the awakening, Natalie & Drake

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


the awakening, Natalie & Drake Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
678
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 07, 2019 11:38 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 20, 2019 8:22 pm
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 1109 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
A részleteken igyekszem nem fennakadni. Túl sok mindent kell még megemésztenem, hogy egyáltalán szóba tudjam hozni. Túl sok ez most egyszerre. Ezért is hegyezem ki inkább a város védelmére. Ez lehet az egyetlen dolog, aminél mindig észben tudok lenni. Ha a város védelméről van szó, akkor nem pörgök máson, hanem száz százalékig erre koncentrálok.
- A vízellátásra lehet van egy új megoldás, miként lehetne a folyó és a tenger vizét ihatóvá tenni – jegyzem meg, szerencsénkre legalább a tudósok nem tétlenkedtek az elmúlt időszakba. Ők próbálják élhetővé tenni, amit mi próbálunk megvédeni. Már csak remélem, hogy a Tanács nem távolította el a megbízható egyéneket, a saját kutyáikra, hogy így próbálják manipuláni a rendszert. Akár az emberek életének árán is. – A falakon történtek károk, azokat kihasználva találhatunk új kifelé vezető utakat, a mostaniakat lezárhatjuk, persze ez sok munka lenne – és még csak az sem biztos, hogy érne is valamit. Ötleteimet ezzel kapcsolatban elmondhatom, elmémbe érzem, hogy kezdi átvenni a rúnák áthelyezése, pecsétek felderítése. Ki kell küldeni egy csapatot, hogy mindenhol írja össze, hogy mik vannak. Ez hetekbe is telhet, hát még az újra tervezésük.
Nem fogunk unatkozni az elkövetkező időszakba.
Ideje is indulni, hiszen nem tétlenkedhetünk, még ha Holden úgy is véli, hogy pihennem kell. Orvosi tanács ellenére nem fogok.  
- Jobb lenne ha hazudnék? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. Nem állítom, hogy én vagyok az egyetlen, ki egyenesen a másik arcába mondja a véleményét, a valódiságot. Azonban rengetegen emelik piedesztálra Draket, sokan nem is mernek ellent mondani neki, még akkor is ha nem értenek vele egyet. Velem nincs ilyen szerencséje, talán ezért is tartunk ki egymás mellett. Ő sem teszi fordított esetben velem.
Kezem tartom neki, ő pedig szó nélkül elfogadja. Izmaim megfeszülnek, ahogy felhúzom. Egyik lábammal óvatosan lépek hátra, testsúlyomat ráhelyezem.
- De lásd, még vállamat is nyújtom neked, ha nem bírnál menni – lököm meg mosolyogva a vállammal, habár mosolyom most nem oly őszinte, mint eddig. Kérésére mégis felnevetek. – Van annyi időd, hogy meghallgasd? – nevetem. Egy évben, túl sok. Túl kevés, még csak azt sem tudnám, hogy mivel kezdjem.
- Freyaból sikeres vadász lett – kezdem ezzel, talán ez a legkézenfekvőbb. Különös lány, kicsit még vehemens és túl nagy a buzgósága. De ez idővel változhat nála is. – Oh, csak démonok. – legyintek ép kezemmel. – A városon túl – ahova amúgy ki sem mehetnék, de lényegtelen is. Az a fő, hogy élek, és Mort is, még ha ő átmenetileg meg is halt. Ezt mégsem mondom el neki, eléggé frusztrál még a gondolat, hamarosan úgyis megtudja. Az összes hibánkkal, amiket mi okoztunk, az elitek a városba. A Tanács utasítására. Keserű nyál terjed szét a számba.
Az ajtóban állva várom, hogy jöjjön, ha igen, akkor hamarosan kilépünk az épületből. Előtte ott áll a rozoga, kopottas járgányom, platóstul, mindenestül. Legalább neki nem esett baja. Szipogva szedem a lépcsőfokokat, a fájdalom egyszerre nyilal mindkét lábamba, bordáimba. Leérve elé, kulccsal nyitom ki neki az ajtót, más hogy már nem nyílik. Majd átpattanok a saját részembe. Láthatja, hogy csupa vér az anyósülés, mely átfolyik az én részemre is. Még túl friss, nem volt időm kipucolni, bár lehet ez a kárpit mehet is a kukába.
- Nem egyedül voltam – felelem könnyedén, miközben bepattanok és hangosan csattan az ajtó mellettem. – De ne aggódj, túléli, bár vadász nem hinném, hogy lesz – magyarázom, most nem akarok a Tanácsról beszélni, sem hasonlókról. – Megtennéd, hogy váltasz nekem? Ha nem akarod, hogy csillagokat lássak vezetés közbe és minden oszlopnak nekimenjünk, megköszönném. Azt meg meg se próbáld, hogy te vezetsz, ki van zárva – rajtam kívül a kicsikémet senki sem vezetheti. Erre túl haklis vagyok.
Ha segít, akkor elindulok, hogy hazavigyem őt. Ahogy haladunk pedig megállás nélkül csacsogok neki. Mindenről, csak nem a Tanácsról és nem a csapatról.
- Oh, itt kezdett el szülni Jackson felesége, Liara – mutatok az egyik utcasarokra. – Épp jött Jacknek hozni vacsorát, amikor elfolyt a vize, a szerencse, hogy mi meg akkor indultunk portyázni, mert impek és démonkutyák támadtak rá, hát eléggé érdekes szitu volt, végül csak sikerült a platóra feltenni Liarat, sietni kellett, jó? – háborodok fel, mielőtt még megszólhatna, hogy milyen kegyetlen ez. – Jöttek minden irányból, azok az átkozottak azonban a kutyák hátára ültek, így legalább láthattuk. De az rally, amit lenyomtam a városba, büszke lehetnél. Liara már kevésbé élvezte, szerintem háromszor elátkozott azalatt a húsz perc alatt, amíg a kórházba értünk, de jól vannak. Egészséges kisfiúnak adott életet, először Drakenek akarta elnevezni. Ne haragudj, de mindenki leszavazta – már emelem is a kezem, hogy nyugtatólag paskoljam meg combját, ám a mozdulat félúton félbemarad. Inkább nem bántom a fájó jobb karomat, ennél jobban. Még mindig zsibbad a pofontól, amit kiosztottam neki. – De nem voltak túl kreatívak, Jackson Jr. lett – húzom el a számat, pedig mennyi menő nevet találtam ki neki. – Oh és keresztanya lettem, még ha csak névileg is. Gondolkoztak rajtad is, de nem tudták, hogy mikor jössz, de ne bánd, ördögfajzat a gyerek – ajkamra mégis jóleső mosoly kúszik. Kis hülye a gyerek, mégis szívesen vigyázok rá, ha úgy hozza ki az időm. Meg amúgy sem hittük, hogy Drakenek sok ideje lenne magára és akkor sem akarna egy gyerekre vigyázni.
- Itt meg – mutatok az egyik sarokra, ahol gyanúsan több ember lézeng. – Két srác játszik latin-amerikai zenéket, a népnek annyira tetszik, hogy táncra perdültek. Random jelennek meg és kezdenek el játszani, az emberek meg élvezik, kicsit tudnak feledni – vonom meg a vállamat, ahogy újabb kanyart váltok. Ha nem tudná, hogy mikor szeretnék váltani, úgy szólok neki, ha tudja magától is, akkor pedig csak tovább mesélek a városról.
- Abigail meg új menüt próbál ki. Húsmentes ételek, nem nyerte el senki tetszését, de mikor megkóstolod – cuppantok számmal. – Nem mellesleg vár a hűtődben egy adag húsleves tőle, ha hazamentél edd meg, jót fog tenni. Meg tehetnél túrót is az arcodra, hamarabb felszívja a sebeket – javaslom neki, ettől még nem kell betartania.
De tovább is mesélek, egyes emberekről, kik nem vadászok, kivéve Jacksont. Róla szívesen beszélek még most is. De random eseményekről melyek történtek a városba, mely arra ad okot, hogy igen van még miért dolgoznunk, hogy tudunk reményt adni az embereknek.
Végül pedig behajtok az utcájába és a háza előtt állok meg.
- Megjöttünk – bökök fejemmel a ház felé, de még mielőtt kiszállna egy puha érintéssel marasztalom. Ép kezemmel lehajtom a szemellenzőt, az apró zsebből pedig előszedek egy kulcsot – Nem hiszem, hogy nálad lenne még a sajátod. Ne aggódj, nem vittem el semmit, mindenedet meghagytam, csak néha kitakarítottam. Tudod, ha hazajössz, akkor ezzel ne kelljen még foglalkoznod – mosolygok rá kedvesen. Többen is visszavártuk. Nem is kicsit.
