Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 3 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 25, 2019 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 915 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Fogalmam sincs, mit művel velem Cole és hogyan csinálja, mégis képes a legváratlanabb helyzetekben fordítani egyet az elképzeléseimen és a terveimen, hogy aztán a közbeavatkozás lehetőségének szinte teljes hiányában sodródhassak az árral, amibe belehajított mindkettőnket. Egyáltalán nem terveztem az estém kezdetén, hogy bárkivel hazamenjek, ahogyan azt sem képzeltem volna, a sértettségemet és a problémáinkat ilyen könnyedén fogom magunk mögött tudni kizárólag azért, hogy még egy pillanattal, perccel, órával többet eltölthessek vele. Az, hogy az ivászatunk és a sikeres bunyónk után még legyen erőnk lefeküdni egymással, végkép meg sem fordult az agyamban, az egyedüli, amire képes voltam az idefelé úton koncentrálni, az a felfrissülésem ábrándja volt. És tessék, ebben a szent minutumban meg már arra is nehéz odafigyelni, hogy ne csókoljam tovább és ne akarjak belőle még többet, megkockáztatva a zuhanyzójába fagyást.
Amiként elhúzódik tőlem és őszinte értetlenséggel rám emeli a kékjeit, biztosra veszem, hogy ő még nálam is mélyebben elmerült az elmúlt percek szépségében, és hirtelen nem is tűnik olyan szörnyű gondolatnak szoborrá dermedni. Megragadni a jelenben, örökre egy kellemes, békés és biztonságos illúzióban rostokolni. De ő is vacog, legalább annyira, mint én, és ez az egyedüli ok, amiért nem tolom félre a kényelmemet és folytatom tovább a tapogatását, puszilgatását. Ráérünk még.
A rosszalló, egyben vigyorgó kijelentésére pusztán egy szemöldökemelést tudok kisajtolni magamból, mielőtt becsuknám a szemeimet és alámozdulnék a fejemmel az újabb csókjának, amiből ez hiába a sokadik, még mindig képes vagyok annyira elgyengülni tőle, mint a legelsőtől a kabin sötétjében. Belemosolygok a szájába az emlék nyomán, mert az egyik legkedvesebbként él a tudatomban, aztán, hogy emiatt, vagy valami egészen más indokból, de mire felocsúdhatnék, kis híján orra esik előttem. Esetlenül próbálok a derekára fogni és fogódzkodót nyújtani. Az agyam még nem funkcionál úgy, hogy felmérhessem a menekülési útvonalakat a szituációból, így az egyetlen, amiben biztos lehetek, hogy meg kell tartanom őt, addigra viszont megkapaszkodik a zuhanyfüggönyben - más támaszt talált.
- Jól vagy…? - teszem fel a kérdést, hátha enyhít valamit a képemre kiülő vigyoron, mialatt óvatosan elhúzom tőle a karjaimat. - Az előbb még a kezemben volt… - tűnődök, és a biztonság kedvéért megnézem a tenyereimet, azonban a vártnak megfelelően ott nincsen. Kiesett út közben, szóval mielőtt még egy elesést megkockáztatna, én nyalábolom fel a zuhanytálcáról a szappant. A vízcseppek természetesen éppen a nyakamba zúdulnak, de nézzük a jó oldalát, a hajmosással már nem kell bíbelődnöm, ha akartam volna egyáltalán.
Azért ezek után sem állok be a vízsugár alá, hanem taktikusan locsolgatom magamra az öblítést, hol a lecsordogáló habot figyelve, hol pedig Cole-t, aki egy ideig még nevetgél magában, aztán széles vigyorral mosakszik tovább. Nehéz nem mosolyogni mellette, és igazából nem is küzdök ellene. Jól akarom érezni magamat, akkor is, ha a tudatom mélyén változatlanul ott kapirgál az a jelenleg meghatározhatatlan, fájdalmas érzés. Mint egy halovány, gyerekkori emlék, amit a legnagyobb erőlködésem ellenére sem tudok előhívni azzal a különbséggel, hogy ezt nem is akarom.
- Oké, én elhagyom a süllyedő hajót - jelentem be a nagy elhatározásomat a fürdés végeztével, és óvatosan kilépek a zuhanytálcáról. Amennyiben van valamiféle rongy vagy kilépő leterítve, legalább abban megszárítom a talpaimat, mielőtt a törülközőm felé lódulnék és megkezdeném a kiolvasztásomat. Egy századmásodpercig határozottan él a fejemben a tervem, apró részletekben rajzolódik ki benne minden mozdulat, aztán elég egy jelentéktelennek tűnő zaj Cole részéről, hogy ismét átkapcsoljon az elmém valami egészen másra. Fantasztikus ötletnek tűnik, ami hirtelenjében bevillan, ezért széles mosollyal fordulok hozzá vissza.
- Kész vagy? Mert akkor most elrabolnálak - hetyke félmosollyal nézek végig rajta, és ha nincsen már túl sok hab rajta, akkor a gyakorlatba ültetem a ragyogó elképzelésemet. Képtelen magabiztossággal rogyasztok be egy kicsit, hogy a combjai alá nyúlva kaphassam fel a zuhanyból, és amennyiben megvártam volna, míg megszárítkozunk, illetve ő is a nyakamba kapaszkodna, végső soron meg nem fagytak volna le a karjaim, akár még szépen is elsülhetett volna a fejemben teljességgel romantikusan élő kép. Így azonban rá kell döbbennem, hogy mindketten csúszunk, mindezt ráadásul akkor, amikor már tettem egy bizonytalan hátrafelé lépést.
- Basszus, ne csak lógj! - figyelmeztetem feléledő pánikkal a hangomban, s persze minden megmaradt erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam őt is és magamat is. Csakhogy ennek újabb, immáron akaratlan hátrálás lesz a foganatja, majd az a pont is elérkezik, amelyről nincsen visszaút; ha nem őt hajítom el, akkor én esek hátra, és úgy érzem, hogy nem lenne szép dolog a házigazdámat padlóra küldeni, ezért a dőlés és dobás közül az előbbit választom. Kapaszkodok belé, magamhoz szorítom, mintha az életem múlna rajta, és igyekszem úgy esni, ahogyan azt tanították, avagy a lehető legoptimálisabb szögben. Az esésemből az egyedüli optimális tényező végül az, hogy nagyjából eloszlik a hátamon a padlóval való ütközés ereje, a fejem pedig az ott felejtett ruhakupacomon landol a kemény csempe helyett.
Mihelyst vízszintesbe kerülünk, és biztossá válok benne, hogy egyikünk sem halt meg, hatalmas szusszanással tárom ki két oldalra a kezeimet, egyúttal őt is elengedve. Sűrűn kapkodva a levegőt pislogok a plafon felpuhult vakolatára, majd egyszer csak kitör belőlem a nevetés. Minden porcikám sajog tőle, legfőképpen az oldalam, de egyszerűen nem tudok neki megálljt parancsolni; mintha minden frusztrációm egyszerre akarna távozni röhögés formájában, és a végén kevésen múlik, hogy ne forduljon az egész egy megtört zokogásba. Túl hirtelen könnyebbül meg a mellkasom, holott semmi különleges oka nincsen rá.
- Megvagy…? - nyikkanok meg reszelős hangon, felé fordítva a fejemet. - Sajnálom, nem ez volt a terv - jegyzem meg elmosolyodva, feltéve, amennyiben nem átkoz el éppen a hülye ötletemért. - Talán ma már csak feküdnünk kéne, abba feltehetőleg nem halunk bele - tanakodok hangosan, néha-néha megremegve a hűvös padlón.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 24, 2019 9:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 691 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nincs szükségem Alexre.
Másra sincs, ha már itt tartunk; egyedül is képes vagyok megoldani a saját problémáimat. Ha nincs hol laknom, előbb-utóbb találok másik helyet, keresek munkát, ha unatkozom és egyszer még bojlert szerelni is megtanulhatok – persze így is tökéletes, ha véletlen nem sikerülne, és őszintén szólva inkább zuhanyoznék jeges vízben életem végéig, vagy épp aludnék az utcán, minthogy bárki segítségét kérjem. Semmi sincs igazán ingyen, és ha szívességet fogadsz el, egész egyszerűen csak nem vagy kíváncsi az árára, és fizetés helyett hagyod, hogy később érjen meglepetés. Ezek a fajta meglepetések mindig hátulról támadnak és észrevétlenül, csendben kúsznak fel hozzád.
Természetesen nem veszem komolyan az ajánlatát, mert tudom, hogy csak a korábbi akciózásunkra utal vele; a szórakozóhelyi verekedés utólag legalább olyan szép emléknek érződik, mint amennyire felesleges volt kidobatni magunkat, és kis híján szétkapni a helyet magunk körül. Ennek ellenére egészen összehangolódtunk, amíg tartott; majdnem, mint egy kétszemélyes csapat, és Alex volt az erőm – a képességem, amit ilyen helyzetben sohasem használhatok.
Vajon ez is elfogadott segítségnek számít? Talán ugyanúgy tartozom érte, ahogy az előzőért is tartoztam azon az estén, mikor leült mellém a gyümölcsfák alatt. Megpróbáltam fizetni, meghatározni az árat, nehogy szívességgé váljon; ezen belül is azzá a fajtává, amit lehetetlen csak úgy elfelejteni. Hátulról és észrevétlenül támadnak, emlékszel? Alex hamar el fog menni, és ha nem ő az, aki mindent visszavesz, amit korábban ingyen adott, a hiánya lesz az, akinek tartozni fogok: olyankor valami kaparni kezd belülről és az apró, boldog érzés helyén hatalmas, ismeretlen szakadék nyílik majd odabent. Minden, amit érzek és ami nem magamnak köszönhető, hamis biztonság sokkal nagyobb kamattal, mint amennyit egyáltalán megér.
Mégis szükségem van Alexre.
Azután változik meg a véleményem merőben, hogy a nyakamon érzem meg a lejjebb vándorló, helyzetünkhöz képest langyos ajkait. Szinte fel sem tűnik, milyen hamar felveszi az általam diktált és az egyben még számomra is teljesen új tempót, és hogy majdnem annyira igyekszik közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretnék vele együtt a csempével egyesülni. A kalandozós kezem óvatos mozgása akkor áll meg először – és akkor is csak ideiglenesen –, mikor az övé a fenekemre csúszik, addig is kitakarva a hátam egy részét a jeges zuhanytól.
Egyre jobban remeg, és körülbelül ez az egyetlen eredmény, amit elérek a hirtelen jött ötlettel, de persze megértem őt: hideg víz csorog végig az arcomon és még fagyasztóbbnak érződik a hátamra irányuló sugár; egy idő után már nem is érzem a cseppeket, hanem állandósult hűvössé válik a víz a bőrömön. Valahogy azonban ezek az akadályok szitán átfolyó homokszemekké válnak és akkor sem teljesen kerülnek a figyelmem középpontjába, mikor Alex a lehető legegyértelműbb módon vet véget a szórakozásnak.
Hátrébb hajtom a fejem, amint befejezte a beszédet és értetlenül meredek rá. Részben, mert sikerült teljesen átszellemülnöm az elmúlt két hosszú perc alatt, és mert elsőre értelmezni sem igazán tudom a szavait. Most viszont, hogy végre komolyabb erőfeszítést teszek a környezetem érzékelésére, rájövök, hogy pontosan ugyanannyira reszketek, mint ő előttem, és már csak ezért sem tiltakozom, mikor fél lépéssel messzebb tol magától.
– Vadászok – mondom rosszallóan, de már újra jókedvűen vigyorogva, majd felé hajolok egy utolsó csókra. Az Alexszel való csókolózás menete számomra mindig egy kicsit rendhagyó, mégis igen egyszerű művelet: hála a köztünk húzódó, körülbelül fél fejnyi magasságbeli különbségnek, azt a talpamat, amellyel nem lépek közvetlenül elé, csak támaszkodom, ilyenkor megemelem egy kicsit. Alex szokatlanul magas, ezért nem fáj az önértékelésemnek ez a kis könnyítés, ami még féloldalas lábujjhegyen állásnak sem nevezhető igazán, most mégis jól megszopatom magam vele a habtól csúszós zuhanytálcán; és talán az is közrejátszik, hogy már tényleg nem nagyon koncentrálok másra a pillanaton kívül.
Szükségem van valamire...
Elegáns csúszkálásom szerencsére nem tart sokáig, sikerül megkapaszkodnom kétoldalt, egy tenyérrel a falnak támaszkodva, a másik kezem ujjai pedig a zuhanyfüggönybe markolva zárulnak össze. Nem szakad le, de nem is múlik kifejezetten sokon.
– Fürödjünk – értek egyet immár teljes mértékben, a jegesen zuhogó sugár közepén állva és az előbbinél valamivel gondterheltebb, vizes pislogás közepette. – Hol az a rohadt szappan? – kezdek el röhögni, amint visszatér az eddigi jó hangulatom. Ezek után nem húzom tovább az időt, megpróbálok a lehető leggyorsabban – és a történteken nevetgélve – túlesni a kötelező részeken: szappanozok, öblítek és legfőképpen kapaszkodom, nagyon-nagyon erősen, és változatlanul szélesen vigyorogva.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 3 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 22, 2019 10:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 718 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Biztos vagyok benne, hogy a kíváncsiságom eddig is kendőzetlenül a képemre volt gravírozva, mégis, feléledő érdeklődéssel pillantok rá, amikor közli, nem feltétlen a munkája miatt kényszerül gyakran költözni. Kivárok, hátha megmagyarázza az indokot, mert hirtelenjében az informátorkodáson kívül más eszembe sem jut, és mihelyst megteszi, a homlokom közepére szalad az egyik szemöldököm, míg a másik azzal ellentétes irányban ráncolódik. Ismét kedvet kapok a verekedéshez, de az ökleim összeszorításával, majd kiengedésével elengedem a gondolatot - nagyjából.
- Még jó, hogy többé ilyesmi nem történhet - állapítom meg magabiztosan, kisimuló vonásokkal, amelyek kisvártatva leheletnyi mosolyba rendeződnek az ábrázatomon. - Ketten most már bárkit el tudunk verni - horkantok fel, noha a látszat ellenére sokkal komolyabban veszem a kijelentésemet. Persze Cole annak a típusnak tűnik, aki a jég hátán is képes megélni, a legkevésbé meg rám lenne szüksége, mégis úgy érzem, hogy itt szeretnék neki lenni. Ami egészen ellentétes azzal, amit pár órája odalent, a mosdó padlóján akartam - igaz, kényszerűségből. A különbség, hogy ezúttal nem vagyok hajlandó tudomást venni a holnapról, vagy a következő hétről, hetekről, úgy egyáltalán a jövőről. Itt, ebben a momentumban akarok lenni, vele, abban az ábrándban, hogy ez örökké fog szólni, és nem fog a következő reggel két lábbal kirúgni a lakásából.
Nagyon egyszerű a képzelgésben ragadni, amikor minden érintésével, mosolyával és kiejtett szavával egyre ködösebbé, gondtalanabbá varázsolja a fejemet. A fürdőben sem hagy békében józanodni, lefoglal a csókjával és a heves közelségével, bár tény, az alkohol helyett egyre inkább a jelenléte tart részegségben. Ha ebben a szent pillanatban megkérdezné valaki, hogy mit akarok kezdeni magammal és az életemmel, valószínűleg egy árva nyikkanást, annyi se tudnék hallatni, ugyanis a lehető legszebb káosz kavarog az elmémben. A vigyorát látva még haragudni is elfelejtek azért, amiért egy árva szóval sem figyelmeztetett arra a sokkra, amit a zuhanyzója okoz. Az egyetlen kényszer, amit érzek az az, hogy lecsókoljam a szájáról azt az aljas kis vigyort.
- És én még megbíztam benned… - csóválom meg a fejemet, noha az ide illő megjátszott komolyságot sem vagyok képes magamra erőszakolni, helyette elkapom egy újabb csókra, mert ha már miatta kell megfagynom, akkor ő is legyen az, aki felmelegít. Arra mondjuk nem számítottam volna, hogy az ártatlan puszilkodás ilyen hirtelen csap át valami egészen másba.
Meglepődéssel keveredett elégedettséggel tapasztom a számat a lehetetlennél is szorosabban az övére, a következő momentumban viszont apró nyögés bizsereg végig rajtuk, ahogy kellemetlenül a hideg csempének passzírozódok. A sérült oldalam határozottan belesajdul, míg a testem beleborzong a jeges támaszba. Mégsem adom fel ilyen könnyen, hisz éppen annyira kívánom őt, mint a jelek szerint ő engem.
Az ajkairól didergő sóhajjal húzódom el, hogy cserébe a vizes nyakára cuppanhassak. A hideg cseppek így persze már elérik a fejemet, de egyelőre jobban csábít a bőrének módszeres végigcsókolgatása, mint a menekülés. Az egyik kezemmel mindeközben a köztünk préselődő karjába, vagy inkább a vállába kapaszkodok, azonban a másikat sem hagyom sokáig a hátán, sietősen csúsztatom le a tenyeremet a fenekére, amibe türelmetlenül markolok.
Csodás is lehetne ez a pillanat, amiként a vízcseppek kopácsolásába ékelődött szuszogással, finom hümmentésekkel préselődünk egymásnak, hogy ismét valami olyat csinálhassunk, ami után kótyagosabbnak érezném magamat, mint az idefele úton, ám hiába próbálok a rajtam dolgozó kezére koncentrálni, az ujjaim alatt feszülő bőrére vagy a nyakának hajlatára, ahová a legkényelmesebb elhinteni a puszijaimat, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a karjaimra és a hajamra zúduló jégesőtől. Eleinte még csak-csak sikerül, de minél tovább ostromolja, égeti a bőrömet, annál többször rázkódik meg a testem a vacogástól, és amikor ennek köszönhetően kedves csók helyett majdnem beleharapok a nyakába, akkor döntök úgy, hogy ezt nem folytathatjuk itt.
- Cole… - mint akinek pisztolyt tartanak a fejéhez, olyan lelkesedéssel szakítom félbe a tökéletes ritmusban zajló tevékenységünket, pedig tudom, hogy muszáj. Egyszerűbb most megállni, mint később magyarázkodni, hogy miért is nem működnek úgy a dolgok, ahogyan kellene nekik. - Szerintem… szerintem előbb fürödjünk le, jó…? - vetem fel csöndesen az ötletet, a világért sem vallva meg, hogy tulajdonképpen menten lefagynak a golyóim. Nem mintha a didergésem és a - valószínűleg - kelleténél is sápadtabb bőröm nem lenne elég egyértelmű bizonyítéka a csúfos igazságnak; vele ellentétben nem vagyok hozzászokva a jeges fürdőkhöz.
Óvatosan eltolom magamtól, csakhogy biztosak lehessünk a szándékomban - még én sem tudom, el akarok-e szakadni tőle -, majd a fogaimat szorítva nyúlok a víz alá, hogy jobb híján magamra fröcskölgetve szabadulhassak meg a szappanos kosztól.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 21, 2019 12:32 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 693 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Van egy pár ötletem, hogyan hálálhatná meg a meg a becsületes munkámat, avagy a tervet, amiért egyszer már pénzben is fizetett, de nem hiszem, hogy szükség lenne a szavakba öntésükre. Nem is tudom pontosan, miért vagyunk most itt, de egyre inkább úgy érzem, hogy céltalanul, csak egymás társaságáért töltjük együtt a reggelig hátramaradó időt. Anélkül, hogy a holnapra gondolnánk vagy hogy igazán megbeszéltük volna a nemrég még élesen közénk álló problémát, de talán nem is kell; ő hajlandó beszélni velem, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy ma éjszaka ne kerítsen hatalmába az a sötétség, ami egyszer már elválasztott tőle reggelre. Jobban fogok koncentrálni. Talán semmi sem történik, ha eléggé figyelek.
Alex leragad a lakástémánál, ami a válaszadásaim előtti gondolkodási idő meghosszabbodását eredményezi. Ha józan lennék sem feltétlen lenne könnyebb eldöntenem, mit és mennyit osszak meg vele; nem akarom, hogy sajnáljon, ha viszont nem mondok igazat, ki tudja, fogok-e rá emlékezni legközelebb.
–  Nem feltétlen a munka miatt. Néha csak muszáj. – Akármelyik másik napon és akárki más kérdésére gond nélkül bólintanék rá, hogy elkerülhessem a magyarázkodást, előtte viszont nincs már értelme tovább titkolnom az életem ezen szegletét. Alex elvégre a lakásom közepén áll, a saját szemével is könnyen meggyőződhet róla, hol vagyok és mit csinálok, ha ő nincs mellettem. – Legutóbb például egy gang akart díjat felszámítani az áramért. Mármint azért, hogy ne kapcsolják ki – nevetek halkan a saját sztorimon, a részletektől azonban egyelőre megkímélem, mert utána kevésbé volt ilyen vicces hetekig sehol sem lakni. Nem akartam fizetni valamiért, amit ingyen is megkaphatok, így amíg rá nem találtam a mostani helyre, ott húztam meg magam, ahol tudtam – ahol lehetett.
Takarítás közben eszembe jut még néhányszor az utcán töltött napok emléke, de aztán a gondolataim teljesen átváltanak a helyiség vállalhatatlan állapotán való aggódásba. Előbb-utóbb hazudnom kell majd, ez teljesen egyértelmű; jó, ha két kérdésre vagyunk attól a ponttól, hogy Alexet az kezdené érdekelni, honnan jöttem, hogy merről származom. Mert kell lennie egy kiindulási pontnak, akkor is, ha az nevezetesen az utca, vagy egy még annál is sokkal rosszabb történet; valami olyasmi, amit csak egy könnyebb, emészthetőbb fajta kellemetlen valósággal lehet eltakarni.
A hirtelen döntéssé váló feszültség lassan ülepedik és halmozódik odabent; minden egyes aggódással töltött pillanattal biztosabb lehetek benne, hogy többé nem én irányítom az érzelmeimet. Ők irányítanak engem, pontosan onnantól kezdve, hogy az eddig teljesen hétköznapinak tűnő dolgok zavaró körülményekké változnak a szemeim előtt.
Az a személy, aki képes szabályokat állítani, betartani és túlélni, egyszerű halandóvá alakul Alex közelségétől, és ez egyáltalán nem tetszik. Mielőtt kopogás nélkül bevágódnék a fürdőszoba ajtaján, egy határozott rúgással állítom vissza a matracot az addigi ferde pozitúrájába, bent pedig – a tervek szerint – újra visszaszerzem az irányítást.
Szóval a bojler. A bojler soha nem romlott el; ilyen volt már akkor is, mikor mi ketten megismertük egymást és akármilyen kitartóan próbálkozom a szereléssel, semmit sem változott azóta a kapcsolatunk. A zuhanyrózsából áradó jeges vízhez rengeteg időm volt hozzászokni, de most olyan gyorsan és átmenet nélkül ugrok be alá, hogy az én szívem is Alexéhez hasonló tempóban kezd verni. Elég közel simulok hozzá ahhoz, hogy el tudjam képzelni a ritmusát, és a vízre sem haragszom annyira; legalább folyik, ami mégis több mint a semmi és határozottan semmit sem fizetek érte.
– Tudom – válaszolom vigyorogva, miközben eltakarítom a szemembe lógó vizes tincseket. Már most libabőrös minden végtagom, és ennek csak részben van köze a hátamat érintő tenyeréhez. – Szólnom kellett volna, ugye? Hupsz – szélesedik tovább az arcomon ülő kifejezés. A dolgok jelenlegi állása szerint ennél rosszabb házigazda már nem is lehetnék, de odakint eldöntöttem, hogy nem érdekelhetnek ezek az apró hiányosságok; még egy másodperc és már nem is igazán tudnak elérni hozzám.
Ez alkalommal ő csókol meg engem, ami nem segít összeszedni a gyorsan szétszóródott figyelmemet. A helyére hirtelen jött lendület költözik és újabb nagyszerűen átgondolt tettre kényszerít: pontosan ezt a pillanatot látom tökéletesnek arra, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül kezdjek az övéhez hasonló feltérképezésbe, éppen csak teljesen más területen. Röviden, megmarkolom a csomagot és Alex még azelőtt a csempének nyomott háttal találja magát, hogy ideje lenne reagálni az apró meglepetésre. Engem még így is elér a víz, lassan azonban már nem is érzem, pedig egy perccel ezelőtt még kellemetlenül csípte a ma este szerzett horzsolásokat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 3 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 19, 2019 2:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 816 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Megmosolygom a határozott kijelentését, mialatt az asztalra hányt szerszámokon is végigfuttatom a szemeimet. Kíváncsi lennék, mi célt szolgálnak pontosan, vagy, hogy miért pont ezeket hagyta szem előtt. Talán minden nap használja őket, de az is lehet, hogy csak lusta elpakolni. Vajon nekem mennyi idő kellene egy saját lakásban, hogy elkezdjek szanaszét hagyni mindent? Mert hát biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kifogyna a sokadik éjszakai őrjárat után a lelkesedésem, és ott nem lenne, aki összepakolna helyettem.
- Ezt nem vitatom. Gond nélkül kijuttattad a nővéremet is, aki egyébként egyben visszatért. Azt hiszem, meg kellene köszönnöm - ezúttal szerény mosollyal pislogok le a padlóra, figyelve a régi deszkákon végigszaladó, itt-ott megtört erezetet. - Kitalálom, hogyan háláljam meg - tekintek vissza rá lelkesen, hisz jelenleg nagyon fontosnak érzem, hogy kifejezzem valahogyan a köszönetemet. Elvégre nyugodtan átverhetett volna, egy vadászt, akinek semmivel sem tartozik, és akit ezek szerint nem is annyira kedvelnek a környéken. Még nem döntöttem el, hogyan viszonyuljak ehhez a felfedezéshez, ugyanis eddig meggyőződésem volt, hogy az áldozatainkért és a munkánkért összességében hálásak az emberek. Úgy látszik, ideje lenne felnőnöm, és rájönnöm, hogy ebben a világban egyáltalán semmi sem tökéletes vagy igazságos.
A gondolataim hamar szövődnek tovább a világ működéséről az utolsónak kikiáltott faggatózásomra, illetve a plafonnak intézett, mosolygós kérdésére. Eleinte nem is értem, mire akar célozni, és kinek beszél egyáltalán, de néhány másodperces erőteljes agyalást követően leesik a tantusz. Szóval gyakran kell váltogatnia az otthonát? Ez megmagyarázná, miért néz ki úgy a lakása két év után, mintha nem is élne benne. Megfogadtam, hogy nem lesz több kutakodás, viszont a számat képtelen vagyok becsukni.
- Sokat kell költöznöd? A munkád miatt…? - józanul meg mernék esküdni, hogy nem lenne bátorságom és képem ilyen nyíltan kérdezősködni, most azonban olyan természetességgel ömlik ki minden a számon, mintha túlnyitották volna bennem a „beszélj” feliratú csapot, ami így minden egyes gondolatom előtt zöld lobogót lenget. Az egyedüli, mi képes kizökkenteni a kíváncsiskodásomból, az a káromkodása, amelyen határozottan jót nevetek, főleg, amikor ő is csatlakozik hozzám.
- Ne tedd. A vadászok között hallottam már rosszabbat is, és ők még csak nem is ittak - vigyorodok el, ami jól leplezi az enyhe zavaromat és az örömömet, miként a mellkasomra simul a tenyere arra a néhány másodpercre, míg elhalad mellettem. Csináltunk ennél érdekesebbeket is, mégis dobban egyet a szívem az érintéstől. Nem csoda ezek után, hogy a hálálkodásom végül egy pusziban nyilvánul meg, mielőtt eltűnhetnék a fürdőszoba rejtelmeiben.
Őszintén szólva egy ideig meggyőződésem, hogy én szartam el valamit a zuhanyzóban, de hiába várakozok, tekergetem a csapokat, egyáltalán nem javul a víz hőmérséklete, ami egyet jelenthet csak; már az első pillanattól kezdve sem volt esélyem ebben a harcban. Apró sóhajjal mosakodok inkább, a több helyen is felhasadt kezemet körültekintő óvatossággal tisztogatva, ahogyan a kék-zöld-lila foltos oldalamat is, ami még ennyi idő elteltével is eléggé érzékeny. Még most sem tudom, hogyan nem repedt meg egyetlen bordám sem, persze nem panaszkodom, így sokkal könnyebb rejtegetni a megmagyarázhatatlan sérüléseimet. Mert mégis mit mondanék, pont egy vadászt szemelt ki egy angyal, hogy elgyepálja a sok védtelen ember helyett? A fejemet csóválva pillantok a lábaim elé.
A kezemről és az arcomról lecsordogáló szappan pirosasra festi a lefolyó környékét, és elnézegetve a rozsdás, lepattogzott zuhanytálcán kavargó vizet, legalább egy előnyét sikerül felfedeznem a jeges fürdőnek; a duzzanatoknak jót fog tenni, főleg az arcomon alakulgatónak. Éppen el is határoznám, hogy a vízsugár alá merészkedek, amikor benyit Cole. Mármint remélem, nem valaki más, az meglehetősen kellemetlen volna, és még annyira döbbenetes.
- Köszi a pólót! - szólok ki, hiszen arra tippelek, hogy azért jött be, de aztán egykettőre meghazudtolja a feltételezésemet, amint kirántva a függönyt, belép mellém. Meg kell valljam, első reakcióként majdnem hozzá vágom a kezemben szorongatott szappant, annyira váratlanul ér a jelenléte - a felkészületlenség pedig egyenlő a halállal, ezt verték a fejünkbe húsz év alatt -, de miként az első, ösztönös védekező-reakcióm lecsillapodik, mosolyra görbül a szám. - A szívroha- - szeretném megosztani vele is az érzéseimet, viszont nem hagy sok időt a beszédre; szinte egyből magamon találom az ajkait. Ismét meglep, leginkább a hevességével, amitől egy fél lépést hátra is kell tántorodnom, mielőtt érdemben viszonozhatnám a csókját.
Viszonylag rég volt már, hogy meztelenül láthattam, és most sem igazán van lehetőségem ilyen módon felfrissíteni a memóriámat, ezért a szemeim helyett inkább egyéb érzékeimre szorítkozom. Ízlelem a puha ajkait, amelyeken még haloványan érződik a tequila, érintem az oldala leheletnyi görbületét, ahová a hideg víz még nem ért el igazán, és a szappanon keresztül puhatolom a gerince ívét, amíg úgy nem érzem, hogy nem maradt már több levegőm.
- Rohadtul hideg a víz - jegyzem meg szuszogósan nevetve, amivel párhuzamban rendszerint a hideg is kiráz. Sokadik alkalommal. Nem húzódok el tőle teljesen, bár ahhoz, hogy közel maradjak, meg kell barátkoznom a rám fröcskölődő jegesség gondolatával. Az egyetlen mentsváram a testéből sugárzó hő, és a szájáról lecsókolt forróság, így következőnek én tapasztom az ajkaira a sajátjaimat, illetve a simogatása helyett egyszerűen, de szorosan átölelem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 18, 2019 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 777 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nem zavar, hogy a legutóbbi megbízásom után hátra maradt papírokat nézegeti; képtelenség lenne megfejteni, miről szólt a munka ebből a néhány cetliből. Ha eddig egyetlen illegális ügyletemért sem sikerült letartóztatniuk, biztosan nem ő lesz az, aki bevisz – ha úgy nézzük, már többféle szolgáltatásomat is igénybe vette. Emiatt talán nem fordulna el tőlem, nem egy olyan titkom miatt, ami számára is nyilvánvaló és átlátható, másrészt most nem állna itt, ha nem bíznék meg Alexben teljesen.
