Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Dean'o's place Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
700
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jan. 14, 2019 12:10 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Dean'o's place Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Dec. 27, 2018 5:26 pm
Következő oldal


☠️ Hello new world

Dean & Athan
•  szószám: 1042 • Credit:

 
Továbbra sem zavartatja magát, és mint a kíváncsi gyerek, mindent megtapogat, amit arra érdemesnek ítél. Nem rombol azonban, azt igazán észrevehetné a házigazda is, hogy nem marad utána por és hamu, bár, ahogy elnézi, nemigen tetszik neki az sem, hogy egyáltalán él és mozog és körbejár mindent. De nem meglepő, az emberek nem szeretik azt, ha a tulajdonuk van piszkálva, amit nehezen vagy épp könnyen szereztek meg, de az az övék, senki másé. Pedig el nem akarja venni, örökre sem kíván maradni, ezzel már meg is tudná nyugtatni a másikat, de nem szól semmit, csak halad tovább, lépésről lépésre, szobáról szobára. Noha, immáron kezdi nem olyan földöntúli élménynek érezni a dolgokat, mint amik, még mindig igencsak idegen ez a fajta elrendezés. De nem haszontalan, azt be kell látnia. Látja a kényelmi szempontokat, és azt is, mi mit kezd szolgálni, bár, sok tárgyra tippje sincs, a dobozok, szekrényeknek tűnő háztartási gépek pedig egyelőre kívül esnek a kutatói munkán. Nem temeti el azonban, hogy hasztalanok, végül felé is fordul, az arcát kémleli, és már-már gyermeki ártatlansággal vizsgálja azt, ami oda kiült. Ó, netán zavarja? Idegesíti? Félrebillenti a fejét is kissé, majd vissza egyenesbe, és nem keresi az értelmet.
- Rég jártam olyan házban, amiben laktak is élők, és akkor még szinte fa és kő volt az egész. Ahhoz képest ez egészen hatalmas és jó állapotú. Csodálom, hogy az angyalok nem rombolták le ezeket a helyeket. Ha jól sejtem, nem itt születtél, ez valaki más helye volt nem? No de ki dönti el, ki melyik  házat kapja? Vannak ennél jobbak, nagyobbak is, vagy mindenki egyenlő módon, szinte ugyanazt? - biztos van olyan része a városnak, ahova csak azok kerülhetnek, akik úgymond, ebben az időben is vagyonosak vagy épp annyi mindent tettek a védelem érdekében, hogy kitüntetik őket. Ez egy közösség, nem hiszi, hogy annyira megváltoztak volna az emberek, hogy megelégszenek bizonyos vezetővel, a többiek pedig mind ugyanannyit érnek, ó nem, mindig is voltak azok, akik valakik felett álltak. Úgy sejti, ez itt is jellemző lesz, ha elér odáig, ha érdemes lesz a helyet jobban átfésülni, ha már odakint, kívülről ennyire vágyott ide befele, mintha húzták volna egy madzagon. Talán még a gyengeségnek köszönheti, hogy nem érez meg mindent, amit kell, azért, idebent már jobban tompul mindene, óvatosnak kell lennie, és ha használja is az erejét, itt talán még jobban kell spórolni, mert a fránya vasat immáron ne fegyvernek használják csak, hanem beleépültek mindenbe. Nem csoda, csupán kőből és tapasztóanyagból nem tudtak volna ilyen emeleteket egymásra húzni, vagy a még magasabb csonkokat a távolban, nem maradt sose túlságosan egyben, bár a várfalak, a kővárak még néhol, kissé rozogán, de állnak. Szóval, nem volt az olyan rossz, mégis belekontárkodtak, és hát, ha valaminek kell, akkor ennek nem örül. De oda se neki, ez még egészen jól elviselhető.
- Mi az a pirítós? Valamelyik állat húsa, vagy más? - maga a szó furcsa, mert lényegében, amit a tűzön sütnek át, az mind pirul és annak számít. Bár a szaga alapján, ez inkább valami széndarab lehetett, valamiféle... fogalma sincs mivel. Nem veszi őket körbe füst, hanem olyan ez, mint amikor mindenbe, a bútorokba, a ruhákba eszi be magát a szag és onnan érezni. Talán ő még egy leheletnyivel jobban is érzi. - Biztos finom lehetett, csak a szaga ilyen szörnyű. Azt tudom, hogy manapság az étel a legnagyobb kincs szinte, mint régen – azonban nem kutat sültek, vagy épp zöldségek után, éhsége nincs, nemigen van rá szüksége, amire pedig lenne, azt biztos nem húz elő sehonnan sem, így szerencséje van, nem fogja kienni a vagyonából sem. Inkább hagyja is a fura szagú főzőhelyiséget és tovább kalandozik, ráérősen, bár még mindig nem teljesen épségben. A lábai már elbírják, de futni még nem lenne képes, a veríték eltűnt, felszáradt, már csak a kissé átnedvesedett pólója emlékezteti rá, hogy szinte kiverte a lázszerű veríték, nem kapkod levegő után, tekintete egészen tiszta. De nem a fizikai jellemzők mondják meg azt, hogy van, ő belül érzi, hogy még gyengén. Ha a test működik is, neki máshogy is erőre kell kapnia, az pedig már lassabb folyamat, elvégre, azt már kapásból látja, ő nem az a fajta, akitől elszívhat, vagy épp egy kellemes légyottra várna egy utcán felszedett idegennel. Így marad a lassan módszer, megoldja maga.
- Áhh remek, remek! Ígéretes városnak hangzott, néha ezt azt hallani róla messzebb vidékeken. Bár, azt hiszem... ti nemigen utazgattok már – pillant rá, majd le magára, megtapogatva saját arcát. - Tudom, mint mondtam, csak egy kellemes hely kellett és idő. A vizet viszont elfogadom. Ha lehet... a legnagyobb edényedben kérném – nem is rossz ötlet, talán ha lenne valami, egy kényelmes kád, amibe beülhet nyakig és amiből, ha elég erőt kap, el is tűnhet. Na de egyáltalán, van-e ebben a lakásban ilyen? Elsőre csak a hálót leli meg, az ággyal, és a berendezéssel, ami már másabb, mint odakint. No igen, a személyes tér, neki ilyesmije sosem volt, szó szerint nem volt gyerekszobája, maximum egy-két lakosztály, ahova beférkőzött, na de ilyesmi? Sosem. Még hasonló se. Felpillant rá, és észbe kap, hogy olyan helyre ért, ami tényleg elég személyes. Az arcát vizslatja, majd megcsóválja a fejét és feláll az ágyról.
- Bocsáss meg, hogy betörtem ide. Nem kívánom elvenni az ágyad, bár ez akkora, hogy hárman is kényelmesen elférnénk rajta. Azonban nem alszom, viszont ha úgy gondolod, elfogadom az ágyneműt és azt a matracost is, még szükségem van egy kis időre, hogy teljesen jó legyek és akár meg tudjam hálálni, hogy segítesz – lépked ki a szobából, hisz láthatóan már szinte reszketve védi, ezt pedig szórakozott mosollyal kíséri. Immáron kint fordul felé ismét.
- Hol tudnék tisztálkodni és... nem tudom, hogy van-e valami olyan holmid, ami nem bűzlik a csatornától? Tudom, hogy sokat kérek, és még kérni is fogok apróságot, hogy mesélj nekem a városról, vagy akármiről, de állom a szavam. Többnyire – széles mosollyal biztosítom, hogy tényleg állom a szavam, ha akarom. Nem tudom, ezzel mennyire nyerem meg, főleg, hogy csak kérek és kérek. Illene már adnom valamit, csak épp nem sok minden van jelenleg nálam, ami erre alkalmas lenne.
- Ha gondolod, cserébe felfestek pár rúnát a faladra, amely elrejt az angyalok elől, ha ismét betörnének. Addig viszont... a tisztálkodóhely – pillantok körbe, és csak akkor moccanok, ha ő is. Vagy kifele, vagy a cél fele, ez rajta múlik.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Dec. 17, 2018 9:46 pm
Következő oldal