Megvárom, amíg bemegy a házba, addig tartom magam. Lassan gurolok ki az utcából, egy félreeső helyen megállok. Ép kezemmel verem a kormányt és ordítom el magamat. Érzem, ahogy a sós könny marja az arcomat, az örömtől… de valami mástól is.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 20, 2019 5:17 pm
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 378 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
A szegényes, vegyes érzéseket rám nyomó mosolyszerű képződményt az előbb bevett fájdalomcsillapító mellékhatásának nevezem meg. Az álnok jelzőt felvállalom, megfér a többi mellett. A tündérkeresztanya önhivatkozást kedélyes fújtatással hallgatom, fejben feljegyzem, a könyökömmel oldalba bököm a kárörvendő nevetése jussául, míg a pokollá tételről tett nyilatkozatát morgással kísért sóhajjal fogadom el, igenlem. Egy pillanatra képes vagyok elhinni így van. A következőben megváltozik a véleményem a múlt beintésével a gondolataim között, amik megszakítják a percek erejéig könnyebb lélegzetvételeket. Megkomorodom. A szó szerinti értelmezés visszaránt a földre. Egyetlen percre sem bántam, bánom meg a döntést, hogy és ahogy elmentem. A lelkük ápolása nem az én feladatom, nekik kell megoldani. Érte már nem lehetek felelős. Ezért már nem.
Előre tekintve, egyetértésem jeléül bólintok. Nem tudom nem akar vagy tud-e többet mondani, de függetlenül az okától; örülök így van.
– A vízellátást is nagyobb rendszerességgel kell ellenőrizni, a szállítási útvonalakat újból kiépíteni. – A civilek semmit nem fognak felfogni belőle, rájuk nem tesz terhet a helyzet. A vadászokra, a Tanácsra annál többet. Hosszú órákat, napokat, heteket. Még több áldozatot, mint az eleve megkövetelt.
A fejem nem fordítom felé. A szemem sarkából figyelem, először az arcát, utána a támadást kivitelező kezét. A felállása előtt és azt követően, mikor a felsegítésemhez tartja. Teljesen mindegy hol vagyok. Ott vagy itt. Nem érdekel ki lát meg, mit gondol. Számítania kellene? Mély lélegzetvétel után nézek a kijárat irányába, vissza rá.
– Azt mindig is igyekeztél a tudtomra hozni. – …hogy mennyire pocsékul festek. Tükör, leírás nélkül is sejtem és még mindig jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam. A fejem halkan zsong. A bőröm alatt levakarhatatlan koszt érzek. A szám a kevés folyadék ellenére ki van száradva. A szemeim alatt karikák árulkodnak a fáradtságról. ...mégis voltam már rosszabbul is.
Elmarom a kezét, elfogadom a segítséget. A bordáim fájdalmasan hozzák a tudtomra, hogy nem volt kellemes a felkecmergés.
– Addig elmesélhetnéd mi történt az elmúlt egy évben. – A kiegészítést még azelőtt toldom hozzá szóhoz juthatna. – Meg a kezeddel. – Ragaszkodom hozzá. Egyrészt. Érdekel. Másrészt. A kötelezettségek, a feladatok, a jelenlegi Tanács, az állapotok… egyelőre túl sok lenne csak arra koncentrálni. A szobában a székre volt odatéve az összes holmim, amit nálam találtak a visszajövetelemkor, de egyedül a kabátot és a cipőt veszem fel, el. A maradékot ott hagyom, én csak elégetném.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 21, 2019 11:18 pm
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 891 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Kiönthetném rá keserűségem, hiánya okozta frusztrációmat. A magányt, melyet rám telepített, azzal, hogy szó nélkül elment. A bizonytalanságot, amibe taszított, de egyben az örömöt is, ami átjárja az egész bensőmet. A szívem heves verését, izmaim remegését, hogy él, hogy életben van. A maga módján valóban jól van. Szerteágazó és kavargó érzéseimen mégis erőt veszek. Nem azért nem zúdítom rá, mert változtam volna. Meglesz ennek a maga ideje is, azonban most tért vissza, Isten tudja, hogy honnan. Pocsékul van, neki sincs szüksége még az én hülyeségemnek, hogy a nyakába vegye.
Igen. Olykor tudok nem önző módon is viselkedni. Van pillanat, amikor tudok rá is gondolni. Ehhez pedig csak vajmit nyom a latba ama gondolat, hogy mindent megígértem… Istennek, az égieknek, Lucifernek, bárkinek, aki visszahozza közénk Őt. Aki jobb belátásra téríti. Egy percig sem hittem el azt, hogy azért ment el, mert elege lett a felelősségből. Hogy gyáva lett és nem kért ebből.
Drake túlélő, Ő a legjobb esélyünk ehhez. Nem várok tőle csodákat és messze nem misztifikálom túl, ahogy azt sokan hiszik. Kapcsolatunk érdekes, mindig is az volt. Sose volt sétagalopp. De megbízok benne… Tudom, hogy nem hagyna hátra minket egy szó nélkül.
Akkor sem, ha megtette.
Egyet ért velem. Ritka pillanatok egyike. Vagy csak rám hagyná ezt most? Magam sem tudom. Ragozni tovább nincs értelme. Mit mondhatnék?
Mit kérdezhetnék, hogy akkor mégis miért? Miért nem mondta el? Miért nem bízott meg bennünk? Miért nem hitte el, hogy elfogadtuk volna a döntését? Még ha keserű szájízzel, de megtettük volna. Még ha harcoltunk volna is ellenne, a végeredményen nem változtatott volna. Nekünk lenne jobb? A mi lelkünkön könnyített volna? Meglehet. De egy csapat vagyunk.
Voltunk.
Egy pillanatra mégis mindent elfelejtünk, ahogy mosolyát látom, nevetésem felcsendül a folyosón, a falak nyelik el a vidám hangomat. Senki sem jár errefelé, a napnak eme szakaszába.
- Persze, akkor mi volt az a kaján vigyor a képeden? -hajtom oldalra a fejemet sokatmondóan. - Te álnok - kígyót nem teszem hozzá, mert ahhoz ott van más, a körünkben, de még most az ő gondolatát sem engedem közénk. Nem fogja megmérgezni ezt a pillanatot. Elég ha a Kis Hercegemet mérgezi napról, napra.
S a kezdetleges öröm csak tovább folytatódik, amikor sót hintek az arcába.
- A Tündérkeresztanyád látogatott meg és hozza el neked a szerencsét! Ne sopánkodj Hercegem! - nevetem továbbra is. Ennyi jókedv, úgy érzem, hogy nekünk is jár.
És még zsörtölődik. Kit érdekel, hogy a só a szemébe ment? Jah, hogy engem kellene? Hiába nézek körbe, nincs nálam még csak egy kulacs víz sem.
- Nőből és a nők a legkreatívabbak abban, hogy miként lehet egy férfi életét pokollá tenni - vonom meg a vállamat, amolyan mellékesen, a számat is elhúzom.
A miheztartás végett mondanám? Áh, dehogy. Ennek ehhez semmi köze.
Egy pillanatra úgy érzem, hogy minden békés. Hogy minden rendben van, hogy a világunkat nem zavarják meg angyalok és démonok. Odakint nem dúl a háború a túlélésért. Hogy nincs más, csak mi ketten és a felhőtlen jó kedvünk. Elhiszem, hogy ez mindig is így volt és ez már így is lesz.
Mert el akarom hinni.
Ez mégis úgy múlik el, ahogy visszakanyordunk előző témánkra. Arcomról a mosoly lassan olvad le és válik.
Hallgatom a történetét. Türelmesen, szavába nem vágok. Hallgatom, azt amelyet oly régóta várok. Ezt vártam tőle? Ezt akartam hallani? Fogalmam sincs, hogy mit akartam és ami a legszörnyűbb: fogalmam sincs, hogy ezeket hallva mit érzek.
Az angyalokkal való viszonyunk… Felértékelődött azóta, hogy elment. Mégis, hallva. Tényleg nem tudom, hogy mit is higgyek.
Figyelem a hirtelen tett mozdulatát, ahogy orrnyergét masszírozza meg. Kezemet felemelem, hogy megérintsem karját, hogy tudassam vele, nincs mitől tartania. A mozdulatom mégis megszakad félúton.
Cam és Ruvik? Szemöldököm első ízbe ráncolom össze. Ők tudtak erről? Ők? És a Tanács is? Alex is? Nagyot nyelve burkolózom tőlem szokatlan némaságba. Nem vágok még mindig közbe, nem háborodok fel, nem csattanok fel. Egyszerű szenvtelen arccal tekintek Drakere. Szívem összeszorul, érzem, hogy belülről egy érzés atomjaira hasítja. Sajálnám? Mindazt, amin végigment és nem tudtam róla? Avagy csak ez bántana, hogy nem tudtam róla?
Újra itt tartunk.
- Cassael - ízlelgetem mégi az angyal nevét, halkan, alig halhatóan, leginkább csak magamnak.
Valójában már nem is tudom, hogy mikor volt az, hogy ő beszélt többet, mint én, meglehet eme változata a színműnek mindkettőnket meglep.
Cass. Becézi. Talán nincs is jelentősége, de ismerjük az emberi kötelékeket, nem igaz?
- Értem - mondok a legvégén ennyit. Ő is tudja, hogy talán túl sok ez egyszerre. Mégis hallanom kellett ezt. - Minden védelmi rendszerünket újra kell alkotni. Az alapoktól, mindent - jegyzem meg a legvégén. Hiszen ha mindent tud, bárhol lehet most már. Kinek mondhatta el? Az emberek életét kell védenünk.
Vadászok vagyunk.
Fejemet csak egy momentum erejéig hajtom le. Amikor újra ráemelem tekintetem ajkam szegletébe csak futólag rándul meg egy mosoly.
