Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Road to the North Pole - scary merry christmas?
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Nov. 05, 2018 11:24 am
Következő oldal


☠️ karácsonyi  lidércnyomás

Ruben & Athan
•  szószám: 2022 • Credit:

 
Ő viszont sikít, amennyire tud. Maga sem hitte, hogy képes arra, nővéreit megszégyenítő skálázásba kezdett, bár tök elfér ezeknek a pokoli szörnyeknek a hangja mellett. Ahogy a rémalakok előre törnek, úgy kívánja vissza azt, hogy inkább a csendben és az unalomban maradtak volna, sőt, ha kell, ha ezek eltűnnek, még azokból a cukrokból és csokikból is eszik, amiktől amúgy még a gyomra is forog, de félre fogja tenni, és megeszi, mert inkább a cukorsokk, mint az, hogy ezek itten bármit is akarjanak. Itt, a világ jeges végén, talán még meghalni sem lehet tisztességesen. Persze, ők nemigen fognak ezekben, ezektől meghalni, mégis, ha valahogy sikerülni, talán ők lesznek a manók között az óriások, akik aztán majd jó kis látványosságok lesznek aztán, anyjuk nagyszerű büszkeségei, akik nem voltak képesek legyűrni egy csapat rothadó, darabos és vélhetően feneketlen éhes manósereggel. Ha lenne egy zsákja, belepakolna párat, mint a kötözött sonkákat, hogy aztán megmutogassa a világ meglévő részének, hogy így őrüljenek a Télapónak és a kis barátainak, hogy egyáltalán ne is akarják, hogy ezek itt bármit is készítsenek nekik. Félő azonban, hogy ezeket ennyire a hideg tartósítja, és ha melegebb részre vinné őket, akkor aztán végképp cupákos, darabokra hulló holttestek lennének, akik még nyammognának és morognának addig, míg ezen tagjaik is felmondják a szolgálatot.
De nem. Nem lesz se veszteség, se nem szuvenír.
Nem örvendetes tény, és küzdenek, amivel csak lehet. Rubenbe kapaszkodnak, majd belé is, és nem engednek, hiába hullanak a hóba-kőre azok, akik elsőként estek el. Semmire sem jó ez így, ezért dönt úgy, hogy olyasmit választ, amely többször is megsegítette. Ha megnyitná a földet, az szuper lenne, oda kerülnének, ahova valók, a Pokolra, vagyis legalább a föld mélyére, de talán ki is ássák magukat egy idő után. A szél és a víz itt fagyott, hasztalan, az egyetlen a hő az, amely fenyegethet bármit. Ha eddig fáztak, most ismét megmelegedhetnek, csak épp nem kellemes az, ahogy a sercegő hús, vér, vagy épp a körmök és a haj jellegzetes szaga vegyül hozzá. Noha dallamosan pattog, ennek kiváltképp nem örül, vagyis, valahol igen, első körben, amikor úgy néz ki, ezzel most jól elkapva őket, megállítja a rohamot. A fenéket...
- Ezek... Ó anyám, most segíts meg – nem mintha valóban hozzá fohászkodna, de Istenhez mégsem teheti, Lucifer meg biztosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. Őrzi a tüzet, nem engedi kialudni és a manóruhák is szépen égnek a többi taggal együtt, de ezeknek semmi sem szent. Még a tűz szabályai sem, így, akik elestek, azok mögött ott van a többi, és ha lángra kap a karja, sapkája? Nem érdekli, csak a gyilkolási vágy hajtja és löki előre. Oké, következő sikítás, a lángnyelv megnyalja őt is, amikor egy „élő” fáklya kapaszkodik belé, és az eddigi magabiztossága kipukkadt, mint egy lufi. Akkor jöhet a gyáva része. A futás...
Még így sem az igazi, de talán hasznosabb, mint ott állni és várni a lehetetlent. A kisvonat kapóra jött, sőt mi több, legalább kapaszkodó remegő lábainak, és felület, amire kiköpheti gyomrának tartalmát. De jó, hogy a finom falatokat nem ma ette! Kár lenne értük, azonban, felegyenesedve, száját megtörölve néz körbe, pontosan hova is kerültek.
- Még mindig nem megyünk? - észre sem vette, hogy pontosan hova érkeztek, most realizálja csak, hogy valami tágas tér helyett ez egy barlang, amelyben a kis szekér kapott helyet. Aztán Ruben. Lázasan lapozgat valami könyvet, ő hátradől, de nem sokáig, mert a manók hangja megint eléri őket. Hogy ezek sose nyugszanak! Idegesen tekint hátra, leskelődik, mennyire értek közelebb, és a baljóslatú csoszogás mellett már-már hallja az apró csengettyűket is a ruhán.
- Tök mindegy melyik gomb, nyomd végig mindet, csak menjünk! - vélhetően amúgy is rátalált a válaszra, de azért még kicsi noszogatja is, mert muszáj és mert ideges. Már épp fellélegzik, hogy megvan a megoldás, végre, mehetnek innen, de a hála sóhaj helyett velős ordítás tör ki belőle, veszett kapaszkodás, ahogy ez a vacak száguldani kezd. De még hogyan! Sosem ült semmin, ami gyorsabb lenne a lovak húzta kocsinál, még a modern autókat sem próbálta ki, csak olyat, ami minden csapkodásra csak állt és rohadt. Ez pedig egyenesen őrjítő sebesség. Szerencsére gyomrában már nem sok minden akad, maximum egy kis epét köp ki a nagy ordítozás és káromkodás közepette, ami, ebben a helyzetben aztán nagyon is jól megy neki, megérne még egy ládába zárást büntetésként, de most neki eleve az, hogy ezen a vacakon kell lennie. Ujjai elfehérednek, olyan hévvel kapaszkodik, és reméli, hogy azért egyszer meg is fog állni, más nem akkor, amikor már elhagyják ezt az egész földrészt, és kikötnek a világ másik felén. Sőt. Még az után is. Kiabálna testvérének is, de valahogy nem képes értelmes szavakat kipréselni az ajkain, a vad morgolódásba mászik bele az, hogy állítsa meg, lassítsa le vagy bármi, amit tenni tud vele. De úgy néz ki, talán a manók jobbak lettek volna, ők legalább nem gyorsak és nem akarják a világ végére repíteni. Ó, maradt volna a kis lángocskáival! A sülő manókkal és minden mással! Bezárkózott volna a házba, amíg eltűnnek, betömött volna minden rést, és elő nem mászik tavaszig. Szép álmok. Egyetlen nyikkanás aztán és huss... minden elsötétül. Végállomás.
Zúgó fejében álomszerű képek derengenek fel. Minden tagja fáj, de messze jár innen, meleg forrásban ücsörög, nyakig felöltözve és mégis reszket. Egy ronda, kifordult belű és szemű manókórus énekel, de mintha fűrészlapok csikorognának fejében, legalább most nem akarják megenni. Ruben épp székeket eszik és kisvonatot, de bizton állítja, ez is csokiból van, de ő szinte látja, ahogy a szálkák kiállnak ínyéből és ajkaiból. Megrázza a fejét, szeretne innen kimászni, de nem tud, tagjai nem moccannak, mintha láthatatlan hínár tekeredett volna rá és nem engedné. A Télapó nevet valahol messze és pöfög az átkozott vonat is, talán közelednek. Kérdezni kíván, de csak tátog, és hápog. Semmi sem oké. És a testvérei! Jaj. Ott állnak nem messze, nevetnek és ölelgetik a manókat, akik rájuk kapaszkodva húsukba harapnak. Aztán ordít ismét, és összerezzen.
Nem tudja, mennyi idő telt el, míg ezt a kellemetlenséget megélte fejben. Piros kabátján immáron a manók vére mellett saját, fekete vére is ott pihen. Kizuhanhatott, vagy kiugrott, nem tudni. Több tagját lezúzta, talán egy-két ujja el is tört, de helyre roppannak, amint mozgatni kezdi őket. Mert mozog. Vagyis mozogna. A földön fekszik, és olyan kényelmes, kedve lenne itt maradni nagyon de nagyon sokáig, ha lenne egy takarója, meg is tenné. A nevét hallja, de biztosan csak álmodik, elvégre nem beszél hozzá senki sem, most sötét van és csend. De megint. Erőt vesz magán, de az „itt vagyok” válasz helyett valami nyekergést hallat, mint a manók, csak nem olyan vállalhatatlan magasságban visítva. És közelebb és közelebb.. majd megragadják. Arca eddig a földet láthatta csak, így amikor a helyzetváltás és testvére képe kerül elé, felüdül. Ismét morog neki valamit, de nagyon kába még, nincs értelmes szava. Ruben se néz ki fényesen, főleg, ahogy egyik pillanatról a másikra sápad le teljesen. Szemeit rendesen nyitja ki, ráfókuszál, és nem észleli elsőre, mi az a nagy probléma. Aztán követi a tekintetét...
- Ugye ez csak egy rossz álom...? - nyekergi, de nem. Ruben arca valós, a sebeit csípő hideg szél is, és a fájdalmas tagjai is. Azt mondják, addig jó, míg fáj, azonban ez itt már nem létező lelkének is sajog. Oké, megtámadták a manók, elszenvedte élete első közlekedési balesetét, és most vérszomjas szarvas pislog rá szinte halott szemeivel. Kedve lenne neki is sírni, vagy menekülni.
- Inkább a láda, inkább az... - ez ezt komolyan suttogja, ha ideteremne, bemenne, és nem jönne ki jövő nyárig, nem mintha az választás kérdése lenne. Órákig tűnő hosszúsággal bámulja őket, majd fogai alatt roppan a csont, cipőjét leköpi és már tovább is megy. Hálaimát tud? Most bőszen ismétli, és megrogynak lábai, ismét a földön ücsörög, amíg Ruben lemossa magáról a mocskot. Nem csodálja, a szaga iszonyatos a löttynek.
- Add ki magadból, csak könnyebb lesz.. - körbetekint, a roncsokra, meg az erdőre, ahova jutottak. Ez a végállomás de hova? Itt lesz a Télapó, vagy innen mehetnek haza? Jó lenne ha utóbbi érvényesülne, és fel is tápászkodik, olyan sebességgel, mint holmi öregember. Aztán, persze megint nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy azt szeretné. Megint nem, és kezd elege lenni.
- Ruben, elegem van a mászkálásból! Menjünk haza! Menjünk innen messzire! Nem, és nem akarok megint bemenni az erdőbe és nem akarok itt sem átvágni, semmi! Hagyjuk már ezt a helyet – nyavalyog, ahogy követni kezdi Rubent, kelletlenül, sőt, kész holtsúly, mert bizony nem akar semmit már, csak pihenni. Előre haladnak, az erdő pedig csendes, meglepően csöndes és kihalt. Sőt mi több, így talán még ijesztőbb.. Közelebb húzódik fivéréhez, akaratlanul, mert semmi jót nem sejt. És milyen jól bejönnek a megérzései jelenleg! Francba...
- Én mondtam, hogy nem akarok idejönni és tessék! - toporog, amint meglátja a szarvasok kis élethelyét. És a romokat, amiket hagytak... - Lehet ezek az igazi falusiak, akik azokban a házakban laktak – nem lenne csoda, ha a manók nem, akkor ezek a dögök falták fel őket. Vagy akárkit. Lehet magát a Télapót is és itt már nincs semmi keresnivalójuk. Ismét szédelegni kezd, és már-már el is ájulna arra, hogy azok a dögök rájuk néznek, de Ruben hangja ismét felriasztja.
- Mi?! - és már megy is, kapálózik a kézzel, magára hívja a figyelmet és terel. Oké. Komolyan gondolta. Azért ő még egy ideig csak kővé dermedten áll, lesokkolva, mire, mintha felpofozná valami, megébred. Menni kell. Elrohanva, a környéken keres akkor megoldást. Mindent átkutat, minden perc számít és rosszul van attól, hogy ő... Jaj csak fel ne falják! Épp talán ez az, ami reménysugarat ad, és nem adja fel, hogy lekuporodva sírjon valahol. Egy hörgő, még talán mozgó manócskát lel meg és ragadja magához, épp akkor, amikor már feladta. Talán a vonatról ért ide el, talán eleve ezek mindenhol ott vannak, de kapóra jött! Karmol és harap, míg oda vissza nem ér vele, azonban marha kicsi és nem, nem lesz elég ez. Ruben mennyivel hatalmasabb falat nekik, ennyivel beérik tán? Elsápad.
- Itt vagyok, megjöttem! Ez... - tolakszik közelebb, de elzárják az utat amazok. Remek! - Hoztam enni, hahó, hoztam enni! - lóbálná meg a dögöt, de az kifordul a kezéből és csak egy csonka lábszár marad a kezében. Visít egyet, mert most már ő is a terítékre került, a figyelő tekintetek szerint. Két fogásos levi-vacsora. Ez kellene nektek, mi?!
- Dögöljetek meg, mind! - felgyújtaná őket is, ha meglenne a gyújtója. Azt egy manóra dobta és az indította be a tüzet. Így, egyetlen fegyverét, a csonkot tudja csak használni. Utolsó, elkeseredett tettével vágja bele a szarvas oldalába azt, aki felbőszült üvöltéssel ugrik meg, és ezzel felszántva eleven húsát. Az a szag... Karja, ruhája csupa vér, ahogy a földre lökődik, és onnan néz fel a dögre. Vergődik, fáj neki, és fájjon is! De ha nem gördülne el, akkor bizony még agyon is taposná.
- Rohadt élet! - mordul fel, miközben feláll és Ruben felé les. Oké, bejön a vergődő társ, mert rá figyelnek, így van idő arra, hogy elkapja testvérét, és elhúzza. De ami történik...
- Menjünk innen... - és a szarvasok, amik eddig őket akarták megenni, társuknak esnek. Kínkeserves bőgés az, amit hallat, és ahogy leterítve falni kezdik, tépik a húsát, marják. Elevenen falják fel! Oké. Mozi vége, már ott sincsenek. Nem várják meg, amíg végeznek, vagy böfögnek, már rohannak, csendben, de sietősen. El innen, el messzire a manóktól, szavasoktól, akik elégedetten csámcsognak, falatoznak. El a roncs vonattól, az állomástól, mindentől. Olyan messzire érnek, hogy végül nem maradnak fák körülöttük, csak előttük. Egy tisztásra értek ki, ahol a fagyon, havon kívül senki sincs. Egyelőre. Testvérét elengedve rogy le a hóba és sóhajt fel, úgy néz ki, senki sem követi őket. Senki, senki, senki.
- Hát, nem tudom, milyennek képzelted el ezt az utat, de ha előre csak sejtem is, mi vár itt rám, akkor szóba se állok veled. Remélem tudod, hogy hajszálon függött az, hogy le ne harapják a fejünket. Innentől én mondom meg merre, mert eddig minden csak gyilkos útba vezet. És nem, nem keresünk meg senkit sem, haza fogunk menni! Nem érdekel a Télapó, forduljon fel ott, ahol van! Mert ezek után már csak azt tudom hinni, ő is fel akar falni, vagy kikaparni a szemünket minimum. Az a gyerek ebben hisz? Megéri kölykök szavára hallgatni, de tényleg...


avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szer. Okt. 31, 2018 2:54 pm
Következő oldal


Christmas time is killing us

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1925• Credit:

 
Hangjuk visongó és fülsüketítően vékony, ahogy csatakiáltásaik elhagyják az ajkaikat, vagy lehet ez csak a belőlem véletlenül kicsúszó sikoly lett volna? Áh, kizártnak tartom, mert én csak kikerekedett szemekkel, kővé dermedve bámulom a közeledő húsra éhes sereget, akiknek többsége ha ki tudná nyújtani a karját most, akkor megtennék, de legtöbbjük még futás közben vagy elhagyja valamely végtagját, vagy karjukat egészen úgy visszatörték, hogy apró ujjaikkal saját vállukat tudják simogatni, miközben mi megcsodálhatjuk a darabokká tört, fehéren és vörösen fénylő csontokat, melyek átszúrták a manó egyenruhájukat, esetleg még a barnás csontvelő is foltot hagy a szűz hóban. Akik lábukat hagyták el úton útfélen, vagy indultak el defektjükkel nagy hévvel és menet közben vágták el magukat, azok most erőnek erejével kúsznak felénk, kapaszkodnak éles karmaikkal, vagy azzal, ami a kezük helyén maradt másodpercek alatt összekapart szilárd hóbuckákba és húzzák magukat vicsorogva, éles, rothadó fogaikat megvillantva felénk. Egyiknek a szeme lóg ki a helyéről és ütődik neki az állkapcsának, másiknak az állkapcsa szakad le, a harmadik elhagyta valamijét, mi folyik itt?! Dermedt ámulatomból a bal lábamba nyilalló éles fájdalom térít magamhoz és összerezzenve tekintek le a sok ezer tűszúrás érzésének okozójára, a legügyesebb manóra, aki kihasználva bambulásomat máris elkezdte feldolgozni a lábamat vacsorává. Ne ess pánikba, ne ess el! De pánikba esek! Ordítva kezdek el ugrálni féllábon és próbálom erőnek erejével lerúgni magamról a démoni teremtményt, de annyit érek el vele, hogy úgy lobog mellettem, mintha zászlót kötöttem volna magamra.
'Gyere már le!' - ordítom, majd lehajolva tépem le magamról és tartom el magamtól a kapálózó lényt, ami vértől szennyes fogaival és karmaival kapkod felém, de egyenruhájánál fogva a fejem fölött megpörgetem és hajítom el messzire, mint ahogy az olimpikonok vagy mi a csudák csinálják. Ez ma már versenynek számít, hogy ki tud tárgyakat minél messzebb hajítani? Nem tudom mikor lesz a következő, de nevezni fogok. A manó visítva kapálózik a levegőben, miközben csodaszép ívet megtéve a levegőben landol egy ház fekete füstöt okádó kéményében, bentről pedig nem hallani sem csobbanást, sem kaparászást, hanem egyetlen dobhártyarepesztő sikolyt, amilyet még senkitől nem hallottam és gyanítom nem is fogok, nem nagyon sütnek meg a közelemben senkit élve. De ez csak egy volt a rengetegből és hiába Athan és gyönyörű, kövérre hízott lángjai, megállás nélkül másszák meg halottaikat és az sem ér ellenük semmit, hogyha a karácsonyfáról mély megbánással ugyan, de leakasztom a legszúrósabb, legélesebb díszeket és az arcukba nyomom, csak odakapnak, de még vakon kapálózva is jönnek és keresik az eleven húst, amit széttéphetnek. A hó többé már nem érintetlen és nem is fehér. Olvadásnak indulva hatalmas, mély tócsa árkok maradtak Athan lángjai után, melyben a sötétre pörkölt manók, mint hajóroncsok süllyednek el, a karácsonyfa környékét ajándék helyett most világos színű vér és élettelen testek borítják, mellettem egy kéz, Athan mögött egy gazdátlan, kifordult szemű fej. Engedve öcsém ráncigálásának rohanok én is utána a tágas barlangba, ahol lépteinkkel és zihálásunkon kívül még a minket kitartóan követő manók vinnyogása is visszhangot ver, az út fölfelé pedig mintha sosem érne véget, csak kacskaringózik, csigázik fölfelé a hegy gyomrában. Hogyha a manók ilyenek, mi lehet még az út többi részén?
Lélekszakadva mászom be a fából készült vonatba és kapkodó tekintettel térképezem föl a kis szállítóeszközt, hogy egyáltalán hogyan tudom én ezt elindítani, hogyha már öcsémre nem számíthatok most egy ideig, mert újrafesti a kis vonat oldalát. Megborzongva a fröccsenés hangjától kutatok át minden zugot és fiókot, mire megtalálom az aprócska használati útmutatót, ami egy manó kéznek hatalmas lenne, én pedig örülök, hogy látom benne egyáltalán a betűket.
'Nem érdekel, hogy milyen nyelveken olvashatom el, hol van az indító gomb?!' - lapozom feszülten, épphogy ki nem tépem az oldalakat, amikor megtalálom a műszerfal pontos másolatát, gomb kombinációkkal és minden fontos információval ellátva. - 'Ahhaaa, szóval itt az indulás ez meg a... gyorsító?' - ez kell nekem! És minden kérdés nélkül dobom félre a könyvet, hogy utána rátenyereljek az indító gombra, közvetlenül utána pedig a gyorsítóra, amit rögtön utána meg is bántam. Hogy tud egy ilyen fából készült eszköz ilyen gyorsan menni?! Elfekve a barnára festett padlón kapaszkodom a masiniszta székének vasból készült lábába, amit az égnek hála jó erősen odarögzítettek a padlóhoz, kipirult arcomat összeszorított szemekkel nyomom hozzá a jéghideg rúdhoz, háborgó gyomrom pedig mindenáron követni akarja Athan példáját. Egy pillanat. Ez magától megáll vajon, amikor vége az útnak vagy neki fog ütközni az állomásnak? Szédelegve, el nem engedve a széket próbálok feltápászkodni, és egy ajaj kíséretében szembesülök azzal, hogy semmit nem láttam a csodálatosan kék égből és a hófehér hófelhőkből, a világító csillagokból és a ragyogó Holdból, mert a hányingeremet igyekeztem leküzdeni és most pedig farkasszemet nézek a végállomással, oldalt a két hólepte vasúti megállóval és azzal a fekete kerek micsodával a végén, ami a megfékezhetetlen vonatot harmonikává fogja varázsolni, hogyha nem áll meg időben, de mire megkereshetném a STOP gombot, már repülök is, mint akinek szárnya nőtt bele egyenesen a tűlevelű fenyők tömegébe, hangosan csattanva érkezve a sötét törzsnek és leválva, mint a matrica zuhanok alá a mélybe, törve magam alatt az ágakat, csillagokkal és madarakkal a fejem fölött. De sötét lett.
Nem is tudom mi fáj jobban, a fejem vagy az orrom, vagy az egész testem. Kapkodva a levegőt emelem föl a fejemet a hideg hóból, és nézek végig magamon, majd hanyatlom is vissza, lehunyva a szemeimet, miközben fogaimról a rászáradt vért igyekszem nyelvem segítségével lepucolni, ami az orromból a számba folyt. Vajon betört a fejem valahol? Elpépesedett valamim belülről? Bár ki tudja mennyi ideig voltam eszméletlen állapotomban, mindenbizonnyal a sérüléseim már meggyógyították önmagukat és a fájdalom az, ami a helyükön maradt, egy biztonsági ellenőrzés mégsem ártana. Tényleg, hol van Athan? Halkan szusszanva engedem ki a levegőt és erőmet újra összegyűjtve emelem meg magam és nézek körbe a rengetegben.
'Athan...' - kiabálnám, de csak elfojtottan tudom kimondani a nevét, utána továbbra is nyammogok és igyekszem a fémes íztől a számban megszabadulni. Lassan feltápászkodva a földről támaszkodom neki a mellettem lévő fának és elfáradva szusszanok egyet, mintha idős lennék, fájna mindenem és megerőltető lenne már a fölkelés is. Várjunk csak... na mindegy. Szipogva néhányat indulok meg lassú lépésekben abba az irányba, amerről iderepültem és meglepően hamar találkozom is a vonat első maradványaival, amelyek egyenesen arányosan sűrűsödnek azzal, ahogyan haladok előre. A gyönyörűen, gondosan lefestett színes fadarabok összevissza törve állnak ki a hóból, vagy akadtak fenn valahol a fákon, a kéményét félig már betemette a kövér pelyhekben hulló hó, a többi pedig... a többi pedig egyetlen nagy kupacban harmonikázva dőlt el az állomáson, mint egy konzervdoboz, amit összenyomtak és odébb hajítottak.
'Athan...' - nézek körbe a törmelékek között és rúgom odébb a léceket, műszerdarabokat, végül a nem is olyan messziről érkező nyöszörgése az, ami beazonosítja, hogy nem a mélybe zuhant a manók közé. - 'Jövök már, jövök.' - hogy fog engem utálni, atyaég! Sietősen odabicegve hozzá húzom fel a földről és támasztom neki a fának, s már éppen nyitnám ki a száját, hogy belenézzek, hogy minden foga megvan - e, amikor az ijedtségtől megugorva hagyom, hogy a meleg, nedves orrváladék végigfolyjon a fülemen, egészen a sálamig és nem is teszem szóvá morgó gazdájának, hogy nem kértem zselét a hajamba, mert így is elég roncs állapotban vagyok, mert amikor farkasszemet nézek a vérben úszó, tág pupillájú szempárral, valahogy elmegy a kedvem attól is, hogy levegőt vegyek. Az alvadt vérrel borított pofájú szarvas fojtottan morogva figyel minket, hogy ellenséget jelentünk - e számára, avagy sem, és egyáltalán el akarjuk  - e venni a pofájából kilógó, félig már megevett manótetemet. Szarvai hatalmasak, szerteágazóak és annál élesebbek, hogy akár egy vaddisznót, vagy egy másik szarvast is felnyársalhasson vele, barna rövid bundával borított izmos teste pedig szintén elég figyelmeztetés arra, hogy ne akarjon vele senki kikezdeni. Szerintem ő ehet a csapat főnöke, az alfa, de ez csak egy megérzés. Szinte sírni támad kedvem, ahogy a meleg váladék befolyik a sálam alá és sikamlósan, ragadósan beleivódva a sálamba cirógatja a nyakamat, de minek után úgy érzi, hogy nem jelentünk fenyegetést a vacsorájára nézve, még egy illedelmes orrfújással, amit immáron Athan cipője élvezhet, tovább áll és otthagy minket. Öcsémet elengedve, lefelé görbülő szájjal tekerem le nyakamról a nedves sálat és a hóba térdelve kezdem el hógolyókkal lecsutakolni magam mindenütt, ahol a slejm valahol is hozzámért.
'Athan, azt hiszem hányni fogok!' - visítom vékony hangon és miután úgy érzem, hogy kellőképpen megszabadultam a szarvas váladéktól, fölkelek a hóból és csalódott arccal fordulok a rengeteg felé. Itt bizony át kell mennünk, mert nincs más lehetőség. - 'Oooké, gondolom te sem lelkesedsz az ötletért, hogy itt menjünk át, de nem tudunk máshol. Ezek szerint éppen vacsora idő van és ha ügyesek vagyunk akkor kijutunk bentről, még mielőtt az utolsó lábkörmöt is megennék. Ez nem képezi vita tárgyát.' - ragadom meg Athan karját és indulok be vele az ismeretlenbe. A csillagok és a Hold fénye megvilágítják előttünk az utat, nem tapogatózunk a vaksötétben, mégis jobban örülnék neki, ha a tűzne a Nap és jobb fényviszonyok között mehetnénk keresztül a vérszomjas szarvasokkal teli erdőn. Pokolba a Mikulással! A mesekönyvben azt írták róla, hogy kedves és segítőkész manókkal dolgozik, a rénszarvasai vidámak és virgoncak, nem bántanák még a legyet sem, de a manók minket akartak felzabálni, a szarvasok mindent megesznek, ami vérben tocsog és húsa van. Kíváncsi vagyok ezek után a Mikulásra. Mit találunk a gyárában? Élve égeti el a rossz gyerekeket, megsüti őket és megeszi őket vacsorára vagy a szarvasok kapják meg őket élve? Lehet, hogy dolgoztatja őket megállás nélkül, nem alhatnak, nem mehetnek ki mosdóba, de akkor az a szag, ami bent lehet! Nincs is már kedvem találkozni a Mikulással, úgysem lenne a segítségünkre, a végén még mi lennénk a desszert a lakomán. Ha lenne merszem, most hangosan korholnám magam, de örülök, ha a szarvasok a szagunkat nem fogják meg, de...
'Azt hiszem rossz helyen vagyunk.' - suttogom öcsémnek és jobban szorítom a karját, ugyanis egyenesen a szarvasok fészkének kellős közepébe vitt minket a lábam és ha már fészekről van szó, legyenek sokan; nyolc darab az alfához hasonlóan nagyra nőtt szarvas lakomázik nekünk háttal, csámcsog, ropogtatja a csontokat a fogai alatt, tépik az anyagot, majszolják a zsíros húst. De mit ér lassú hátrálás, ha amúgy is felfigyelnek rád? Ez érdeklődve szagol a levegőbe, pofája vicsorrá torzul és fejét lassan fordítja felénk, míg a többiek követik a példáját és a végén nyolc izmos far helyett, nyolc vicsorgó pofával nézünk szembe.
'Szétválunk, te keress valami döglöttet.' - nem is gondolkozom, ajkaim csak kiköpik magukból a szavakat és Athant elengedve rohanok el oldalra, nem törődve fájó térdemmel, nyakamat nyújtogatva, hogy lássam mi maradt a manóból. Egy kéz! A segítő kéz! Csak ne kerítsetek be idő előtt! Lélekszakadva, magam mögött rohanó paták dobogásával, amik mintha a földet ráznák üldözés közben kapom fel a kezet a földről és vágtatok be egyenesen a fák közé, lóbálva a fejem fölött a vértől csöpögő csonkolt darabot.
'Gyerteeek! Kapjatok el! Hahóóó! - ordibálok és igyekszem őket öcsémtől minél messzebb csalni, hogy ő megtalálhassa a menekülésünk kulcsát. Remélem megérem és nem én leszek az ő kulcsa.


avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Okt. 28, 2018 5:36 pm
Következő oldal


☠️ karácsonyi  lidércnyomás

Ruben & Athan
•  szószám: 1929 • Credit:

 
Itt nem rendeznek parádét. De valahogy nem is lepi meg az, hogy senki sincs sehol. Mégis ki a fenének lenne kedve itt élni? Ebben a hidegben és a semmi közepén, mert még az sincs, hogy közelben lenne egy város, vagy épp meg tudnák maguknak teremteni az élelmet. Nem, ez a táj fagyott és halott, semmi sincs, amely életet adhatna, talán csak a hó, azonban senki nem bírja csak hideg, olvasztott havon élete végéig, még úgy sem, hogy az emberek egyelőre nem élvezik a halál kegyességét. Ide még úgy néz ki, az angyalok sem tették be a lábukat, mi több, lehet már az előtt is elhagyatott volt a vidék, és mégis, ahhoz, hogy közel s távol harminc éve nem élne itt senki, túlontúl rendezett és szép környék. És még a világítás is működik, így ez az elmélet nem ér semmit sem. Akkor meg vajon merre van mindenki? Nem lehet mindenki egy helyen, messze innen, hol vannak az öregek vagy épp az apróságok, akiknek még nemigen kellene kimozdulniuk sehova sem, és akiktől nem mutatkozna úgy a falucska, hogy totálisan kihalt. Nem, itt nincs mégsem senki, tehát vélhetően nem olyan rég azonban, de mégis fogták magukat és melegebb éghajlatra váltottak. Nem lepné meg, igazából csak egyet tudna érteni velük, hogy innen minél messzebb. Nekik is így kellene tenni, keresni a kis kiutat és menni innen vissza, el is felejteni, hogy ilyen ostobaság valaha is eszükbe jutott, nem pedig az, hogy meg is lépték. Igaz, ideje nem volt tiltakozni, olyan hevesen tessékelte és kérte, sőt mi több, tudja, hogy ha csak ott állt volna a kád szélén, mint valami rendes idióta, akkor egyenesen bele is rángatta volna. Hát ez igazán remek, nagyon is. Most aztán tudna mit mondani mondani neki, olyat is, amiit később nagyon de nagyon megbánna, de hát annyira fázik és koncentrál arra, hogy ne fagyjon ki belőle a lelke helye, hogy el is felejt pörölni testvérével. Csak egy kicsit kap belőle, egy kis előzetest, de az is bőven elég volt, mindkettejüknek. Elsődlegesen valami védett hely kellene nekik, és úgy néz ki, meg is leli azt, mint egy reménysugár, úgy csillan fel a fehérségben a kis falun, amit talán valami felsőbb erő tett oda, vagy őket arra az útra. Vagy épp az a szag csalta őket oda, amit elsőre nem is vesz észre, olyan hévvel tör be és mit sem várva választ ki egy házat, mintha teljesen normális dolog lenne amúgy bárkire csak úgy rátörni az ajtót. Mit ne mondjon, ez is egy olyan dolog, amelyet a jelenlegi helyzet szül és ír fel, egy kellemes, őszi délutánon és helyszínen bizony kopogna, kivárná a választ vagy annak hiányát, és csak aztán cselekedne. De itt se ősz, se kellemesség, még a házban is érzi a kinti világ hidegét, mindenhova beköltözik, talán lelkének helyére is jég költözött ezalatt az idő alatt. Vagy fogalma sincs?
Csak jót akar testvérének azzal, hogy sürgeti, hogy itt van a hidegre az ideiglenes megoldás. Mert hiába haragszik kicsit a hülye ötletért, akkor sem hagyná, hogy kint, egyedül fagyjon meg, vagy temesse be a hó. Milyen szélsőséges a világ... ahol eddig jártak, csak sivatagok, a forróság tarkítja a vidéket, itt viszont még a plusz 2 fok is csoda lenne. Szereti a Földet, pontosan ezért a változatosságáért, de innen nem tudna mellette harcolni akkor se, ha akarna. Reméli, azért még valamikor visszajuthat ismerős tájakra. Addig is...
Fejét kidugja az ajtón, és nézi, hogy hol tart fivére. Azonban, elsőre észre sem veszi, csak amikor tekintetét leemeli és megtalálja a földön hasalót, aki épp felállni készül.
- Ó, hogy ezért késel. Akartam szólni, hogy vigyázz, mert csúszik, de akkor rájöttél magad is. Ne törd össze magad a sietségben, megvárlak! - húzódik vissza, mert arca ebben a kicsi időben is pirospozsgássá vált a hidegtől. Épp matat, miközben meg is érkezik, szó szerint beesik, és ismét a padlóra kell bámulnia, ha a szemébe akar nézni. Sóhajtva rázza meg a fejét, de nem csodálja, ő a sivataghoz van öltözve, nem a hűs városhoz. A vékonyabb rétegnek itt nincs haszna, így ő húzta a rövidebbet.
- Azért még egyben vagy? - ha kell, felhúzza ő onnan, de hagyja pihenni, az a padló már nem olyan jeges, mint a kinti. A fagyott orrát most kezdi el megkörnyékezni az eddig idegen illat, az édeskés aroma, de nem foglalkozik vele. Talált az egyik boltban kis, fa alakú valamit, aminek iszonyatosan tömény szaga volt, így vélhetően ez is valami hasonló lehet, eszébe sem jut, hogy maga a ház csalogatja arra, hogy falatozzon. Nos, igen, ő kifejezetten nem édesszájú alkat, gyümölcs az, ami neki édes és még elfér, a modern nassolnivalókhoz pedig nem volt sose szerencséje, csak egy romlott csokihoz, de az... Annak nem ilyen szaga volt. Ritka idegennek érzi magán a számtalan réteget, de nem fontos, az a lényeg, hogy pár perc múlva érzi azt, amit eddig nem. A kellemes meleget, ami lassan mindenhova beköltözik. Még egy nadrágot is húzott az eddigire, zoknit is talált, de bőven hagyott Rubennek is. A hóember mintájú pulóvere fölé piros kabátot választott, csuklyáján még prém is van, igaz nem fehér, hanem az is piros, de meleg és ez a lényeg. És akkor ő nem kegyes, hogy nem hagyott neki semmit, a zöld kifejezetten Ruben színe.
- Egyből jobb a színed – néz rá, majd ki ismét, és a száját rágcsálja. Nem veszi észre azt, amit ő? - Nem kell sapka, így főleg nem, hogy előre kiröhögsz – tiltakozik a világító borzalom ellen, majd ellesz a kapucnival, ott nem fázott annyira, többi tagja hangosabban sikoltott az öltözék után.
- Érezem az illatot, de jobban zavar, hogy nincs itt senki sem. De megkeresheted, honnan jön, van időnk ha enni akarsz, én addig körbenézek, van-e itt még valami – és míg el is indul keresni, ő is kutatni kezd, de semmi olyat nem talál, ami hasznos lehetne. Csak annyi történik, hogy immáron keze is édeskés illatban úszik és Ruben is meglelte azt, amit keres. Pislog csak párat rá, neki ez így elsőre elég meredek, de aztán, letörve egy darabot ő is az asztalból, megkóstolja. Ez csokoládé, csak nem romlott!
- Te jószagú... ilyet se láttam még. Hogy lehet ebben élni? Mondjuk, akkor már megvan az, miért nem halnak éhen, csak azt tudnám, ha megeszik a bútorokat, hol vesznek újat? - nyammog a csokoládén, majd megtörölve ujjait, követi tekintettel testvérét, aki kifele indul. A hidegbe. Remélte, hogy még egy kicsit eltöltheti az időt idebent, a melegben, de hát, ezek szerint erre nincs opció. A kapucnit a fejére húzva lépked utána, és míg másik fele a házakat, ő a környéket pásztázza, de most így, átmelegedve sem tud többet annál, mint eddig. Ez a fehér pokol...
- Deríti ki a fene. Menjünk vissza ahhoz a jeges folyamhoz, és egyenest haza. Nekem nincs kedvem akár napokig is a semmin és a hidegben toporogni. Csak tudnám, merről jöttünk.. - már nyavalyog is. Mert addig oké, hogy a faluból kitalál, no de onnan tovább? Ha kegyes a sors, a lábnyomaik még megvannak és azokat békésen tudják követni. Ruben persze a másik irányba indult, őt teljesen felrázta a könyvecske, mindenképp meg akarja keresni azt a Mikulást vagy kit. Morogva lépked az utcára.
- Nem onnan jöttünk! Még megvannak a nyomaink és haza tudná.. - néz el oda, ahonnan jöttek, de ott már se híre se hamva annak, hogy a szűz hót valaha valaki összetaposta. Sőt mi több, mintha a falu körül még magasabb lenne a hó, mintha már nem is a combjukig akarna érni, hanem fejük tetejéig. És az utca, amelynek eddig a végén jártak, most kényelmesen kanyarodik el, mutatva, ez nem a falu vége, hanem csak egy átlagos utca.
- Az elég furcsaság, hogy eltűnt az ösvény amin jöttünk? - közelebb sétál a fivéréhez, és míg ő falatozik, ő teljesen felhúzza a cipzárt és kezeit a zsebébe rejti. Így már elviselhető a hideg, de a falu kihaltsága kevésbé... Sőt, egyre jobban marja a gyomrát a jeges marok, még ha bőre még kellemes melegben fürdik.
- Rosszul vagyok ettől a falutól, és nem azért mert cukorillata van... - motyog, majd finoman csapja vállon a másikat. - Ne kiabálj, nem akarom, hogy meghalljanak! - jobb, ha maguk vannak, ki tudja, lehet nem barátságos népek élnek itt. A vasút látványa a képre emlékezteti a könyvből, és elég abszurd, hogy csak úgy odafent lóg, mintha csak az égre rajzolták volna. Sőt mi több, még hallja is. - Itt már semmi sem normális. Nem tudom hova hoztál, de ha hazaérünk egyben, én ki se mozdulok majd egy meleg, de minden hülyeségtől mentes szobából – ilyen kalandot meg majd egy jó pár év múlva kér csak, vagy akkor sem. A vakító fehérségtől szúr a szeme, a fenyőfa pedig az édes mellett az enyv illatát küldi felé, gyomrának épp ennyi elég is volt, ő a másikkal ellentétben egy falatot nem eszik, csak sétál. Hol a kijárat? Mintha látott volna egy táblát, amin ez állt, de mire pislantott, el is tűnt. Körbe-körbe mennek, és mégsem. Valaki játszik velük?
- Micsoda? - kapja fel a fejét a szavaira, és ő is a nyíló ajtóra néz. Hát... eleve embert várt, nem egy törpét vicces ruhában, és ahogy közeledik, meg kell látnia, hogy bizony ez se nem vicces, se nem aranyos. Mint akit széttéptek félig, mégis élet van benne, sétál, és közeledik feléjük, lassan de kitartóan. Nem fél a vértől, meg a belsőségektől, de így, ilyen köntösbe bújtatva még számára is igen bizarr. Sőt mi több, amint megjelenik a többi, még fel is kiált, egész vékony hangon. De nem, nem sikít.
- Oké, most tűnjünk el innen, ameddig csak sétálnak, de nem néznek ránk. Szerintem ezek ölték meg az itt lakókat és... éhesek. Szóval, ha hallgatsz rám... - és azzal szép lassan hátrálni kezd, pont jókor. A manók mintha kiszúrnák a félelmet és őket, egyszerre emelik fejüket a két leviatánra, és csak a húst látva bennük, azonnal éles hangon hörögve, visítva, támadásba lendülnek. Harapnának, bár van akinek állkapcsa a hóba hullik, vagy épp karja, karmolnának és ölnének is, ha nem lennének ilyen aprók. Pár rúgás, taszítás, és ha követi, ha nem, rohanni kezd az ellenkező irányba, szitkokat szórva mindenkire, ami szent és ami élő.
- Ezek a Pokol bugyraiból másztak fel! Arra előre! Ott látom a kijáratot! - látná, de túl messze és ezek a kis állatok totálisan körbevették őket. Egyre közelebb és közelebb érnek, ismét marnak és harapnak, támadnak. Jó, akkor így. Míg pár a lába rúgásától repül, ő addig kabátja alatt keresgél, eredeti ruhájának zsebeibe kutat bele, bár elég neheze, ha épp belecsimpaszkodik egy ördögfióka.
- Tűnj már el! - rázza le a kezéről, majd előkerült az apró eszköz, amelyből ebben a hidegben próbál  fegyvert kovácsolni. Átfagyott és kissé véres ujjai miatt nehezen tudja meggyújtani, az apró lángocska többször elalszik, de végül vidáman táncolva tudatja, készen áll mindenre. És ha már egyszer bejött, erővel, mágiával ragadja meg, duzzasztja akkorára, amelyek ellepik a közelben álló manókat és azokat is meggyújtja, akik át akarnak kelni a haldoklókon. A láng az ő erejéből táplálkozik, de a rothadt húsból eszik, a szag pedig egyik pillanatról a másikra válik orrfacsaróvá. Ruben kabátját ragadja meg és kezdi el ráncigálni, készteti futásra. Ha erdőt nem is, a kisvasút most készségesen áll a megállóban és pár percnyi futás árán el is érik azt. Még pár, kitartó, félig égő manó követi őket, de a többiek vagy szétszéledtek vagy épp a második körre készülnek. De ők már a kis pöfögőn vannak, zihálva csapkodja azt, és közben remegve nézi, követik-e őket.
- Indulj már te talicska, indulj máááár!  - kiabál, és ha varázsszóra nem is, egyszer csak megindul alattuk a masina. Gyomra forog, és az első, amit élete első vasúti kalandja alkalmával tesz meg, az az, hogy kihajolva adja ki gyomrának tartalmát. Szép kezdés...


avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Kedd Okt. 23, 2018 1:05 pm
Következő oldal


Christmas time is killing us

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1784• Credit:

 
Egyre lassítva a sietős havon átkelős tempómon engedem el Athan csuklóját, ahogy beérünk a majdnem combig érő hóból a takaros, díszes és ellapátolt havú utcára, ahol a mesébe illő házak egymás mellett sorakoznak szép csöndben, mintha csak gépek gyártották volna le őket. Ez lehet az út legeleje, a lakóknak pedig a falu legvége, kiindulva attól, hogy közel s távol nem látok semmi központ szerűséget, ahová a lakók elvonulhatnának, csak a kopár, havas pusztaság az, ami körbeveszi őket, még fenyőfát sem látni elvétve, kivételt képez az ürességből kiemelkedő, házak között a felhők fölé emelkedő magányosan álló hegy, melynek majdnem a legtetejétől mintha valami elindulna és haladna egészen a messzeségbe. Hunyorogva próbálok fókuszálni a két kötélnek tűnő valamire, de túl magasan van és túl messze ahhoz, hogy bármit is kivehessek belőle, arról nem beszélve, hogy Athan türelmetlen felszólítása felveri a faluban maradtakat és feltűnésmentes jelenlétünk álcája rögtön lehull rólunk, de ahelyett, hogy álmos szempárokkal kéne farkasszemet nézünk, senki nem jelenik meg az ajtóban. Nincsenek sehol vasvillák, fáklyák, hálóinges és sapkás, mamuszos idegenek, a csöndet nem zavarja meg az ordítva kérdezések hada, de még csupa jó szándéktól és kedvességtől vezérelt polgárok sem jelentek meg és érdeklődtek kilétünk felől. Semmi. Senki, csak az üresség. Karjaimat dörzsölve állok a lámpaoszlop sárga, épphogy nem meleg fényt szóró burája alatt, szinte el is felejtve a tényt, hogy tagjaim perceken belül kőkeményre fognak fagyni és olyan leszek, mint egy nagyon ronda jégből faragott szobor, aminek még talán az orrából is elindult valami. A biztonság kedvéért szipogva egyet vetek még egy pillantást a mellettem kitartóan álldogáló fehér és piros színű, csavaros nyalókára emlékeztető oszlopra, hogy utána néma búcsút intve neki induljak meg a ház felé, amiben öcsém már letáborozott, de sietős léptek helyett hasra esős komédia előadásba torkollik a mozdulat. Nem érzem a lábfejeimet! Pingpong labda nagyságúra tágult szemekkel próbálom megmozgatni a lábujjaimat, de azok csak félgőzzel dolgozva mozdulnak meg vékony anyagú tornacipőmben, mintha elzsibbadtak volna, csak ott mondjuk attól nem kell félni, hogyha leveszem a cipőmet, akkor a hóval együtt a lábujjaimat is ki tudom belőle rázni. Még el sem indultunk teljesen ln pedig itt fetrengek a vékony hóréteggel borított macskaköves úton, mint a partra vetett, döglődésnek indult hal.
'Hogy az a kénköves pokol...' - tápászkodom fel nagy nehezen a két lábamra, mert azt senki nem várhatja el tőlem, még én magam sem, hogy féreg módjára kússzak be a menedéket, biztonságot és meleget jelentő házba, pláne, hogyha még ennek szemtanúja is akad. Athan nem mondaná el senkinek, nem olyan, de életem végéig, ami lássuk be jó sokára lesz, hallgathatnám, hogy elfagyott a giliszta lába. Egyik láb, másik láb, egyik láb, másik láb, egyik, másik, egyik, másik. Megy ez! Szép lassan ugyan, körülbelül azzal a tempóval, mint amivel a matuzsálemek szoktak haladni, de a ház felé tartok magabiztosan.
'Jövök már, nem kell itt rikácsolni!' - lépek be a magam gépszerű járásával a takaros, meleg házba. Bááár inkább bezuhanok az ajtón, mint egy liszteszsák és úgy vonszolom beljebb magam a karjaimon, hogy az ajtót be tudjam zárni és elterülhessek a mézeskalács illatot árasztó padlón. Miért van mézeskalács illata a padlónak? Fürödve az illatos, meleg környezetben figyelem Athan kapkodó, siető mozdulatait, ahogy a több réteg ruhát egyszerre próbálja magára rángatni és eligazgatni, miközben legszívesebben csak lehunynám a szemeimet és pihennék egy igazán jót, amíg elég erőm nem lesz ahhoz, hogy egyáltalán fölkeljek átöltözni és ismét körbenézzek kint, immáron melegebb gúnyában és jobban védve a fagyhaláltól, de érzem, hogy hogyha ezt megtenném, Athan tűzifát csinálna belőlem és engem vetne a kandallóba a tűzre. Nyöszörgések és nyekergések közepette ülök fel a kényelmes földön és veszem le magamról csurom víz cipőimet és zoknijaimat, hogy tűzpirosra fagyott lábfejeim végre elkezdjenek fölengedni, miközben újra megpróbálok lábraállni és a félig kifosztott ládához totyogva fedezzem fel annak tartalmát. Jellemző, hogy Athan már elvitte az összes normálisnak kinéző ruhadarabot, én pedig válogathatok a bohóc öltözékből. Azt mondja, hogy van itt egy pár térdig érő piros és zöld zokni, ez jó lesz. Van még... lemondó sóhajjal emelem ki a kötött pulóvert a halomból és fordítom magam felé, ahol még egy gyönyörű minta is napvilágot lát. Nem elég, hogy fehér az eleje és a hátulja, zöldek a karjai, de még rá kellett kötni azt is, hogy szeretem a Karácsonyt, szívvel, meg karácsonyfával. Nem baj! A tudat valamelyest nyugtat, hogy az olajzöld bélelt kabát alatt ezt a megaláztatást senki nem fogja látni, elég ha én tudok róla, a zoknikat pedig takarni fogják a barna bakancsok. Szeretem a Karácsonyt, mi? Hát én egyre kevésbé szimpatizálok vele.
'Mi az, mi nem tetszik?' - lépek öcsém mellé, miközben nyakam köré tekerem a vastag piros és zöld, karácsonyi motívumokkal ízlésesen beborított sálat. - 'Ha kell sapka akkor azt azt hiszem láttam még a dobozban. Van rajta valami kis gombocska meg lámpák, lehet rajtad jól mutatna.' - vihogok fel, ahogy elképzelem Athan fején a díszes, világító sapkát, miközben haladunk a teljesen ismeretlen felé. - 'Szent igaz, hogy túlon - túl üres minden és ez nagyon furcsa. De tudod még mi furcsább? Az illat. Érzed? Sütemény illat van mindenhol, pedig nem hinném, hogy bekapcsolva hagyták volna a sütőt.' - szippantok mélyen a levegőbe és összeráncolt szemöldökkel közeledem egyre inkább a falhoz, mintha az lenne az illat fő forrása. Ehető ház? Óvatosan megkapirgálva a falat tartom az aláhulló morzsák alá szabad kezemet és eszegetem meg őket lassan. Ez sütemény!
'Athan, süteményből van a ház!' - kiáltok fel örömittasan és már emelem jobbomat, hogy lyukat üssek a ház falára, amikor a lelkiismeret egyetlen apró szikrája jelzi nekem, hogy ebben a házban valaki egyébként lakik és biztos nem örülne, ha csinálnék még egy ablakot a házára kérés nélkül, úgyhogy kezemet leengedve nézek körbe a barátságosnak mondható kuckóban, hogy miből lehetne még eleséget csinálni. Vajon a bútorok is süteményből készültek? Hümmögve lépek oda a sarokban álló asztalhoz és török le egy tekintélyes darabot a sarkából, majd harapok bele és elégedetten felmorranva nézek le a csokoládés piskótalapra. Itt szeretném leélni az életem hátralévő részét!
'Szerintem derítsük ki, hogy milyen furcsaságok vannak itt és menjünk haza. Hátha valakivel találkozunk út közben és meg tudja mondani, hogy hogyan tudunk ebből a jégveremből hazajutni.' - nyitom ki az ajtót és lépek ki rajta félig - meddig megújult erővel és tovább majszolva a piskótát vételezem jobban szemügyre a házakat, amik egytől egyik mind mézeskalácsból, vagy más piskóta süteményből épültek fel. Jól láthatóan valamiféle fehér krém tartja össze a falakat, az ablakok mindenféle színű cukorüvegből készültek, a tapasztó krémre néhányan piros csíkokat festettek, mások színes cukorkákat nyomkodtak beléjük, szalagokat, masnikat, gyerek játékokat ábrázoló formákat, vonatokat, babákat. És bár egyetlen lámpa világítja be az egész falut, mégis minden ház mellett áll egy hasonlóan piros és fehér csíkos oszlop, melyeket színesen világító izzósorok kötnek össze, mintha csak utcai díszkivilágítás lenne. Maszatos ujjamról lenyalogatva a csokoládét sietek oda az egyik házhoz és szedek le a díszek közül egy kampós végű csíkos nyalókát, tovább növelve a diabétesz kialakulásának kockázatát, a szuvas és lyukas fogakét, a rossz leheletét és a hiányos fogakét.
'Hahóóó! Van itthon bárki is?' - elérkezett hát a várva várt kiáltozás, amikor tudjuk, hogy itt egy teremtett lelket sem fogunk találni, mégis próbálkozunk. De mik azok a kötelek fent? Agyamba újra visszafurakodott a kérdé, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk hozzá, végül a kötelek között feszülő léc szerű elemek, valamint a nem is olyan távolról érkező vonat tülkölése szűkíti le annyira a választható opciók számát, hogy egyes egyedül csak a vasúti sín maradjon. De hol vannak a pillérek, az oszlopok? Miért nem szakad le alatta? És amikor azt hiszed, hogy egyszerre nem érhet több olyan inger, amire rácsodálkoznál, akkor egyszer csak beérkezel a falu főterére és találkozol egy több méter magasságig felnyúló díszes fenyővel, azaz a karácsonyfával, aminél szebbet és jobbat talán el sem tudsz képzelni. Kissé megvakulva és színes pontokat látva mindenhol, amit a fán körbetekert temérdek apró kis fényforrás okoz, tanulmányozom a giccses és mégis káprázatos dísz - és édesség mennyiséget, a sok kis integető hóembert, a vidám szarvasokat, a gazdag színekben pompázó gömböket, a kézzel kötött piros zoknikat, és a derűsen hahotázó Mikulást. Áhá! Szóval jó helyen járunk, ha a falubélieknek van róla több apró másolata, ők tudni fogják, hogy ki az a Mikulás és hol találjuk meg. Már csak a falubélieket kéne megtalálni, ha kérdezni szeretnénk tőlük, az nem lenne nagy hátrány. Elmélázva a ragyogó csillag alakú, ezüst csúcsdíszen rágcsálom nyalókám tetejét, majd lemondóan sóhajtva nézek körbe, amikor az egyik sötét ablakú ház piskóta ajtaja lassan kezd szélesre tárulni, mindenféle előzetes nyikorgás és nyekergés nélkül.
'Nézd, valaki mégis van itthon.' - bököm meg Athan karját és mutatok a ház felé, ahonnan egy kissé megviselt ruhájú, lehajtott fejű apró emberi lény vánszorog ki. Csengős végű zöld sapkája halkan csilingelve fityeg egyik hosszú fülén, míg a másik félig kiszakadva a tövéből csapkodja arcát finoman, szinte inkább csak legyezi, ahogy bandukol felénk. Vékony kis pipaszár lábainak egyike még napvilágot is lát, ahogy az elszakított zöld és fehér csíkos zokni a bokájáig csúszik, sebes, kelésekkel és lila zúzódásokkal teli, tésztaszínű lábán. Szájából és leszakadt füléből megállás nélkül vér csepeg a fehér hóba, kövér, vörös pettyekkel jelezve, hogy ez az apróság merre járt, amióta elhagyta a házat, barna, rövidre nyírt hajából egész csomók hiányoznak, mintha valaki kitépte volna őket. És a keze, az az apró kéz, ami ki tudja mennyit segített már a Mikulásnak életében, most ujjak nélkül, egyetlen gumószerű csonkban lóg gazdája mellett, talán még a kisujjának utolsó csontja kilátszik az alvadt vér és húscafatok alól.
'Hát én valahogy nem így képzeltem el a Mikulás munkásait.' - súgom oda öcsémnek és hiába lépnék oda ehhez az aprósághoz, hogy hátha tudnék segíteni rajt,a leginkább azzal, hogy kitöröm a nyakát és megszabadítom a szenvedéseitől, mégis a belső megérzés inkább átadná ezt a nemes feladatot másnak, mert ha itt van egy ilyen torz lény, akkor mindenbizonnyal többen is vannak. S lám! A belső énnek ennyire még sosem volt igaza. A házak ajtajai szépen lassan egyesével kinyílnak és hasonlóan pazar állapotban lévő furcsa kis lények jönnek elő rejtekeikből, némelyek hörögve, nyálukat a hóba folyatva, tekintetüket szigorúan a földre szegezve. Hogy lehet így hazudni a gyerekeknek, akik a Mikulásos mesekönyveket olvassák?!


avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Kedd Okt. 23, 2018 1:04 am
Következő oldal


☠️ karácsonyi  lidércnyomás

Ruben & Athan
•  szószám: 1432 • Credit:

 
Egy apró kis téglaházikó jutott neki, egyelőre itt telepedett meg, persze, koránt sem akkor hévvel. Egykor egy kisváros rendelője lehetett, a fehér, de már persze koszos falai erről árulkodnak, illetve az eszközök és az írások. Nem mintha számítana valamit Mrs. Clifford kartonja, miszerint bélgyulladás kínozta, vagy a fiatal Thomas kartörése, de párba belelapozva képet kapott arról, mennyire sérülékenyek is az emberek, illetve, mennyi minden kínozta őket nap mint nap. És akkor ezekre jöttek még az angyalok? Nem irigyli őket, sőt mi több, már-már szánakozva gondolt ezekre, hisz nem volt elég a gyulladás és a sok fájdalom, az Istenük őket nem teremtette olyan tartósra, mint gyilkosukat. Annyi baj legyen, azonban most már nem az olvasás tölti ki a perceit. Épp azon, itt maradt szerek leírását böngészi, amelyek előtte hevernek az asztalon. Gyógyszerként, gyógyírként nevezték őket, de mind-mind csupa méreg, semmi több, ezekből szép kis dolgokat keverhetne, annyi biztos. Épp ezen terveit szövögeti, egy üvegcsében mellette már gyűjtött némi bogyót, amiknek keveréke talán még az erősebbeket is kiütné, nem tudhatja. Az a baj, hogy amikor ő ilyesmikkel foglalatoskodott, gyökereket, leveleket és terméseket dobált bele, nem pedig apró, fehér, hosszúkás és mesterséges pirulákat. Ebben több a szemét, az általa ismert növényeknek nagy része más néven, vagy már sehogy sem ismert, így egyelőre azon van, hogy mindent újra megismerjen. Addig meg maradnak ezek, ameddig nem talál arról könyvet, amelyben a számára fontosabb dolgok kapnak jegyzéket. Kezét kinyújtva fogja meg a kanalat, hogy az előtte heverő darabokat apróra zúzza, amikor különös érzés fut végig rajta, borzolja fel tarkóján az apró babahajakat és szőrszálakat. Fejét felemelve fordul körbe, és a vitrin, amelyben egykor ezek voltak, és melynek még épen álló üvege valamelyest visszatükröződik, most a por helyett egy üzenetet hordoz. Megemelve magát, lassan lépked oda és olvassa a kapkodó betűket és annak tartalmát. Homlokán azonnal megjelennek a finom ráncok, miközben értelmezi az egészet és a fontosságot.
- Megoldás? - hirtelen azt sem tudja, melyikre, mert elég dolog kínozza őket, azonban ha ilyen fontos, testvére csak tudja azt, mire is lelte meg. Jobbik esetben. Rosszabb esetben majd ketten állnak ott, hogy mégis mi a franc van. Hát... végtére is, ide visszatérhet, a városban már rég nem él senki sem, nem is járnak erre, vagy ha mégis, nem fogja őket érdekelni egy olyan ház, amiben nincs eldugott étel. Kanalát lerakva, a fontos dolgokat zsebre téve indul ki az épületből, és az árok felé lépked. A természet csodálatosan nyilatkozik meg ezen a helyen, vannak házak, amiknek közepén fa kezdett el cseperedni, vagy épp a kráterekben, ahova valahova talán angyal csapódott, kész kis virágágyás növekedik, és az árkokban már rég áll a víz, ahogy a régi csövek megadták magukat vagy csak egyszerűen eldugultak egyszer és már senkit sem érdekel. Egy nagy sóhaj, és már utazik is, használva a plusz erőt testvére megtalálására és a cél bemérésére. Hát, nem volt közel... Sőt mi több.
Nem mintha az utazás megviselné, valahogy örül annak, hogy nekik ennyi még megmaradt és nem kell alternatívákat, lovakat vagy bármi mást bevetni annak érdekében, hogy elérjen máshova is a szomszéd falunk kívül. Ekkora távról meg az emberek mér rég nem is álmodnak. Nem csoda persze, lehet nem is akarnának már ilyesmire vállalkozni, tudva azt, hogy sehol sem jobb a helyzet. Ideérve azonban nem egy romos valami fogadja, hanem egy kád víz. Meglepve mászna ki és rázná meg fejét, azonban ideje sincs, szeme sarkából lát moccanni valamit, aztán mire látása fókuszál, már ott is áll előtte fivére, izgatott arccal és egy színes könyvvel, ahogy sürgölődve tünteti el a vizet és szinte kihúzza a kádból.
- Öhm, szia, Ruben... - pislogva lép ki és tekint rá, majd a kérdés hallatán arca meglepettségbe fordul át, értetlenségbe és főképp az információk hatására, talán kicsit sokkba is. Hogy mi...?
- Várj, várj, várj, vegyél egy kis levegőt is – csitítja le, mert bepörgött. Nyelve sebesen nyújtja a szavakat, el is tévedt kicsit, és most szerencsére nem tűnik a társasos játékkal bajlódó futóbolondnak, aminek igazából örül, csak annak nem, hogy szinte belesajdul a feje. Szóval... - A Mikulás? Nem én még soha... hogy ilyen erős lenne. Lehetséges ilyen? Mert nincs varázsereje senkinek mióta mi.. és várj, Lea? Ki az a Lea? És ha nem akarom...? - nincs választása, meg fogja. Sőt, olyan gyorsan, hogy mire az ajtó kinyílik, már ott is van. Elsőre nem lát semmit, aztán tekintetét lejjebb viszi, és ott áll ő. Egy gyerek. Gyerek?
- Ruben ő... - elharapja a mondatot, mert nem akar egyből kritizálni se semmi, csak azt nem érti meg, miért van itt egy gyerek. Sosem volt a gyerekek pártján, hangosnak és akaratosnak, idegesítőnek tartotta és tartja őket a mai napig is, akármennyire lehet aranyosnak nevezni egy nagy szempárt, mindenképp hasztalanok voltak számára. Morbid eseteket meg inkább nem is gondol, még a végén Ruben elkapja és aztán...
- Nem élek vécében – még mindig csak pislogni tud a jelenésre. Miért nem rakja arrébb? Miért beszél így hozzá éééés egyáltalán, mi ez az egész? - Őké, mégis hol vagyok és kicsoda neked ő? - vele élne? Hát előbb képzelt el nőket, férfiakat, sőt, igazából nem lepte volna meg egy falka állat sem, vagy akármi, sokkal jobban az, hogy ezek szerint egy emberi gyereket pesztrál a világvége közepén. Mindenki kutatja azt, mivel lehetne jobb, ő pedig szabadidejét vigyázással tölti és akármivel, amit a gyerekek művelnek. Dühösen fújtat egyet, még a fejét is megrázza az egészre, és bár harag nincs annyi benne, de tudná, lehet egy testvérük ezt nem nézné jó szemmel, abból pedig már megint csak a vita lenne.
- Véletlen sem jöhet velünk. Hallod, nem jöhetsz – pirít rá a gyerekre de Ruben cselekszik is, elcsendesítve őt. - Remek – sóhajt végül, és a falnak dőlve figyeli, ahogy testvére elszállítja az aprónépet. Orrnyergét dörzsöli meg, hiszen arra sem volt ideje, hogy normálisan levegőt vegyen, vagy épp kérdést tegyen fel, bármi. De ebben a kevéske beálló csendben átfutja az egészet. Szóval Ruben talált egy könyvet a Mikulásról, aki lehet, hogy a segítségükre lehet és nem csak egy kitalált valaki? Nem egyszer szembesült ezzel, olvasott pár könyvet már amiket emberek alkottak, és azoknak nagy része csak kitaláció, semmi több. És ha ez is az? Túl sok a kétely és még kevesebb a válasz. Vagy még annyi sem. Aztán itt ez a könyv is, melybe belelapozva és átolvasva még nagyobb káoszt okoz csak. Nem érti...
- És, mi van, ha ez csak egy olyan történet, amit az emberek egymásnak írtak? - teszi le a könyvet és sétál vissza a fürdőbe, ahol már a kádba telik is a víz. Oké, nagyon de nagyon elszánt, és tudja, hogy ha most idegesíti fel a hisztivel vagy épp bármivel, akkor az kellemetlen fog csattani. Mit tehet hát? Nem megy utána? Egyedül hagyja? De akkor meg ott van az, hogy elveszik és az ő hibája, pedig nekik illene összetartani, ha már a világ szétesik. És végül így és ezért dönt amellett, hogy követi.
És ordít. Ahogy Ruben, ő is, de istentelen nyelven és annál inkább istentelen szavakat. Ismerte a tájat régről, a fehér pusztaság, ahova a tenger hideg áramlatán kötött ki egyszer, és amit elkerült ezidáig. Semmi sem olyan, mint a könyvben, így tehát aggodalma nem alaptalan. Sőt...
- Ruben! Ez az egész... Ez csak vicc! Nincs itt semmi csak hó és még több hó! - rúg bele hisztisen a kupacba, amit azzal okozott, hogy kihúzta onnan. Rajta van egy kabát, nem a bőr, de nem is olyan vastag, amely hasznos lehetne. Lényegében semmi se ér, bakancsa még nem ázott át, de nadrágja szára nem a friss mosástól keménykedik meg, a lábával együtt fagy megy.
- Menjünk innen könyörgöm... a kislány átvert és nincs Mikulás – de a fal is előbb moccannak, és már húzzák is. Nyögve, morogva csoszog mögötte és vetül tekintete a házikókra, amelyek állnak de csendesek. Kezét kiszabadítva trappol el az első házhoz, és kopogás nélkül, belöki az ajtót. De senki nem tiltakozik.
- Ühm... - pislog, mert ez jobban meglepi, mintha épp álmukból felriadt lakók lennének benne. - Öööö Ruben, gyere! Itt nincs senki! - és már kutat is, meleg holmik után, amiket ha meglel, egy székre dobál, és végül úgy húzza magára, mintha muszáj lenne. Minden egyes réteg egy ajándék, és ha ezzel végez, el fogja tüzelni azt a retkes asztalt, hogy át is melegedjen.
- Vonszold be magad, találtam ruhákat! Aztán menjünk a f... - de totálisan érzi, hogy van itt valami, amely miatt nemhogy elmenni nem tud, nem is akar. Valami határozottan érezhető, és nincs rendben, akár akarja, akár nem...
- Mi a fene... - csoszog az ablakhoz közelebb, amely a város szíve felé tekint és kikukkantva próbálja megfejteni, hogy a hideg mellett mitől áll égnek a hátán minden apró szőrszál.


avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 6:51 pm
Következő oldal


Christmas time is killing us

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1815• Credit:

 
Tudjátok mit tartok a legunalmasabb dolognak az emberek kismillió értelmetlen szokásai között? A szobafogságot. Persze, értem a nevelési célzatát, mégsem lehet a lurkó kezét levágni, hogyha elcsent engedély nélkül egy plusz csokoládét a konyhából, vagy összetörte véletlenül a legszebb ünnepi tálat és a nyelvét sem lehet már kivágni, hogyha hazugságon kapták, az otthoni börtön pedig sokkal barátságosabb és fájdalommentesebb, de annál unalmasabb. Szolidaritásból fekszem már az ötödik végtelennek tűnő napja Lea rózsaszín, rojtos, bojtos, kissé piszkos plüss szőnyegén, amin heverni olyan érzés, mintha magába akarna szippantani a padló és hallgatom, hogy Barbie és barátnői merre csavarognak az apokalipszistől mentes, képzeletbeli városokban, milyen apróságokon vesznek össze, hogy például Barbie haja borzalmasan nézett ki hátulról, de nem szólt neki senki, Ruth diétás keksz helyett rendeset kapott, Charlie szerint még divatos a flitter, de a többiek szerint nem, pláne akkor nem, ha lila és kék, akkor pedig duplán eretnekségnek számít, hogyha még mindez egy rózsaszín felsőn is van. Uram ég, Lea, minek kellett hazudni arról, hogy focizás közben ki rúgta be az ablakot? Szemhéjaim már attól rángani kezdenek, hogyha Lea akárcsak megemlíti a babarózsaszín kocsi használatát, hogy egyik helyről a másikra abban utazzanak, mert az egyik kereke minden egyes gördülésnél fülsüketítően csikorog, nyikorog, nyöszörög, de a babák nem sétálhatnak át Párizsból Rómába, mert azt a valóságban sem lehet megcsinálni, amiben az ember palántának tökéletesen igaza van, mégsem érzem azt, hogy Barbienak és barátainak hosszú perceken keresztül kéne brummogva utazniuk egyik kifutótól a másikig.
'Rubi bácsi...' - kezd bele a kisember mondanivalójába, bár be sem kéne fejeznie, mert öt nap alatt megtanultam, hogy az a mondat, amelyik a nevemmel kezdődik és még becézni is próbál, mindig úgy végződik, hogy vagy vegyem kezembe a Ken nevű szőke, jól fésült, mindig mosolygós úriembert, akiért főként Barbie szíve dobban meg, vagy vegyem a kezembe az egyik gyűrött rózsaszín magazint, amin a szőke műanyag baba mosolyogva integet és olvassam fel neki a hölgyemény legújabb kalandjait, ahol vagy szörfözik éppen, vagy hegyet mászik, vagy idegeneknek segít megkeresni az eltűnt állataikat, vagy elmegy műkörmöshöz. Minek a műköröm? Sokáig magából a szóból kiindulva sejtettem csak, hogy mi is lehet az, de végül Lea kapcsolta fel a fényt az alagút végén, mind a hat évével, hogy a műköröm minél hosszabb és díszesebb, annál szebb és jobb. Persze amikor megkérdeztem, hogy ezt a hölgyek önvédelemből szereltetik - e fel magukra, akkor kinevetett, de a vak is tisztán látja, hogy ezekkel akár emberi életeket is ki lehetne oltani, mert olyanok, mint a démonok karmai. De még mielőtt bárki azt hinné, hogy ebből kiindulva elkezdtem tovább bonyolítani a dolgot és titkos műkörmös szektákat hoztam létre a fejemben, ahol a démonok összegyűlnek és egymás körmei szépítik, azt ki kell ábrándítsam. Van amikor a dolgok egyszerűbbek annál, mint amilyennek tűnnek.
'Olvassak vagy hozzam Ken úrfit?' - ülök fel vontatottan és karjaimat a magasba emelve ropogtatom ki minden egyes porcikámat deréktól fölfelé, majd tekintetem elszakítva a fehérben táncoló balerina fényképétől pillantok az egy szem gyermekre az életemben, aki éppen Charlie bronz haját fésülgeti nagy gonddal és odafigyeléssel.
'Olvass kérleeek!' - csukja be a szemeit és fordul felém fogatlan, de annál vidámabb és kérlelőbb mosolyával. Hogyha bedughatnám a fülem olvasás közben még nem is lenne bajom az egésszel olyan nagyon, vagy ha félig lehunyt szemekkel kéne néznem a képeket a rajzolt giccs parádéról, de az élet sajnos nem egy kívánság műsor. Halkan szusszanva tápászkodom fel a szőnyegről és szelem át a szobát pár lépésből, vigyázva, hogy ne rúgjam fel a babák londoni teázó asztalát és az Eiffel - tornyukat, mert akkor nem tudnak hová utazni. Szemeimet kissé megmasszírozva nézek végig a könyvespolc mai napi Barbie újság kínálatán, amikor egy hosszúkás kék gerincű könyvön akad meg a szemem. A varázslatos Mikulás, írják a fehér, kövér betűk. Miklulás? Mi az a Mikulás, vagy mi az? Homlokomat gondolkozva ráncolom össze, miközben kihúzom a helyéről és kissé lefelé görbülő szájjal lapozom fel a javarészt kék és fehér könyvet, hogy kiderítsem mi az a Mikulás és mitől olyan varázslatos.
'Hallod, babszem. Mi az a Mikulás?' - fordulok Lea felé kezemben a könyvvel, Lea pedig felnőtteket megszégyenítő, gondterhelt sóhajjal teszi le a babáit, mintha nyolcadjára kellene nekem elmagyaráznia egy teljesen egyértelmű dolgot.
'Nem tudod ki az a Mikulás? Az hogy lehet? Ő hozza az ajándékokat minden évben a karácsonyfa alá a nagy szánkóján, amit repülő rénszarvasok visznek körbe az egész világon, hogy mindenhová eljusson egyetlen éjszaka alatt és a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak pedig szenet és virgácsot vigyen. Ki kell rakni neki tejet meg süteményt, hogy nehogy rosszul legyen az úton, mert ez fárasztó munka ám és várni kell reggelig. Mindig csak télen jön, addig alszik, meg a manókat felügyeli a varázs gyárában, hogy rendesen csinálják az ajándékokat, a krampuszoknak pedig szól, hogy járják körbe ősztől kezdve a házakat és figyeljék a gyerekeket, hogy nem rosszalkodnak - e. Nagyon naaagy és nagyon kövér, nagy a szakálla és piros a ruhája és mindig vidám meg jó a kedve, biztos mert az Északi Sarkon lakik és ott van sok jegesmedve meg pingvin és tud velük játszani és mindig úgy csinál, hogy ho - ho - ho - ho - ho és... baj van Ruben bácsi?' - hagyja abba az erős gesztikulálást és heves magyarázást Lea, valósínűleg azért, mert arcom annyira csodálkozóvá vált a mesélés közepette, amilyet még sosem látott tőlem. Repülő szarvasok és szánkó? Egy éjszaka alatt járja be az egész világot? Ez még nekem is lehetetlen! Gyára van és manói és figyel mindent? Biztos nagyon erős varázsló lehet, és nagyon erős varázslónál lehet, hogy vannak nagyon erős és hasznos fegyverek. Bingó!
'Nekem most ki kell mennem, de majd jövök vissza nemsokára. Te itt maradsz, neked büntetés van!' - szögezem le, mielőtt felajánlaná, hogy velem tart, de akkor sem jöhetne, hogyha nem lenne büntetésben. Lélekszakadva, hónom alatt a könyvvel rohanok ki a szobából és szelem át az üres házat egészen a fürdőszobáig, ahol az ajtót magam mögött bevágva engedek meg egy kád vizet, miközben üzenetet küldök Athannak, hogy azonnal ide kell jönnie, mert a közös problémára lehet találtam megoldást. Várakozás közben lehajtom a toalett fedelét és a fehér műanyagra ülve nyitom ki a képekkel teli könyvet, ahol valóban leírnak mindent erről a kövér öregemberről, pont úgy, ahogy Lea elmondta. De hogyha ő ilyen nagy varázsló, akkor miért adja ki a titkait? Nem fél, hogy valaki elveszi őket tőle és bajba kerül? Orrom hegyét gyengéden vakarászva tanulmányozom tüzetesen a képeket, amikor a kád felől érkező hangos csobogás és halk morgolódás kizökkent a piros ruhás körül forgó gondolataim közül. Athan! Szinte le sem rázta még magáról rendesen a vizet, nem is köszönt, meg sem kérdezhette, hogy mit akarok tőle, mi olyan sürgős, máris ott termek mellette és leengedem a kádból a kissé piszkos, rozsdás vizet.
'Te hallottál már a Mikulásról? Szia egyébként, köszönöm, hogy gyorsan jöttél. Lea most mesélte el, hogy mekkora hatalma van és ezt ilyen képes könyvekben mesélik el a gyerekeknek, hogy a Mikulás hatalmas és erős. Repülő szarvasai vannak és manói! Az Északi Sarkon lakik, el kell mennünk hozzá és segítséget kell kérnünk, hátha tud adni valamit, vagy tudja a megoldást. Leának viszont szólni kell, hogy elmegyek itthonról, gyere bemutatlak neki.' - nyitom ki a fürdőszoba ajtót és lépnék ki rajta, amikor az apró emberi lény teljes nádszélnyi szélességével utamat állja.
'Ő meg kicsoda Ruben bácsi?' - mutat drága öcsémre, szemei akkorára kerekedtek, mint két hatalmas krumpli.
'Ő itt Athan, az öcsém és...' - kezdenék bele a magyarázkodásba, mert az emberek nem hisznek el könnyen mindent és még attól is megijednek, amit végül elhisznek, ezt már megtanultam nagyon jól, ezért finoman bánva a szavakkal el kell nekik magyarázni, hogy mi harap és mi nem, ami eddig számukra ismeretlen volt.
'És a vécénkben él?' - mindenre számítottam, erre viszont nem, ennek köszönhetően röhögök fel hangosan és nézek Athanra, aki remélhetőleg értékelni fogja Lea gyermeki őszinteségét és nem akarja megenni.
'Imádom az apróságot, nagyon vicces. Nem, nem él a vécében, én kértem meg, hogy... hooogy másszon be az ablakon és jöjjön a vécébe, meg kellett beszélnünk valamit. Ja igen, Athan Lea, Lea, Athan. Figyelj csak, babszem, nekünk most el kell mennünk egy kis időre, de sietek vissza, te meg addig legyél bent a szobában, azért szobafogság a neve.' - mutatok a szobája felé, sima homlokán pedig azonnal összeszaladnak a ráncok és újra gondterhelten sóhajt.
'De már annyira unooom, már nem is akarok babázni sem, veletek akarok menni!' - dobbant egyet, most pedig rajtam a sor, hogy az ég felé emeljem tekintetem és sóhajtsak egyet. Nem szeretem ezt csinálni, de muszáj lesz. Kezem szó nélkül a homlokára teszem, mire a két dühös szempár lecsukódik és úgy terül el a földön, mint egy zsák széna.
'Most nem fogunk vitatkozni.' - adom testvérem kezébe a könyvet és veszem karjaimba a kislányt, hogy visszavigyem a szobájába és az ágyába fektetve takarjam be. A gyerekeknek amúgy is jót tesz a délutáni alvás, nem baj az, hogyha ezt egy kicsit kitoljuk másnap reggelig. Becsukva az ajtót magam után, egyáltalán nem ügyelve a hangerőre megyek vissza Athanhoz a fürdőszobába és engedek meg egy újabb kádnyi vizet, bele sem gondolva abba, hogy lehet nem jó ötlet, hogy minden előzetes tervezés és megbeszélés nélkül az Északi Sarkon akarunk kikötni. Lehet tényleg nem egy jó ötlet?

'Miért van itt ilyen hideg?!' - ordítok bele a végtelen fehérségbe és vacogva ölelem át saját magam, mintha ez segítene bármin is. Testtartásom meggörnyed, leheletem szinte azonnal fehér felhővé alakul, orromban a szőr, illetve minden más testtájamon is azonnal megfagy. Na ezért nem volt jó ötlet azonnal indulni! Reszkető lábakkal fordulok meg tengelyem körül a szinte térdig érő, frissen roppanó, érintetlen hóban, amin megcsillannak a csillagok és a Hold fényei, amikor nem is olyan messze a félhomályban meglátok egyetlen egy magasba nyúló oszlopot, aminek a végén sárga lámpa fénye izzik. Egyetlen oszlop, de mintha az egész kis falucskát beragyogná. Házak! Ha van ház, vannak lakók, ha vannak lakók, vannak meleg ruhák.
'O - o - ott vannak há - há - házak!' - mutatok reszkető ujjammal a falu felé és Athan karját megragadva indulok el az egyébként néptelennek tűnő furcsa házak felé. Égnek a lámpák, nem vitás, de miért nem látni mozgást? Miért nincs kint senki? Lehet ők sem bírják a hideget és inkább bent vannak? Ha aludnának nem lennének égő villanyok, de most... hol lehetnek a lakók?


avatar



☩ Reagok :
42
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 5:19 pm
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3