Keep calm, I'm a doctor
Athan & Dean
zenei aláfestés • szószám: 1069• Credit:

Persze! Nézz körbe nyugodtan! Nyiss ki mindent, szagolj körbe, fújd bele az orrod a konyharuháimba, próbáld fel a párjukat veszített zoknijaimat, használd ki az utolsó nyomást a fogkrémemből, heveredj bele az ágyneműmbe a már jobb és tisztább napokat is látott, ki tudja milyen alattomos szennyeződésektől és rejtélyes kórokozóktól hemzsegő ruháiddal, igyál a kedvenc bögrémből, viszont ha enni akarsz, akkor azt magadnak kell megtenned, mert ha rajtam múlik a féldisznó örökre ott marad a hűvösben és néha ránézek, hogy ezzel vajon miket lehetne csinálni. Étel, nyilván,  még a tudatlan is tudja és jó néhány disznóból készült ételt fel is tudok sorolni, amit a konyhatündérnek csak és kizárólag jóindulattal nevezhető drága mama néha napján elkészített, de elkészíteni... Ne raboljuk ezzel egymás idejét. Szegény rokonaim már attól sírógörcsöt kaptak és alsóneműig leizzadtak magukról mindent, amikor kijelentettem, hogy egyedül szeletelem fel a paprikát, közben pedig megtették tétjeiket, hogy mennyire fogok magamnak súlyos sérülést okozni, s így a fogadás Abraham bácsikám nyerte, aki húsz dollárban fogadott a többiekkel, hogy az első ujjpercemig le fogom vágni az ujjamat és lám meg is történt. Éktelen vonyítás, ordítás, sikítás és sírás töltötte be a csepp zugot, ahol laktunk, az öcsém pedig szirénázva rontott ki a konyhából a felső ujjpercemmel, amiből diszkréten, amolyan málnadzsem vízesésszerűen zubogott a friss vér, mögötte én, aki nem látta, hogy mi van az orra előtt a szemében összegyűlt könnyektől és a kövérre fújt orrváladék buborékoknak köszönhetően, így kétszer is felbuktam a saját lábamban, mialatt épen maradt kezem tenyerével igyekeztem elállítani a kerti locsolót idéző vérzést, ami sérült ujjamból tört fel, de gondolom mondanom sem kell, hogy túl sok sikerrel nem jártam és miattam kellett újrafesteni a nappalit. Szóval igen, illetve nem, sosem leszek a konyhaördöge, se semmi másé.
'Igen, odaégett a pirítósom, kicsit túlsütöttem.' - kicsit?! Ha - ha - ha - ha! Ha neked ez a kicsi, mi lehet a nagyon? Nem tudom az milyen, de újdonsült barátom kedvéért kísérletezni fogok vele, hogy ne érezze magát túlságosan otthon, ne üvöltse el magát, hogy 'Stipi - stopi, enyém az egyetlen hálószoba a lakásban!', a lakás tulajdonosa pedig a rozoga kanapén találja magát, de ahogy elnézem egyre inkább kezdünk ebbe az irányba elkanyarodni, de még az is megeshet, hogy az újdonsült lakótársam Kevinnel fogja megosztani a lábtörlőt a bejárat előtt. Mellkasom előtt szorosan összefont karokkal dőlök neki az egyre szálkásodó, ritka rondán megkopott ajtófélfának, amihez egykor valószínűleg ajtó is tartozott, hogy a nappalit és a konyhát elválassza, de lakásbitorlásom óta ezzel az ajtóval sehol sem találkoztam, és nézem, ahogy a kabát az alig használt étkezőasztalon landol, ami szintén látott már szebb napokat és nem a friss lakkozást féltem rajta, hogy a kabát gombja esetleg felkarcolná, hanem az elv, hogy étkezőasztalra koszos ruhát nem dobunk. Honnan jött ez? Persze, én nem mondhatom meg, hogy kit hogyan neveltek fel a felmenői, az is lehet, hogy a szülők kocsmáról kocsmára ténferegtek és amihez leginkább kedvük volt, az az, hogy a sarjadékukból valamiféle hasznos tagot növesszenek a társadalom számára, ne pedig egy újabb selejtet, amit másoknak kell elviselniük, de lehet ugyanez a verzió, csak józan szülőkkel, akik inkább szagolgattak egy vastag kötegnyi pénzt, mint a csemetéjük frissen mosott haját. Vagy csak szimplán paraszt.
'San Franciscoban vagy és igen, a sejtésed jó, ez az én lakásom. De már egész tűrhetően nézel ki, nem vagy olyan sápadt, mint lent az utcán. Kérsz enni vagy inni?' - egyúttal ha kérsz, akkor nagyon szívesen csomagolok neked az útra fél kilót a csodálatos pirított kenyeremből, amihez még vajat is kapsz, amennyiben abbahagyod a lakberendezési szaktanácsadást és átrendezést, felfedezést, mert roppant kellemetlenül kezd érinteni, hogy lassan nem marad titokban az sem, hogy egyébként van egy karácsonyfás motívumokkal teli fehér alsónadrágom és a zoknijaim több mint negyede lyukas és páratlan. De nem nyugszik. Felkapcsol, lekapcsol, kinyit, becsuk, kivesz, megnéz, visszatesz, forgat, szagol, megnyal és olyan közelről megcsodál mindent, ami a keze ügyébe kerül, mintha még sosem látott volna ehhez hasonló tárgyakat. És a hálószobám! Ó az én csodálatos, féltve őrzött hálószobám, ahová csak nekem kellene, hogy bejárásom legyen, ehelyett olyan kényelmesen sétál be, mintha átadtam volna neki a lakás kulcsait és önként keresnék magamnak másik szállást, ahol újra megteremtem magamnak az életben maradáshoz szükséges feltételeket, amíg idegen uraság bevackolja magát a hosszú, fáradtságos évek alatt kialakított életterembe. Na de egy orvos mégsem rakja ki a beteget a kényelemből, hiszen az elsődleges szempont a gyógyulás. ENNEK SEMMI BAJA! Úgy jár és kel, mint egy kis uraság a birodalmán, amióta felértünk egy köhintés nem hagyta el a száját, de még csak meg sem dörzsölte a szemét. Ráérősen lépdelek utána, mintha kértem volna, hogy nézzen körbe és érezze magát otthon, majd megállok szobám bejáratában és agresszívabb énem azt sugallja, hogy területvédő magatartással rángassam ki az ágyból és határozottan adjam a tudtára, hogy amit ebben a lakásban egyedül megkaphat és azt is csak kölcsönbe egy bizonyos ideig, az a kanapé lesz, no meg ha nagyon muszáj a konyhaasztalnál magányosan ácsorgó második szék, amire sosem ültem le még életemben, de nem az ágyam.
'Örülök neki, viszont sajnálatos módon a szoba nem kiadó, a tulajdonos, azaz az én fekhelyemet képezi az ágy, te büntetlenül használhatod annyit a kanapét fekvésre, amennyit akarod. Kapsz ágyneműt, ami még ráadásul tiszta is és azt hiszem van valahol elvétve egy extra matrac, amit ha végiggörgetünk azon a vackon, akkor nem szúrja át a tüdődet alvás közben, de ha volnál szíves...' - és, mint a pincér, intek a nappali irányába, mutatva az irányt, amerre haladni kéne, magamra erőltetve életem legerőltetettebb mosolyát, amit valaha másnak megmutattam, még a szemeimet is összezárom közben. Nem vagy egy kedves házigazda, Dean Prewett, nagyon nem! Anyád most korholna ezért, mintha kötelező lenne, de a többi testvéremnek sem tanított többet az illemről, mint amennyit muszáj volt, de legalább egyikünk sem túrta az orrát az asztalnál. Meg máshol sem.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Dean'o's place Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 25, 2018 3:26 pm
Következő oldal


☠️ Hello new world

Dean & Athan
•  szószám: 1248 • Credit:

 
Tapogatózó ujjai nem találják meg azt, amit keresnek. Persze, amolyan támasz, erőfitogtatás volt ez, de valahol remélte, hogy több lapul benne. Mármint erő. Ó, ha egy démon lenne, angyal, vagy csak akár holmi félvér, akkor lakmározhatna az erőből, legalább annyi lenne neki, hogy kényelmesen felállhasson és mehessen, amerre csak kívánja, ameddig nem lesz kellemesebb. Úgy néz ki, elsőre sok volt neki a város, vagy csak épp nem jó pillanatban tért be, máskor, talán épp tegnap nem lett volna különösebb gondja, vagy egyszerűen csak elsőre letaglózó? De hisz a többi...? Nem gondolja tovább, biztos ez is egy szép csapda. A kéz pedig halandóé, akiben nincs olyan erő, amelyre szüksége lenne, egyelőre mégsem engedi. Kell egy kis idő neki fejben is, míg átkapcsol, és realizálja a tényeket. Vajon fivérei és nővérei közül valaki járt már itt, vagy ez most itt az ő első felfedezése? Nem üzen nekik még, sőt, talán amúgy sem, nagy kígyó ő már, meg kell tudni oldani a problémáit, másképp megint csak az lenne belőle, mint Angliában. Acsarkodás és jól beég, hogy nem tud megbirkózni egy várossal sem. Nem. Abból tanult eleget, önállónak kell lennie, mankók nélkül, amit megszokott a ládában, és ami tartása ellustult a ládában. De mint mindennek az a doboz az oka, ennek itt csupán az, hogy kapkodott. Oda sem neki, majd megoldja, vagyis, próbálkozik vele. Az már nem olyan egyszerű, hogy csak úgy tekintélyt parancsol és osztogat. Most nem is épp olyan ruhában és bőrben van, elég utólag végigpillantania magán, és hát, máris szembetűnik, hogy egyre jobban szánalmasabban mutat mindene. Apró sóhaj szakad ki belőle, talán ujjai erősebben szorongatnak, nem is figyel erre, ahogy arra sem, az ember arca mire vált, amikor az apró fényfolt bőrének csupasz részére érve világítja meg a részleteket. Ez hamarabb múlik el, mint bármi más, vagyis reméli. Csak nem riadóztat ennyiért, nem lehet viszont elég óvatos, most nincs ereje arra, hogy bárkivel összecsapjon de még talán rohanni sem nagyon. Kihúzza magát ültében, hisz így már nem tűnik egy eldobott rongybabának, és talán jobb színben néz a másikra, akinek szinte hallja, hogy forognak a fogaskerekek a fejében. Mégsem sikolt, kérdez, vagy tesz bármit is, csak paskol, mintha erre várt volna, baráti gesztusra. Úgy néz ki, az emberek egy része mégsem olyan ellenséges az ismeretlennel szemben, és bár annak idején nem volt ilyen bemutatkozó, ott sem minden tekintet akarta máglyára vetni, vagy épp visszazavarni a pokolba, mégis más, teljesen. Kutakodik, keres, és tartja magát. Fura egy példány, annyi szent, de hát, ő ne lenne az?
- Orvos? - nyögi ki végül, nem nevetve, de szinte mégis csattan benne. - Erre nincs semmi vackod sem, hidd el – nem betegség ez, vagy átok, hisz ki tudja, manapság mi számít annak. Vagy növényekkel vagy hadovált szavakkal gyógyít, régen sem volt jobb. Kedvencei voltak azok, akik egy rakás füvet égettek, és egész éjjel jajgattak a beteg mellett, majd reggelre vagy jobban lett, vagy kellett az a gödör, amit a józanabb eszűek ástak még az egész előtt. No de nem akar ilyen végletekbe rohanni, neki nem kell semmiféle gödör, csak egy zárt hely, nem a nyílt utca. Tekintetével követi, ahogy ujjait egyenként fejtegeti le csuklójáról, és majd miután szabad, átmozgatja azokat, mintha a görcstől úgy maradtak volna, mint azelőtt. Kezét ölébe ejti, lábát immáron kényelmes helyzetbe húzza fel, mintsem az előbbi, majdnem kifordul mivolta, és felfigyel a majdhogynem dorgáló szavakra. Szemöldöke megemelkedik, fejét kissé oldalra billentve néz rá, amolyan „most komolyan te parancsolsz nekem?” nézéssel, majd végül sóhajt, és megadóan emeli fel a kezét.