- Gyere, hazaviszlek - ütöm meg a karját a tenyeremmel, a ballal, miközben rákacsintok. Fesztelenségem nem teljesen önfeledt, nem teljesen természetes, amilyennek lennie kell. Kavarognak bennem a hallottak, össze-vissza hallom őket vissza. Forog velem a világ, szédülök a rengeteg információtól. Futni akarok, menekülni, mégis egy sarokba leülni, egyedül lenni. Átgondolni.
Tenyeremre támaszkodva állok fel, felkapom kabátom, mely a sérült karomra fektetek és bal kezem nyújtom le a férfi számára.
- Nem igazán lenne hízelgő senki számára, ha ebben az állapotban látnának - fintorodok el, miközben végignézek rajta. - Mondtam már, hogy mennyire pocsékul nézel ki? Most még ki tudlak innen úgy csempészni, hogy senki sem lát meg - bökök fejemmel a kijárat felé.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 21, 2019 3:10 am
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 918 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
Bólintással nyugtázom a megállapításnál többet képviselő mondatot, a nyugodt beismerést. Nyugodt. Érzékelem a változást. A fogait majd’ összeszorítva ragaszkodik a látszólagos higgadtság felszínen tartásához, míg percekkel ezelőtt az állkapcsomon igyekezett a feszültségének levezetésén, az imént felemelte a hangját. A felismerés pillanatában rohadtul relatívnak érzem az időt… Egyik lélegzetvételről a másikra érte el. A szemem láttára egyikről a másikra végbement fejlődésként fest az önuralmának szintje. Legutóbb másként kezelte volna. A sokszor megerőszakolt, csűrt, csavart emlékeim között nehezebben tűrtőztette magamát.
A város vezetője vagyok. Elvileg. Senki felé nem tartozok elszámolással. Nem kérhetnek számon. Mondhatok nemet. …és mondok is váltakozó érdekekből kifolyólag. A távozásom okait, körülményeit rejtő misztériumról hallgathatnék. Szívesen tenném. Tudom nincs minden rendben… érzem a zsigereimben, rengeteg mással egyetemben, melyek miatt nem fűlik a fogam róla beszélni és amelyek ellenére pontosan tisztában vagyok vele: magyarázattal tartozok. Kurva jó az emberi természet, huh? Tisztázhatatlan ellentétek roncshalmaza. Megérdemli az egészet, ha nem is azon nyomban – kisebb adagokban. A szennyessel együtt. Próbálkoztam. Ahogy és amíg képes voltam. Legjobb belátásom szerint. A saját döntésem következményeivel kellett szembe néznem. Változatlanul tisztábbnak, könnyebben emészthetőnek ítélem számukra a múltat. A városnak ártott volna, ha sima eltűnésnél többet képzelnek az eset mögé, jobban rágódnak, rágörcsölnek, más kételyek kezdik emészteni őket. Csak rájuk gondoltam? Csak magamra…? Undorítóan kúszik a tarkómra a rosszérzés, miként a Pestis visszhangja megszólal a fejemben. Egy pontot kiszúrva, szuggerálva próbálom lerázni magamról. Ez idő alatt helyezkedik át, létesít közvetlen kontaktust.
A démon a bőröm alá kúszott. Ragályként. Kelésként. Mélyen ott rohad, amit képtelen voltam lemosni a vízzel. Lemosni… vakarni. Megfordul a fejemben a visszatartása, eltolása, de nem teszem. Hagyom. A kedvéért. Kényelmetlenség ide vagy oda. Figyelek a szavaira, a vonásaira, a mozdulataira. A szóhasználatára. …csak egy katona, […] csak egy vadász… Pontosan csak ezek vagyok és a hallgatásommal igazat adok neki: soha nem fogom elhinni, megérteni miben lennék más. …mégis:
- Nem vitatom el. Biztos nem értettem volna egyet. Sőt. Még jobban bemostam volna. – Semmibe veszem hogyan érez mindezek után? Nem. Vállalom őket, rám zúdíthatja mindet. Nem először. Ahogy nem először láthatja a tekintetemben a tiszteletben tartás mellett azt, mi szerint akkor sem csináltam volna másként a dolgokat. Másként abban az esetben tudtam volna, ha többre lettem volna képes. …amire nem voltam. Ennyire telt. Ez van és két opció: elfogadja vagy tagadja.
A kínzások említése kifejezetten ironikus. Vegyes szájízt eredményező gondolatot ébreszt. Egy kisebb ólomsúly ekkor gördül le a mellkasomról, kifújom. A figyelmeztetésre reagálva felteszem a kezem.
- Képzelődsz. Nem tettem ilyet. – A nyoma ott van a képem az ellenkezőjének. Egyszerre esik jól és nem. A kettő, pedig szétválaszthatatlanul összefügg. Némán formálok egy Bocs.-ot neki.
A szavahihetőségem leellenőrzése nem meglepő. A választott formája annál inkább. A kést a bőrömhöz érinthette volna. A tenyerembe szórhatta volna a sót. Erre ő…
- Meg akarsz vakítani fehérnép?! – Erősen szorítom össze a szemeimet, ahova a kezeimmel mentem odakapok. Csíp a só. Néhány szemcse nem csak lepergett a bőrömről, beékelődtek a szemhéjam alá. Rohadt kellemetlen egy érzés… A zsörtölődő morranással nem nyelem le keresztbe. A nevetésétől nem áll fel a szőr a hátamon, a radikális módszerétől annál jobban. - Értem ki akarsz csinálni, de nőből vagy vagy mi… legyél kíméletesebb egy kicsit. – Legalább az állapotomra való tekintettel. Fél szememmel már képes vagyok rápislogni. Erősen hunyorítva. Beletelik még egy kevés időbe, mielőtt újfent nagyobb lélegzetvétellel szakajtanék erőt a folytatáshoz, a karomon lévő rúna megmutatásához, amivel a Halál felerősítette testvérét. Az, amivel magamba zártam a mellkasomon nyugszik. Elhallgatása nem tudatos.
- Egy angyal segítségével. – Tudom hogyan hangzik az én számból a mondat, amit határozottság jár át éppen ezért és ami végett másra is kitérek a kérdés tényleges megválaszolása előtt. - A külvárosban talált rám. A Halál a látogatását megelőzően hencegte el neki ki szállt meg. Egyértelműen elutasítottam a segítségét, amit felajánlott. A pecsét rám rajzolása, a Pestis megerősödése után mégis mérlegelnem kellett és az általunk ismert módszerek már közel sem voltak elegek az ő mágiájához képest. …amit elért vele. Neki köszönhetően szereztem vissza az irányítást, egy időre. Vállaltam a kockázatot és inkább őt téptem volna szét, mint akármelyikőtöket. – Strapabíró, erős, magas álló- és tűrőképességgel. Ők meg emberek bassza meg… Ingerültebb, gondterheltebb mozdulattal nyúlok az orrnyergemhez, pillantok le egy levegőnyi időre. - Cam és Ruvik majdnem úgy végezték aznap, amikor a távozás mellett döntöttem. Fél órával később bejelentettem a Tanácsnak a város elhagyását. A neve Cassael. Velem tartott és bármennyire is nehéz volt el-, beismerni: segített. Rohadt irritáló volt az idealizált eszméivel, de… valóban segített Nat. – Érezhető a súlya a szavaknak. A szavakat nem fűzöm rögvest tovább. Van mit emészteni. Megint. - Másik megoldás kutatása közben a helyzet rosszabbodott, napokra átvette felettem a hatalmat a Lovas és jelenleg csak annyira emlékszem a sivatagban, egy egyiptomi sírnál ébredtem fel, egy bonyolult rajzolatú körpecsét közepén, bevert fejjel, egyedül egy cirkalmas oldalfalú ládával. A démon nélkül. Cass sehol és a hívásra sem válaszolt. Az emlékeim még ködösek… a teljes kép összerakásához időre van szükségem. Tudom, érzem itt vannak a részletek a fejemben. Egyelőre viszont képtelen vagyok összeállítani. – Frusztrál. Kibaszottul frusztrál. Feszül az állkapcsom, az ideg bennem. Mi több, haragszom a tehetetlenség okán. …ami pedig a másik kérdést illeti:
- Mindent. – Kertelést nélkülözve vágom rá. - Belelátott a fejembe, az emlékeimbe. Olvasott belőlük. Mindent látott és hallott, amit én. Kevés dologban vagyok biztos, még zavaros, de rég halott lennék, ha Cass nem intézte volna el. – …és ez azt jelentené Mammon nem jelent többé fenyegetést? Eltűnt a képből? Megölte…? Fogalmam sincs mi történt. Az eredménnyel vagyok tisztában.
A torkom kiszáradt erre a pontra érve. Megköszörülöm, a momentumot, pedig önzőn kihasználom, hogy egyetlen másodpercre elvonjam a tekintetem Nat-ról.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Márc. 02, 2019 11:41 am
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 722 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Lélektükreimet lehunyom. Visszafogom magamat. Olyan régóta vágytam arra, hogy újra láthassam, hogy biztonságba tudhassam. Rimánkodtam, titokban még Istenhez is, hogy tartsa életbe, vezesse vissza hozzánk. Megszoktam jelenlétét. Nem, ez rossz megfogalmazás. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni az életem, az életünk nélküle. Mi lenne, ha nem ő lenne a város vezetője? Tudom, hogy lenne más, mégis az önzőségem…
Nem fogok szitokszókat használni a Tanácsra, akkor sem ha megérdemelnék. Nem most. Nem itt. Visszafogom magamat, ehhez pedig először is le kell csillapítanom a légzésemet. Nincs más választásom.
- Nem hinném, hogy bármit elhittünk volna nekik - jegyzem meg, lassan nyitva ki szememet. Légzésemet visszacsillapítottam, immár nyugodtabban tekintek rá. Egykor járattak sresszkezelésre. Nem hitték el, hogy a magam módján is tudom ezt kezelni. Akkor még hülyeségnek gondoltam ezt a gyakorlatot. Most pedig? Minden ideszálamra szükségem lesz ahhoz, hogy megtartsam nyugodalmamat. Haragom, örömöm, boldogságom. Tűrtöztetem magam, de az ég szerelmére!
Visszatért közénk! Hogy ne tudnék ennek örülni? Még akkor is, amiket mondd? Az érzelmek hullámvasútján ülök jelenleg. Egyszerre tudnám megfojtani, de úgy ölelni is, hogy soha nem engedném el, mert félnék: ha megteszem újra elmegy.
Érdekes. Mindaddig, amíg nem tapasztalod meg valaki elvesztését, fogalmad sincs róla, hogy mennyit is jelent valójában számodra. Nem gondoltam, holott tudhattam volna. Hiszen együtt nőttünk fel.
Hallgatom beszámolóját, rengeteg kérdést felvetnek szavai. Túl sokat, félő olyanokat is melyeket nem is tudna megválaszolni. Vagy képes lenne, egyszerűen csak nem akarnám rá a választ hallani? Ennyire gyáva lennék? Igen, talán így is van. Most mégsem ezekkel foglalkozom.
Nem az érdekel, hogy mit mutat magából, hogy miként van. Az érdekel, hogy valójában, hogy van. Tudom, hogy az érzelmek terén mindketten… nyomorékok vagyunk. Képtelenek vagyunk kimutatni a valódiságát. Ő mert elnyomja, elrejti, fél ha kimutatja, akkor valósággá válik az a fenyegetés ami születésünktől fogva kísért minket. Én dacból mutatom sokszor az ellentét, hasonló indokok miatt.
Most ezek mégsem érdekelnek. Csak ketten vagyunk, senki sem figyel ránk. Enged finom finom noszogatásomnak. Gyengéden ölelem át, még ha nem is ismeri be. Szüksége van arra, hogy érezze, számít nekünk. Így viselkednek az emberek, ha fontosak egymásnak… Egykor legalább is így volt.
- Saját sorsodról döntöttél volna, ha csak egy lettél volna közölünk… Még ha nem is fogod soha elhinni, te nem csak egy katona vagy. Nem csak egy vadász… Fordított esetben… - pillantok fel és az ajtót szemlélem… - Te is hasonlóan éreznél. Hasonlóan cselekedtem volna, mégsem értettél volna velem egyet - vonom fel az egyik vállamat miközben visszatekintek rá. Vitatkozhatnánk ezen napestig. Hiszen minden csak nézőpont kérdése, nem igaz? Elárulva érzem-e magam? Még nem tudom. Minden, amit mondott teljesen zavaros még. Fogalmam sincs, hogy miként kellene érznem.
Fújtató nevetésszerűségére mégis felvonom a szemöldököm.
- Hé! - húzom ajkam nevetésre, de azért bal kezemmel beleboxolok a vállába. - Nem ér kinevetni a gyengébbet! - figyelmeztetem, bosszús arcot vágva, ajkam szegletébe mégis ott bújkál a mosoly. Miként haragudhatnék rá bármiért, amikor itt van? És él? Még valahol a humorérzéke is megvan?
Határozott kijelentése mégsem érdekel. Tesztelsz Wallenberg? Ezért lennék én vadász, hogy elhiggyem egy mocskos démonnak, ha azt mondja, hogy nem démon? Kezem irányán nem változtatok, ám mégsem a késemért nyúlok. Mellette emelek ki egy zacskót, melyben hófehér hóként telepedik a só. Jobb tenyerembe öntöm tartalmát, bal hüvelyk és mutatóujjammal csippentek le belőle. Felé szórom, ahogy esküvőkön szokás.
- Tündérpoooor! - kiáltom el magamat, nevetve, remélve, hogy az arcába dobott só, azon túl, hogy csípést okoz neki, nem fogja égetni a bőrét… Sajnálnám kívágni a szívét. Majd következik egy újabb történetszál. Némán hallgatom újra. Figyelem a mutatott alkarját. Felismerem a rúnát. Óvatosan húzom rajta végig a jéghideg ujjamat. Hallgatom szavait, minden mégis… Annyira szürreális.
- Miért… - kezdenék bele újra. Miért nem szólt? Persze, tudom. Mégis olyan, mintha… Nem bízott volna bennünk? Valahol így van, még ha ezt azzal is akarja palástolni, hogy minket akart védeni. Ha benne volt a démon, pontosan tudta, hogy mire vagyunk képesek… Csalódottságomnak mégsem adok teret jelenleg.
- Miként szabadultál meg tőle? - hiszen azt mondja, hogy nincs benne. Egy lovast nem lehet csak úgy kiűzni. Majd egy másik kérdés, ami már túlmutat az ő hogylétén. - Mennyi mindent tud a városról? - és ebből már csak egy kérdés következik: Meghalt-e? Fenyegetést jelent-e még ránk? Okkal választottak Őt. Egy pillanatra felolvadt arcvonásaim most újra zárkózottá váltak. Túl sok ez egyszerre, de többet akarok tudni. Egyszerre kell mindent megemésztenem nem pedig apránként. Az nem én módszerem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Feb. 19, 2019 11:03 pm
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 923 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
Elég régóta ismerem: tudom, ami késik az nem múlik. A pofán vágásom ereje a sérülése miatt volt szolid. Beleadott mindent? Nem. Kiadott mindent? Szintén nem. A kimondott és kimondatlan kérdéseire nem kapott még válaszokat. Megérzésem szerint, pedig a teljesebb kép megkapása nem sokat fog változtatni a dühén. Mértékét tekintve nem. Egyedül a „miért?” fog változni, nem a „mennyire?”. Kezdve azzal a döntéshozók körére terelem a szót, látom miként válik egyik szemhunyásról a másikra az eddiginél is feszültebbé a tartása. Számonkérő hangszíne, hamari visszaszólalása, élesen villanó tekintete újabb megerősítések a feltolt vérnyomására.
- Igen. Ugyanakkorát, mint a hazugság vagy az igazság. – Rám van írva: mit számít melyik okozza? Nem vagyok tisztában a város jelenlegi helyzetével, ugyan szemtanúja voltam a falak állapotának és Phanuel elhintett pár információt az általa borzalmasnak ítélt körülményekről, amik első sorban a vendéglátói modorra irányultak… az egyetlen, amiben biztos vagyok anélkül magam győződnék meg a dolgokról, megkapnám a fejtágítást Nat-tól: ez az épület még a helyén, ő egyben van, elláttak, tehát lehetne sokkal rosszabb is. A világvége hangulatot huszonnyolc éve élvezzük. Jelenleg miben megrázóbb a nyomorunk? Túlélünk és szerintem túlélték, tudtak-e vagy se bármit is a lelépésem részleteiről.
Beiktatok egy mélyebb lélegzetvételt a történtek megosztása elé. Egyszerűen fogalmazok és egyértelműen akarom a tudtára hozni a döntésem okait. Lehetett volna másként is? Megoszthattam volna velük? Kikérhettem volna a tanácsukat? Segítséget kérhettem volna? Kalkulálhattam volna mással is? …velük? …más módszerekkel? …mert úgy könnyebb volna? Nem. Rohadtul nem lett volna az, hanem az ellenkezője: el sem jutottam volna odáig, ahol most tartok és ki tudja ők meddig jutottak volna… Az áthelyezkedését szemmel követem, a monoton nyugodtságú beszédben nem akadok meg. Problémát, frusztrációt nem okoz a tényekről beszélni. Az abszolút nem tűnik fel vagy tudatos, hogy a kezemmel nem túl látványosan babrálok és akkor sem esik le, amikor értük nyúl. Nem tudom mi a célja velük, a mozdulattal. A szemöldökömet automatikusan vonom összébb, kérdőn tekintek rá és elsőre nem moccanok el a faltól. Ha másodjára megpróbálja csak-csak engedek: értetlenül, de engedek.
A nem várt ölelésre kettőnk közül neki van rá szüksége. A feltételezésnél fogva nem tolom el, holott kényelmetlenül érint. A percekig tartó mosakodástól nem érzem magam tisztábbnak, semmilyen értelemben sem. Kisvártatva viszonzom a vállára vezetve a tenyerem. A kézszorítás esetében lepillantok rá, végül újból felépítem a szemkontaktust, de mindkettő esetében ugyanazzal végződik megszólalás előtt: hosszasan fújom ki a levegőt a tüdőmből, köznyelven sóhajjal.
Álszent seggfej vagyok. Fordított esetben, ha nem pontosan ugyanezeket a szavakat használnám fel, de a lényeg nem változna. Egyet mégse értek velük. Az egésszel nem.
