Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Cole lakása •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 03, 2019 1:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 768 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Valahol, a lelkem egy sötét kis zugában féltem. Nem tudatosult bennem mindeddig, de aggódtam, mi fogja követni azt, ami jelenleg a világ legszebb dolgának tűnik. Vajon akkor is azt érzem-e majd, amit néhány perccel ezelőtt, vagy a valóság ismét, habozás nélkül nehezedik rám a maga súlyos kilóival? Azonban ahogy Cole tökéletes vonásait figyelem, és amiként a halk nevetgélését hallgatom, a napnál is világosabbá válik, hogy nem volt mitől tartanom. A ragaszkodásom, ami a legutóbbi találkozásunk óta valami egészen mássá alakult a bensőmben változatlanul itt van, közöttünk; az ujjaim leheletnyit szorítanak az övéin, miközben óvón magamhoz ölelem a kezét. És ő sem tűnik sehova, a múltkorihoz képest nem pattan fel egyből az ágyból, hogy valami mással foglalja le magát, s ez megnyugtat. Éppen, mint a tudat, hogy az óhatatlan kapkodásom és sietségem ellenére ő is hasonlóként élte meg az esténk lezárását - csodálatosnak.
Igaz, a következő kijelentésére ennek fényében sem számítanék. Azok után, amiket megtudtam és átéltem, a legkevésbé hittem volna abban, hogy képes lehetek bárkit igazán boldoggá tenni, mégsem tűnik a vallomása a megnyugtatásom érdekében tett próbálkozásnak. Behunyom egy pillanatra a szemeimet, mialatt hosszú, szeretetteljes puszit hintek a kézfejére.
- Talán korainak tűnik ilyet mondani… de az enyém is - jegyzem meg halkan, eltűnődött tekintettel figyelve a mellkasát, ami békés tempóban ringatózik fel s alá. Meglehet, hogy húsz évesen fellángolásnak hat ilyesmit kijelenteni, ám nem hazudtam, még soha nem éreztem magamat ennyire a helyemen, mint most, nem beszélve az utóbbi időszakról. Ami pedig a jövőt illeti… Jelenleg jobb nem gondolni rá, viszont ha nincsen sok ideje az „embernek”, mindez inkább túl későnek látszik, mint hamarinak.
Néhány másodpercig még rajta tartom a szemeimet, míg a gondolataimat egészen máshol, aztán megtöröm a csendet, hogy veszélytelenebb vizekre terelgethessem a beszélgetésünket. S hogy abban a maradék kis időben mindent a legjobban tehessek.
Számítottam a meglepődöttségére, főként úgy, hogy mindeddig mélyen hallgattam a tapasztalatlanságomról, mégis a sokadik szekundumnyi csönd után kezdek idegessé válni. Vadászként soha nem a legjobb és legegyszerűbb forgatókönyvre készülünk, hanem a legrosszabbra, így ezúttal is kíméletlenül kezdik megrohamozni a tudatomat a legkülönfélébb elméletek arról, vajon miért tart ekkora szünetet a válasza előtt. Mielőtt azonban kiválaszthatnám a legmegalapozottabbnak és legvalószínűbbnek tűnőt, elvigyorodik és felém fordul az oldalára. Sok mindent nem tudok Cole-ról, de a mosolyait kezdem megismerni, s ez nem olyannak tűnik, amivel a helyzet kínosságán akarna tompítani. Ennek köszönhetően lassacskán én is lehiggadok, és hasonlóképp görbítem felfelé az ajkaimat.
- Szörnyen jól áll, amikor mosolyogsz - állapítom meg különlegesebb válasz nélkül, jólesőn borzongva bele az érintésébe a derekamon. Újabb csókot nyomok a kézfejére, aztán elengedem az ujjait, hogy oldalra fésülhessem a tincseit a szemei elől, majd ezt követően végigsimíthassak az arcán. Bárcsak ebben a pillanatban ragadhatnánk. - Most már kezd érdekelni, miket feltételezel rólam, csak mert neves vadász vagyok - vigyorodok el egy halk nevetés lecsengéseként, ami a megállapítását követte. Kíváncsi lennék, akkor mit gondolna rólam, ha tudná, hogy vér szerint a legkevésbé van közöm a Payne családhoz. Sokszor tűnődtem el azon, van-e különbség a felvett és a veleszületett név között, főként, ha sosem ismertem mást. Kevésbé vagyok-e a családom része attól, hogy örökbe fogadtak, vagy pontosan annyit érek, mint Kaitlyn vagy akár Tony? Most már persze ismerem a választ; egy hibaként sohasem lehetek egyenértékű a mostohatestvéreimmel. - Amúgy meg… Nem mintha te bárkivel összehasonlítható lehetnél - teszem hozzá kisvártatva, majd kicsit megemelve magamat, odahajolok hozzá egy hosszabb csókra, amit ezúttal a mosolygós ajkaira hintek el. Hiszen így van, ha olyan tapasztalt lennék, is új lett volna mindaz, ami közöttünk történt, ehhez kétség sem férhet.
Amiként ahhoz sem, hogy kifáradtam, mégis őt csókolva szinte úgy érzem, a végtelenségig tudnám folytatni ezt kettőnk között, megszakítás és pihenés nélkül. Viszont ennek dacára nem kívánom belelovalni magamat a gondolatba, mert ha túl sokat tűnődök azon, mennyire szeretnék ismét a lehető legközelebb kerülni hozzá, a végén holnap sem fogunk kimászni az ágyból, és ez az elképzelés romantikája ellenére egyikünknek sem lenne előnyös. Szóval nagy nehezen elhúzom tőle az arcomat, és elég erőt gyűjtök magamban ahhoz, hogy következőnek megforduljak és felüljek a kényelmetlen matracon.
- Rendesen le kellene mosakodnunk - nyögöm ki a számat húzva és enyhén fintorogva a gondolatra, mert a francnak van kedve megint a jéghideg zuhanya alá állni ahelyett, hogy inkább őt ölelgetve elaludnék. A látszat azonban bármit mutasson, még nem kényelmesedtem el teljesen mellette, nem eléggé ahhoz, hogy holnap bűzfelhővel köszöntsem. Tehát fürdeni kell. - Vagy pihennél inkább? - kíváncsian pillantok le rá, miközben félig felé fordulva megsimítom a combját. Legfőképpen az ő felmentése érdekében tettem fel a kérdést, ám így hangosan kimondva egyértelmű, ha ő marad, én is hihetetlen könnyedséggel fogom félrehajítani a magammal szemben az imént szigorúan felállított elvárásokat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 31, 2019 11:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 786 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Már csend van, leszámítva a kettőnk szuszogásait, de azért mégis várok néhány másodpercet, mielőtt újból megtörném a mostani hangtalan állapotot – ezúttal szándékosan, mert az előbb is én voltam az, aki miatt megtörtént. Valószínűleg nekem köszönhető, hogy velünk együtt rezonált az egész lakás, bármennyire is lenne jó az ellenkezőjét hinni; egyszerűen nem túl gyakoriak New Yorkban a hirtelen jött és gyorsan múló földrengések. Azért mégis hallgatózom, hátha meghallom a kintről beszűrődő kiabálást, ami azt jelentené, nem csak erre az egy szobára korlátozódott az alig észrevehető fenomenon, de semmi; a környék hasonló csendbe burkolózik, ezzel meg is erősítve a saját borongós feltételezésemet. Az egyetlen jó dolog a várakozásom végén, hogy Alex sem tesz megjegyzést, és így olyan, mintha egyedül én tudnék a világon erről az apró balesetről – mert ez baleset volt, nem lehet más néven említeni, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy nem csapott le ránk nagyobb erővel, mint valami megfékezhetetlen ösztön, aminek az irányítása időnként teljesen kicsúszik a kezeim közül. Így jár az, aki mindent elenged... Így legalább persze az is egyértelművé vált, hogy ennél jobban képtelenség lett volna ellazulnom Alex érintései alatt.
Újra olyan lesz, mintha semmi sem történt volna, mikor nevetve dönti nekem a homlokát, és ha csak egy kicsit is kevésbé aggasztana, már el is feledkezhettem volna arról a pillanatról. Ha más nem, a különválásunk érzése sokat segít, mert már megint úgy kell koncentrálnom, mint az első vad próbálkozásainál befelé menet; másszóval becsukom egy kicsit a szemeimet, mintha ezzel legyőzhetném az érdekes érzést. Legközelebb akkor pillantok Alex felé, mikor meghallom magam mellett a puffanást, és bár különös módon semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék, mint ismét közelebb férkőzni hozzá, most a logikámra hallgatok. Először takarítunk.
Azután, hogy végzek a gyors tisztálkodással és átadom neki a viseltes pólót, visszadőlök pihenni, magam elé bámulva pedig újra eszembe jutnak a földalatti bár plafonjának színesen világító pöttyei. Ha most nem is látok csillagokat, valamiért határozottan szebbnek érződik ez a kilátás Alexszel az oldalamon és a tudattal, hogy ma éjszaka biztosan nem leszek egyedül. Lenyugodtam, csak ez lehet, mert most másmilyen, mint akkor volt és különböző, mint alig néhány perccel azelőtt – egészen idáig ugyanis fel sem tűnt, hogy már megint másképp érzem magam, de már egyértelmű, hogy valami megváltozott; mintha odabent minden egyes pillanat a maga külön évszakját képviselné egyetlen hosszúra nyúlt évben. Létezik, hogy végre ismét közöm van ahhoz az állapothoz, amit mások egyensúlynak neveznek? Változatlanul vele akarok lenni, de mégis tudom, hogy mi ketten úgysem tarthatunk örökké.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy valamivel könnyebbé vált odafigyelnem, mert észreveszem a jeleket, amik aztán szépen lassan kérdéssé formálódnak a gondolataim között Alex korábbi tapasztalataival kapcsolatban. A napnál is világosabb, hogy nem tartozik rám a szexuális élete, mégis érdekelni kezdenek bizonyos részletei, ugyanis megmagyarázna néhány dolgot, ha kiderülne, ezelőtt még csak nőkkel volt együtt. Tudom, mert én is késve térképeztem fel a saját, igen csak vegyesnek mondható igényeimet.
– Szörnyű? Ugyan már. – Már megint hasra fordult, pont úgy, mint legutóbb a kabinban, és legalább olyan csodálatos látványt nyújt ma is, mint akkor. Elég csak végigfuttatnom rajta a tekintetem, és szinte máris hiányzik, hogy újból kétoldalt támaszkodjon felettem. – Mondom, hogy nem volt semmi öt perc – kezdek el nevetgélni halkan, aztán hamar átszellemülök, mikor megérzem a forró lélegzetét az ujjaimon. Lehetséges, hogy Alex mégiscsak a képzeletem szüleménye? Ha igen, többé fogalmam sincs, hogyan választhatnám szét a valóságot az álmaimtól.
– Életem legszebb öt perce – teszem hozzá immár a plafon irányába pislogva, a kezemet viszont az életem árán sem húznám el az övétől. Talán nem kellett volna kimondanom, de ez az igazság: soha, senkivel nem éreztem magam ilyen biztonságban és ennyire egynek. Akármilyen mélyre ások az emlékeim között, semmi ehhez foghatót nem találok közöttük. Olyan volt, mintha egy kicsit hozzá tartoznék, és ezt nem akarom még elfelejteni.
Meglepetésemre tovább folytatja a színvallást, és most még a korábbinál is ködösebben fogalmaz, így kénytelen vagyok alaposan és homlokráncolva méregetni az arckifejezését, mielőtt rászánnám magam a válaszadásra. Létezik, hogy a sok mindenben igazából azt jelenti, hogy…?
– Wow – maradnak nyitva az ajkaim a kelleténél egy egészen kicsit tovább. Aztán lassan, de biztosan mégis leülepedik bennem, hogy nem mindenki szexel rendszeresen, kevés kritériummal és szinte hobbi szinten. Eddig csak a fejem billentettem oldalra, de most összeszedem magam, hogy idővel értelmes szavak is elhagyhassák a számat: egy széles vigyor kíséretében fordulok az oldalamra. Ezután tovább helyezkedem, de csak azért, hogy a lehető legközelebb tudhassam az arcát a sajátomhoz, és hogy még ennél is könnyebben érhessem el, mikor felé nyújtom a karomat.
– Akkor vedd úgy, hogy megtisztelve érzem magam – simítom fent a derekára a tenyeremet, a fogvillantós mosolyt pedig továbbra sem lehet rólam levakarni. – Első menetnek végképp előkelő volt. És én még azt hittem, hogy lehetetlen újat mutatni egy hozzád hasonló, neves vadásznak – nevetek fel már sokadszorra aznap a következő kósza gondolaton.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 28, 2019 5:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+ Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 876 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Eltökélem, hogy óvatosan fogok bánni vele, hogy türelmes leszek, és odafigyelek a mozdulataimra, de azt hiszem, elhatározni valamit, amiben semmi tapasztalata nincs az embernek, megint csak olyasmi, mint a legelső íjászat órám; a valóság meg sem közelíti a fejben végzett kalkulációkat. Cole kikerekedő szemei is alátámasztják ezt, mire azonban bocsánatkérővé válhatna a tekintetem, és felfoghatnám, még ennél is lassabb tempót kell diktálnom legközelebb, játékosan rám vigyorog. Bizonytalan mosollyal viszonozom az arckifejezését, majd puhán végigsimítok a hasán, amíg várok egy kicsit és figyelem azokat a kihívó íriszeit - mintha lehetne esélyem bárhova máshova is nézni.
Nem tudnám hová tenni, mi változott a pillantásában, sőt, mi változott őbenne, mégis elűz belőlem mindennemű kételyt és aggodalmat a korábbi partnereit vagy a kettőnk momentumának jelentőségét illetően. Legyőzhetetlennek és örökérvényűnek találom magunkat jelenleg, hisz miként is létezhetne a kettősünkhöz hasonló? Nincs olyan, hogy valaki pontosan ugyanannyira vonzódjon és akarjon összetapadni a másikkal, mint amennyire mi akarunk egymással - ha nem jobban -, a ráébredés pedig váratlanul s végtelenül türelmetlenné tesz.
Eleinte még igyekszem lassú tempót diktálni, ám nagyon hamar elfog a kényszer aziránt, hogy minél előbb és minél szorosabban válhassunk eggyé. Lehetetlenül közel akarok kerülni hozzá, vágyom minden óhatatlan nyögésére, sóhajára, érintésére vagy ragadós négyzetcentiméterére… A csókjára és az illatára, amint végül tehetetlen megadással a nyakának ívébe fúrom az arcomat, éppúgy az ujjainak fájdalmas marására a bőrömön ott, ahol máskor a legkevésbé akarnék bármit érezni, s most mégis megbízom benne eléggé ahhoz, hogy kívánjam és hagyjam is kapaszkodni.
Egy egészen más jelenben létezek ezúttal, mint egyébként szoktam, ilyen közel Cole-hoz egyszerűen már nem működnek a saját magammal szemben felállított szabályok, és tudom, hogy ennek köze sincs az utóbbi időben tanúsított viselkedésemhez; ő teszi ezt velem, és ennél boldogabban még nem hagytam szétcsúszni a lényemet.
Fel sem fogom, miféle iramban hajszolom magunkat, csupán akkor döbbenek rá igazán, amikor egyszeriben és túl hirtelen ezernyi fénylő porfelhő ragyog fel az egymásnak préselt szemhéjaim mögött, és ő az eddigieknél is hevesebben szorít rám a kifejezés minden értelmében. Egészen olyan, mintha végigrezdülne valami a testemen, mintha közvetlenül belőle törne fel valamiféle bizsergető energiahullám, ami körbeölelne mindkettőnket, s noha ehhez foghatót még sosem tapasztaltam, biztos vagyok benne, hogy nem lehet véletlen; a kettőnk világa minden dac ellenére összeért.
Mély szusszanással emelem el az arcomat a nyakától. A fejem közben enyhén oldalra moccan, felfelé, ahogyan a fülem ösztönnel hegyeződik a váratlanul felcsendülő hang irányába, ám a tudatomat nem éri el a zaj, túlzottan Cole-ra összpontosít. A kipirosodott arcára, amelyen a szoba narancsos fénye minthogyha az eddigieknél vadabb keringőt játszana, a kettőnk közé szuszogott légvételeire, és az ajkaira, amelyekre rövidke csókot nyomok végszóként. Kimerültem. Kifáradtam, méghozzá olyannyira, hogy jelenleg az sem izgat, az alkoholból megint csak módfelett kijózanodott az elmém az alváshoz, hisz sokkal erőteljesebb bódulatot ajándékozott a tevékenységünk és a közelsége. A jelenléte, amiről szerencsére egy másodpercre sem hagy megfeledkezni.
Elfúlón és halkan nevetek fel a kérdésére, egy pillanatra visszaejtve a homlokomat a vállának, majd egy gondoskodó puszit hintve a bőrére, lassan kihúzódok belőle és eldőlök mellette a matracon. Határozottan beleáll valami a derekamba, amire elfintorodok, de hamar eltereli a figyelmemet a sajátos tisztálkodási módszere.
- Tudod… ha szólsz, hoztam volna törülközőt - találom meg végre a hangomat, csendben követve nyomon a mozdulatait a szemeimmel. Igaz, mondani könnyű, mert nem feltétlen lennék képes feltápászkodni most mellőle, de talán a kedvéért megtettem volna. Így azonban késő bánat; elveszem tőle a pólót, és egy hetyke vállvonást követően hasonlóképp megtörölgetem magamat, végül a földre száműzve a procedúra végére meglehetősen koszossá vált ruhaneműt.
Kényelmesen dőlök vissza a megpróbáltatást követőn, de majdnem fel is ugrok világgá szaladni az újabb váratlan kérdését hallva. Mármint gondolatban, egyébként egészen ledermedek és olyan kitartással bámulok a repedezett plafonra, mintha előbb vagy utóbb ennek köszönhetően eltűnhetnék Cole szemei és a kíváncsiskodása elől. Persze azt is tudom, minél tovább váratom, annál kínosabbá fog válni az egész szituáció, ezért nem burkolózok örökkévaló hallgatásba.
- Mondhatjuk - nyögöm ki a diplomatikus válaszomat, majd taktikát váltva előbb szembe fordulok a problémával - vagyis az oldalamra helyezkedek -, aztán továbbgondolva, inkább megadom magamat neki és a hasamra fészkelődök tovább. - Remélem, nem volt olyan… szörnyű? - bököm ki a homlokomat ráncolva s közben a felém közelítő tenyerére pislantva, amibe félúton belesimítom a sajátomat és felhúzom a számhoz az egymásba kulcsolt ujjainkat. Pontosabban fogalmazva a kézfejét támasztom az ajkaimmal, még néhány pillanatig magam elé meredve, aztán érdeklődőn felemelem rá a tekintetemet. A mocorgásnak köszönhetően valamivel lejjebb kerültem nála, vagy éppen ennyit jelent a különbség; ő párnát talált a feje alá, én meg sikerrel legördültem a sajátomról.
A mosolyát látva nem hiszem, hogy a „szörnyű” volt a legmegfelelőbb kifejezés a puhatolózásomra, de jelenleg annyira sem tudok bánni a szavaimmal, mint máskor. Persze tisztában vagyok vele, most megindítottam magamat a lejtőn, viszont ha még valaha együtt akarok lenni vele - márpedig erre nem valaha vágyom, hanem minél többször -, akkor kénytelen vagyok szembenézni a hibáimmal és legfőképpen őt is figyelembe kell vennem.
- Tulajdonképpen… - nyikkanok meg újra, amennyiben van rá lehetőségem, mert akkor már öntsünk tiszta vizet a pohárba. - Sok mindenben te vagy az első - jegyzem meg óvatosan, csöndesen, ezúttal nem kerülve a tekintetét, ugyanis érdekel a véleménye és a reakciója, illetve nem szívesen válok a kelleténél is sebezhetőbbé a szemeiben. Nem tartok tőle, de mára éppen elégszer csúszhattam szét előtte a szórakozóhelyen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 27, 2019 12:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 823 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Túlzottan hosszan talán mégsem kell biztatnom Alexet; látom az arcán, hogy visszafogja magát, és hogy egyre inkább kínozza a lassú tempó. Ekkor viszont még figyel, mert megáll, mikor az első meglepett hang elhagyja a torkomat, és megvárja, hogy újabb mélyen szívott levegőkkel készítsem fel magam a tovább haladásra. Mégsem pihenek túl sokáig, mielőtt végigsimítanék néhányszor a felkarján, jelezve, hogy az én oldalamon még mindig minden rendben, mire ő lassan de biztosan folytatja tovább onnan, ahol egy pillanattal azelőtt abbahagytuk.
Innentől nem finomkodik annyit, helyette be is tolja az egészet, ez a második meglepetés viszont már azután ér, hogy ismét a tekintetébe fúrom a sajátomat, ráadásul olyan váratlanul, hogy szinte biztosan hatalmasra tágult szemekkel figyelem tovább az arckifejezését. Egy másodperc kell ugyan, hogy feldolgozzam az élményt, de aztán megint normál tempóra esik vissza a zakatoló szívverésem, és akkor rájövök, hogy akármit csinálhat velem, nem bánom; sőt, majdhogynem tetszik a türelmetlensége.
Rávigyorgok. Mintha valami játékot játszanánk, amiben az egyetlen cél az lenne, hogy újabb és újabb határokat lépjünk át, mialatt közelebb kerülünk egymáshoz. Sosem voltam még ilyen közel hozzád, Alexander Payne, pedig ilyenkor éppen mindig olyan távolinak és üresnek érzem magam.
Eleinte óvatos ütemű mozgásba kezd, de aztán persze nem tartja magát sokáig a kimért tempóhoz, amivel együtt a szuszogásai is egyre sűrűbbé válnak. Az én sóhajaim is nagyjából ezt a mintát követik, de persze az odalent feszítő érzésnek így ideje sincs igazán elmúlni, mielőtt ő teljességgel bevadulna felettem. Egy szavam sincs ellene, mert ekkorra már biztos vagyok benne, hogy minden egyes lökésével könnyebbé válik elfeledkeznem a tevékenységünk árnyoldalairól, ahogy beleélem magam ebbe az izgató gyorsaságba. Ezen a ponton még nem is igazán fizikai vágy az, ami a folytatás követelésére késztet, hanem valami más indít be; talán a szokatlan helyzet az, vagy a látványa, ahogy szinte teljesen elfeledkezik önmagáról. Alex minden egyes mozdulatából leplezetlen vágy sugárzik, ami lassan rám is átterjed, mintha valami kór lenne, amely sürgősen társat kíván magának. Onnantól kezdve persze, hogy elkapom, hamar lesz nagyon jó. Valami más, mint szokott, mert az érzés meg nem szűnően és egyenletesen növekszik bennem, és egy idő után azt sem tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e akkor magamba fojtani a feltörni kívánó nyögéseket, ha az életem múlna rajta.
Egyszer azért mégis sikerül, mert valahogy a combjaimra keverednek a kezei és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül ránt közelebb magához. Alex háromszor lep meg, ahogy a mesékben illik és úgy látszik, ma kifejezetten arra hajt, hogy minél többször akassza el a lélegzetemet. Olyan lendület irányítja, amit talán sosem néztem volna ki belőle, és amit különös módon még vonzóbbá tesz a sietségünk okozta vissza-visszatérő fájdalom. Legalább így olyan, mintha tovább csökkenne valamivel a köztük húzódó távolság, ő pedig lehajol hozzám egy kapkodós csókra. Sósnak érződik a szája, a bőre pedig nedves hullámokban veri vissza a narancsos lámpafényt.
Szándékosan nem nyúlok magamhoz, de mire észbe kapnék, Alex megteszi helyettem, kikényszerítve belőlem még egyet azok közül a heves, szakadozó sóhajok közül. Egyszer-kétszer elgyengültek már alatta a végtagjaim, de most minden eddiginél erősebben kapaszkodom belé, ugyanis megállíthatatlan folyamatot indít el az utolsó érintéseivel. Ha ellátnék odáig sem venném észre, hogy az ujjaimtól kifehéredő foltok jelennek meg a lapockái alatti egyszerre puha és kemény területen.
Aztán mintha megremegne a föld. Mármint csak részben képletesen, mert tényleg érzek valamit, amit aztán akaratomon kívül visznek tovább a lakás vékony falai és a hiányos berendezés. Eleinte fel sem tűnik, hogy ez a szokatlanul hosszúra nyúlt, gyönyörű pillanat távolabb ér tőlem, de aztán a csendet egy rezgő kanál halk csörgése töri meg, amint nekiütődik egy edénynek a mosogatóban. Elengedem Alexet. Ha olyan ütemben kapkodja még a levegőt, ahogyan én is, talán semmit sem vett észre az egészből – gondolom magamban, csak aztán kinyitom a szemeimet: a plafonról lelógó villanykörte apró köröket írva leng felettünk a vezetéken. Szükségem van néhány pillanatra, mielőtt egyáltalán meg tudnék szólalni, és ehhez nem sok köze van az egyre lassulva süllyedő és emelkedő mellkasomhoz.
– Nem volt semmi öt perc… ugye? – jelenik meg előbb-utóbb mégis egy szélesedő mosoly a szám sarkában; úgy tűnik, azóta sem bírok még mindent komolyan venni. És ott van a whiskey jótékony hatása is, bár az feleolyan részegítő erővel sem bír, mint Alex jelenléte. Megvárom, hogy kihúzódjon, és csak azután nyúlok a legközelebbi tisztálkodásra alkalmas dolog után, az egyetlen kezem ügyébe keveredő anyag viszont az egészen eddig tisztának minősített pólóm. Búcsúzó pillantást vetek rá, mielőtt letörölném vele a kettőnk között keletkezett ragadós szituációt, aztán nagylelkűen át is nyújtom neki. Ezt persze nem ússzuk meg ennyivel, de legalább az ágyneműmosástól megkímélhet, ha most ahogy szokta, körültekintően…
Elgondolkozva fordítom felé a fejem a párnán.
– Ez volt az első meneted csávóval? – Ezt kivételesen nem akarom elviccelni, de a színtiszta kíváncsiság mellett egy elégedett mosoly szélei csak formálódni kezdenek az arcomon. Megeshet ugyanis, hiszen Alex elég fiatal, még ha nem is tűnt teljesen tapasztalatlannak vagy ügyetlennek. Egyelőre semmiféle nagyobb mozdulatra nem tudom rávenni magam, de a karom azért kinyújtom, hogy hozzáérhessek valahol; másodpercek teltek csak el, mióta végeztünk, és szinte máris hiányzik a belőle áradó megnyugtató forróság.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 26, 2019 12:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+ Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 803 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Kíváncsi lennék, mi zajlik a gyönyörű szemei mögött rejlő tudatban, mi kering a meglepő és olykor megdöbbentő, máskor az ajkaimat vigyorra rántó gondolatokkal teljes elméjében, ahová precíz szigorral enged csupán betekintést. Kedvelem benne a titokzatosságát, ami odafigyelésre és további töprengésre késztet, és talán emiatt érzem mindig, hogy sohasem lehet belőle elég. Persze az agyam rögtön korrigál; Cole személyisége egyszerűen olyannak tűnik, hogyha már minden titkot ismernék róla, akkor is képes lenne újra meg újra felrázni a lényemet és újabb adag vágyakozással telíteni meg azt iránta. Most mégis szívesen belelátnék a fejébe, érdekelne, vajon kizárólag az izgalmas tevékenységünk foglalja le éppen, vagy közben pontosan olyan furcsaságokon elmélkedik, mint én? Őt is áthatja-e az együttlétünk minden csodálatos másodperce, mint engem, vagy számára nem több ez, mint egy sokadik alkalom, egy sokadik éjszaka valakivel az ágyában? Nem szívesen gondolok erre, a lehetőségre, hogy más érintései alatt is így felhevül a bőre, hogy más simításától is édes, forró sóhajok szöknek ki az ajkai mögül, vagy hogy mást is olyan szorosan ölel magához, mint engem. Nem, nem akarok erre gondolni, mert elképzelhetetlennek tűnik, hogy ő ne érezze ugyanazt, amit én, s amiként szuszogva lepillantok rá, a mélykékbe simult íriszeire, aljas rágalomnak hat maga a feltételezés is. Meglehet, túl sokat látok beléjük, de akkor legyen így, a ma éjjelen ne is lássak mást bennük, csak azt, amitől ismét a helyemen érzem magamat és biztonságban.
A töprengést ezzel félre is teszem, s bár szinte fel sem tűnik, miként haladunk egyik pontról a másikra, az egyik dörgölőzésről a következő húzásig, mégis minden egyes pillanatával tisztában vagyok annak, amit teszünk. Valaki egyszer a bázison arról panaszkodott, hogy a nőknek lehetetlen megfelelni, mert számukra minden részletnek rendben kell lenni ahhoz, képesek legyenek a szexre koncentrálni és ne zökkentse ki őket semmi, én azonban el sem tudom képzelni, hogyan is történhetne ez meg. Nincsen olyan erő vagy zavaró tényező, ami most kimozdíthatna a búrából, ahol csak mi ketten létezünk, még akkor sem, amikor szembesülnöm kell a tapasztalatlanságomból fakadó kihívásokkal, hiszen úgy sem koncentrálok másra, mint magunkra. Nem létezik olyasmi a világon, ami a mai éjjelen elválaszthatna tőled, Cole.
A gondolat segít kicsit ellazulni, lecsitítani a mellkasomban dübörgő vadat, noha a hosszúra nyújtott csókja az, ami igazán segédkezik a helyzethez képest lenyugodnom. Megszelídíti a pattanásig feszült idegeimet a szája puhasága, csakúgy a tenyere gondoskodó érintése, ahogyan az arcomra simul és végigcirógat az ujjaival. Még utoljára én is végigborzolom a haját, magamba szippantom a bőre hevült illatát, majd a bólintását követően összekaparom minden bátorságomat ahhoz, hogy végre az összes bosszantó kis akadályt megszűntethessem közöttünk. S voltaképpen nem is azért aggódok, mert lebuknék vagy mert egyhamar terítékre kerülne a tapasztalatlanságom, hanem mert félek, hogy kárt teszek benne.
A kétségeim persze abban a momentumban köddé válnak, hogy félig az ágyon támaszkodva, félig magamat segítve végre elmerülök a forróságában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy korábban nem fantáziáltam már hasonló helyzetekről, hogy egy-egy kevésbé tiszta pillanatomban nem képzeltem magam alá Cole-t, ahogyan sürget a folytatásért, de őszintén szólva köze sem volt annak az érzésnek ahhoz, ami jelenleg végigcikázik a testemen. Látni akarom az arcát, mégis be kell hunynom a szemeimet, amíg lassú tempóban befelé haladok, s pusztán a nyögése az, ami miatt csak felpattannak a szemhéjaim, és aminek következtében ösztönösen megakadok. Nem sokáig, de éppen elég időre ahhoz, hogy eltökéljem, ennél is óvatosabban fogok bánni vele.
Megsimítom a combjait, miután úgy érzem, hogy nincsen tovább, és újfent megállok, ezúttal azért, hogy legyen egy kis időm összeszedni magamat; lássuk be, ilyen lendületben nem fogom sokáig húzni, az meg nem egyeztethető össze az „örökkével”. Várok természetesen miatta is, és amíg a vállaimra nem csúsznak a kezei, illetve nem biztat a folytatásra, addig nem igazán mocorgok. Ellenben utána...
Korábban minden másodpercével tisztában voltam annak, amit csinálunk, most azonban fogalmam sincs, mikor válnak a lassú mozdulataim egyre ütemesebbé, és a kellemes gyönyörből melyik ponton válik szinte kínzó hajsza. Fel sem tűnik, hogyan szaporodnak a sóhajaim, hisz könnyedén elvesznek Cole csodálatos, izgató hangjában, s csupán akkor eszmélek fel egy kicsit, amikor a vádlijai a combjaimra simulnak, és még közelebb passzíroznak hozzá. Igaz, ekkor sem azon tűnődök már, mit és milyen módon kellene csinálnom, hanem ösztönösen megragadom a combjait, hogy lejjebb, közelebb ránthassam magamhoz, majd a lábait feljebb tornászva csak odabújhassak hozzá; kitölthessem teljesen, futólag a szájába csókolhassam egy sóhajomat, puhán a nedves tincseire foghassak és enyhén oldalt dőlve még a szabad kezemet is az izzadt testeink közé nyomorgathassam, mert mindenáron meg akarom érinteni. Pontosan úgy szeretném hajszolni, mint amennyire magammal teszem, ugyanis egy dologban biztos vagyok; a közelében sosem tart sokáig darabjaimra esni.
Lökök rajta egyet, egy újabbat és még egy utolsót, amikor pedig megtörténik, minden porcikám egyetlen egészként lüktet bele az érzésbe, aminél csodálatosabbat eddig el sem tudtam képzelni a világon. Az izmaim egyhangúan feszülnek meg Cole ölelésében, hogy aztán a következő pillanatok heves gyönyöréből alászállva és elernyedve a létezés legvágyottabb fáradtságát zúdíthassák rám.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 22, 2019 10:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 972 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nem engedem kicsúszni a kezeim közül az irányítást csak úgy akárkiért. Az, hogy Alex felettem elterülve komplett látványosságnak számít, csak a körülmények bónusza lehet, és hirtelen már a saját fantáziámért sem aggódom tovább; bőven beindította az, ami itt számomra majdnem szerepcserének érződik. Nem mintha ő valaha annyira hagyta volna magát, mint amennyire én teszem most, azért mindig volt elég terem érvényesülni. Nem tudtam előre, hogy ez lesz – hogy mellette egy idő után elengedek, mint egy folyton dolgozó izom egy fáradt végtagon; nem akkor, amikor muszáj, mert többé nem képes a terhet viselni, hanem mikor önszántából pihen meg. Valahogy úgy, mint mikor az ember tudatosan engedi el az ágat, amin egészen addig kapaszkodott, mert megbizonyosodott róla, hogy talaj húzódik a lábai alatt. Úgy tűnik, hogy minden aggodalmam ellenére biztonságban érzem magam; eléggé ahhoz, hogy alig néhány pillanat leforgása alatt teljesen átadjam Alexnek az irányítást.
Fogalmam sincs, mi fog történni és hogy milyen tempóban halad majd tovább, így még inkább felizgatnak a rajtam barangoló kezei, a váratlanul érintő, egyszerre puha és határozott ujjak. Az előttem lebegő rózsaszín köd azóta sem tűnhetett el teljesen, mert még mindig nem zavar, hogy valószínűleg még egy kicsit rosszabbul járok majd az immár minden értelemben együtt töltött éjszaka végén; biztos, hogy feleslegesen adok oda mindent. Félvér vagyok. Gondolatban, hang nélkül is nehezemre esik kimondani, és ha rajtam múlik, ezek a szavak jó eséllyel sosem hagyják el a számat. Félig ember, félig pedig démon, ami egyenértékű egy semleges és egy visszataszító résszel, és ha őszinte akarok lenni… ha nagyon őszinte akarok lenni, azt hiszem, hogy ezen felül sincs minden rendben velem. Semmit sem kellene jelentenie annak, ahogy rám néz és annak sem, amit mond, elvégre a csodálata teljesen alaptalan – valamiért azonban mégis sikerül magam teljesen beleélnem.
Merthogy tényleg beleélem magam, méghozzá jobban, mint amennyire egyszerű simítások miatt szokás. Innen tudom, hogy bajban vagyok most és még nagyobb bajban leszek holnap, vagy amikor úgy dönt, hogy soha többé nem akar még csak hozzámérni sem. Hiányoznának a csókjai. Most is hiányoznak, ha egy-egy rövid pillanatra szünetet tart bennük, és csak remélni tudom, hogy nem vár többet a következővel néhány lélegzetvételnél. Azt kívánom, bárcsak folytatnánk ahelyett, hogy mégis belevágunk ebbe a beszélgetésbe, teljesen másra használva a szánkat, mint amire azt én szeretném.
Egészen idáig megrengethetetlenül határozottnak látszott, mintha minden egyes mozdulatát alaposan átgondolva–, vagy esetleg pont ellenkezőleg, természetes ösztönből csinálná, a kérdése pedig már csak hangsúlyában hordozza ezt a fajta magabiztosságot. Elsőre nem tudom hová tenni az érdeklődését és az enyémbe fúródó pillantását, de aztán arra jutok, hogy valószínűleg csak óvatos. Óvatos és figyelmes, ha már itt tartunk, ugyanis nem mindenki kérdez, és aki igen, az sem feltétlenül azért, mert igazából érdekli a rá kapott válasz. Hála a mellettem támaszkodó erős karoknak és a Földszínű szemekben csillogó vágynak, meg sem fordul a fejemben, hogy más okai is lehetnek a kíváncsiságának.
– Akkor jó – egyezek ki vele mosolyogva és nagyon is megkönnyebbülve, hogy mégsem gondolta meg magát.
A keze munkájának köszönhető az, hogy hamar válok még türelmetlenebbé és izgulok ezzel együtt egy kicsit jobban, mert lassan tényleg leülepszik odabent a folytatás jelentősége is. Nos, a hátsó bejárat sosem volt a legforgalmasabb a házban, mostanában pedig végképp használaton kívüli ajtónak bizonyult. Elég egyetlen kósza pillantást vetnem Alex bizonyos testrészei felé – de akár a háromdimenziós emlékeimre is támaszkodhatnék, ha nem lenne ilyen közel hozzám –, hogy tudjam, az ő látogatása úgymond egy egész csapat vendéggel is felérhet. Azzal a fajtával, akik egymás hegyén-hátán, a küszöbben hasra esve és egymást taposva, kétoldalt kapaszkodva törnek be az ember nappalijába. Emlékeztetem magam, hogy nincsenek megoldhatatlan problémák.
Onnantól kezdve, hogy meghallom a tégely tetejét lepattanni, mozdulatlanul figyelem, ahogy alaposan bekeni magát a síkosítóként használatos anyaggal. Először elégedetten, aztán egy kicsit kevésbé biztosabban, mint egy másodperccel azelőtt és végül kénytelen vagyok a plafonra irányítani a tekintetem, ugyanis gyorsabban ver a szívem, mint ahogy azt szeretném, a hasizmaim pedig minden egyes hirtelen levegővétellel megfeszülnek. Nem lesz jó. Igyekszem ezt a részét is elengedni, megfeledkezni róla, mintha láthatatlan, elgördíthető akadály lenne az utamban; valami, ami csak akkor választhat el Alextől, ha hagyom. És ha rá nézek, tudom, hogy nincs kedvem csak úgy hagyni magam.
Belégzés. Talán több kéne belőle – több kéne a vazelinből. Kilégzés. Éppen annyira férfinak fogsz látni holnap is, mint ma? Mélylevegő. Nem akarok ettől kezdve más lenni előtte, mint akivel ezen az éjszakán találkozott a földalatti bárban. Csukott szemek. Végzett, és most újra hozzámér, miközben visszatalál felém. Kinyitom őket, mert az éjszakánk legegyértelműbb pontja, hogy érdemes rajta felejtenem a tekintetem; csodálatos látvány, ahogy a fény a bőrén játszik, árnyékot vetve a domborulatok közötti finom mélyedésekre.
Muszáj hosszabbra nyújtanom a tőle kapott csókot, szinte ragaszkodnak az ajkaim az övéhez, mintha csak alkalmat akarnának teremteni arra, hogy még egyszer utoljára az arcára simíthassam a tenyeremet és az ujjaimat, mielőtt messze hajolna. Ezúttal hangtalan bólintással felelek; készen állok és úgy tűnik, hogy igaza volt nem sokkal ezelőtt: itt leszek.
Besegítek, feljebb húzom a lábaimat és közelebb helyezkedem hozzá a matracon. Ha nem koncentrálnék olyan erősen saját magamra, láthatnám, ahogy megváltozik azon a gyönyörű arcán ülő kifejezés, vagy ha nem akadna el a lélegzetem abban a másodpercben, hogy végre megérzem őt magamban. Lassan halad befelé, de elég folyamatosan ahhoz, hogy egy halk nyögés mégis kicsússzon a számon. Talán az efféle szex realitásai közé tartozik, hogy először rosszabb lesz, mielőtt élvezhetővé válna; nagy ellenállásba azonban nem ütközhetett odalent. Rövidesen újra ellazulok, és akkor a vállaira csúsztatom a kezeimet.
Az eddigi magabiztossága alapján nem hiszem, hogy sok bátorításra lenne szüksége, de ha mégis, én minden egyes mozdulatommal biztatom magunkat. Onnantól kezdve, hogy mozogni kezd, az addig kellemetlen érzések lassan köztessé alakulnak: bevegyülnek valami mással, ami megvadít és szinte észrevétlenül kezd bennem építkezni. Még egy perc és a vádlijaim mindkét oldalon a combjára csúsznak, hogy magamhoz szoríthassam őt, és ha a saját sóhajaimat hallgatnám Alex hangja helyett, most megbizonyosodhatnék róla, hogy soha, semmire sem vágytam még így ezen a világon.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 9:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+ Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 861 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Az elmúlt éjszakáim és ez a mai is éppen olyan volt eddig, mint amikor legelőször vettem a kezembe íjat. Precízen elképzeltem, hogyan fogok célozni, mikor fogom a levegőmet beszívni és benntartani - ahogyan azt az idősebbektől ellestem -, és abban is megmásíthatatlanul biztos voltam, hogy oda fog fúródni a nyíl, ahová én azt megálmodtam. Ezúttal sem kételkedtem abban, hogy a mértéktelen ivás és az abból fakadó bódulat minden este ki fog segíteni, gond nélkül át fog egyengetni a következő napra - ami talán egy kicsit könnyebb lesz -, sőt, afelől sem volt kétségem, hogy ez az egyetlen módja az elmém és a lelkem felszabadításának. Aztán, amiként eleresztettem a nyilat, és közel sem oda repült, ahova elgondoltam, meg a rákövetkező ezernyi alkalommal sem, úgy a feledésre tett próbálkozásaimban is folyton mellélőttem.
Hosszú ideje most érzem először, hogy a céltábla kellős közepébe találtam; nem görcsölnek rá az izmaim a lövésre, nem küzdök megfeszülve, hanem az ösztöneimre s egyúttal Cole-ra bízom magamat. A heves csókjaira, amelyektől az izgatottság újabb és újabb hullámai söpörnek végig a testemen, vagy éppen a kezeire, amelyek alatt jólesőn sóhajt fel minden négyzetcentiméterem. Korábban sem voltam közönyös rá, netán kevésbé lelkes, amikor felavattuk Abbyék viskóját, de az alkohollal és ezzel a vágyakozással a véremben csupán hálát tudok adni a lakása viszonylagos hűvösségének, máskülönben biztosan lángra lobbannék felette. Kell az a röpke percnyi szünet, hogy levegőhöz juthassak, és a felhevült bőröm is hozzászokhasson az övéhez, hátha akkor nem hajt majd annyira a lehetetlenül szoros összetapadásunk iránti ábránd.
- Ez igaz. Szerencsére itt vagy… - mosolygok egészen közel az arcához, ezúttal nem tűnődve azon, hogy valóban így van-e, tényleg őt látom-e, és nem csak egy szépen megkomponált illúzió részét. Nem kell és nem is akarom kitalálni, hisz az egyetlen, ami jelenleg számít, hogy itt van - minden más pusztán jelentéktelen részlet. A gondolat fellelkesít, így ha nem csapna a hátsómra, illetve nem nevettetne meg újra ezzel, akkor már hamarabb visszatapadtam volna az ajkaira.
A kiesett másodperceket persze megfelelő akarattal és hévvel pótolom, s most a kezemet sem hagyom csak úgy barangolni a testén. Határozott célja van, és amikor azt hihetném, hogy nincs, ami jobban fel tudna izgatni vele kapcsolatban, akkor felsóhajt a fülem mellett, forrón és remegőn. Arcátlanul könnyű lenne elmerülni a rajta való dolgozásban, a vágyban, hogy újra meg újra hallhassam kicsit elgyengülni, de nem lenne a nevem Alexander Payne, ha mellékes aggodalmak nem ütnének szöget a fejembe még akkor is, mikor a legkevésbé akarok velük foglalkozni. Szóval nagy nehézségek árán, ám elemelem tőle a fejemet, és a megbeszélni valónk alatt is inkább a hasát, illetve a csípőjét cirógatom, hogy ne nehezítsem tovább a dolgunkat. Hozzá kell tenni, azt már akkor megtettem, mihelyst kinyitottam a számat.
Némi elbizonytalanodással pislogok le rá a visszakérdezését hallva, de aztán hamar megkönnyebbülök, amiért nem kell folytatnom a körülírást, hanem ő maga is rátalál a gondolataimra.
- Igen - bólintok megerősítésül, kíváncsian várva a válaszát. Több szempontból is érdekel; egyrészt a jelen pillanatában szükséges tudnom, mennyire kell feltalálnom magamat, másrészt érdekel az élete ezen bolhányi szeglete is, avagy egy sovány információval okosabb leszek vele kapcsolatban. Azért valahol remélem, hogy azt böki ki: még soha, ugyanis nem vallanám be nagy örömmel éppen most, hogy sok tekintetben eddig ő nekem az első. Abba sem gondoltam még bele, hogy egy ilyen helyzetben melyik oldalon foglalnék helyet szívesen, noha a válasz jelenleg mindennél egyértelműbb. A kezemben akarom tudni a kontrollt, legalább itt, legalább most, ha már az életem többi részén teljesen elvesztettem azt. Ezen a vágyon az sem változtathat, hogy kettőnk közül változatlanul én számítok tapasztalatlanabbnak.
- Nem - vágom rá egyből a felvetésére, határozottabban, mint amit kinéztem volna a simításától megbékélt énemből. - Nem, csak tudni szerettem volna - nyugtatom meg, ahogyan ő is tette velem, s ha nincsen több mondanivalója, én is mélyen hallgatok, ellenben újból megcsókolom, és kellemesen hosszú percekre még visszatérek a korábbi tevékenységemhez rajta, időt nyerve magamnak a helyzet átgondolására.
Természetesen, amikor úgy érzem, hogy nincs mese, tennem kéne valamit, még mindig nem villant be az agyamba a tökéletes terv, így hát marad az improvizáció. Azért persze vannak elképzeléseim arról, mit és hogyan kellene csinálni, ezért magamra öltve a vadászok mindenkori magabiztosságát, elhajolok tőle, majd kicsit fel is egyenesedek róla, hogy elnyúlhassak a tégelyért.
A fejemben az előkészülés pillanatai korábban milliszekundumok alatt peregtek le, viszont ahogy nekilátok, a világ leghosszabb másodperceit élem meg. Minden bizarrnak és mesterkéltnek tűnik a mozdulataimban, ismeretlen terepnek, de talán csak azért, mert ezúttal nézőközönsége van önmagam letaperolásának. Igyekszem túlesni rajta minél előbb, a végén pedig alig tudom magamba fojtani a megkönnyebbült sóhajomat, amiért visszamászhatok a lábai közé és kicsit elmerülhetek benne még azelőtt, hogy valóban megtenném.
- Azért szólj, ha bármi nem jó - nyögöm ki egy futócsókot követően, addigra már olyan hevesen kalapáló szívvel, hogy meggyőződésem, még ő is hallja ilyen közelségből. És ennek dacára még mindig próbálok határozottan viselkedni, magabiztossággal tolni feljebb és szét a lábait, majd rájönni, hogy ehhez a mutatványhoz akrobatikus képességekkel kell rendelkezni, mert nincs olyan, hogy ezt az elképzelésem szerint, összebújva lehessen kivitelezni. Egyedül csak azt nem bánom a viszonylagos távolságtartásban, hogy így láthatom őt s vele együtt minden rezzenését, amikor végre összeszedem a bátorságomat, és kínzó lassúsággal, a gyönyörtől csillagokat látva elmélyülnék benne.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 21, 2019 12:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 792 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Az a türelem, amivel Alex közeledni kezdett hozzám nem is olyan régen a matrac másik végéből, rövid másodpercek alatt látszik felszívódni. Látom rajta, miközben nagyrészt magamat röhögtetem és – bár ez a célom másodlagos és tudatalatti –, húzom egy kicsit az időnket. Nem akarok kérdezni és beszélgetni, hiszen könnyebbnek érződik sodródni az árral és a pillanatról pillanatra változó és erősödő vágyainkkal. Jelenleg úgy tűnik, hogy szexelni fogunk, ezúttal rendesen és másképpen, mint ahogy eddig próbáltuk, és egyre gyanúsabban körvonalazódik, hogyan osztotta fel közöttünk azokat a bizonyos szerepeket.
Nem bánom a sebezhetőséget, mert az nem igazi. Nem lehet igazi, amíg csak ösztönök irányította testek vagyunk – fizikai formát öltött ürességek. Azt hiszem, hogy ez egyben a túlélők legfőbb erőssége is: különválasztani saját magad azon darabjait, amiket kölcsön akarsz adni és amiket megtartanál; vannak ugyanis olyan részek, amiket akárki láthat, és olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnél. Érzem, hogy Alexet nem tudom többé teljesen kizárni, és épp ezért nem vagyok többé biztonságban: más is az övé lesz, mint az a bőrfelület, amihez hozzáér és azok a hajszálak, amik az ujjai közé furakodnak, mikor csókolózunk. Ha nem ismernélek, most nem félteném tőled egyetlen porcikámat sem; pontosan annyira érezném őket nem a sajátomnak, mint ahogyan te gondolsz rájuk. Hús, bőr és csont lehetnék, és ideiglenes.
Tudom, hogy alatta fekve nem tudnék időben kimenekülni ebből a vázból. Szinte biztosabb vagyok benne, mint abban, hogy a nap hamarosan újra felkel majd, hogy helyet cserélhessen az éjszakával; tudom, mert én is egyre jobban vágyom azokra a részeire, amiken nem lehet csak úgy végigsimítani. Ha odaadok mindent – mert már nem tudok többé ennél kevesebbet adni –, valami meg fog változni közöttünk. Ha nem tetszik, amit lát, elmegy, ahogy mindenki más is, és ahogy az várható; az egyetlen különbség az, hogy így én is egy kicsivel kevesebb leszek.
Vetkőzünk. Az alsógatyákkal együtt igyekszem levedleni az aggodalmaimat, ha már saját magamat nem tudom messzire űzni, kizárni ebből az egészből. Egy perce még azt hittem, hogy nem lesz nehéz dolgom, de a láthatatlan tükrön lévő repedés azóta pókhálókat rajzolt az egykor fényes felületre. Látod, itt jön a képbe a probléma: akarom őt, akarom Alexet, méghozzá minden olyan formában, ahogyan csak lehetséges. Többek között azt sem tudom megállni, hogy mégis megfogjam a szépen kockázódó hasizmait és a tenyerem végigfuttassam a titokzatos rúnákon, miközben újabb vad csókra hajolok hozzá közel. Remélem azért, hogy sikerült elkerülnöm a félhomályban kivehetetlennek látszó foltjait.
Hátra dőlök, mert döntöttem. Már nem tudok nem kötődni hozzá, így egyetlen választásom van csak: túlélni, bármit is történjen azután, ha véletlenül tényleg többé válnék a karjaiban a saját testemnél. Nem lehet nehéz, ha az ember nem halhat meg – nyugtatom magam, mielőtt újra szembenéznék a mosolyával.
– Nem is kell kitalálnod. – Pontosan tudom, hogy az ő képzeletében más vagyok, mint valójában, mégsem tudok úgy csinálni, mintha nem érnének el hozzám a szavai. – Ha egyszer itt vagyok… – húzódik végül az én szám is mosolyra. Még egyszer, utoljára késztetést érzek a félbeszakítására, de aztán egy fokkal megint könnyedebben viszonzom a csókjait. – Bár én nem értékelném le a fantáziádat – paskolom meg vigyorogva a meztelen fenekét.
Az ajkai egyszerre határozottan és puhán nyomódnak a nyakamhoz, a keze pedig, amivel nem mellettünk támaszkodik, kellemes felfedezésbe kezd. Remegő sóhaj csúszik ki a számon. Akkor sem lenne másképp, ha csak egyetlen ujját érintené hozzám, és ugyanúgy felizgatna a gondolata, ha méteres távolságra lennénk most egymástól. Többet akarnék még úgy is, ha nem létezne szorosabban.
Nem számítok több megszakításra, tekintve, hogy én vagyok az kettőnk közül, aki előszeretettel rontja el a legszebb pillanatokat, az a kényszerem pedig egyelőre a múlté, hála Alex kezeinek. Szóval megszólal, és én egyből tudom, hogy olyasmit fog kérdezni, amire jobb lenne nem válaszolnom. Miközben ezen gondolkozom, némi hezitálás után visszaejtem magam mellé a karjaimat, és szokás szerint egy kicsit még fészkelődöm is, mielőtt ismét a szemeibe néznék.
– Úgy? – ismétlem utána enyhén hunyorogva, egyelőre ugyanis nem vagyok benne biztos, a tevékenység melyik részét találja aggasztónak. – A passzív oldalán...? – Ezúttal a hangom egy fokkal határozottan cseng. A szex csak szex, így még akkor is ez része aggaszt a legkevésbé, ha a felkészületlenségem a tevékenység összes létező pontjára kiterjed. – Egyszer-kétszer. – Nem sokszor és nem is annyira mostanában.
– De minden rendben. Ne is törődj vele – simítok végig újra az arcán, ami engem is megnyugtat egy kicsit. – Ha viszont meggondoltad magad… – Kétlem, hogy ez lenne a helyzet, főként, ha a letépett alsónadrágomra gondolok, mégis megadom neki a lehetőséget, hogy kihátráljon, ha akar. Részlegesen biztosan megkönnyebbülnék, ha nem kéne tovább azon gondolkoznom, hogyan tartsam kordában az érzelmeimet, az egyedüli olyan részemet, amit régóta nem mutattam már fedetlenül; ugyanakkor mindennél jobban kívánom Alexet. Ezen a ponton a testem nem szívesen fordulna vissza, és ha őszinte akarok lenni, a lelkem sem vágyik másra. Mélyen magamban akarom érezni őt, még úgy is, hogy igazából semmivel sem félek kevésbé eggyé válni vele.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 20, 2019 5:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+ Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 844 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Sosem gondoltam úgy a szeretkezésre, mint létfontosságú cselekvésre; a mindennapos edzések és harcok kellően lefárasztják az embert, és amíg távolról vágyódik valaki után, akiről azt gondolja, sohasem lehet az övé, egészen eltörpül ez a késztetés. Most, ahogyan Cole izgatottan szusszan fel a tenyerem alatt, ahogyan a teste egy azon ritmusban létezik az enyémmel, fel sem tudom idézni, miért nem akartam nap mint nap átélni mindezt. Talán mert kell valaki, akit kicsit is a magaménak érezhetek, akihez láthatatlan erővonalak kötnek, és akinek egyetlen érintésétől zubogó lávafolyammá változik a vérem. A szórakozóhelyen úgy emlékszem, azt mondtam, hogy a mai estén másként lennénk, mint legutóbb, ma kihasználnám őt, de minden törekvésem és gondolatban alaposan kidolgozott magyarázatom ellenére az egyetlen indok, amiért belé akarok temetkezni, az az iránta érzett őrjítő vágyam.
A tenyerei hasonlóképp barangolnak végig a testemen, mint a sajátjaim az övén, és egy-egy csiklandósan forró érintése nyomán az én légvételeim is kezdenek szakadozottá válni. Minden végtagom libabőrössé válik a cirógatásától s meglehet, ezúttal már az sem tudna megakasztani, ha az oldalamra vándorolnának az ujjai; nem, amikor a következő pillanatban olyan hevesen szorít magához, hogy hirtelen égetni kezdi az arcomat és a tüdőmet a csókunk közben magamba szippantott levegő. Néhány perccel ezelőtt még óvatosan közelítettem, nem akartam ránehezedni, mostanra viszont csak arra vágyok, hogy minél szorosabban tapadjunk egymáshoz és minél hamarabb egyetlen testté válhassunk. Ezért is ér hidegzuhanyként, amint elemeli tőlem az arcát, és megszólal.
Ködös tekintettel, értetlenül pillantok le a kipirosodott ábrázatára és a különlegesen szép szemeire, amelyekben már megint ott dereng egy szélesedő mosoly. Aztán belőlem is feltör a nevetés. Lenyűgöznek a legváratlanabb momentumokban előbuggyanó káromkodásai, igaz, a halk nevetgéléséhez még így sem érhetnek fel. Megrészegít a hangja és a vidámsága.
- Így volt kitalálva - értek egyet vele, s noha meglepő módon vele sem okoz gondot a könnyed tréfálkozás, amelyet nem rejtek rezzenéstelen ábrázat mögé és szarkasztikus gondolatok közé, azért most inkább foglalkoznék azzal, amibe még ennél is jobban belemelegedtünk. A fonal felvétele pedig nem jelent problémát, ugyanazzal a hevességgel és akarással esek neki, amiben nemrég megakasztott. A tudatomra izgalmas köd telepedik, és valószínűleg ezért nem vagyok képes felfogni, mi a francért nem tud egyszerűen legördülni róla a laza anyagú alsónadrágja, ami alá nemrég minden komolyabb ellenállás nélkül csúsztathattam az ujjaimat. Frusztrált azért nem leszek, hogyan is lehetnék, miközben a kezei ugyanazon magasságban tapogatóznak rajtam, mint ahol az enyémek is dolgoznak rajta, azonban türelmetlen annál inkább. Hiába nyúlik az anyag, csupán akkor moccan meg végre, amikor Cole hátrébb csusszan tőlem, továbbá én is megemelkedek róla, és a megoldás egyszer csak pofátlanul egyszerűnek tűnik. Óhatatlanul mosolygok bele a következő csókunkba, ami alatt az utolsó ruhadarabnak esünk neki, s én ugyanakkora lelkesedéssel segítek alá a fejtegetésének, mint amiként az övét taszigáltam le - pillanatokon belül pusztán halovány emléke van a bőrömön az alsónadrágnak.
Egyszerre lélegzek fel a szabadságtól és bénul le a tüdőm, ahogyan élvezettel végigfuttatom a szemeimet a sötétébe burkolózott alakján. Még mindig vékonyabb nálam, valószínűleg alapból „törékenyebb” csontozatú - ellenben velem -, ám a szálkás izomzata minden férfias kiszögellést és feszes bőrfelületet vonzóvá tesz rajta. Vagy a tény, hogy nem akárki más, hanem ő térdepel előttem meztelenül a matracon…
Szívesen legeltetném még rajta a tekintetemet, viszont az enyémbe fúródó pillantásától képtelen vagyok elszakadni, mihelyst összeakaszkodik az enyémmel. Nem vagyok biztos abban, hogy mire várunk éppen, egyedül azt tudom, nyugton kell maradnom, amíg nem mozdul, és nem húz magával vissza vízszintesbe. A legkisebb ellenállás nélkül hajolok vele.
Ezernyi helyen tudnám jelenleg elképzelni a tenyerét, de kezdem igazán megszeretni, amiért ilyen sokszor simítja vele a tarkómat és az ott lapuló apró hajszálakat, amitől kivétel nélkül elkezd bizseregni a bőröm, hogy aztán némi várakozást követően végigszánkázhasson az érzés a fejem bújától kezdve egészen a talpamig bezárólag. Tulajdonképpen sok minden tetszik, amit csinál; ahogyan rám néz, ahogyan mosolyog és nevet, amiként alattam szuszog és simogat…
- Tudod… Még mindig nem lenne hozzád elég fantáziám, hogy kitalálhassalak - jegyzem meg halkan, parányi mosollyal az ajkaimon, mielőtt újabb csókra rabolnám az ajkait. Nem sietek vele, kiélvezem a szája nedves puhaságát, amint az enyém alatt nyílik és zárul, azonban nem is húzom olyan sokáig, mint az ezt megelőzőeket. Ismét az arcát veszem birtokba, az állkapcsa éles vonalát, majd az alatta simuló vékony bőrt, amit már a fürdőben is olyan nagy gondossággal csókolgattam végig. És bár a folytatást illetően kezdek rádöbbenni, hogy akadnak bizonytalanságok és hiányosságok a tudásomban, egyelőre még gondolatban sem ugrok annyira előre, hanem magunk közé nyúlva korbácsolom tovább a kedélyeinket.
Vagyis csak azt hiszem, mert hiába tüzel fel rettenetesen a forrósága, vagy a bőre, ami már kezd ragadóssá válni a tevékenységünktől, és aminek az illata így még jobban tetszik, a mindent túlgondoló részemet közel lehetetlen elnémítani legalább addig, amíg másra szeretnék koncentrálni. Így hát elégedett sóhajjal hajolok el a nyakától, és miután futócsókkal illettem a száját, szuszogva lepillantok rá.
- Azon tűnődtem, hogy… voltál… voltál már úgy férfival? - nyögöm ki csöndesen a kérdést, amit lehet, alkohol nélkül a szervezetemben fel se tettem volna, mert meggyőződésem, hogy hihetetlenül amatőrnek hangozhatok. Mondjuk fogalmam sincs, ő mennyi tapasztalattal rendelkezik, de az eddig tanúsított magabiztosságát figyelembe véve biztosan többel, mint amennyivel én.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 19, 2019 4:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 713 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Alex olyan ráérősen hajol felém, hogy végtelen időm van átgondolni, hogyan képzelem el a tevékenységünk folytatását. Hogy miért érződik másként megérinteni őt és valakit, akivel soha többé nem kell találkoznom – akivel nem kell megbeszélnem, és aki mellett következmények nélkül hibázhatok. Mi történne, ha másképp alakulna az este, mint ahogy azt ő elképzelte? És miért van az, hogy a fejemben ilyenkor teljesen összemosódnak a határvonalak? Másképp és mégis ugyanúgy vágyom rá, mint az őt megelőző száz nőre és arra a néhány férfira.
– Még mindig letérdelhetsz – mozgatom a szemöldökeimet fel-alá röviden, amint az arca szembe kerül az enyémmel. Magamban persze kérdés nélkül a gyakorló éjszaka felé hajlok, mert pontosan annyira érzem magam felkészületlennek, mint amekkora határozottságot gyűjtött össze Alex a mosdóban tett kirándulása során. A legkülönösebb talán az, hogy ennek ellenére a lehető leghamarabb akarom még ennél is sokkal közelebb tudni magamhoz. De az is lehet, hogy csak kíváncsi vagyok, mi történik, ha teljesen rábízom magam Alexre, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint úgy tűnik, ő pontosan tudja, mit szeretne.
A tenyerével a mellkasomon veszem a következő izgatott nagylevegőt. Miközben csókolózunk, én sem tartom sokáig a tarkóján a sajátomat; az ujjaim lefelé indulnak el, keresztülfutnak a lapockáján és a hátizmain, egészen a derekáig, mert kényelmesen, nyújtózkodás nélkül érem el a területet. Visszafelé a bordáin futna végig az egyik oldalon, de félúton valahogy mégis eszembe jutnak a foltjai, amiket akkor csodáltam meg olyan alaposan, mikor a fürdőszoba vizes csempéjén feküdt előttem. Két csók között tanácstalanul emelem el onnan az ujjaimat, de aztán megint elkap a pillanat heve és még vadabbul csúsztatom vissza mindkét kezem a válla és a tarkója környékére.
Szinte kényszert érzek rá, hogy magamhoz szorítsam, mikor az alsónadrágom széle egyre inkább elválik a bőrömtől; még hozzám sem ért igazán, és már hálát is adhatok a jól táguló, rugalmas anyagnak. Le kell venni, de pontosan annyira szeretnék most mégis megszólalni, mint amennyire sürgetővé válik hirtelen eltávolítani az utolsó utunkba álló ruhadarabokat.
– Akkor mégsem olyan rossz, hogy elbaszódtunk – csúszik ki még egy, az alkohol befolyása alatt született káromkodás. A halk nevetgélést azonban még ekkor sem hagyom abba, sőt, aközben is folytatom, hogy újra megérinteném az arca és az állkapcsa oldalát. Szeretem az arcát. Az utóbbi néhány órában olyan alaposan megnéztem magamnak, hogy most, a fentről világító fény miatt árnyékba borulva is emlékszem minden egyes apró részletére. Sosem láttam még ismerős vonásokat ilyen közelről.
A tégelyt is csak addig szorongatom a másikban, míg megint felém nem hajol a folytatásért. Ahogy az ajkai újból az enyémnek préselődnek, eltűnik az ujjaim közül, és így éppen csak egy kicsivel landol közelebb hozzánk, mint ahonnan eredetileg felemeltem. Ezen a ponton már tényleg nem értem, mit csinál velem Alex, de tudom, hogy valami velem sem teljesen olyan, mint lenni szokott. Már akkor problémát okoz a levegővétel, ha rá gondolok; érintések nélkül indít be teljesen.
– Ez tulajdonképpen a te hibád – vigyorgok rá még azelőtt, hogy megcsókolna és ezzel ismét belemerülnénk a tevékenységbe, az alsóm ugyanis még tényleg mindig nem került le rólam. Aztán eltelik még egy perc, és azon gondolkozom, honnan fogok másikat szerezni. Mármint jó, ha van három alsógatyám, amiből Alex egyet most teljesen biztos, hogy a vadászok erejével szaggat le rólam, és ha képes lennék annyifelé figyelni, akár hallhatnám is a gumiszálak szakadását jelző, halk reccsenéseket. A csípőm sem emelem meg időben, talán ez lehet az oka, de abban a pillanatban teljességgel lefoglalt a saját kezeimmel való felfedezés – én ugyanis éppen annyira elérem az ő hátsó részeit, ha felkönyökölök, miközben felettem támaszkodik. Persze onnantól kezdve, hogy nekiáll lerángatni rólam, én is segíteni kezdek: hátrébb csúszva mégis fel tudom emelni annyira a lábaimat, hogy kibújhassak az utolsó ruhadarabból, ami ezután rögtön a földön landol valahol a nadrágom közelében.
Feltérdelek Alexhez, hátha így, függőlegesen az övét mégis sikerülhet rendeltetésszerűen lefejtenünk. Ez nem elég ahhoz, hogy egybefüggő másodpercekre távoltartson tőle és a csókjaitól, így én is kapkodni kezdek, akárhányszor az ajkai elválnak az enyémektől. Nincs visszaút, de nem is kell, hogy legyen.
A következő alkalommal, hogy elfogy a levegőnk, egy kicsit mégis messzebb hajolok tőle, és ezután hosszan nézem a szemeit; határozottan fúrom az övébe a pillantásom. Lassan, gondolkozva dőlök vissza a hátamra, de amint igazán eldöntöm, hogy végigviszem a mozdulatot, utána nyúlok. Az ujjaim a tarkója sötét tincseiben járnak, a tenyerem pedig a füle alatt nyomódik a nyaka puha bőrének, mikor magammal húzom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 18, 2019 11:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 895 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
A legközelebb lehetőségét hallani most szinte mindennél jobban esik, egyedül Cole halk nevetése az, ami képes felülmúlni azt a hirtelen lobbant nyugalmat és biztonságot, amit a kettőnk folytatása jelent. Fogalmam sincs, mennyi idő után szabad és illik elragadtatni magunkat egy kapcsolat-kezdeményben a másik apróságainak vonatkozásában, de azt hiszem nem is érdekelnek a szabályok, mert érezni akarom a köteléket, ami a legutóbbi éjjelen átszőtte a lényeinket, és amit minden szarkalábas vigyorával, sugárzó nevetésével egy kicsit tovább szorít rajtunk - rajtam legalábbis mindenképpen. Távolinak tűnik az a néhány összetört nap, amit a faképnél hagyásom követett, sokkal közelebb simul a lelkemhez a jelen pillanat, ahol az ujjaimat a nedves hajszálai hűsítik és csiklandozzák, míg a mosolyomat az ő jó kedélye szélesíti. Olyan egyszerű elveszni Cole-ban, a látszólagos gondtalanságában, és pontosan ezért ér hideg zuhanyként - jegesebbként, mint amit nemrég átéltünk - a kijózanodása, az, hogy egy másodpercre észrevesz.
Nem. Nem vagyok biztos benne, és annyira szeretnék megnyílni neked... Megosztani azt az oldalamat, amihez hasonlót egyszer már te is megosztottál velem, de hogyan lehetnék ilyen önző? És mi van, ha nincs is rá szükség, ha elég a mosolyodat követnem, mint eddig? Napok óta nem volt ilyen könnyű a létezés, pedig változatlanul ott tornyosul az összes teher a vállaimon a maguk súlyos kilóival.
Nem bízok meg a hangomban, határozottnak remélt bólintással bújok ki végül a válaszadás alól, és mintha ez lenne minden problémámra a megoldás, a következő momentumban már nem rám fókuszálnak azok a végtelen, sejtelmes univerzumot rejtő íriszei, s én is kicsit fellélegezhetek. Aminek, ahogyan mindennek az életben, megvan a hátránya.
Ha kitisztul az ember feje, hirtelen észrevesz olyan dolgokat is, amelyekről az alkohol vagy valaki más mámorában a lehető legnagyobb természetességgel feledkezett meg. Ráadásul kénytelen rájuk reagálni, így kötök ki a mosdóban ahelyett, hogy folytatnám az ivást odakint, vagy lassacskán lefeküdnénk aludni. Azért persze hálát adok, hogy például az éhség az állandó, gyomromban uralkodó szorító érzetnek köszönhetően ritkán környékez meg, mert nem lenne erőm kaját csinálni, Cole-ra meg ezt az egyet kevésbé bíznám. Tény, mosolyt csal az arcomra, amiként visszagondolok a furcsa tornyaira, de ebből a csodából egyszer elég volt. Aztán meglehet, hogyha valaki megkérdezné, hogy a bizarr tornyait enném meg, vagy inkább a következőnek felfedezett Playboy magazint lapoznám végig, akkor a világ legnagyobb elszántságával és örömével vetném magamat alá újfent a kint várakozó konyhaművészetének...
A szörnyülködésem közepette eszembe sem jut belegondolni, hogy mennyit kell vajon nézegetni egy ilyen újságot ahhoz, hogy ennyire szakadt legyen, sokkal jobban hajt a fürdőből való kikerülés vágya, és hogy utána a lehető legkellemesebb úton és módon elűzzem a fejemből a rémképeket. A matracig sietősen haladok, a tégely és a pólóm is hasonló tempóban zuhan a kezemből s rólam, miután azonban teljes mértékben Cole-nak szentelem a figyelmemet, hagyom lelassulni magamat és az érintéseimet. Szeretőn simítom végig mindkét kezemmel a lábait, és egyengetem kicsit távolabb őket egymástól.
- Még a kezedet sem kértem meg, vagy ez amolyan gyakorló éjszaka? - vigyorodok el szinkronban vele, miközben felmászok, és végre újból közel kerülhetek hozzá. Hihetetlenül soknak tűnik az az idő, amit mindennemű fizikai kontaktus nélkül távol kellett töltenem tőle, ennek ellenére igyekszem türelemmel lenni és nem hajtani magunkat már az első pillanatoktól kezdve. A tenyerem persze örömmel barangol végig a fedetlen bőrfelületein; visszacsúszik a combjára, onnét megint fel a derekára, ahol könnyedén elveszhetne a háta irányában, de inkább ismét a felfele út mellett dönt, végigcirógatva a mellkasát valahol ott, ahol a tetoválására emlékszem, és ahol a szíve a legerősebben dobban. Megpihentetem felette a kezemet.
- Le fogom… - suttogom az arcának elmosolyodva, amit gondos csókokkal borítok el, egyenként fedezve fel minden kis szúrós vagy sima szegletét. Tetszik, ahogyan megakadt a szavaiban, és alig tudom kivárni, hogy legközelebb már a légvételében torpanjon meg egy-egy jól megválasztott érintésemtől. Néhány elégedett szusszanás belőlem is felszakad, főként, amikor visszatalálnak az ujjai a tarkóm, egész testemet végigbizsergető területére, és mihelyst a combjaimnak préselődnek a lábai. De igazán feldolgozni sincs időm a bőrömön cikázó kellemes didergést, az ingerek újabb kavalkádját indítja útnak bennem a számra tapadó, forró ajkaival, és az enyémnek gördülő nyelvével.
Egyértelműen kezd fogyni a türelmem, az a fajta lassúság, amit elképzeltem az éjszakánkra, és ami megengedné, hogy igazán kiismerjem legalább az ágyban, kezd jelentéktelen vággyá alakulni, amint egy pillanatra a csípőjének nyomódik az enyém, és ahogy a kezem visszatalál az alsójához, minek a széle alá kacérkodón simítanak be az ujjaim. A következő mozdulat is ott dereng az izmaimban, ám egyszer csak elhúzódik tőlem, így a csókunk félbeszakad. Kissé értetlenül tekintek le rá, noha a kérdését hallva belőlem is előtör egy megadó, elfúló nevetés.
- Valami ilyesmi - vallom meg egy bólintás kíséretében. - Csak sokkal jobban fáztunk volna, és a matracod is csupa víz lenne mostanra - mosolygok rá, majd a célozgató pillantásait követve én is a közeledő tégelyre nézek. Öntudatlanul harapom be az alsó ajkamat, miként a közeljövő megannyi lehetséges verzióját magam elé képzelem, de aztán gondolatban felrázom magamat, mert Cole itt fekszik előttem, sőt, alattam, és egyedül rajtunk múlik, mit hozunk ki az éjszakánkból. - Még mindig rajtad van az alsód… - vigyorodok el, visszafordítva a figyelmemet rá, majd, mintha meg sem történt volna ez a rövidke szünet, ugyanazzal a lendülettel tapasztom vissza a számat a sajátjára, és éppen akkora hévvel préselődök neki, mint néhány másodperccel ezelőtt. Az egyetlen különbség, hogy finom ringatózással egészül ki a támadásom, és az alsóját is hűen az ígéretemhez, elkezdem lefejtegetni róla. Vagy inkább rángatni, az a kifejezés közelebb áll a valósághoz…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 18, 2019 6:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 771 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Leközelebb karaokizni megyünk! – nevetek halkan a reakcióján. Ha a hangulatot díjazzák, biztosan megnyerem, máskülönben viszont lehet, hogy nem lenne sok esélyem. De talán nem is ez az éneklés lényege, és sokkal fontosabb része a tény, hogy megszünteti a legnagyobb csendeket. Hogy összeköt minket valamilyen érthetetlen módon, és így most, a produkcióm végén újra láthatom Alex szélesedő mosolyát. Addig nézem, míg valahogy újra el nem tűnik előlem a kátyúkat és a gödröket illető kérdéseim nyomán.
– Biztos vagy benne? – fúrom az övébe a saját pillantásomat. Valami más, de nem tudok rájönni, mi az; akármilyen erősen koncentrálok, a gondolat szertefoszlik az ujjaim között, akárhányszor felé nyúlok, hogy végre megragadjam. Pedig ugyanazok a hatalmas, sötét pillákkal keretezett, földszínű szemek néznek rám vissza, mint mindig. Igen, ez az – válik azonnal semmissé a hirtelen jött aggodalom, miközben oldalra billentem a fejem –, valamiért a Földre emlékeztetnek. Nem a talaj egyszerű barnájára, hanem azokra a régi dokumentumfilmekre, amik a világűrről szólnak, és ahol mozdulatlan, színes gömbként látni a bolygót. Olyankor szürke, zöld és barna keveredik össze életlen határokkal; foltok és alakzatok olvadnak egymásba egészen addig, míg a messziből közeli lesz, a közeliből pedig megfoghatatlan. Sötét Anyag van középen, az a végtelen valami, ami elnyeli az ürességet és kitölti a köztük lévő helyet. Ezek az íriszek is ilyenek; az árnyalatok pontosan úgy engedik a fényt maguk közé, ahogy távolodnak a középponttól.
Addig nézem, míg el nem indul; szinte köddé válik előttem, mialatt pislogok egyet, ráadásul a korábbi gondolatot is magával viszi. Már nem is emlékszem igazán, mit akartam mondani Alexnek. Valami nem volt jó, nem volt rendben, most mégis olyan, mintha sohasem létezett volna az észrevétel.
A matracon való helyezkedés után újra összeszedettebbnek érzem magam valamivel. Az is lehet, hogy éppen a fordítottja történik és éppen szétesem, a plafonon lógó izzó ugyanis ismerősen és kellemesen forogni kezd a szobával együtt. Lassuló és gyorsuló, és annál szaggatottabb köröket ír le, ahogy minden este, miután az utolsó italt megiszom és lehajtom végre a fejem.
Csukott szemmel sok mindent könnyű elképzelni. Hol lennék most, ha nem nézek oda, mikor Alex odalent elsétál előttem? Ha nem áll meg egy pillanatra, mikor meglát, és helyette begyorsítja a lépteit, most hosszú és világos tincsekkel játszanának az ujjaim, a szám pedig ismeretlen ajkakra tapadna. Nem hiszem, hogy az idegennel ide jönnék vissza, és abban pedig, hogy sosem látnám a lányt többé, egészen biztos vagyok. Ma senki sem érhet fel Alexhez, és ha még holnap is így fogok érezni, az azt jelenti, hogy csak mellette van értelme az életemnek.
Csak akkor emelem fel a fejem, mikor meghallom, hogy kijött, és élvezettel nézem végig, ahogy menet közben ledobja a nemrég magára kapott kölcsönpólót. Miért öltöztünk fel egyáltalán? Ekkor valami tompán puffan mellettem a matracon. Először a fiók aljáról előkotort vazelinre, majd az addigra már előttem térdelő Alexre nézek, aki épp helyet csinál magának a vádlijaim között.
– Szerinted képes lennék elaludni a nászéjszakánkon? – veszem elő a kedvenc témáját vigyorogva, miközben egyre közelebb kerül hozzám. Az érintése nyomán ezernyi apró szőrszál áll fel, amint végigfut rajtam az ujjai által okozott libabőr, és az arca végre egyvonalba kerül az enyémmel.
Földszínű szemek. Tudtad, hogy a Föld több, mint négymilliárd éves? Biztosan tudod, Alexander Payne, mert tőlem csak hosszabb ideig járhattál iskolába. Ez az információ azonban mégis megmaradt, mert különleges kérdést vet fel: hogyan létezhet ilyen sokáig valami, ezzel szemben miért van, hogy az ehhez hasonló pillanatok sosem tartanak örökké?
– Ha zavar… vedd le te… – suttogom akadozva, mert a figyelmemet félig még mindig az érintései foglalják le. A szája forrónak érződik az állkapcsom szélén, a hasfalamra kúszó keze pedig a megszokotthoz képest egészen határozottnak. Semmi ilyesmi nem történne vele, azzal az ismeretlen lánnyal; ő nem lenne elég ahhoz, hogy így belém fojtsa a szót a közelségével. Szokványosnak érződne és mindennapinak. Alex talán nem is sejti, hogy ez a különös érzés számomra rutin lehetne, de nem is kell, mert ő nem egy a többi közül.
Nem kell sok, hogy újra a tarkójára csússzon egy tenyerem, a térdeim pedig nemsokára oldalt nyomódnak a combjaihoz, amint ösztönösen feljebb húzom a lábaimat. Ekkorra azonban már nagyon meg akarom csókolni, így nem állom meg tovább, hogy az ajkai után kaphassak a sajátommal. Az összeérő nyelvek érzésénél is közelebb akarom tudni őt magamhoz, úgy akarok tenni, mintha sürgetne az idő, a bennem egyre növekvő sietség ellenére azért mégis messzebb hajolok tőle egy rövid másodpercre.
– Ez volt a nagy terv a zuhany után? – emlékeztetem nevetve a sikertelen akciónkra, miközben valahol az övé alatt az átlagosnál gyorsabban süllyed és emelkedik a mellkasom. Ha kinyújtom a kezem, nagyszerűen elérem a fürdőszobából előhozott szerzeményét, amit most sokat sejtető pillantások között húzok magunkhoz. Ahhoz képest, hogy lassan világosodik, hosszú éjszakának ígérkezik a mostani.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 18, 2019 12:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 860 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Nem ismerjük egymást régóta Cole-al, vagy legalábbis nem tartjuk a napi kapcsolatot ahhoz, hogy lett volna alkalmam igazán felderíteni a személyisége hullámait s völgyeit. Persze nem is álltatnám magamat azzal, hogy maradéktalanul képes lennék erre az ideális körülmények meglétében, hiszen sosem tartottam magamat jó megfigyelőnek. Gyakran nem az adott helyzetben értek meg dolgokat az emberekkel kapcsolatban, Natalie meg egyenesen naivitással vádol, ami egyszerű szemellenzőként szűri azt, amivel nem szeretnék megbirkózni. Még ha igaza is van, azt hiszem egyetlen férfi sem vállalná büszkén, hogy könnyű átejteni a palánkon, így maradok szimplán rossz megfigyelő. Mindennek fényében kimondhatom, hogy kevéssé, de legalábbis nem eléggé ismerem a házigazdámat ahhoz, hogy ezúttal ne lepődjek meg a bátorságán és az önfeledt szórakozásán.
Talán a vadságának sincsen korlátja, mint az alkoholfogyasztásának - ez kezd egyre világosabbá válni -, jelenleg mégsem jut eszembe egyetlen olyan szituáció se, ahol ne tudnék rá olyan ámulattal és széles mosollyal nézni, mint a jelen momentumában. Megkockáztatom, senki sem tud úgy ragyogni, mint ő a maga kis furcsa világában…
- Nem vicceltél a király énekhanggal - csupán akkor akasztom meg a produkcióban a simításommal, amikor ő maga is szünetet tart, noha legnagyobb bánatomra ezzel abba is marad a kellemes dudorászása és éneklése. - Emellett a lenti zenék labdába se rúghatnak - vigyorodok el újonnan magamra kapott jó kedéllyel, aminek sem a házasság kényelmetlen témaköre, de még a csókunkat követő kijelentéseim sem szabhatnak gátat. Igaz, látom az ábrázatán, hogy nem egészen érti, mire célzok hirtelen, minek szólnak a szavaim és miért éppen most mondom ki őket, ám ha megkérdezne, ez utóbbira még én sem tudnék felelni. Megeshet, a felfokozott érzelmek kényszerítenek őszinte beszédre, amit addig a pillanatig nem is bánok, míg rá nem kérdez nyíltan a mögöttes tartalomra.
Haloványodik a mosolyom és biztos vagyok benne, hogy a szemeimből sem tudom kiűzni azt a villanásnyi fájdalmat, ami megint átszökik a bizonytalan fal repedésein, amelyet sebtében építettem a problémáim köré. Lenne olyan alkalom, mikor engednék az együtt érző szorításnak és a nyílt kérdésének, egészen röhejes, amiért pont most nem akarok beszélni. De képtelen lennék elrontani a hangulatát, a levegőbe ereszteni a bizonytalanságot, ami a fürdőből kiszökve mérgezné tovább az esténket, és én sem akarom rosszul érezni magamat. Arra még számtalan éjjelem lesz és nappalom.
- Jelenleg minden rendben van - suttogom magunk közé a fél igazságot, remélve, hogy ezúttal is olyan könnyedén fog továbblépni, mint egy ajtóval odébb a vizes padlóról. Én az alkohollal támogatom meg a felejtésemet, amiről pikkpakk tovaszöknek a gondolataim valahova egészen máshova. Muszáj elmennem mosdóba.
- Felőlem ácsoroghatsz is! - egy pillanatra hátrafordulok felé út közben a fürdőszobába, ahol aztán egyhamar eltűnök. Valamit esküdni mernék, hogy mondott még, viszont vannak most sürgetőbb bajaim is.
Azt nem mondom, hogy sokat időzök a megkönnyebbüléssel, de végül már azon tűnődöm, hogy a falat támasztó, ripityára zúzott kezemet valamivel igazán nem ártana bekötni. Így a dolgom végeztével és egy fájóan hideg vizes kézmosást követően elkezdek kutatni a kicsiny helyiségben. A törülközőket már tudom, honnét szedte le, ám a biztonság kedvéért azt a szekrényt is átnézem, miután azonban nem jutok előrébb, jön a mosdó alatti. Elég nagy rendetlenség fogad ott, mindenféle alig használt fürdőszobai kellékek, egy krémes tubus és még valami furcsa újság is, aminek a hátulja meglehetősen szakadt. Futó kíváncsiságból nyitom fel a lapot, ugyanis elképzelésem sincs arról, miért tart bárki a fürdőjében egy magazint, de aztán nagyon hamar kivilágosodik a kép előttem.
Hirtelen el sem tudom dönteni, hogy elvörösödjek, hátra ugorva elhajítsam a kezemből vagy szimplán becsapjam és úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Egy negyedik opció jut győzelemre, aminek az alapja megint csak az érdeklődésem, szóval elszörnyedve, a mutató-és hüvelykujjam közé csippentve a lapokat forgatom át az újságot, amiben minden reményem dacára egyetlen pasas sem bukkan fel. Határozottan nem érte meg az élmény, és még csak kiverni sem tudom a fejemből retinámba égett képeket. Néhány másodpercre összecsippentem az orrnyergemet és a szemeimet is összeszorítom, majd a kellő lelki erő megszerzését követően visszapakolok, leszámítva a kenőcsöt.
A fürdőt végül géz nélkül és vélhetően olyan arckifejezéssel hagyom el, mint aki szellemet látott. Cole szinte meztelen látványa azért enyhít a kínjaimon - hosszan elidőzik a tekintetem a félhomályban derengő csupasz bőrén és vonzó alakján -, s noha a kinti, feléledő szomorúság után a matracon való kényelmes fetrengésen, és alkoholmámoros alváson kívül nem volt komolyabb tervem, ezek után kárpótlásra lesz szükségem.
Ledobom mellé a tégelyt, ami hűen követett a kifele vezető utamon az ujjaim között, és egy kósza félmosollyal megszabadulok a pólómtól is, mielőtt társulnék hozzá a lábai közé, hol ráérős türelemmel csinálok magamnak helyet.
- Remélem nem vagy álmos - jegyzem meg szélesedő mosollyal, mialatt fölé mászok, majd puhán ránehezedve lassan végigsimítom az ujjaimat a combjától kezdve egészen az izmos hasfaláig, figyelve közben az ábrázatát, ami pusztán centikre pihen az enyémtől, és aminek a tökéletes vonásaival lehetetlen betelni. Az igazat megvallva most már bármelyik pillanatban el tudnék aludni, de ez nem tud megakadályozni abban, hogy ne zárjuk a ma estét is kellemesen. Főleg a ma estét, főleg a fürdő után. - Levehetted volna az alsódat is - dünnyögöm az arcának, amire a simogatásával szinkronban gyengéd puszikat is nyomok, kitérve az állkapcsára, az állára, a szája sarkára, de sosem oda, ahova a legjobban esne mindkettőnknek. Még nem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 16, 2019 11:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 708 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Most valahogy úgy van, ahogy lennie kell. Ahogy mindig is lennie kellett volna, de a mosttal is egészen ki vagyok békülve, mert az azt jelenti, egyetlen pillanat sem volt hiába, amit eddig Alex nélkül töltöttem. Legutóbb, mikor együtt voltunk, azt hittem, semmi sem tehet már boldoggá, de vele mégis az vagyok, és olyan egyszerű az egész; nem értem, hogy eddig miért nem éreztem így, miért nem bíztam benne soha, hogy velem is megtörténhet.
Elhajol tőlem, de addigra már elfogadtam a kihívást: dúdolgatni kezdek, mialatt ő újra tölti a poharainkat. Jó, nem teljesen olyan, mint az eredeti szám, kezdve onnan, hogy mélyebben hümmögöm és ezen a ponton még a dalszöveg sem ugrik be, én mégis élvezem a saját előadásomat.
– …and she knows just what it takes to make a pro blush – jutnak eszembe részletek, miközben a teletöltött pohárral együtt úszik a kezem a levegőben. Fél versszak szöveget újabb fél versszaknyi boldog dúgolgatás vált fel. – she’s got Bette Davis eyes. She’ll let you take her home – Azt hiszem, a tempót sem tartom tökéletesen, de ez nem szegi kedvem a whiskey-vel való táncos duettezéstől.
Lehetetlen lenne kifáradnom benne, hiszen azon kívül, hogy vigyorogva hadonászok és bólogatok a saját ritmusomra, semmit sem csinálok, egyszer azonban mégis abbahagyom a mutatványt. Az ital ott van a kezemben, és előbb-utóbb ösztönösnek érzem a számhoz emelve kortyolni belőle néhányat, nem sokkal ezután pedig Alex érintése az, ami végleg elfelejtteti velem az éneklést. Már az ő ujjai is vizesen csillognak, miután nedves és tapadós hajszálakkal találkoztak a fejbőröm felett.
– Nincs semmi értelme. Kivéve a nászéjszakát – bólintok egyetértően, mielőtt felé hajolnék arra a csókra. Bárcsak mindvégig tudtam volna, hogy egyszer ilyen könnyű lesz létezni. Bárcsak láttam volna Alex arcát magam előtt, mikor úgy éreztem, ennél már csak a pokol lehet rosszabb. Ő a jutalmam a túlélésért, ez az egyetlen eszembe jutó magyarázat.
Érzem, ahogy az ujjai a derekamhoz érnek, de aztán gyorsan áthelyezi őket az arcom két oldalára.
– Hogy csinálok mit? – kérdezek vissza, mielőtt megadná a maga homályos válaszát. Egyik oldalt az övére csúsztatom a saját kezemet, csak hogy ott is érezhessem a bőre melegét és azokat a határozott, mégis puhán tapintó ujjakat. – Gödör? – zavar össze még inkább, miközben a tenyerem lejjebb siklik az alkarjára. Sokáig figyelem Alex arcát, mielőtt újabbat tippelnék, bár eddig sem volt a látóteremben semmi más, amire szívesebben fókuszáltam volna a tekintetem.
– Van valami baj? – próbálom minden erőmmel értelmezni az elhangzottakat. Most nem mennek a rejtvények, de ez talán megmagyarázná az új, italozással kapcsolatos szokásait és a vég nélküli, magányos bulizást. Mégis, eddig nem tűnt fel, hogy szomorú lenne; nem, mióta kibékültünk odalent, de lehet, hogy ez azért van, mert ma nem létezik nálam figyelmetlenebb. Óvatosan rászorítok a karjára a csuklója felett. Ha történt valami, én miért nem vettem észre?
Ideiglenesen lezárom magamban a témát, hacsak nem fejti ki azonnal a gödrök és a kátyúk okát, mert Alex ránézésre még mindig nem látszik másmilyennek, mint amilyen eddig volt. Szexet emleget és újabb rövid csókot kapok, mielőtt lehúzná a whiskey maradékát, amit én lassú kortyokkal követek. Talán csak szeret inni. Valószínűleg nincs semmi baj…
– A matracon? – hunyorítok rá, mielőtt eltűnne a fürdőszobában, mert ez már megint úgy hangzik, mintha valamiféle terve lenne, és azt mindketten jól tudjuk, hogyan végződött az előző. – Vetkőzzek le, vagy mi? – szólok utána, de nem tudom, a végét hallotta-e menet közben. Azért én is megiszom a saját italomat, mielőtt kérése szerint a matrachoz vonulnék, és bár tudom, hogy nincs sok időm, mélyen elgondolkozom rajta, levegyem-e a koszos nadrágomat. Végül a biztonság kedvéért csak ezt rúgom a földre, az alsóm rajtam marad, mikor leülök a szélére és arrébb rendezem a takarónkat.
Ezután oldalra dőlök és egy gyors mozdulattal oldalra söpröm a szemembe lógó, félszáraz tincseket. A másikra fordulok. Kitámasztom magam a könyökömmel, de aztán ezt is leengedem, mígnem bosszúsan sóhajtva ülök fel. Törökülésbe helyezkedve máris otthonosabban érzem magam, de óráknak tűnik az a néhány másodperc, ami alatt Alexre várok, így hamarosan megadóan nyújtózom el a hátamon.
Ha a filmek a valóságból születnének és láthatatlan kamerák követnék minden egyes lépésünket, most biztosan lenne itt egy, ami az arcomat figyeli, miközben vízszintesben bámulom a pókhálós plafont magam felett. Nem vagyok álmos, de behunyom a szemeimet, hátha úgy gyorsabban telik az idő és hamarabb jön el az a pillanat, mikor meghallom az ajtó kilincsét lenyomódni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 16, 2019 1:51 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 748 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Nem tudom, mi van veled…
A szavai nyomatékosan emelkednek ki a mondata egészéből, és egy pillanatra megint átjár az a kilátástalan, nyomasztó érzet, mint nemrég a fürdőben majd a matraca előtt ácsorogva. Mert mostanra én sem igazán tudom, legfeljebb azt, hogy semmi sincsen már rendben, bár ezzel továbbra sem akarok foglalkozni. Láthatóan ő sem vette komolyan a felismerést; a széles vigyorát a megunhatatlan nevetése követi, ami szépen lassan ismét kisegít a gödörből, amibe fél lábbal újfent sikerült belelépnem, s így egy léha vállvonással letudom a megállapítása rendezését.
Sokkal szívesebben koncentrálok az ivásra és rá, noha a figyelmem jelentős hányadát minden kétségbeesett próbálkozásom dacára Cole tölti ki. Az illata, a bőre melege, a közelről érzett szuszogása és a tarkómra simuló ujjai, amelyektől ezúttal jólesőn ráz ki a hideg. Összességében véve nem szeretem, ha hozzámérnek az emberek, az olyan, mintha át akarnának lépni egy küszöböt bennem, és rögtön keresztül próbálnának látni rajtam, illetve a közönyös arckifejezés mögött rejlő érzéseimen. Kevesen vannak, akiktől eltűröm a gyengéd mozdulatokat, az ő esetében viszont nem pusztán eltűrök, hanem akarok és elgyengülök. Belemosolygok a nyakába, miközben törődőn végigsimítok az egyik vállán.
- Nem. Nem ezt akartam kihozni, de ha már bevállalnád értem, nem leszek semmi jónak az elrontója - dünnyögöm elvigyorodva, és mielőtt még ellépnék tőle, megnézem magamnak az arcát, amin ugyanaz a változatlan boldogság ragyog, mint odabent a fürdőszoba padlóján. Örökké el tudnám nézni a kékjein csillanó örömöt és elégedettséget, persze ahhoz nekem is rendbe kell jönnöm, így nagy nehezen elszakadok mellőle és újratöltöm a poharainkat. Ezúttal én is mértékletesebben kortyolgatom a whiskyt, aminek egyetlen oka van, és az megint az előttem ácsorgó, aki elkényelmesedetten zongorázik az ujjaival a pulton - amíg a hajába nem túrok a sajátjaimmal. Feléledő mosollyal konstatálom, hogy az érintésem hatására nem csupán abbamarad a pótcselekvése, hanem még a szemei is lecsukódnak. Eleinte megelégedtem volna a tincsei összeborzolásával, de most már szeretőn cirógatom őket, aminek kizárólag a kijelentése vethet véget. Óhatatlanul kiszökik belőlem egy harmatgyenge nevetés, majd még kisöprök néhány hajszálat a szeme elől, és felhagyok a frizura-igazítással.
Nem szívesen gondolok arra, hogy mellettem ezek szerint bárki labdába rúghat - mint az a lány odalent a szórakozóhelyen, és nekik még a joguk is meglenne a házasságra -, mert ahogyan Cole mondja, tulajdonképpen mindegy; efféle jövőt nem lehet remélni ebben a világban. Természetesen a konkurencia kérdése nehezebben távozik a tudatomból, ám egy szelíd mosollyal azt is igyekszem messzire űzni.
- Valószínűleg azok, akiknek nincsen jobb dolguk - állapítom meg eltűnődve, noha mélyebben nem tudok belerázódni az elgondolásba, ugyanis egészen közel lép hozzám, és míg a tenyere az arcomat tartja alulról, addig a szája puhán simul az enyémre. Ellenkezés nélkül hunyom le a szemeimet és viszonzom a csókját, ami lassan olyan természetessé kezd válni, mint a levegővétel, de sosem olyan észrevehetetlenné vagy érdektelenné. Ismerősen érződnek az ajkai az enyémeken, viszont minden alkalommal elgyengülök tőlük, és újfent biztossá válok benne, hogy sosem lehet belőlük elég.
Könnyű belefeledkezni a közelségébe, s mire a szabad tenyerem a pucér derekára találna, már vége is szakad a pillanatnak. Ha eszembe is jutna méltatlankodni miatta, a szavai kétségkívül elfeledtetnek velem mindennemű „felháborodást”, és meg mernék esküdni, hogy a szívem is kihagy egy momentumra. Hozzá hasonlóan én is leteszem a poharamat, csak hogy mindkét tenyeremmel körülölelhessem azt a tökéletes arcát.
- Hogy csinálod ezt? - szólalok meg elhalkulva, felváltva figyelve a kékjeit, amelyekre a magasságunkból fakadó különbségek végett mindig tökéletesen rálátok, hacsak nem rejtegeti őket előlem szándékkal. - Melletted még a legmélyebb gödör is sekély kátyúnak tűnik - csóválom meg a fejemet elmosolyodva, és a hüvelykujjammal a bőrét cirógatva. Mert így van. Nemrég a legtöbb, amire vágyhattam, az az öntudatlan fetrengés volt egy koszos mosdó padlóján, és az, hogy az egyik ilyen alkalommal egyszer csak vége legyen mindennek, most pedig minden erőmmel azért küzdök, hogy véletlenül se találjanak vissza hozzám azok a gondolatok. El sem tudnám képzelni, hogy itt hagyjalak, és ne akarjak veled lenni.
- Ettől függetlenül egyelőre maradok a szexnél veled, mint a házasságnál - vigyorodok el, aztán egy újabb puszival a száján kicsit átcsoportosítom a kezeimet; az egyiket visszahelyezem a derekára, míg a másikkal megemelem a poharamat, amiből megint egy szuszra tüntetem el a maradékot. Változatlanul a hideg futkos a hátamon az ízétől, amit szívesen felednék el Cole csókjával, de közben rá kell döbbennem, hogy sem a víz, sem az alkohol nem párolog el csak úgy belőlem.
- El kell mennem a mosdóba - jelentem be kiábrándult arckifejezéssel. - Várj meg a matracon - azért egy cuppanósat még kap a szájára, mielőtt némi szédelgéssel megrohamoznám a fürdőszobáját.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 13, 2019 7:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 722 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Alex és én, mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást. Jelenleg ezt érzem, és szinte biztosabb vagyok benne, mint hosszú ideje akármiben ezen a világon. Még csak nem is arról van szó, hogy rajta egyetlen póló van csak, én pedig éppen a másik irányból, lentről öltöztem fel részlegesen; már jóval azelőtt is tudtam legbelül. Hogy voltam képes eltaszítani őt legutóbb? Utólag visszatekintve semmi értelme sincs az egésznek, nem számítanak az akkori, jelentéktelen problémáim, a mondvacsinált indokok. Érdekes módon bármennyire koncentrálok, hogy felidézzem őket, hátha úgy ismét átláthatom az akkor érzett elkeseredést és szomorúságot, semmi olyan nem jut eszembe, ami elég lenne hozzá, hogy Alexet messze lökjem magamtól. Vlad most is létezik, és én azóta is csak félig vagyok ember, mégsem látom ezeket áthidalhatatlan problémának, hiszen mindenre találni megoldást, ha igazán akarom, hogy legyen; ha elkészítem hozzá a tökéletes tervet. Talán még nem néztem meg elég oldalról ahhoz, hogy világossá váljon, mit kell tennem.
Akármilyen messze járok is a jelentől, meglepetésként ér, Alex milyen sebességgel hajtja le a saját italát.
– Nem tudom, mi van veled, de a mai teljesítményeddel lekörözöl – vigyorgok szélesen, de aztán megint rám jön a nevethetnék, ahogy a szokásos fintor is megjelenik az arcán. Már a múltkor is jól szórakoztam rajta, mikor minden egyes szem savanyú eper után ugyanezt csinálta, előtte pedig a kocsmában vágta a vicces arckifejezéseket a whiskey miatt.
Elégedetten támasztom a homlokomat az övének. Így akarok maradni és mégsem; tetszik a közelsége és a pillanat békéje, de közben százféle dolgot csinálhatnánk még együtt, a szívem pedig túl gyorsan ver ahhoz, hogy sokáig maradjak veszteg mellette. Végül mégis sikerül egy helyben tartania azzal, hogy a nyakamba temeti a saját arcát, és én a bőrömön érezhetem a forró leheletét. Az egyik kezemben még mindig a poharat tartom, a másikkal azonban felnyúlok a tarkójához, hogy onnan túrhassak a fekete tincsek közé.
– Ugye ebből most nem azt akarod kihozni, hogy énekeljek neked? – nézem a plafont boldogan, jó pár méterrel magam előtt. – Nem mintha nem vállalnám be érted… és király énekhangom van. Meglátod. Illetve meghallod…? – gondolkozom hangosan, még inkább átszellemülve és elveszve a szavak jelentéktelen részleteiben. Egy dologban azonban mégis biztos vagyok: ha én adom az aláfestést, az életemet rá, hogy sehogy sem bírunk csókolózni, és akkor mégsem lesz teljesen olyan, mint odalent a klubban, mielőtt megakasztottak volna minket.
Újra tölti a poharainkat, és bár én még nem végeztem a saját adagommal, nem bánom, nálam nem megy kárba. Innentől kezdve nagyobb lendülettel kortyolgatom az italt, nehogy túlságosan lemaradjak Alex mögött, akinél úgy látszik, ma érvényét vesztették a saját korlátozásai. Eközben oldalt állok a pultnak, csak hogy szembefordulhassak vele, miközben a szabad ujjaim gondtalanul zongoráznak a kemény anyagon.
Kérdésére már megint késve válaszolok, de csak mert úgy döntök, hogy megvárom, akármit is akarjon csinálni, mikor ismét közelebb lép hozzám. Egy darabig nem is tudnék, ráadásul az érintése hatására még a pulton doboló ujjaim is abbahagyják a mozgásukat.
– Az attól függ, hogy szexelni akarsz-e velem, vagy összeházasodni – nyitom ki a szemeimet – merthogy becsuktam őket egy hosszú pillanatra –, mintha teljesen átlagos témáról társalognánk. Tovább persze nem tudok kitartani a komolyságom mellett és már megint visszaköltözik az arcomra a szokásos, széles vigyor.
– Gyakrabban érdekelnek nők, mint férfiak – kezdek bele, mivel arra tippelek, hogy nem csak a viccekért hozta fel ismét a nászéjszakák kérdését – De nem gondolkozom esküvőn. Nem nekem valók a fogadalmak – vonok vállat. És ezzel együtt visszacsúszik egy halvány, kellemetlen érzés is a sok jó közé: ki akarna hozzám jönni, ha ismeri a titkaimat? Lehetetlen, hogy valaki önszántából akarjon velem örökké együtt élni; épp olyan fizikai képtelenség, mint amilyennek a megoldáskeresés abbahagyását éreztem az előbb. A gondolat élesen szemben áll a korábbiakkal, mégis úgy kezd el terjedni odabent, mintha halvány repedés lenne egy tükör felületén. Meg akarom állítani, mielőtt lebontja előttem ezt a nemrég felépített, kellemes világot.
– De tudod mit? Az egész hülyeség. Egyáltalán ki akar ilyen időkben házasságot kötni? – rázom meg a fejem, mintha magától értetődő lenne minden szavam, és most én lépek eggyel közelebb hozzá, miután leraktam a poharamat. Nullára csökkentem a köztünk húzódó, minimális távolságot, csak hogy könnyebb legyen az állkapcsa alá simítani egy tenyeremet, mikor újra megcsókolom. Kicsit hosszabban, mint az előbb, de nem eléggé sokáig ahhoz, hogy belefeledkezhessünk a pillanatba.
– Ez az egyetlen, ami számít – intek magunk köré. – Hogy visszataláltunk egymáshoz. – És ezt olyan komolyan gondolom, amennyire csak lehetséges, s innentől minden akaraterőmmel arra koncentrálok, hogy ezt ne felejtsem el.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 11, 2019 2:23 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 847 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Cole-al lenni olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék. Persze én sem voltam sose kiegyensúlyozott személyiség, az összeszedettségem illúziója ellenére semmivel kapcsolatban sem voltam biztos önmagamban, leszámítva azt, hogyha valamit becélzok az íjammal, azt biztosan el is találom. De jónak lenni a harcban egészen más dolog, mint kiigazodni a bensőnkben vagy másokban, és azt hiszem, minél kevésbé látja át magát az ember, annál nehezebben tudja megfejteni a körülötte lévőket is. Boldognak látom őt, vidámnak és önfeledtnek, egy kis időre pedig elhiszem, én is pontosan ilyen gondtalan lehetek; fel sem merül bennem, hogy más okozza a vidámságát, vagy, hogy az enyém sem igazi, de legalábbis nem örök.
- Nem lennék - rándítom meg a vállaimat egy széles vigyorral, megkímélve magunkat a további magyarázkodástól arról, miért is nem számolok nászéjszakákkal. Sosem fogok tudni olyannal összeházasodni, akivel szeretnék, ezek után meg inkább az előnyeit nézem a veszteségnek. Mondjuk meg mernék esküdni, hogy az erőm teljében, összeszedetten ez a mutatvány is nagyobb sikerrel zárult volna, s akkor talán a matracán simulnánk egymáshoz, csókolóznánk, majd kimerülten hajtanánk álomra a fejünket ahelyett, hogy egyik pillanatról a másikra darabjaira hullana a boldogságom.
Még csak azt sem tudnám megmondani, honnét bukkant elő az emlék és miért éppen most, ez a kiszámíthatatlanság pedig egészen megrémít. A legkevésbé akarok erre gondolni, rád akarok koncentrálni Cole, de te mintha megéreznéd a bajt, sietősen hagyod hátra a fürdőt a mérgező füsttel, ami elkezdett benne szétterjedni. És milyen jól teszed, mert egy ajtóval kijjebb valóban tisztább a levegő, s még az én mellkasom is könnyebben emelkedne, ha nem válna hirtelen mumussá a matrac a szemeimben.
Előtte nem volt időm elgondolkodni rajta és azon, mi várhat ott rám, belefeledkeztem az alkoholba és a vendéglátómba, aki valamiért a koszos ruháit kezdi visszaaggatni magára. A félelmeim mellé némi értetlenség társul, főként, amikor egyetért a felvetésemmel - a legkevésbé számítottam volna rá. A mai este ő tűnt józanabbnak, megfontoltnak, olyannak, aki ki tud vezetni a sötétségből, de ki mondja, hogy nem teszi jelenleg is ugyanezt? Bízni fogok benned.
- Ezt nekem készítetted ki? - bökök a mutatóujjammal a matracon felejtett, szürke pólóra, és amennyiben megkapom a jóváhagyását, nagyot nyelve megközelítem a terepet, hogy legalább felülről melegíthessen valami. A legjobb az lenne, ha mindketten bebújnánk a takarója alá, és mint a kabinban, egymást melegítve kucorodnánk össze, ehhez azonban még innom kell. Szerencsére ezzel sem hagy cserben, így mihelyst félig-meddig felöltöztem, utána lépkedek a konyhához.
- Efelől nincs kétségem - állapítom meg, már is egy fél fokkal felszabadultabban, mint a fürdőben; inni fogunk, lesz esélyem elködösíteni a fejemet, és akkor aludni is nyugodtan fogok tudni. - Máshol nem jár mellé ilyen kiszolgálás - harmatgyenge mosollyal biggyesztem hozzá a meglátásomat, ami fejben sok egyéb más jelzővel is kiegészül, ám egyelőre megtartom őket magamnak. Beszéd helyett inkább azt figyelem, miként tölti ki nekünk a whiskeyt, ami biztos vagyok benne, most is pontosan olyan rossz lesz, mint egykor a kocsmában, de éppen annyira fog jól is esni, mint akkor - ha nem jobban.
- Az éjszaka örökké tart - emelem meg végül én is a poharamat, és ellenben vele, diszkrét kortyolgatás helyett egyszerűen lehúzom egybe az egészet. Azt hinné az ember, hogy ennyi ivás után, amit az utóbbi időben lezavartam, már nem tud meghatni egy-egy erősebb ital, viszont egy kiábrándult fintort ezúttal sem vagyok képes elnyomni magamban. Persze, mire elém lépked és egy szörnyen rövid, de annál finomabb csókot nyom a számra, összeszedem magamat a viszonzáshoz. A puszit követően én mindkét karommal átölelem a vállait, és a homlokának döntve a sajátomat pillantok le a boldog vigyorára. Ez nem jelenti azt, hogy cserébe ne esne ugyanolyan jól az érintése a derekamon és a hátamon.
- Furákat mondasz. De lehet igazad van, ennyi ivás után hallucinálni fogunk - horkantok fel, mielőtt én is nyomnék egy puha csókot a szájára, aztán a nyakához bújtatnám az arcomat. - Egyelőre az egyetlen, amit hallok, az a te hangod… és az felülmúlja a zenéket - sóhajtok bele a bőrébe, s bár legszívesebben így maradnék vele, addig ölelve őt, amíg újfent biztonságban nem érzem magamat, mégis csak elengedem, hogy elléphessek a pulthoz és kitölthessem a következő kört. Amennyiben nem végzett a sajátjával, úgy visszatöltöm az elfogyasztott mennyiséget a poharába, nehogy lemaradjon. Remélem nem veszi zokon az önállósodásomat, ami annak köszönhető, hogy rendkívül egyszerű „belekényelmesednem” a társaságába. Hihetetlennek tűnik, hogy a legutóbbi találkozásunkat egy „soha többé”-vel zártuk, azután néhány órája megint hasonló mederbe löktem kettőnket, most meg úgy iszogatom itt vele a pocsék alkoholt, mintha mindig is összetartoztunk volna és nem is lehetne másként a kettőnk világa, mint együtt. Akárhányszor a derült arcára vagy arra a szénaboglya hajára süllyesztem a tekintetemet, egy kicsit könnyebb lesz a létezés, és egészen biztos vagyok benne, hogy a pár perccel ezelőtti pánikomat nem kizárólag a hirtelen legurított whiskey homályosította el…
- Szóval… Te nem vagy nászéjszaka-ellenes? - jut eszembe egyszer csak a korábbi téma, amit egészen hamar lezártam, jelenleg mégis kitűnő csönd-kitöltőnek tűnik. Közben engedek a kényszeremnek, és visszalépve hozzá, beletúrok a vizes hajába, ami meglepő módon már is elkezdett megszáradni. Feltéve, amennyiben nem kerekedett fel ismét a kicsiny lakásban, ha rajta múlik, még itt is képes pillanatok alatt méteres távolságokra tűnni előlem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 10, 2019 7:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 672 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Most sem könnyű elképzelnem a tervét, miszerint egészen a matracig közlekedünk úgy, ahogy az előbb csak két lépést sikerült megtennünk. Ez csak félig a jelenet meredekségének a hibája, hiszen lassan az is kezd világos lenni, hogy valami még sincs teljesen rendben velem és a figyelmemmel; én is érzékelem, milyen hatással van rám a közelsége. Befolyásol, de valahogy sosem azonnal, hanem fokozatosan és észrevétlenül változtat meg valamit bennem, pontosan akkortól kezdve, hogy elhatározom, egy időre elengedem a félelmeimet. De az is lehet, hogy semmi ilyesmi nem történik, mivel legutóbb közel sem voltam ilyen boldog, éppen csak a legrosszabb éjszaka vált mellette egészen elviselhetővé.
Persze ez a realizáció sem tart kifejezetten sokáig: minél hosszabban bámulom az előttem heverő Alexet, annál messzebb siklik tőlem a gondolat és vele együtt minden, ami nem tartozik szorosan ehhez a pillanathoz; egyszerre ragadok a jelenben és sodornak tovább a jövőre vonatkozó és folyton változó ötletek.
–  Nem hittem volna, hogy nászéjszaka-ellenes vagy. – Azóta sem bírom kordában tartani a vigyorgást. Lehet, hogy az esküvők többi tartozékát sem kívánja a nyakába, neves vadászként viszont fogadni mernék rá, hogy mégis léteznek ilyesfajta kötelességei. Talán csak én vagyok egyedül szabad ezen a világon. Mi van, ha a falak, amiket eddig magam körül láttam tornyosulni, igazából nem is léteznek? Nincsenek korlátaink, Alex; mégis lehetünk együtt.
Minden jel arra mutat, hogy a zuhany alatti terveim veresége visszafordíthatatlan, így nem kezdeményezem újra a befejezetlenül maradt akciózást. Ő fáradnak tűnik és én is egyre hidegebbnek érzem a levegőt, azt viszont, hogy mégis hozzáérjek a bőréhez, képtelen vagyok megállni. Szinte észre sem veszem, hogy nem reagál – hogy máshogy reagál, mint ahogy kéne –, és akkor sem fogok gyanút, mikor az arckifejezése is erőltetetté változik. Olyan, mintha fekete folt lebegne előtte, amin nem láthatok át teljesen. Értelmezhetetlenné tesz mindent, ami egy kicsit is bonyolultabb a saját, annál kellemesebb elméleteimnél.
Egyet pislogok csak, és már a szobában vagyok; otthagytam őt azért az alsógatyáért. Kitúrom a fal mellett lerugdosott kupac közepéről, és ahogy felvettem, máris a maradékkal szemezek. Még így, nagyjából szárazon is hűvösnek érzem a levegőt, pedig itt bent már egyáltalán nincs hideg, és ha úgyis csak aludni fogunk…
Mélyen elgondolkozom a felvetésén, miközben a kezemben tartott tiszta póló megáll félúton a levegőben. A földre dobom, és helyette a bárban viselt nadrágot állok neki magamra rángatni.
– Igazad van! – Nekem sincs még kedvem, korán van hozzá, és ezernyi dolgot lehet csinálni a lámpák mesterséges fényében. – A legjobb helyre jöttél, ha inni akarsz – indulok el lelkesen a konyhaszerkény irányába, és már nem is zavar annyira, hogy Alexet ismételten alkoholhoz juttatom, amit nemrég még minden erőmmel próbáltam megakadályozni. Azóta én is kijózanodtam, és azt hiszem, éppen emiatt látok mindent tisztábban, mint korábban bármikor.
Kinyitom a pult feletti szekrény ajtaját, nagyszerű belátást engedve neki a tartalékaimra: a félig teli, címkézetlen üveg mögött legalább két-három bontatlan is áll, mind különböző formában és mégis ugyanazzal az olcsó whiskyvel teletöltve. Ha mérlegre állítanánk őket és a lakásban található összes élelmet, sejtésem szerint utóbbi nyomna kevesebbet. Mindig van, amíg fizetni tudok érte, onnantól kezdve pedig, hogy mégsem, egyenlő mértékben csökken a szilárd halmazállapotú kajával, és ha mindkettő elfogy, az utolsó dolláromból nagyobb valószínűséggel próbálom meg feltölteni az italos részleget.
Félig töltök egy-egy tiszta poharat. Szerencsére ezeket nem kell a mosatlanok közül előhalásznom, mert én magam sem használok belőlük túl sokat: egy kell a whiskynek, a csapvíz számára pedig, tekintve, hogy fentről lefelé folyik és az ember feje tökéletesen befér a sugár alá, pazarlás lenne újabbat elővenni.
– Ezt arra, hogy… az éjszaka örökké tart! – emelem magasba a sajátomat, és egészen megelégszem a mondanivalóm tartalmával. Semmi sem állíthat meg minket, főleg, hogy a verekedést is sikerült jelentéktelen sérülésekkel megúsznunk. Hazaértünk. Soha nem érünk véget.
A szemébe nézve kortyolok néhányat, majd a pohárral az ujjaim között lépek elé, hogy közelebb húzódva rövid csókot nyomhassak az ajkaira. Végül ott maradok előtte, mintha képtelen lennék elhúzódni, majd a szabad karom a háta mögé csúsztatom, futólag végigsimítva a derekán.
– Kár, hogy itt nincs zene. De tudod mit? Ha ezt megisszuk – intek az üveg felé kicsivel arrébb a pulton –, hallani fogunk valamit – vigyorgok Alexre boldogan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 04, 2019 1:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 680 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Miután földet érünk, az agyam rögtön elkezdi visszajátszani a túlzott gyorsaságban lepergő eseményeket, de szinte nehezebb felidézni ezt a néhány másodpercnyi káoszt, mint a közös verekedésünket a szórakozóhelyen. Fogalmam sincs, mi volt az az utolsó pont, ahol megadták magukat a lábaim, és hogyan nézhetett ki kívülről az esésünk, ellenben a katasztrófa előtti simítását az arcomon szerencsére megőrizte a tudatom. Az sem kizárt, hogy ott szakadt el végkép a koncentrációm, Cole érintései valahogy mindig kizökkentenek. Nem mintha tudnék haragudni vagy lenne rá lehetőségem, egymásba olvadó nevetéssel zárjuk ezt a bizarr mutatványt, aminek a végén mély szusszanással túrok a hajamba, majd dörgölök végig az arcomon a mozdulat befejezéseként.
- Az ágy… az ágy volt a terv, esküszöm - horkantok fel megint, már-már ismét elröhögve magamat, ám néhány vacogással keveredett rázkódást követően lecsillapodik a kényszerem. - Örülök, hogy nem volt hiábavaló - vigyorgok fel rá, az arckifejezésem viszont hamar homlokráncolással egészül ki a rákövetkező megjegyzését hallva. - Kész szerencse, hogy sosem lesz nászéjszakám, azért elég siralmas lenne még egyet borulni - tűnődök el, mielőtt röviden megint csak elnevetném magamat. Lehet, hosszabban is el tudnék szórakozni a gondolatmenetemen, de egyrészt hullafáradtnak érzem magamat így vízszintesben feküdve, meggyötört testtel és elmével, másrészt talán most még inkább fázok, ahogy minden egyes, jéghideg csepp végigcsiklandozza a bőrömet, hogy aztán alattam csoportosulva hűtsenek tovább. Ennek dacára képtelen vagyok megmoccanni, túlzottan lefoglal Cole vizes tincseinek látványa, amint az arcára tapadva indítanak útnak újabb és újabb vízkristályokat a bőrén, ahol nedves, csillogó lenyomatként jelzik a felderített területeket. Megirigylem őket; szívesebben csókolgatnám végig őt helyettük, noha ezúttal nincsen helye ragyogó hőstetteknek és hirtelen kélt ötleteknek, az oldalamra simuló ujjai kirántanak minden elködösülő, ábrándos gondolatomból.
Az érintésére most nem a szívem dobban hatalmasat, hanem a gyomrom rándul össze kellemetlenül. „És megszülettél Te… olyasvalami, aminek sosem szabadna megtörténnie.” Váratlanul tör fel a tudatomból az angyal hangja, úgy, hogy még csak esélyem sincs védekezni ellene. Mintha a fekete állóvíz mélyéből a felszínre buggyant volna egy buborék, ami abban a szent minutumban ki is durrant, mérges gőzt hagyva maga után a levegőben. Elakad egy pillanatra a lélegzetem, és ha nem szólalna meg, illetve a kérdését nem követné széles vigyor, biztos vagyok benne, hogy elvesznék. Bizonytalanul próbálom magamra erőszakolni az ajkain derengő szertelenséget, ami remélem sokkal jobban megy, mint amilyennek érzem.
- Jah… - nyögöm ki nehézkesen, de lassacskán megtalálom a hangomat. - Minden második pénteken - viccelődök, legalábbis próbálok, azért pedig még soha nem voltam ilyen hálás, hogy Cole ennyire izgő-mozgó. Amint felkel mellőlem, én az oldalamra fordulva igyekszem feltápászkodni, s közben egy remegő, halk sóhajt fújok ki a számon keresztül. Nem. Nem emlékezhetek pont most, amikor itt van velem, mellettem.
Megint végigdörgölök az arcomon, majd felkelek, s hozzá hasonlóan megtörülközök. Az alsónadrágom helyben van, az egykettőre vissza is kerül rám, de a kölcsön-pólót hiába keresem, nyoma sincs a fürdőben. Nem bízok eléggé a hangomban, hogy utána szóljak, ezért felnyalábolom a maradék ruhámat, és kisétálok a szobába. A nadrágom és a zoknim az ütött-kopott kanapéra kerülnek, míg a cipőm közvetlenül eléjük, a földre. Pusztán a kevés holmim elrendezését követően fordulok a célhely irányába, vagyis a matrachoz, amin ugyan feltűnik a kikészített felső, azonban nem vesz rá a lélek, hogy megközelítsem.
Félek. Félek lefeküdni, aludni, csendben lenni és a gondolataimra bízni magamat. Rettegek attól, milyen éjszaka fog így várni, józanul, mert jelenleg alig érzek valamit a ma este bevitt mennyiségből. Nem akarom, hogy még annál is rosszabb állapotban lásson, mint a szórakozóhely mosdója, amiről hozzáteszem, már alig akad emlékem, de pontosan innét tudom; nem nyújthattam szép látványt. Hirtelen fázni is elfelejtek, a tenyereim igaz, hűvösek, ám egyre nyirkosabbak.
- Szóval mit is fogunk most csinálni? - teszem fel az ostoba kérdést, hiszen a válasz egyértelmű, csupán az akaratom nem. Valamit muszáj csinálnunk, hogy ne kelljen ágyba bújni és elaludni, egyszerűen nem szabad hagynom, hogy váratlanul megint csak minden darabjaira hulljon. - Úgy értem még korán van aludni - rándítom meg a vállaimat ártatlan arckifejezéssel, mielőtt körbefordulnék egy gyors szemrevételezésre a helyiségben. - Van itthon valami piád? - vezetem végül vissza rá a tekintetemet, változatlan gyámoltalansággal. Tudom, hogy csapongok, de el sem tudod képzelni, mennyire félek, Cole...


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása - Page 2 HQTdSIs
Cole lakása - Page 2 TBHXtln
☩ Történetem :
☩ Reagok :
135
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
29
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 29, 2019 12:35 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 655 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Innentől kezdve különösebb balesetek nélkül zajlik a zuhanyzás, már ha a mi kettőnk tevékenységét igazán annak lehet nevezni. Alex lovagiasan felszedi nekem a szappant a zuhanytálcáról, bár akkorra már én sem félek elengedni a kapaszkodóimat; legalább így ő is ugyanolyan vizes lesz, mint én. Pontosan olyan boldognak tűnik, mint amilyennek én érzem magam, de azt nem tudom megállapítani, ennek mekkora köze lehet a szerencsétlenségemhez és mekkora az együtt töltött idő varázsához. Ezután valamivel távolabb állok a víztől és az övéhez hasonló módszerekkel vágok bele a tisztálkodásba: szappanozás után végtagonként, majd messziről fröcskölve öblítem le magamról a habot. Időnként visszatér rá a tekintetem, és olyankor mindig kiszélesedik a zuhanyzásra való koncentrálástól elhalványuló vigyorom. Elvégre ő a jókedvem legfőbb forrása, legalábbis nem tudok másra gondolni – Alex jelenléte az egyetlen különbség a tegnap és a ma között. Ő éltet, mióta csókolóztunk odalent. Akkor és ott fogalmam sem volt róla, de most biztos vagyok benne, hogy meghalnék nélküle; nem léteznék, ha ma nem bocsát meg nekem.
Megvárom, hogy kiszálljon és nagyjából megtörölje magát, és csak utána lépnék ki mellé a földre terített nedves rongyra, de egyetlen talpamat sincs időm letenni; Alex előttem terem és még mielőtt egyáltalán reagálhatnék valamit, megpróbál felemelni. Az előző szavait és legfőképpen az elrablást én egészen máshogy értelmeztem, de most, bizonytalanul a lógva a levegőben már kezdek rájönni, mire gondolhatott.
– Mi a jó életet csinálsz? – tör rám megint a nevetés, miközben meglepett fejjel elindulunk a jó irányba, de valamiért viszont hátrafelé. Egyelőre nem tűnik fel a probléma, amit a csúszós csempe okoz, tehát nem is látom olyan sürgősnek rájönni az arckifejezése miértjére, s kapaszkodás helyett felnyúlok, hogy tovább vihogva végigsimítsak a vizesen csillogó arccsontján. Én lennél túl könnyű, vagy ő ilyen izmos? És még valami: nagyon kellemesen mutat a bőrén a régi izzó narancsos fénye.
Aztán zuhanunk. Fel sem tűnik, mikortól kezdve nem állunk stabilan és pontosan meddig tart az egész; egy másodperc múlva már mindketten a földön fekszünk – ő a földön, én pedig rajta, ha pontosak akarunk lenni. Alex már megint nagyon viccesen néz ki, főleg, ahogy megadóan széttárulnak a karjai kétoldalt, így alig bírom visszafojtani az újból rámtörő nevetéshullámot. Szerencsére nem kell sokáig erőlködnöm, mert ő is röhögni kezd.
– Hát akkor mi volt a terv? – még mindig nehezemre esik abbahagyni, de azért megcsóválom a fejem, miközben felülök és egy kezemmel megtámaszkodom. – Ne aggódj, egy pillanatra azért úri nőnek éreztem magam. – Egyesével érzem a rajtam legördülő cseppeket, melyek előbb-utóbb mind az alattam kialakuló tócsát növelik. – Vagy mint a filmekben. Tudod, amikor a csajt átemelik a küszöbön a nászéjszakán…? Na, ez majdnem olyan volt. – Kivéve azt a részt, mikor a földön kötöttünk ki, de ezt már nem is említem; így volt tökéletes az érthetetlen próbálkozása.
Lassan lenyugszom annyira, hogy vizesen dideregve vessek egy pillantást az előttem fekvőre. Az egyetlen újdonság Alexen a rengeteg színes foltja és sérülése, amiket eddig nem csodálhattam meg ilyen közelről; most pont jó távolságra terült ki tőlem és a megfelelő megvilágításban, amit azonnal ki is használok. Egyet láttam már ugyan, egy kisebbet a nyakán, ami nem tűnt mainak és közel sem olyan élénken piroslik, mint a horzsolás az arcomon – a mai bunyónk ideiglenes emléke –, mégsem kérdeztem rá, hogyan szerezte, a legkézenfekvőbb magyarázat ugyanis az, hogy vadászat közben gyűjtötte össze őket. Óvatosan az oldalára vezetem a remegő ujjaimat.
– Öhm, gyakran szoktál csak úgy… elesni? – jut eszembe már megint a zuhanás és teszem fel a kérdést vigyorogva, még mielőtt akármi komolyabb hangvételű hagyhatná el a számat. Kell még egy kis idő, mire eléggé összeszedem magam hozzá, hogy felálljak és én is vegyek végre egy törülközőt, de rögtön jobbnak érződik a helyzet, ahogy megszabadulhatok a felesleges nedvességtől. Ez nem azt jelenti, hogy ne reszketnék továbbra is, de egy lépéssel határozottan közelebb vagyok hozzá, hogy visszavehessem az előbb lerúgott alsógatyámat. Hacsak nem tart vissza vagy vesz rá még egy ilyen érdekes mutatványra, tovább is haladok a tervemmel, azaz elindulok kifelé, méghozzá a saját lábamon és azt hiszem, sokkal nagyobb sikerrel, mint korábban vele együtt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Stars and scars across our dark universes˙
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
4
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7