- Jó, sajnálom. Nem akartam ilyen erősen – látta ő a foltokat, és bár nem sajnálja komolyan, ha ennyi kell, akkor legyen így, nem szorongat. Amúgy is csak hirtelen cselekedet volt, semmi több. Az viszont hirtelen meglepi, ahogy már húzza is fel. Megkapaszkodva, maga alá húzva a lábait, erőt ad magának, és feltápászkodik. Oké, járni még tud, de ha így akarja, akkor könnyítse is meg ennyire. Így indul meg mellette, tekintetét ide-oda víve a helyen, az utcán, ahova kiérnek hamar és ahonnan beláthatja a város egy részét. Fejét megemelve, most kicsit úgy nézhet ki, mint a néha turisták, akik idegen város látták rögtön fényképezőt ragadtak és az utolsó kukát is lefotózták, annyira rácsodálkoztak a látványra. Ugyan száját nem tátja el, de nem sűrűn lát lakott várost, New Yorknak csak a peremén járt, a másikban pedig csak futólag, az viszont teljesen másképp mutatott, azt tudomása szerint nem is lakja ennyi ember, azért néz ki úgy, ahogy. Nem is csodálja. Ez itt a menedék, ha jó szót talált magában, hasonló azokhoz, amiket „látott” a segítője keze által, és amely még a vész ideje előtt pezsgett, talán pont köztük volt ugyanezen hely is, csak más színben. Azért itt is látni, hogy nem volt olcsó megvédeni a helyet, hogy vannak foltok, amiket nem tudnak és nem is akarnak betapasztani, mint valami mementó az előtt, amely történt. Mégis, nem az, mint a szomszéd városban, ahogy kiégett csonk szinte minden, ahol az ablakokból már elő-előtörnek a bent növő cserjék ágai, vagy épp ahol egy halom emberi maradványt talált, mint holmi tömegsírban.
- Ohh, ez egész olcsó ajánlat – pillant vissza rá, ha már egy ideje beszél hozzá. Kicsit lekötötte magát, és nem tervez később már ilyen állapotban lenni, de azt tudja, hogy képességei itt igencsak korlátoltak lesznek, úgy gondolja, hogy a kijutás is nehezebb, és üzenni sem tudja, tippje szerint, de aztán, ki tudja mikre nem képes. Csak szedje össze magát, ugye. Haraphatna is valamit, vagy épp valakit, de nem, jól nevelt marad. Nem esszük meg a segítséget.
- Csak kimerültem kicsit, hosszú volt az utam, semmi több – zárja le ennyivel, mintha ez az út a város egyik végéből a másikba utat jelenti, legyenek akármennyire is távol egymástól a határok. Előttük felsejlik az épület, amelyben ezek szerint él. Ez is olyan magas, mint a többi, hunyorogva bámul fel a legfelső emelet irányába, amely jóval magasabban kapott helyet, mint annak idején egy stabil kővár legmagasabb tornya. Ezt már kevésbé döntené össze egy kiadós vihar, eleget fejlődött az építészet, meglátszik, hogy nem széltében terjeszkedtek a házak, hanem felfele. No de akkor, ha ilyen „keskeny” az épület, és ennyi kuckó van benne, mennyire összementek a házak. Nem érti, kinek lehet ez kényelmes, persze, sok embert nagy helyre tenni lehetetlen, ezért mehetett össze, de így meg... Áhh, mindegy is, a kapu nyílik, és már lépcsőfokokat szelnek. Hamar megy az idő, ha vezetik és neki csak bámészkodnia kell. Felérve áll meg az ajtó előtt, majd a nemrégiben tippelt lakásba érnek be, megismerheti, milyen is az, amikor nincs berobbanva a szoba fala a közepébe, vagy épp nincs összedőlve, hanem... Egész ép. A kanapéra fektetik, de ő már fel is ül, mint egy makacs gyerek, és úgy néz körbe-körbe. Igen, úgy, mint aki még nem látott ilyet.
- Ez kicsi – és még kritizál is. Mármint, ő ahhoz volt szokva, amelyek tágasabbak voltak, de mégse kastélyok, ókori kúriák. Kicsit, méreteiben a régi parasztviskók jutnak róla eszébe, ahol akár tíz ember élt ekkora helyen, mint ahol a fekhelye is áll, csak épp nincs minden egy kupacban. - Mi ez a szag? És valami? - fintorog egy sort, majd feltápászkodik és bár fáradt, megindul a forrás felé, amely a konyha lesz, csak épp nem tudja, mennyire nem illik idegen lakásban fel-alá korzózni, csak úgy, főleg úgy, hogy menet közben a kabátot egyszerűen dobja rá az asztalra.
- Te itt laksz, gondolom. Amúgy nem is ronda, sehol egy... fa, vagy egy csontváz. Vagy több – ragad meg egy szekrényt, és nyitja ki azt. - Ó, de pók van. Hol is vagyok pontosan? Elhagytam a... térképem. - közben tapogatózik tovább, majd miután megunta a konyhát, átvándorol a hálóba, ahol az ágy már sokkal kényelmesebbnek tűnik a pihenésre, és se szó, se beszéd, lehuppan rá.
- Itt jó is lesz – nem is pofátlan.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 09, 2018 9:42 pm
Következő oldal


Keep calm, I'm a doctor
Athan & Dean
zenei aláfestés • szószám: 1228• Credit:

Ez most engem teljesen idiótának néz, ugye jól gondolom? Teljesen jól. Hogyne gazdám, milyen helyre kíván menni? Feje alatt legyen puha párna, testét selyem huzatú tollpaplan fedje, álmaira dundi kis angyalok vigyázzanak? Az ágya legyen a legszívósabb, legnemesebb fából, a szobája berendezése aranyból? Máris gazdám, nem kell kétszer kérnie, már szaladunk is és pihenhet. De ugyan már Dean! Egy orvos nem viselkedik így a betegeivel! Szent igaz, úgyhogy ideje rendeznem a gondolataimat, még mielőtt visszaküldöm a kis idegent a középkorba egy ilyen szövegelés miatt. Szánakozva nézek a kézre, mely az enyémet markolja kétségbeesetten és mint irgalmas szamaritánus, aki megszánja az út szélén vergődőt, úgy veregetem meg szorító kézfejét, viszont azonnal meg is borzongok az érintéstől és természetesen nem a jó értelemben, odáig nem fogunk a középkorival eljutni. Arcomon átsuhan az undor, mint egy kósza árnyék és hiába a sikátor baljós és rejtő sötétje, mégis az utcai lámpa gyéren beszűrődő fényénél meglátom borzongásom és undorodásom tárgyát, ahogy lenézek az idegen ujjaira. Ez pikkelyes?! Tudom, tudom, mit kell meglepődni, hiszen a mai világban már alig akad ember, akinek ne lenne toll a hátán, fekete folt a szeme helyén, agyar a szájában, karom a körme helyén és még ki tudja miket rejteget a nagyvilág ezeken a falakon kívül, de ilyet még nem láttam, legalábbis itt a környéken. De mi lehet ez? És a szerephez hűen meg kéne ijednem tőle vagy kérdezzem meg, hogy milyen betegsége van, ami szemmel láthatóan nem az, de megkérdezzem? Otthon kádba kell rakjam vagy különben megfullad, vagy megkérhetem, hogy gyújtsa be a tűzhelyet egy lehelettel, vagy ha ledől a kanapéra, akkor fölveszi az ágynemű huzat színét és még a hősugrázót is be kell kapcsolnom, hogy meg ne fázzon? Vajon meg fogja enni a csótányokat, ahogy megyünk fel a lépcsőn? Bár előfordulhat, hogyha ezeket mind megkérdezem tőle, akkor nem csak szorongatni fogja a kezemet, hanem egyetlen rántással kitépi a helyéről és azzal fogja ütögetni a fejemet, miközben szitkozódik, mert beszélni tud teljesen érthetően. Vagy csak ezeket tanulta meg? Túl sok a kérdés, amiket nem tehetek fel, de égeti és csiklandozza az agyamat, ütögeti a koponyámat minden egyes gondolat az idegennel kapcsolatban, olyan lyukat fúr lassan a kíváncsiság lassan az oldalamba, amiben könyékig el lehet merülni, de egy jó orvos először biztonságos helyre viszi a beteget és csak utána teszi fel a kérdéseit, nekem is így kell tennem. És ha nem lesz rá alkalmam, mert elátkoz, vagy megpörköl vacsorára? Lehet, hogy fölérünk a lakásba és rögtön megpróbál eltenni láb alól. Semmi gond, akkor megpróbálok majd nagy múltú sámán őseimmel fenyegetőzni, hátha ez megrémíti, vagy rémülten angyalért kiáltok, azok úgyis mindig készen állnak arra, hogy megmentsék a bajbajutottakat és még akkor is cipelni akarják helyetted a bevásárló kosarad, ha nincs rá szükséged, vagy egyszerűen betöröm a fejét egy kőkeményre sült pirítóssal, ha már a fogam majdnem beletört, akkor talán ezen a problémán is tudna segíteni.
'Rendben, tudok segíteni rajtad azt hiszem, orvos vagyok.' - már ha egyáltalán tudod mit jelent ez a szó. Pillantásom ismét a kezére esik, melyen már nyoma sincsen annak a rengeteg pikkelynek, ami az előbb még beborította, ennek hála homlokom ráncokká gyűrődik össze és teljesen értetlenkedve nézek az emberi ujjakra, a fehér, pihékkel borított, kissé sebes bőrfelületre, ami mélyvörös alvadt vértől maszatos. Hallucináltam volna? Áh, kizárt, ilyet nem képzel ide csak úgy az ember és még a sötétségre sem lehet fogni, arra pedig végképp nem, hogy lenne valami a szervezetemben. Furcsa ez a mai világ Dean, ne lepődj meg semmin. Görcsösen szorító ujjait sikeresen fejtem le a már zsibbadásnak indult kézfejemről, szorongatásának nyomai pedig lilás feketés véraláfutásként maradtak ott, mintha teljes erejét bevetve tartotta volna fogságban kezemet, ami nem is áll távol annyira a valóságtól, viszont a fájdalom nem volt kibírhatatlan. Kikerekedett szemekkel nézem a csuklómat körbeölelő nyomot, tekintetemet pedig a középkorira szegezem, míg sértetlen kezemmel a foltra mutatok.
'Ha azt akarod, hogy segítsek, ilyet többet nem csinálsz.' - fel fog horkanni és nevetni fog, hogy parancsolni akar neki, egy felsőbbrendű létformának, egy jó ég tudja mióta élő valaminek egy ócska kis emberi lény, a többiek szemében egy eltaposni való, szánalmas dolog, egy hangya, porszem a gépezetben, viszont ha valóban annyira gyenge, hogy eddig tudta vonszolni magát, akkor ennek a hangyának a jó indulatán múlik, hogy a sorsa hogyan alakul a továbbiakban. Kezét átvéve a vállamon húzom őt fel a földről és indulok ki vele a sikátorból, ráfordulva a hazafele vezető útra.
'A jutalmat egyébként tartsd meg nyugodtan, elég az is ha nem horkolod át az éjszakát és nem keltsz fel hajnalok hajnalán, hogy nem tudsz aludni. Akkor persze szólj, ha rosszul vagy megint, azt ne tartsd magadban. Pontosan mi is a bajod egyébként?' - bár ha tud ételt varázsolni az üres hűtőbe, akkor mégis érdekelne a segítségért járó hála, sőt, másban nem is nagyon tudok gondolkozni. Pénzt minek kérjek? Hogy otthon nézegessem? Manapság az anyagiasság mit sem segít a helyzeten, másból kell gazdálkodni, mással kell csereberélni, hogy megszerezz bizonyos dolgokat, amik az életben maradáshoz szükségesek.
A nemrégiben a hátam mögött hagyott fémlapból összetákolt kapu most ismét örömmel köszönt és várja, hogy beengedjen. Oldalt még mindig kitartóan világít zöld fényével a számlapokból álló panel, fölötte ajtószámokkal és nevekkel, azokéval, akik egykoron itt laktak, még mielőtt az egész elkezdődött, de akárhányszor próbáltam nyomkodni, mindig vagy rosszul érzékelte a számokat és tévesen ütötte be őket, de kicsöngeni már nem csöngött ki egyáltalán, vagy nem is történt semmi, csak halkan búgott tovább. Kucsokat már csak a lakáshoz használunk, ugyanis a lapból kiszakították mind a kilincset, mind a zárat, egyetlen nagy lyuk tátong a zárak helyén, bátran be is lehet rajta kukucskálni, így szabad kezem mutatóujját beakasztom az egyik zárhelybe és rántok egyet a kapun, ami hangosan csikorogva, nyikorogva tárul föl előttünk, s karistolja a betont maga alatt. A lépcsőházban rendületlenül égnek gyér fényeikkel a folyosói lámpák, nem világítva meg túl sok mindent, pont arra elég, hogy ne ess az orrodra, hogyha sötétedés után mászkálsz. Még jó, hogy csak egy emeletet kell fölmenni és nem hatot.
'Már csak pár lépcsőfok és le is fekhetsz.' - biztatom az idegent és igyekszem vontatottságából még így is kihozni a lehető legtöbbet, amíg meg nem állunk az ajtó előtt, hogy elővegyem a lakáskulcsomat és a csomóval csörögve, zörögve nyissak be szerény hajlékomba.
'Szerbusz Kev!' - köszönök megszokásból a bronz ebnek, ha már itthon úgysincs kihez szólnom csak a tükörképemhez, akivel túlságosan gyakran összeveszünk, igyekszünk a napi találkozókat maximum kettőre redukálni, esetleg háromra, ha nagyon muszáj. A két lépésnyi előszobát magunk mögött hagyva vonszolom be újdonsült társaságomat  a nappaliba és segítek neki elfeküdni a tűrhetően kényelmes kanapén, amiből igaz a rugók még nem állnak ki, de már kezdenek támadást indítani szúrós végükkel az ember minden testtája ellen, amelyekkel ránehezedik. Rendben doktor, akkor most mit csinálunk, hogyan látjuk el a beteget?



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Dean'o's place Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
238
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 08, 2018 11:01 am
Következő oldal


☠️ Hello new world

Dean & Athan
•  szószám: 1151 • Credit:

 
A várost környékező vidék olyan, mintha több tornádó karöltve akarta volna teljes mértékben eltörölni a föld színéről, és ha nem is végeztek tökéletes munkát, azért arra tökéletes volt, hogy itt aztán senki se akarjon megmaradni. Mert bizony, teremtett lélek de még lelketlen sem mozog erre – akarattal. Ha kérik, biztos körbejárja, már csak azért, hogy megbizonyosodjon, nincsenek-e kincsek elrejtve. És most lehetne itt akár egy rakás zöld papír, amit tudomása szerint nagyon imádtak, senki nem figyelne rá. Étel azonban már nincs ami még valamelyest álló boltokban, raktárakban, azokban csak pókok, egerek és egyéb apróságok tanyáznak, és próbálnak túlélni. Szép lassan a természet is visszaköltözik a helyére, a zöldellő csemetefák, bokrot és miegymás tökéletesen megszínesíti a szürke vidéket. Tökéletes kép, a múlt és a jelen találkozása, és ezt szemléli első körben, egy rakás tetejéről. Kényelmesen ücsörögve szemléli a távolban a város sziluettjeit, azt, amit annyira óvnak, látványosan. És mégis kitől már? Nincs rájuk veszély, de akkor és ott kellett valami, amivel kivédhetik, hogy gyilkosok szökdössenek be. Azonban azoknak szárnyaik vannak, így ha nincs a fejül felett is fal, ez totál felesleges. Nem is számít. Előre dőlve, térdein támaszkodva merül el jobban a dologban, egyre jobban érezve a vonzást, amit egy ilyen hely hordoz magával. Odabent van élet, normális, emberekkel telítve és persze nem roncsok között. Más városokat is megnézett, a démonok között még sétált is kicsit, de mégis, mégis itt minden más. Lehetne mondani, hogy a tiltott gyümölcs édesebb, de erről ők aztán sokat mesélhetnek, elvégre, annak gyümölcsei, mondhatni. Így nem kell semmiféle kígyó, hogy körbehízelegje ahhoz, hogy valamire elcsábuljon, legyen az bármi vagy épp bárki. Itt minden más, angyal dirigál ugyan és óvja a kolóniát, menedék, és mégsem olyan pökhendi népség járkál odabent, mint a vadászok. Tudomása szerint, aztán, hogy abból mi az igazság, már jó kérdés. Sokan azt mondanak, amit csak hallanak, mert elmenni és megnézni már nem olyan, mint régen. Egy az, néha lehetetlen is, máskor pedig olyan hosszas és nehéz út lenne, hogy nem éri meg. Már akinek, mert ő egész könnyen tud ehhez viszonyulni. De hát a csalás is ér.
Egy ideig még a környéket járja, noha nem azért, mert annyira ráér. Őszintén, hátsó ajtót keres, nem hinné, hogy azért, mert szépen mosolyog, csak úgy ajtót nyitnak neki. Pedig nincs hátsó sem rossz szándéka, vagy épp nem olyan káros, csak ott akar lenni és végre kicsit otthonosabban érezni magát, nem csak félrerúgni a koszt és a romot, ha le akar ülni. Ruhái piszkosak, porosak, nadrágja a lábszárán több helyen el van szakadva cipője sáros, nemrég még eső is volt, azt megvárta de nem volt üdítő, ahogy jött úgy ment is. Csak a sár maradt és némi vizes felület. Csalódott sóhajjal maradt hát akkor a kupac tetején, most pedig, lassan megszáradva koslat a többi között. Ijesztő és valahol szomorú is, bár ő nemigen úgy érez érzéseket mint mások, nem tetszik neki a romos világ. Túl csendes, egyhangú és a sok ember nélkül unalmas is. Nem találja magát, nem találja fel magát sokszor, azon kapja magát, hogy hirtelen értelmetlenné válik amit művel. De persze nem az, mert hát, vannak célok, a kiscsalád óhajai, amivel napról napra halad, viszont nem eléggé. Ennek hozománya az ötlet, ez a város. És ha már lehet, miért ne? Persze, előbb le kell tennie a macskát, amit talált út közben és amely hosszú percekig elégedetten dorombolt az ölében, ahogy a földre ült. Kieresztette karmait, megdagasztotta lábát de kárt nem okozott, csak hízelgett. Egy másik képes lett volna letépni az arcát még múltkor, a többi meg csak elszalad szimplán. Nem egyszerű, de ez itt már talán valaha volt valakié. Ha lenne pár falatja, akkor könnyebb lenne, de hát, csak kövér egereket tudna fogni, de arra nincs ideje. A macskának van, így amint leteszi, már el is iramodik, ő pedig megy tovább, csak épp a válasz nincs előtte, hol jutna be. Aztán, egy beszakadt csatornafedő oldja meg a gondját végül. Bemászva, igencsak orrfacsaró környezetben és térdig érő vízben indul meg, ha az emberek már ezeket nem is, a természet ide tudja gyűjteni a vizet és valamire csak jó. Mint most neki. Nagyjából behatárolva, merre is van az irány, könnyítve folytatja útját, és ha minden igaz, célba is ér.
Célba. De hogy arra nem számolt, hogy ekkora arcon csapás az egész.. Amik odakint romok, és amit odakint a rozsda zabál, az itt él és erősebb. Szinte mellbe rúgja az élmény, a megannyi vasszerkezet, így az utolsó métereket gyalog, csatakosan teszi meg a csatornában. Itt több a víz, itt másabb, itt nehezebb, alig halad. Megállva pillant fel egy apró fénypontra, amely lesugárzik a sötétbe, arcán táncol. A kiút! Már mászik is felfele, mintha üldöznék, pedig nem, nem élnek aligátorok a csatornában – legalábbis, egyelőre nem találkozott ilyesmivel. Vizes ruhái lefele húzzák, de ő felfele küzd, a csatornafedő pedig, a jó ég áldja azt, aki nem hegesztette le. Pedig megtehették volna, simán belefért volna az így, hogy itt is félnek mindentől, te talán ez kimaradt, ez nem a város nívós része, fogalma sincs. Lassan, erejét fogyasztva löki ki a fedőt, és kimászik, mint a vert had. Szinte felüdülés, ahogy a friss levegő után kapva tápászkodik fel, és indul előre. A városok eddig sem voltak a kedvencei, mindig érezte, hogy szinte összenyomják, de most, hogy eleve nem volt az elején sem toppon, most valamennyivel sokkal kellemetlenebb. Vagy az van, hogy ezek direkt idehordtak még megannyi vackot, hogy ő aztán jól megszenvedjen. Hisz persze! Angyal védi, miért ne lehetne felszerelve rúnákkal is akár! Oké, ezt jól megszívta...
Morogva támaszkodik a falnak, majd egyenest a földre ül le, hátát a hideg kőfalnak vetve. Fáradt. Ismét elérte az, hogy fáradt és közben majd fel tudna robbanni, olyan mérges. Olyan kiszolgáltatott, gyenge, olyan... semmi. Hol van ez hozzá? Ahhoz, akinek semmi sem volt akadály? Ez a jelen, emlékezteti magát, itt mások a szabályok, le kell nyugodnia. Hullámzó mellkasa lassan nyugalmas tempóban emelkedik fel és le, talán el is aludt, pedig csak pihen. Aztán, valaki betolakodik a környezetébe. Nem tud támadni, bár a pengét bele tudja állítani, viszont mire nyúlna érte, már ott van. Tapogatózik, érzi az ujjakat a homlokán, aprót morran rá. Tekintetét lassan emeli rá, ereje most, amivel elrejti kígyó vonásait, pihennek. Az íriszek amik végigmérik, állatiasak, bőrén is itt ott fellelhetőek a vonások, de azokat ruha rejti. Aztán egy határozott mozdulattal kapja el az idegen csuklóját, remélve, van benne erő, amit ellophat. De nem. Ez egy ember, tapogatja a csuklóját, nem ereszti. Nincs benne erő, pedig... volt olyan amikor még. De csak sóhajt.
- Vigyél innen el... valami védett helyre – nem kér, most utasít. Szinte elvárja. Pedig nem kéne így látnia, jobb lett volna akkor, amikor már van annyi erő benne, hogy erősnek látsszon. Rossz időpont. - Adj egy szállást, és megjutalmazlak – a hízelgés mindig bejött nekik, hát majd most is. Íriszei rendeződnek, minden más marad úgy, ahogy eddig. Talán aludni fog? Egyszer már sikerült, érdekes kaland volt az is. No de most? És ha rátámad ez is? Nem, nem lehet.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 31, 2018 12:38 pm
Következő oldal


Keep calm, I'm a doctor
Athan & Dean
zenei aláfestés • szószám: 1225• Credit:

Csípőre tett kezekkel állok az egy szem a kelleténél is jobban odaégett pirítós fölött az asztalnál, miközben ajkamról rágcsálom a száraz, elhalt bőrdarabokat és gondolkozom, hogy ez így olyan üres és esetlen. Mármint, szerencsétlent így is kicsit meg kell égetni, hogy jó roppanós legyen, mert ha kiszárítjuk, akkor már nem lehet megenni, csak ha beletörik a fogunk, de így még elfogadható, mindenki által kedvelhető étel, cserébe eléggé hiányos és túlégett. Büdös tőle mind az a pár négyzetméternyi egérlyuk, amit lakás néven tartok számon és ahová mind azt a kupac roncs holmit összeraktam, amit immáron lakberendezési felszerelésnek hívok, leszámítva az értelmetlenül fityegő álomfogó hálót az ablakban, amit valamelyik szomszédnak fogok adni, már ha egyszer is látni fogom őket valaha. Hogy hozhattam azt haza? Biztos nem voltam magamnál, vagy éppen valakinek meséltem guberálás közben, hogy az üknagyapám után én lettem a következő sámán a családban és erre feltétlenül szükségem van, hogy a túlvilág démonai ne kaphassanak el álmomban, amíg egy másik létsíkon mozgok és a testem védtelen.
'De legalább nem arról meséltem, hogy Olaszországban voltam szakács, mert ezt még én sem hinném el.' - lököm meg mutatóujjammal a fehér tányéron heverő darab kenyeret, amire talán egy kis margarin, dzsem, felvágott vagy mellé egy adag tojás elkélne, hogy ne így egy szál magában, mert még megenni is szánalmas, hát még nézni, de legnagyobb bánatomra még nem sikerült elsétálnom a közértig, ami amúgy is mindig ki van fosztva és mire odaérek már csak pirítósnak való marad, vagy még annyi sem. Ha nem lennék olyan lusta, akkor beállnék én a sorba hajnalok hajnalán, viszont a legjobb álmok furcsamód mindig ilyenkor lépnek be álmaim birodalmába és nincs szívem fölkelteni magam. Túl lágy a szívem, ez az én bajom.
'Sebaj, hátha út közben akad valami véletlenül elhagyott darab étel a földön, vagy sikerül magam rábeszélni arra, hogy a holnapi napon illene korábban fölkelni, ha nem akarok életem végéig ezen a vackon élni.' - veszem a számba a keserű szeletet és kanyarítom magamra sötét ballonkabátomat, majd a lakást pár lépésből átszelve paskolom meg a bronzból kiöntött német juhász kutya fejét, ami az ajtóm mellett áll őrt értelmetlenül, de legalább ad némi biztonságérzetet. Ha tippelnem kéne akkor egy szolgálatot teljesítőeb lehetett régen, valahol a katonai rendészetnél, rendőrségnél, talán tűzoltóságnál vagy katasztrófák helyszínén, akit elért az a kor, amikor már nem akarta senki fizetni utána a nyugdíjat és jobbnak látták, ha Kevin megkapja a maga kis szobrocskáját egy szép nagy temetéssel együtt és betanítanak egy másik fiatalt, aki jobb esetben ugyanerre a sorsra fog majd jutni jó pár boldog, szolgálattal teli év múlva. Persze azóta Kevin volt már kutyaszépségversenyen, életeket mentett, amikor elkezdődtek a katasztrófák sorozatai és a közjó érdekét képviselő édesapámtól örököltem meg, aki népét védve szállt szembe a természetfölöttiek túlerőben lévő seregével és mint Spartacus, ő is ordítva rohant bele a háborúba. De szép is volt az a pillanat, példaértékkel szolgált számomra, hogy ilyen baklövést sose kövessek el, de most már a kutyát sem tudom előreküldeni a fronton, mert bronz szoborrá változott.
' 'iso'a 'a'é'i'a!*' - rántom be magam után a bejárati ajtót, amit ha ennél finomabban akarnék becsukni, akkor csapkodhatnám egészen amíg feljön a nap, de egy erős, határozott, férfias rántással mindent meg lehet oldani. Nagyot harapva a nyállal már kissé átáztatott pirítós sarkából kocogok le a gyér fénnyel megvilágított lépcsőház hideg és kemény kőlépcsőin, vigyázva, hogy a nagy sietségben nehogy nyakamat szegjem az esetleges félig hiányzó fokokban és ne bambuljak el a falon táncoló sötét árnyakon. Ez még egy jobb környék, mondjuk így, mert természetesen lehetne rosszabb is és a lépcsőházban nem a különféle színnel felfújt graffiti rajzok lennének az egyetlenek, melyek ontanák az összehatást, hanem a lakhatásért küzdő vagy az életüket már teljesen feladó lépcsőn állók, vagyis a bűzös hajléktalanok. Bár itt mostanság mindenki hajléktalan, de akad, akinek nem kőből van a párnája és nem mások maradékán kell élniük, akkor ezáltal vannak a jómódú hajléktalanok és a tényleges szerencsétlenek. Jómódú, na ilyet sem mondanék magamra. A sárgás festék megadva magát az időnek és a katasztrófának pattogott le rengeteg helyen a falról és integet nekünk vissza a csupasz vörös téglafal, melynek réseiből néha egy - egy apróbb patkány is ki szokott köszönni. Mint mondtam, lehetne rosszabb is. Magamban dalolászva lököm ki a két vastag fémlemezből álló kapuk egyikét és nyakamat ösztönösen behúzva várom, hogy úgy csapódjon be, hogy erre még a régen meghaltak is fölkelhessenek, esetleg még egy teljesen megzavarodott angyal elém ugorjon, hogy hová megyek, mit csinálok, kell - e segítség, meg tud ám védeni, akárhogy is nem úgy néz ki, még ő is jó valamire és higgyem el és engedjem neki, hogy segítsen, de egészen idáig úgy néz ki, hogy az erőszakos segíteni akarási vágy ma nincs meg senkiben, mindenki a maga dolgával törődve lézeng az utcán, a padokon ücsörög és mered maga elé, vagy tökéletesen alkalmazkodva a körülményekhez tesz úgy, mintha már ebbe a helyzetbe született volna és ez a nap sem lenne más, mint egy átlagos békés vasárnap. Vajon milyen lehetett ezelőtt a világ? Anyáék sokat meséltek róla, hogy másabb volt, élettel telibb, mindenből több volt és színesebb, miénk volt az egész bolygó, nem kellett attól tartani, hogy elénk ugrik egy szárnyas vagy egy szarvas, a tested háborítatlanul a tiéd volt és az emberek félelmét a saját fajtársunk elleni harcok jelentették, de azokat meg tudtuk legalább érteni, mert nem egy komplett faj volt más, hanem a technológia. A technológiát lehet fejleszteni, na de saját fajunkat, lehetetlenség. Fintorogva rágom a pirítós maradékát, kerülgetve az éjjeli baglyokat, sietve az egyetlen kiskapuhoz, ami lehetőséget nyújt, hogy kicsit kiszabaduljak San Franciscóból, hiába egy bűzös csatornán át vezet az út, mégis csak más a levegő odakint, szabadabb.
'De úgy néz ki, hogy ez nem ma fog megtörténni.' - torpanok meg a lejárathoz vezető sikátor bejáratánál és pillantok a konténer mögül kilógó két pipaszár lábra. Orvos vagyok végül is, miért ne segítsek másokon? Vagy csak odapillantok, lehet semmi baja, csak elfáradt és leült megpihenni, vagy valahonnan szerzett kábítószert, esetleg alkoholt és abba fojtja bánatát, mert nem bírja ezt a világot elviselni, amin őszintén nem is csodálkoznék egyáltalán. Borostámról lesöprögetve vacsorám maradékát lépek oda az idegenhez és mérem végig hunyorogva.
'Tudok valamiben segíteni? Minden rendben?' - guggolok le mellé és tapasztom kezemet a homlokára, mintha a lázát akarnám megmérni, de rögtön végigszalad rajtam a kellemetlen borzongás és rögtön el is húzom kezemet izzadtságtól tocsogó homlokától és csatakos haja alól. Hát, ez bizony nincs jól. És ha itt hagynám? Ugyan, egy doktor soha senkit nem hagy hátra, még akkor sem, ha éppen olyan büdös, mintha egy eldugult mosdóból mászott volna ki. És ha megszurkál? Akkor egyből leszek rendőr, katona és fekete öves karate harcművész, nincs vész, nincs mitől félni. Miért nincs rád írva, hogy mi bajod?

*'Micsoda tragédia!' - a szerk.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Okt. 31, 2018 10:29 am
Következő oldal


Dean'o's place Latest?cb=20160501151056&path-prefix=fr
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/3
Angyal
5
Démon
9
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3