- Nem. Pont arról van szó Nat, hogy ártottam volna. Hisztek-e, bíztok-e bennem vagy se. Megvannak a határaim.Nekem is. - …és saját sorsomról döntöttem. – Arról mivel tudok és mivel nem együtt élni. Az igyekezetem addig a pontig volt elég, se őt, se mást, se magamat nem hitegetem az ellenkezőjével. Lehet más jobban bírta volna nálam vagy nem, semmit nem zárok ki, de ez nem változtat a tűrésképességemen. Sokszor aludni sem tudtam, nemhogy koncentrálni… A fenyegetésnek érzem a komolyságát, hallom a végére becsúszó remegést, de nem tehetek róla szórakoztatónak találom és elég régóta nem volt ilyenben részem ahhoz, hogy ne szaladjon ki egy száraz fújtatás képében. A kedélyesebb fajtából, ami abszurd valahol. Visszafogni többé kevésbé sikerül. Csak nem fogja félreérteni kis híján őt nevetem ki. Megpaskolom a vállát, aprókat bólogatok, hogy szóbeli ígéretet ne kelljen tennem arra a jövőben ez nem ismétlődik meg. A későbbi toldalékra szintén nem érkezik verbális reakció részemről. Egyértelműen leolvashatja rólam nem hiszem, hogy bármi miatt is sajnálkoznia kellene. A hátamat a falnak döntöm, abból a szögből jól látom merre indul meg a keze és sejtem a miértjét.
- Nincs. Már nincs. – Határozott a kijelentéssel próbálom biztosítani róla. Azt visszatartom a gondolataim között elég sok nyoma maradt meg a bőröm alatt is, a rohadt hátralékai. - A falon belül történt, de nem tudom megmondani hogyan vagy a pontos idejét. – Megvonom a vállam, nem hanyagságból: ha megveszek se tudom a választ. Egy közönséges démon számára nem lett volna lehetséges… - Egyik pillanatról a másikra bukkant fel. Lehet alvás közben történt, próbálta átvenni felettem az uralmat, őszintén: fogalmam sincs. Az elején gyengébb volt, ösztönből nyomtam el vagy csak csendben várt… olyan volt, mint egy élősködő pióca. Szívta és szívta a vérem, hogy jól lakjon. – Felemelem az alkarom, ahol a démont erősítő, már ártalmatlanított pecsét nyugszik. - A külterületen a testvére is felkeresett, a Halál lovasa, hogy a bőrömbe égesse. Az volt az első alkalom, hogy X idő kiesett és máig nem tudom mi történt akkor, mit művelt a démon a városban vagy milyen egyezséget kötöttek egymással. Erősebbé vált, mint addig bármikor. – A távozásom, az ő szemszögükből: az eltűnésem előtt, akkoriban kevesebbet láttak és ez volt az oka. Talán arra hivatkoztam a bázistól távolabb akarok a város védelmén gondolkodni… de így is történt-e? Valóban ezt mondtam? Halvány fogalmam sincs róla milyen kifogást lóbáltam meg az orruk előtt, hogy ne zavarjanak annyit, amíg jobban össze nem szedtem magam Cass segítségével.
- Nem bízhattam a véletlenre vagy szerencsére… egyedül kellett maradnom, hogy annyira vissza tudjam fogni amennyire akkor sikerült. Rúnákkal a roskadozó falakon és segítséggel. – Ahogy mondtam: először, akkor vette át felettem az irányítást. Többször is megtörtént, igen. A központban nem engedhettem meg. A porcikáim minden tiltakozása ellenére szavaztam némi bizalmat az elején borzasztóan irritáló szárnyasnak. Ironikus… ha mástól hallanám aligha repesnék vagy tennék kivételt a segédtárs esetében. Van elképzelésem arról milyen hat fordítva: hihetetlennek. Érezhető a továbbiakban várható kifejtés, a külön említésével is előre vetítem, de a folytatás nem azért marad el, mert azt várnám erre kérdezzen rá. …azért marad el időt adjak neki az emésztésre.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 26, 2019 10:35 pm
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 717 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Ja…
Képes ennyivel kiszúrni a szememet. Egy kibaszott ja-val. Mintha tudnom kellene magamtól, hogy mi a franc történt vele. Érzem, hogy az elmúlt időszak összes feszültsége kezd felszínre törni. Nem vár másra, minthogy rázúdítsam erre a majomra itt mellettem. Kiszúrja a szemem. Eltűnik egy szó nélkül, semmit sem tudunk róla. Visszatér - mellesleg erről sem szólt, ha nem botlok bele, ki tudja, lehet, hogy még hetekig nem tudok arról, hogy visszatért? Vagy majd hivatalos úton bejelenti, minden magyarázat nélkül? Erre egy ja-val fogad.
Komolyan, én…
Nagy levegőt véve inkább gyógyszerem után kutatok, a kabátot emiatt kissé talán erőteljesebben vágom is le magam mellé. Nem adok hangot haragomnak, még nem. Tudni akarom, hogy mi történt és tudom, hogy nem fogom megtudni, ha nekiállok. Ennél okosabb vagyok, ezt ő is tudja és én is. Még akkor is, ha csendes mártírként tűrné a haragom. Mert tudná, hogy jogos. Ahogy ezt tette hét éve és utána is.
És ha még zongorázna is idegeimen.
A Tanács érdekli. Könyörgöm, itt van, félhulla állapotba, és a munkáról faggat. Rendben előtte rólam, amiről én nem akartam beszélni, de a kötelessége!? Cseszd meg Wallenberg, életedben egyszer legyél már önző!
Nem tudom, hogy mit kívántam, honnan is tudnám, hogy az volt, amíg nem tudok róla?
- Tényleg? - bukik ki belőlem a kérdés. Tényleg nem hitt ennél többet? - Tudod te, hogy mekkora kárt tud tenni a tudatlanság? Amikor nincs más, mint a spekulácóid? - Mert nekem tisztán van róla fogalmam.
És nem csak nekem. Nem állítom, hogy egységes maradt a csapat. Hogy nem okozott feszültséget a távolléte, nem osztott táborra minket. Hogy végig józanul tudtam érvelni az ártatlansága miatt. Hogy hiszek benne, hogy nem ordítottam le szinte mindenki fejét, akiben felmerült a kétsége annak, hogy hátat fordított nekünk. Hogy elárult.
Fejemet mégis megrázom. Nem, most nem érdekel a Tanács és mit mondott nekünk és mit nem. Számomra ez teljesen lényegtelen. Ha mondott volna bármit sem hittem volna el nekik. Még akkor is, ha az igazat mondják.
Aztán elkezdi mondani.
- Mi? - ez az első, mi kiszökik ajkamon. Mammon, egy lovas? Szemöldököm ráncolva figyelem, amint felhúzza a pólóját. Látom a tetoválást, ismerős számomra. Ismerős, hiszen én rajzoltam le hónapokkal ezelőtt. Én is… Majd jön a többi információ.
Döbbenten pillantok magam elé, ajkaimat folyamatosan szólásra nyitnám, hangot mégsem tudok kiadni, formázni szavakat. Hangokat, mint “de”, “mi”, “miként” és a “miért”. Habár az utóbbi kettőnél is csak a szavak elejéig jutok. Lassan, nagyon lassan emelem fel pillantásom Wallenbergre. Tátott szám és zavarodott tekintetem jelezheti számára a komplett összezavarodottságot.
Szó szerint, nem jutok szóhoz. Kavarognak elmémben a szavai. Mammon megszállta? Elzárta? A tanács tudta, el kellett mennie?
Döbbenetem lassan, túl lassan oldódik fel. Ajkaimat bezárva nagyot nyelek. Mellkasomra ismerős nehézség ül, szívemet régen nem környékezte meg hasonló fájdalom. Figyelem az arcát.
Lassan mozdulok meg. Térdeimet magam mellé hajtom, ép kezemmel támaszkodom meg a padlón. Könnyedén teszek egy száznyolcvan-fokos fordulatot. Mellé kerülök, szembe vele.
Térdein pihenő kezeit fogom meg, kicsit húzok rajta, csak annyira, hogy kissé elemelkedjen a faltól. Ha ez megtörténik, közelebb csússzanva ölelem át. Szerettel telve, őszintén. Még akkor is gyengéd, ha szavaim annyira nem is.
- Soha nincs, még neked sem jogod, hogy nélkülünk dönts a mi sorsunkról - suttogom, ha sikerül átölelnem, gyengéden, államat a vállára hajtva. Ha nem rugaszkodik el, akkor csak érdes kezeit fogom meg, szorítom meg. Hangom erején akkor sem változtatok. Szempilláim enyhén megremegnek. - Egy csapat vagyunk, azért vagyunk Veled, mert megbízunk benned. Tudjuk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem ártanál nekünk, és hogy bármi is lakozik benned, abban segíthetünk megállítani - értem. Értem, hogy miért döntött így, mégis bosszant.
Valahol ez is a bizalom jele. Még ha kifacsart logikával is. Találhattunk volna megoldást rá. Tudtam volna, tudtunk volna. Ha bízik bennünk, ha elmondja… Lejátszódik elmémbe az elmúlt időszakok emléke, túl sok minden nyer értelmet így.
- Ha még egyszer ezt el mered játszani velünk, esküszöm Appolónra, hogy végrehajtom rajtad az összes kínzást, mit az elmúlt hetekben terveztem neked… - csuklik meg a hangom a végére.