– Jó vagyok benne – biccentek egyetértően. A cipőm talpával pótcselekvés-szerűen rugdosom a koszos földet. – Másban nem igazán. Így pedig semmihez sem kell alkalmazkodnom – adok rövid magyarázatot, mielőtt tovább folytatná a szemléjét. Nincsenek elvárások, sem munkaidő, a jó és rossz napok azonban olyan gyakran váltják egymás, hogy én sem igazán tudok rajtuk kiigazodni. Van, hogy két éjszaka nem alszom, csak hogy a legnagyobb részletességgel dolgozhassam ki a rám bízott találós kérdés megoldását, és van, hogy utána hetekig nem vállalok egyet sem. Felesleges lenne, mert sosem érnék a végére; olyankor teljesen lefoglal a hétköznapok monoton cselekvéseinek megfejtése, és kisebb rejtélynek tűnnek a legegyszerűbb dolgok is – értelmetlennek és teljesíthetetlennek, amibe nem igazán fér bele egy újabb, még annál is összetettebb feladat.
– Több, mint két éve. – Rövid fáziskéséssel érkezik a válaszom, de aztán probléma nélkül állom a pillantását. Nem nagyon számolgatom a hónapokat, most meg végképp lassan sikerül összekaparnom az ehhez szükséges gondolataimat. – Lassan rekordot döntünk, ugye? – nézek fel a plafonra barátságos arckifejezéssel, mintha dicsérendő teljesítmény lenne. Talán a múltkori után az is; ha a gyümölcsösben nem futok össze Alexszel, hogy a találkozásunk helyrehozza a hangulatomat, lehet, hogy napokba telik, mire egyáltalán vissza merek jönni ide, ahol a kést és a véres rongyokat hagytam a szoba közepén.
Akkor engedek csak fel, mikor nevetni kezd a megállapításomon, és én sem tudom megállni, hogy nekikezdjek. Én figyelmeztettem, hogy nem vagyok túl jó semmiben, házigazdának pedig tényleg a legutolsó a környéken.
– Sajnálom – simítom a kezem menet közben a mellkasára, akkor még mindig az előbb elhangzottakon röhögve és addig sem idegeskedve a törülköző miatt. A tükörben tett kárfelmérés után határozottan osztom a zuhanyzás gondolatát, őt viszont annál inkább előre akarom engedni; rendet kell csinálnom, vagy legalább valami ahhoz hasonlót, hogy úgy érezzem, mindent megtettem az ügy érdekében. Az ajtóból látom, hogy a matrac ferdén hever a fal mellett, a takaró pedig a kosz lepte parkettára lóg és talán az sem hátrány, ha Alex nem látja majd, mikor kinyitom a szekrényt, hogy előhalásszam a számára beígért pólót. Életemben először érzek ilyen erős kényszert a takarításra és nem tudom megmondani az okát; a legjobb tippem az, hogy a tequilában lehetett valami, ami most fóbiát alakított ki bennem a hosszú évekig tartó szemét között élés után.
Egyedül a tőle kapott puszi lep meg ennél is jobban; hirtelen nem is tudok rá reagálni, csak félig mosolyogva, félig zavartan és teljes csendben figyelem, ahogy becsukja előttem a fürdőszoba ajtaját. Kell pár másodperc, mire ráveszem magam, és munkába állok.
Kezdésnek seprűvel a kezemben rohangálok körbe, de hamar rájövök, hogy a szituáció ezen része abszolút menthetetlen és helyette az ágynak sem igazán nevezhető fekhelyet rendezem el úgy, hogy legalább hasonlítson az előbbire. Keresek még egy párnát, aztán a pulton folytatom a takarítást: a túlságosan régóta rászáradt, maradékkal teli tálakat nemes egyszerűséggel a kukába dobom, a többit pedig addig rakosgatom, míg el nem férnek a mosogatóban.
Jó, ha három perc telt el azóta, hogy ideiglenes lakótársam magamra hagyott a rám váró feladattal, de már majdnem el is felejtettem a pólóját, a vékony falon átszűrődő szitkozódása azonban eszembe juttatja az eredeti küldetésemet. Találok is neki egy tisztának tűnő, sötét színű darabot, azelőtt viszont, hogy ledobnám a matrac tetejére, elővigyázatosan szagolok bele. Végül magamnak is előkotrok valami váltóruhát a szennyesek alól. Ugyan nem vizsgáltam át magam alaposan, biztos vagyok venne, hogy az én öltözékem sem nézhet ki sokkal jobban; szinte mindenem fáj a be nem tervezett verekedésünk óta.
Vetkőzni kezdek. A rajtam lévő dolgokat szokás szerint kupacba halmozom, a földre pillantva azonban megint rossz érzés fog el. Akkor már csak az alsógatya zavar a kellemetlen aggodalmaimon kívül. Nem tetszik, hogy Alex jelenléte megváltoztat.
– Faszom – suttogom újra az őt annyira szórakoztató szavakat, majd az utolsó ruhaneműtől is megválva egyenesen benyitok hozzá, mert most már egyértelmű, hogy mit kell tennem: olyasmit, amit bárki mással is csinálnék. Nem hozok fel embereket csak azért, hogy később jót aludjunk kettesben, és hogy szorongva nézzem, amíg azok feltérképezik a lakásom minden egyes szegletét. Szexelni fogunk. Leszarom.
El nem múló lendülettel húzom el a függönyt, és állok be mellé a zuhanytálcára. A víz jegesnek érződik, épp, mint tegnap vagy tegnapelőtt, mégis összerezzenek, amint először a bőrömhöz ér. Ha lefelé néznék, halványbarna csíkokban láthatnám eltűnni a lefolyóban, de nem teszem; helyette közelebb lépek hozzá és vadul csókolom szájon, ha hagyja.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 3 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 18, 2019 1:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 809 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Beletelik egy kis időbe, mire leülepednek bennem a szavai. A tény, hogy már ezelőtt sem volt állandó otthona, és hogy igazán ez sem volt soha az övé. Persze jobban belegondolva még én sem feltétlen tudnék magamnak előteremteni egy belvárosi lakásra valót, arról pedig, hogy a kilences szektorban egyáltalán miként kerülnek otthonhoz az emberek, még csak elképzelésem sincs. Nem kérdezek rá, ahogyan arra sem, mi a helyzet a családjával, hiszen sokaknak nincs olyan, és azt még a szédelgős agyam is felfogja, hogy ez egy meglehetősen érzékeny téma. Én sem szívesen osztanám meg vele a tökéletes Payne név mögött húzódó ezernyi hazugságot és fekete foltot, amelyek komótos adagolással homályosítanak el egyre inkább. Már most is nehéz meghatároznom, ki vagyok én egyáltalán.
Egy pillanatra behunyom a szemeimet a kellemetlen elmélkedés elűzése érdekében, és csak aztán fordulok az asztalhoz, illetve a papírjaihoz. Megemelem az egyiket, hogy átfuthassam a tekintetemmel, de anno a kocsmában is meggyűlt a bajom a kézírása megfejtésével, részegen meg egyenesen idegen nyelvűnek hatnak a sietősen lefirkantott szavai, vázlatpontjai, mondatai.
- Úgy érted, az informátorkodást? - visszahelyezem a lapot a többi közé, majd folytatom a lakás óvatos felfedezését. - A tudás hatalom. Gőzöm sincs, ki mondta, de rohadtul igaza volt - mosolyodok el, amint a hátam mögött összekulcsolt kezekkel lézengek a szűkös térben. Hiába kutatok róla kiabáló tárgyak után, nem igazán találok, és ez felvet bennem egy újabb kérdést, amit ezúttal sem sikerül magamban tartanom.
- Régóta élsz itt? - kíváncsiskodok még egy kicsit, mielőtt végül felé fordulnék és megkímélném a további faggatózástól. Őszintén szólva egészen tetszik a gondolata annak, hogy beengedett a saját kis birodalmába, ami kizárólag az övé és senki másé, éppen ezért nem látnám értelmét annak, hogy elkezdjem kritizálni. De amúgy sem tenném. A sajnálkozás sem opció, mert ha egyvalamit biztosan tudok róla, az az, hogy nehezen boldogul az együttérzéssel vagy a segítség elfogadásával. Az pedig, hogyan vagyok képes ilyen értelmesnek ható elméletek megfogalmazására, külön rejtély, igaz, ameddig magamban tűnődöm, sokkal egyszerűbb az élet, kimondva megfogalmazni nagy eséllyel képtelen lennék. Szóval mindkettőnk érdekében a felfrissülésem mellett teszem le a voksomat, ami érzékelhetően megakasztja a házigazdámat.
Örökkévalóságnak ható másodpercekig ácsorgunk egymással szemben, és már-már kezdem úgy érezni, túllőttem a vendégszeretetén a pofátlanságommal, amikor is bevallja, hogy ötlete sincs, miként kellene viselkednie egy effajta szituációban. Óhatatlanul előtör belőlem egy rövid életű nevetés.
- Tudod, akárhányszor káromkodsz, valahogy mindig viccesebbnek tűnik tőle, amit mondasz - hortyogok az orrom alatt, aztán rájövök, hogy talán röhögés helyett segítenem kellene neki legalább azzal, hogy egyértelműen kibököm azt, amit szeretnék. Addigra viszont már ő is rájön, így egy elfúló „éljen”-nel trappolok is utána a fürdő feltételezett irányába. Az ajtónál tovább egyelőre nem megyek, hanem a félfának dőlve lesek körbe a helyiségben, illetve figyelem, mit ténykedik Cole.
- Neked is jól jönne egy zuhany, ha engem kérdezel. A vért nehéz kiszedni bármiből - célzok itt a matracára, mihelyst megáll egy momentumnyi ön-szemrevételezésre a falon csüngő tükörben, majd hálásan átveszem tőle a törülközőt. Odébb lépek, hogy kiférjen mellettem, utána meg iszkolnék is be, hogy rendbe tehessem magamat, ám megakaszt az első lépésben a kérdése. Visszafordulok hozzá, és látva, milyen zavartan tanakodik, muszáj biztatóan a felkarjára simítanom a tenyeremet.
- Ha az egyik sarokba parancsolnál aludni, még az is kedves lenne tőled - kezdek bele a furcsa hasonlatba, aminek igazából az lett volna az értelme, hogy már gondoskodott rólam, sőt, magával hozott, aminél többet nem is várhatnék el tőle. - Szóval… szóval miattam ne aggódj. Bár azt a pólót elfogadom, ez határozottan bűzlik - szimatolom meg magamat fintorogva, de mielőtt még elengedném, egy hirtelen lobbant mosollyal odahajolok hozzá egy arcra puszira köszönet gyanánt.
Ha nem tart vissza, ezt követően tényleg befoglalom a fürdőjét, ami lássuk be, nem az otthoni körülményeket idézi, azonban egy-egy őrtorony tisztaságát és rendezettségét még így is lekőrözi. Tehát nem finnyáskodok, a tisztaság iránti vágyam is erőteljesen motivál, ezért letéve a kapott törülközőt, nekiállok levetkőzni. Ha találok kukát, a pólóm biztosan ott végzi, máskülönben meg egy külön kupacban, tisztes távolságban a vállalhatóbb ruhaneműimtől. Eztán jön a komolyabb feladat; anélkül bemászni a zuhanyfüggöny mögé, hogy közben kitörném a nyakamat, vagy legalábbis további zúzódásokkal, vágásokkal gyarapítanám a meglévőeket. Persze, amikor megengedem a vizet, hamar rádöbbenek, hogy a bejutás volt a legkisebb problémám.
- A rohadt…! - szisszenek fel csöndesen, amint kíméletlenül rám zúdul a zuhanyrózsából előtörő, jéghideg víz. Azon kívül, hogy minden testrészem körülbelül két centit összement a belőlem kimenekülő léleknek hála, hirtelen egészen fel is józanodok, ami elég arra, hogy rájöjjek, odébb lépve a vízsugár alól akár meg is várhatom, hogy felmelegedjen a helyzet. De ha már vizes lettem, legalább dideregve elkezdem beszappanozni magamat. Ekkor jut csak eszembe, hogy talán megvárhattam volna Cole-t a pólóval és a fürdőszobáját illető további instrukciókkal, főként, hogy a víz valamiért nem akar úgy működni, ahogyan azt én szeretném. Morcosan próbálgatom a lábamat alá dugni, hátha változik valami, ám azon kívül, hogy az egyensúlyomat kísértem, semmit nem érek el vele.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 17, 2019 10:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 948 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Hmm? – pillantok Alexre, mikor a csendes sétánk vége felé ismét megszólal. A tengerpartra gondolt, válik egyértelművé, miután még néhány mondattal és vad gesztikulációval pótolja ki az ezeket megelőző javaslatot. – Ha nem felejted el, felőlem. – Én nem fogom, az biztos, mert jó és rossz érzésem támadt tőle egyszerre. Vonz a tengerparti kirándulás megfoghatatlan gondolata Alex oldalán, a vele való szándékos találkozásé viszont annál ijesztőbbnek tűnik. Az már olyan lenne, mint egy… mint egy olyan randevú, és én nem randizom. Sem vele, sem akárki mással, hiába viszem őt haza magammal és hiába kerültünk olyan közel legutóbb. Ez már a második szervezetlen összefutásunk, aminek valószínűleg megint az előzőhöz hasonló vége lesz, eddig mégis azzal nyugtattam magam, hogy semmit sem jelentenek ezek az alkalmak; végső soron a véletlennek köszönhetjük őket. Nem ő vagy én terveztük így, és talán, ha valaki más állt volna pontosan ugyanazon a helyen a klubban, ahol megláttam őt ma este – vagy ha egy idegen ült volna azon az este a gyümölcsfák alatt –, minden máshogy alakul. Ha megbeszéljük a helyet és az időpontot, akármi is van köztünk, megváltozik.
Van időm felsorakoztatni a következő találkozónk ellen és mellette szóló érveket, mégsem jutok semmi konkrétra, mire felérünk a tetőre. Talán majd józanon, és ha Alex sincs itt, hogy a jelenlétével megzavarja a miatta már amúgy is teljesen megbízhatatlanná vált ítélőképességemet.
– Azt nem mondhatod, hogy nem lenne romantikus meglepetés – nézek végig rajta vigyorogva, amint az ajtó két oldalán támaszkodva liheg. Igen, ennyi elfogyasztott itallal és egy verekedéssel a hátunk mögött már nem biztos, hogy megérné felmászni csak a kilátásért; szerencse, hogy a hely egy koszos matraccal többet tartogat számunkra. A távolságon kívül nem is szólt más a lakásom javára az általa említett fürdővel szemben; remélem, hogy Alex tisztában van vele, de legalább sejti, hogy nem királyi palotába szólt a meghívásom. Várható, hogy előbb-utóbb kiábránduláshoz vezetnek majd az eltérő elvárásaink, egyelőre azonban nem szívesyen szembesülnél ezzel a pillanattal.
– Én még nem estem le, szóval van esélyed átérni – biztatom nevetve a másik oldalról. Ő is ezt teszi, már megint vicces arckifejezéssel gyűjti a valahol mélyen benne rejlő vadászi bátorságot. Ha egy hónapja valaki azt mondja nekem, vadászt hozok ide, az általam ismert egyetlen biztonságos helyre, nem hiszem el neki, most mégis a legnagyobb nyugalommal teszem pontosan ezt. De Alex más; egyre kevesebbszer látom rajta a hivatásából fakadó komoly határozottságot, egyre gyakrabban tűnik elveszettnek és fiatalnak. Figyelem az ingatag átjárón keresztülegyensúlyozni és legszívesebben megint odanyújtanám egy kezem, hogy biztonságban érezte magát, de megállom, mielőtt túlságosan feltűnővé válna, akármi is uralkodott el rajtam az elmúlt néhány percben.
