Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Nov. 03, 2019 12:38 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 589 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Az ötlete hallatán megrázom a fejem – természetesen néhány pillanatnyi fáziskéséssel, hiszen a fáradtság és a hátamon végigvonuló érintése sem segítenek kifejezetten a koncentrációmon.
– Tudom, hogy neked mindenre van egy jó rúnád – kezdek bele halvány vigyorral a szám sarkában – De sértené az önbecsülésemet, ha nem bírnám ki szimplán whiskey-vel – válaszolom, mielőtt a kezébe csúsztatnám a sajátomat, ő pedig felhúzna a talajról, és csak részben beszél belőlem a mágiától való általános idegenkedés. Ahhoz sokkal több mindennek kellene történnie, hogy hagyjam Alexet bármiféle mintát rajzolni a seggemre.
Hosszú másodpercekig állom a pillantását, mielőtt erőt vennék magamon és elindulnék végre befelé; kezemben a takaróval, hátam mögött pedig a betonon maradt üveggel sétálok be a lépcsőházba. Továbbra sem túl kényelmes majdnem meztelenül létezni idekint, hála a hűvös reggeli levegőnek és a talpamba álló apró köveknek, majd a folyosó csempéjét borító törmeléknek, amitől aztán tényleg fehér lábnyomokat hagyok a saját lakásom éppen csak egy fokkal tisztább parkettáján. Legszívesebben azonnal magamra kapnék valamit, de tudom, hogy ha visszafekszünk, már nem fogok fázni, és amúgy is túlságosan álmosnak érzem magam ahhoz a rengeteg felesleges mozdulatokhoz. Első körben leülök a matrac szélére, és fáradtan pislogva, törökülésben kezdem el dörzsölgetni a talpaimra tapadt port, Alex pedig olyan gyorsan kidől mellettem, hogy a ráérős tisztálkodás közepette szinte észre sem veszem, mikor vízszintesbe kerül.
– Menj arrébb… – csinálok helyet magamnak mellette némi csendes gondolkozás után, majd magunkra húzom a viseltes takarót. Most nem hagyok akkora helyet kettőnk között; óvatosan ugyan, de oldalt a karjához merem simítani a sajátomat. Így, hogy megbarátkoztam már annak a gondolatával, hogy az elejétől a végéig együtt töltjük ezt az éjszakát is, valamivel többet vélek felfedezni magamban ebből a különös bátorságból, ami egyre inkább arra késztet, hogy még ennél is közelebb helyezkedjek hozzá. Kivételesen nem félek élvezni, hogy a bőröm közvetlenül és ok nélkül ér az övéhez, a belőle áradó meleg pedig megnyugtat, talán pontosan úgy, ahogy az enyémbe fúródó tekintete tette az előző közös esténken.
A kabin óta ugyanis abba az egy tökéletes pillanatba kapaszkodom, ha muszáj valami másra gondolnom; olyankor pedig, ha becsukom a szemeimet, Alex arcát látom magam előtt a párnán feküdni. Most tényleg az ő látványa tárulna elém, ha az oldalamra fordulnék, és nem kéne többé visszaidéznem, milyennek érződtek a homlokomhoz nyomódó, forró ajkak az eléjük keveredő hajszálak között, ez a felismerés pedig ébren tart még néhány percig. Azt hiszem, hogy gyorsabban ver tőle a szívem ott a takaró alatt, és nem is tudom többé megállni, hogy tovább fészkelődjek, mígnem a feje mellé tudom hajtani a sajátomat.
A lassan nappalivá változó fény és az össze-vissza csapongó gondolataim ellenére nekem sem kell túl sok ahhoz, hogy végre visszaaludjak; legalább olyan kényelmesen és olyan mélyen, mint alig pár órával azelőtt. Hangtalanul reménykedem benne, hogy ezúttal Alex is rendben lesz. Hogy nem tűnik el újra, ha legközelebb kinyitom a szemeimet.

Csak félig kell magamhoz térnem, hogy tudjam, még mindig itt van, mert szinte azonnal forgolódni kezd mellettem, a matrac rugói pedig kelletlenül nyikorognak a mozdulatai nyomán. Nincs sok kedvem felkelni, de amint meghallom Alex hangját, én is pislogok néhányat, hogy felmérhessem a helyzetet. Kell egy kis idő, mire a szemem hozzászokik a fényhez, de ettől függetlenül hamar egyértelművé válik, hogy számára súlyosabb következményekkel járt a hajnali italozás – de legalábbis úgy látszik, hogy ő rosszabbul van, mint amennyire engem megvisel a szokásos, ébredős fejfájásom. Tudom, hogy nincs sok esélyem visszaaludni, de azért lehunyom még őket egy rövid időre, s csak ezt követően szólalok meg először.
– Neked is jó reggelt – suttogom halványan mosolyogva, és lustán tapogatózni kezdek az irányába, hátha megnyugtathatom a mellkasára vagy épp az oldalára pakolt kezemmel.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Okt. 15, 2019 9:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 661 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Szeretem hallgatni Cole nevetését. A legtöbb emberé zavar vagy idegesít, főleg, ha próbálnék a munkámra vagy valami fontosra koncentrálni, és mást sem hallok a környezetemben, mint a vihogó társaim hangját. Ezúttal is volna mire összepontosítanom, leginkább arra, hogy egyben maradjak, és ne essek újra darabjaimra, ha egyszer már sikerrel felnyalábolt a padlóról, a különbség csupán az; ehhez az ő vidámsága az egyik legszükségesebb komponens. A halk kuncogása mellett és az arcára kiülő jó kedv után egy kicsit mindig nehezebbé válik visszasüppedni a fojtogató víz mélyére.
- Csapatban dolgozni sem feltétlen a legjobb - jegyzem meg eltűnődötten, felemelve a pillantásomat az egyre magasabbra kapaszkodó napsugarakra, amelyek egészen furcsa és változatos szögekben törnek meg New York romos házainak tetőin. - Sokszor rá vagy utalva a csapatodra, és ha egyszer úgy döntenek, hogy kilógsz a sorból, rosszabbul jársz, mint egyedül - osztom meg vele a nézeteimet, felvéve a beszélgetésünk újdonsült ritmusát, ami néhány perce már elkanyarodott a humorizálástól.
Igaz, emellett sem tartunk ki sokáig. Egyikünk sincs abban az állapotban, hogy hosszan filozofáljunk az élet nagy dolgairól és rejtelmeiről, ezért segítek neki felülni, majd a whiskyt is átadom a számára. A megjegyzésére őszintén szólva elfog a zavarral elegyedő bűnbánat, és bár a nyelvemen sistereg egy bocsánatkérés, ez egyszer inkább megtartom magamnak.
- Egy rúnától biztosan könnyebb lenne - állapítom meg gyöngéd mosollyal, végighúzva az ujjaimat a fedetlen hátán a gerince mentén, mielőtt felkelnék mellőle. Van egy olyan halovány sejtelmem, hogy ez alkalommal sem élne az ajánlattal; ahogy megfigyeltem eddig, pontosan akkora dac és makacsság uralkodik benne, mint bennem - ha nem nagyobb. Ellenben abban biztos vagyok, hogy a felé nyújtott kezemet el fogja fogadni segítségül, és hosszas, kitartott szemezés után meg is teszi. Sosem fogok tudni hozzászokni az átható pillantásai keltette kellemesen didergős érzeten, persze nem is akarnék; már nem rémít meg, hogy hatással van rám.
- Nem voltak más terveim - tekintek rá meggyőződéssel az ártatlanságomról, feltartott kezekkel, noha nem történt olyan régen az a fürdőszobai borulás. Mégsem nevetek fel, vagy vigyorodok el, túlzottan lefoglalnak a kékjei és a formás ajkai, s ha nem sürgetne minket a visszavonulás, legszívesebben magamhoz húznám őt egy csókra. Elképzelném, hogy ezúttal a tető a mi táncterünk és a zenét a magasba nyúló fákon csivitelő énekesmadarak adnák, mielőtt azonban még továbbgondolhatnám a momentumot, megmozdul és elindul befelé. Apró bólintással követem, megvárom, míg kirázza a józan tudatomnak meglehetősen koszos takarót, majd én is elindulok vele a lépcsőn, vissza a lakásába.
Odabent már közel sincs olyan sötét, mint amikor emlékeim szerint felmentem a tetőre, de valószínűleg az sem zavarna, ha díszkivilágításban fürdőzne a helyiség; amennyiben képes voltam odakint, a hűvösben aludni, semmi sem akadályozhat meg a pihenésben. Legalábbis remélem, hogy most nem fog kínozni a tudatom, kiélezve minden olyan kis neszre vagy érzetre a figyelmemet, ami teljesen irreleváns.
Ha Cole ledőlt a matracára, készségesen én is befészkelődök mellé - realizálva, hogy a poharat és az üveget odafent hagytam -, ha viszont még mással bíbelődik, egyszerűen kiterülök a gerinc-gyilkos alvó alkalmatosságon, átadva magamat az álmok világának. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy néhány másodperc sötétben szédelgés után el is ér az egész éjjel hajszolt nyugalom…

***

A saját, nyűglődő szuszogásomra kelek, és olyan fejfájásra, amilyet szerintem az utóbbi hetekben még egyszer sem sikeredett produkálnom. Ki sem bírom nyitni a szemeimet rögtön, mert a szemhéjaimon át is érzékelem, hogy bárhol is vagyok, rohadtul világos van, aminek kitéve a látásomat vélhetően azonnali vakságot okozna. Helyette inkább összeszorítom őket, és egy újabb gondterhelt sóhajjal átfordulok a másik oldalamra, ellenkező irányba a fényárral. Ez egyrészt jó döntésnek bizonyul, mert egy kis idő elteltével hunyorogva már sikerül felmérnem a környezetemet és észlelni, hogy még mindig Cole lakásán vagyok, másrészt átgondolatlan hibának, ugyanis hirtelen lesújt rám a másnapossággal járó hányingerek koronázatlan királya.
- Te jó ég… - mormogom magam elé s kettőnk közé, azonban nem vesz rá a lélek, hogy ismét mozgásra bírjam a végtagjaimat, és esetleg kimenjek a mosdóba vészhelyzet esetére. Ellenben a homlokomra tapasztom a tenyeremet, és összekuporodva újfent összeszorítom a szemeimet, koncentrálva az ujjaim hűvösére.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 24, 2019 8:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 691 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nincs több tanácsom, így a következő témáig csak a hallgatásomat tudom felajánlani Alexnek, cserébe pedig nem győzöm betelni a jelenlétével. Azt hittem, hogy elment, és most, hogy a hirtelen ébredt pánik lassan szertefoszlik odabent, újra hozzá kell szoknom a kettőnk csodálatos gondolatához. Ki tudta, hogy ez lesz – hogy akár fél éjszakára is képtelen lennék megválni tőle, ha egyszer túlságosan közel kerülünk egymáshoz? Lassan elfelejtem, milyen volt tiltakozni az érzés ellen, ráadásul már azt sem tudnám magam elé képzelni, milyen a tető hűvös betonján feküdni akkor, ha nincs itt fent velem, ennek pedig valószínűleg nem sok köze van a rám telepedő álmossághoz.
Megfogja a kezem és egészen közel emeli az ajkaihoz; tudom, még ha nem is nézek oda, mert érzem a bőrömön a forró lélegzetét. Ha létezik is ennél sokkal kényelmesebb fekvő pozíció és kevésbé hűvös reggel, nagyon szívesen ragadnék most vele a pillanatban; legalább úgy soha többé nem kéne a százféle okból megoldhatatlannak számító jövőnkön gondolkoznom, vagy hogy ismét elragadtatom-e magamat. Hogy ő is érzi-e ezt a megmagyarázhatatlan köteléket, és nem csak az én fantáziámban létezik. Remélem azért, hogy igen. Remélem, hogy Alex sem tudna másra gondolni, ha nem foglalnák le a saját élete problémái.
Szívesen hallgatnám tovább, már amennyire koncentrálni tudok a szavaira, mégis hagyom, hogy tovább terelje a témát, hátha úgy az ő gondolatai is csendesebb vizekre eveznek majd. Az első találkozásunk emlékeivel az én figyelmemet is sikerül még egy kicsit tovább fenntartania, miközben vízszintesen küzdök a fáradtságtól leragadni készülő szemeimmel.
– A karrieredet? – emelem ki ismét halkan nevetgélve a mondata legérdekesebb részeit. – Szerintem a vadászi büszkeségedet féltetted jobban. És különben is, az enyém sokkal nagyobb veszélynek volt kitéve. Ti általában csapatban dolgoztok, én pedig egyedül – kanyarodnak akaratlanul is stratégiai irányba a gondolataim, mire megint pislogok néhány laposat. Ezerféleképpen végződhetett volna az a találkozó, és most mégis itt vagyunk, te és én, ezen a lassan otthonosnak érződő tetőn.
Felülök. Újabb emlékek elevenednek meg előttem, mire a mozdulatsor végére érek, ezek azonban kifejezetten frissek, és jobban belegondolva mégsem érték meg teljesen azt az utóhatást, amiről a fürdőszoba felé csoszogva nyilatkoztam nem is olyan régen. Fel vagyok azonban készülve, így egészen férfiasan magamban tartom az összes kikívánkozó sziszegést és káromkodást, amíg a kezembe kerülő üvegre várok.
A belőlem kitörő röhögést azonban mégsem tudom olyan jól visszafogni, mikor különös értelmet találok a következő megszólalásában. Végül megdörzsölöm az arcomat, rázkódó vállakkal és az ujjaimmal az üveg nyaka körül.
– A séta… semmitől sem lesz könnyebb – nevetgélek tovább a saját állapotomon, és ezzel együtt végre egyértelművé válik, hogy Alex társaságával még akkor sem pótolhatom be a kimaradt alvást, ha semmit sem szeretnék jobban, mint az ezután következő hajnalig beszélgetni.
A leérkező kortyok kellemetlenül marják a gyomromat, de azért újra meghúzom a whiskey maradékát, mielőtt visszaraknám a földre, és csak ezután pillantok a felém nyújtott keze irányba. Jól megnézem magamnak, mielőtt elfogadnám; ugyan a naptól hunyorogva, de végigfuttatom a tekintetem az alkarja másik oldaláról csillogó szőrszálakon, aztán a könyökhajlatából induló ereken a sima bőr alatt és a tenyerén, amihez olyan kényelmesen és pontosan illeszkedik a sajátom.
– Bízom benne, hogy nem fogunk – vigyorgok rá vissza, miután ismét találkozik az övével a pillantásom. – Lehet, hogy az segít, ha most hagyod, hogy a saját lábaimon vonuljak be a lakásba. – Feljebb ragadom meg a karját, és ő felhúz. Újra eszembe jut a vágások feszülő érzése a kötés alatt, pedig már majdnem sikerült elfelejtenem őket; mégis, részesei voltak annak a zavaros első éjszakának. Aztán eltűntek, mert mellette ébredtem, és valahogy azóta sem kerültek vissza rám.
Végre újra egy vonalba kerül az arcával a sajátom; így, és hála az erős fénynek, nem nehéz újra elvesznem a földszínű szemek megnyugtató árnyalataiban. Talán Alex sem tűnik olyan gondterheltnek, mint korábban… Legszívesebben megcsókolnám, de tudom, hogy ezzel csak messzebb lökném magunkat az ágytól, és annál több másodpercet kellene még ezután a hidegben töltenem a takaró fedése nélkül, így inkább egyből lehajolok a betonon felejtett anyagért.
– Gyerünk, indulás – libbentem aztán felé a közepénél fogva, majd néhány pillanatnyi mezítláb toporgás után tényleg célba veszem a lépcsőház bejáratát. Az ajtó előtt rázok még egyet rajta, de őszintén szólva csak jelképes a próbálkozásom; az odaragadt levéldarabkák és egyéb eredetű foltok továbbra is sajátos mintával látják el az alapjáraton egyszínű huzatot.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 21, 2019 3:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 943 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Abby mindig is azt mondta, az embernek ki kell beszélni a problémáit, ahelyett, hogy magába fojtja őket, mert a gondok attól még nem szűnnek meg, ellenben, ha már nevesíted őket, hajlandó vagy tudomást venni róluk úgy igazán, akkor könnyebben találsz rájuk megoldást is. Arról nem beszélve, amíg te egy üvegbúra belsejéből szemléled az eltorzult fényeket, formákat és vonalakat, némelyeket meg észre sem veszel, addig más odakintről sokkal valósabb képet tud megtapasztalni, leírni a számodra. Elhallgatni a nehézségeket kicsit olyan, mintha a víz mélyéről akarnánk megérteni és leírni a felszínen rejlő világot, eltompult hangokból, csalóka alakzatokból szeretnénk következtetni az ott zajló dolgokról, s még szerencsénk van, ha olykor egy-egy hullám vagy erősebb sodrás nem tesz minket képtelenné rá ideiglenesen vagy akár végérvényesen.
Én mindettől függetlenül nem tudom eldönteni, hogy megkönnyebbültem-e a kitárulkozástól, a víztükör közelétől… Hogy jó ötlet volt-e kimondanom az igazság egy részét és ezzel megkockáztatni, Cole ne kérjen többet egy ilyen problémás alakból, egy csődtömegből, akit névre szólóan akarnak eltüntetni a föld színéről az angyalok. Mégis, ahogy a kezemre simul a tenyere, és az ujjai a sajátjaim közé fonódnak, valahogy egyszerűbbé válik levegőt venni. Nem sokkal, de éppen annyival, hogy ne tartsak a megfulladástól annak a bizonyos, iszapos víztömegnek a mélyén.
- Talán igazad van… - jegyzem meg csöndesen, már ami a családnevemet illeti. Végtére is leéltem húsz évet annak a tudatában, hogy ők a vérszerinti rokonaim, valószínűleg ez a kötelék soha nem fog megváltozni, feltéve, ha ők nem teszik ki a szűrömet. Sokkal lényegesebb, hogy ki vagyok - ebben egyetértünk, csakhogy pontosan itt kezdődnek a gondjaim. Fogalmam sincs, ki vagyok. Egy sokak szerint elkényeztetett vadász, aki a bátyjával ellentétben valószínűleg semmire sem fogja vinni? Vagy egy félvérű, aki eljátssza, hogy a többiek közé való és közben a fajtáját öli? Vagy az a fiú, akinek sohasem szabadott volna megszületnie, és jobb lenne, ha nem is küszködne tovább az életéért? Nem tudom. Úgy érzem magamat, mint egy anomália, elvégre ha szigorúan nézzük a tényeket, nem tartozok sehova, csupán lebegek ebben a köztes állapotban és még azt sem tudom eldönteni, hogy így van-e rendjén minden, nekem pedig egyszerűen bele kell nyugodnom, vagy választanom kéne egy oldalt, ahol megvetem a lábaimat?
Bárcsak megoszthatnám veled az aggályaimat, Cole, de mit remélhetnél attól, aki még saját magával sincsen tisztában? Nem akarom, hogy megváltozzon, ahogyan rám nézel, amiként rólam gondolkodsz, noha ki tudja, van-e egyáltalán bármiféle jövőnk. Apró szusszanással fordítok a mellkasán pihenő kezemen, hogy szembekerülhessenek egymással a tenyereink, és igazán egymásba kapaszkodhassanak az ujjaink.
- Fogalmam sincs. Talán most jött rá, hogy létezek - rándítom meg hozzá hasonlóan a vállaimat, nemes egyszerűséggel ugorva át a családomat illető kérdésköröket az apáméira. Furcsa egyáltalán így hivatkozni valakire, aki nem ember és még csak soha nem is láttam. Nem merek arról tűnődni, hogy vajon milyen lehet, mennyire hasonlítunk, vagy pont ellenkezőleg, mennyi mindenben különbözünk, mert az égvilágon semmi értelme. Még abban is több ésszerűséget látok, hogy Cole-al a falakon kívülre szökjünk, így hát hagyom a gondolataimat a kis ábrándozásunk köré telepedni.
- Impek, ha a kézenfekvő vadállomány nem opció. Lassan New Yorkban is többen vannak, mint a patkányok - bólintok egyet szakértő ábrázattal, majd elmosolyodva megcsóválom a fejemet. Kíváncsi lennék, ő vajon mit kezdene egy visszabeszélő, végtelenül pofátlan példánnyal. Lehet azt is megkínálná whiskyvel, ami tulajdonképpen nem lenne rossz taktika; bódultan biztosan könnyebb levadászni őket…
A bosszantó bőregerekről ismét tovasiklanak a gondolataim, ezúttal a legelső találkozásunkra. Szélesedő mosollyal figyelem a kezét, ami lustán tapogatózik előbb a kölcsönpóló lenge anyagán, aztán egyre feljebb a vállamon és a nyakamon, hogy végül a hűvös ujjai az állkapcsomon állapodhassanak meg. A fejem leheletnyi biccentésével simulok bele az érintésébe, ami a jegessége ellenére is felmelegíti a porcikáimat. Ez alkalommal rajtam a sor, hogy a tenyerembe öleljem a kézfejét, amire még egy kicsit lehajolva egy gyengéd csókot is elhintek.
- Ezt nem tagadom, komolyan veszem a munkát - pillantok le rá, majd a visszaereszkedő karjára, amivel együtt moccan az enyém is. - Nem tudom, hogy kedveltelek-e vagy sem. De határozottan nem voltál bizalomgerjesztő, ahogy magabiztosan nézelődtél ott és mosolyogtál, miközben én a karrieremet temettem éppen - vigyorodok el az emlékre. Persze most már egészen másként látom a felfelé kunkorodó ajkait, vagy az átható tekintetét, amiben akkor még nem volt ilyen egyszerű elvesznem. Noha az sem kizárt, pontosan emiatt éreztem fenyegetve magamat, a tudattalan ténytől, hogy hatással van rám, és hogy képes átlátni rajtam - ezt már nem fogjuk megtudni.
Szívesen merülnék el a jelenlegi problémáimnál sokkalta kellemesebb emlékekben, és faggatnám ki, ő vajon ott, a jósdában mit gondolt rólam, ám egyrészt kezd egyre nehezebbé válni a koncentráció és az ébren maradás, másrészt Cole sem néz ki úgy, mint aki el tudna viselni egy hosszúra nyújtott beszélgetést elalvás nélkül.
Felajánlom hát a tovább állásunkat, a megjegyzésére pedig felhorkantok, és ha felhúzni nem is tudom, azért a felülésben megtámogatom a vállait, mielőtt visszahuppanna a mostanra egészen elgémberedett combomra.
- Attól nem lesz könnyebb a séta - mosolyodok el újfent, de azért elnyúlok az üvegért, hogy a kérése szerint átadhassam neki. És amíg ő az ivással foglalkozik, én minden színész képességemet bevetve a nyöszörgéseim magamban tartásához, kecmeredek fel a földről. A hűvös dacára egyáltalán nem tölt el jó érzésekkel, amint égve és bizseregve ismét vér tódul a lábaimba, majd apró tűszúrásokkal zsibbad tovább az elkövetkezendő percekben.
- Imádkozz, hogy most ne boruljunk - jegyzem meg szélesedő vigyorral, amiként odafordulva kinyújtom felé a kezeimet, hogy segíthessek neki felkelni a takarójáról. Óhatatlanul eszembe jut a pillanat, amikor éjszaka a gyümölcsösben hasonló felállásban vártam, vajon elfogadja-e a segítségemet - engem -, vagy visszazárkózik magába és az égen tündöklő hold látványába? Ezúttal nem számítok elutasításra, s ugyan eddig még nem tudatosult bennem, de örülök ennek a bizonyosságnak. Mindennél biztosabb pontnak érezlek most az életemben, Cole.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 02, 2019 10:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 1078 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Gondterhelt hangon beszél, és én tudni akarom, mi okozza az álmatlanságát; hogy mi tartja távol az ágyunktól odabent. Persze milyen problémákkal nézhet szembe olyasvalaki, akinek egész életében volt tető a feje felett, és aki nincsen a zuhanyzó hideg vizéhez szokva? Ha mögötted áll a város, ha kellően hosszú a neved, ha van családod és nem halmozol hibát hibára azóta, hogy először kinyitottad a szemeidet, miért vágynál hajnalban az olcsó whiskey ízére?
Nem, neki valószínűleg sosem kellett még azon gondolkoznia, hogy ez lesz-e az a nap, amikor végre valami mélyen benne megváltozik. A változások persze épp úgy lehetnek pozitívak, mint negatívak, de a századik üresnek érződő nap után elkerülhetetlenül arra ébred az ember, hogy a rosszabb is jobb, mint a semmi; ha leérünk végre a gödör mélyére, legalább megszűnik a végeláthatatlannak tűnő zuhanás is. Talán, ha találkozom vele, ha találkozom a tűréshatárral, már semmi sem fog érdekelni többé. Lehet, hogy vele is ez történt, az őrült lánnyal a sikátorban – és ha így lesz, én is olyan elérhetetlenné válok majd. Egyetlen gondolat sem bánthat többé, ha bezárnak körülöttem ezek a régóta épülő falak.
Miért kötnek le a saját gondjaim, mikor Alexét kéne meghallgatnom, és mi van, ha mégis tudnék rajta segíteni? Semmi tapasztalatom nincs a tanácsadásban, ezért is ajánlottam fel ezt; hallgatást a szavak helyett. Talán önző vagyok, és a végén kiderül, hogy komolyabban kell vennem azt, ami a szívét nyomja; hogy tényleg orvosolhatatlan a problémája és olyasmivel néz szembe, ami egyszer őt is le fogja taszítani a sötétségbe.
Sokáig hallgat, de én szívesen várok, attól eltekintve, hogy egyre inkább küzdenem kell a rám telepedő álmossággal. A szemeim kezdik megszokni az erős fényt, és lassan könnyűvé válik lehunyni és kinyitni őket, s így már abban sem bízhatok, hogy a hunyorgás végül mégis ébren tart. Előbb-utóbb szerencsére összeszedi az erejét a beszédhez és beavat; feltárja a titkai egy részét és néhány mondatban végig vezet a történeten, amiről jó eséllyel nem szabadna tudnom.
Szóval csendben hallgatom, ahogy felvázolja a helyzetét; hagyom, hogy végigmondja, míg a saját szavaimat keresem. Csak ezután simítom a tenyeremet arra a kézfejére, amit a mellkasomon pihentet, majd az ujjai közé fonom a sajátjaimat, mielőtt óvatosan megszorítanám.
– Sajnálom – értem nagyrészt mindenre, mert van egy olyan érzésem, hogy az örökbefogadás része sem teljesen olyasmi, ami könnyebbé teszi a mindennapjait. Tudom, hogy milyen, ha egy gondolat beleragad a fejedbe.
– Nekem eléggé úgy hangzik, hogy továbbra is Payne vagy. Igazából is. Ha ez megnyugtat… – hangsúlyozom ki az általa használt szavakat, mikor az álmosságon túl megtalálom a megfelelőket. – Én úgy gondolom, hogy semmit sem jelent a vér. Nem tart össze, de talán nem is választ szét, szóval… Sokkal lényegesebb, hogy ki vagy. Hogy mivé nőttél fel, hogy kinek hiszed magad… Nem is tudom. – Miért ilyen bonyolult felismerni, melyik gondolatot érdemes kimondani és mi az, amit csak én érthetek? Számíthatunk egyáltalán akárkire ezen a világon, ha szomorúak vagyunk?
– Ha fontosnak tartanák, hogy nem ők a vér szerinti családod, már sokkal régebben elmondták volna. Ha számítana, hogy más vagy, akkor tudnád – vonok vállat. Nem lenne olyan nap, hogy ne ő emlékeztetne rá valamilyen aprósággal; egy elkapott pillantással vagy egy őszinte arckifejezéssel, egy halk megjegyzéssel vagy egy ösztönös mozdulattal húzna határvonalat a kettőtök közé. Közétek.  Alexről van szó és a családjáról – emlékeztetem magam hangtalanul, mert egyre inkább belekavarodnak a saját emlékeim. Hogy vagyok képes még most is csak magamra gondolni?
– De… miért akarna megölni az apád? – teszem fel a legfontosabb kérdést, hiszen csak tippelni tudok: talán a vadászléthez vagy a Tanácshoz van köze. – Miért most? – Miért akar tőle bármit is, és miért bukkant fel ilyen hirtelen az enyém? És ami a legfontosabb: mit fog most csinálni Alex és mi történik majd velem? Jó lenne hinni Vladnak és annak, hogy összetartozunk, de nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Alex ábrándozása a falakon kívüli életről minden veszélyével együtt is földi paradicsomként jelenik meg a képzeletemben; ő lenne ott és én, és semmi sem választhatna el minket egymástól. Tökéletes életet képzelek el kettőnknek, amibe még az éhezés vagy az éjszakák hidege sem rondíthatna bele: amint átérnénk a falakon, magunk mögött hagynánk mindent, ami eddig az akaratunk ellenére határozott meg minket. Az örökbefogadást, az apákat, a vezetékneveket és a vágásokat a kötések alatt.
– Éppen ez lenne benne az izgalmas – magyarázom meg egyszerűen, bár fogalmam sincs a pokolkutya-hús rejtelmeiről; mindenesetre sokkal rosszabb nem lehet, mint a new yorkban rohangáló patkányok sült verziója, amit továbbra is könnyű beszerezni a szektor bizonyos utcáinak kijelölt kereszteződéseiben. – Esetleg van jobb ölteted? – Az általam elképzelt jövőképben amúgy is ő az, aki a vacsorát szerzi, habár abban az egyben nem kételkedem, hogy Alex a kinti világ legveszélyesebb lényét is levadászná, ha könnyebben készíthető belőle két fogás.
Az első találkozásunkra terelődik a téma, és már megint nem tudom megállni, hogy vándorolni kezdjen a szabad kezem; ez alkalommal egészen az arcáig nyúlok fel vele. Inkább csak tapogatózom, mert lusta vagyok a fejemmel is a törzse felé fordulni, így először a vállát, aztán a nyakát, majd az állkapcsa ívét találják meg az ujjaim.
– Nem voltam bizalomgerjesztő? – kérdezek vissza még egy kicsit tovább nevetve, és már nem is érzem magam olyan álmosnak. – Inkább te voltál túl formális. – Már megint a hajammal csinál valamit, és bár nem látom, hogyan rendezi át a tincseket, azt akarom, hogy soha ne hagyja abba. Így legalább biztosan tudom és érzem, hogy még mellettem ül a betonra terített takaró tetején, combjával a fejem alatt.
– Őszintén… azt hittem, hogy nem kedvelsz – emlékezek vissza a jósdában folytatott beszélgetésünkre vigyorogva. Visszaengedem az azóta elfáradt karomat és legszívesebben újabbat ásítanék csukott szemmel. Még most sem tudom, melyik pillanat volt az, ami után biztos lehettem benne, hogy van esélyem, bármit is akartam Alextől akkor és ott; egy kicsit ugyanis homályosak azok a találkozások, hála annak a rengeteg alkoholnak, amit a munka érdekében kénytelen voltam előttük elfogyasztani.
Hagyom, hogy végre csend telepedjen közénk. Ha eltelne így egy perc vagy kettő, teljesen biztosan visszaaludnék és fájó nyakkal kelnék reggel, bár kötve hiszem, hogy ő a jelenlegi, ülő pozíciójában szívesen töltene velem órákat a hűvösben. Biztosan nem melegítem még annyira sem, mint engem a lábaimat is alig fedő takaró.
– Lehetséges, hogy fel kell húznod innen… – A válaszom most fáziskéséssel érkezik, a szemeim pedig tényleg csukva maradnak, mikor mégis sikerül megszólalnom. Lassan azért erőt veszek magamon, mert tudom, hogy amíg én nem mozdulok, ő sem képes alólam szabadulni, így nagy nehézségek árán ugyan, de a karjaimmal én is ülésbe támasztom magam.
– De előtte add ide azt az üveget – nyúlok a whiskey maradéka irányába, és ha esetleg összejön – ha elérem valahogy – én is meghúzom a hajnali frissítőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 31, 2019 10:09 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 772 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Oldalra billentem a fejemet a vállam irányába, miként szelíd mosollyal figyelem a lábamra simuló ujjait, amelyek pontosan olyan hamar távolodnak aztán el tőle, mint ahogyan megközelítették azt. Kezdem megérteni Cole szokásait az őszinteségével kapcsolatban, ami persze nem jelenti, hogy mostantól olyan könnyedén átláthatnék rajta - azt hiszem, ő mindig az a kifürkészhetetlen csodabogár marad a számomra, akihez sohasem fogok tudni annyira közel kerülni, amennyire igazán szeretnék. De most határozottan tudom, érzem, hogy elégedett a mostoha körülményeinkkel, és bár az ágyában sokkal kényelmesebben lehetnénk, másrészt alhatnánk, ő sem kívánkozik máshova.
Mégsem terebélyesedhet ki a megbékélt hangulatom, a következő pillanatokban riadt nyúl módjára bújik vissza a szívem mélyére, helyt adva annak a kellemetlen sötétségnek, ami a létezésem minden áldatlan képkockájára megkísérel árnyékot vetni. Ezúttal sem veszít csatát, a mellkasom elszorul, főként, mikor zöld utat kapnak a gondjaim mélységei. Egyszerűen mondhatnék nemet vagy várhatnék addig, ameddig elpárolognak közülünk az imént kiejtett szavaim, csakhogy van valami visszautasíthatatlanul jóleső abban, ha az ember elé hófehér vásznat tolnak a találomra összefirkált helyett. Ha nem erőszakolnak a kezembe ecsetet és parancsolnak pingálásra, hanem megadják a lehetőséget a saját tempómnak és az ízlésemnek.
Hirtelen nyílnak el az ajkaim, és egy másodpercre úgy érzem, egyszerre fog az összes gondolat kiszaladni rajta bárminemű válogatás nélkül, de ehelyett egy árva hang sem préselődik ki a torkomból. Mintha a lényem józan szeglete kivált volna a testemből, és most a nyakamat szorongatná, nehogy eláruljam magamat, nehogy tönkretegyem a reggelünket, nehogy… Nehogy továbbadható információkkal lássam el Cole-t, holott az ezzel kapcsolatos bizalmatlanságom talán soha nem is létezett. Bármit felhasznál annak érdekében, hogy tartsam a számat, legalábbis átgondoljam az igazság tálalásának a módját. Megforgatja az elmémben a felvezetés vagy éppen a kibúvás lehetőségeit, alternatívákat kutat a legkevésbé kínos előadási módra, de aztán mégsem ő dirigál, amikor váratlanul sikerül kicsikarnom magamból az első mondatot.
- Nem vagyok Payne igazából - vallom meg a problémakör legkisebb egységét, ami mostanra egészen jelentéktelen kis semmiséggé redukálódott bennem. Tökéletesnek tűnik a pillanat arra, hogy pótcselekvés gyanánt - ugyanakkor figyelemmel a reszketésére - igazgassak a takarón. - Nem tud róla nagyon más, és nekem is csak egy éve mondták el, hogy örökbe fogadtak még csecsemőként - folytatom halkan a történetet, visszatérve a simogatásához. - Beletörődtem a dologba, mert min változtat ez, nem? - teszem fel a kérdést, amire nem várok választ, mégis tartok némi szünetet, ha netán szeretne rá mondani valamit. - Viszont nemrég… Képbe került a vérszerinti apám, aki el akar tenni láb alól. Küldött is valakit - teszem hozzá az eddigieknél is akadozóbb hangon, hiszen akkor válik valósággá minden, amikor már nem csak te tudsz róla, hanem más is. És most a legkevésbé szeretném, ha rám szakadna ennek a terhe. - A sors fintora, hogy manapság nem tudunk meghalni - csóválom meg a fejemet egy közel sem boldog mosolykezdeménnyel, hagyva megpihenni a tenyeremet a mellkasán ott, ahol a szívét a legközelebb érezhetem magamhoz.
Ennél többet egyelőre nem szeretnék elárulni, azt pedig, hogy… nem vagyok teljesen ember, remélhetőleg a sírba viszem magammal, ahelyett, hogy valódivá tenném azt a közöttünk derengő, feneketlen mély szakadékot is. Ellenben megint csendben maradok, kivárom, amíg leülepednek a gondolataink, ahhoz viszont még nem érzek magamban erőt, hogy visszasétáljunk a lakására, így egy fél fokkal biztonságosabb témát dobok fel.
Meglep a felelete annak dacára, hogy a vállalkozó kedvéről már tanúbizonyságát tette a szórakozóhelyen a közös bunyónk formájában. Szélesedő vigyorral pislogok le rá, újból visszatérve az arca simítgatásához, és ezúttal hagyom, hogy ő beszéljen már csak azért is, mert szórakoztat a részletekbe menő képzelgése egy falakon túli, viszonylag magányos életről. Magányos, de kötetlen életről…
- Miért éppen pokolkutyákat? Még csak nem is látnánk, amit eszünk - ennyit muszáj közbeékelnem egy horkantás kíséretében, mielőtt ismét elhallgatnék. Legközelebb akkor szólalok meg, amikor ő is felröhög a saját linkségén, és őszintén szólva én sem bírom tovább egy halk nevetés nélkül. - Nagy szerencse, lehet faképnél hagytalak volna. Amúgy se voltál túl bizalomgerjesztő a legelső alkalommal - cukkolom egy kicsit, összeborzolva az egyébként is szénaboglya haját. Élénken él bennem a folyamatos mosolygása, az arcátlanul nagy önbizalma, amint végigjárta a jósdát szinte ügyet sem vetve rám, és az a bizonytalan, gyanakvó érzet, ami ennek köszönhetően végig áthatotta a lényemet. Talán még azon se jutott eszembe gondolkodni miatta, hogy mennyire helyes az arca és mulattatóak a kócos tincsei. - Szerintem jól ellennénk mi ketten odakint. Egy-egy hétre - vigyorodok el, hol a városon, hol rajta tartva a tekintetemet, noha elég hamar Cole-on és az álmos szemein ragad a pillantásom.
- Menjünk vissza? - váltok témát újfent, mert nehéz nem észrevenni, mekkorákat ásítozik, ráadásul hideg is van, és legvégső soron nekem sem ártana végre néhány összefüggő órát aludni még azelőtt, hogy megint hatását veszítené a legurított whisky.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 28, 2019 11:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 619 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Attól félek, hogy ha sokáig fekszem így, az ölébe hajtott fejjel, a hideg ellenére is visszaalszom. Az is igaz, hogy az alvás csak a második legjobb dolog, ami ma vízszintesben történt velem, Alex társasága pedig egész biztosan megér annyit, hogy holnap enyhe megfázással és lerázhatatlan álmossággal számoljak majd.
– A párnám kényelmesebb lenne, de jó combjaid vannak – válaszolok félig csukott szemekkel vigyorogva, és ha már ott vagyok, egy lassú mozdulattal hátra nyúlok, hogy egy pillanatra a térde feletti részre csúsztathassam az ujjaimat. Az övéi a hajamban járnak; érzem, ahogy megmozdulnak a bőréhez érő tincseim, aztán meg a hosszabbak a homlokomon, és miközben beszél, egyre messzebb és messzebb tévednek a kiindulóponttól. Örülök neki, hogy így tesz – hogy beszél, bár ugyanezt nyilatkoznám a szórakozott cirógatásról is, ha megkérdezné –, és elárul valamennyit a saját titkaiból, így megküzdök a kedvéért az álmossággal, nehogy egyetlen szaváról is lemaradjak.
– Azért, ha el akarnád mondani, meghallgatlak – biztosítom halkan nem sokkal azután, hogy úgy tűnik, befejezte. Végül igazam lett; Alexander Payne is csak tetteti a tökéletességet és a lehető legmesszebbre kellett volna löknöm magamtól, amíg még képes voltam rá. Én fordított esetben biztosan nem tudnám most megosztani vele azt, amiről a whiskey segítségével igyekezett eddig megfeledkezni, akármi is legyen, de talán ő erősebb, mint én, és ha úgy van, legalább kiderül, hogy a szavaknak tényleg gyógyító ereje van-e.
Felém igazítja a takaró használaton kívüli darabkáját, mire különös melegség tölt el belülről, habár valószínűleg ehhez nem sok köze van a puha anyagnak. Az ölelésére emlékeztet a kabinban és már megint nem tudom, közelebb akarom-e őt tudni vagy minél távolabb, egy olyan terepen, ahol biztonságban érzem magam és nem ennyire nagyon védtelennek. Most azonban nem mozdulok, hiába telnek a másodpercek; helyette kiélvezem ezt a különös kényelmet, az érintését és az illatát, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már egyáltalán nem szeretnék előle menekülni.
Ha Alex mindig itt lenne, gyönyörű hellyé válna ez a tető, az éjszakák pedig még akkor is megnyugtatóvá, ha soha nem töltenénk egyetlen percet sem alvással egymás mellet. A nappalok hosszúak lennének és békések, hiába kelnénk jó eséllyel délben; a whiskey fűszeresnek és kellemesnek érződne a címkézetlen üvegből, napszaktól függetlenül. Az életlen kések örökké tiszták maradnának és eltűnnének a véres kötések, ő pedig nem gondolkozna tovább akkor, ha végre elfárad és mégis pihenni szeretne.
Ismét ő az, aki megtöri a csendet. A képzeletbeli terv váratlanul csap le rám, így kell egy kis idő, míg kitalálom a saját válaszomat; szerencsére ő tovább folytatja a maga félmondataival. Remélem, hogy nem gondolja komolyan, mert ha valaki menni akar, azt senki és semmi nem állíthatja meg. Valószínűleg nem is próbálnám. Hagynám Alexet kicsúszni a kezeim közül, csak hogy annyival könnyebb legyen az elválás, aztán pedig pontosan ennyivel tovább mardosna belülről a hiánya, hiába álltam hozzá eddig minden egyes találkozásunkhoz úgy, hogy az lesz az utolsó.
– Simán elmennék veled. – A fáradtság az, ami beszél belőlem és lassan minden egyes mondatom mellőzi a szokásos meggondoltságot. – Kíváncsi vagyok, meddig élnénk túl odakint mi ketten… – Hogy meddig lennénk jól, ha senki nincs ott rajta kívül, akitől kölcsönvehetném az energiát. Hamar rádöbbenek, hogy igazából nem csak a falakon túlra mehetnénk, hanem bárhová a világon, ha nem állnának előttünk ezek az akadályok – ha ember lennék és semmi más.
– Pokolkutyákat ennénk és tüzet raknánk minden este – fantáziálok azért tovább, hátha úgy a saját tudatom is megnyugszik kicsit. – Ez lenne az összes kötelességünk és feladatunk. Te vadásznál… Nyilván te, mert nekem őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kell. Helyette tűzifát gyűjtenék. Vagy bogyókat. Vannak még bokrok odakint egyáltalán? Sosem jártam a falakon túl – ásítok egyet én is laposakat pislogva. – Jó gáz, hogy közben túrákat szervezek odakintre, nem? Tulajdonképpen szerencse, hogy ezt nem azelőtt említettem, hogy eladtam neked azt a térképet – röhögök fel halkan és ismét helyezkedek kicsit mellette.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 25, 2019 4:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 771 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
A rövid, felületes alvásnak köszönhetően hiába igyekszem leküzdeni azt a feltörekvő ásítást, csak felülkerekedik rajtam, és élesen pattanó füleket, illetve könnybe lábadt szemeket hagy maga után. Eltart addig, hogy ne halljam, megindult-e végül Cole, de anélkül is jól tudom, még mindig ugyanott ácsorog az ajtókeretnek dőlve. Felmérni valakinek a jelenlétét, akit nem látunk olyan képesség, amihez elcseszett természetfelettinek sem kell lenni, csupán eleget gyakorolni és megtanulni az ösztöneinkre hallgatni - az enyéim azt súgják, változatlanul itt van, velem.
Egyszerre tölt el megnyugvással a felismerés és elbizonytalanodással. Amióta az alagútban megadtam magamat a társaságának, másra sem vágyom, mint a közelségére; a bőre melegére és illatára, a ragadós nevetésére, vagy a komolytalan megjegyzéseire, amelyek az esetek zömében mosolyt csalnak az arcomra. Most is szívesen feledkeznék bele a lényébe ahelyett, hogy egyedül vacogjak még néhány percet a tető magányában, viszont nem készültem magyarázattal arra vonatkozólag, miért is választottam első körben a kinti dekkolást. Ennek igazán egyszerű oka van; magam sem terveztem elaludni és fent ragadni. Intézzem el annyival, hogy nyűglődtem az ágyban? Hallgassam el az indokát, vagy legyek hozzá őszinte, újabb kapukat nyitva meg egymás között?
Mire odasétál mellém, sem tudom biztosabban a választ.
Nem különbül lep meg a lépteinek iránya, sem a látóterembe szökő lábai, amelyek alig-alig látszanak ki a földet súroló takaró alól. Ha nem lennék ilyen nyúzott és fáradt, biztosan lenne egy-két szavam az újszerű öltözékére, vagy a tényre, hogy úgy fest, mint egy nagyra nőtt, ám ettől függetlenül elragadó manó, de még egy mosoly is alig tud felkúszni a számra, ahogy változatlanul az épületeken függesztem a tekintetemet. A következő momentumban a földre zuhanó ágynemű, és a csöndes utasítása az egyetlen, ami ismét képes felrázni a tudatom halk zümmögéséből.
- Csupa kosz lesz… - nyögöm ki feleletül, noha a meglátás nem gátol meg abban, hogy néhány másodpercnyi tanakodást követően átcsoportosítsam magamat a betonnál puhább felületre. Az egyedüli hátránya, hogy hirtelen minden kint töltött, mozdulatlan percet megéreznek a csontjaim, és pusztán azért nem hallatszanak a jajgatásaik, mert alapvetően nem képesek jajgatni. Illetve én sem adok aláfestést hozzá, hanem férfiasan tűröm a kínokat, amelyek még hosszú, hosszú pillanatokig kitartanak, mielőtt elkezdenének kinyúlni az ízületeim és meglazulni az izmaim. A néma agóniámból megint csak Cole az, aki kizökkent a váratlan helyezkedésével.
- Kényelmes…? - halovány mosolyt csal az arcomra a látványa, és nem tudom megállni, hogy ne kezdjem el rögtön a bőrömet csiklandozó haját birizgálni. A komótosan feléledő jó kedvem is tovább gyarapodik a legelső kijelentésével, mielőtt azonban még felhorkanthatnék a megjegyzésére, folytatja a beszédet, annak a tartalma pedig egyhamar letaszít a valóságba. Az ajkaim is fokozatosan kiegyenesednek, amint eltűnődve nézegetem a szemeire árnyékot vető, hosszú pilláit és a száját, amely olyan könnyedén formálgatja, puhatolja a kíméletlen igazságot. Legalábbis egy részét, mert egyedül egyáltalán nem szeretnék lenni.
- Nem. Nem azért jöttem ki. Jól érzem magam veled - nyögöm ki halkan, szokás szerint elsimítva néhány tincset a homlokáról. Érjem be a semmivel, vagy nyissam ki azokat az ajtókat? Talán létezik köztes megoldás is, afféle, ami csupán résnyire enged rálátást a szobában lappangó mumusra, nem többre. Talán, ennek dacára ugyanakkora sóhajjal veselkedek neki a magyarázkodásnak, mintha a legapróbb részletekig mindent meg kívánnék osztani vele. - Nem tudtam aludni. Magamtól mostanában nem megy - kezdek bele bizonytalanul, átvezetve az ujjbegyeimet a hajáról a bőrére. Eleinte csak a halántékát cirógatom, de minden megkezdett simításnál egyre hosszabb ívet ír le a kezem az arcának szögletes vonalán. - Elég sok… gondom van, de egyik sem olyan, amit igazán bárki meg tudna oldani - vonom meg a vállaimat, változatlanul őt figyelve a középmagas épületekkel tűzdelt táj helyett. Aggódok, hogy túllát az álmos szemeivel a visszatartott információkon, mégsem tudok máshova nézni, ugyanis ameddig rá koncentrálok, addig sem tódulnak az agyamba az elhallgatott részletek. - Ezért jöttem fel, hogy aztán nyugodtan alhassak veled. Jól sikerült, mi? - mosolyodok el gyengéden, majd kicsit felhagyva a vizslatásával, elnyúlok a takaró szabadon fekvő részeiért, hogy legalább annyival betakargathassam, feltéve, ha leengedi a felhúzott lábait.
Közben újabb ásítás vesz erőt rajtam, és rá kell döbbennem, hogy hiába van reggel, még jó néhány óra alvásra lesz szükségem ahhoz, hogy ha szerencsém van, megússzam később egy középerős fejfájással, illetve egy bizonytalan gyomorral. Mégsem tudom rávenni magamat arra, hogy feldúljam a kényelmes békességet, amit Cole hozott fel a tetőre, ezért úgy döntök, még egy egészen kis időre hagyom magunkat fagyoskodni.
- Néha eltűnődök, milyen lenne felszívódni a városból - szólalok meg ismét, ha az előző témánk lecsengett egy kicsit. - Fogni a térképedet… esetleg téged is - vigyorodok el -, aztán felfedezni a világot odakint. Bizonyos tekintetben nyugodtabb lenne, mint a falak innenső oldalán - állapítom meg eltűnődötten, ezúttal a reggeli napfény szalmasárga sugaraiban fürdő házakon pihentetve a pillantásomat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 22, 2019 5:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 829 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Nem hagyott itt, Alex mégsem ment el az éjszaka közepén. Sosem éreztem még olyan megkönnyebbülést, mint mikor a hátára téved a tekintetem, de éppen emiatt szorul össze ismét a mellkasom. Tényleg újabb határt léptem át az előbb vele kapcsolatban, máskülönben nem zaklatna így fel a hiánya; talán máris pontosan annyira ragaszkodom hozzá, mint amennyire sosem lett volna szabad.
Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha egyszer tényleg megteszi, ha itt hagy engem, pedig előbb utóbb biztosan eljön majd az a reggel, hogy újra üres ágy mellett ébredek. Jó esetben így válnánk el, hang nélkül csalódva, miután ő felróhatta az összes hazugságomat, én meg végig hallgattam minden egyes jogosan felém kiabált sérelmet – rosszabb esetben eleget tesz annak a protokollnak, amiről egyelőre semmit sem tudok és amivel valószínűleg sosem szeretnék találkozni. Kíváncsi lennék, milyen kötelességei lehetnek egy vadásznak, ha szabadon mozgó félvért fedez fel a falakon belül… Jelenleg persze elképzelni sem tudom, hogyan bánthatnának azok a kezek, amik nemrég olyan óvatosan simítottak végig a bőrömön, de akárhányszor arra gondolok, hogy mi ketten nem vagyunk végtelenek, megerőltetem a fantáziámat. Fel kell készülnöm a legrosszabbra, még ha ezt egyelőre bőven kimeríti annak a gondolata, hogy Alex nem sokáig lesz még jelen az életemben, a lakásom szűkös falai pedig abban a pillanatban hidegednek majd el újra, hogy ő kiteszi innen a lábait. Minden megváltozik, ha kiderül. Újra idegenek leszünk, még ha nem is feltétlen ellenségek, egyvalami azonban teljesen biztos: nem fogok tudni magamtól véget vetni annak, ami most köztünk van.
Összerezzen és feldönti a maga mellé állított poharat, amint megszólalok. Létezik, hogy elaludt idekint? Méghozzá ülve, és úgy tűnik, a whiskeym maradéka volt az egyetlen társasága, ebből pedig még ilyen álmosan is háromféle dologra tudok következtetni. Vagy egy még nálam is nagyobb alkoholistára leltem, esetleg alvásproblémák késztették Alexet a következő adag kitöltésére – tudom, hogy nem mindig alszik jól, hiszen ezért találkoztunk össze azon az éjszakán a gyümölcsfák között –, vagy pedig tényleg van valamilyen gondja, és nem csalt a szemem, mikor a konyhapultnál rákérdeztem az utóbbira. Fogalmam sincs, hogyan kérdezzek rá vagy hozhatnám szóba; általában mélyen hallgatok, ha a saját bajaimról van szó, másokétól pedig egészen eddig sikerült távol tartanom magamat.
– Nem tudom. Korán… vagy későn – írom körbe a mostani időt szinte csukott szemekkel. Ezután hosszú ideig nem szólok semmit, az agyamnak ugyanis nem sikerült még eldöntenie, álmodok-e éppen vagy már ébren vagyok, esetleg vízszintesben fekszem vagy tényleg a saját lábaimon jutottam ki a tetőre. Valószínűleg a takaróm ismerős illata az, ami összezavar a túlságosan rövid pihenés mellett; azóta is a vállaimon pihen és nem hagyja, hogy túlságosan sok férkőzzön alá a hűvös hajnali levegőből, míg Alexet figyelem.
Talán pontosan azt érzi, mint én, mikor ugyanezen a kemény betonon ülök egyedül, ugyanennek a szar whiskey-nek az ízével a számban és hasonló ürességgel odabent; olyankor rám is ezek az épületek néznek vissza és hiába hallgatnak velem csendben, sosem tudnak igazán megvigasztalni. Jó eséllyel rossz a megérzésem, Alex nem én vagyok és ha van is min gondolkoznia, annak biztosan semmi köze a saját problémáimhoz és az agyam által generált, különösebb ok nélküli fájdalomhoz; valami másnak kell lennie, ami őt foglalkoztatja.
Akkor indulok el, mikor ismét megszólal, a lépéseim azonban nem befelé, hanem az ő irányába visznek; erőtlenül lököm el magam az ajtókerettől és aztán lassan sétálok hozzá közelebb. Nem akarom csak így itt hagyni, hiába esne most mindennél jobban visszafordulni, hogy újabb néhány órával toldjam meg a szinte semmit nem érő alvást. Megállok, mikor mellé érek, és hosszú másodpercekig szemlélem még a kilátást, mielőtt a földre dobnám a takarót egy halk sóhaj kíséretében. Látott már rosszabb napokat – de ott van például a mai éjszaka is –, így nem féltem túlzottan a tető koszától.
– Mozdulj – utasítom őt arrébb, miközben kiegyenesítem a széleket az egyik lábammal. Remélem, hogy áthelyezkedik rá, ha már feláldozom érte a tisztaságát, na meg amúgy sem lehet túl kényelmes ilyen sokáig egyetlen szál alsóban ülni a betonon. Ami pedig az én seggemet illeti, kétszer is meggondolom, milyen pozícióban heveredjek le mellé… Először leguggolok, aztán térdre ereszkedem és végül egy határozott fordulattal fekszem a hátamra; ha Alex is átmászott rá azóta, úgy igazodom, hogy a combjára- vagy épp az ölébe hajthassam a fejemet. Bármiféle fedés nélkül hamar kezdek már megint fázni, így felhúzom a lábaimat és a karjaimat is keresztezem a mellkasom előtt, és lehunyt szemekkel szokom tovább a hideget, miután viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem.
– Mondhattad volna, hogy a szabad ég alatt akarsz aludni, és akkor kempingezünk – kezdek bele halkan, majd újabbakat pislogok álmosan felfelé. – Vagy ha van valami gond. Vagy ha… csak nem akarsz kijózanodni, mert azt is teljesen megértem. Józanul szar. Néha egyedül is szar. – Talán jobb lenne nekem is meginnom egy pohárral, ha ennél sokkal tovább tervezek félálomban dumálni; leginkább azért nem teszem, mert túl sok erőfeszítésbe telne átnyúlni Alex másik oldalára azért az üvegért. – Ha viszont pont azért jöttél ki, mert egyedül akarsz lenni, akkor befogom. Csak szólj. – Nem, azt még én magam sem tudom eldönteni, hogy miért táboroztam le mellette – hogy a saját félelmeim vagy az érte való aggódás vonzott hozzá közelebb.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Aug. 19, 2019 10:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 752 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Behunyt szemekkel ücsörgök a tető kőkemény, érdes betonján. Az orromon keresztül friss levegő áramlik a bensőmbe, és minden egyes légvétellel mintha kicsit könnyebbé válnék. Hol jobbra, hol balra leng ki enyhén a testem, akárha a lágyan ringatózó, hűvös szellő játszadozna velem, mint egy lusta macska a vacsorának kiszemelt egerével. Én pedig a szédelgős és bizonytalan érzet dacára hagyom magamat, csupán a szükséges mértékben tartok ellen, nehogy eldőljek, noha meggyőződésem, hogy túl sokáig már nem fogok kitartani.
Újabb, mély szippantással emelem meg a szemhéjaimat, és ahogy a felkelő nap sugarai egészen körülölelnek, szinte olyan, mintha a tetőn és rajtam kívül nem létezne más, egyedül a ragyogó semmi, amiben kényelmesen ringatózom. A békessége ellenére azért valahol különös egy tapasztalás; az érzékeim le vannak lassulva, el vannak tompulva, a fejem, amiként oldalra moccan, szinte mázsás súlyúnak érződik, és a legfurcsább, hogy eltekintve a balomra sem fogadja több a hunyorgó pillantásomat, mint a kavargó, színes fényesség. Valószínűleg sokat ittam, és az sem kizárt, hogy Cole whisky-je sem a legmegbízhatóbb, amennyiben tetemesebb mennyiséget fogyaszt belőle az ember.
Basszus, Cole! Ott hagytam a lakásban, és elképzelésem sincs, mióta ücsöröghetek idekint... Most képen tudnám törölni magamat, de ha szerencsém van, még nem vette észre a hiányomat, és akkor időm is akad arra, hogy mielőbb visszamenjek hozzá. Az elhatározást ennek fényében nyomban cselekvéssé szeretném alakítani, csakhogy bármennyire próbáljam, hirtelen nem mozdulnak meg a végtagjaim. Összevont szemöldökökkel pislogok le magamra, majd küszködve igyekszem külön a kezem ujjait mozgásra bírni, aztán a csuklómat vagy a lábaimat, de ha bele feszülök, sem vagyok képes rá; mintha egyszerűen a saját testem rabjává váltam volna.
A sokadik hiábavaló erőlködésem alkalmával kezd eluralkodni rajtam a pánik, a torkom elszorul, míg a füleimbe vér tódul, aminek erőteljes lüktetése még a szuszogó légvételeim hangját is elnyomja. Egyszeriben egy láthatatlan, levegőtlen dobozban találom magamat, ami pontosan akkora, amekkorába összegömbölyödve beleférhetek, de ha már meg szeretnék mozdulni, arra nincsen elég terem. Mostanra az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy az imént még oldalra tudtam fordítani a fejemet, arról nem is beszélve, hogy egyre kevesebb oxigénhez jutok, holott nemrég bőséggel tudtam magamba szívni a reggel hűvösét; az egyetlen, ami minden másodperccel valóságosabbnak tűnik, hogy itt és most meg fogok fulladni, ki fog préselődni a tüdőmből minden egyes éltető molekula, utána pedig-

Hirtelen kapok levegő után, ahogy felpattanó szemhéjakkal az eszméletemhez térek. A testem váratlanul ismét kileng, és amiként megpróbálok kitámasztani a kezemmel, feldöntök valamit, ami élesen csilingelő hanggal dől oldalra a betonon. Rémülten pillantok oda, de mihelyst felfogom, hogy a hajnalban kihozott poharat sikerült feldöntenem, némileg megnyugszom - az imént csak álmodtam. És ekkor jut el a tudatomig az is, hogy Cole hangját hallottam, éppen, mielőtt végleg elszorult volna a torkom az álombéli tetőtér kíméletlen, ragyogó ölelésében.
Az egyik tenyeremmel továbbra is magamat tartva, a másikkal pedig a szememet dörzsölve fordulok hátra a vasajtó keretének támaszkodó Cole felé. Újabb adagnyi béke kúszik a feszült légvételeim közé; nem csupán képzelődtem a hangját, hanem tényleg itt van a takarójába bújva, álmosan, fáradtan és mindennél valóságosabban.
- Mennyi… mennyi az idő? - nyögöm ki bizonytalan hangon, szédelegve, és olyan kiszáradtan, hogy feltételezem, még egy tavat is ki tudnék inni a medréből, amennyiben módomban állna. - Sajnálom, ha felébresztettelek. Csak kijöttem és… azt hiszem elaludtam - magyarázom csöndesen, hunyorogva süllyesztve a tekintetemet a mellettem ácsorgó üvegre, amiben akad még a barnás italból, de ha az emlékeim nem csalnak, jócskán megcsappant a mennyisége a legutóbbi közös iszogatásunk óta. És hogy ne csappant volna, amikor felhoztam ide és a nyugodt alvás reményében elkezdtem kortyolgatni.
Lassacskán kezd derengeni, hogyan ragadtam idefent... Emlékszem, hosszasan töprengtem azon, összesen vajon hány napfelkeltét néztem végig az őrjárataim végén, és miként lehet az, hogy még mindig senkinek nem tűnt fel a lógásom. Legalább Ed észrevehette volna, hogy a legnagyobbnak hitt riválisa elpárolgott a színről, ám tekintve, eddig senki nem szólt egy szót se, vélhetően aggodalom helyett inkább örömtáncot lejtett. Aztán igyekeztem kedvesebb gondolatoknak szentelni az energiáimat, mint például az odalent pihegő Cole, akihez alig vártam, hogy visszabújhassak pihenni… Ehhez képest egyre lejjebb ereszkedett a fejem a térdeim körött egymásba kulcsolt karjaimra, míg sikeresen elaludtam ültömben. Kiábrándult sóhaj szakad fel a mellkasomból.
- Menj csak előre, mindjárt megyek én is… - szólalok meg halkan, ismét megdörgölve a szemeimet és az arcomat a kezeimmel, közben végigdideregve a néha-néha feltámadó hűvös szellőnek köszönhetően. Nem is értem, hogyan tudtam elaludni idekint a hidegben, egy szál pólóban és alsónadrágban, viszont úgy sejtem, nem is marad foganat nélkül a felelőtlenségem. Megdörzsölöm a libabőrös felkarjaimat, és próbálva elnyomni magamban egy ásítást, a hol magasabb, hol alacsonyabb épületek felé fordítom az álmatag pillantásomat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 18, 2019 11:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 745 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Pedig lehet, hogy akadnának még ötleteim – nevetek tovább még azután is, hogy szinte arrébb nyomja az arcomat a sajátjától, pedig így már nem tudom úgy az övébe fúrni a pillantásomat. Hála a nedves bőrömnek még mindig forrónak érződnek az ajkai az enyémeken, mikor odahajol egy utolsó csókra, aztán végre elhelyezkedik; pontosan olyan közel hozzám, mint amennyire szerettem volna, mikor még magamnak sem mertem bevallani. Jó lenne minden reggel erre ébredni és így feküdni le, mikor a nap eltűnik az utolsó magas épület árnyékában, mert Alexszel az oldalamon még a kényelmetlen matrac is tökéletesnek tűnik, ezek a hideg falak pedig hirtelen nyugalmat sugároznak megvetés helyett. Most valahogy bármit megtennék, hogy örökké tartson – eladnám érte a lelkemet is, ha az azt jelentené, hogy soha nem lesz vége, de akár minden maradék időmet is felcserélném egyetlen vele töltött órára. Mi van, ha mindvégig tévedtem? Ha mégis megéri néhány pillanat boldogságért kockára tennem mindent?
– Ha szeretnéd, akkor… akkor talán lehet róla szó – válaszolom még az övénél is álmosabb hangon. Legszívesebben egyértelműen igent mondanék és biztosítanám róla, hogy semmire nem vágyom jobban ezen a világon, mint újra és újra megismételni vele ezt az éjszakát vagy az előzőt; olyan jó lenne soha többé nem hazudni és nem lenni egyedül, de túlságosan félek mellette teljesen elengedni. Nekem már mindegy, Alex. A ma után nincs visszautam, de neki nem szeretnék még ennél is több fájdalmat okozni, mikor kiderül az igazság; nem akarom, hogy még ennél is jobban beleélje magát a kettőnk gondolatába.
Lassan tényleg csend lesz, és amikor már csak a lélegzetvételeink hallatszanak, az én füleim újra megtelnek a sóhajaival. Látom magam előtt az arcát és minden narancsosan fénylő bőrfelületét; a karjain feszülő izmokat kétoldalt, és utána pillanatokon belül fel tudom idézni az összes olyan pontot a testemen, ahol az találkozott az övével. Hamarosan visszhangok vesznek körül és olyan lesz, mintha most dörzsölődnénk egymáshoz annyi helyen és nem csak az emlékeim őriznék ilyen élénken a mozgását és az érintését.
Észre sem veszem, hogy elalszom és az sem tűnik fel azonnal, hogy Alex egyszer csak eltűnik mellőlem; egy idő után csak az válik gyanússá, hogy ismét megnövekedett a mozgásterem és a teste melegét sem érzem már a takaró alatt – mintha egészen eddig csak azért lettem volna félálomban, hogy egyetlen másodpercéről se maradjak le az együttlétünknek. Először csukott szemmel tapogatózom körbe, de semmihez sem érek hozzá, a mellkasom pedig azonnal összeszorul és biztos vagyok benne, hogy meg kell küzdenem a következő levegővételért. Elment. Alex itt hagyott, és én akkora idióta vagyok, hogy váratlanul ért a távozása.
A szemeim persze nem nyílnak olyan könnyedén, ahogy egy átlagos reggelen szoktak, ami szintén gyanús lesz; ez azt jelenti, hogy nem telhetett el túl sok idő azóta, hogy vízszintesbe helyezkedtünk, így egyben azt is, hogy még nagyon-nagyon korán van az ébredéshez. Aztán a pilláimon beszűrődő fény is ezt igazolja, mert bár teljesen máshonnan árad, mint a plafon közepén lógó égő fénye nemrég, nincs sokkal világosabb, mint mikor elaludtunk.
Hunyorogva ugyan, de felülök és körülnézek, aztán minden erőmet beleadom a földől való feltápászkodásba. A lépéseim ezután legalább ilyen bizonytalanok, álmosak, fejfájósak és szédelgősek, de végül sikerül megcéloznom a mosogatót a helyiség ellentétes oldalán. Szomjas vagyok, borzasztó szomjas és így, a takaró fedése nélkül már fázom is; az első megtett métertől fogva libabőr borítja minden egyes végtagomat. Ott oldalra fordítom a fejem, hogy ihassak egyet a csapból, s lehet, hogy csak emiatt kerülök szembe a nyitva hagyott bejárati ajtóval, ahonnan reményként árad be a hűvös kinti levegő – talán még itt lehet. Elzárom a vizet és felkapok magamra egy alsónadrágot. Muszáj megnéznem.
Először visszamegyek azért a matrachoz, majd remegő kézzel nyúlok a rajta hagyott takaróért; magamra terítve az egyik sarka ugyan még bőven a földet sepri, ez nem elég ahhoz, hogy megállítson, mikor elindulok kifelé. Mindennél jobban azt kívánom, hogy Alex még itt legyen. Hogy a kijáratnál levegőzzön, hogy ne hagyjon itt. Legbelül azonban mégis az üres tető látványára készülök fel a színes reggeli fényben; hogy én leszek ott és az égbolt, az épületek teteje és az utcák odalent, a hideg és a csend és semmi több annál, mint ami igazán az enyém.
Mezítláb csoszogok végig a rövidke lépcsőház hideg kövein és ugyanígy lépek ki a betonra, mikor a lejáró vastag falai eltűnnek körülöttem. Meglátom a hátát és megállok. Nem mozdulok, mert már nincs hová mennem, helyette megkönnyebbült sóhajjal döntöm a vállam a vasból készült keretnek.
– Hé – szólalok meg továbbra is a félálomban lévők csendes hanghordozásával, miközben a szemembe lógó, kócos tincsek közül hunyorgok le a tetőn ülő vagy épp fekvő Alexre.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 14, 2019 11:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 825 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Szeretem a közelemben tudni Cole-t, még akkor is, ha ilyen hűvös és nedves a bőre, mert nem törölközött meg eléggé, vagy egyáltalán. Jól esnek a simításai, de valószínűleg azzal is megelégednék, ha egyszerűen csak szuszogni hallanám magam mellett, hiszen az pontosan elég lenne ahhoz, hogy tudjam, itt van velem, úgy igazából. Mégis megbánom a pillanatot, amikor megszólalok, és azzal együtt megakadásra kényszerítem az alkaromon andalgó tenyerét, főleg, mert hamar rádöbbenek, hogy a bolhából csináltam elefántot. Elvégre igaza van, szólhatott volna, ha tényleg rosszat teszek, habár nem lehettem biztos. Nem ismerlek, Cole, és ilyen téren magamat sem, vagy azt, amit együtt műveltünk. Valóban elmondanád, ha valami nem esik jól, vagy csöndben megvonnád a vállaidat, mint a szirmaikat hullató almafák alatt?
Elbizonytalanodva emelem meg a fejemet, nem kicsit, pusztán annyira, hogy felnézhessek rá és arra a tökéletes arcára. Úgy érzem, nincsen helye a magyarázkodásomnak, annak, hogy még nagyobb idiótának tüntessem fel magamat, noha a hasonlata alapján legalább sikerül felfognom a dolgot és hellyel-közzel megnyugodnom.
- Fogalmam sem volt róla - nyögöm ki még azelőtt, hogy megadóan visszaejteném a vállára a fejemet. Keresgélni kezdem a szavaimat, töprengek, miként is fejezzem ki magamat anélkül, hogy tovább nyúznám a témát, mielőtt azonban megszólalhatnék, Cole teszi meg ismét. Kíváncsian pislogok fel rá újfent, és a vigyorát látva nekem sem tart sokáig elmosolyodnom. Persze az óvatosságomat illető engedményét hallva azért némi furcsállás és kétkedés elvegyül vele az ábrázatomon, legvégül viszont hozzá hasonlóan elnevetem magamat.
- Na jó, elég - játékosan elfordítom az arcát magamtól, igaz, ettől függetlenül nem engedem el a füleim mellett a meglátásait, ha már sikerült kikényszerítenem belőle őket az aggódásommal. - Minden kívánságot feljegyeztem - mosolyogok rá, majd egy amolyan megelőlegezett „jó éjszakát” csókot hintve az ajkaira, megint csak elhelyezkedem a vállán. Mantrázva magamban mindez idő alatt, hogy az égvilágon nincsen miért nyugtalankodnom, kizárólag az agyam szórakozik velem, ami szokás szerint hangosabb a kelleténél.
- Ezek szerint lesz legközelebb… - jegyzem meg félhangosan, változatlanul somolyogva az orrom alatt, és egyúttal belekapaszkodva a jövő egy alternatív, a jelenleg várhatónál sokkal szebb irányvonalába. Ahol mi ketten nem vagyunk se szar viccek, se külön létező fogalmak, és ahol ezzel Cole is egyetért. Remélem egyetért.
Csöndes szusszanással hunyom le a szemeimet, és fészkelődöm mellette a legtökéletesebb pozícióba, ahol az oldalamat is csupán annyira nyomom, amennyire hálótárs nélkül is tenném. Közben ő ismét hozzám ér, simogat és ennek hatására az a maradék kis feszültség is kioldódik az izmaimból illetve a mellkasomból, ami az utóbbi percek mellékhatásaként hátramaradt. Legalábbis sikerül elvonatkoztatnom a sötét árnyaktól és kizárólag a jelen momentumára koncentrálni; viszont cirógatni a mellkasát, majd kicsit feljebb kúsztatva az ujjaimat a kulcscsontján, a kis gödröcskét, ami a nyaka és a válla között mélyül puhán. Hosszú percekig úgy tűnik, hogy az övével szinkronban fognak lelassulni, aztán elmaradni a mozdulataim, és a tudatom is éppen olyan lágy észrevétlenséggel fog elcsendesülni, mint az övé. Ritkulnak és hosszabbá válnak a légvételeim, a testem már-már kezdene elernyedni, de újból megtörténik, ami minden éjjelen, amelyen nem sikeredik eleget innom, és túlontúl magamnál maradok.
Egyszerűen, amikor semmi sem erősebb vagy hangosabb a tudatodnál, az minden erejével azon mesterkedik, hogy emlékeztessen róla; tökéletes csönd, békesség amúgy sem létezik. Elkezd dübörögni a füleimben a szórakozóhely megannyi zenéje, ráadásul egyszerre, és mihelyst igyekeznék a koszos mosdó homályára visszaemlékezni, kiutat keresve a zsibongásból, hirtelen feltűnnek a mosogató fémtálcáján ritmusosan koppanó vízcseppek is. Halk sóhajjal és a szemeim összeszorításával próbálok elvonatkoztatni róluk, de a távolból valamiféle csörömpölés tompa visszhangja szökik be a rozoga ablakokon, nekem pedig egy idő után kedvem támadna a hajamba marni és addig verni a fejemet a repedezett falba, amíg végre el nem ájulok. Persze nem teszem meg, de segít a dühömön elképzelni, amint kirázok a koponyámból minden fárasztó és oda nem illő gondolatot.
Körülbelül egy negyed óra-húsz perc kínlódás múlva megadom magamat; felnyitom a szemeimet és lopva feltekintek Cole-ra. Hála az égő lámpának - ha már itt tartunk, az is rendkívül zavar -, nem kell sokat tűnődnöm, hogy vajon elaludt-e vagy sem, mert olyan kisimult az arca, amilyen csak öntudatlanul lehet az embernek. Legszívesebben végigsimítanék rajta, utána meg a tincseinek birizgálásával kötném le a figyelmemet, de egészen biztos vagyok benne, hogy felébreszteném, ezért inkább megpróbálok óvatosan kibújni mellőle, illetve a takaró alól.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit is szeretnék csinálni a villany lekapcsolása után, így néhány pillanattal később a sötétben ácsorogva töprengek, vajon ha eleget szenvedek mellette a matracon, végül sikerül a mérhetetlen fáradtságnak elnyomnia, vagy muszáj leszek kezelésbe venni a pulton hagyott whisky-jét? A válasz szégyenletes gyorsasággal villan fel az elmémben.
Megadóan kutatom fel a kölcsön-pólómat, és miután magamra kaptam, halkan felnyalábolom az üveget és a korábbi poharamat. Annyira azért nem vagyok szívtelen, hogy mellette csörömpöljek és iszogassak, azok után, még a takaró alatt is cserbenhagytam, szóval újabb remek, hirtelen ötlettől vezérelve kisettenkedek a lakásból, az ajtót résnyire nyitva hagyva. A tető a végső célom, ahol a lehető legnagyobb kényelemmel verek tábort a hűvös betonon, és töltök magamnak az italból. Nyúzott képpel veszem tudomásul, hogy a horizonton lassacskán felkapaszkodnak az első napsugarak…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 11, 2019 8:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 577 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Hallom Alex kétségbeesett bocsánatkérését, miután az ajtó becsapódik, de egyelőre fontosabb teendőim vannak, mint őt nyugtatni; talán még el is felejti az első bizonytalan lépteimet, mire kiérek a fürdőszobából. Gyorsan akarok végezni és valamivel több dolgom van, mint neki nem is olyan régen, így innentől kezdve a feladatra összpontosítok – már amíg a fáradtság erőt nem vesz rajtam, mert onnantól kezdve mégis elterelődnek kicsit a gondolataim. Lelassulok, de azért továbbra is jól érzem magam, és abban is teljesen biztos vagyok, hogy az aggodalma ellenére semmi bajom sincs, sőt, talán a gyógyító képességeim nélkül is hamar elmúlik ez az apró kellemetlenség, ha véletlen ismét cserbenhagynának.
Akkor szólal meg legközelebb, mikor már mellette fekszem és a számon is kicsúszott az első álmos sóhajtás. Remélem, hogy ő meg tudja tenni; hogy Alex előbb-utóbb közelebb helyezkedik majd hozzám, ha befejezte a túlzott aggodalmaskodást.
– Aha – erősítem meg aztán röviden és egyszerűen, a gondolataim addigra ugyanis teljesen máshol járnak, és ebben a pozícióban amúgy is könnyű elfeledkeznem a vad menetünk ideiglenes következményeiről. Végre közel húzódik, az egyik karját átemelve felettem a takaróval, s végül az arcát is a vállamra fekteti. Minden egyes lélegzete forrónak érződik a még nedves bőrömön, és ugyan egy kicsit még reszketek mellette, a borzongás hamar abbamarad; a tükör előtt álldogálva elég ideje volt a rajtam ragadt vízcseppeknek legördülni.
Az egyik tenyeremmel lassan és szórakozottan simogatom az alkarját a takaró alatt, és bár abbahagyom, mikor újra megszólal, nem emelem el a kezem az övéről. Nem tetszik a sajnálkozása és legszívesebben megint elviccelném az egészet, de kezd egyértelművé válni, hogy Alex rosszul érzi magát a történtek után, máskülönben nem hozná fel ennyiszer a témát.
– Ugyan már. Ha tényleg fájt volna, megmondom. – Fogalmam sincs, mivel nyugtathatnám meg igazán, vagy hogy miként hitethetném el vele ismét, hogy komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, ez volt életem legszebb öt perce; azért mégis megpróbálom. – Vedd úgy, hogy olyan, mint mikor te edzés közben összeszedsz egy horzsolást – jut eszembe egy hasonlat vadásznyelven. – Reggelre elmúlik. Jó, lehet, hogy nem reggelre, de inkább előbb, mint utóbb. Tudod, én sem vagyok valami gyakorlott… – teszem hozzá, csak hogy mondjak valami konkrétat is.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha jól érezhetem még magam ebben a borzasztó helyiségben, ezek között a falak között, melyek évek óta szemtanúi minden egyes elítélendő pillanatomnak, és amik sosem érződtek még ennél otthonosabbnak. Alex ölelésében olyan, mintha valahol máshol lennék; egy sokkal szebb és barátságosabb helyen, és azt akarom, hogy ezzel ő is tisztában legyen.
– Akarsz hallani egy titkot? – vigyorodok el azóta is a narancsos fényben úszó plafont vizsgálva. – Legközelebb sem kell óvatosabbnak lenned. – Elég csak felidéznem az átszellemült arcát magam előtt, esetleg a hangját vagy az erős ujjait a combomon, és azonnal tudom, hogy megérte. – Na jó, talán az elején egy kicsit lassíthatnánk majd, de… De alapvetően nem volt rossz. Tetszett a tempód, csak nem számítottam rá, hogy így bevadulsz – fejezem be halkan nevetve és változatlanul széles vigyorral a visszaemlékezést.
Most egészen az arcáig vezetem a tenyerem és ott folytatom tovább az egyre lassuló simogatást; a mozdulataim egyre inkább átveszik a rám telepedő álmosságot. Egy darabig azért még birizgálom az állkapcsa vonalát, az az alatti területet és a tarkója sűrű, fekete tincseit, egy idő után viszont egyszerűen megint megállnak az ujjaim; Alex akármit is csináljon azóta, percről percre kevésbé veszem észre. A felkapcsolt lámpa sem zavar túlzottan, pedig éppen a szemembe süt onnan fentről; az pedig végképp nem jut eszembe, hogy spórolnunk kéne az árammal, vagy hogy ha ő nem hajlandó még egyszer feltápászkodni, biztosan reggelig élvezhetjük a kivilágítást.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Aug. 11, 2019 2:29 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 879 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
A momentumnyi elkomolyodásom egyhamar felolvad egy szelíd mosollyá, és bár tudom, hogy nem ismeri az árnyoldalaimat, ami után határozottan nem örülne a megismerésemnek, egyszerűen jó érzés elhinni, beleélni magamat a nekem szentelt boldogságába. Bárcsak minden sokkal letisztultabb és könnyebb lehetne, bárcsak egyetlen csettintésre magam mögött hagyhatnám a sötét árnyakat, amelyek hűséges szolgaként követnek mindenhova, néha pedig kilépve a hatáskörükből egészen rám csimpaszkodnak... Akkor egy hangyányi kétség sem fertőzhetné meg ezt a tökéletes pillanatot és a gondolatot: tényleg örül nekem, nem pusztán képzelem.
- Én is örülök neked - felelem az övéhez hasonló csöndességgel, ugyanis van valami megfoghatatlan furcsaság a békés nyugalomban, ami körülölelt minket. A legsablonosabb hasonlatom a vihar előtti csend volna, de talán éppen az állandó zivatar közé ékelődött napsütés az, ami igazán különös. Minden nézőpont kérdése, és én úgy döntök, a saját szemszögemet kizárólag ezen a derűs folton fogom megtartani, nem kutatok semmilyen másik irányba, ahol nem lehetek biztos a lábaim alatt húzódó talaj szilárdságában. Itt a legbiztonságosabb, egymás felé fordulva és összeakaszkodó tekintetekkel morfondírozva azon, hogy vajon mégis miféle fenntartásokkal ismerkedett meg és bújt ágyba velem. Egy-egy feketéllő szeglet így is a látóterembe kúszik, ám a zömét Cole mosolygós, szimmetrikus arca tölti ki.
- Jó tudni. Én sem kezdenék… vagy fogok - bólintok elkomolyodott ábrázattal, de szinte alig nyögöm ki a mondatot, már vigyorra húzódnak az ajkaim, amelyek ennek köszönhetően kissé sután ölelkeznek össze az ő szájával - nem mintha ez egy árva percig is tudna zavarni. Ahogyan a rákövetkező, rövidebb csókok esetén sem; egy ideje nem törekedek a tökéletesség kikezdhetetlen látszatára, legalábbis nem akkor, amikor a közöttünk húzódó centik leküzdéséről van szó. Furcsa szögben, kiszáradva, szuszogósan vagy összekoccanva, tulajdonképpen mindegy, amíg valamiként egymást érhetjük. Ebből kifolyólag őszintén rossz érzés, amint felkelek mellőle, és meglehet, emiatt sem tudom megállni, hogy valahol mégis csak érintkezzünk. Noha a rezdülését és a halk nevetését figyelembe véve nem feltétlen a combja volt erre a legjobb választás. Ennek dacára nem hátrálok meg, csupán mosolyogva elhatározom; legközelebb sokkal de sokkal lassabban fogok mindent csinálni, hogy minden egyes kis érzékeny vagy csiklandós pontját felfedezhessem. Szigorúan a tudomány nevében.
- De tényleg. Most már én is azt mondom, hogy lassan aludnunk kellene - kötöm a lelkére a maradását, habár elnézve, milyen ellazultan fetreng a matracon, talán ezúttal valóban nem fogja megnehezíteni a dolgunkat. Pont elég nehéz az egyedül is a jéghideg zuhany alatt, aminek az élményét még a néhány perce megesett csókunk és az ajkainak melengető emléke sem tudja szebbé vagy elviselhetőbbé varázsolni. Nagyon… kimondhatatlanul nagyon megbánom a végére, hogy egyáltalán eszembe jutott a tisztálkodósdi, így mikor nagy sokára bezuhanok Cole mellé a matracra - aki azóta se mozdult egy centit se -, és begubózom magamat a takaróba, ő meg közli: nincsen kedve a fürdéshez… eléggé lapos pillantásokat kap tőlem, noha teljesen meg tudom érteni a gyötrelmet, amit jelenleg érezhet.
- Egyetértünk - sóhajtok fel végül, csendben figyelve, miként szánja rá magát a tortúrára, amin az imént én is átestem. Leszámítva, hogy kettőnk közül neki a mozgás is láthatóan gondot okoz, s amikor felszisszen, őszintén elfog az aggodalom. Közvetlenül utána a bűntudat. - Jól vagy? - kérdezem megemelve a fejemet és hellyel-közzel kicsomagolva magamat a takaróból is, hogyha esetleg segítenem kell, ne ezzel húzzam az időt. Úgy fest, azért egyedül is elboldogul, de legszívesebben a föld mélyére süllyednék, amiért elég fájdalmasnak tűnő kellemetlenséget okoztam neki. - Sajnálom! - kiabálom utána, mert hamarabb becsapja maga mögött a fürdő ajtaját, minthogy pisloghatnék egyet.
Mély szusszanással süppedek vissza a párnára és a takaró melegébe, azon tűnődve közben, hogy vajon mennyire rossz a helyzet, és hogy miként fogom ezt jóvátenni, sőt, legközelebb elkerülni, hiszen a legkevésbé szeretném őt bántani. Talán ez is azért van, mert ilyen elcseszettnek születtem. Valószínűleg nem létezik egy árva dolog sem, amit hibák és problémák halmaza nélkül megtehetnék, és az a sorsom, hogy az életem minden pillanatát ezeknek a kijavításával töltsem. Persze a legnagyobb korrigálásához még nem volt merszem, ahhoz, amit legutóbb az az angyal sem tudott megtenni…
Összeszorítom a szemeimet és újabbat sóhajtva rázom meg a fejemet, ugyanis nem szabad, hogy ezek a gondolatok beférkőzzenek mellénk az ágyba. Feltéve, ha Cole-al szeretnék aludni, márpedig nagyon is mellette akarok maradni; átkarolni és addig ölelni, amíg ismét biztonságossá válik a világ a számára és számomra is.
Mindeddig fáradtnak és hihetetlenül elnyűttnek éreztem magamat, ám hála a tudatomat jégkristályokként megfagyasztó és felélénkítő gondolatoknak, a visszatértéig éberen várakozok, s pusztán akkor enyhül valamit a bensőmben derengő feszültség, amikor végre elfekszik mellettem a matracán.
- Minden rendben? - kérdezem csöndesen, mert egyből feltűnik, hogy nem jön túl közel. Engedek közben a takaróból bőven; egyrészt én már hellyel-közzel felmelegedtem, másrészt a legnagyobb kényelemben szeretném tudni. S bár tisztában vagyok vele, hogy a leginkább azt érdemelném meg, kirugdosson maga mellől, egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni a késztetéseimnek, így végül takaróstul húzódok közelebb hozzá, majd ölelem át azzal együtt. A vállának simítom az arcomat, és egy békítő csókot hintek a bőrére. - Sajnálom, amiért fájdalmat okoztam - motyogom magunk közé, minden bátorságomat összeszedve ahhoz, hogy szembenézzek a következményekkel.
Azt mondta, nincsen gond, mégsem tudok hinni ebben. Igaz, ezen a ponton nehéz eldöntenem, valóban jók-e a megérzéseim, vagy mindösszesen arról van szó, hogy a körülöttem lebegő árnyak az égvilágon mindent megfertőznek és a lehető legrosszabb fényben tüntetnek fel, dacára annak, korábban a derű mellett határoztam. De inkább tévedjek, minthogy elbagatellizáljam a dolgot.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 10, 2019 11:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 814 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Valószínűleg igazad van – teszem még hozzá, mikor befejezi a saját gondolatát. Egy darabig én is őt figyelem, de aztán ismét a fejünk felett állapodik meg a tekintetem; ott minden állandó, kiszámítható és biztonságos, a repedések pedig nem mehetnek sehova, nem tűnhetnek el csak úgy váratlanul, mint Alex. Az egyetértésem mindkét észrevételére kiterjed: muszáj, hogy ez valóságos legyen minden következményével együtt, és talán éppen emiatt kell feltétel nélkül örülnöm annak, hogy mi ketten tényleg megtörténtünk. Számítana, ha ezt vele is megosztanám? – Örülök, hogy megismertelek. – Továbbra is halkan és a legnagyobb nyugalomban beszélek hozzá, mégis búcsúszerűnek érzem a saját szavaimat. Pedig nem megyünk sehová, én legalábbis még hosszú ideig a matracon fekszem ezután, hogy egy fokkal tisztább fejjel gondolhassam végig az esténket.
Az oldalamra fordulva már akkor sem tudnám tovább kerülni a tekintetét, ha még mindig ilyen céljaim lennének, de akkorra már nem is akarom igazán; lassan belenyugszom a saját vallomásom és a feltérképezhetetlen jövőnk gondolatába. Aztán ott vannak azok a határozott és mégis puha ujjbegyek, amelyek mindig segítenek ellazulni, akárhányszor vándorolnak az arcom közelébe.
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy nem kezdenék egyetlen másik neves vadásszal sem. – Tetszik, ahogy felém vigyorog, mielőtt megcsókolna. Bárcsak meg tudnám magyarázni, miért pont érte láttam érdemesnek sokkal többet kockára tenni a kelleténél, de egyetlen jó indokom sincsen, hacsak nem a megérzésem és ő maga; a látvány, ami hónapokkal ezelőtt a jósda félhomályában elém tárult. Aztán ott az az óvatos jel az üres kocsmában, vagy a halk puffanás, amint letelepszik mellém a sötétben. A vékony dzsekimre sorakoztatott apró virágszirmok vonzottak aztán közelebb hozzá, vagy a melegnek érződő tenyere, amikor felhúzott földről, és amivel leporolta az értem összekoszolt nadrágját? Talán az általa említett Holdistennő miatt éreztem magam egy kicsit nagyobb biztonságban, aznap éjszaka ugyanis máshogy figyelt engem az a nagy, fénylő szem az égen; olyan volt, mintha nem ítélne el többé.
Ha nem lehetnék biztos benne, hogy rosszul járok, ha reggelre hagyom a dolgok utáni tisztálkodást, gondolkodás nélkül húznám vissza magam mellé, mikor hirtelen felül mellettem. Utána mennék, hogy addig is vele lehessek, de tudom, hogy most szerencsésebb lesz külön intéznünk a dolgainkat, szóval csak a visszafoghatatlan testbeszéddel tiltakozom az ötlete ellen. Arra viszont, hogy a combomra markol, még ennél is inkább kénytelen vagyok összerezdülni, s halkan röhögve állapítom meg magamban, hogy bizonyos területeknél rajtam soha nem lesznek érzékenyebbek.
– Tudom. Majd most visszafogom magam – ígérem meg nagylelkűen, hogy ez alkalommal nem rohanok utána a zuhany alá. Egyelőre még arra az esetre sem sikerült pontos magyarázatot találnom, így csak tippelni tudok, mi jöhetett rám abban a meggondolatlan pillanatban. Legalább olyan nehéznek érződik távol maradnom tőle, mint akkor, pedig most sem szól hosszabb időre a különválásunk néhány percnél; az utolsó utáni rövidke csók után valahogy mégis útjára engedem. Azért mégis addig figyelem, míg el nem tűnik a fürdő ajtaja mögött, és csak utána hagyom a szemeimet lecsukódni. Nem alszom még, de azért pihenek, hátha úgy gyorsabban telik az idő, hiába hallom a realista énem hangját egészen közelről suttogni, miközben arra biztat, hogy legalább az innen való feltápászkodásra vegyem rá magam. Ennyivel előrébb lehetnék Alex visszatértekor, de nem vagyok: pontosan ugyanott és ugyanabban a pozícióban heverek a földön, mint nemrég.
Szinte bevágódik mellém, és már a takaró alatt fészkelődik, mire egyáltalán oldalra fordíthatnám a fejem, hogy újabb pillantást vethessek rá, de aztán akármilyen szórakoztató is legyen, ahogy a jeges víz miatt panaszkodik, nem merem őt újra kiröhögni.
– Nincs kedvem – jelentem ki, mintha nem egyeztem volna bele előzetesen a haditervébe, aztán egy kelletlen sóhajtás kíséretében mégis ráveszem magam egyetlen darab felülésre. – Ezt nem gondoltuk át. – Idiótább közös ötletünk talán nem is volt még, mint kora hajnalban, részegen anális szexelni pontban zuhanyzás után, de ezt már nem fejtem ki hangosan; látom rajta, hogy pontosan ugyanez járhat a fejében, miközben a takaróban remeg.
Ugyan a seggemen ülve is felrémlettek előttem Alex magához rántós mutatványai, akkor szisszenek fel hangosan először, mikor ennél is előrébb dőlve a lábaimra helyezem a testsúlyomat.
– Aztaku… – harapom el a szó végét elegánsan, miközben ténylegesen felállok a földről, aztán még ennél is méltóságteljesebben húzom ki magam, mielőtt megtenném az első lépéseket. Lassan, de céltudatosan indulok el az ajtó irányába, szigorúan magam elé nézve és nagyjából olyan kecsesen, mint aki attól fél, hogy felébreszt valakit a szobában. Remélem, hogy az ágynemű pont kitakarta Alex elől a jelenetet, de ha nem, végül még hozzáteszem egy laza legyintés kíséretében:
– Nincs gáz, megérte! – És már be is csukom magam mögött, hogy hozzáláthassak a saját teendőimhez. Mosdó, aztán zuhany, majd hosszú-hosszú percek, mikor saját magam bámulom mozdulatlanul a törött sarkú tükörben; bőven elég idő arra, hogy most őt kapja el az álmosság, mire én visszatérek. Halkan nyitom ki az ajtót, a matrachoz menet pedig vele ellentétben egyetlen ruhadarabot sem kapok magamra, helyette meztelenül és kimerülten terülök el mellette. Az egyik kezemmel a takaróért nyúlok, de sokkal nem helyezkedem közelebb; valami megakadályoz belülről és nem engedi, hogy végrehajtsam ezt az utolsó mozdulatot, hiába szeretném mindennél jobban a bőrét újra a sajátomon érezni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Aug. 07, 2019 1:17 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 814 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Érdeklődően emelem fel rá a tekintetemet, és olyan csendben hallgatom, hogy néha-néha még levegőt is elfelejtek venni; nagyon ritkán oszt meg Cole bármit is magáról, az érzéseiről, így ha megteszi, az égvilágon semmivel sem akarnám beléakasztani a szót. A kézfejét is éppen, hogy végigsimítom néhányszor a hüvelykujjammal, mielőtt belesimulna a tenyerem a puha szorításába.
Eddig úgy igazán mélyen el sem tűnődtem a kijelentése mögött rejlő árnyalatokon, túlzottan lefoglaltak a saját gondolataim és elképzeléseim, azonban most hagyok neki is és magamnak is időt arra, hogy megérthessük, ami történt - amiként hatott ránk. Hosszú másodpercekig ízlelgetem a szavait, próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor csupán elragadtatja magát, mire gondol olyankor és hogyan különbözteti meg aztán a valóságtól, mégsem kezdem el erről faggatni, mert jelenleg nem ez a lényeges, s azt sem szeretném, ha azt hinné, kételkedek benne.
- Szerintem… - szólalok meg csöndesen, a szemközti fal egy repedésén pihentetve meg a szemeimet. - Ha józanul is valóságosnak tűnik, akkor valószínűleg az is - mosolyodok el gyengéden, visszaegyengetve rá a pillantásomat. - Másrészt ebben a világban azt hiszem örülhetünk, ha egyáltalán van bármilyen szép pillanatunk - teszem hozzá kicsivel komolyabb hangvételben, még a kettővel korábbi megjegyzésére reflektálva, ugyanis nem gondolnám, hogy igazán kínosnak kellene éreznünk bármit. Persze furcsa, elkapkodottnak tűnő… Ám valahol egyáltalán nem meglepő. Mindannyian a múltunkból létezünk, ezernyi formában mutatkozik meg rajtunk, és Cole eddigi életéről a látszat ellenére sokat mesél minden egyes rezdülése. Nehéz odafigyelni mindre, valami talán évek múlva fog beugrani vagy egyáltalán soha, de eleget láttam ahhoz, hogy ne döbbentsen meg a kijelentése - legalábbis az a része, ami tőlem független.
A magam részéről fogalmam sincs, mit gondolhat, mennyire hisz az érzésemnek, vagy mennyire tart egyszerűen tapasztalatlannak, aki könnyen nyilatkozik ilyesmit, de nem is szeretném megtudni - szívesebben adózom a boldog tudatlanságnak. Csakúgy a szeretgetésének, amivel valahogy mindig sikerül belé fojtanom a mondandóját, pedig éppen annyira szeretem hallgatni a hangját, mint a haját piszkálni és a bőrét cirógatni. Azért megmosolyogtat, mekkora beleéléssel élvezi ki az érintéseimet.
- Nem is tudom… Az eddigi vélemények alapján azt nem valami nehéz megugrani - folytatom elvigyorogva, noha megint feldereng a tudatom egyik hátsó, bosszantó szegletében; pont engem méltat, aki már nem sokáig nevezheti magát vadásznak, vagy bárminek, aminek joga van létezni. Árnyalatnyival haloványodik pusztán a jó kedvem, mielőtt odahajolnék hozzá egy közel sem eléggé hosszú csókra. Én egy szusszanást követően kapnék is vissza az ajkaihoz, mihelyst elválik tőlem, de mivel megszólal, kénytelen vagyok meghátrálni és a fürkésző pillantásának adózni a figyelmemmel.
- Csak őszinte vagyok - hiszen mit veszíthetnék? -, mondjuk arra pont nem tanítanak - viccelődöm el a dolgot, majd megadva magamat a gondolatnak; jobb, ha nem melegedünk bele semmibe, felülök mellette a matracon, amin előre látom, külön élmény lesz az éjszaka maradékát eltölteni. Habár minden viszonyítás kérdése, a jeges zuhany víziójánál még ez is szebb gondolatnak hat, és elnézve Cole gyötrelmeit, ő sem lehet más véleményen.
Igyekszem magamra ölteni a szigorú elhatározás életérzését, már csak azért is, mert én hozakodtam elő a remek ötlettel, de amikor kifekszik, mint egy partra vetett hal, akinek az egyetlen öröme, hogy van még néhány perce a halálig, kénytelen vagyok elmosolyodni. S elég ismét megnyikkannia, hogy a szelíd mosolyom széles vigyorra húzódjon.
- Megjegyezném, hogy legutóbb is külön kezdtük - markolok rá játékosan a combjára, azonban rá kell jönnöm, ennyi nem elég ideiglenes búcsú gyanánt, szóval szégyenszemre megadva magamat a késztetésnek, lehajolok hozzá, hogy még egyszer megcsókolhassam. - De értettem. Már is indulok, kapitány - vigyorgok rá egészen közelről, és egy tényleg utolsó puszit követően felegyenesedek előbb róla, aztán a matracról.
Azt nem állíthatnám, hogy már teljesen kijózanodtam, ugyanis enyhén még mindig szédülök így függőlegesben, de sokkal könnyebben visznek a lábaim, mint nemrég, amikor szintén a fürdőbe mentem fogalmam sincs, hogy miért. Akkor sem lengek ki, miként út közben felnyalábolom az alsónadrágomat, noha ettől sem száműzöm magamat vidámabban a fürdőszobájába, onnét meg a zuhanykabinjába...
Ha létezik nagyobb kínzás annál, minthogy a kellemesen elernyedt izmaimat és kimelegedett bőrömet lefagyasszam, én nem tudom elképzelni, mi lehet az, viszont kétség kívül abban a néhány percben, amiben igyekszem letudni a tisztálkodást, sokszor elátkozom magamat, amiért nem öleltem inkább magamhoz Cole-t, és hagytam a másnap kellemetlenségére ezt is. Az egyetlen pozitív tényező, amit fel tudok lelni a helyzetben, az pont az emlegetett hiánya, hiszen így sokkal hamarabb végzek, törülközök meg, és menekülök ki az egy szál alsónadrágomban. Eszemben sincs bármin morfondírozni a procedúra alatt, az egyedüli dolog, ami lebeg a szemeim előtt; minél előbb az ágyba.
- Legközelebb, ha ilyen ötletem támadna, inkább üss le - morgom az orrom alatt, sietősen és még nedves lábakkal trappolva a matrachoz, ahol egyhamar a takaróba csomagolom magamat. A várakozásaim ellenére egyelőre nem érzem sokkal jobbnak a szituációt, hiába fűtöttük fel korábban az ágyat, és hiába melegebb minden más, mint a jeges víz. - Indulhatsz is - idézem a korábbi szavait, ami bolondozás szeretett volna lenni, de legalább olyan morgósan bukik elő belőlem, mintha minden kínomért a házigazdámat okolnám.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Aug. 06, 2019 2:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 667 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
– Ha mindketten elragadtatjuk magunkat egy kicsit, már nem is olyan gáz – pillantok rá oldalról, még mindig erősen a nemrég történtek hatása alatt állva; részben azért, hogy megnyugtassam Alexet, részben pedig a saját szavaim miatt, ugyanis az én átgondolatlan megjegyzésem indította útjára a témát. Komolyan mondtam, és éppen emiatt válik problémává a vallomásom, mert olyasmit is megosztottam vele, amiről nem kellett volna feltétlen tudomást szereznie. Most már mindegy. Pontosan ezért is folytatom.
– Néha szoktam olyat. Elragadtatom magam, nem is tudom, hogy miért – mesélek halkan, mintha valamilyen érdekes és elgondolkodtató történetet osztanék meg vele, de igazából már megint csak a fejemben keringő gondolatfoszlányoknak adok hangot. Tovább vizsgálom a plafont, s közben gyengéden megszorítom az ujjait, amikben a kézfejemet tartja. – Ezt nem érzem annak. Valódinak tűnik, tudod... De az is lehet, hogy csak kezdek kijózanodni – ráncolom össze a homlokom egy sóhajtás kíséretében. Persze még most sem tudom megcáfolni a korábbi kijelentésemet: életem legszebb öt perce immár hivatalosan is Alex társaságában telt el, és ha szerencsém van, akkor is ugyanilyen jó emlék marad, ha már rég vége van kettőnknek. Szeretem ezt csinálni, emlékekbe kapaszkodni, ha semmi más nincs körülöttem, és ez tökéletes lesz annak. Ezelőtt semmi ehhez fogható nem állt a rendelkezésemre, ezért is reménykedem abban, hogy ez nem fog elhalványodni úgy, mint az elődei, azok a félig reményből kreált másodpercek.
Egészen eddig nem hittem neki teljesen, de már látom, hogy Alex is igazat mondott, mikor így felértékelte a közöttünk történteket; minden értelmet nyer végre, miután elárulja, hogy én vagyok neki az első. Nincs összehasonlítási alapja és száz felszínes érintés a háta mögött. Azért remélem, hogy ő sem felejt el engem, de legalább ezt az egy estét megőrzi majd minden apró, legyőzött akadályunkkal együtt.
Mielőtt válaszolhatnék a legújabb bókjára, a hajamat kezdi igazgatni és még az arcomon is végigsimít. Ezek a mozdulatok külön-külön is belém fojtanák a szót, hála a szokatlan fizikai érzésnek és annak, amit ezzel odabent is sikerül felébresztenie, együtt még inkább késleltetik a reakciómat. Hirtelen azt veszem észre, hogy már tovább is ugrott az imént tett megjegyzésemre.
– Legyen elég annyi, hogy eddig minden neves vadászokkal szembeni várakozásomat felülmúltad – vigyorgok rá vissza. Nem hazudok, mert tényleg megváltoztatta a róluk alkotott képemet, habár sosem álltam túl nagy előítéletekkel a Payne-családhoz. Errefelé jó néhányan mérgesek rájuk, mérgesek a vadászokra, a város vezetőire és mindenki másra, aki egy kicsit is kellemesebb életet élhet tőlük. Alex nem tette tönkre az övéiket és végképp nem az enyémet; ha ő nem lenne egy közülük, talán most is a holddal szemeznék valahol a sötétben.
Természetesen hatalmas örömmel viszonzom a csókját, de aztán muszáj végre hozzáfűznöm valamit az egyre romantikusabbá változó kijelentéseihez.
– Még mindig biztos vagy benne, hogy ti nem tanuljátok a bókolást? – emelem hátrébb a fejem, csak hogy ismét a szemeibe nézhessek. Bármennyire is élvezem, ahogy az ajkaimhoz préseli a sajátját, most mindennél jobban érdekel az arckifejezése. A pillanat már megint túl hamar ér véget, viszont kivételesen nem tudom azonnal magamra hárítani a felelősséget: ő ül fel először. Amíg újra meg nem szólal, nem is értem, miért tűnt el előlem a matracról, aztán meg nem sikerül összekaparnom magam annyira, hogy azonnal követhessem a példáját. Helyette visszafordulok a hátamra és tiltakozóan nyomom a karom a homlokomhoz.
– Le kéne – ismétlem utána a szavakat nem túl lelkesen, de még ekkor sem mozdulok; nincs erőm és bátorságom felkelni, ezek nélkül pedig szinte minden rám váró feladat lehetetlen küldetésnek minősül. – Nem, igazad van. – Megerősítem, mert ha nem, akkor biztosan itt maradok, és annak semmi esetre sem lehet jó vége; nincs mese, szembe kell nézni az este legutolsó akadályaival. A felszabadult helyen éppen elfér a kezem, mikor mindkettőt kinyújtom kétoldalt.
Valamennyit enyhül ugyan a magamra erőltetett szigorúság, mikor megérzem az ujjait a combomon, egy másodperccel később mégis kiadom számára az első utasítást.
– Most külön megyünk. Először te, szóval már indulhatsz is, én meg… majd itt megvárlak. – Gond nélkül viszonzom a pillantását, ha még mindig engem néz, és bármennyire jól esne most további parancsokon törni a fejem, egyszerűen képtelen lennék megállni, hogy ne nyúljak felé, azaz invitáljam magamhoz vigyorogva még egy utolsó csókra.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Aug. 03, 2019 1:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 768 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Valahol, a lelkem egy sötét kis zugában féltem. Nem tudatosult bennem mindeddig, de aggódtam, mi fogja követni azt, ami jelenleg a világ legszebb dolgának tűnik. Vajon akkor is azt érzem-e majd, amit néhány perccel ezelőtt, vagy a valóság ismét, habozás nélkül nehezedik rám a maga súlyos kilóival? Azonban ahogy Cole tökéletes vonásait figyelem, és amiként a halk nevetgélését hallgatom, a napnál is világosabbá válik, hogy nem volt mitől tartanom. A ragaszkodásom, ami a legutóbbi találkozásunk óta valami egészen mássá alakult a bensőmben változatlanul itt van, közöttünk; az ujjaim leheletnyit szorítanak az övéin, miközben óvón magamhoz ölelem a kezét. És ő sem tűnik sehova, a múltkorihoz képest nem pattan fel egyből az ágyból, hogy valami mással foglalja le magát, s ez megnyugtat. Éppen, mint a tudat, hogy az óhatatlan kapkodásom és sietségem ellenére ő is hasonlóként élte meg az esténk lezárását - csodálatosnak.
Igaz, a következő kijelentésére ennek fényében sem számítanék. Azok után, amiket megtudtam és átéltem, a legkevésbé hittem volna abban, hogy képes lehetek bárkit igazán boldoggá tenni, mégsem tűnik a vallomása a megnyugtatásom érdekében tett próbálkozásnak. Behunyom egy pillanatra a szemeimet, mialatt hosszú, szeretetteljes puszit hintek a kézfejére.
- Talán korainak tűnik ilyet mondani… de az enyém is - jegyzem meg halkan, eltűnődött tekintettel figyelve a mellkasát, ami békés tempóban ringatózik fel s alá. Meglehet, hogy húsz évesen fellángolásnak hat ilyesmit kijelenteni, ám nem hazudtam, még soha nem éreztem magamat ennyire a helyemen, mint most, nem beszélve az utóbbi időszakról. Ami pedig a jövőt illeti… Jelenleg jobb nem gondolni rá, viszont ha nincsen sok ideje az „embernek”, mindez inkább túl későnek látszik, mint hamarinak.
Néhány másodpercig még rajta tartom a szemeimet, míg a gondolataimat egészen máshol, aztán megtöröm a csendet, hogy veszélytelenebb vizekre terelgethessem a beszélgetésünket. S hogy abban a maradék kis időben mindent a legjobban tehessek.
Számítottam a meglepődöttségére, főként úgy, hogy mindeddig mélyen hallgattam a tapasztalatlanságomról, mégis a sokadik szekundumnyi csönd után kezdek idegessé válni. Vadászként soha nem a legjobb és legegyszerűbb forgatókönyvre készülünk, hanem a legrosszabbra, így ezúttal is kíméletlenül kezdik megrohamozni a tudatomat a legkülönfélébb elméletek arról, vajon miért tart ekkora szünetet a válasza előtt. Mielőtt azonban kiválaszthatnám a legmegalapozottabbnak és legvalószínűbbnek tűnőt, elvigyorodik és felém fordul az oldalára. Sok mindent nem tudok Cole-ról, de a mosolyait kezdem megismerni, s ez nem olyannak tűnik, amivel a helyzet kínosságán akarna tompítani. Ennek köszönhetően lassacskán én is lehiggadok, és hasonlóképp görbítem felfelé az ajkaimat.
- Szörnyen jól áll, amikor mosolyogsz - állapítom meg különlegesebb válasz nélkül, jólesőn borzongva bele az érintésébe a derekamon. Újabb csókot nyomok a kézfejére, aztán elengedem az ujjait, hogy oldalra fésülhessem a tincseit a szemei elől, majd ezt követően végigsimíthassak az arcán. Bárcsak ebben a pillanatban ragadhatnánk. - Most már kezd érdekelni, miket feltételezel rólam, csak mert neves vadász vagyok - vigyorodok el egy halk nevetés lecsengéseként, ami a megállapítását követte. Kíváncsi lennék, akkor mit gondolna rólam, ha tudná, hogy vér szerint a legkevésbé van közöm a Payne családhoz. Sokszor tűnődtem el azon, van-e különbség a felvett és a veleszületett név között, főként, ha sosem ismertem mást. Kevésbé vagyok-e a családom része attól, hogy örökbe fogadtak, vagy pontosan annyit érek, mint Kaitlyn vagy akár Tony? Most már persze ismerem a választ; egy hibaként sohasem lehetek egyenértékű a mostohatestvéreimmel. - Amúgy meg… Nem mintha te bárkivel összehasonlítható lehetnél - teszem hozzá kisvártatva, majd kicsit megemelve magamat, odahajolok hozzá egy hosszabb csókra, amit ezúttal a mosolygós ajkaira hintek el. Hiszen így van, ha olyan tapasztalt lennék, is új lett volna mindaz, ami közöttünk történt, ehhez kétség sem férhet.
Amiként ahhoz sem, hogy kifáradtam, mégis őt csókolva szinte úgy érzem, a végtelenségig tudnám folytatni ezt kettőnk között, megszakítás és pihenés nélkül. Viszont ennek dacára nem kívánom belelovalni magamat a gondolatba, mert ha túl sokat tűnődök azon, mennyire szeretnék ismét a lehető legközelebb kerülni hozzá, a végén holnap sem fogunk kimászni az ágyból, és ez az elképzelés romantikája ellenére egyikünknek sem lenne előnyös. Szóval nagy nehezen elhúzom tőle az arcomat, és elég erőt gyűjtök magamban ahhoz, hogy következőnek megforduljak és felüljek a kényelmetlen matracon.
- Rendesen le kellene mosakodnunk - nyögöm ki a számat húzva és enyhén fintorogva a gondolatra, mert a francnak van kedve megint a jéghideg zuhanya alá állni ahelyett, hogy inkább őt ölelgetve elaludnék. A látszat azonban bármit mutasson, még nem kényelmesedtem el teljesen mellette, nem eléggé ahhoz, hogy holnap bűzfelhővel köszöntsem. Tehát fürdeni kell. - Vagy pihennél inkább? - kíváncsian pillantok le rá, miközben félig felé fordulva megsimítom a combját. Legfőképpen az ő felmentése érdekében tettem fel a kérdést, ám így hangosan kimondva egyértelmű, ha ő marad, én is hihetetlen könnyedséggel fogom félrehajítani a magammal szemben az imént szigorúan felállított elvárásokat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Cole Andrews


Cole lakása T2LBKvp
☩ Történetem :
☩ Reagok :
114
☩ Play by :
Maxence Danet-Fauvel
☩ Korom :
28
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Júl. 31, 2019 11:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
Alex & Cole
────────────── ──────────────
« Szószám; 786 • Zene; Confidence »
When you look into my eyes, I lose my disguise
Már csend van, leszámítva a kettőnk szuszogásait, de azért mégis várok néhány másodpercet, mielőtt újból megtörném a mostani hangtalan állapotot – ezúttal szándékosan, mert az előbb is én voltam az, aki miatt megtörtént. Valószínűleg nekem köszönhető, hogy velünk együtt rezonált az egész lakás, bármennyire is lenne jó az ellenkezőjét hinni; egyszerűen nem túl gyakoriak New Yorkban a hirtelen jött és gyorsan múló földrengések. Azért mégis hallgatózom, hátha meghallom a kintről beszűrődő kiabálást, ami azt jelentené, nem csak erre az egy szobára korlátozódott az alig észrevehető fenomenon, de semmi; a környék hasonló csendbe burkolózik, ezzel meg is erősítve a saját borongós feltételezésemet. Az egyetlen jó dolog a várakozásom végén, hogy Alex sem tesz megjegyzést, és így olyan, mintha egyedül én tudnék a világon erről az apró balesetről – mert ez baleset volt, nem lehet más néven említeni, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy nem csapott le ránk nagyobb erővel, mint valami megfékezhetetlen ösztön, aminek az irányítása időnként teljesen kicsúszik a kezeim közül. Így jár az, aki mindent elenged... Így legalább persze az is egyértelművé vált, hogy ennél jobban képtelenség lett volna ellazulnom Alex érintései alatt.
Újra olyan lesz, mintha semmi sem történt volna, mikor nevetve dönti nekem a homlokát, és ha csak egy kicsit is kevésbé aggasztana, már el is feledkezhettem volna arról a pillanatról. Ha más nem, a különválásunk érzése sokat segít, mert már megint úgy kell koncentrálnom, mint az első vad próbálkozásainál befelé menet; másszóval becsukom egy kicsit a szemeimet, mintha ezzel legyőzhetném az érdekes érzést. Legközelebb akkor pillantok Alex felé, mikor meghallom magam mellett a puffanást, és bár különös módon semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék, mint ismét közelebb férkőzni hozzá, most a logikámra hallgatok. Először takarítunk.
Azután, hogy végzek a gyors tisztálkodással és átadom neki a viseltes pólót, visszadőlök pihenni, magam elé bámulva pedig újra eszembe jutnak a földalatti bár plafonjának színesen világító pöttyei. Ha most nem is látok csillagokat, valamiért határozottan szebbnek érződik ez a kilátás Alexszel az oldalamon és a tudattal, hogy ma éjszaka biztosan nem leszek egyedül. Lenyugodtam, csak ez lehet, mert most másmilyen, mint akkor volt és különböző, mint alig néhány perccel azelőtt – egészen idáig ugyanis fel sem tűnt, hogy már megint másképp érzem magam, de már egyértelmű, hogy valami megváltozott; mintha odabent minden egyes pillanat a maga külön évszakját képviselné egyetlen hosszúra nyúlt évben. Létezik, hogy végre ismét közöm van ahhoz az állapothoz, amit mások egyensúlynak neveznek? Változatlanul vele akarok lenni, de mégis tudom, hogy mi ketten úgysem tarthatunk örökké.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy valamivel könnyebbé vált odafigyelnem, mert észreveszem a jeleket, amik aztán szépen lassan kérdéssé formálódnak a gondolataim között Alex korábbi tapasztalataival kapcsolatban. A napnál is világosabb, hogy nem tartozik rám a szexuális élete, mégis érdekelni kezdenek bizonyos részletei, ugyanis megmagyarázna néhány dolgot, ha kiderülne, ezelőtt még csak nőkkel volt együtt. Tudom, mert én is késve térképeztem fel a saját, igen csak vegyesnek mondható igényeimet.
– Szörnyű? Ugyan már. – Már megint hasra fordult, pont úgy, mint legutóbb a kabinban, és legalább olyan csodálatos látványt nyújt ma is, mint akkor. Elég csak végigfuttatnom rajta a tekintetem, és szinte máris hiányzik, hogy újból kétoldalt támaszkodjon felettem. – Mondom, hogy nem volt semmi öt perc – kezdek el nevetgélni halkan, aztán hamar átszellemülök, mikor megérzem a forró lélegzetét az ujjaimon. Lehetséges, hogy Alex mégiscsak a képzeletem szüleménye? Ha igen, többé fogalmam sincs, hogyan választhatnám szét a valóságot az álmaimtól.
– Életem legszebb öt perce – teszem hozzá immár a plafon irányába pislogva, a kezemet viszont az életem árán sem húznám el az övétől. Talán nem kellett volna kimondanom, de ez az igazság: soha, senkivel nem éreztem magam ilyen biztonságban és ennyire egynek. Akármilyen mélyre ások az emlékeim között, semmi ehhez foghatót nem találok közöttük. Olyan volt, mintha egy kicsit hozzá tartoznék, és ezt nem akarom még elfelejteni.
Meglepetésemre tovább folytatja a színvallást, és most még a korábbinál is ködösebben fogalmaz, így kénytelen vagyok alaposan és homlokráncolva méregetni az arckifejezését, mielőtt rászánnám magam a válaszadásra. Létezik, hogy a sok mindenben igazából azt jelenti, hogy…?
– Wow – maradnak nyitva az ajkaim a kelleténél egy egészen kicsit tovább. Aztán lassan, de biztosan mégis leülepedik bennem, hogy nem mindenki szexel rendszeresen, kevés kritériummal és szinte hobbi szinten. Eddig csak a fejem billentettem oldalra, de most összeszedem magam, hogy idővel értelmes szavak is elhagyhassák a számat: egy széles vigyor kíséretében fordulok az oldalamra. Ezután tovább helyezkedem, de csak azért, hogy a lehető legközelebb tudhassam az arcát a sajátomhoz, és hogy még ennél is könnyebben érhessem el, mikor felé nyújtom a karomat.
– Akkor vedd úgy, hogy megtisztelve érzem magam – simítom fent a derekára a tenyeremet, a fogvillantós mosolyt pedig továbbra sem lehet rólam levakarni. – Első menetnek végképp előkelő volt. És én még azt hittem, hogy lehetetlen újat mutatni egy hozzád hasonló, neves vadásznak – nevetek fel már sokadszorra aznap a következő kósza gondolaton.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Cole lakása 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
285
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Júl. 28, 2019 5:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


We are alive
18+ Cole & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 876 • Zene; Gimme Shelter »
« I tell you love, it's just a kiss away »
Eltökélem, hogy óvatosan fogok bánni vele, hogy türelmes leszek, és odafigyelek a mozdulataimra, de azt hiszem, elhatározni valamit, amiben semmi tapasztalata nincs az embernek, megint csak olyasmi, mint a legelső íjászat órám; a valóság meg sem közelíti a fejben végzett kalkulációkat. Cole kikerekedő szemei is alátámasztják ezt, mire azonban bocsánatkérővé válhatna a tekintetem, és felfoghatnám, még ennél is lassabb tempót kell diktálnom legközelebb, játékosan rám vigyorog. Bizonytalan mosollyal viszonozom az arckifejezését, majd puhán végigsimítok a hasán, amíg várok egy kicsit és figyelem azokat a kihívó íriszeit - mintha lehetne esélyem bárhova máshova is nézni.
Nem tudnám hová tenni, mi változott a pillantásában, sőt, mi változott őbenne, mégis elűz belőlem mindennemű kételyt és aggodalmat a korábbi partnereit vagy a kettőnk momentumának jelentőségét illetően. Legyőzhetetlennek és örökérvényűnek találom magunkat jelenleg, hisz miként is létezhetne a kettősünkhöz hasonló? Nincs olyan, hogy valaki pontosan ugyanannyira vonzódjon és akarjon összetapadni a másikkal, mint amennyire mi akarunk egymással - ha nem jobban -, a ráébredés pedig váratlanul s végtelenül türelmetlenné tesz.
Eleinte még igyekszem lassú tempót diktálni, ám nagyon hamar elfog a kényszer aziránt, hogy minél előbb és minél szorosabban válhassunk eggyé. Lehetetlenül közel akarok kerülni hozzá, vágyom minden óhatatlan nyögésére, sóhajára, érintésére vagy ragadós négyzetcentiméterére… A csókjára és az illatára, amint végül tehetetlen megadással a nyakának ívébe fúrom az arcomat, éppúgy az ujjainak fájdalmas marására a bőrömön ott, ahol máskor a legkevésbé akarnék bármit érezni, s most mégis megbízom benne eléggé ahhoz, hogy kívánjam és hagyjam is kapaszkodni.
Egy egészen más jelenben létezek ezúttal, mint egyébként szoktam, ilyen közel Cole-hoz egyszerűen már nem működnek a saját magammal szemben felállított szabályok, és tudom, hogy ennek köze sincs az utóbbi időben tanúsított viselkedésemhez; ő teszi ezt velem, és ennél boldogabban még nem hagytam szétcsúszni a lényemet.
Fel sem fogom, miféle iramban hajszolom magunkat, csupán akkor döbbenek rá igazán, amikor egyszeriben és túl hirtelen ezernyi fénylő porfelhő ragyog fel az egymásnak préselt szemhéjaim mögött, és ő az eddigieknél is hevesebben szorít rám a kifejezés minden értelmében. Egészen olyan, mintha végigrezdülne valami a testemen, mintha közvetlenül belőle törne fel valamiféle bizsergető energiahullám, ami körbeölelne mindkettőnket, s noha ehhez foghatót még sosem tapasztaltam, biztos vagyok benne, hogy nem lehet véletlen; a kettőnk világa minden dac ellenére összeért.
Mély szusszanással emelem el az arcomat a nyakától. A fejem közben enyhén oldalra moccan, felfelé, ahogyan a fülem ösztönnel hegyeződik a váratlanul felcsendülő hang irányába, ám a tudatomat nem éri el a zaj, túlzottan Cole-ra összpontosít. A kipirosodott arcára, amelyen a szoba narancsos fénye minthogyha az eddigieknél vadabb keringőt játszana, a kettőnk közé szuszogott légvételeire, és az ajkaira, amelyekre rövidke csókot nyomok végszóként. Kimerültem. Kifáradtam, méghozzá olyannyira, hogy jelenleg az sem izgat, az alkoholból megint csak módfelett kijózanodott az elmém az alváshoz, hisz sokkal erőteljesebb bódulatot ajándékozott a tevékenységünk és a közelsége. A jelenléte, amiről szerencsére egy másodpercre sem hagy megfeledkezni.
Elfúlón és halkan nevetek fel a kérdésére, egy pillanatra visszaejtve a homlokomat a vállának, majd egy gondoskodó puszit hintve a bőrére, lassan kihúzódok belőle és eldőlök mellette a matracon. Határozottan beleáll valami a derekamba, amire elfintorodok, de hamar eltereli a figyelmemet a sajátos tisztálkodási módszere.
- Tudod… ha szólsz, hoztam volna törülközőt - találom meg végre a hangomat, csendben követve nyomon a mozdulatait a szemeimmel. Igaz, mondani könnyű, mert nem feltétlen lennék képes feltápászkodni most mellőle, de talán a kedvéért megtettem volna. Így azonban késő bánat; elveszem tőle a pólót, és egy hetyke vállvonást követően hasonlóképp megtörölgetem magamat, végül a földre száműzve a procedúra végére meglehetősen koszossá vált ruhaneműt.
Kényelmesen dőlök vissza a megpróbáltatást követőn, de majdnem fel is ugrok világgá szaladni az újabb váratlan kérdését hallva. Mármint gondolatban, egyébként egészen ledermedek és olyan kitartással bámulok a repedezett plafonra, mintha előbb vagy utóbb ennek köszönhetően eltűnhetnék Cole szemei és a kíváncsiskodása elől. Persze azt is tudom, minél tovább váratom, annál kínosabbá fog válni az egész szituáció, ezért nem burkolózok örökkévaló hallgatásba.
- Mondhatjuk - nyögöm ki a diplomatikus válaszomat, majd taktikát váltva előbb szembe fordulok a problémával - vagyis az oldalamra helyezkedek -, aztán továbbgondolva, inkább megadom magamat neki és a hasamra fészkelődök tovább. - Remélem, nem volt olyan… szörnyű? - bököm ki a homlokomat ráncolva s közben a felém közelítő tenyerére pislantva, amibe félúton belesimítom a sajátomat és felhúzom a számhoz az egymásba kulcsolt ujjainkat. Pontosabban fogalmazva a kézfejét támasztom az ajkaimmal, még néhány pillanatig magam elé meredve, aztán érdeklődőn felemelem rá a tekintetemet. A mocorgásnak köszönhetően valamivel lejjebb kerültem nála, vagy éppen ennyit jelent a különbség; ő párnát talált a feje alá, én meg sikerrel legördültem a sajátomról.
A mosolyát látva nem hiszem, hogy a „szörnyű” volt a legmegfelelőbb kifejezés a puhatolózásomra, de jelenleg annyira sem tudok bánni a szavaimmal, mint máskor. Persze tisztában vagyok vele, most megindítottam magamat a lejtőn, viszont ha még valaha együtt akarok lenni vele - márpedig erre nem valaha vágyom, hanem minél többször -, akkor kénytelen vagyok szembenézni a hibáimmal és legfőképpen őt is figyelembe kell vennem.
- Tulajdonképpen… - nyikkanok meg újra, amennyiben van rá lehetőségem, mert akkor már öntsünk tiszta vizet a pohárba. - Sok mindenben te vagy az első - jegyzem meg óvatosan, csöndesen, ezúttal nem kerülve a tekintetét, ugyanis érdekel a véleménye és a reakciója, illetve nem szívesen válok a kelleténél is sebezhetőbbé a szemeiben. Nem tartok tőle, de mára éppen elégszer csúszhattam szét előtte a szórakozóhelyen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Milyen jövő vár az emberiségre, a földi ökoszisztémára, az életre?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/4
Angyal
5
Démon
10
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
3