Egyedül… Egyedül kellett ezt végigcsinálnia. Erős vagy, hogy a fűrészporba ne lennél erős, de cseszd meg Drake! Miért vagyunk mi akkor itt!?? Miért vagy akkor önző, amikor nem kellene?
- Sajnálom - mondok még ennyi és elengedem. Sajnálom, mi vele történt és hogy nem voltam ott mellette. Nem tudtam ott lenni, nem tudtunk könnyíteni a terhén. - Hogyan történt? - kérdezem halkan, nem tágítva mellőle. Tekintetem aggodalomról árulkodik. - Benned van? - teszem fel a kérdést gyanakodva és nyúlok is már csizmám irányába, hogy pengét húzzak elő.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 26, 2019 8:17 pm
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 624 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
A nyelvfékemet behúzva tartom a senyvedésére vonatkozóan. Hogy működik az ember? Ezerszer szívesebben beszél másról. Érdeklődik a hogylétéről, a vele történtekről, a problémáiról. Csak ne kelljen a sajátjával foglalkozni. Heh, ez az eset sem tartozik a kivételek közé. Zsigerileg tiltakozom annak megosztása ellen, aminek tudására jogot formál a szavai révén. Kimondottakkal. Kimondatlanokkal. Tudom ott vannak a fejében, előbb utóbb hangot ad nekik.
- Ja… – Nem magyarázom túl. Túl hallotta és igen, az elsőként eszébe jutó válaszra kell hallgatnia: nem mindenre emlékszem. Az elmém még nem annyira tiszta. A vetített képeket és a valós történéseket elkülöníteni… külön lapra tartozik. Átdörgölöm a pofámat. Érezhetően nyitva hagytam a mondat végét. Később meg fogja érteni, de ami fontosabb: a Tanács. Előbb róluk akarok tudni mit közvetítettek rólam feléjük. A doboz előkotrásában nem tudok segíteni, csendesen figyelem ahogy beveszi a gyógyszerét. Biztos Holden adta neki… A merengést kizárom a gondolataim közül, rákérdezek az érdekeltségemre a folytatás előtt. A döbbenete beszédes, a felelete mégis jókorát letör az általam értelmezettből.
- Hm. – Kellemes meglepetés. A hümmentésem nem rossz szájízű. - Többet néztem ki belőlük. – Sározást. Közutálat szítását a bizalombomlasztás mellett. Miért ne? Megtehették volna. Alám áshattak volna. Nem ennyire ostobának képzeltem őket. …nem, mintha egyébként érdekelne. Az eddig tapasztaltak alapján a város egyben van. Az élet nem állt le nélkülem. Veszteségeik elenyészőek ahhoz képest, mi történt volna, ha maradok… vagy utánam jönnek.
Odafordítom a tekintetem. Állom a tekintetét a vádak ellenére is. Semmi rosszat nem tettem, máig azon a véleményen vagyok jól döntöttem. Egy nagy levegőnyi pauzát ékelek be, mielőtt megfogalmaznám a felvilágosítást, amit a Tanács elhallgatott. Előle. Mindenki elől.
- Megszállt a Lovasok egyike. Mammon. – A finomkodásnak nem látom értelmét. A pólóm aljához nyúlok, hogy a hozzá eső oldalon feljebb húzzam az anyagát és megmutassam a bordámra varrt pecsétet, amivel a testembe zártam. - Miatta mentem el, amikor már nem bírtam kordában tartani. …amikor már nem kockáztathattam meg további veszélyt jelentsek másokra. Aznap, amikor elmentem majdnem megöltem két vadászt. Az egyik Ruvik volt. A puszta kezemmel, mert Mammon annyira feldühített, annyit beszélt. – Röviden, óhatatlanul siklik félre a tekintetem erre a pillanatra a jobb karomra. Végül Nat-ra vissza. - A Tanácsnak szóltam, mert elsősorban ők felelősek a városért. Döntéshozók. …és egyetértettek a távozásommal, nem marasztaltak, nem küldtek mellém senkit. Egyik sem hiányzott volna. Objektívak maradtak, a város érdekeit tartották szem előtt és igen, tisztában vagyok vele nagy részük valószínűleg dörzsölt tenyerekkel várta mire elhúzok, de leszartam. Pont leszartam akkor és most is, mert ez volt a helyes döntés. – Köze sincs a politikához. - Ha pedig beavattalak volna titeket sem változott volna semmi azon kívül még több kapaszkodót talált volna a démon. Még jobban ki akart volna készíteni. Még nagyobb erővel próbált volna felszínre törni, hogy szórakozhasson. Méghozzá rajtatok. – Azt sokáig tűrtem, hogy rajtam… - Nem arról van szó nem bíztam bennetek. – Hadd ne tépjem a számat: az ő érdekükben, az épségük miatt tettem. Az mellékes önzés, hogy könnyebb volt így. Ők emberek. Könnyebben fakasztó a vérük, lassabban épülnek fel a sérüléseikből, mint egy angyal… Könnyebb volt magam olyanra bízni, akit ha bántok is, nem egyből ölök meg. Utálhat érte, de ez nem fog változni. Megérte.
Megérte...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jan. 22, 2019 4:46 pm
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 483 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Kezemet nem állítja meg és igaza van abban, hogy erejéből veszített. A fehér kötés minden indokot megad erre. Érzem karjának érintését a hátamon, a fájdalom miatt mégsem tudom egy pillanatra sem értékelni a gesztusát. Tekintetem előtt az egész tejútrendszer folyik le, újra csak. Látom a csillagjegyeket, s amíg arra koncentrálok, addig sem foglalkozok az éles, hasító fájdalommal.
Fogaimat csikorgatva vicsorítok. Arcomon megfeszül a bőr, arccsontom rajzolja ki. Magzatpózban kissé még tán ringatom is magam, hátha ez valamivel jobban segít. Ki tudja, önkételen reflex tőlem, semmi több. Szemeimet szorítva nyújtom ki a bal kezemet. Lábának fogdosása egyetlen célt szolgál: tényleg ő az. Őt érzékeltem, őt fogtam meg, őt pofoztam meg. Itt van hús és vér valójában nem csak a képzeletem újabb szüleménye. Nem bízok már sem magamban, de lassan már másban sem.
Mégis, ha álmodnék, a fájdalomra kellene felébrednem. Esetleg egy démon rabolta volna el testem és játszik az elmémmel? Sok minden átfut a fejemen, olyannyira hihetetlen, hogy itt van.
Amennyire vártam ezt a pillanatot, számítottam rá, annyira tűnik nem valóságosnak.
Szipogva emelem fel a fejemet és fordítom a pasas irányába. Az ajtó túloldalára ült le. Eszembe idézem az ezernyi kínzó módszert mit kieszeltem arra az esetre, ha visszaenné a fene. S lám, most itt van. Koszos, büdös, meggyötört formájában. S a késztetés, hogy lenyúzzam a bőrét, orrába öklömnyi piercinget rakjak, vagy esetleg varjakkal etessem meg a szemét mit sem szűnt meg létezni. Szívemről azonban hatalmas szikladarabot gördített le.
Lassan csúszok le a fenekemre, sarkam ragaszkodik hozzá.
- Amennyire? - kérdezek vissza, szemöldököm egy pillanatra összeszűkítve. Újra szipogva emelkedem el a faltól annyira, hogy szenvedések árán, de levegyem a bőrkabátom. Bal kezemmel kotorászok benne, amíg meg nem találom a gyógyszeres dobozt. Sárga falán ott virít a nevem. Szárazon kapok be pár szemet, fejemet pedig hátrahajtom.
A fájdalomnak perceken belül szűnnie kell. Nem egy morfium, de így is életben maradok.
Kérdésére hirtelen pattannak ki szemeim.
A tanács? Az aki alig várta, hogy kitedd a lábad a városból? Aki ujjongva ünnepelt téged, mert azt hitte, hogy ennyi volt? A hatalom immár az ő kezükben lesz? A Payne kurva ellehetetlenítő akcióikat megszervező tanács, Drake? Aki mindenáron azon van, hogy…
- Semmit - jön elég szűkszavúan tőlem, főleg akkor, ha a tanácsról van szó. Évek óta a bögyömben vannak. Hogy jogosan, vagy jogtalanul, azt mindenki döntse el maga. A mai napig hibásnak érzékelem a döntésüket, még úgy is, hogy alig egy évvel háború tört ki. Lényegtelen. Nem váltak kedvencemmé, azóta sem lettek azok. - Semmit - ismétlem újra. Semmit, hiszen azon voltak, hogy felbomlasszák a csapatot. Magukba tartotak mindet, várva arra, hogy mikor tör meg a bizalmunk feléd.
- Mi történt? - kérdezem halkan, fejemet lassan fordítva felé. - Hova mentél? Miért mentél el egy szó nélkül? A bizalmasaidnak kellett volna, hogy legyünk, a tanács miért tudta, mi miért nem? - vonom össze szemöldököm. Fáj a kérdés, hiszen rettegek a választól. Hogy mindenkinek igaza volt és nem számítunk neki, de nem. Ő nem ilyen, történt valami, de mi?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jan. 21, 2019 1:23 am
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 463 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
Lassan peregnek a másodpercek, mielőtt váratlan fordulatnál fogva lép közelebb a nyakamat átkarolni. Legszívesebben újból rákérdeztem volna a hogyanlétére, ha nem előz meg a cselekmény magához ragadásával. Az agyam hátsó részében kaparászik a viszontlátásával járó megkönnyebbülés. A tényé: él, ha nincs is túl jó bőrben, de határozottan él. Kevesek maradtak meg a Gyűjtőből. …még annál is kevesebben bízok meg, töretlenül. A nemlétező családhoz az élet egy jó adag szarkazmusával fűszerezve, de ő áll a legközelebb. Technikailag együtt nőttünk fel, a rengeteg szarság ellenére vagy éppen miattuk, pedig mindig számíthattunk a másikra. Furcsa, a megkönnyebbülést egyszerre eredményezné ez és valójában: tartja vissza.
A döbbenet egy szolidabb alváltozata fagy hirtelenjében az arcomra. Nem az első alkalommal… Kaitlyn hasonlóan fogadott. A reakciója nagyobb értetlenséget váltott ki belőlem, mint ezúttal Nat-é. Az első szekundumnál a feszültebb tartásomban is érezhető a múlékony zavar. …ami még azelőtt feloldódik hátrébb nem lépne. A hátával beleszalad a felemelt karomba, hogy ha késetten, finomabban is, de kezemmel a vállára fogva viszonozzam a szorítás egy formáját. Kérdés nem várakozik a tekintetemben a távolodás hatására. A türelem gyakorlásában most rajtam a sor. Próbálom kiolvasni a vizslató, egyik pillanatról a másikra szikrákat hányó párjából. Láttam-e előre? Nem tudom. Megállítottam volna-e, ha igen? Nem. Vártam-e? Lehet… Csípős lenyomatot hagy maga után a leosztott, tudatosan kiállt saller. Ereje teljében felszakította volna vele a számat. Alig-fordítom oldalra az üstökömet, ahogy némán figyelem tovább. A tenyeremmel nem nyúlok a hamarosan bizsergésből zsibbadásba hajló képemhez. Hagyom hadd teljesedjen ki. Őt nézem, miközben a fájdalomtól épp kettőig ellát.
Hosszan engedem ki a levegőmet. Rohadtul nem kellett volna a sérülését súlyosbítania. Röviden a plafonra szegeződik a szempárom. Nyakas. Végtelenül nyakas ez a nő. A lábamnak csapódó kezére tolom lejjebb a látómezőmet. A feltehetően csontjába szaladó kín által kikényszerített könnyek most tűnnek fel: ahogy az anyag beszívja a lehulltakat. Kérdezzek rá megérte-e? Ha nem akkora erővel lódult neki eltegyen láb alól, relatíve kényelmesen lépek tovább, az ajtó másik szegletét kiszemelve ülőhelyemül. Rugdoshat ott, ha akar. Kevesebb kárt tesz vele magában. A tökömet meg nehezebben éri el, ha kínozni akarna… Ha erősebben próbálkozott, akkor az ajtófélfába kapaszkodva támasztom ki magam, de a végeredmény nem változik: felhúzott térdekkel, rajtuk megvetett könyökkel foglalom el a helyem.
- Lakatlan helyeken. Többnyire. – Nem fogok hazudni. Nem akarok. Ezek lényegtelen részletek tulajdonképpen. - Amennyire emlékszem az egészből. – Féligazság. Emlékszem, csak nem… egyszerre és azonnal. Idő kell hozzá még. Mély levegőt veszek. - Az viszont nem számít hol voltam. A Tanács mit mondott: miért mentem el? – Sejtheti ez sokkal kardinálisabb részét teszi ki a távollétemnek. Az egészet. Az, hogy az út egyik állomásának Egyiptomot nevezhetem például… mellékes érdekesség.
Ha felemeli a tekintetét láthatja rajtam hajlandó vagyok beszélni. Ha nem: a hangomból is kihallhatja. Végig nyugodt marad. Fáradt, de nyugodt. Előbbit fogjuk a tropább fizikai állapotomra. Szerencsére ráhúzható az a lepel.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jan. 20, 2019 10:17 am
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 377 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Az eszem kezdeném elveszteni? Látom őt, hallom a hangját. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy csak úgy elhagyott minket. Miért tette volna? Miért ment volna el csak úgy? Nem, dacolok azzal a tévhittel, hogy örökre elhagyta a várost. Mondjon bármit a tanács, mondjon bármit Holden. Ismerem. Nincs fontosabb számára, mint a város és annak a védelme. Ha lenne, akkor…
Egyszerre sóhajtok fel az ajtó nyitásával, amit először nem is realizálok. Tekintetem továbbra is a plafonra emelve tartom, lélektükreim koporsóit ólomszögekkel zárulnak le.
Majd meghallom a hangot.
Szemeim kipattannak és előre tekintek. Fejemet oldalra hajtva szemlélem a kísértést, a szellemet egy korábbi emléket egy…
Korábbi emlék? A pasas szakadtan néz, öklömnyi karikák a szeme alatt, nyúzott szakáll, szemöldöke barázdái mintha éveket öregedett volna.
Lassan, nagyon lassan esik le, hogy aki előttem áll az nem egy kísértés.
- Wallen… - ejtem ki suttogva nevének az elejét, döbbent arccal. Mélyről jövő sóhaj kíséretébe gördül ajkam mosolyra, a megkönnyebbült fajtából. Szívemről mintha egy óriási sziklát gördítettek volna le, dobogását egészen a fülembe érzem. Teszek arra, hogy milyen roggyantan áll előttem, hogy én mennyire vacakul vagyok.
A köztünk lévő távolságot másfél lépéssel megszüntetem.
- Drake! - Boldog nevetéssel ölelem át nyakát, némán elmorzsolok egy könnycseppet is. Értelmetlen motyogásban ejtem ki nevét többször is, mintha nem akarnám, hogy eltűnjön. Szívem összetörője életben van, jól van. Itt van az éjszaka közepén, a néptelen vadászbázis folyosóján…
Itt van. Itt… Itt van. Hús vér valójában. A vadászbázison. Mintha villám csapott volna belem, felkarjaiba kapaszkodva teszek egy kósza lépést hátára. Szemlélem arcát, tekintetem először még gyengéd. Majd hirtelen válik dühössé, vádlóvá. Kezem emelem és ha nem állítja meg, jobbom az arcán csattan.
A jobbom.
- Azt a büdös… - szorítom össze fogamat, amint a fájdalom előbb csuklómba, majd vállamba nyilal. Összegörnyedve lépek el mellette és az ajtó mellett guggolok le. Kezemet a mellkasom és lábam közé szorítom, a fájdalom néma könnyei mossák arcomat. Apró, mégis szapora lélegzettel próbálok úrrá lenni a fájdalmon. Ezúttal a ballal kapok abba az irányba, ahol az előbb még állt. Ha sikerül, akkor beleütközöm lábába.
- Hol az átkozott életbe voltál? - sziszegem neki, egyelőre még nem tudok felnézni.
Azonban ha elkapja útközben a lendülő kezemet, akkor is a jobbom kell, hogy megszorítsa, a fájdalom itt is körbe jár, csak ezúttal előtte is görnyedek össze, a kérdés pedig elhagyja az ajkamat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 19, 2019 10:10 pm
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 306 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
A mosakodás közben nem veszem azonnal észre az ajtó becsukódását. Kizárólag az arcomra és alá ragadt piszok leöblítésére koncentrálok. Szabályosan nyúzom a bőrömet a megkönnyebbülést várva a nevetségesen hétköznapi cselekvéstől. Érzem, miként egyre jobban zsibbad a felszín a folyamatos dörzsöléstől. …és érzem egyre kevesebb haszna van az egésznek. Közel semmi az elvárthoz képest.
Megtámaszkodom az asztal lapján. Egy darabig így maradok. A víz csöpögése emelkedik ki egyedül a beálló csendben a kintről beszűrődő hangok elenyésznek mellette és ahogy lassan felemelem a fejem a rogyott tartásból, érzékelem a változást. Az eltűnt rést az ajtón. A valóság megkülönböztetése a fejemben lepergő jelenetektől nem olyan egyszerű. Túl sokáig voltam a saját elmém rabja. Nyomatékosan emlékeztetnem kell magamat róla már nem köti meg a kezeimet a lovas játéka. …sem a szabadulásomat követő lázálom. A gondolatot ráerőszakolom a tudatomra és határozottan lenyomom a kilincset, visszatekintés nélkül elhagyom a szobát. A folyosóra még ki sem lépve üt be a felismerés hol vagyok. Nem tudom megmagyarázni az elfogó érzést, de könnyebbé válik tőle a levegővétel.
Az egészen nagy lendületű kilépést azonban megakadályozza a látvány. Az ajtó kitárásával nem számítottam belebotlok bárkibe is. A meglepettség kiül a vonásaimra. Az arcáról a karján lévő kötésre siklik a szempárom. Aligha tudnám elkerülni. Fehéren világít majdnem… és így költöznek konszolidált ráncok a homlokomra. Az aggodalmasabb fajtából.
- Jól vagy? – Normál esetben valószínűleg valami egészen másnak kellett volna elsőként elhagynia a számat, de a ’normál’ és ’normális’ egy ideje nem képezi az életem részét. Az elsőként eszembe jutó bukik ki. Első ránézésre nincs jó bőrben. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amióta nem láttam. Fogalmam sincs a Tanács megosztotta-e vele, velük a távozásom okát. Jelenleg ezek mellékesek. Az egyetlen, ami foglalkoztat az az imént elhangzott kérdésre szóló válasz. …akkor is, ha csak egy látens szellem hozta fel és valószínűleg ez az, amit utólag hallani akarna az adott pillanatban.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
the awakening, Natalie & Drake Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 11, 2019 7:05 pm
Következő oldal


I hope it's never too late
Drake & Nat
──────────── ────────────
« Szószám; 501 • Zene; Still waiting»
TRUE TEAMS ARE MADE
WHEN YOU PUT ASIDE INDIVIDUAL WANTS
FOR
COLLECTIVE GOOD
Az első, mit érzékelek az a hasogató fejem. Esetlenül emelem fel a bal kezemet és tapasztom a homlokomra. Eszéméletlenül jól esik kezem hűvösségge. Pár percig lehunyt szemmel fekszem a túl klóros szagú párnán. Szemöldököm összevonom és úgy pattanok fel ültömbe, mintha rajtaütéstől félnék.
Oh, szent Athén, mégis mit tettem? Fájdalom nyilal mellkasomba, s ahogy odakapok jobb kezemmel csuklómba és vállamba is. Hűvös kezem bordáimat érinti.
Valami nincs rendben.
Ekkor lép be egy… nővér szerű a szobámba.
Akarom mondani ez nem is az én szobám. Meglepetten pislogok a bejövőre, ám a meglepetés csak egyoldalú.
Lassan. Nagyon lassan kezd összeállni a fejembe, hogy mi is történt. Pár démon, kutyáikkal. Mort… Aztán Holden “kezelése”. Fogaim megcsikordulnak. Hol van a morphium?
- Mióta vagyok itt? - kérdezem a nőtől, ki némán kezembe nyom egy pohár vizet. Mintha kitalálta volna titkolt vágyamat.
- Másfél napra kidőltél. Holden üzeni, hogy húzz haza még pihenni. Kell idő a szervezetednek, amíg rendbe jön.
Ajkaim elhúzva fordulva arcom grimaszba. Hát hogyne lenne rá szükség. Felkapom véres, koszos, néhol szakadt fekete pólomat, belebújok és már itt sem vagyok. A lábaim már nem jéghidegek, nem vacogok. Azonban a fájdalom újra és újra koponyámba hatol. Halkan szisszenek fel minden lépésnél. Lenézek kezemre. Hálistennek nem kellett a gipsz csak egy kötés. Ahogy mellkasomnak is. Juhéééj, nem törtem össze magam. Annyira.
Gondolataimba merülve sétálok a folyóson. Néptelen, kihalt. Éjszaka lehet? Talán.
A hang a semmiből jön és hirtelen. Összerezzenve fordulok az irányába, ahol ismerős ajtót pillantok meg, mely résnyire nyitva. Ismerős hang, alig pár évvel ezelőtt hangzott el, kedvenc főnököm megszokott bosszankodó szavaival egyetembe. Oh, ott is van az is.
Óvatosan lépkedek oda, hogy kinyissam az ajtót, melyet rögtön be is zárok. Emlékképek rohamoznak meg, mi lelki szemeim előtt játszódik le.

Újra csak az ágyon ülök, bevert fejjel, halántékomból patakzik a vér, testemen több zúzódás, bokám el is tört. Egyik oldalamon Wallenberg áll karba font kézzel, másikon oldalamon Jack. Az utóbbi elég magas hangon oktat ki arról, mily felelőtlen vagyok, hogy nem varrattam még magamra a megszállás gátló pecsétet. Szememet forgatom. Ripakodó hangon válaszolok. Egy darabig elvitatkozunk, míg Wallenberg nem csap az asztalra.
- Bassza meg - ennyi csak, mit kiejt a száján. Szemtelen lennék? Valószínű, hisz szemöldököm vonom fel. Sose láttam még magam így kívülről.

- Ahelyett, hogy inkább a valóságba mondanád ezt - döntöm hátra a fejemet, szemeimet lehunyva.
Persze hiába az ígéret a pecsét azóta sem került fel testemre, nem fogom bőrömet ezzel mocskolni. Nem éppen vagyok parancskövető, ha saját érdekekről van szó. Habár a legutóbbi eset után lehet, hogy ezt fontolóra kellene fognom. Rajtam kívül mindenkin ott van, de így meg egy leszek közölük. Igazából terepre sem kellene mennem.
Hatalmasat sóhajtok, szemeimet lassan nyitom ki.
Furcsa eddig a hangját nem hallottam még a fejemben. Látni láttam, több álmomba, több emlékben. De a hangját, ily élesen, ily tisztán most először.
- Miként őrüljünk meg teljesen, nem kell más, mint egy idióta főnök, ki csapot-papot hátrahagy és egy túl aggódó alkalmazott - emelem tekintetem a plafon irányába. A fájdalom átjárja a karomat, vállamat. Fejem már-már alig zúg, a külvilágra mégsem tudok figyelni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 11, 2019 1:52 am
Következő oldal


Sorry for being late
Natalie & Drake
──────────── ────────────
« Szószám; 455 • Zene; way down we go »
He in his madness prays for storms,
and dreams that storms will bring him peace.
Két nappal az érkezés után; ha fogalmam lett volna róla vagy érzékeltem volna belőle bármit is…
Zsibong a fejem. Lüktet a nyakam. …elaludtam. Félkómában átfordítom az üstököm a másik oldalra. A szisszenés röviden kivágott grimaszba torkollik. A lehunyt szemeim nem a nyakvonalban végigfutó kellemetlen érzés hatására nyílnak ki résnyire. A koponyám támasza sokkal nagyobb szerepet játszik benne: puha. A jobbomat lassan emelem fel, tartom oda, hogy a párna csücskébe belecsípve kiderítsem mi az. Vagyis: egyelőre csak sejtsem. Zsigerből bucskázna át a kiszáradt számon a kérdés mi a…? felcsapással, ha nem váltaná fel az irányításom alól magát kivonó nyelési inger. Az, amelyikből hajszálon múlik ne avanzsálódjon köhögés. Belezörög mindkét tüdőlebenyem a visszatartásába. Fájdalmasan áll vissza helyére az ádámcsutkám. Próbálom nyújtani a pillanatnyi szünetben a meghúzódott nyakat, a légzésemet csillapítani. Túl mohón kapkodtam levegő után az iménti incidens miatt. Kezemet a halántékomra támasztva igyekszem feljebb kászálódni a félhomályos helyiségben, ahol egy darab gyertya jelképezi az összvilágítást. A párnát követően a rugózó érzés, a halk nyikorgás akaszt meg egy másodpercre. Az agyamba hirtelen villan be a szó: ágy. El kell telnie néhány másodpercnek a memóriám visszakapcsolásához. Rozoga a kezdés…
Kifordulok az ágy szélére. A talpam a hűvös követ éri és futólag megbánom a gyorsabban kivitelezett mozdulatot. A szédülés nem esik jól. Meg kell kapaszkodjak a pokróc tenyerem alá eső részébe. Újabb szekundumok telnek el, mire összeszedem magam a környezet felméréséhez. Képtelen lennék megmondani mennyi. Az időérzékem pocsék. Az is. Az esetből tanulva óvatosan állok fel, lépkedek a szemben lévő falnál lévő fényforrásig. Mellette egy tál víz, törülköző, meg egy üveg található. Utóbbiban feltehetően ivásra szánt folyadék. Nem habozok érte nyúlni szomjoltás reményében. A sivatagot még mindig a számban érzem… szó szerint. Ropog a fogaim alatt. Nagy vonalakban emlékszem mi történt. Az egész mégis jobban hasonlít egy összekevert kirakós darabjaihoz, mint egybefüggő képhez. A mikor, hogy kerültem ide eléggé ködös jelenleg.
Víz még nem esett ilyen jól, mint most. Nem zavartatom magam lefolyik az arcomon, csermelyként zubog alá a portól szürkévé vált fekete pólóra. A maradékot a fejtetőmre öntöm. A tál fölé hajolok abba csorogjon tovább, ahogy a mocsok egy részét lemossa rólam. Közelebb dőlök a felszínéhez, hogy a kezeimet belemártva mossam meg az arcom… újra s újra. Az üstököm hátulsó részéhez nyúlva érzem, a sebet kitisztították, noha nem volt mély. Az alvadt vér csipkézett szegélyén futtatom végig az ujjaimat. Végül rácsapok az asztal lapjára, akként helyezem rá a tenyerem, támaszkodom rá.
- Bassza meg. – Kiszámíthatatlanul tört ki belőlem egyszerre a türelmetlenség, a bosszúság. A hangra valószínűleg odakint is fel lehetett figyelni, ha valaki erre járt. Az ajtó résnyire nyitva volt hagyva. Mély levegővételekkel térítem észhez magam és folytatom a tisztálkodást, mindhiába tudom, ismételhetem bármeddig, nem fogom soha lemosni az undorító érzést a bőrömről. …mert alá, sokkal mélyebbre költözött.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Drake Wallenberg


the awakening, Natalie & Drake Tumblr_ow74404FTy1s9wj6io7_r12_400
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
64
☩ Rang :
the leader of NY
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
36
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jan. 10, 2019 11:47 pm
Következő oldal


***
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/6
Angyal
5
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
13
Nephilim
3