Az ajtó nincs bezárva, bár a kilincset sem olyan egyszerű már lenyomni, mint amilyennek eredetileg tervezték, mindenesetre még így sem tartok betörőktől. Részben azért, mert innen nincs mit ellopni, és mert senkinek sincs kedve ennyit lépcsőzni egy látszólag teljesen üres és elhagyatott házban.
– Három vagy négy napig aludtam a másik épületben, mire egyáltalán feltűnt, hogy van valami a tetőn – adok választ a kérdésére befelé menet. – A deszkák. Érdekelt, hogy mi van a másik oldalon – vonok vállat, miközben becsukom az ajtót a hátunk mögött. Akárki is élt itt előttem, jó ideje nem járhatott már a lakásban; a bent lévő minimális bútorzatot vastag porréteg lepte és bár alaposan körülnéztem, semmit nem találtam, ami a korábbi lakó jelenlétére utalna. Ha azt veszük, azóta sem sokat tettem felújításügyben; nagyjából ugyanúgy néz ki a hely, ha nem rosszabbul, mióta beköltöztem. A szakadt tapéta és a málló festék viszont semmiben sem akadályoznak, ráadásul csak ideiglenes otthonként gondolok ezekre a falakra: előbb-utóbb úgyis történni fog valami, régi ismerősök találnak rám, esetleg a környék válik veszélyessé vagy túlzsúfolttá; a lényeg, hogy pár évnél tovább szinte lehetetlen megtartani valamit, amire százan vágynak még rajtam kívül és nem is igazán az enyém.
Idegesebb vagyok a kelleténél, mialatt Alexet nézem, ahogy körbejárja a helyiséget. Miért most, ha eddig tökéletesnek éreztem? Azelőtt, hogy belegondoltam, az ő szobája valószínűleg nem így néz ki, egyáltalán nem zavart a bent uralkodó igénytelenség.
– Ha ezt munkának lehet nevezni… – intek a széthagyott papírok felé. A mellettük sorakozó szerszámok sokkal inkább vészhelyzet eredményei, mintsem pénzkeresésé, tekintve, hogy szinte állandóan elromlik valami a lakásban. A bojler minden évszakban legalább egyszer, a radiátorok csak télen, a pumpálásért pedig, ha kitüntetés járna… Meg sem említem, hogy szinte lehetetlen ezekhez útmutatót találni, minden nehézség ellenére azonban kitartóan próbálkozom, ha épp nincs más tennivalóm.
Sokkal jobban érzem magam, miután felém fordul és látszólag nincs konkrét panasza a körülményeinkkel kapcsolatban, de persze az is lehet, hogy csak megtartja magának, bármit is gondoljon a helyről.
– Oh, oké. – Még mindig várakozóan nézem Alex arckifejezését és szinte fel sem tűnik, hogy ez azt jelenti, az ő gondolatai már a fürdés körül forognak. – Faszom, fogalmam sincs, hogy hogy kell vendéget fogadni – csúszik ki a számon a következő igazság, miközben magam elé bámulva megcsóválom a fejem. Egy idő után viszont észbe kapok és átgondolom, mire van szüksége a zuhanyzáshoz a szappanon kívül, feltéve, hogy azt szeretne és nem csak az arcáról mosná le a vér maradékát.
– Törölköző. Kapsz törölközőt! – indulok el hirtelen a fürdőszoba irányába, hogy az ottani szekrényből kihalásszam az egyetlen használatlan tartalékot. Esküdni mernék rá, hogy por száll ki belőle, miközben magamhoz szorítom. Ettől függetlenül elégedett házigazdaként nyújtom át neki az ajtó előtt, de csak miután a saját állapotomra is vetettem egy pillantást a csap felett lógó, kopott szélű tükörben. Elképzelni sem tudom, hogy nézhettem ki az utcán való kitartó tisztogatása előtt, de ilyen mocskos csak több hetes vízkerülés után szoktam lenni és egészen biztos vagyok benne, hogy aznap már fürödtem egyszer; nem sokkal azelőtt, hogy elindultam.
– Kérsz egy pólót? – teszem hozzá, hátha ráérzek, mit illik ilyenkor felajánlani és hogy mivel foglaljam el magam addig, míg Alex végez. – Keresek neked egyet. Esküszöm, hogy van olyan, ami tiszta – vakarom meg az állam megszokásból, mégis szokatlanul zavartan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 3 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
291
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 1:27 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 1033 • Zene; Chains of Love »
« Together we'll break these chains of love »
Kissé zavarodottá válik a tekintetem a patkányokat illető megjegyzése hallatán, és néhány másodpercen belül az is szöget üt a fejembe, hogy vajon Cole nevetése is ugyanannak az örömnek szól-e, amit az ismerősei éreznének? Határozottan belezavarodok a gondolatmenetbe, ezért meg sem kísérlem megfogalmazni a kételyeimet, de ettől függetlenül kényelmetlenné válik a gyomrom alja. Egy kis ideig még furcsán pislogok rá, aztán a figyelmemet előbb a környék felmérésének, majd az útnak eredésünknek szentelem. Addigra meg már azt is elfelejtem, hogy miért olyan szorongós a hasam, betudom az alkoholnak, ami a kis pihenőnk utáni gyalogtúra végett ismét elkezdi éreztetni magát bennem.
- Akkor jó. Mert ha whiskyt innék reggelire, nem tudnám garantálni az otthonod épségét - tudatom vele megkönnyebbedett lélekkel, és pillanatokkal később megkönnyebbült tüdővel is, mert a visszakérdezésére kitör belőlem egy elfúló nevetés. - Hát, az biztos nem. Nem mintha olyan nevet adnék neki, amit a n… Na mindegy - hallgatok el hirtelen, rádöbbenve, hogy ez a mondat közel sem arra halad, amerre én akarom, s amerre tanácsos volna. Most először örülök annak, hogy a képemet vérfoltok tarkítják, ugyanis érzem az idióta gondolatmenet okán felforrósodó bőrömet. - Natalie a legjobb barátom. Mondhatni a nővérem - válaszolok végül, és hacsak nincsenek további kérdései, csendben haladunk tovább az úton, ami egyre rendezetlenebbé, romosabbá és aggasztóbbá válik. Még sosem járőröztem korábban a kilences szektorban, s minél beljebb haladunk, annál inkább megértem a miértjét; kellhet egy bizonyosfajta rutin a mindenféle dermesztő hanghatások megkülönböztetésére és rangsorolására, különben az ember egész éjszaka futkározhat, és még akkor sem tudná minden zaj okát felderíteni. Ráadásul van egy olyan sejtelmem, hogy a szóbeszédek igazak, errefelé az embereket a legkevésbé sem hatja meg a kijárási tilalom, így a legtöbb neszezés valószínűleg nem megvadult pokolkutyákhoz és impekhez tartozik, hanem az itt élőkhöz.
Valahogy nem így rémlett a környék, bár az is igaz, hogy amikor legutoljára erre jártam, egyrészt a vízhez mentünk ki, másrészt alig lehettem tíz éves. Mindenesetre abban még mindig biztos vagyok, hogy itt a legszebb a tengerpart, akkor is, ha kagylót próbálsz gyűjteni, de a nővéreid homokot dobálnak a hajadba, a bátyád meg sós vizet fröcsköl a szemedbe, mert „nem láttál még olyat, hogy sós legyen a víz”.
- Egyszer el kellene mennünk - szólalok meg váratlanul, mialatt gyanúsan közelítünk az egyik épület felé. - Úgy értem a tengerpartra - kezdek el hadonászni a kezeimmel, mihelyst rádöbbenek, hogy a gondolatmenet eleje úgy ahogy van, lemaradt. Fogalmam sincs egyébként, hogy a megtisztulás iránti vágyam mondatja-e ki velem az ötletet, vagy a remény, hogy lesz legközelebb, esetleg a nosztalgia valami olyan iránt, ami már soha nem történhet meg újra. Legyintek magamban, mire pedig felnézek, egy lépcsősor fogad, a tetején egy felém nyújtott kezű Cole-al. Megrázom a fejemet, majd a tenyerébe simítom a sajátomat; önként és dalolva, az indok ismerete nélkül. Ezúttal nincs szükségem magyarázatra ahhoz, hogy ne érezzem kényelmetlenül magamat, egyszerű és ösztönös a mozdulat.
Ellenben odabent, a közel vak sötétben kevésbé vagyok ilyen határozott. Nem félek, elvégre egy romos, sötét lépcsőházba még mindig szívesebben térek be, mint egy vörös fénnyel kivilágított, szűk kriptába, de alaposan odafigyelek minden léptemre. Vagyis én így érzem, más kérdés, hogy könnyen lengek ki a támpontok nélküli, ismeretlen térben, ahol még a szemeim sem segíthetnek a szédelgős agyamnak. Kész megkönnyebbedés, amikor már a csapda nélküli lépcsőfokokat szeljük, persze most sem vagyok teljesen elégedett, Cole kezét még szívesen fogdostam volna.
- Az alapítók szerelmére, a csillagok között élsz? - horkantok fel, miként a sokadik forduló után sem állunk meg, és még mindig csak haladunk fel és felfelé. Alap esetben valószínűleg jobban állnám a próbát, azonban bizonytalan gyomorral, zselészerű végtagokkal és a sötétben egyensúlyozva rövidesen rám tör a kimerültség, amin az sem segít, hogy egy idő után kezdenek javulni a látásviszonyok, majd végre valahára kijutunk a tetőre. A tetőre?
- Ha most azt mondod, hogy megérkeztünk, én itt hagylak… - lihegem válasz helyett a vasajtó félfájának támaszkodva mindkét kezemmel, mint aki pillanatokon belül össze akar esni. Némi szuszogás után a friss levegőből azért sikerül elszakadni a mankómtól, és szemügyre venni az egyre világosodó égboltot, aminek a látványa eltelít némi energiával. Biztosan innét is szép lehet a napfelkelte, de annyira azért nem vagyok kíváncsi, hogy kivárjam, egy ezerszer látott csodánál sokkal jobban érdekel egy soha nem tapasztalté. Mert hát bármilyen is legyen a lakása, úgy érzem, hogy meg kell becsülnöm a lehetőséget.
Már-már elmosolyodva fordulok oda hozzá, viszont nagyon hamar rá kell döbbenjek, hogy nem a kilátásért kutyagoltunk ide fel, hanem az… átjárónak csúfolt deszkáért, amin Cole halálos nyugalommal kel át.
- Ha meghalok, én akkor is itt hagylak, csak hogy tudd… - nyögöm ki egy nagyobb nyelést követően, miközben a palló elé sétálok. Na jó, szedd össze magad, Alex, vadász vagy… - Vadász vagyok… - bólogatok magamnak eltökélt ábrázattal, éppen, hogy csak suttogva, majd minden józanságomat félrelökve lépdelek át a lécekből összetákolt átkelőn. Egy szót sem szólok arról, hogy kis híján tériszonyos lettem, inkább csöndben követem a lépcsőházba, ahol lefelé szerencsére nem sétálunk annyit, csupán egy fordulót. Odabent pedig végre villany is van, ami hiába küszködik a feléledéssel, még úgy is néhány másodperces hunyorgásra kényszerít.
- Ennél már csak egy bunkerben lenne biztonságosabb élni. Hogyan találtál rá? - kíváncsiskodok, mialatt hasonló érdeklődéssel kezdem végigjárni a kicsiny, rozzant otthont. A matrac a kinézete ellenére is hamar elkezd csábítgatni, hogy kidőlhessek, azonban megállom a kényszert, és helyette a falnak tolt asztalhoz lépek, amin végigsimítok az ujjaimmal. A telefirkált fecnik sem kerülik el a figyelmemet, amelyekről egyből eszembe jut a térkép, amit hasonló gondossággal krikszkrakszolt tele. Azóta sem kaptam vissza Kaitlyntől…
- Itt szoktál dolgozni? - faggatózok tovább a lehető legnagyobb ártatlansággal, folytatva mellette a felderítést. Vele ellentétben én nem nyitogatok be a szekrényekbe, kitalálva, mit hol rejteget, sokkal inkább leköt a lakás sivárságának gondolata. Olyan, mintha nem is itt élne igazából, legfeljebb csak aludni jönne haza. Első ránézésre hiányoznak az apróságok, amik a személyiségéről árulkodnának - amiket annyira megnéztem volna magamnak -, leszámítva azt a plakátot a falon, a fecnijeit és a szerszámokat. - A lépcsőházakhoz képest határozottan otthonosabb itt - fordulok végül hozzá egy elégedett mosollyal, ugyanis a megállapításaim dacára nem érzem rosszul magamat itt; beengedett a birodalmába, és ez több mint elég.
- Udvarias leszek és csak azután fetrengem végig az ágyadat, hogy lemosakodtam - vigyorodok el, várva az útbaigazítását a fürdővel kapcsolatban.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 15, 2019 12:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 1213 • Zene; Every Breath You Take »
I LOOK AROUND BUT IT'S YOU I CAN'T REPLACE
Nem mindig laktam a kilences szektorban. Abban sem igazán vagyok biztos, hogy ez a hely, amit otthonomnak hívhatok, de ezeknél a szeméttel és veszélyes alakokkal teli utcáknál semelyik másik területet nem érzek jobban a sajátoménak. Régebben több hely volt a városban – több hely volt őrizetlenül felejtve és ingyen –, de a lakosság gyarapodásával már nem olyan könnyű üres lakást találni New York bizonyos szegleteiben. A munkanélküliek, a nem hasznosak, a szegények és a nyomorultak egészen visszaszorultak erre az egy kerületre, és biztos vagyok benne, hogy alig néhány évtized múlva ezekért a bűzös sikátorokért is élet-halál harc fog folyni. Az épületeket itt is felújítják majd, hogy a város visszavehesse azt, ami egykor az övé volt, én pedig jó esetben az utcán, de az is lehet, hogy a falakon kívül találom magam, amint ez bekövetkezik.
– Egyszer igen – válaszolom akkor még nyugodtan tűrve, hogy az arcomat törölgesse. Igazából tippem sincs, mit csinálhat, de nem zavar túlzottan az ujjai érintése; talán egy kicsit élvezem is a törődését. – De az nagyon régen volt – fejezem be ezután a gondolatot. Legutoljára anyám nővérével jártam azon a parton, vagy ha már itt tartunk, vízközelben egyáltalán. Akkor is csak sétáltunk, de emlékszem a kitartóan felkúszó és visszamenekvő hullámokra és a száraz homok érzésére a talpaim alatt. Úszni még annál is régebb óta nem úsztam, igazság szerint az is lehet, hogy azóta régen elfelejtettem, hogyan kell egyáltalán. Na nem mintha a város közepén valaha is kapóra jönne ez a képesség; előbb fogok én is úgy repülni, mint az előbb az égre hallucinált angyalok, minthogy kötelezővé tennék a rendszeres medencézést.
– Ha kiderül, hogy a vadászok is patkányt esznek, rengeteg ismerősömnek lesz jó napja – nevetgélek el Alex arckifejezésén és a magam elé képzelt jeleneten; szinte látom, ahogy dísztálcán viszik eléjük a ki tudja, milyen fertőzést terjesztő rágcsálókat. De ha mi nem halunk meg tőle, talán nekik sem lenne komolyabb bajuk, az egyetlen különbség az, hogy mi pontosan tudjuk, mit eszünk. Hogy ne tudnánk; rendszerint az van a menün, amit feldolgozatlan formában találunk.
Ezután hosszú percek telnek el, mire egyáltalán eldöntjük, merre induljunk tovább és még egy kis idő, amíg belőjük a megfelelő útirányt, de előbb-utóbb sikerül, ahogy nekem is beletörődni Alex hazavitelének kellemetlen gondolatába. Szerettem volna meghagyni őt abban az illúzióban, hogy többé-kevésbé rendezett életet élek, még ha a saját összeszedettségem látszatát már a múltkor sem tudtam előtte fenntartani. Nem, eddig senkit sem hívtam meg a magam katasztrófaövezetébe, akinek a véleménye egy kicsit is számított volna, és ez felébreszt bennem valamiféle aggodalomra hasonlító érzést, de ez a következő gondolattal el is múlik; mára valószínűleg annyi a koncentrációmnak.
– Ne aggódj, van nálam víz is – nyugtatom vigyorogva, mert bár tényleg nem szolgálhatok túl sok mindennel, nagyon jól szórakozom rajta, ahogy össze-vissza beszél. Másrészt én sem tervezem alkohollal indítani a reggelt, ha ő is ott lesz. Ez szintén azok közül a kérdések közül való, amelyeken nem gondolkoztam el túlságosan alaposan, mielőtt felinvitáltam volna Alexet a lakásba, ahol ezek szerint megint együtt töltjük majd az éjszakát. Egyelőre nem is akarok, mert ahhoz túl jól érzem magam mellette.
– Ki a faszom az a Natalie? – kérdezek vissza a szóhasználattól függetlenül teljesen tárgyilagosan és nyugodtan, éppen csak a megfogalmazásra nem figyelek eléggé. Bőven elég az útra koncentrálnom magam előtt, és még így sem teljesen egyenes léptekkel haladok előre. Körülbelül félórára tippelek, amit vele is közlök, csak hogy tudja, mire számítson és hogy mi alapján hoztam meg az előbbi, alaposan megfontolt stratégiai döntésemet. Az én szemeimben legalábbis harminc percnyi sötétben való bukdácsolás sokkal szebbnek tűnik a fürdőhöz vezető két-három óránál.
A város úgy válik kevésbé széppé és sarokról sarokra romosabbá, ahogy távolodunk a központtól. Talán ha nem figyelsz, ilyen fényviszonyokban észre sem veszed a változást, de én annyiszor jártam már végig a környéket, hogy nem kell tippelgetnem, mit rejtenek a kivilágítatlan részek és szürke árnyak. A hangok is mások, a szektorok határán szinte átmenet nélkül alakulnak át másféle zajjá; Brooklynban szinte csend van a kilences utcáihoz képest és még csak nem is megyünk be olyan mélyen a sakálok területére. New York sohasem alszik, mondta egyszer valaki a világvége előtt, és ez a személy még csak nem is hallotta a messziről jövő csatakiáltásokat, a felboruló kukák hangját és a leszakadt drótkerítés csörgését alig pár utcával odébb. Engem ugyan nem ér meglepetésként a hirtelen jövő hanghatás, de elővigyázatosságból innentől kezdve szótlanul haladok előre, míg el nem hagyjuk ezt a részt. Innen szerencsére már csak néhány háztömböt kell gyalogolnunk az ismerős épület néhány töredezett fokból álló feljárójáig. Megállok és végre hátranézek Alexre.
– Még meggondolhatod magad. – Kétlen, hogy így tenne, de azért jobban érzem magam az apró megjegyzés után. Felé nyújtom a kezem, mielőtt belépnék az ajtó nélküli előtérbe, ahol tudom, hogy ilyenkor semmit sem látni a vaksötétben. Nem képtelenség kikerülni a feldöntött bútorokat és a földön szétszóródott törmeléket, de határozottan sokkal körülményesebb, ha valaki nem ismeri a helyiséget világosban, így a tervem a következő: elől megyek és végig vezetem Alexet magam után. Csak a lépcsőház korlátjánál engedem el őt, ahol már nincsenek plafonból kilógó gerendák és egyéb akadályok. Ezt a ma „akadálymentese”, jó eséllyel semmibe nem vered be a fejed, ha elkezdesz felfelé sétálni.
A felfelé vezető szakasz egyetlen negatívuma az intenzív testmozgás és a hányásom az egyik forduló falán. Egy kicsit örülök is a félhomálynak, mert elrejtik Alex elől a több hónapja készült falmintát, ami egy nem túl kellemes éjszaka nyomát és a lépcsőzés fáradalmait kombinálja és rejti most magában. Ha jól emlékszem, akkor a mostaninál sokkal rosszabb állapotban kíséreltem meg a hazajutást, ami talán szerencse is, ha azt vesszük, hogy ez megakadályozott az út veszélyesebb szakaszainak megtételében.
Innentől kezdve minden egyes fokkal javulnak a látási viszonyok, mivel a tetőre nyíló vasajtó sosincs teljesen becsukva. Ahogy nagyobbra nyitom a rést magunk előtt, a benti körülményekhez képest szinte világosnak tűnik az elénk táruló égbolt.
– Megvagy? – fordulok felé teljesen, mikor végre kiérünk a frisslevegőre. Kell egy kis idő, mire összeszedem magam és azt hiszem, Alexre is ráfér néhány másodperc pihenő, akármilyen jó formában legyen is. Nem látni az egész várost, csak azt a részt, amit nem takarnak el a még ennél is sokkal magasabb épületek, de egészen megszerettem ezt a kilátást; most is a távolban világító kis pontokat figyelem, miközben normális tempóra lassul a légzésem.
Csak ezután intek a másik tető és a kettőt összekapcsoló palló irányába. A nem túl széles, deszkákból álló híd már azelőtt ott volt, hogy rátaláltam volna a helyre, ahogy a másik épület lépcsőházát sem én torlaszoltam el, teljesen átjárhatatlanná téve az ottani lakásokat. Tűzlétra sem vezet felfelé azon az oldalon, így ez az egyetlen befelé vezető út.
– Már majdnem ott vagyunk – mondom nézelődés közben. Bár nem számítottam látogatókra, sosem tudni, hogyan végződik egy-egy hasonló éjszaka, így megközelítőleges rendnek kell lennie odabent. Ez azt jelenti, hogy semmi sincs túlzottan szétdobálva az egyszobásban: a ruháim az egyetlen akasztós szekrény alján tornyosulnak, a falhoz tolt, billegős lábakon álló asztal tetején csak egy-két telefirkált fecni van és egy csomó rozsdás szerszám, a repedésekkel tarkított konyhapulton pedig valószínűleg a mostanában használt elmosatlan tányérok és evőeszközök fogadnak majd minket. A plafonjáról lelógó villanykörte zizegve és akadozva szoktatja magát hozzá a munkához, valahányszor az ember bekapcsolásra kényszeríti.
Fejben a kötéltáncosok kecsességével kelek át az ellenkező oldalra, de valószínűleg már megint csak a szerencsén múlik, hogy nem változik az útirány és vele együtt a sebesség is drasztikusan.
– Nem kell félni, csak… átrohansz és kész! – biztatom Alexet a tákolmány másik végéről.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Cole lakása - Page 3 Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
740
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 12, 2019 2:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


***
Szabad a játéktér



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


Cole lakása - Page 3 Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 11, 2019 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


A büszkeség volt az, mely mindig mozgatta. Ha egy elemi erőt meg lehet nevezni, az az lenne. Egyszerűen varázsos, hogy egy élőlényt mennyi mindenre tud sarkallni. Mindig úgy gondolta, hogy ez a világ nagy csodája. Ott van a szemei előtt a sok szász kereskedő, aki meg nem hajolt előtt, és utolsó pillanatig nem kérve kegyelmet meneteltek halálukba. Ezt megtette volna egy olyan ember, aki egy picit is nem büszke van arrogáns? Nehezen elképzelhető. Vlad tudja, hogy benne is megtalálható ez a tulajdonság, amit Dante is főbűnként nevezett meg. Benne is oly sok jelen van. Bujaság, kapzsiság, büszkeség és harag. Egy ember ennyi tulajdonsággal alig lehetne jónak nevezhető. Vagy mégis? Ezek bűnök, de a bűn ellenére lehet valaki jó, nem? A maga megítélésé szerint ő egy jó élőlény, akit nem kell egyből elítélni. És hogyha fekete a szeme? Akkor mi van? Ugyan semmi, az csak egy tulajdonság. Egész hangosan kattog magában, és önmagát fényezi. Megsimogatja az egóját, mikor halk suttogást hall belülről.
~ Ó na ne röhögtess, hogy te védted meg az egész kontinens vallását? Ugyan már. Nyilván csak azért lettél démon, hogy ne számolják fel az uradalmad, biztosan nem egy megalomániás voltál. Mégis kit akarsz ezzel beetetni? -Szól neki a test tulajdonosa. Most van ereje megszólalni. A lelke eléggé meg van ahhoz tépázva, hogy visszabeszéljen. Elég érdekes diskurálás folyik le néha már a fejében.
~ Maradj csendben, vagy a tested megint emberi vérrel fog gargalizálni. Ha azt akarod, hogy a lányod éljen, akkor nem akarod, hogy véletlen ő legyen az a halandó, akit megtalálok éppen…
És ebben a pillanatban Vlad visszaküldi a helyére az embert. Nem szabad, hogy előtörjön, még a végén megpróbálja átvenni az irányítást. Lehet már meg kellett volna ölnie, de abban mi az élvezet?
- Bizony, az a jegyed, mely hozzám köt.  - Feleli, amikor kérdőn néz gyermeke az anyajegyre pislog. Kicsiny hatásszünetet hagy. – Eddig biztosan nem tűnt fel, de pont ez a lényeg. Csak annak jelent valamit, aki ezt ismeri. Tudod, még az 1400-as évek közepén az eredeti testemen volt egy ilyen anyajegy. Persze ha emlékezetem nem csal, erre hasonlíthatott. Őszintén szólva, jobb porhüvely volt, mint ez. Ez kissé satnya, és olyan bárgyú pofája van… de jobb híján. Könnyű volt megszállni- Megvonja a vállát, hiszen a halandó számára arra az egyre jó, hogy gyufásskatulyaként szolgáljon. Egy hústömlöc hatalmas erő számára.
Vlad magában bánja, hogy nem foglalkozott túlságosan a gyermekeivel ez előtt, de annyi dolga volt. Őszintén, van elképzelésed a pokol hercegeként mennyi időd van? Hát megsúghatja neked, hogy mennyire el van foglalva. Sok a teendő, és most, hogy itt van a Sötétség pláne borzalom uralkodni.
Csak a fia arcát nézi. Magában a nevét ismételgeti. Cole. Cole… Hiába volt hazug az anyja, az ízlésére a démon nem tud rosszat mondani. Pedig, ha valamibe bele akar kötni, akkor abba bele fog.  De ezt most kerüli. Elgyönyörködik a nagy fiában.
- Helyes, gondolkodj, hiszen nem mindennapi ajánlat. Sőt, egyedüli. Tudod még életedben kell eloroznom a lelked, hogy démon legyél, persze utána vissza is adnám neked. Akkor már többel indulnál, mint én anno.
Nulla lélekkel indult el, mivel ő fizetett a sajátjával, hogy démon legyen. Úgy kellett szerződést kicsikarni, hogy megkapja az elsőt és erősebb legyen. Majd minden lélekkel nagyobb lett a hatalma. Mai napig szívesen falna lelkeket pont ettől fél, hogy az emberek halálával annyi lesz a hatalmának, talán még a démonok is elpusztulnak Isten klimaxos nővére miatt.
- Ahogy gondolod, nem muszáj neked is démonnak lenni, elhiszem, hogy így is hasznodat veszem.  – Vlad meggyúrja egy kicsit a gyermeke vállát úgy előröl. Elismerően nézi, ahogyan elviseli a démon nézését. Nem sokan szeretik, ha hosszasan nézik őket, még kevesebben bírják ki. Csupán mosolyogva nyúl a zsebébe és New Yorkban használatos pénzt húz elő. Egy köteggel, jelentős összeget, de azért nem olyan borzasztóan sokat.
- Jelenleg csak ennyit tudok adni, ha szólsz nekem előre, akkor tudlak Ne Orleansban fogadni, van egy nagyon kellemes lakásom. Kellemesebb, mint ez. Szívesen látlak. – Kezd bele a búcsú beszédébe. Az eleve szakadozott, rossz állapotban lévő fal felé int, amin egy kis korom rúna jelenik meg. – Azt a jelet rajzold rá ez tükörre, és tudni fogom, hogy hívsz. Az erődet megy gyújtsd, annyi embertől szívj el energiát amennyitől csak tudsz, az a jó, ha erőteljes vagy. Veszélyes idők járnak.
Azzal további mosollyal összeborzolja gyermeke haját.
- Hogy egyértelmű legyen, áll az alku. De Cole, most mennem kell. Hogy tudd, én be akarok pótolni mindent, amit elmulasztottam. Nem vagyok az év apja, de adj esélyt, hogy megpróbáljak az apád lenni.
Kezd bele az önmaga által is ömlengésnek titulált monológba. Persze lehet, hogy igaz, amit mond, lehet nem. Talán ez a feketeszemű csak arra vágyik, hogy szerethessen valakit és szeressék? Miután elköszönt, el is tűnik hamar. Nem akarja tovább terhelni a fiút az első találkozással.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jan. 27, 2019 8:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Nem minden kérdésre illik válaszolni, így megkíméltem Vladot az első eszembe jutó gondolattól. Különben is azt mondják, hogy a másodikként született reakciód az igazi; az ösztönösen bevillanó és legfőképp a közvetlen környezeted által generáltat követik majd a mélyebbről jövő, valódi érzések. Az vagy Te. Beékelik magukat a fejedbe, és előbb-utóbb felülírják a felszínes reakciót – ha kell, akár meg is győznek róla, miért ésszerűtlenek a korábbi kételyeid. Szerettem volna megérteni az embereket, számolgatni és következtetni, még akkor is, ha a végén saját magam is túlságosan kiismerem. Most is tudtam, hogy semmit sem úgy csinálok, ahogy kéne, és hogy később könnyedén magyarázatot találok majd arra, miért beszélgetek az apámmal szövetségről. Azt fogom gondolni, hogy kénytelen voltam, vagy hogy nincs más választásom, és végső soron persze, hogy amit ma hallottam, könnyen megváltoztathatja az életemet. Nem csak a jelenemet, hanem a múltamat is, és hamarosan tényleg beleélem magam a hazugságba.
- Ez…? – néztem le a karomra, ahol a feltűrt dzsekiujj láttatni engedte a halvány pigmentfoltot. Sötétebbnek és körvonalasabbnak tűnt, mint addig korábban bármikor, és biztos voltam benne, hogy csak a képzeletemnek köszönhető a változás. Nincs gáz, amíg meg tudom különböztetni a valóságtól. – Ki tudta, hogy valami dinasztiát jelképez – jegyeztem meg magamnak halkan, és sokkal izgatottabbá váltam a hír kapcsán, mint azt kifelé mutattam. Abban a néhány évben, amit ténylegesen iskolába járással töltöttem, nem terjedt ki a tananyag semmiféle Basarab dinasztiára, bár az is igaz, hogy leginkább az amerikai történelmen volt a hangsúly, és hogy a figyelmem rendszerint nulla- és száz százalék között váltakozott. Talán, ha nem költöztünk volna annyit - főleg a legelején -, most tudnám, hogyan maradjak egy helyben, és Vlad sem hozhatná fel azt, hogy anyámnak valaha szándékában állt előle engem elrejteni. Biztos voltam benne, hogy csak az akkori világvége-hangulatnak köszönhetően cseréltünk lakhelyet olyan gyakran, de ha mégsem, ezerszer vagy többször megbánhatta a döntést az azt követő évek során.
Ettől függetlenül Vlad megtalálhatott volna, ha tényleg volt ehhez hasonló célja. Ha ma családot jelent ez a különös alakú folt, húsz évvel ezelőtt miért nem volt elég fontos? Persze egy gyerekkel nem igazán lehet normálisan üzletelni, és akkor talán még azt reméltem volna, lesz más lehetőségem, minthogy démonok segítőjének álljak. Hogy majd családom lesz, és hogy minden egyes alkalomról, mikor anyám rémálmokból riadt fel éjszaka mellettem fekve, kiderül, hogy véletlen egybeesés. Ma már semmiben nem reménykedtem igazán, ezért vált hívogatóvá az ajánlat: azt ígérte, ennél lejjebb sem kerülhetek; ezzel mindkét irányba megállna a skála.
Nem esett nehezemre feleleveníteni a legsötétebb emlékemet, hiszen a pokol fenyegetése nélkül is rendszeresen visszatért hozzám. Egészen vegyes volt, ha a fájdalom eredetét tekintjük, a fizikai része viszont sosem hagyott bennem mély nyomot, ha eltekintünk attól a pillanatnyi halálfélelemtől – az első alkalomtól, mikor biztos lehettem benne, nem lesz túlságosan hosszú életem.
Víztócsa terjeszkedett előttem a földön, minden egyes cseppel szélesebbre terjeszkedve, amint a felborult poharam tartalma teljesen eláztatta a terítő széleit. Nem sokszor sikerültek jól a családi étkezéseink, de sosem fordult még elő, hogy szenteltvízzel keverték volna be az ebédhez odakészített limonádét és nos, meglepetésként ért a maró érzés a torkomban; vagy mikor görcsbe rándult a gyomrom az első kortyot követően, a lábaim pedig elgyengültek és összecsuklottak alattam. Nem tartott örökké a rémült, tehetetlen kínlódásom, de akkor mégsem hittem, hogy egyszerűen lesz vége az egésznek, és anyám reakciója láttán úgy gondolom, ő sem nagyon reménykedett a váratlan felépülésemben. Egyedül ő nem mozdult; csendben, elkeseredetten fúrta az enyémbe saját pillantását, mintha rosszul teljesítenék a teszten. Sosem derült ki, hogy azért csalódott-e bennem, mert újra bizonyítani tudta az elméletét – az ő igazságát -, vagy mert hamar rájött arra, hogy ennyivel még a legapróbb szörnyet sem lehet eltenni lábalól. Vlad ajánlata nélkül ez lenne az alternatíva, a rám váró, végtelenségig nyújtott szenvedés a földi élet után. A csöpögés, anyám, ahogy meredten figyeli a fuldoklásom, és azok a borzasztó kételyek.
- Gondolkoznom kell rajta. – Még mielőtt igent mondanék, csak hogy megszabaduljak minden problémámtól. Túl egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, de nem akadt más ötletem; sem nehezebben járható utat, sem másmilyet nem láttam magam előtt. Vagy ez, vagy semmi, egy részem mégis afelé húzott, hogy ne adjam a lelkem ilyen könnyen. Nem véletlenül ragaszkodtam hozzá ennyire egészen idáig.
- Nem akarok démonná válni. Egyelőre. - Gondtalanság, verseny a pokol hercege címért, és valami, ami egészen hasonlít a családi kapocsra; az ajánlat egyáltalán nem hangzott rosszul, ráadásul ott volt az is, hogy végre teljes egész lehetnék. Tartozni akartam végre valahová, eddig azonban minden erőmmel igyekeztem magam az ellenkező irányba lökni, és ez átgondoltatta velem az amúgy könnyűnek hangzó válaszomat. Talán mégis éreznem kell még egy kicsit.
- Így is hasznos tudok lenni – tettem hozzá ezt a részigazságot, még mielőtt a lényegre tértem volna. - Ha így áll az alku, benne vagyok. Ha nem, nemsokára úgyis találkozunk odalent. – Szilárdan álltam Vlad tekintetét. Kétség sem fért hozzá, hogy a Pokolban is tárt karokkal üdvözölne, mint fiát, és az sem számítana, ha semmim sincs cserébe.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


Cole lakása - Page 3 Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 19, 2019 10:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Kissé gúnyos csillogás volt a szemében, ahogyan a fia szavait konstatálta. A fejét ingatta rosszallóan, és mint szülő, akit a gyermeke semmibe akar venni, szinte profi színészkedéssel szólal meg.
- Ezt tényleg így gondolod? – tette fel a kérdést, miközben a gyermek előtt állt. Igen, a kétkedés az ő fia. A fejedelem értette, ő se hitt nagyon sokáig senkinek semmit, miután a kiképzésének vége lett. Megutálta a világot, az embereket. Félt és gyűlölt mindenkit. Az apját, az erőszaktevő katonát, a szultánt és mindent, akivel valaha is találkozott. Tudja milyen bizonytalannak lenni és nem irigyli ezt az érzést. – Én mindig is léteztem és mindig is az apád voltam. Anyád állt az utamba, hogy megkeresselek, elrejtett előlem. Fiam, tudod, hogy itt vagyok, látsz engem. Családot és hatalmat ajánlok neked. Ilyen ajánlattal márpedig mások nem nagyon szolgálhatnak, nemde? A biztosíték márpedig nem más, mint a jel, mely mind a kettőnkön ott van. Ez a jel van rajta a Basarab dinasztia összes tagján, amióta én vagyok a családunk valódi ura. Összetartozunk. – Tekintet mélyen a fia szemébe a kirohanása után. Kis drámai nyomatékosítás hátha belemászik a fejébe. Maga a valahová tartozás gondolata. A fejedelem tudja, hogy a félvér megosztott természete, a démoni romlottság és az emberi lénye hadban állnak benne és emiatt sehová se tartozott. Nem ember, nem démon, az anyja is az erőszakot, egy elbukott cselt láthat benne, persze Vlad csak találgat, honnan is tudhatná az igazságot? Senki nem mondta el neki. De a célzott találgatás az ő védjegye, és sikeresen célba talál a legtöbb helyzetben. Igaz, az embereknél jobban megy, a saját fia kivételen eset, az bizony. Valóban a démon szíve mélyén feszült Cole miatt. Nem tudja hogyan fog végződni a kapcsolatuk, de talán ígéretest, és meg fogja érni a fáradozást.
Ezeken felül majdnem megnevetteti a feltételezés, hogy eddig nem létezett. Már hogyne tette volna, elevenebb volt, mint valaha bárki. Mármint Draculea erről így vélekedik. Szerinte ő volt az, aki a démon hercegek közül az egyik legjobban létező lény. Ő, aki emberi létében nagy nyomot hagyott a történelemben, démonként meg a pokolban mozgatta a szálakat, egyszerűen varázsos mámorba ejti ahogyan visszaemlékszik múltjára. Szereti az életét, szereti azt, ahogyan élte, igaz van, amit kitörölne a múltból, de amíg csak él, el nem fogja feledni. Vissza nem lehet csinálni, a démoni füstön nincs reset gomb. Ha lenne is, lehet óvakodna tőle, hiszen az kitörölné azt, amit jól csinált. Például ez a gyerek. Nem ostoba, nem adja könnyen a fejét, jó ötlet volt, mikor ezt kérte segítségért cserébe. Igaz, végül a bért neki kellett elvennie. Szomorú, de megtörtént.
- Nem lennél préda, vadász lennél azon a bizonyos vadászmezőn. Nem tudom mennyire jutott el hozzád a hír, de a magadfajta nem lépheti át az áhítatos dicsfény kapuját. Egyenest a Pokolba jön egy kis segg melengetésre – kezdi el felvázolni neki a helyzetet, hogy értse a felajánlást. – Odalent az emberre csak kín és szenvedés vár. Gondolj bele a legnagyobb szenvedésedbe, fájdalmadba, és a legrosszabb dologra emlékezz, ami valaha történt veled. Most képzeld hozzá, hogy ez történik meg veled újra és újra évmilliókon keresztül, amíg az egész kóceráj be nem zár. Sőt, képzelj hozzá egy démont, aki úgy nyúzhat és darabolhat, ahogyan csak akar szintén az örökkévalóságig. Nem olyan jó, ugye? Nos, mivel úgyis oda fogsz kerülni, így itt az én ajánlatom – sóhajtott, és elkezdte megfogalmazni az alkut. Persze, a beszédben profi, remekül tudja elrejteni azt a részt, amit el akar, de ebben az esetben nem árul zsákbamacskát. – Démonná válsz, a lelked az enyém lesz, hiszen másképpen nem megy ez a dolog. Megtarthatod a tested, ahogy fiatalként én is tettem. A Pokolban először a jobbkezem leszek, ellesed tőlem hogyan kell irányítani a többi démont, segítesz feljebb jutnom azon a bizonyos létrán, és bumm, ott is van, hogy másik régió lesz az enyém, és mivel elég nagy lesz a hatalmam, ráadásul talán kérhetem is majd Lucifertől, hogy hagyjon téged az én régi székhelyemen és te is egy leszel a Pokol hercegei közül. Nem jó terv?
A démon a fiának csuklyásizmaira teszi a tenyerét, ahogy szembe áll vele, és közepes erővel elkezdi masszírozni. Nyugtatásnak szánta ezt a cselekvését. Még jobban akarja a port hinteni, ígérni, de később persze teljesíteni azt. Hiszen ki lenne ő, ha nem állná a szavát? Lehet, hogy nem jut erre a szintre, hogy megannyi ember lelkéből merít erőt. Természetesen, a hatalmasabb démonokhoz képest csekély a hatalma, de a hercegek közül a legveszedelmesebb. Talán egy lovassal is felér, de ezt nem lehet tudni. Amíg nem próbálja, addig ez kideríthetetlen.
- Te vagy az én legidősebb fiam és azt akarom, már semmiben se szenvedj hiányt. Ha áll az alku az lesz a tiéd, amire csak vágysz. Szex, édesség, drogok, pia, móka a cirkuszban, bármi.
Igen, ezt elegendőnek tartja, bőven elégnek, hiszen mi mást kéne még beígérni? Nagyából mindent megkap, ami csak megadhat neki. A következő kérdésre elvigyorodik. Egyből a tárgyra.
- Elsőnek segítened kéne. Beépülni, hallani ezt-azt. Illetve az utasításaimnak megfelelően segíteni nekem, hogy ugorhassak a szamárlétrán, tudod, hogy megy ez. Persze így te is ugornál egy hatalmasat.
A következő szavakra a démon már nem reagál. Nincs mit mondani rá. Igen, ha önszántából lép az ember, nincs mit tenni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 23, 2018 5:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Zavartan figyeltem, ahogy kérdésem hallatán már-már szinte felháborodik. Hála a váratlan szituációnak és annak, hogy percről percre lejjebb és lejjebb süllyedtem abba az üres sötétségbe, amiből csak azelőtt nemsokkal sikerült kimásznom, fogalmam sem volt, megjátssza-e ezeket az érzelmeket. Egy démon bizonygatta előttem a becsületességét, én pedig szívem szerint belé fektettem volna a maradék hitemet. Könnyű lenne, mert az azt jelentené, legalább a válaszok egy részét megkaphatom tőle, és hogy innentől kezdve sosem kell többé a miérteken gondolkoznom. Egy másik részem viszont határozottan azon az állásponton volt, hogy ne másszak olyan létrára, amiről nem tudom, mennyire biztonságos, és hogy amúgy is hatalmasat zuhanhat fentről az, aki sokszor még a szilárd talajon kétlábbal sem tudja megtartani az egyensúlyát.
- Mi rá a biztosíték? Korábban semmit sem tudtam… - intettem felé, megakadva a mondat közepén - …rólad. Eddig nem voltál az apám, nem igaz? – Tegnap még nem voltam senkinek semmije sem. – Nem léteztél. – Az emlékeimben egyáltalán nem, és a képzeletemben is csak arctalan, fekete árnyként, akit legszívesebben teljesen kitöröltem volna magamból. A vonásaimból és a véremből is, minden kellemetlen következménnyel járó varázstrükkjével együtt, arra pedig, hogy megkeressem őt, soha nem vágytam igazán. Ott volt az ő híre és az enyém, mindkettő anyám szájából; épp annyira szerettem volna a saját természetemről szóló felét semmisnek venni, mint amennyire igaznak véltem a történet rá eső oldalát.
Kellemesebb körülmények között imádtam volna húzni a beszélgetést; Vlad és a szarkazmusa kifejezetten szórakoztatónak hatna egy szebb napon - és ha eltekintünk attól a megfoghatatlan, veszélyesnek érződő kisugárzástól, ami a képzeletemben sötét és hideg auraként nyújtózkodott körülötte. Habár még mindig a hatalom és a démon trónja érdekelt legkevésbé, hála mondandója második felének, valódivá vált az addig csak tettetett érdeklődésem.
Volt ez a legenda, ami azt mondta, csak egyetlen gomb lesz majd a lift falán, amibe előbb-utóbb kénytelen leszek beszállni, és a rajta lévő, világítós kis nyíl lefelé mutat majd. Hosszú ideig semmit nem alapoztam erre, ott volt a jobb holnap reménye, egy régi, jól bevált trükk, amibe kapaszkodhattam, ha erre volt szükségem. Az első egyedül töltött napomon tanultam, aztán elsütöttem a következő és az azt követő reggelen is, és egyszer csak rájöttem, hogy felértem arra a bizonyos utolsó lépcsőfokra. Nincs tovább: a bútorozatlan lakás a felhalmozott szeméttel, a nyughatatlan hajnali séták és a még általam is elfelejtett születésnapok a legjobb dolgok, amik valaha történhetnek velem. Minden, ami semmit sem ér, de most mégis magam körül látok, életem csúcspontja.
Csak ezután vált a pokol gondolata az egyetlen dologgá, ami a legsötétebb időszakokon keresztül is a földön tartott. Itt voltam a legjobb helyen, amíg a halál számomra a megnyugvás legerősebb ellentétét jelentette, és amíg kellemesen vegyesen teltek a napjaim. Érzésre azt mondtam volna, odalent hamar elbúcsúzhatnék ettől a változatosságtól, a napszakonkénti alkoholos frissítőről nem is beszélve.
A padlóra kaptam a tekintetem, míg ezen gondolkoztam. Tisztában voltam vele, hogy örökké akkor sem maradhatok életben, ha egyszer mégis megvilágosodom a létezés értelmét illetően, és egyelőre fogalmam sem volt, merre keressem a kiskaput; hogyan ne kerüljek sehová, mikor eljön az idő.
- Mivé válnék odalent? – szólaltam meg hirtelen. Nem véletlenül mondják, hogy csak óvatosan, vagy még úgy sem érdemes démonnal üzletelni. Rendszerint érdemes átfutni az apróbetűs részt, még mielőtt a lényegre térnénk velük, a szerződés második oldalára. Elég otthonosan mozogtam a világukban ahhoz, hogy tudjam, semmi sincs ingyen, és hogy a pénzedért azt kapsz, amit veszel. Csak félig voltam démon, olyan, mint ő, és nem szívesen áldoztam volna be a lelkem másik oldalát is, hiába elválaszthatatlan darabja egymásnak a kettő. Vajon meggondolnám magam, ha az azt jelentené, attól a perctől fogva nem éreznék semmit? Ez vált az utolsó ponttá a listámon, az egyetlen irány volt, amerre tovább terjeszkedhetne a szabadságom.
Volt még egy kérdésem, a kettő közül a fontosabbik, így most elszántan fúrtam Vlad tekintetébe a sajátom. Anyám szemei voltak egy olyan arcon, amelyet egyszer a démon is felpróbált már.
- Tegyük fel, hogy érdekel ez az egész, segítek neked, meg minden – billentettem oldalra a fejem enyhén hunyorítva. – Mit kéne tennem? – Pontosítania kellett egy kicsit, mielőtt egyáltalán megengedem magamnak elképzelni, ahogy jelentkezem a sötét örökségért. Emellett viszont ott volt a tény, hogy minél több időt töltök vele, annál nagyobb eséllyel tudhatom meg az igazságot. Hogy létezett-e egyáltalán az alku, aminek az eredménye lehetek, vagy hogy a két szülőm közül egy, mindkettő vagy esetleg egyik sem bolond. Hogy van-e értelme az életemnek, vagy tényleg csak annyi, hogy holtan szarabb lesz, mint ahogy most van.
Koncentrálni kezdtem, mikor úgy tűnt, a démon közös pontot talált a kettőnk múltjában, hátha ezzel elnyeri a szimpátiám. Nem szabadott volna működnie, főleg, ha tárgyilagos a beszélgetés hangulata, én pedig a mostaninál egy fokkal kevésbé érzékelem homályosan a realitást. Két fontos dologra azonban még így is sikerült felfigyelnem: az egyik, hogy Vlad ember volt egyszer, és hogy Európában töltötte legalább az akkori élete egy részét. Ezek fontos támpontok lehettek a rám váró kutatómunkában, így megnyugodtam kicsit.
- Régen történt – vontam vállat, és bár nem járt messze az igazságtól, igyekeztem a lehető legkevesebbet megosztani cserébe. – És az én döntésem volt. – Ha választanod kéne, hogy bent maradsz az égő házban vagy inkább kisétálsz, a lángokra bízva mindened, melyik lehetőség tűnne ésszerűbbnek? És akkor még különben sem hittem volna, hogy szükségem lesz akármire is a következő reggelen; hogy itt leszek még egyáltalán, mikor a nap felkel, vagy hogy nem utoljára hallottam aznap a saját gyomrom korgását. Ehhez képest most itt álltam Vlad előtt: szembenéztem az apámmal. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a következő lélegzetvételem tényleg egy kicsit többről szólhat a túlélésnél. Mindössze egyetlen szavának kellett igaznak lennie hozzá, és talán még egynek az azutáni mély levegőért.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


Cole lakása - Page 3 Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Dec. 12, 2018 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Mi lehet az, amit az emberek akarnak? Mert hát mindenki vágyakozik valamire. Valami különlegesre. Van olyan, amiért elpusztul, csak az övé legyen. Sok emberben van olyan vágy, mit minden elé helyez. Amikor minden napja egy dologról szól. Az az univerzumának középpontja, életének forrása. Az az, amivel meg lehet vásárolni az embereket. Egy uralkodó - főleg, ha démon - azt nagyon kell tudnia. A vágyak azok, amikkel üzletelhet bárkivel.
A férfi egyik nagy kérdése az volt, mi lehet az, mire vágyhat a gyermek? Mivel lehet megfogni, a saját oldalára állítani. Rá kellett jönnie, hogy mindenki akar hatalmat. Ez az, amit szolgálhat neki. Menekülést a végtől, örök élet, ám azzal még magát is veszélyeztető hatalom jár.
Nézte a fiát, és büszke volt. Egy felnőtt férfi állt előtte, ráadásul a szebbik példányból. Egy csodás fiúgyermek. Hogy annak emberként, hogy örülne, sokkal jobban, mint így, de azért így se szomorkodik. Neki öröm az összes gyermeke, még ha némelyik úgy született párszor, hogy nem is tudott róla. Bizony, ezzel jár, ha néha csak úgy el lesz hintve az a bizonyos mag bárhová. Egy darabig elidőzik a gyerek szemein, s látja rajtuk a szenvedést, a meggyötörtséget. Csodás alapanyag a Pokolban. A legfinomabb falat a lelkek svédasztalán, de a gyermeke, így nincs szíve elcsalni a lelkét. Főleg átverni nincs. Meg akarja neki adni azt, ami jár, a jólét, amit nem tudott megadni neki élete korábbi idejében.
Egy grimasz ül ki a démon arcára. Megbotránkozik, mintha valami nagyon obszcén kifejezést hallott elkényeztetett dáma lenne. A szája résnyire nyílik, és ajka megremeg, színlelt sértődöttség ez. Egy lépést hátra lép, és széttárja a karjait.
- Hát úgy nézek én ki, mint aki átverne téged?! – Egy pillanatig még az utolsó hang után rámered a fiúra, és arcáról szívfájdalom olvasható le. – Inkább ne is felelj - majd leereszti karjait és megigazítja ingjét, mely meggyűrődött. – Egyébként is, én sosem hazudok. Én mindig állom a szavam.
Ezt komolyan gondolta, hiszen még maga részéről nem szegett alkut. Mindig betartotta, amit igért. Ha valaki vagyont akart, akkor adott neki. Bezzeg azt senki nem vette figyelembe, hogy a vagyon ellenségekkel jár, az ellenségek meg nem túl biztonságos embertársak. Amikor találkozott egy eszes emberrel, akinek a kérése pontos volt és részletes, akkor annak később ment a lelkéért. Adott neki haladékot. Tehát még kegyes is. Szerinte ő egy üzletember. Egy valódi, erkölcsös kofa. Nem úgy, mint azok a szászok, akikből oly’ sokat a halálba küldött. Persze minden meggyőződése szerint totálisan jogosan. Elvégre, erkölcstelenségükkel kivívták maguknak a büntetést.
Hamar az alkudozást kezdi pedzegetni, láthatóan nem is eredménytelenül. Úgy tűnik: a fiút, mintha érdekelné. Persze lehet csupán nem akar tapló lenni az apjával. Nem tudni. Vlad csak elégedetten néz rá, és megszólal ismét a közép hangmagasságú hangján, ami olyan pimasz érzést kelt az emberekben. Minden bizonnyal illik hozzá.
- Tudod, egy nagyon csúnya, otromba kőszék, igazából nincs is értéke. A kénköves pokol legmélyén, körülötte fortyogó láva meg hasonlók, tudod. Hiszen nyilván sejted, hogy néz ki a pokolban egy kastély – kissé cinikus mosolyt is villant. Lenézőnek hat, de hát ilyen a stílusa, enélkül nem is ő lenne, Vlad, a Basarab-dinasztia fia. – Amúgy legyen annyi elég, hogy a pokolban kellő hatalmat biztosíthatok neked, ha szövetkezel velem. Márpedig tudod, ha meghalsz, akkor oda kerülsz, és nem mindegy, hogy melyik oldalra. Egy cellalakó, vagy egy börtönőr lesz belőled. Márpedig drága, te sem kerülhetsz majd a mennybe, ha természetfelettiéknél minden rendeződik. Amint a lélek tud valahová tartozni, a földi életed végén előre megvett jegyed van egy forró üstbe.
Vázolta fel neki a helyzetét. És az, hogy a trónt neki tudná adni, akkor elég csábító lehet. Hatalom a pokolban, ahol anélkül szenvedés vár? Kinek nem az?  Csak egy bolond nem csapna le egy ilyen ajánlatra, bár elég bolond az is, ki üzletelni kezd. A férfi csak nézi gyermekét, hallgatja szavait, és az elvesztegetett időre gondol. Annyi mindent bepótolhatnának, ha csatlakozna hozzá.
A gúnyos felhorkanásra olyan érzése volt, mintha a fiatalabb magát hallotta volna. Visszaemlékezett arra, mikor egy botor tanácsadója taktikai öngyilkosságot akart elkövettetni vele, de ő csak ehhez hasonlóan felhorkantott, és a saját feje után ment. Igaz, hogy jómaga kishíján otthagyta a fogát az ütközetben, de elsöprő győzelmet arattak.  És a siker ténye, ami valóban lényeges.
- Semmi nincs véletlen – suttogja maga elé, és fülei szinte hegyesek, úgy hallgatózik. Keresztbe fonja a karjait. – Minden bizonnyal rettentő nehéz. Hiányozhat, hiszen az anyád.
Mondja, ahogyan kiroppantotta az egyik ujját.
- Emlékszem, nekem, hogy hiányzott édesanyám, mikor odaadtak a törököknek. Évekig nem láttam, és mire hazatértem, ő már halott volt, mint a családom többi tagja.
Mondja, és szemet forgatva érzi, ahogyan megidézik. érzi azt is, hogy egyik híve az, de nem tartja fontosabbnak ennél a jelenetnél.
- Te is fiatalon kerültél el anyádtól, igaz? – Teszi fel a kérdést, mintha nem lenne eme információ birtokában. Talán most megvan egy gyenge pont a fiún.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Nov. 27, 2018 10:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Imádtam a régi filmeket, a kazetta lejátszóval felszerelt tévéket és azt a fura, bonyolultnak és kényelmesnek tűnő világot, amiben csak bennünk léteznek angyalok és démonok. Amiben minden családnak van vezetékes telefonja és kocsija, Vlad pedig kézen fogva kísér el minket a templomba anyával. Ő szeretne engem és az apámat is, hiába nem kapott rá áldást a sajátjától; ennyi év után már amúgy sem számítana igazán. Nem égnének vérvörösre az ujjaim, miközben keresztet vetek és nem merülnék le teljesen, hogy a mise végére alig láthatóvá tegyem az aznap szerzett, szenteltvíz okozta sérülést. Anyám nem látszana reményveszettnek, miután hosszú ideig egymást mellett ültünk, és semmi oka nem lenne elkerülni a nap hátralévő részében. Szendvicseket csomagolna, mert tudná, hogy délután a parkba megyünk baseballozni. Vlad addig dobálná a labdákat, amíg el nem találom az elsőt, és semmi esetre sem mondaná meg, hogy nem én vagyok a környék legügyesebb nyolcévese. Akkor és ott napfényt látnék és friss levegő töltené meg a tüdőmet, hazaérve pedig nyugtató meleget éreznék a bőrömön. Aztán apám később szerelni vagy focizni tanítana, és sohasem bukkannának fel azok a sötét falak; először a téglák, amiket az áttörhetetlennek látszó üveg tövébe kezdek lerakosgatni. Keresztül tudnék lépni, egyszerűen odasétálni hozzájuk, ha akarok, és semmi okom nem lenne közvetlenül mellé építeni a sajátomat, a barikád tartós és kevésbé átlátszó verzióját.
Sosem vágytam a gyermekkorom ezen verziójára, de most mégis ezt láttatta velem a képzeletem. Vagy olyan álomról van szó, amit túlságosan hamar engedtem eltűnni, és most már nem is tudom megállapítani a kettő közötti különbséget. De ma eszembe jutott és biztos voltam benne, hogy minden energiámat felemészti majd; nemsokára olyan lesz, mintha egyáltalán nem is jártam volna az utcán.
Nagy levegőt vettem, aztán újra az előttem álló démonra fókuszáltam a tekintetem. Már most nehezebb volt koncentrálnom, mint az ideérkezése előtt, így ismét belém csapott a felismerés, miszerint a Semmi, amit azelőtt éreztem, valamivel stabilabb és tisztább gondolatokat eredményezett.
- Ennél nem is lehetne kényelmesebb – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. – Miért kéne elhinnem valamit, amiről semmi konkrétat nem tudhatok? – Abban nem kételkedtem, hogy ő lesz az, ő az apám, az indítékai és a fogantatásom körülményei viszont egyáltalán nem hangzottak tisztának. Nem sok mindent mondhatott volna, amivel sikerül meggyőznie arról, anyám benne volt ebben az egészben. Mit akarhatott annyira nagyon, hogy egy démonnal üzleteljen érte? Soha nem utalt ki nem mondott részletekre, de ha őszinték akarunk lenni, mást sem igazán közölt velem. Hogy miért szomorú, mikor az előbb még úgy tűnt, rendben vagyunk, vagy hogy miért mérges rám, ha közben nem hajlandó elmondani az okát. Szerettem a semleges időszakokat; egyszerre éltünk együtt és külön is, és olyankor a kapcsolatunk egy kicsit kevésbé tűnt komplikáltnak. Azokat a legjobban, mikor úgy látszott, magunk mögött hagytuk a múltat, és attól a perctől fogva pontosan olyanok leszünk, mint akármelyik másik család. Előbb-utóbb természetesen mégis eszébe jutott, hogy felesleges tettetni; ő nem erre az életre vágyott, nekem pedig fogalmam sem volt, ennek ellenére hogyan viselkedjek fiaként.
Újabb slukk, aztán egész egyszerűen a padlóra pöcköltem a parázsló csikket. Ha a démon minden szava valóság, az azt jelentette, nem kell többé sajnálnom az anyámat – nem annyira, mint eddig, mikor rá gondoltam, és volt egy olyan sejtésem, innentől ismét gyakran eszembe jut majd -, és hogy valamit vár tőlem cserébe. Elsőre két alapvető hibát véltem felfedezni az amúgy ismeretlen tervében: az első, hogy nem szívesen segítettem volna őt és az alvilágot, a második pedig, hogy ha rá is venne valahogyan, akkor sem biztos, hogy képes lennék betölteni a nekem szánt helyet. Jó napokon talán hasznomat húzná, a rosszakon viszont teljes egészében lefoglal az életben maradás amúgy egyszerűnek hangzó folyamata. Nyomás alatt előbbiek száma csökken, az utóbbiaké sokszorozódik, és a legtöbbször semmit sem tehetek ellene.
- Várjunk – ragadtam meg a számomra legkérdésesebb részletet. Lassabbnak éreztem magam a szokásosnál. – Milyen trón? – Komolyan mondtam, hogy semmire sincs szükségem tőle, most azonban mégis úgy tettem, mintha felkeltette volna az érdeklődésem az ajánlatával. Erősebb démonnal állhattam szemben, mint azt elsőre feltételeztem, és jó lett volna tudnom, mekkora a hatalma. A kérdés személyes oldalát sosem vallottam volna be magamnak. Szerettem ugyanis azt hinni, hogy sokkal inkább vagyok ember, mint bármi más, de előbb-utóbb szembe kellett néznem annak a lehetőségével, hogy egy részemet mélyre temettem magamban; elég mélyre ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást, amíg valami vagy valaki ásni nem kezd azon a környéken. Esélyes volt, hogy Vlad éppen ezt a területet nézte ki a kapirgáláshoz.
Azt a jelenetet viszont, amiben anyám nem szabadult volna meg tőlem a legelső adandó alkalommal, nehezemre esett magam elé képzelni. Talán csak később kezdődtek a problémák, vagy egyszerűen meggondolta magát. Esetleg ugyanazon okból tartott meg akkor, mint korábban, a születésem előtt is: félt a saját családja véleményétől vagy Isten haragjától, vagy bármitől, ami akkor még elég volt rá, hogy kételyeket ébresszen az átlagember fejében.
- Ez nem volt véletlen az alku része? – horkantam fel válaszul. Egyre kevesebb dolgot tudtam biztosan róla és magamról, és ahogy számítottam rá, egyáltalán nem tetszett, amit hallottam. Még akkor is, ha gyönyörű ígéretekkel teleszőtt történet volt. – Jóideje nem láttam őt – tettem hozzá halkan, messze elnézve Vlad válla felett. Erre nem kellett emlékeztetnem magam, mégis kimondtam a szavakat; utólag belegondolva ennél óvatlanabb már csak akarva lehettem volna. Egyszerűbb lett volna, ha konfrontálhatom a másik oldalt is, kiderítve végre az igazságot.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


Cole lakása - Page 3 Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Nov. 23, 2018 8:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Szinte megbabonázva, extázisba esve figyelte a gyermekét. Vlad jól tudta, hogy mi az, amiket gondolhat, mik futhatnak át a fején. Mi lehet oly sok kérdése. Pontosabban, mennyire tiszta most ettől a változástól a feje? Netalán elborult az agya, és nincs rendes ítélőképessége? Talán gondolkozhat konzekvens módon? Lehet, hogyha a kezében lenne egy angyalpenge, akkor nekirontott volna, és a tulajdon apja életét próbálta volna elvenni. Az még neki se fordult meg a fejében, pedig kicsit neheztelt az apjára, amiért csak úgy odadobta. Akárcsak egy játékszert, egy darab szemetet. Mindezek ellenére természetesen megrázta, mikor megtudta milyen véget ért apja élete. Összeesküvők és gyávák orozták el élete utolsó pár évét. Kegyetlen vég, ám nem az egyetlen.
Sokaknak jutott mostoha sors, tudja ezt jól, érzi a szívében mások nyomorát. Ez a hivatása. Sokak szerint egy magasabb rangú démonnak nem illő lélekkel üzletelnie, de ő úgy gondolja, hogy az a hatalom, amit felhalmozott magánbak az évek során még gyarapítható, és a lelkek csak segítenek. És hát, egy éleknek jelenleg elég nagy az ára. Nagyobb, mint volt.
- Tudod, démon vagyok. Sok alkut kötöttem életemben, te is egy ilyen alkunak vagy a szüleménye - magyaráz, közelebb lépve hozzá egyet. Szemet forgatva hozzáteszi még azt is, mit fontosnak tart kiemelni. - Az alku része volt az is, hogy nem adom ki senkinek, hogy mire kötött alkut. Én tartom magam a szavamhoz, nem úgy, mint anyád tette.
Szinte köpi az utolsó szavakat. Kevés dolgot bír nagyon a szívére venni, az egyik az esküszegés. Hitszegőknek, hazugoknak és tolvajoknak az ő értékrendjébe nincs helye. Egyetlen egy dolgot, egy egyszerű apróságot kért, és nem hajtották végre azt. Elképzelhetetlen neki, hogy miért olyan pokoli nehéz efféleképpen fizetni, ahogyan ő kérte. Bizony, a szolgálatai értek annyit, amit fizetségül kívánt. Azonban már tapasztalt olyanokat, akik nem voltak hálásak a segítségért, és módosítani kívánták az egyezményt. Márpedig egy valami van, amit jól megtanult az évek alatt a Pokol hercege: ha egyszer változtatsz a szavadon, akkor máskor is megpróbálnak változtatni az egyezményen. Ha egyszer kivételezünk valakivel, máskor is elvárják, és ez nem tesz jót az üzletnek. Úgy érzi nincs mit mondania erről. Titoktartásra kérték, és az alkuhoz tartja magát, vagy így, vagy úgy. Márpedig elég világosan fogalmazott a kislány. Február hónap harmincadik napja nem fog hamar eljönni. Kiforgathatatlan, mármint jogerősen nem lehet. Bizony, ilyen emberekkel jó alkudni, és ő teljesítette a ráeső részt, mert ismeri a becsület kifejezést.
Valahol mélyen örül a fiának. Szép fiatalember, életerős és az ereje se csekély. Csodálatos példány a fajtájából, bár van még utódja. Van egy kislánya is, tizenhat éves, csodaszép ő is, de az elméje kínozza, akárcsak sokat a félvérek közül. Sok életerőt kell elszívnia, hogy erős legyen vele hébe-hóba találkozik. Ő már a kémhálózatának a része, és készségesen teljesít a papának, persze inkognitóban marad. Még démonok között is volna olyan, kitől tartani kéne, amint megtudnák a halhatatlan felmenő kilétét. Sokszor biztonságosabb a tudatlanság és a titkolózás.
- Nos, úgy értem, hogy célom van veletek. Sokféle célom, és folyamatosan alakítom a terveimet, de egy közületek meglehet, hogy a nyomomba léphet. Nem szeretném ,ha valamelyik balfasz démon ülne arra a trónra, ha ne adj Sátán valaki véget vetne életemnek. Valamelyikőtöket, akit érdemesnek vélek rá, megtanítom mindenre amit tudok, és nyomomba léphet vagy uralkodhat velem. Túl sok a feladatom egymagamra, elkél a segítség - sóhajtja. Bizony, gondolnia kell ilyenekre, ugyanis a feltevéseinek van ereje mostanság. Fene se tudja, hogy mikor jön egy őrjöngő tollpárna, és kaszabolja le. Nem lehet tudni, de talán nem is ez a pontos terve. Lehet ferdíti az igazságot. Netalán csak részigazság van benne? Nem igazán jellemző rá, hogy teljes akaratát felfedje egyből. Az úgy túl könnyűnek bizonyulna a környezet számára. Túl egyhangú lenne, ha nyíltan elmondana mindent, egyből. Hamar elveszítené fontosságát.Talán gondol ténylegesen az örökös kérdésére. Elvégre, sosem zár ki semmilyen eshetőséget.
Kicsi hatásszünetet tart, hagyja a férfiút feldolgozni a hallottakat, illetve megvárja, hogy elhiszi-e, avagy sem. Nem mintha nagyon érdekelné, mekkora hitelességet tulajdonítanak az ő szavának. Neki nem érdeke, hogy mindent elhiggyenek, ami csak elhagyja a száját, elég az, ha csupán hallgatnak rá, és bizony jaj annak, aki nem így tesz.
- Nem is kell félned tőlem - mondja neki és a kezét végül a vállára teszi. Előveszi a legegyüttérzőbb hangját. Jó, ha azt sugallja hangtónusa, hogy teljesen empatikus, sokat lendíthet a kapcsolatukon. - Tudom, hogy mi történ anyáddal és sajnálom. Egyszer találkoztam vele, miután megfogantál, sőt, már meg is születtél. Felajánlottam neki, hogyha teher a nevelésed, magamhoz veszlek, de nem adott. Csodáltam benne, hiszen a legtöbb ő ilyen eset után odadobott volna nekem, de ő nem tette, fel se foghatom milyen okból, még ha talán félt is tőled.
Magában a fejedelem kicsit szidja magát, hiszen picit nyálasnak találta ezt a lelkifröccsöt. Több gyengéd érzelmet fejezett ki, mint amennyit eredetileg ki akart volna. Azonban, hátha a fiút picit megpuhítja ezzel, vagy netalán magára haragítja jobban? Az se lenne csoda. Érti, hogy a fiúnak kell valakit utálni. Kell egy bűnbak, egy mumus, kit lehet okolni. Talán valóban bűnös ő, de biztosan csak ő okolható mindazért, hogy az élete esetleg úgy alakult, ahogyan alakult?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 3 T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
119
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 15, 2018 6:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Bár biztos voltam benne, hogy létezik racionálisan gondolkodó énem, most egy az egyben visszavonulót fújt, nekem pedig semmi mást nem hagyott hátra az érzelmeken kívül - mint mindig, kiszámíthatatlanok voltak és ma még az átlagosnál is nehezebben leplezhetőek. De a démon hangszíne mögé láttam, és úgy döntöttem, nem kísértem többé a szerencsémet, ami eddig azt ígérte, élve megúszhatom ezt a beszélgetést. Váratlan volt és sokkoló, reményeket és kételyeket ültetett a fejembe; egy olyan helyre, ahol már amúgy sem sok mindennek akadt hely. Felesleges dolgokkal töltöttem ki, csak hogy megszabaduljak a visszhangból, és az árnyékos sarokba húzódó felem attól félt, Vlad feltűnése komoly károkat okozhat a szemétkupacokból összeállított világképemben. Olyannak képzeltem őket, mint amilyenek felhalmozását megszakította a berobbanásával, és hirtelen úgy éreztem, sokkal szebb díszítőelemei a szobámnak, mint amilyennek azelőtt tűntek.
Meg akartam nézni az arcát, de egy futó pillantás után elkaptam a tekintetem. Magam miatt és egy kicsit azért is, mert nem akartam szó szerint szembenézni a valósággal. Akkor válik igazzá és elkerülhetetlenné, mikor megengeded magadnak, hogy szép lassan leülepedjen odabent, és őszintén szólva abban a másodpercben nem hittem volna, hogy erre valaha is képes leszek. Egy démont elkerülni azonban „igazi” probléma volt, egy rosszul eltervezett megoldásnak pedig igazi következményei, ami miatt tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis el kell gondolkodnom a lehetőségeimen.
Szóval meg akartam nézni, elemezni az arckifejezését és rájönni, hogy egyetlen szavát sem hihetem el egy ilyen alaknak. Az apám volt ugyan, de csak biológiailag és még úgy sem teljesen, ehhez képest baljósan magabiztosnak tűnt. Úgy akartam látni, ahogy anyám képzeletében is létezett, gonosznak és kiszámíthatatlannak; akkor biztosan könnyű lenne őt elhelyeznem a gondolatokból álló, sötét kis helyiségem egyik szegletében.
- Akkor mondd el te...! – válaszoltam késve, miután végiggondoltam, mely részeken lehet lyukas anyám története, de nem hittem volna, hogy egy démon szavahihetőségére alapozom majd a róla alkotott képem. Ha másért nem is, ez a saját magamról készültet is veszélyeztette volna. Hosszú slukkot szívtam a tőle kapott cigarettából, de egyáltalán nem nyugtatott meg úgy, mint ahogy a poharam alján ülő, olcsó whiskey maradéka tette volna.
– Tudni akarom. Tudnom kell – tettem hozzá óvatosan, tanulva a korábbiakból. Elvégre minden történetnek két oldala van, beleértve a legsötétebbeket is. Nem mellesleg hallani akartam, ahogy hazudik.
Ekkor már olyan szorosan állt előttem, hogy nem léphettem hátra többé. Sem jobbra, sem balra, és még azt is hagytam, hogy a vállamra tegye a kezét. Végre ténylegesen rászántam magam; a tekintetem elidőzött az arcán. Ekkor még azt hittem, hogy fel vagyok készülve, és könnyedén kiszúrom majd a színjáték legapróbb jeleit is. Aztán Vlad megint elkezdett beszélni.
Mondanivalója első fele hihetetlennek hangzott; ha nem teszi hozzá, hogy akart minket, engem és az állítólagos testvéreimet, valószínűleg megelégszem vele, mint az igazságtól messze álló és kifejezetten értelmetlennek tűnő kitalációval. De hozzátette, én pedig onnantól kezdve újabb magyarázatra szomjaztam. Logikusra és részletesre, ahogy az információkat szeretem, mert preferenciám volt a pontosság, és a beszélgetések ezen részét sokkal fontosabbnak tartottam az összes többinél. Ezen kívül semmi másra nem volt szükségem tőle, de akkor még nem is tudhattam igazán, mivel állok szemben.
- Hogy érted, hogy nem volt véletlen? – Talán nem is lehetett volna egyértelműbben rákérdezni. Azért megvártam, míg a védőbeszéd végére ér. Nem szívesen gondoltam bele, mit jelent számomra az, hogy legalább az ő részéről tervben volt a fogantatásom; nem csak megtörtént, mégis kizárólag rajta múlott. Ez szebb és borzasztóbb fényben tüntette fel a dolgokat, ugyanakkor semmit sem változtatott a történteken. Megrándult az arcom.
- Nem félek tőled – tettem hozzá inkább megállapításként. Rengeteg dolog volt, ami jobban megrémisztett a semmiből felbukkanó démonnál; a múlt, a pokol, és nem utolsósorban saját magam legrosszabb formája. És ami a második részt illeti? Ott igaza volt. Utáltam, mert valakit utálnom kellett, és hosszútávon sokkal könnyebb volt rá, az ismeretlen szörnyre irányítanom a célkeresztet.  

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Vlad


Cole lakása - Page 3 Tenor
☩ Történetem :
☩ Reagok :
39
☩ Rang :
Választott
☩ Képességem :
Démoni képességek
☩ Multi :
Phanuel
☩ Play by :
Tom Riley
☩ Korom :
588
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Nov. 08, 2018 10:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


Elhúzza a szája szélét, agresszívan megvillan a szeme, ám tartja magát. Nem borul el az agya, hiszen annak sose volt még jó vége. Kevesebbért is ölt már embert. Volt, akinek bőven elég volt egy rossz szóválasztás, persze ez még akkor volt, mikor sokkal félelmetesebb politikát alkalmazott. Már próbál másként érvényesülni. Próbálja nem hagyni, hogy felbosszantsák, ám ez valódi kihívás. Cole felcsattanása mérgesíti. Nem szokta meg, hogy valaki így merjen vele beszélni. A hirtelen harag benne is ott van, mint a nagyobbik fiában. A lobbanékonyság, ez őt jellemzi, és eddigiek alapján a gyermeket is. Ami nem meglepő. Ha tetszik a fiúnak, ha nem egy vérből valók és van közöttük hasonlóság.
– Mert mi lesz, ha anyádat megemlítem? Fékezd magad, nehogy még a végén megbánd emiatt – szól végül higgadtan, ám láttszik rajta, hogy felidegesítették. Épeszű emberi lény nem szólna így egy démonhoz, pláne nem őhozzá. A merészség ezúttal dőreség. Olyan kiszolgáltatott helyzetben van, hogy át se gondolja hogyan szól a másikhoz, Ellenben Vlad, aki többnyire úgy szól a másikhoz, hogy annak a helyzetét felméri, és kideríti, mennyivel van több hatalma. Ez az erőviszony ebben az esetben egyértelmű.
A következő kijelentésre aprót biccent.
– Valóban nem egészen. Nem vagyunk teljesen olyanok – sóhajtja. Nos igen, a fiai nem a klónjai, hogyan is lehetne olyan, mint ő. Természetre se lehet ugyan olyan. Éppen ez az érdekes, ez ébreszt vágyat a gyermeke megismerésére Vladban, hiszen jó az, ha van gyermeke az embernek, akiben lehet éppen gyönyörködni, nemde? Végülis, milyen hátsó szándéka lehetne egy démonnak? Talán bárki is kinézné a fejedelemből, hogy a saját fiát és gyermekeit valami nagyszabású terv részeseivé tegye, talán nem annyira az ő javukra? Ugyan, az ilyen felvetés nevetséges! Vagy talán annyira nem? Mostanság bizony nem szabad feltételezésekbe merülni, sok minden történhet, és sok minden is történik. Emberek, démonok és angyalok is hátba szúrják egymást, hiszen összetartásnak még mostanság is egyes pártoknál nyoma sincs. Hogyan is lenne, hiszen mindenki a maga malmára hajtja a vizet. Bizony, így válunk mindannyian az Úristen bohócaivá. Egy adott cél érdekében mindent elkövethetünk, szinte bármit megtehetünk, és utána mossuk kezeinket és tiszta a lelkiismeretünk. Bizony, még akkor is, ha rémes dolgot teszünk. Vlad is ekképpen tett. A kérdésre nem válaszolt. Még olyan kérdést, hogy hogyan tudta megtenni… Egy darabig nézett maga elé, míg annyit mondott.
– Lehet nem tudod az egész történetet, és ha anyád nem mondta el, akkor okkal nem mondta, és én se szívesen mondanám. Tudod, mindennek van oka.
Bizony, nem véletlenül tette azt, amit éppen tett. Ő szólt a lánynak, hogy mi fog történni, és mégse figyelt.  Az elejétől kezdve figyelmeztette, hogy ne bízzon benne, és ez történt. Egy gyermek fogant az együttlétből, aki éppen kérdőre vonja nemzőjét. De az igazságot talán még nem is kéne neki felfednie.
A démon közelebb lépdel hozzá, hogy a fiú már nem tud hová szorulni, egész közel vannak egymáshoz, karnyújtásnyira. Nézi a jelet, mit ő helyezett rá. A jel, mely az összes gyerekén megtalálható ugyan ott. Ez a bélyeg, mely a hovatartozásuk igazolványa. Jel önmaguknak és persze az apjuknak.  A halk, szinte suttogó, szavakra enyhe ábrázattal a gyermeke vállára teszi a kezét, Ha elhúzódik, ami egyértelmű reakció lenne, akkor visszateszi a kezét maga mellé. Ő próbált nyitni felé.
– Én tudtam, hogy megfogantál, egy darabig figyelemmel is követtem anyád életét, és a benne növekvő életét, de aztán kitört a káosz. Az megzavart mindent, te kikerültél a látókörömből. Szerinted, ha nem így történik, akkor hagyom, hogy olyan legyen a sorod, amilyennek tűnik most ránézésre? A testvéreid mind figyelem, és a háttérből igazgatom a sorsukat, sőt, már bele is avatkozok, persze fű alatt. Nekem számítotok, hiszen nem véletlenül születtetek, mert én akartalak titeket – Pillanatnyi szünetet tart, és szinte erőltetett keserűséggel fordítja el a fejét, és lép egyet hátra. – De tudom jól, hogy te éppen utálsz engem, és jelenleg is biztosan az is megfordul a fejedben, hogy hogyan győzz le, vagy pusztíts el. De ennek nem kéne lennie, hiszen én nem foglak bántani, és te se bántasz engem. Az előbb is, csupán figyelmeztettelek, nem oltanám ki az életed.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○






Légy a bábmester



minden a tiéd lehet amit csak akarsz
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3