az egyik legnagyobb félelmem, hogy egyszer újra el fogok gyengülni. Így sem volt merszem erről a Tábornokkal beszélni, nemhogy még cselekedetekkel is a tudtára adni, hogy legfőbb bizalmasa…!
Nem. Ez már a múlt. Felesleges rajta rágódni, mint ahogy azt korábban is megállapítottam. Csakis a jelen számít, mi szerint a Mihály és Gabriel közti viaskodás ügyében kell cselekednünk valamit. Elkísérem Ashtaroth-t a tanácskozásokra, hűen teljesítem minden parancsát, egy rezzenés nélkül. Ha kell, csak csendben állok méltóságteljesen és várok… Ha kell, akkor egy kardsuhintással ölök.
Ilyen ez a háború. Megköveteli tőlünk, hogy kegyetlenek legyünk és semmi más ne számítson, csak az, amit diktál számunkra. Én pedig imádom azt, amit szinte nap mint nap kér tőlem: hogy vért ontsak és küzdjek. Ezért képes vagyok feladni bármi mást, és küzdeni fogok, amíg világ a világ; amíg áll a Mennyek és a Pokol kapuja. Én itt leszek és harcolok… Mert már tudom, hogy ezért teremtettek.




 
Phelgor
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: