• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Cassael
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
205
☩ Rang :
Szeráf
☩ Play by :
Misha Collins


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Márc. 15, 2017 11:10 pm írtam neked utoljára


Ambriel & Cassael
Difficult roads often lead to beautiful destinations
Még néhány kósza momentum erejéig a lányon tartom íriszeimet, várva talán, hogy ellentmondjon a hogyanlétéről megfogalmazott kijelentésének, de miként effajta helyesbítés nem történik, úgy a távolodókra fordítom pillantásomat. Alakjuk hamar elvész a sötét, szűkös utcák tengerében, nem mintha indíttatásomat lelném a követésükben. Révén, tulajdonomat visszaszereztem, és a lámpánál ácsorgó angyalnak sem okoztak kárt, semmi szükségét nem látom az üldözésüknek, vélhetően amúgy is meggondolják, milyen lényekkel állnak szemközt legközelebb.
- Hmm… És mi oka lenne egy vadásznak emberre támadni? - érdeklődöm kötetlen, bele sem gondolva, rangomat használjam ki az információ elnyerésére. Régóta nem sorolom már magamat arra a bizonyos létrára, kívülállóként szemlélek, értékelek, cselekszem tehát belátásom szerint.  Az emberek védelmét mindennél előrébb valónak tartom ebben az új, kifacsarodott és megkeseredett világban, még ha egy ostoba, meggondolatlan vadászról is legyen szó. Sokunk azonban még mindég nem keres indokokat, értelmet a halandók cselekedetei mögött, pusztán lesújtunk felsőbbrendű hatalmunkkal, mikor jónak látjuk. Nem feltételezem persze, hogy az őrangyalok táborát gyarapító azonnal a vérengzés mellett tenné le szavazatát, fajtája időtlen idők óta élvezi az emberek közelségét, és ennek okán nálunknál jobban ismerik, kezelik őket, de mint említettem, manapság már nem lehetünk biztosak semmiben.
Például abban sem, egészen jól értem-e a megjegyzése mögött húzódó célzást. Szemhéjaimat enyhén összehúzva fordítom neki az ábrázatomat, egyúttal felvéve vele a szemkontaktust ismételten, hátha okosabbá válhatok ezáltal, viszont nem úgy tűnik porcelánszerű vonásait figyelembe véve, hogy a humor oltárán adózott kijelentésével. Nem hittem volna, egyszer az én fejemhez fog csapódni a feltételezés, angyali voltomat igazságtalan és szemérmetlen alkalmaztam egy halandón.
- Badarságnak tűnt a közelükbe menni annak fényében, a másik éppen a pengéjével kívánt neked rohanni. Így nem esett senkinek bántódása, és én is visszakaptam, amit eltulajdonítottak tőlem - felelem visszafogott hangerővel, puhatolózón méregetve az angyalt, kinek lényét vajmi fagyott kimértség lengi körbe. Tisztán idézi bennem azt a kötelességtudó, kizárólag a tényeket szem előtt tartó létformát, ki annak előtte voltam, persze megeshet, szimplán nem látja okát megnyílni előttem. Emiatt nem is hibáztathatnám, bármily elborzasztó, de fajtársainkban már nem lelhetünk feltétlen bizalomra.
- Cassael vagyok - újabb biccentést mellőzök bemutatkozásomhoz, egyúttal memorizálva az őrangyal nevét is. Ambriel… Továbbra sem idéződik fel memória lenyomataim között a lénye, ami cseppet sem meglepő, révén, annak idején legfeljebb akkor kerültem kapcsolatba a hozzá hasonlókkal, ha kihágáson értem őket a Föld megfigyelése alatt. Bármennyire szeretnék, hosszasan mégsem merülhetek el a régmúlt idők megszépült emlékei között, ugyanis újdonsült kijelentése kíméletlen visszaránt a realitás talajára.
- A múlton rágódni felesleges - jegyzem meg, minden további nélkül hazudtolva meg a néhány momentummal ezelőtti cselekedetemet. Igaz, a múlt vigyázó pátyolgatása, és amaz hibáinak folytonos hánytorgatása között mély árok húzódik. - Ha vissza is vettük volna, talál magának másikat, s meglehet, egy célkeresztet is szereztünk volna a hátunkra - állapítom meg, tekintetemet újfent a negyed sötétellő utcái felé fordítva. Néhány pillanat erejéig csenddel adózok kettőnknek, és az ereszekről aláhulló vízcseppek tompa koppanásainak, majd ismét szóra nyitom ajkaimat. - Nem bántottad volna, jól mondom? Éppúgy a pengéért sem eredtél volna utána - apró, kicsiny mosolyt bújtatva számnak szegletében, emelem íriszeimet a jobbomon ácsorgó angyalra, sejtve, feltételezésem nem fog vakvágányra futni. Persze megeshet, ezernyi pontatlanság lapul kijelentéseimben, mégis úgy sejtem, összességében nem kell tartanom az egyelőre ismeretlen fajtárstól.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Márc. 07, 2017 10:30 am írtam neked utoljára


•Cassael && Ambriel•


Mióta Atyánk elhagyott bennünket és amióta a káosz vette át az uralmat a világ felett, egyre nehezebb megtalálni benne a saját helyünket, értelmet nyerni a céljainknak, és megfogalmazni, hogy egyáltalán jelenleg mik a céljaink, és maradtak e még egyáltalán. Néha nem tudom miért kell védenem azt akit, és nem tudom, hogy testvéreim miért választják a bukást, vagy éppen alászállást magára a Pokolra is akár, csakhogy általuk igaznak vélt ügyet szolgáljanak. Szeretném a döntéseik okát felfogni és megérteni, de sokszor nehezebb ez semmint küzdelmet folytatni egy alapvetően csendes, most azonban baljóslatú percekkel kecsegtető eső utáni kis utcazugban. Az előttem álló vadász láthatóan még túl ifjú és talán túlságosan sértett, haragos és dühös semmint túl lásson saját önös érdekein. Nem az számít talán neki, hogy mit érne el az én megölésemmel, hanem az, hogy egy angyalt mészárolhatott le a sok közül. Éppoly céltalannak vélem mint azon testvéreimet, akik egyik vagy másik oldal által talmi ígéretekkel kecsegtető parancsokat követve, számukra korábban idegennek és elképzelhetetlennek tartott dolgokat hajtanak végre. Jelen pillanatban azonban minden figyelmemet az ifjú és meggondolatlan emberre szentelem, kinek kezében az angyalpenge túl veszélyes fegyverként csillog. Nem azért mert ne tudna vele bánni, hanem azért mert nem oly felelősséggel ahogyan azt kellene. Vajon ki adhatta neki, vagy kitől és milyen áron szerezte meg? Elgondolkodtató kérdések jutnak eszembe és szinte tizedmásodpercek alatt végigfutnak rajtam, miközben szürke íriszeim oly kutatón és kérdésekkel terhesen vetem a halandóra. Mégis mit gondol? Hogy pusztán azért mert sosem tudnék ártani nekik hagyni fogom, hogy pengéjét belém mártsa és életem vegye általa? Ó ennyire ostoba még én sem vagyok. Ugyanakkor nem tudom, hogy mégis miképpen cselekedhetnék JÓL. Mert hitem szerint, mely egy ideje már ott motoszkál elmémben és lelkem egészét is lassan elárasztotta, nem feltétlenül mindig azt kell cselekedni ami törvényszerű vagy amire egy adott parancs szól, hanem amit jónak vélünk. Azt hiszem ezen gondolatokat jobb ha elrejtem magamban, mert az enyéim valamiféle rebellis felfogásnak vélnék és meglehet ez okozná ha nem most, de később a vesztemet. Lám most is megpróbálok helyesen cselekedni, amit én annak vélek, semmint könnyedén seperhetném odább ezt az emberpalántát mielőtt egyáltalán megemelhetné fegyverét. A szavaknak, úgy vettem észre, hogy az emberek különleges jelentőséget tulajdonítanak. Sokkal inkább számít nekik a szeretet kinyilvánítása szavak által semmint annak valódi, érezhető léte. A beszéd központi szerepet tölt be az életükben, és azt hiszem ezt Atyánk egykor szándékosan tette velük így. Mi volt a célja? Talán egy újabb próbatétel. Talán azt akarná megtudni, hogy mennyire képesek hazugok lenni a gondolatok által és mennyire a szavak által. Az előbbi őszinte, az utóbbi pusztán illúziója az őszinteségnek. Mindezek ellenére, és Mesterem intő szavainak szembe helyezkedve mégsem azt teszem amit minden hozzám hasonlatos tenne ilyen helyzetben, hanem azt amit egy ember tenne. Megmagyarázni, megérteni és segíteni próbálok, még ha tudom is, hogy igaza van….nem menthetek meg mindenkit. De képtelen vagyok más lenni. Valahogyan a hatásuk alá vontak, és azt hiszem egyszerre van a szívemben emberi irigység és a fajtámra jellemző kíváncsiság irányukban. Talán nem is várok már felelet a kérdésekre, hiszen magával a helyzettel magyarázatot adott rá. Egy vadász, aki számára nem léteznek árnyalatok, pusztán fekete vagy fehér. Ami szerinte rossz azt el kell pusztítani, ami pedig jó azt megmenteni. De mi van azokkal akik sem egyik, sem másik oldalra nem tudnak állni? Az angyalokról az a tévhit él sokak fejében, hogy jók...hogy jók vagyunk, hogy bűntelenek vagyunk, hogy nem hibázunk, hogy mindig Atyánk parancsait követve vigyázunk az emberiségre. Ha ez így lenne, akkor nem lenne háború testvéreim között, akkor az egyensúly mely korábban a világra volt jellemző még mindig meglenne, és nem fordulnánk egymás ellen, hogy testvéreinket mészároljuk. Nem lennének angyalok, kik hátrahagyva mindent, az örök élet kecsegtető, bár időnként talán semmitmondó ürességét lebuknának, és inkább választanák az itteni életet. Meg tudom őket is érteni. Mióta itt járok az emberek között, mióta a társaságukban egyre több időt eltöltök rádöbbenek, hogy miért szereti talán még nálunk is jobban őket Atyánk: mert merészebbek nálunk. Mi vakhittel imádjuk, az emberek pedig csak akkor ha éppen szükségük van rá. Hiányzik az otthonom, a bezárt Mennykapu keservesen tekint le rám, és hívogatna, ha végre elhatároznám magam melyik oldalra állok. Akkor újra megnyílna előttem, és hazatérhetnék. De addig? Addig megpróbálok túlélni mint annyi mindenki más, és ellátni a feladataimat ahogyan eddig is. Bár néha úgy vélem ebben egyre kevésbé vagyok hatékony, vagy éppen megfelelő. Lám ékes példa erre, hogy majdnem sikeresen hagytam egy vadász karjaiba futni védencemet, akinek életét kellett volna óvnom. Lassulok...vagy legalábbis egyre kevésbé tudok koncentrálni. A Mester álmaimban azt mondja, hogy sokkal több időt kellene fordítanom önnön lelkem újraépítésére és száműzni belőle a halandók minden mérgét, semmint közöttük járva hagyni, hogy behálózzanak, és oly cselekedetekre ragadtassam el magam, amely egy angyalra alapvetően nem lenne jellemző. Kezem magam mellett pihen most is megragadok a pillanatban melyet szótlansággal töltünk és csupán a csend a legbeszédesebb zaj közöttünk. Ő nem válaszol, én nem mozdulok, noha jól tudom, hogy előbb vagy utóbb kellene. Közelebb azonban nem engedem magamhoz, a távolság így is kétségbeejtően kevés. Mozdul a kezében a penge, az ajkain megszülető gúnyos mosoly, azt hiszem minden szempontból kielégítő és egyben elfogadhatatlan is a számomra. Nyújtanám ki a kezem, hogy egy mozdulattal odább seperjem az erejét rosszul felmérő ifjú vadászt, azonban csak  félig sikerült kiviteleznem a mozdulatot, mert oldalról hirtelen egy test csapódik neki a másiknak. A levegő kavarog és szinte félelmet gerjesztve vibrál körülötte. Az illat, melyeket egy rejtett szárny láthatatlan csapásai okoznak mézes viaszként úszik bele az orromba. Lépek egy lépést vagy tán kettőt is hátra, és fejem félrebillentve szemlélem egyetlen pilla rezdülés nélkül az előttem lezajló jelenetet. Egy másik angyal felbukkanása azt hiszem a meglepetés erejével hat rám, melyet csupán kissé elkerekedő szemeim jelezhetnének annak aki észrevenné azokat. Az újonnan érkezett kezében szintén valami tárgy lapul, melyet az angyal egy mozdulattal szerez vissza, és oly gyorsan következnek be az események, hogy nem áll módomban meglátni mi lehetett az. Azonban nem is annyira maga a jelenet az ami ott tartja a figyelmemet és kiélesíti az érzékeimet, sokkal inkább az, hogy hol van és hova kerül a penge. Noha azt is gondolom, hogy még ha ketten is vannak annyira tán nem ostobák, hogy két angyallal egyszerre vegyék fel a versenyt. Ráadásul az újonnan érkezettet inkább vélem egy tudatlan és harcokat csupán hírből ismerő halandónak semmint képzett vadásznak. Már csak akkor emelem pillantásom az idegen angyalra, amikor ő is felém fordul. Nem tudnám megállapítani sem a rangját sem a korát, csak annyit érzékelek belőlem, hogy éppen úgy átjárja őt is az emberi világ illata mint engem, és jóval idősebb lehet nálam. A bölcsességnek közöttünk van egyfajta, mások számára talán érthetetlen kisugárzása. Nem a szavak általi bölcsességre gondolok, hanem arra, amit a lelkében hordoz.
- Most már igen.- biccentek vissza a kérdésére, bár nem tudom, hogy a “rendben” fogalmán mit is értünk pontosan. Hogy futni hagytunk két halandót, akik láthatóan az életünkre törtek, illetőleg az egyikük az enyémre, vagy abban a kérdésben vagyunk rendben, hogy itt találkozunk. Valahogyan ismerősnek tűnik, de nem tudom őt hova helyezni, ahogyan emlékeket sem vagyok képes felidézni róla. Ami azonban nem kerüli el a figyelmem, az az arcának vonásai...az ahogyan néz, ahogyan megszólal, ahogyan óvatosan tartja meg a távolságot….valakire emlékeztet engem. Talán tudom is, hogy kire de nem akarok vele foglalkozni.
- Ez az ifjú és meggondolatlan vadász valójában nem rám támadt. Hanem valakire, aki fontos a számomra. Nekem pedig meg kellett védenem. Bármi áron. A védencem.- árulom el végül a nyilvánvalót, ami egyértelművé teheti számára milyen helyet is foglalok el a rangsorban.
- Te azonban nem riadtál vissza attól, hogy egy képzetlen emberen alkalmazd az erődet, hogy visszaszerezz tőle valamit.- egy valakit ismertem személyesen, aki hasonló helyzetben ugyanígy cselekedett volna, csak ő talán még az életét is vette volna meggondolatlan embernek. A kíváncsiságom egy apró levegővel nyelem vissza, hogy megtudakoljam, minek volt olyan jelentősége, hogy erre ragadtatta magát.
- A nevem Ambriel.- jelentem ki egyszerűen, ahogyan mindig is szoktam amikor akár az emberek között is megfordulok. Jól tudom az enyéim között ennek nem lenne jelentősége, a halandók azonban mindig rácsodálkoznak, és kevésnek vélik. Talán kicsit óvatosabb vagyok a kelleténél, és fürkésző szemeimet milliószor végigfuttatom a másik angyalon, talán próbálnám megtudni csupán abból ahogyan mozdul, amit mondd, vagy bármi gondolat által, hogy mennyire mondhatok neki többet, vagy mennyire legyek továbbra is ennyire visszahúzódóan óvatos. A semlegeseket továbbra sem nézik jó szemmel. Gábriel ha nem tudna a maga oldalára állítani bizonyosan elvenné az életemet. Mihály talán kegyesebb lenne….talán. De valahogyan nem tudok egyik oldalra sem állni. Mindketten ugyanolyanok számomra.
- Vissza kellett volna szereznünk az angyalpengét attól a vadásztól. Veszélyes és meggondolatlan kézben van.- noha nem ő lenne az első és minden bizonnyal az utolsó sem. Mindazonáltal nem véletlenül jegyeztem meg ezt a mondatot. Sok függ attól milyen választ ad majd nekem. Akkor talán tudni fogom, hogy bízhatok benne, vagy esetleg valamilyen módon lezárhassam a hirtelen és semmiből jött találkozásunkat követő társalgást.



credit &&



Cassael
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
205
☩ Rang :
Szeráf
☩ Play by :
Misha Collins


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Márc. 02, 2017 7:00 pm írtam neked utoljára


Ambriel & Cassael
Difficult roads often lead to beautiful destinations
Általában véve nem szoktam hosszú időn át egy városban maradni, kutatásaim, intézendő dolgaim, az általam segített halandók mindég újabb helyekre kívánnak meg, azonban a San Franciscot körbelengő, egyre meghatározóbb démoni jelenlét úgy alakította, néhány napot még a környéken tartózkodjak. Megannyi testvéremmel ellentétben engem nem hagy nyugodni hirtelen kélt érdeklődésük a város iránt, persze megeshet, a védencemet ért támadás, és a Háború legutóbbi, jó néhány áldozatot szedő látogatása tehet felfokozott aggodalmamról és kíváncsiságomról.
Révén, mindkét balul elsült eset a szegények negyedében fogant meg, a mai napomat is a környék pásztázásának szenteltem. Csupán egy kis ideje, hogy az itt-ott szűkös, máshol egészen terebélyes utcarészletek egyikén megállapodtam, és jó szokásomhoz híven egy padot választottam ülőhelyemül az emberek megfigyelésére.
Újra és újra meglepődésre sarkall, annak ellenére, Atyánk teremtményei végső soron egy tőről fakadnak, szinte végtelen változatban fordulnak elő. Jellemükre oly’ sok minden hatást gyakorol, kezdve attól, éppen miféle molekulákból épülnek fel, egészen addig, hogy milyen társadalmi pozícióba születtek. Az itteniek - példának okáért - valahogy mindég harsányabbnak tűnnek a város többi részén lakókhoz képest, nyitottabbak, és olykor gátlástalanabbak is a túlélésük érdekében. Általánosítani mégsem lehetne, ott van hiszen Coralyn, kire legfeljebb a nyíltszívűség jelzőjét lehetne aggatni, de az inkább adódik alapvető vonásaiból, semmint a környezetének hatásaiból. Ám, ha nagyobbat kívánnék lépni, különbségeket bizony városok között is minden további nélkül felfedezhetünk. San Francisco elméletileg nagyobb védelmet ígér Mihály óvó szárnyai alatt, viszont New Yorkban sokkalta emberibb, felszabadultabb a közhangulat. Gondok persze vannak ott is, elég a vadászok egyik vezetőjére gondolnom, kinek terhéből igyekszem annyit átvenni, amennyit csak lehetséges.
Az emberek megfigyelését illető emlékfoszlányaim egyhamar átevickélnek Drake-re, tudatommal összhangban pedig előkotrom a kabátom belső zsebében dédelgetett, ostoba kis díszt, amelyet legelső találkozásunkkor ajándékozott nekem. Egészen kicsiny, leheletnyi mosoly kucorodik ajkaimnak szegletében, amint végigfuttatom pillantásomat a tarka, alaktalan valamin. Szinte egy momentumra meg is feledkezek aktuális problémáimnak tengeréről, csakhogy az idill kíméletlen hirtelenséggel roppan össze. Egyik pillanatban még az ujjaim közt díszeleg a szobor, a másikban meg már a ránézésre serdülőkorban leledző emberfiú tenyerében raboskodik a szeretett tárgy.
- Ostoba, csak nem gondolod, hogy egy angyaltól lopsz?! - általában véve nem szokásom egyhamar túladni nyugodalmamon, most azonban a kétségbeesés mindennemű mozzanata végigjárja a testemet, hiszen félő, ha nem kapkodom össze magamat, soha többé nem láthatom a becses ajándékot. Másodpercek leforgása alatt talpon vagyok, és öblösen szelem az utcát, kíméletlen tempóban követve a rohamvást menekülő halandót. Könnyedén megállíthatnám persze, praktikák tárháza állna rendelkezésemre annak érdekében, minél hamarabb pontot tegyek az ügy végére, de mégsem kívánnám, hogy bármely’ procedúra következtében bántódása essen az ügyefogyottnak. Tehát futok utána, kétségtelen, újabb és újabb sarkokat kanyarodunk le, s bizonyosan ez így folytatódna minduntalan, ha a következő alkalommal a fiú nem rohanna bele egyenest egy másikba, aki a körülmények sietős vizsgálatának fényében, vélhetően épp meg kívánt támadni valakit.
Tekintetemet még az adrenalin hatása alatt némileg riadtan kapom az utcai lámpa fényében fürdőző nőneműre, ám beszűkült elmém egyedüli érdekeltségét a tőlem eltulajdonított szoborban leli. Révén, koncentrációmat nem csapolja a folyamatos mozgás, egyik karomat kinyújtva, és gondolatvilágomnak erejét segítségül hívva, egy szempillantás alatt visszaszerzem az engem megillető tulajdont.
- Jobb teszed, ha most elmész, míg a haragom igazán lángra nem lobban - mordulok a fiúra, aki hebegve, meg-megremegő végtagokkal igyekszik felkelni a másikról. Szavaim nem többek persze, mint olcsó ijesztgetések, más lenne a helyzet nyilván, ha még mindig nem tudhatnám ujjaim között a díszt, ezen helyzet fennállása nélkül azonban nem érzek késztetést szerencsétlen, ifjú halandók rettegésben tartására.
- Chris basszus, te vagy az? Gyere már, ez ki fog minket csinálni! - az utcarészlet viszonylagos csendjét az említett emberfi kétségbeesett hangja töri meg, amint frissen felismert ismerősét menekülőre készteti. A másik úgy fest, nem szívesen hagyná el a helyszínt, végül mégis az angyalpengéjéért nyúl, és tolvaj társával egyetemben eltűnnek az egyik merőleges utca sötétjében.
Csak miután a szobrocskára vetettem egy utolsó, atyai pillantást, és visszahelyeztem kabátom egyik belső zsebének óvó takarásába, emelem fel íriszeimet az eddig figyelmen kívül helyezett lányra. Angyal, ehhez kétség sem férhet, de ennél többet képtelen vagyok megállapítani róla. Ismerősnek nem mondhatnám, ekképpen rangját sem áll módomban megállapítani, az viszont egyértelmű, épp valami egészen helytelennek a közepébe sikerült éket vernünk tolvaj barátommal.
- Minden rendben? - biccentek felé ártalmatlanságom jeléül, noha azt nem tudhatom, tőle is az enyémmel hasonuló nyugodalmat várhatok-e. Ha netán tisztában van kilétemmel, azt is jól tudhatja, városukhoz nem éppen idomulok, s bizony akadnak, akik ezt kevésbé nézik jó szemmel. - Nem gondoltam volna, hogy San Franciscoban vannak, akik még angyalokra támadnak - magam sem tudom, miért ragaszkodok a társalgás mindenáron történő megragadásához, de megteszem, hiszen sohasem tudhatom, éppen kivel hoz össze a sors. Tán épp ő lesz, aki gyarapítani fogja elképzelésem támogatóinak kicsiny táborát, vagy az, ki perceken belül megkísérel majd tőrt állítani a szívembe. Így vagy úgy, ám szavak nélkül egyik forgatókönyv lezajlása sem tetszelegne helyesnek.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Grace only exists to be fallen from

Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Feb. 01, 2017 9:55 am írtam neked utoljára


• Chris && Cassael && Ambriel•


Sosem kérdezem, hogy miért éppen annak a védelmére rendeltek akiére, és soha nem kérdőjelezem meg a parancsot. Mesterem egy időben a jó katona jelzővel illetett, persze annak tükrében, hogy nem tartoztam Atyám harcos angyalai közé, ez a megállapítás mégsem állta meg tökéletesen a helyét. Ettől függetlenül az adott halandó védelmében ritkán válogattam az eszközökben, noha többnyire igyekeztem a békésebb megoldást keresni. Volt amikor sikerrel jártam és volt amikor nem. Nem éreztem egy esetben sem hibásnak azt a döntésemet amit meghoztam, bár azért nem állítanám, hogy nem gondolkodtam el helyenként tetteim következményein. Egy angyal esetében pedig a kétkedés nem éppen a legjobb dolog, hiszen a lényeg pont az lenne, hogy ne legyen egy szemernyi kétely se bennünk cselekedetünk helyességét illetően. Nekem mégis volt, nem is egy alkalommal. Ezt az érzésnek nevezett valamit pedig igyekeztem azon cselekedetemmel elnyomni, hogy minden esetben magyarázatot kerestem, és magyarázatot próbáltam találni, időnként persze hasztalan. A halandók kiszámíthatatlanok, és leginkább csapongóak önmagukkal kapcsolatosan. A gondolataik úgy váltakoznak, ahogyan a szél vált irányt. Ez pedig számomra, aki a logikát kereste a tettek és a mondatok között szokatlan volt. Ahogyan az is szokatlan volt, hogy a védencemet nem a sötétség valamely teremtményétől, vagy nem éppen egy fellázadt és egykori eszméit sutba vető testvéremmel szemben kell megvédenem, hanem egy haragos halandóval szemben. A gyér fényben is tökéletesen látszik a hetyke vigyor mögé rejtett harag és megvetés. Oly érzés ez számomra, mintha jéggel karistolnák a szárnyaimat. Nem ébred mégsem hasonló érzés bennem iránta, inkább a szokásaimat megtartva érteni akarom őt, tudni, hogy miért ily dühös, ily nehéz és súlyos feketeséggel terhes a lelke. Vajon ő hol és mikor veszett el a világban? Egykor minden lélek tisztán és vétkek nélkül érkezik, és a szabad akaratuk az amely végül úgy vonzza magához a gyarló pokol megannyi mocskát, mint a mágnes a vasat. Ez a rezzenő aura, ez a semmihez sem fogható halált suttogó és vibráló kisugárzás az, amely elárulja kivel is van pontosan dolgom. A vadászok egyik ismérve, hogy ritkán gondolkodnak el a helyes és a helytelen fogalmán, mert ami számukra érthetetlen, vagy a halandók szűk látókörű világával ellentétes, netán nem fér bele, azt mind el kell pusztítani. Könyörületet ritkán ismernek, kivéve persze ha az érdekeik úgy kívánják. Képmutatóak, gőgösek és persze úgy vélik ami nem emberi, az minden az ő életükre akar törni, így is darabokra hulló világuknak ártani. Vakok észrevenni, hogy nem mi vagyunk azok akik a létüket fenyegetik, sokkal inkább védelmezni akarnánk őket. Tökéletesek lennénk? Aligha. Úgy vélem az Atya egykor a jó szolgálatába akart állítani mindannyiunkat, azonban elkövette azt a hibát, hogy egy másik lehetőség megmutatásával hitükben gyengébb testvéreimet könnyedén a romlás útjára vezette. Így szakadtunk ketté, így lehet az, hogy Urunk most is inkább a teremtményei miatt aggódik semmint miattunk.Tán úgy véli, hogy vagyunk még elegen akik hitük mellett a végsőkig kitartva bármily áldozatot képesek meghozni ami a szívének kedves. De fogyatkozunk, mint  a gyertya, melyet a tűz folyamatosan olvaszt, és nem tudom mennyien maradunk végül.
Most sem akarok ártani annak aki velem szemben áll, most is még veszettül keresem annak lehetőségét, hogy szavaimmal meggyőzzem, vagy megpróbáljam őt megállítani, bár talán tudom már a lelkem mélyén, hogy oly hasztalan küzdelem ez mint a korábbi esetekben szinte mindig. Mesterem szerint soha nem hagyhatunk futni egy vadászt, mert nem tudhatjuk, hogy tettünk a későbbiekben kire és milyen hatással lesz. Lehet ma elengedek egyet, és holnap egy testvéremet fogja lemészárolni. De nem hiszem, hogy ez így lenne. Hiszen ha egy angyal sorsa az elmúlás, visszatérés a kegy általi tökéletes ragyogásba, akkor teljesen mindegy, hogy ez mikor és ki által történik meg, ha esélyem van arra, hogy egy halandót meggyőzzek tettei súlyáról, és megmentsem a lelkét. Reménytelen küzdelem, akár a viharral felkorbácsolt óceán hullámaival szemben úszni, mégis a kihívás szépsége az ami vonzóvá teszi.
A kérdését hallva egyetlen szempilla rezzenés nélkül nézve őt szelíd mosollyal hagyják el ajkaimat a szavak.
-  Nekem sem veled van dolgom, éppen ezért nem kívánom én sem megosztani veled a sajátomat. Bár kétségem sem fér hozzá, hogy magadtól is rájöttél. Tehát megint egy értelmetlen kérdés.-még mindig mozdulatlanul áll velem szemben, ez pedig nem sok jót ígér számomra. Ideje lesz azt hiszem felkészülni, mert egy vadász nem éppen a szavak embere, és hosszas diskurzusra már csak akkor hajlandó, ha legalább egyszer megpróbálja erejét fitogtatni, netán az életemre is törni. Ilyen ostoba lenne ő is? Tulajdonképpen mindegyik az alapvetően. Sóhajtásnyi szünetet tart, a pillantásom pedig rezzen egyet, amidőn a zsebe felé nyúl, ajkaim leheletnyit szétnyílnak, és úgy figyelem a mozdulatot, de nem teszek még semmit. Annyira nem gyors amennyire én tudok az lenni. A válasz őszintesége alapvetően meglep. Ilyenkor valami fellengzősen és újabb hazugságokkal sújtott kifogással szoktak élni. Eme meglepettségemnek nyoma, hogy arcomon a csodálkozás ül ki, szemöldököm szép íve egy pillanatnyi időre megemelkedik. Nem mosolygom csak legbelül. No lám, még mindig kiszámíthatatlanul tudnak számomra újat mutatni. Magam mellé pillantottam jobb majd bal oldalra és aztán megcsóválva a fejem visszatekintettem rá.
- Nem úgy látom hogy az utadban állnék. Innen nézve legalábbis más a helyzet. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez az utca sokfelé ágazik, és akármelyik irányba indulhatnál. Azonban amíg nem tudom pontosan mi dolgod errefelé, sajnos nem áll módomban odébb állni. De megintcsak olyan dolog, amit nagyon jól tudsz. Tehát mi lenne ha a felesleges körök helyett végre tényleg őszinte lennél? Mondd, valóban ennyire nehéz ez?- azt már nem teszem hozzá, hogy a magam részéről is valamiféle játékot játszok. Két síkon folyik úgy érzem ez a beszélgetés, és lehetne ez másképpen is, ha nem ilyen módon állna ő hozzá. Akkor talán én is más lehetnek. De úgy tűnik a vadász ebben nem partner. Vajon miért is nem lep ez meg engem? Széttáruló kezemmel békejobbot próbálok neki nyújtani, naív módon remélve, hogy utolsó lehetőségként a fegyvertelenség alapvető megmutatásával talán némiképpen sikerül őt meggyőznöm arról, hogy én nem akarok neki ártani. De azt hiszem ismételten az emberek egy oly oldalát lesz alkalmam megismerni, amelyet már annyiszor, és amely miatt mindig valami ártatlan módon nem veszítve bizodalmam bennük hinni akarok, hogy egyszer talán másképpen lesz. Egyszer talán….de nem most. A fények táncolva csúsznak végig eddig félig árnyékba rejtezett alakján amikor szavait követően oly cselekedetre ragadtatja el magát, amit nem akartam, hogy eljusson eddig. De ahogyan már mondtam, a vadászok vére valahogyan parancsolja, hogy legalább megpróbálják, legalább érezzék, hogy képesek lennének a helyzet magaslatán megállni. Mint kiskakasok a szemétdomb tetején. Ha tovább látnának ostoba és sehova nem vezető haragos érzelmeik ködén tán sokkal több mindent elérnének. A kezét akartam látni, hát megmutatja nekem, de nem úgy ahogyan én várom. Irányomba indul, és a kezében az éjjeli hold ezüstje köszön vissza egy előrántott angyalpengéről. Riadtan pislogok egyet, és lépek hátra éppen úgy ahogyan ő közeledik. De nem fogok a végtelenségig hátrálni előle. Még mindig nem akarom bántani, de ha nem hagy más lehetőséget kénytelen leszek.
- Szóval ez a terved? Ennyi ameddig eljutottál? Valóban úgy véled, hogy ezzel bármit is megoldasz? Hogy a feladatodat ezzel el tudod végezni? Könnyebb lesz tőle? Megoldás lesz bármire? Jobban fogsz aludni?- kérdésekkel rohanom le, de nem az időt húzom, nem ez a célom, hisz bármikor egyetlen mozdulattal taszíthatnám a tűzfalhoz, mielőtt még egyáltalán a pengét ideje lenne a magasba emelni. Én mégsem teszem ezt. Ostoba és tán csak az emberekre jellemző végtelen hittel még mindig abban bízom, hogy meg tudom győzni. Szinte hallom legbelül Mesterem hangjának rosszalón csendülő érces mivoltát.
“Mikor érted már meg Ambriel, hogy nem menthetsz meg mindenkit? Mikor érted már meg, hogy egy vadász soha nem fogja feladni, ahogyan te sem vagy képes megválni angyali mivoltodtól?”
A válasz ott zakatol szüntelen bennem, és egyetlen szóval lehetne illetni, amelyet az emberek világában tanultam, noha fogalmam sincs honnan merítik hozzá az erőt még akkor is amikor már szinte lehetetlen helyzetbe kerülnek: Remény. Így nevezik, és a legkitartóbban kapaszkodnak bele, mint utolsó lehetőségükbe, elkerülendő a pusztító kárhozatot. Abbahagytam a hátrálást, és megfeszülő figyelemmel rászegeztem a tekintetem. Éppen egy lámpa alatt álltam, mely arany fényével burkolt be, akárha az imént vetett volna ki magából a Menny. Csalóka látomás.
- Egy dolgot árulj el nekem : ha azt használod, az mit fog megváltoztatni? - bökök fejemmel a pengéje irányába.
- Nem a világban, nem összességében az emberiségben….hanem benned? Azt hiszed megszünteti azt az ürességet amit felőled érzek? Nincs annyi vér, nincs annyi romlott pokolfajzat messze szálló füstje, annyi angyal ragyogó kegye amely képes lenne megszüntetni. Ne azért tégy bármit mert kell, hanem mert több leszel tőle! A tudás birtokosa vagy, nem a hité. Mégis úgy véled te vagy a jobb, és emezeket bolondnak véled?- oly egyszerűen véget lehetne vetni ennek az egésznek, és talán már csak egy részem reménykedik a meggyőzésben. De ha sikerül elültetnem a kétkedés magját az elméjében akkor tán nem volt hiábavaló ez az egész. Nem mozdulok. Ott maradok a lámpa fényében tökéletesnek tűnő célpontként….de ez nem jelenti, hogy nem készültem fel semmire.



credit &&



Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Jan. 31, 2017 8:18 pm írtam neked utoljára


Egyszerre kétféle gondolat indul útnak a fejemben, és ez már alapból problémát okoz… részemről az egyszerű ügyeket kedvelem, semmi bonyodalom, gyilkolsz, takarítasz, és lelépsz. Kár, hogy nem létezik ilyesmi.
Nem tudom eldönteni, hogy most tényleg nem vágta-e le a foglalkozásom, meg a szándékom - mert szerintem esélyesen messziről ordít, legalábbis a gyakorlott szem számára – vagy egyszerűen csak azzal próbálja húzni az agyam, hogy leplezi, míg ki nem mondom. Számításba veszem mindkettőt, miközben alaposabban végigmérem.
- És mi lenne a „dolgod”? – persze már megvan a magam kreációja, de azért inkább hallgatnám meg az ő verzióját, már ha elárulja. Tekintve, hogy a pasas futni kezdett, amikor a fülébe súgott, aligha elcsábítani akarta… inkább figyelmeztette. Vagyis vigyáznia kell rá… és esélyesen az utamat állja, ha megpróbálom megkerülni.
A kérdése mondjuk meglep, felsóhajtok, és a zsebemben már cigi után kutatok, mert érzem, hogy megint egy filozófussal van dolgom. Na mibe, hogy varázslény? Fogadok, több ezer éves, és nekem az egészet végig kell hallgatnom… brr.
- Őszintén? Gondoltam húzom az időt, másrészről meg az utamban állsz, és egyelőre nem tudom, hogy elkerülhető indokból-e.
Hogy miért vagyok őszinte? Egyrészt, úgy sem tudja, hogy igazat mondok-e, másrészt meg érezhetően a logikámat csavargatta, ami bicskanyitogató. Egy újabb tulajdonság a természetfelettitől… szeretnek fölöttünk állni. A többség felett mondjuk nem nehéz.
- Nekem az jelent gondot, hogy épp itt csinálod. Történetesen pont arra lenne dolgom. – vakargatom meg a fejem, érzem, hogy nem lesz egyszerű dolgom a lánnyal. Ha legalább halandó lenne… de ezt már egyre kétségesebbnek érzem. Túl tökéletes az arca, még így félhomályban is, na meg még sorolhatnám.
- Én is sok mindent szeretnék. – röhögöm ki, mert azért héka, ne utasítgasson már egy vadászt. Pont ez az, amitől herótom van. Egyenlőség, mi? Egy nagy szart. Azért a szemöldököm erőteljesen a magasba ugrik, mikor ő felmutatja a kezeit. Na, nem mintha a természetfelettinek annyi fegyverre volna szüksége a magunkfajták ellen. Egy gyengébb ember már abba beledöglik, ha a falba dögönyöli, ahogy esélyesen nekem is ez lesz a sorsom, ha bedőlök az olcsó kis trükkjének.
- Ne áltassuk egymást. – a viselkedése alapján az a tippem, hogy angyal lehet, - méghozzá a képmutató fajtából - ami egyben elég nagy pech is, elvégre ellenük egyetlen fegyverem van… és az sem épp a feltűnésmentes fajtából. Nem tűnik épp magas rangúnak, de azt erősen kétlem, hogy egy suhintással elintézhetném a dolgot. Mással mondjuk nem tudom - legalábbis amíg a biztos halálra megyek - úgyhogy egy hirtelennek remélt lendülettel indulok meg felé, és rántom elő az angyalpengém. A reakciója majd elárulja, hányszor látott már embernél ilyesmit, vagy, hogy tudja-e, minek a jele. Hozzátenném, nem az az össz tervem, hogy lerohanom, de akció közben még változtathatok a végigkimenetelen.

Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Jan. 31, 2017 9:15 am írtam neked utoljára


• Chris && Cassael && Ambriel•


Felnéztem az égboltra az egyik kissé már omladozó ház  falának támaszkodva, és megállapítottam, hogy innen nézve éppen ugyanazt látják a halandók, amit egy fényűzőnek nevezett, és valóban ragyogó épület tövéből. Mi hát a különbség, ami miatt egymást többre vagy éppen kevesebbre tartják? Pénznek és vagyonnak nevezik, és néha nem is látható, csak beszélnek róla, hogy van. Tulajdonképpen ebben a pénzben való hit éppen olyan számukra ahogyan egykor Atyánkhoz viszonyultak: nem látták mégis hittek benne, és elég volt csupán kiejteni a nevét, hogy feltétel nélkül bízzanak abban aki kimondja. Pillantásom lejjebb eresztem, és az itt-ott megtört cserepeikkel az ég felé kiáltó házak víztől feketén csillogó hosszú során nézek végig. Az maszatos ablakokon keresztül pislákoló fények mögött legtöbbször olyan embereket lehet találni, akiknek minden napot megélni igazi kihívásnak tekinthető. Nem vágynak nagy dolgokra, csak étekre a gyomrukban és tetőre a fejük felett. Tulajdonképpen ha nagyon szigorúan nézzük, akkor semmiben sem különböznek az állatoktól. Vannak testvéreim, akik így is tekintenek a halandókra: Isten legszebb és gondolkodó jószágaira. Én valami miatt azonban folyton kételkedem ebben a megközelítésben, és azt hiszem ez az itt töltött hosszú időnek tudható be. Mesterem szerint túl nagy hatással vannak rám, és nem szabadna, hogy az irántuk táplált különös és számára kissé érthetetlen, feltétel nélküli bizodalmam elhomályosítsa tiszta gondolkodásomat. Az érthetetlenség vagy éppen bizonyos ismeretek hiánya minden bizonnyal gyakorta vált ki bennünk, angyalokban efféle kusza gondolatokat.
Szegénynegyednek nevezik ezt a városrészt, noha még nem sikerült arra sem rájönnöm, miért? Szegény az akit hite és Ura elhagyott...ha a jelenlegi állapotokat nézzük, akkor nem csupán ez az apró városrész nincstelen, hanem az egész világ. Urunk néma ajkai kissé aggasztóan hatnak rám is , és még nagyon sok hozzám hasonló testvéremre. Van aki azt mondja elhagyott bennünket, és van aki azt, hogy egyszerűen már nem akar törődni senkivel és semmivel. Nekem azonban erős a hitem, és erős a ragaszkodásom, ahogyan erős a felelősségtudatom a küldetésem iránt, amely ezen a napon a városba szólított. Egy sok tekintetben különös ember az akinek lépteit óvnom kell, és minden erőmmel arra kell törekednem, hogy vigyázzak rá. Nem a lelkére, hisz az abban táplált hit oly erős, hogy megingathatatlanul kapaszkodik az utolsó szívdobbanásába is. Hanem arra, hogy életben maradjon. Sok helyről suttogtak, hogy az életére törnek, és nem igazán emberek, hanem sokkal inkább oly erők melyek holtan akarják látni. A halandók bolondnak nevezik azon gondolatok miatt amelyeket Istenről, az angyalok harcáról vagy éppen a sötétség erőinek felemelkedéséről jósolt. Hogy ezek próféciák lennének mindenki kételkedik benne, ahogyan én sem tudom a teljes valóságot, mert nem árulták el számomra,  csupán a feladatot kaptam meg: életben tartani bármi áron. Eltolom magam a ház falától, és egy sötétebb sikátor felé igyekszem, hogy ott várakozzak tovább. Egy füstös és zajos, csehónak nevezett helyre láttam bemenni az utca végén, és bár sokáig gondolkodtam rajta, hogy utána menjek, inkább itt várakoztam. Ha valaki ártani akarna neki, akkor azt nem egy kivilágított és emberektől nyüzsgő helyen tenné. Az eső már órák óta elállt, de maradványa még zörögve gurul le a csatornákon, és tócsákba állva csillan szürkén az utcai lámpák megtörő fényében. Hamarosan hallom, hogy valahol távolabb csapódik egy ajtó, és kiabálások, szitkozódások közepette indul meg a férfi arrafelé, amerre én is várakozom. Sietve nézek körül, valami szokatlant és furcsát keresek, de csak topán koppanó lépteket hallok, amelyet annak tulajdonosa megszaporáz. A másik irányból érkezik. Heves lélegzetvétele felfokozott izgatottságról árulkodik, és erre tart. Kilépek a félhomályból, éppen akkor amikor az a férfi, akire vigyáznom kell átér az utca túloldaláról. Megtorpan egy másodpercre és éppen szemben áll meg velem. Ajkai elnyílnak egymástól, de csupán a levegővétellel kiszabaduló páragomolyag szökik ki belőle, miközben én a mutatóujjamat csitítólag teszem a szám elé. Csodálkozó tekintetében millió kérdés csillan, és nem is kell a gondolatait fürkésznem, hogy tudjam mi jár pontosan a fejében. Nem érti hogyan kerültem én oda és mit akarok tőle. Leeresztem a kezem és közelebb indulok hozzá. Nincs sok időnk, és neki el kell innen tűnnie. Hozzálépek és olyasmit teszek amely képességemmel eddig nemigen éltem, de tudtam, hogy eljön majd az idő amikor szükségszerű lesz. Kezemmel finoman érintem meg a vállát, és közel hajolva a nyakához, fülébe suttogom.
- Követnek, üldöznek és te menekülni fogsz. Oly gyorsan futsz majd, ahogyan a lábad bírja és meg sem állsz hazáig! Nem nézel vissza csak szaladsz!- elméjébe mászok bele, ott egy apró rést keresek, hova elültetem a gondolatokat, és egy apró félelem morzsát, amely a menekülési ösztönt kiváltja majd nála. Feje hirtelen rándul vissza, tekintetében riadalom ver tanyát, de kell egy fél perc mire felfogja a szavaimat, ám a lábai még nem akarnak engedelmeskedni neki.
- Fuss!- rekedten visszafogott, mégis határozott hangon csapom neki a szavakat, mert az időbeli késlekedéssel az ő élete kerül veszélybe és persze nem tudom pontosan mivel állok még szembe, de azt elég egyértelműen érzem, hogy halál szagot vonszol maga után. Megpördülök, és íriszeim egy idegen alakra vetülnek. Egy halandó, de nem egészen. A halandóknak nincs ilyen erőteljes, pusztítást idéző lélegzetvételük, olyan kisugárzásuk, amely magában hordoz valamiféle gőgös rombolást. Még hallom ahogyan védencem távolodó és megszaporázott lépteit elnyeli a törött macskakő.
- Lebukni?- kérdezek vissza kissé értetlenül, nem nagyon tudom mire gondol pontosan vagy éppen miért gondolja, hogy lebukott vagy éppen lelepleződött volna. Bárki jön erre mindenképpen útját állom, amíg nem tudom biztonságban azt akinek a védelmére kirendeltek.
- Nem avatkoztam közbe. Csak tettem a dolgom.- felelem neki egyszerűen és tényszerűen, tulajdonképpen igazat szólok. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a következő kérdése meglep. Ó, az emberek és az ő ellentmondásaik! Félrebillen a fejem, és kíváncsian pillantok végig az előttem állón, aki úgy tűnik továbbra is fenn kívánja tartani ezt a távolságot. Nem mintha ellenemre lenne. Túlságosan erős negatív energiák sütnek felőle. Egy megkeseredett és hitehagyott ember energiái ezek.
- Ha nem érdekel a válasz, akkor miért teszed fel a kérdést? Ha nem velem van dolgod, miért számít, hogy én mit miért teszek?- logikus eszmefuttatás, és valóban érdekel a válasz, ahogyan mindig is érdekelt az, hogy az emberek miért pazarolják az energiáikat olyasmire, ami nem érdekli őket. Hacsak nem hazudnak. És most úgy érzem itt ilyesmivel van dolgom.
- Engem viszont nagyon is érdekel, hogy kivel és miért van itt dolgod? Elég nagy ez a város, hogy neked éppen az jelentsen gondot, hogy mit csinál egy magamfajta egy ilyen helyen.- már nem egyszer rávilágítottak naivitásomra az embereket illetően, vagy azzal kapcsolatosan, hogy nem mindegyik olyan amilyennek én látom őket. És mind közül talán a legveszélyesebb az akinek nincs veszítenivalója és egyben hite sem. Követem a mozdulatait, és egyetlen másodpercre sem szakítom el róla a tekintetem. Lehet, hogy túlságosan gyenge és naív vagyok, de nem vagyok ostoba.
- Szeretném látni a kezeidet!- jelentem ki egyszerűen miközben egyetlen lépést én magam is hátrálok a sikátor felé. Nem bízom benne, nem adott rá okot, ugyanakkor megelőlegezendő ennek feloldását, én felemelem a sajátomat, magam elé tartva, hogy láthassa fegyvertelen vagyok. Egy embernek amúgy sem tudnék ártani, legyen akármilyen….és még akkor sem ha éppen ezt kihasználva, ők lesznek a vesztem.


credit &&



Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Jan. 30, 2017 6:06 pm írtam neked utoljára


To: Ambriel (és majd Cassael)

A szegénynegyed redvás, poros, sáros, és monoton utcáit koptatom, tócsáról tócsára ugrálok, a göröngyös kis utat taposom, miközben a nyomor minden fokán végigtekintek. Oké, felteszem kissé azért túlreagálom, de ritkán járok errefelé melózni, mert általában a természetfeletti is inkább a kényelmet részesíti előnyben. Legalábbis azok, akik bárkit is érdekelnek, kishalakat nem halászunk…
Ironikus tehát, hogy ezúttal egy emberért jöttem. Mellesleg elég ostobáért is, mert egy ideje már ahhoz sem veszem a fáradtságot, hogy elrejtőzzem, egyszerűen csak sétálok utána, a tacsómat a vállamra dobva, ujjaim a késem markolatán pihennek. Általában nem szoktak halandók után küldeni, bár nyilván pont azért én jöttem, mert nekem nem okoz ez semmiféle erkölcsi akadályt. Irtom én, amit kell, amíg van belőle zsé, és edzésnek is elég jó. Ez meg már úgy is félőrült, ha a jelentések nem tévednek, és tényleg a megváltónak, meg prófétának hiszi magát. Röhej, bakker.
Mindegy, kezdem unni a terepet, meg amúgy sincs most errefelé senki, akár el is intézhetném a fickót… kissé megszaporázom a lépteimet, ám épp amikor már csak pár lépés választ el, egy lány lép elő – talán valamelyik sikátorból – és a fülébe súg valamit, mire a férfi futni kezd. Felvonom a szemöldököm, ahogy találkozik tekintetünk.
- Lebuktam volna? – elég egyértelmű, de ezúttal nincs kedvem rohangálni, és amúgy sem szívesen szaladnék el a lány mellett, ameddig nem vagyok tudatában a fajának. Előbb-utóbb esélyesen elárulja magát, noha már így is van rá tippem. Minden természetfelettinek megvan a maga ismertetőjegye, amelyet ők aligha vesznek észre, egy gondos megfigyelő azonban könnyedén kiszúrhat. Valami, ami különleges… ami nem emberi.
- Miért avatkozol közbe? – az például meggyőződésem, hogy nem halandóról van szó, ezt már az ösztönöm sikítva adja tudtomra. Rohadtul nincs kedvem ehhez…
- Nem mintha érdekelne. Nem veled van dolgom.
Ez az a szöveg, amivel mindig bepróbálkozunk, és sosem működik. Miért üti valaki az orrát mindig a dolgaimba?

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Dec. 06, 2016 7:17 am írtam neked utoljára


A pokolba is! Marhára éhes vagyok, s talán van némi szagom. Kinézetem kissé leharcolt a sok utcán alvástól. Ettől függetlenül én még mindig egy vadász vagyok, ráadásul nephilim. Ennek a párosításnak köszönhetően, igazi gyöngyszemnek tartom magam. Ami azt illeti, kész csoda, hogy bejutottam San Franciscoba. Még én is csodálkozok azon, hogy nem szúrták ki a kevert vérem. Vagy pontosan tudták? Lényegében most fegyvertelen vagyok, mert az elvették kivizsgáláskor. Azt a mesét mondtam be, hogy egy áldozat vagyok, aki saját magát védi. Nem szívesen váltam meg a többi cuccomtól sem, de az a szerencsém, hogy nem géniusz őrökkel volt dolgom. Nem tudták összerakni a fejükben, hogy egy vadász vagyok, aki megzavarja a rendet. Bejutás után csupán szegénynegyed utcáit jártam, s térképeztem fel. Elláttam pár jelentéktelen senkiházi seggét, s most viszonylag megvagyok. Egy új nap, egy új reménnyel, hogy történik valami izgalmas a semmin kívül. Ahogy sétálok az utcán, akkor feltűnik egy biztonsági ember, aki egy nő társaságában van. Szórakozottan követem őket, hogy vajon mit csinálnak ezen lekoszlott helyen? A nő befordul az egyik sarkon, épp jó időben. A kutyusa mit sem vesz észre a dologból, mert bamba fejjel vizslatja az épületeket veszélyforrás után kutatva. Nekem sem kell több, hogy a nő után menjek. Csendben és nyugodtan, akár egy prédára rávetődő puma. Hamar kiszúrom, hogy mi történik vele a következőre. Egyszerűen elkapja két idegen, ami rögtön haragot vált ki belőlem. Ketten egy ellen nem éppen kiegyenlített helyzet. A nő próbál védekezni, de a fejéhez egy fegyvert szegeznek. Két pillanatot várok, aztán kivetődök rejtekhelyemről. Előveszem a szerzett pisztolyt, s kellő távolságba érve tüzelek egymás után mindkét támadóra. Fejre célzok, s mivel mindig is jó lövő vagyok, így hamar pontot teszek ennek a kis esetnek a végére. Közelebb érve elteszem a fegyvert, majd a megmentettre nézek.
- Üdv – köszönök teljesen röviden, miközben a még előbb élőhöz lépve kiveszem a kezéből a fegyvert, aztán átkutatom a holttestet némi pénz reményében. Aztán jön a másik, de a szerencse most nincs mellettem. Tudom jól, hogy nem maradhatok itt sokáig, mert a lövéseket biztosan meghallották mások. Mint például a nő kutyuskája, s biztosan ide tart. Ha végeztem a motozással, akkor lassan kiegyenesedek, hogy szemügyre vehessem, hogy kivel sodort össze a sors. Annyira belemerülök kinézetének vizsgálásába, hogy elfelejtem azt, hogy el kellene tűnnöm. Egyszerűen képtelen vagyok tovább menni.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Dec. 04, 2016 8:22 pm írtam neked utoljára


Aegra & Faye


Nem vagyok ostoba nő, nem is szerettem, ha annak néznek. Ennél fogva, természetesen teljesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire kockázatos kimennem a szegény negyednek nevezett városrészbe. Nem mintha félénk, védelemre szoruló nőszemély lennék, soha nem is gondoltam így magamra. Ettől függetlenül azonban bárhonnan leselkedhetett rám veszély, és voltak olyan dolgok, amikkel szemben nem tudtam olyan tökéletesen megvédeni magam, mint a testőreim.
A múltkori problémafelvetésem után azonban volt olyan szerencsém, hogy ma elég volt egyetlen testőr ahhoz, hogy kijöhessek ide. Szerettem volna beszélgetni az emberekkel, felmérni valamelyest a terepet, hogy aztán terveket készíthessek arra vonatkozóan, hogy miféle változtatásokat kellene majd elintéznem, ha eljutok odáig a Tanáccsal. Nem vágytam arra a beszélgetésre egyáltalán, de előbb-utóbb kénytelen leszek túlesni rajta, ám előtte még információkra volt szükségem, amelyekkel alátámaszthatom majd a mondandómat.
Ezért voltam most ott, ahol igazából nem kellett volna lennem. Én úgy gondoltam, hogy a városnak ez a része is hozzám tartozik, és kötelességem megismerni az itt élő embereket, az utcákat, a körülményeket. Még most sem értettem teljesen, hogy az apám annak idején miért nem akadályozta meg ennek a hatalmas társadalmi különbségnek a kialakulását, de ezt már nem tudtam tőle megkérdezni sajnos, korábban pedig nem szívesen szóltam volna bele az ügyeibe. Így is többször megtettem, mint amit jó szemmel nézett.
Amikor végül nagy lelkesen sikerült elslisszolnom az őrszemem figyelő tekintete elől az egyik sarkon, roppant mód elégedettnek éreztem magam. Meg is jelent egy kellemes, szolid kis mosoly az arcomon, hiszen tudtam, hogy alig két sarok múlva úgyis ismét rám fog találni. Olyan szinte nincs is, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal, kivéve, ha az apám sírjához megyek ki. Az egyetlen menedékem, ha szigorúan vesszük a dolgot.
Ügyes vagyok, jók a reflexeim, de sajnos mindenható azért nem vagyok, így azt sem hallhattam, hogy a mellettem lévő sikátorban mozgás támadt. Előre sem láthattam, lévén, nem születtem médiumnak, így már csak az erős rántást éreztem a karomon, ami behúzott maga után a kevésbé megvilágított helyre. Koszos ujjak tapadtak a számra, és rutin ide, vagy oda, hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. Ugyan csak néhány másodpercig, talán a meglepetés számlájára írhatnánk, de akkor is megrettentem. Megszoktam, hogy mindezt más intézi el helyettem, és pontosan ezért utáltam azt, hogy annyian vettek körül olyanok, akik vigyáztak rám. Miattuk kiestem a gyakorlatból, de szerencsére elég gyorsan magamhoz tértem ahhoz, hogy cselekedjek.
Azért a régi szokásokat az ember nem feltétlenül tudja leküzdeni még akkor sem, ha már nincs rájuk szüksége. Viszonylag könnyedén fordultam ki a szorításból az önvédelmi ismereteimnek hála, és még a nagyobb méretkülönbség sem akadályozott abban, hogy a falnak taszítsam a támadómat, a nálam tartott fegyvert pedig kibiztosítva szegezzem rám.
- Úgy tűnik, hogy mégsem rozsdásodtam még be annyira! – jegyeztem meg elégedetten, és magamban máris elkezdtem képzeletben vállon veregetni magam, amikor a hátam mögül újabb kibiztosított fegyver hangja ütötte meg a fülemet. Először hátra akartam fordulni, hogy a rám vigyázóval közöljem, egyedül is képes vagyok megvédeni magam, amikor a fegyver a tarkómnak nyomódott.
- Vagy talán mégis… - jött a roppant elmés megjegyzés, amiből egyértelművé vált számomra, hogy már eddig is itt állt mögöttem, csak megnézte előbb a műsort.
- Ó, hogy a fene vinné el! – szitkozódtam az orrom alatt, de egyelőre még nem eresztettem le a pisztolyt. Ilyen könnyen eszem ágában sem volt megadni magam, még akkor sem, ha az életemet kockáztattam.

Asmodeus
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
181
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Wrath

and Pleasure

☩ Rang :
Demon Prince of Wrath and Pleasure
☩ Play by :
Manu Bennett
☩ Pokol vagy menny? :
Team Hell
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Szept. 22, 2016 6:08 pm írtam neked utoljára
Online





  Philippa & Asmodeus

Credit - You must choose a side. Right here... Right now...

Eleresztem, szinte eldobom karját, mit eddig szorítottam. Nevetés tör ki belőlem, szemeim visszatérnek gesztenyebarna színükhöz. Komolyan humanitásról beszél nekem a lány? Legszívesebben fejemet fognám, hisz magamnak köszönhetem a magasröptű beszélgetést. De inkább van kedvem nevetni az egészen, mint tovább morogni, mert amint látom, úgysem érti, mire akarok kilyukadni.
- Emberséget vársz tőlem? - Nézek rá kérdőn, de vonásaim továbbra is ellenségesek. Nem tudom eldönteni, kinek az érdekeit tartom előrébb valónak. De démonként felesleges lenne azzal áltatnom magam, hogy az övéit. Nem akarok ismét elbukni. Még tisztán él bennem a kép az első bukásomról, nagyon régen. Lucifer emberi testben a gladiátorok közé dobott, hol évekig minden démoni rang, erő, vagy hadsereg nélkül kellett túlélnem. De megmaradtam. Akkor voltam talán utoljára emberséges, barátaim, szerelmem lett egy bezárt, rabszolgákkal teli, embertelen helyen. Ilyen körülmények között tanultam emberséget, pedig Nagyuram tanításának célja csak a túlélés és a szenvedés volt. Akkor lettem herceg. Talán lenyűgözte, hogy évekig fel nem adva, bárkit lekaszabolva túléltem.
Tehát a válasz megvan saját kérdésemre. Nem az ő érdekeit nézem. Egyszerűen nem akarok ismét kiesni Lucifer kegyeiből. Első démonhercegként tekintélyt, sereget, rangot szereztem magamnak, társaim tiszteletét élvezhetem. Ez a lány hozná rám saját teremtőm általi halálomat, a jóslat tisztán megmondta. És nem eshetek abba a hibába, hogy ez beteljesüljön.
- Tégy egy szívességet. Tartsd magad távol tőlem. - Azt nem teszem hozzá, hogy a saját érdekemben, de talán az ő háza tájára sem szükséges egy démonherceg, főleg gyökereire való tekintettel. Az ő élete is így fenekestül fel van forgatva, nem élhet szabadon, nem mutatkozhat annak, aki. És a mennyország sosem fogja tárt karokkal fogadni, míg az én otthonom dicsőítve fogad bármikor vissza. Talán okos lenne visszatérnem és megfeledkeznem minderről, míg a lány el nem távozik az élők sorából.
Ha ilyen egyszerű lenne... már rég visszatértem volna és nem bűnöznék a tiltott zónában sem hónapok óta. Nem volt célom megtalálni őt, de tudat alatt sejtettem, hogy így lesz. Ha a jóslat beteljesedni látszik, semmit sem tehetek ellene. Ezért próbálok a lány jobb belátására bízni mindent, hátha kíváncsisága kisebb félelménél. Bár több ész szorulhatott volna belé. Még is ki nem rohan el azonnal, ha démonnal találkozik?
- Semmilyen magyarázattal nem tartozom. Egyszerűen megzavartad életem egyik legszebb művét. - Mutatok a nem túl messzi kereszteződés irányába. Természetes a jóslatnak ebbe is bele kellett zavarnia. Hónapok türelmes munkájáért és csupán pár perc kielégülést kapok a látvánnyal, miközben az beteljesedik. De nem nézhettem végig és miért? Mert égető vágyat éreztem a megmentésére. Mert nem akartam, hogy baja essen.  


Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Szept. 21, 2016 8:47 pm írtam neked utoljára


*

Asmodeus
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
181
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Wrath

and Pleasure

☩ Rang :
Demon Prince of Wrath and Pleasure
☩ Play by :
Manu Bennett
☩ Pokol vagy menny? :
Team Hell
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Szept. 21, 2016 3:52 pm írtam neked utoljára
Online





  Philippa & Asmodeus

Credit - You must choose a side. Right here... Right now...

Hangja, mintha csak egy másik frekvencián szólna, annyira irritálja a fülemet, ahogyan egész lénye is, hogy felmordulva hátrébb lépek tőle és elfordítom a fejemet. Az angyalok, vagy ivadékaik, fattyaik, mindig ezt a reakciót váltják ki belőlem, de a lány lénye más indokból is rettenetesen zavaró: Vonzódom hozzá. Teljesen mindegy, hogy mennyire próbálok ellenállni, biztosan valamelyik boszorkány átkozott meg egy évezrede, hogy most szenvedjek emiatt. Bármelyik társam a pokolból tudomást szerezne erről, tűzben égnék. De a jóslat maga is erről szól.
Szavait, miszerint látott álmában, egyetlen szóra sem méltatom. Valamelyest meglep, de valahol még sem, hisz ő is úgy érzi a köztünk lévő összetartó erőt, mint én. Az álmok mindennek melléktermékei, nála másként jelentkezett ez az egész. De, hogy miért pont most ér utol a végzet, arról fogalmam sincs. Sohasem szoktam magam kínosan érezni, de ahogy beszél hozzám és állok ott, tartva a távolságot, elfordítva tekintetem, semmi másnak nem tűnök, mint egy sértődött, duzzogó nagy medvének.
Ahogy ezen morfondírozok, a lány hirtelen közelsége pattanásig feszíti idegeimet. Nem úgy, mint ahogy Ashtaroth szokta, az csak erőfitogtatás, provokáció. Ez a lány, jóslat ide, vagy oda, a kezdetektől az idegeimen táncolt. Éppen ezért... Gyengít már csak a tudat is, hogy valakihez tartozzam és nem elég, hogy egy angyal fattya, még csak nem is tudok ellenállni neki. Ez a város tiltott terület számomra, nem léphetek az itteni emberek közé és sajnos már, értelmes okot nem találok ittlétemre, mint, hogy a lány maga is itt él. Különben messzire elkerülném Lucifer kínzásának már csak a gondolatát is.
Felé fordulok, ha a karomon ejtett seb felé akarna nyúlni, hát vékony, törékeny karjáért nyúlok és egyetlen, gyors lépéssel nyomom neki karját a falnak. Háta sem a legfinomabb módon vágódik a falnak, de haragdémonként nem tudom indulataimat az esetek 90 százalékában kezelni. Nem ismer még és talán éppen ez lesz az ütőkártyám. El kell őt ijesztenem. Saját magamért és az ő érdekében is.
- Csak bolond lehetsz. - Sziszegem mélyen búgó hangomon, a levegő forrósodik körülöttünk, ahogy egyre feszültebb leszek a jelenlététől. Démonként szégyellem magam, amiért megmentettem őt. Hagynom kellett volna veszni. Így a saját vesztemet sürgetem csak.
- Adok egy jó tanácsot angyal fattyú... - Jelzem neki szavaimmal, hogy jól tudom, ki ő. Talán ő még nem jött rá, hogy démonherceg vagyok, de egyetlen másodperc múlva észbe fog kapni, ugyanis szemeim lassan vesztik el gesztenyebarna árnyalatukat, s mindenestül fordulnak feketébe. Ennél egyértelműbben nem tudom tudtára adni, hogy mennie kell.
- Ne akarj minden jöttmenten segíteni. - Mondom neki, de nem férfiasan dörmögő hangomat hallatom, hanem a recsegős, meglehetősen ijesztő démoni hangomon szólalok meg.
Semmi mást nem teszek, mint kompenzálok. Próbálom a hibáimat helyrehozni. Teljesen mindegy most számomra, mit vágyok legjobban a világon, muszáj démonként viselkednem. Meg kell tartanom a látszatot magam körül. Valószínűleg nem tudom majd sokáig tartani az álcámat, lehet idő kérdése és elgyengülök majd, de amíg csak lehet, harcolnom kell ez ellen, hisz természetellenes, nem hozzám méltó és a vesztemet okozhatja... De minek is a feltételes mód. A jóslat is megmondta és ennek megfelelően fogja a vesztenem okozni egy pöttöm, fattyú leányzó.


Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Szept. 20, 2016 2:31 pm írtam neked utoljára


*

Asmodeus
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
181
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Wrath

and Pleasure

☩ Rang :
Demon Prince of Wrath and Pleasure
☩ Play by :
Manu Bennett
☩ Pokol vagy menny? :
Team Hell
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Szept. 19, 2016 11:56 am írtam neked utoljára
Online





Philippa & Asmodeus

Credit - You must choose a side. Right here... Right now...

Sokáig csak figyelem a férfit, artikulálatlan üvöltése, szűnni nem akaró vérengzése és a rengeteg élet, amit már követelt az egész kis játék, büszkeséggel tölt el. Hónapokig figyeltem munkámat és már akkor, mikor a nappali ablakából láttam, hogy fittyet hányva családjára csak is a kéj vezérli a nő iránt, tudtam, a legszebb munkám került ki a kezeim közül. Mindegyik más és más, előre kitervelt, megtervezett, forgatókönyvszerűen végrehajtott színdarabok, melynek végén nincsen hős és mindenki meg is hal.
Persze az őrülete nem az én munkám, inkább csak az én tetteim hajszolták ebbe az állapotba. Van egy pont, mikor is az erőmet már épp, emberi ésszel képtelenség kezelni. Olyan vágy, mi túlnő bárkit, erőszakos kéj ez, melynek vége csak az őrület lehet, abban teljesedik ki. James is erre az útra tévedt. Miért pont ő? Nincsen különösebb oka. Néha, ahogy járom az utcákat, árnyként követni kezdek teljesen átlagos férfiakat, akiknek a kisugárzásában esetleg látok fantáziát. Benne egyetlen szemernyi fantáziát sem sikerült felfedeznem, ugyanis a világ legunalmasabb figurája volt egész életében. Semmit nem tett, csak dolgozott, hogy családja jól éljen, mindig is hűséges volt feleségéhez, kiben látott egy olyan fényt ragyogni, mint kevesekben. Ez okozta a vesztét. Amint eljutottam a csupa szív, önmagát feláldozó, fényben és jókedvben úszó nejéhez, kétség sem fért hozzá, hogy a családi idill hónapokig fog még tartani, aztán megszűnik létezni.
Itt jön ismét a miértek kérdése. Éppen ezért. Álszent, mocskos házasság volt ez anélkül, hogy bármilyen külső nyoma lett volna. Az emberek mindig felforgatják a gyomromat, de ezek közül is azok, kik önmegtartóztatásban élik le az életüket. Az, hogy James hűséges volt, nem jelentette azt, hogy soha életében nem voltak kósza gondolatai, nem nézett volna pornót, vagy kívánt volna meg más nőket. James agya tele volt ilyen gondolatokkal és hiába imádta feleségét, unta a közös életüket. Unta már a rutint, a lapos szexet, tele volt olyan energiákkal, melyeket én is gerjesztek. De akár egy láncra vert oroszlán egy ketrecben, elfogadta a sorsát, hazudott magának, a családjának. A felesége sem volt különb ennél, vágyott másokra, még saját nemére is, de ő is inkább az átlagos, boldog amerikai család képében akart tetszelegni ahelyett, hogy kipróbálta volna magát másban, másokban... Képmutatás volt az egész, ennek pedig véget akartam vetni. Innen is az ihlet. Az okozta a vesztüket, amit mindvégig mutatni akartak a világnak. Egy óriási hazugság.
Gondolataimból egy erős, szinte gyomorideg szerű érzés zökkent ki és hirtelen zavarni kezd a káosz, pedig épp munkám gyümölcsében igyekeztem fürdőzni. Körbenézni, mintha mágnesként vonzaná tekintetem a lány, azonnal észre is veszem. A gyermek sírása és a lány aggódása egyszerre fagyaszt meg és telíti el gondolataimat aggodalommal, holott egyetlen ember, vagy lény irányába nem éreztem még ilyesmit. Testem ösztönösen mozdul, pedig akaratom azt üvölti fülembe, hogy hagyd őt veszni és a jóslatnak is annyi lesz. De már tudom, hogy a teremtő sors energiái ellen felesleges fellépni. Egyetlen percen belül termek felette, testemmel védem őt a golyóktól és hiába a szánalom érzete saját magam irányába, nem engedném egyetlen lénynek sem, hogy bántsa őt. Hogy az a...
- Nem maradhatsz itt. - Mondom neki, kiabálnom sem kell, mély hangom ha akarja, ha nem, fülébe mászik is nem hagyja őt nyugodni. Tudom, mert ugyan ezt érzem. Kisugárzása vonz és erősebb bármelyik mágnesnél. Nem szexuális erő ez, nem is démoni, vagy angyali. Sokkal több ennél. Az összetartozás ereje, bárhogy is tagadnám. Ettől még nem szégyellem magam kevésbé.
A gyermek felé nézek, édesapja a volán mögött már menthetetlen. A rendőrségi szirénákat már messziről meghallom, Jamesnek pedig elfogy a lőszere, legalábbis a nagy csend, mi hirtelen ránk telepszik erre utal. Így a gyermeket hátra hagyva ragadom meg a lány karját és húzom magammal úgy, hogy testem továbbra is védje. Ami mögöttünk történik, már nem tartozik egyikünkre sem.
Pár utcán át húzom őt, ha ellenkezik, az sem érdekel. Egy kisebb sikátor szerű utcára húzom be és a falhoz rántom.
- Talán elment az eszed fattyú? - Nézek le rá, hangomban minden gyűlöletem és megvetésem hallatszik, mit faja iránt képviseltetek. Hisz még is csak egy undorító angyal és egy szánalmas ember gyermeke lenne. Lehet ténylegesen vesznie kellett volna.
- Addig tűnj el a szemem elől, míg én magam nem küldelek a teremtődhöz további kárhozatra! - Rivallok rá és szinte fohászkodom Nagyurunkhoz azért, hogy elfusson és ne kelljen vele már foglalkoznom. Keresztkérdésekre se kíváncsi nem vagyok, se nem vagyok felkészülve rájuk. Csak tűnjön el a szemem elől és hadd felejtsem el, hogy a jóslat maga áll előttem és, hogy ne bírtam veszni hagyni. Ennyi szégyenérzet egyetlen napra bőven elég.


Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Szept. 17, 2016 3:25 am írtam neked utoljára


*

Asmodeus
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
181
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Wrath

and Pleasure

☩ Rang :
Demon Prince of Wrath and Pleasure
☩ Play by :
Manu Bennett
☩ Pokol vagy menny? :
Team Hell
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Szept. 15, 2016 3:46 pm írtam neked utoljára
Online





  Philippa & Asmodeus

Credit - You must choose a side. Right here... Right now...

Negyvenes férfi sétál San Francisco háború sújtotta, szegény negyedében. Maga sem tudja merre kószál, szemei üvegesek, nem is igazán néz maga elé. Drága öltönye foltokban vérrel borított, de mintha nem is érdekelne senkit sem. Rémisztő kisugárzása, halálhörgésre emlékeztető nyögései és arcára száradt taknya erősen árulkodik arról, valami megtört az életében. Kezében fegyvert szorongat, de félig leszakadt öltönyujjában eldugja, hogy senki se lássa.
Ez a férfi egy nagyvállalat igazgatója, James Harley. Sikeres, gyönyörű felesége, két csodálatos gyermeke van. Volt.
Maga sem gondolta volna, hogy negyvenedik életévében kísérti meg őt majd egy másik nő. Hosszú, göndör fürtök, hibátlan, homokóra alkat, minden felszínes férfi álma. Már csak azért is érte akkora meglepetés őt, mert sohasem volt felszínes. Felesége lehet, hogy külsőre szürke egérkének tűnt mások szemében, azonban remek szerető volt, gondoskodó, a gyerekek mellett mindig maradt ideje rá, de még a hobbijaira is, mint a kreatívkodás, varrás, festés. Remek humora volt, kíváncsi természete, gyönyörű lelke. Volt.
James-en eluralkodott a vágy és képtelen volt nemet mondani. Először egy futókaland, majd gyakrabban találkoztak. Végül már minden idejét a másik nővel töltötte volna, ám az többet akart. Hagyja el a feleségét, a családját, legyen vele élete végéig. Persze James tudta, mit jelentett volna ez számára. Bizonytalanságot, túlcsorduló médiát, állandó zaklatást, a cégének végét. Sohasem vállalta volna. Ám a kéjes vágy csak erősebb lett, már nem bírt magával. Élete mélypontjának tekintette, hogy míg felesége és gyermekei aludtak, addig vadul magáévá tette a szőkeséget a nagyszoba kanapéján. Már nem bírt megállni egynél. De kettőnél sem. Egész éjjel, akár egy őrült kívánta a nőt, de a nő sem ellenkezett.
Végül elért történetünk főszereplője idáig. Mint minden, amit titokban akarunk tartani egyszer úgy is kiderül. Fehér ingén nem csak felesége vére száradt, de szeretőjéé és két gyermekéé. És ki tudja, még kié. Az őrület, akár egy fertőző betegség járta át az agyát, s már csak az én gyomrom mentette őt meg attól, hogy a szexuális vágy szeretője halála után is megmaradjon. Az lehet túl sok lett volna nekem.
James megáll egy forgalmas, négy sávos kereszteződés egyik sarkán, s mint egy rendes bolond, torka szakadtából üvölt. A túloldalról figyelem őt, lépéseit, pedig tudom, mire készül. Fekete árnyékként figyelem és várom, hogy egyik mesterművem beteljesedjen.
Lőni kezd. Akár egy mesterlövész, olyan pontossággal lövi ki a meginduló forgalomban autókázó családfőket, kik haza vezetnek. A kereszteződésben hamar egymásnak mennek az autók, ő pedig csak lő. Mintha kifogyhatatlan lenne pisztolyában a töltény, megcéloz mindenkit, aki mozog, s még mindig üvölt. Én pedig csak nézem őt és vigyorgok.


Raiden
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
257
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :


❝Légy bátor, hallj meg úgy ahogyan kell ❞.



☩ Képességem :
- Angyali erők
☩ Rang :
Michael's Iphraem
☩ Play by :
Jason Momoa
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges



❝Sose kezdd te a harcot, de mindig te fejezd be!❞.


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Aug. 02, 2016 4:45 pm írtam neked utoljára


****

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Utcák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: