Mágia? Fejem kérdőn billen oldalra, amíg eszembe nem jut, hogy mi is az. Az adja a szörnyek erejét. Olyan, ami az emberekből hiányzik, de a szörnyekben megvan. Ezért is tudom, hogy én csak részben vagyok olyan, mint a rémek. Lábam visszapakolom a lépcsőre, most, hogy kiderül, hiába rúgom. Követni kezdem a testrablót, aki állítása szerint nem is az. Hogy ne lenne már az? Nyilvánvaló, hogy elvette a testemet, különben nem lenne benne és én se lennék másban. De mi van, ha nem szándékosan csinálta? Olyan nincs! Az én testemmel nem mondom, hogy jobban jár, hiszen gyengébb, mint azé, amiben vagyok, de a démonok szándékai gonoszak. Biztos erre van szüksége a céljaihoz, így könnyebb csapdába csalnia a többi gyanútlan embert. - Miért lennél a testemben, ha nem vagy testrabló? A nevem Reyna – mutatkozok be én is. Tehát Seth. Várjunk! Azt mondta, hogy az öccse testében vagyok? Persze, hiszen többen is vannak. Akkor biztos a legközelebbibe kerültem, nem abba, aki belém került. Már egyáltalán nem értem! Szorgalmasan megyek mellette, a kis fényben viszont nem olyan egyszerű nézelődni. A különös jeleken akad meg az én tekintetem is. Olyanok, mint amiket én szoktam a falra vésni, hogy megtudjam, mik azok, de közben mégse. Csak hasonlóak. Viszont ha olyanok, akkor nem kell aggódni. Ezek sem működnek, akárcsak az én véseteim. - Fogva tartottak? Miért tartanának fogva egy démont? A démonok szoktak fogva tartani másokat. Meg is kínozták? Lehet, hogy megtették? – kérdem, miközben hangom aggodalmassá válik. Szegény… Bárki is volt ide bezárva, már ha igaza van Sethnek, csúnyán bánhattak vele. Sokat szenvedhetett. Biztos fájt neki… Olyan lehet ő is, mint én. Lehet, hogy ember volt és a démonok csináltak belőle szörnyet? Segíteni kellene neki. Fejem Seth szavaira kapom fel. A rossz előérzet azóta kerülget engem, hogy beléptünk ide. Kinek ne lenne, ha elveszíti a testét egy ilyen fura helyen? A nőről már nem is beszélve, vagy fényről, vagy miről. Melyik volt az igazi formája? Most mindegy! - Vashoz? – kérdem értetlenül. Fogalmam sincs mi az. Valami tárgy, az biztos. Tovább gondolkozni viszont nincs időm rajta. A víz hirtelen kezd el beáramlani erre a helyre, én pedig ösztönösen kapok testem után és dugom hátam mögé, hogy megvédhessem. Tudtam, hogy lesz itt még valami gonosz dolog!
Az ajtó nem nyílik, bármit is csinálok. Szitkozódásomat nem érti kölcsöntestem tulaja. Ez a nőszemély még nem hallott szitkozódó embert? Felvont szemöldökkel nézek rá, majd legyintek. Nem lényeges ez most. Javaslatomra, miszerint be kéne rúgni azt a masszív falapot, lendíteni kezdi a lábát, de megáll félúton a mutatványban. Megjegyzésére felkapom a fejem. - Ez a mágia lesz, amit érzel. Elvégre öcsém testében vagy. Nem fog kinyílni az ajtó, mégha holnap reggelig is rugdossuk. Más módot kell keresnünk. - felelem, majd óvatosan elindulok lefelé a lépcsőn, majdnem orra is bukom valami csúszós ganéban. Felmordulok, de szopránban ez inkább affektáló nyögésnek tűnhet. Kérdésére felsóhajtok. - A nevem Seth. És nem vagyok testrabló. Te ki vagy? - érdeklődöm tőle, miközben egy gyertyáért botorkálok. Sajnos nem minden rúnát sikerül lecsekkolnom, mivel a fényviszonyok alsó hangon is borzalmasak és egy halandó szemeivel még úgyse látok, mint a leviatán szemeimmel. Haszontalan! Ráadásul még borzongani is kezdek, a lábujjam hegyétől kezdve a fejem búbjáig elér valami különös, eddig még nem tapasztalt érzés. Libabőrössé válok. A gyertya fényében vizslatom az egyik rúnát, melyet először angyalcsapdának vélek, de aztán észreveszem, hogy nem kapartam le róla minden penészt. Miután levakarom a szutykot, észreveszem a különbséget. Ez nem angyalcsapda. Hanem valami egészen más. Kérdésére érdekes arckifejezéssel reagálok. Mi az, hogy nem tudja, mi is az a temető? Melyik ládából szalasztották ezt a nőt? - Olyan hely, ahová a hullákat földelik el. - válaszom rövid, de tömör. A rendelkezésre álló feltört, megrongálódott pecséteket vizsgálva rájövök, hogy itt bizony csúnya dolgokat művelhettek. Még hogy az angyalok szentek! - Ebben a házban véleményem szerint fogva tartottak valamit vagyis inkább valakit. Talán a fénypacává változó pincesunát. Talán egy démont, bár néhány rúna nem teljesen démonra utal. De mi más lehetne? - teszem fel a kérdést hangosan. Kísértetek nem léteznek, csak a regékben. A boszorkányaink pedig….kipusztultak, hála a vén szarosnak. Fentről érdekes zajokat hallok, remélem nem áll a bál odafönt. - Ki kell innen jutnunk! Rossz előérzetem van! - nyögöm be hirtelen, majd a pince hátuljába veszem az irányt, hogy lecsekkoljam a falakat, van e esetleg valami titkos átjáró, nyílás, bármi, amin keresztül ki tudunk jutni. - Ja, és egy jó tanács. Ne érj vashoz, ha nem akarsz kellemetlen élményekkel gazdagodni! - figyelmeztetem őt. Közben furcsa dologra leszek figyelmes. A vízvezeték felmondja a szolgálatot és elkezd ömleni befele a víz…
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 31, 2018 10:10 am
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Két dunnányi tollcsomóval a hátamon állok egy lángoló nappaliban, miközben öcsémet tőlem pár méterre elveri egy fénypaca. A tűz gyorsan terjed, már a fél szoba lángokban. Némi aggodalmat érzek terebélyes tyúkszárnyaim miatt, amik szinte beterítik a bejáratot. Félő, hogy azok is lángra kapnak, aztán én is szépen meggyulladok és kisebb kupac hamuként végzem a szőnyeg szélén. Megkérdezem az öcsém testébe szorult nőt, mit kezdjek ezekkel, miközben vadul próbálom hátragyűrni az angyali kinövéseket. A kérdésem totál indokolt, elvégre kígyó révén sosem voltak szárnyaim, honnan kellene tudnom, hogy működnek ezek? A vérző orrú ál-Athitól azt a választ kapom, hogy gondoljak arra, hogy nincsenek. Egyszerűen csak rejtsem el őket. Ettől a választól nem érzem magam kisegítve. Ezek csak ennyitől visszahúzódnak? Hát legyen. - vonom meg a szárnyaimat, és megpróbálom eltekinteni őket, de nem tűnnek el ennyitől. Hát ez nem jött be. Közben érzékelem, hogy valaki motoz mögöttem, hátranéznék mi az, ki az, de a tollhalom kitakar mindent. Bosszantó, hogy nem látok tőlük semmit, de talán jobb is, mert pihék takarása mögül bátyám hangját vélem felfedezni. Remek, ezt is ideette a fene. Nem is bámészkodom sokáig, mert hirtelen kellemetlen, szúrós szag csapja meg az orrom. És ez valami más, mint az eddigiek. Mintha égett toll szagát érezném a levegőben. Lepillantok magam mellé, és a parázsló, füstölgő tollvégek láttán reflexszerűen mozdulok. Meglehet, hogy a lendület hevében a mellettem állókat el is söpröm szárnyam bal felével. Ha eltalálom őket, akkor igen kellemetlen és fájó érzésben lesz részük. A picsába. - húzom magam elé lángoló szárnyvégemet, mit sem törődve a körülöttem lévőkkel, majd gyorsan eloltom mielőtt az egész lángra kap. Közben oldalirányból, öcsém teste felől kapom a következő tippet, ezúttal a tűzoltásra. Kezd elég meleg lenni a helyzet, a lángok már a plafonig érnek. Koncentráljak és tépjem ki a vezetékeket a falból, a víz majd megoldja a bajunkat. Ez a terv. Ilyesmire talán még a saját testemben is képes lennék. Miért is ne, egy próbát megér. Koncentrálok, mire a fal mögül hangos reccsenő hangok szűrődnek ki, végig a vízvezeték mentén. Több helyen eltörik a cső és ha a lángok ropogó hangja nem nyomja el, még hallani lehet a vezetékekből kiáramló vízcsobogást. A falon előbb hajszál repedések jelennek meg, majd egyre nagyobb rések, közben omlik a vakolat és nedvesedik a tapéta. Nem kell sokat várni arra, hogy áttörjön a fal és a kirobbanó víz elárassza az egész szobát.
A terv úgy tűnik, hogy működik. A kis fénypaca megáll egy pillanatra. Mintha érdekelné, hogy ki is vagyok, mit is mondok. Kinyújtott kezem irányába röppen, egészen addig a pillanatig, amíg el nem hangzik a számból, az a bizonyos kérdés. S ekkor megjelenik. Valódi alakjában. Hogyan képes valami egy fénypaca alakját felvenni? Ajkaim elnyílnak, hisz nem értem. És ezért sem tudom kivédeni a támadását. Orrba verr. Kissé meggörnyedve hajolok meg, két kezemet a fájó szervemhez kapva. - Elnézést - nyújtom előre védekezőleg az egyik kezemet. Be kell látnom rossz taktikám volt… De már késő. Újra támad. Kissé orrhangon beszélek, de minden hiába, a lény újra fénnyé válik és újabb támadásba kezd. Közben pedig én is kérdezek. Hülyeséget. - Egyszerűen, csak… dönts úgy, hogy elrejted, ennyi a titka - jobban megmagyarázni a jelen helyzetbe nem tudom, ugyanis… - Víz kell… víz, de gyorsan - a festményre nézek és gondolkozok, hogy vajon az az alak megegyezett azzal, aki alakot öltött nekünk? Közben a lény is paterol minket. - Várj, kérlek! Segíteni akarunk! - én legalábbis. A pacának. - Te tudod, hogy ebbe a testben nem az van, akié a porhüvely nem? - beszélek, miközben súlyosan jár az agyam. Víz kell. De honnan? Oh, ha lennének telepatikus képességeim a ház vízvezetékét ki tudnám tépni. Vajon menne? Egy próbát megér, nem? Erősen koncentrálok. Nem tudom, hogy mire képes ez a test. De azt igen, hogy én mire. Így ha nem sikerül, odaszólok magamnak. - Telepatikusan gondolj arra, hogy a házban lévő vízvezetéket kitépd a falból! El kell oltani a tüzet! - hiszen nagyobb gondunk is van. A pacát kerülgetve - ha tudom - nem foglalkozom vérző orrommal. Az újságokat szedem össze, a kulcsot a zsebembe tűröm. Mi volt még ami fontos volt? A kép… de annak már mindegy. Az erőmmel újra tudnám alkotni… Ha lenne az enyém… Oh, ha a tűz most nem itt égne, hanem kivándorolna a szabadba… Ha csak akarhatnám, hogy mozogjon, hogy azt csinálja, amit én mondok… És… A tűz… furán kezd el viselkedni?
Hát valamire legalább jutottak, még ha sokkal okosabbak nem lettek. Próbálkozik visszanyúlni az emlékekhez, miközben csend ül közöttük, megpróbálja elérni, hátha tovább tudna látni, de aztán új dolgok érik el, és zökkentik ki, így akár ez egy zsákutca volt talán. Vagy ha mégsem... - Vagy bármi rosszat. Tehát akkor van egy glóriás alak, egy fura sor a képen és egy ima. Csak nekem kezd egyre jobban bűzleni? - szép finoman terelődik előre a figyelmük, milyen titkokat rejthet ez a ház. Még hogy csak egy romos épület, mi? Kincsesbánya is lehetne, ha épp nem lennének kellemetlen mellékhatások, mint az itt-ott dudorodó idegen testrész, meg eleve, test. Aprót sóhajt, és ujjaival masszírozza meg orrnyergét, majd előre tekintve von vállat aprót testvére okfejtésére. Az emberek művészete fura, maradjanak annyiban. - Itt biztosan valami extrém vallásos család élt egykoron. Egyenesen fanatikusok – homlokát ráncolja, miközben elképzeli, milyen lehetett ez fénykorában, amikor még a por csak hártyaként merte befedni a berendezéseket. A kis intermezzo hamar elül, a harag elszáll és a fájdalom is, bár nem lehet azt mondani, könnyen felejt. Sőt. De azért inkább előre mozgatja a szálakat, mintsem leakadva toporzékol. Bensője is erre sarkalja, és ugyan finoman noszogatják, magától is menne, így a lökésre aprót csap a kézre, hogy hagyja, a járás tökéletesen megy. - Hát remek, akkor a ház már teljesen ellenünk van – és itt ez az ajtó is, csakhogy hiába az erő, nem nyílik meg, másfele mutatja az utat. Nem épp örvendetes, hogy arra, amerről a füst szaga tódul felfele. Akkor... talán le kéne menni? Erről is a másikuk dönt, és megint húzzák. - Te ezt nagyon élvezed, hogy ide-oda ráncigálsz? - mordul ismét, lépkedve lefele a lépcsőn, majd egészen a nappaliba. A sötét itt megszűnik, hála a táncoló lángoknak, és a hő is csiklandozza bőrét. Aztán saját, vérrel ázott képmása is feldereng. - Hogy az a... Mi a francot műveltél az arcommal?! - most ő van úgy, hogy kirázná a bitorlót a húsbörtönből, bár hogy ki ül benne, jó kérdés. A pánik fontosabb. Nem kéne elevenen elégni. - Ne azokkal törődj most, más a gond. Add a mancsod, megoldjuk. Tudod, tűz... - azzal megragadva a Seth-kezet, ha már fent sikerült, most idelent próbál összekapcsolódni vele, hogy azok a lángocskák akaratuknak meghajolva csituljanak. Vagy nem. Persze, utána már lehet foglalkozni az idegen asszonysággal, vagy épp a hiányzókkal és mindennel. Főleg azzal, miért is vezette ide őket az „ajtó”.
- Dehogy! - tiltakozok, s szemmel verem öcsémet. Nem akarok én ennyire jót ennek a testnek, főleg nem most. Következő szavaira csak hümmögök néhányat: - Lehet... – bár néhány pillanatra felmerülnek bennem kétségek, ahogy egyik viseletes lapot hajtom a másik után. – Ez az, igen! Valami hálaima, amuletteken láttam egykoron. Talán rontásokat, betegségeket hivatott elűzni. – emelem fel fejem hirtelen, ahogy az én fejemben is felgyulladt a pilács, bár megeshet, hogy még így sem teljesen tiszta a kép, elhomályosítja a füst. – Nem valóban nem, főleg mostanában, de valahogy azoknak az idiótáknak meg kellett különböztetni, valamivel az egekig magasztalni őket. Nem mintha amúgy nem lenne elég nagy a mellényük. – de legyintek is egyet, hisz nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy megvitassuk ezt. Bár meglepődöm öcsém kifakadásán. De még mielőtt szóvá tehetném elviharzik a könyvvel. A kicsiny ököl erősen ütődik mellkasomnak – Ah… - köhögöm fel. Jó tudni, hogy van bennem némi spiritusz, bár fordítva ez biztosan jobban fájt volna. – Persze, persze… - vigyorodom el. – Lépés, indulj! – fogom meg csuklóját, s pergetem meg, s állítom menetirányba. Jelezvén nem kell a hiszti, nem szeretem. Még finoman lökök is rajta egyet, tipegjen gyorsabban. Ami azt illeti, elég fejlődőképesek vagyunk, szükség esetén tudunk mi együtt dolgozni is, s ráadásul még kifizetődő is. – Nem. – húzom magam én is kicsit összébb, majd egyenesedem ki, Mackótestvér vagyok, nem csinálhatok magam alá egy kis sötéttől, ha már az én lényem egy része is abból áll. – Most már tudjuk, merre keressük. – húzom vissza öcsém, pont az kell, hogy átessen a korláton, s kárt tegyen a testemben. Leérve a nappali bejáratnál egy bazi nagy tollseprű állja utam, amitől szinte nem látok semmit, csak a felcsapó lángok csúcsát, s érzem, ahogy az orromba kúszik annak maró füstje. – Remek, ti is csak pusztítani tudtok. Így sose fogunk kijutni.–forgatom meg szemeim,ahogy bekukkantok az egyik szárny alatt, s látom miként válik szép lassan minden a tűz martalékává. – Víz kell, vagy… - meglátván a fénypacát tolakszom beljebb a szobába. – Te ott! Ha segítesz nekünk, mi is segítünk neked! – mutatok rá határozottan, s próbálkozom egy korrektnek tűnő megoldással,-persze, ha közben valaki máshogy nem gondolja- mivel eddig úgy tűnt rajtunk kívül ő az egyetlen, aki ebben a átkozott házban van. – Amúgy hol a másik kettő? – bukik ki belőlem a kérdés, mikor végig tekintek a szobán, szembesülve azzal, hogy csak négyen vagyunk. A másik kettő hiányzik, egy fél Markan, s egy fél … Bűzös.
A hatos ideérkezése óta talán még nem volt ekkora felfordulás a nappaliban, mint most, tekintve már csak azt a kicsit sem elhanyagolható tényt, hogy lassacskán lángokban fog állni az egész kóceráj. Na de mielőtt még előrerohannánk az eseményekben, vissza kell kanyarodnunk Ophilia nem éppen elegáns, ám annál hatékonyabb felfedezésére a fiók kapcsán. Zárat ugyan nem talál, amihez passzolónak tűnhetne az ódon kulcs, azonban jól érzi, ennek jelentősége van. Még az idejéből kitelik, hogy kiáltson a többieknek, de ha akarja, ha nem, a fénygömb bizony megjelenik. Hízelkedése, nyugtató hangja ha nem is teljesen, viszont megállítja a pacát az őrült vágtában, s mintha még közelebb is araszolna a felé nyúló kézhez… Csakhogy elhangzik az ominózus kérdés, aminek nem kellett volna. A fényszmötyi hirtelenjében alakot ölt, a fiatal, gyönyörű nőét, és teljes erejéből képen veri Ophiliát. Az orra reccsen, vére élénk feketén spriccel elő. - Hogy képzeled, hogy a házamban ilyesmivel fenyegetsz, te alávaló angyal? A te állhatatlan fajtád zárt be ide, még, hogy cukorka! - kel ki magából hisztérika módjára a nőszemély, miközben a komód lángra kap. Amennyiben nem próbál fellépni ellene senki, ismét fénygömbbé alakulva folytatja a megkezdett terrort, lökdösi a bentieket, nyilvánvaló szándéka őket kipaterolni a helyiségből az egyéb bántalmazó hajlamain felül. Markan mindeközben lenyűgöző felfedezést tesz kölcsönzött testén, egy olyan végtagpáros meglétét, amelyről legfeljebb eddig csak álmodhatott. Akadnak még rejtélyei az ideiglenes porhüvelyének, például az is biztos, hogy nem az erőtlensége miatt nem jutott sikerre a támadása. Nyilvánvalóan nehéz ismeretlenül kitapogatni egy testben rejlő potenciált, de ha pusztán megízlelhetné, mennyivel nagyobb strapabírást képvisel egy vékonyka angyal, mint a saját fajtájáé… a végén még vissza sem kívánná a magáét. Egy szó, mint száz, a szárnyak számtalan dologra lennének használhatóak, rajta áll csupán, valóban vissza kívánja-e hajtogatni, vagy inkább munkába fogja őket, míg körülöttük szép csendben leég a nappali? A komód után nem kell sok, hogy a félreejtett festmény is meggyulladjon, onnét pedig a sok-sok papír…
Az égéstermék gerjesztette, egyre erősebb szagot mostanra már a ház összes pontjában kitűnően lehet érezni. Az emeletieket is zavarhatja a koncentrációban, Calypsonak mégis eszébe jut a bezárt ajtóhoz érve - s amannak mágiáját érzékelve -, hogy összetegyék Athannal a sütnivalójukat. Milyen jól is tették! A csapatmunka olybá tűnik, kivétel nélkül gyümölcsöző, amint erőik összekapcsolódnak, és ráhangolódnak az ajtó energiáira, egy láthatatlan kis erőfonál kezdi őket húzni, lefelé. Bizonytalan, nehezen követhető, ám ha tippelniük kellene? A nappaliból érkezik, s köze nincs hozzá a lent randalírozó fénypacának. A felfedezésüket követően a legifjabb leviatán a korláthoz siet, és már azon áthajolva is érezheti az égés szagát, láthatja a sötétbe ékelődő, narancsosan villanó fényeket, csakúgy a kormos füstöt, mi a nappali ajtaja felől szivárog. S akkor a tűz összetéveszthetetlen ropogásáról még nem is beszéltünk, noha talán az a legkevesebb, mi feltűnhet a fentről hallgatózóknak az óriási hangzavarból, odalentről.
A rögtönzött máglyarakó fesztivál tompa zajai a pincébe is leérnek, habár nem olyan kiélezetten, főként, hogy nekik egészen más megoldandó feladatuk akad. Reyna testének intuíciói kitűnőek, nem hiába torpant meg és gondolta újra azt az ajtó berúgást, bár, hogy mit tesz Seth javaslatának fényében, teljesen rajta áll. Egy biztos, nem a könnyebb és kézen - ez esetben lábon - fekvőbb megoldás tűnik a siker kulcsának, s ezt mintha a zsigereiben érezné. Ki tudja, miféle ösztönök csapnak még a felszínre a kölcsönzött teste képességei kapcsán, már ha a partnere nem avatja be előzékenyen. Aki egyébként terepszemlére indul a szűkös pincében. A rúnákat, pecséteket, falfirkákat nehezen tudja kivenni a sötétben, egyeseket, például a plafonon lévőket sehogy, ám azért akadnak ínyencségek. Valóban igaza van, a felfestett szimbólumok mindegyikéről süt; egy angyal kezének munkái. Csapdaféleségek, vagyis arra hasonlító motívumok is felderengenek a sötétben, de közel sem angyalt voltak hivatottak gúzsba fogni. Vajon itt akartak valamit elzárni egykoron? Ha igen, hát minden bizonnyal addig tartott a móka, amíg a házat meg nem próbálta az idő vasfoga, netán Amara katasztrófái, merthogy a zömük törött, kopott, repedezett a falak sérülései végett.
Nem fogom hagyni, hogy a testem megsérüljön. Tudom, hogy gyorsan gyógyul a démon kísérleteinek eredményeként, mégsem hagyhatom. Mégiscsak egy emberi test, vagy félig szörny, esetleg teljesen, de nem annyira, mint az, amiben vagyok, vagy azé, aki nemrég fénnyé alakult. Nehezebben viseli a sérüléseket. Arról nem is beszélve, hogy mi értelme egy medvében rekedni, ha erre se vagyok képes? - Nem tudhatjuk. Szörnyek bárhol lehetnek – kezdenék bele, de azzal egyet kell értenem, hogy nem maradhatunk itt. Vissza kell mennünk fentre, éppen ezért el is indulok saját magam előtt. Fura ez a helyzet. Sok fura dologgal találkoztam már, de ilyennel még nem. Nem is akarok többet. Kapjam vissza a testem és már itt sem vagyok. Az ajtó viszont nem mozdul. Hiába próbálom kinyitni én is, akkor sem. - Ku? – fordítom kérdőn tekintetem magam felé. Nem tudom, hogy kellene viszonyulnom a történtekhez. Itt vagyok én, meg én. Hogy lehet ezt kezelni? Egyáltalán hogy nevezzem magam? Reyna? Nem, az én vagyok. Nő? Ez is egy megoldás, de hosszabb ideig nem megfelelő. Odafent többen is vannak és ha melléjük érünk, zavaró lenne ha mindenkit nőnek vagy némbernek hívnék. A kérdésre lábam megemelem, miközben egyik lapát tenyeremmel a falnak támaszkodok magam mellett, mielőtt azonban az ajtóba rúgnék, megállok, mint azok a hosszú lábú madarak. Valami nem stimmel. Valami árad a kijáratból, és semmi jót nem sejtet. Mi van, ha megrúgom és visszaüt? Vagy rúg? - Valami van az ajtóval. Jön belőle valami, mint belőlem. Belőled nem – fordulok testem bitorlója felé. Nem tudom, mit kellene tennem. Ha még mindig azt mondja, hogy rúgjam meg, hát megteszem. Ő egy démon, biztos tudja, hogy működnek ezek. Ha nem, akkor sincs más mód, mint kipróbálni, hogy mi lesz a vége, tehát ha nem tudja mit tegyünk is megpróbálkozom az ajtó berúgásával. - Testrabló, mi a neved? – kérdezem mindezek után, eredménytől függetlenül. Legalább ennyit kideríthetnék róla, ha mást nem is. Bár… Azzal tisztában vagyok, hogy most mire lehet képes. Valószínűleg sokszor megbánta már, hogy az én testemet vette el és nem mondjuk azét a medvéét, amibe engem taszítottak. Az, hogy minek véli ezt a helyet, érdekel ugyan, de nem értem. Fogalmam sincs, mit jelent az, hogy temető. Valószínűleg egy hely az is, és ha olyan, mint ez, nem lehet valami jó. - Milyen hely az a temető? - érdeklődöm. Remélem hajlandó elmagyarázni, miközben nézelődik. Én is csatlakozom, nem tétlenkedek. Mellette lépkedek és amíg ő az egyik oldalra figyel, én a másikra. Mellőle nem lépek el. Nem azért, mert félek, ami eleve szokatlan, hanem azért, hogy megvédhessem, ha valami előugrik a sötétből.
Miután a pincesuna fénypacává változva dühösen elröppen, egyedül maradok a gyér megvilágításban az öcsém testébe bújt lánnyal. Észreveszem a rúnákat, megtört pecséteket a falon, de nem jut időm közelebbről is tanulmányozni őket, mert érdekes fordulatot vesz a történet. Markan teste finoman letesz a földre és megkér, hogy fogjam meg a kardját és maradjak mögötte. Pislogok, mint szar a susnyásban. Ez most komoly? Ilyen élményben még soha nem volt részem. Elég bizarr. Ha nem tudnám, hogy kölcsöntestem tulaja hesszel öcsém porhüvelyében, akkor is tisztában lennék, hogy ez nem Markan. Nemhogy ennyire, de semennyire sem finomkodik. Főleg nem játszik hős megmentőt. Ráadásul még itt parancsolgat is nekem, jut eszembe miközben már nyúlok a kád széléhez döntött kardhüvelyért. Miért is engedelmeskedem neki? Megtorpanok a mozdulatban. Várjunk csak, a kardban van vas…Mondjuk nem igazán reagáltam rá eddig. Mélyet sóhajtva megfogom a kard hüvelyét, majd pucér derekamra szíjazom és a hős takarásában maradok. De nagyon nem kóser nekem a helyzet. Meg tudom védeni magamat még egy női testben is, főleg ha van fegyverem. - És mitől is kellene tartanunk itt? Rajtunk kívül már nincs itt senki. Javaslom nézzük meg, mi van fent az emeleten. - hozom fel az ötletet a kicsikének. Hirtelen kialszik még az a kevés fényforrás is, ami eddig megvolt, csak az a pár gyertya marad meg a helyiségben, de így már szinte semmit sem látunk. Én ebben a halandó testben meg végképp nem. A francba! Hunyorogni kezdek, miközben elbotorkálok az egyik gyertya felé, amit felveszek és magammal viszem. Ha a javaslatomra nem indul el a lépcsősor felé, akkor elindulok magam. Ha elindul, követem. Fent azt tapasztalom, hogy az ajtó zárva. Hiába csapkodom, nem nyílik. - Azt a piszkos ku…- kezdek el szitkozódni. - Be tudod rúgni? - érdeklődöm, de gondolom nem sikerül még öcsém erejével sem kirúgni azt a fránya ajtót, így óvatosan lebotorkálok a nyirkos lépcsőn. A penészes, nyirkos falakon leledző rúnákat kezdem el tanulmányozni. Lekapargatom a felesleges mohát. Az egyik nagyon ismerős a számomra. Egy angyalcsapda. Ekkor kezdem csak megérezni, amit eddig még nem igen éreztem hosszú életem során. A testem borzongani kezd, libabőrössé válik. - Ez a ház...egy temető. - jelentem ki határozottan.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 28, 2018 8:57 am
Changeling
──────────── [You must be registered and logged in to see this link.] ────────────
Since the dawn of time. Only the strong have survived
Míg öcsém lelkesen matat a papírok között, én magamhoz veszem a piszkavasat és az ajtó közelébe állok. Erősen megmarkolom a vasrudat, és a fejem magasságig emelem, hogyha az a rohadt kis fénycsomó ideér csak lendíteni és ütni kelljen. Mindjárt itt van. Érzem a felénk süvítő negatív energiát, meg valami égés szagot, de utóbbival most nem foglalkozom. Athan kérdez, de válaszra már nem jut idő, mert a gömb a bejárathoz ér. Lendül a karom, sújtanék le, de a testem nem a megszokott módon mozdul. Basszus. Elvétem és a piszkavas az ajtófélfába szorul. Megpróbálom gyorsan kihúzni, de nem megy. Erőtlen ez a test. Már a saját testemhez képest. Nincs idő a vassal szórakozni. A fénykupac vad röpködésbe kezd felettünk. Nem vár sokáig, ránk is támad dühében. Dühös, pedig nekem lenne okom haragudni az emeleti jobb horog miatt. Először engem szemel ki, de ezúttal nem fejre megy. Gyomorszájon sikerül betalálni, mire hangos női nyögés kíséretében rogyok térdre. Azt a rohadt...- kapkodom a levegőt. Nagy fájdalmak közepette lopva pillantok fel, keresem a fénypacát, ami felrepül a plafonig, hogy új lendülettel rontson nekem ismét. Ám ekkor valami szokatlant érzek a hátam tájékán. Viszket és bizsereg egyszerre, és egészen biztos, hogy nem a kellemetlen bögyfogó miatt van. Nem, ez valami egészen más lesz. Mire észbe kapok, betemet a fekete csirketoll. Nem látok tőle semmit. Mi a fene ez? Hogy került ide? - óvatosan nyúlok hozzá, megfogdosom, majd kitépek egy tollat. Ekkor jövök rá, hogy az egész tollkupac a hátamból áll ki. Meglepődve állok fel, mire széltében kinyílt szárnyaimmal leverek mindent 3 méteres körben. Most mit csináljak ezzel? Letépjem? Ne tépjem? Egyáltalán letudnám? És ha visszagyömöszölném a hátamba? Így nem maradhatok.Tűnődöm, majd Athan teste felé pillantok, aki per pillanat elég elfoglaltnak tűnik, mintha a fénycsomót próbálná megszelídíteni. A levegőbe szimatolok és egyre erősebben érzem az égett szagot. A szikrákról lemaradok, de a lángra kapó bútort pont elkapom. A tűz terjedni kezd, miközben minden más fényforrás megszűnik. Hé te, figyelj csak... - szólok oda az öcsém testében lévő nőnek, aki jó elébb a magáénak vallotta ezt a porhüvelyt. Ő biztos, tudja hogy működik ez az izé. Ez hogy csukódik össze? - érdeklődöm, miközben próbálom összehajtani, akár egy kerti széket. Nem aggasztana annyira, ha nem terjedne a szobába a tűz, még a végén lángra kapok én is.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 28, 2018 1:12 am
Changeling
Rémálomföld lakói
• szószám: 397 • Credit:[You must be registered and logged in to see this link.]
- De disznó vagy, még nézzem is? – sóhajt csak csupán, a műsor elmarad, eleve jobb dolga is akad, mint ilyesmit bámulnia vagy épp „segíteni” rajta. Ó nem, ez nem az a fejezet. A kutatási kedv őt le is köti, nincs semmi most a lába között. Így az nem mozgatja, csak a szoba vizsgálása, amely már nem kevésbé sikeres. Szerencse, hogy itt ez a muzsika, és minden idegszála kisimul tőle. Ha nem lenne más testben, ilyen körülmények között, leülne és csak hallgatná, amíg meg nem unja. - Ühü, engem is. Bár szerintem ezek a te... emlékeid? Fura kicsit, de nem lettem sajnos előrébb – mégsem tud dühös lenni, mármint a képekre. Arra már igen, hogy a találat nemigen hoz semmit sem. Persze, a képen szereplő sor több, mint a semmi, sőt mi több, homlokát ráncolva ismétli el magában újra meg újra, még párszor átfutva a képen szereplő alakot, majd végül fivérnővérére tekint. - Egy angyal nem attól angyal, mert glóriával mászkál a feje fölött, az csak az emberek idióta találmánya – legyint aprókat, hogy ne ezen akadjon már fenn, attól még akár lehet egy és ugyanaz. Főleg, hogy itt is angyalokról van szó, mármint abban az egy sorban, - Agla? - kap a szó után, kissé talán túl gyorsan. De nehezebb más fejével gondolkodni. - Mint a héberek szavai? Valami isten hálája vagy micsoda - inkább hangosan elmélkedik, mint kész válasz lenne, egyelőre azonban jobbat nem tud mondani. Angyalok. Aztán épp más kötné le, épp beleolvas csak a sorokba, amikor visszaveszik tőle a könyvet. Aztán még meg is ütik. Szájából vékonyka hang tőr elő, arca sértetté válik. - Te most komolyan megütöttél..? - azzal olyan erősen csapja mellkason, amennyire bírja. - Még egy ilyen, és megmutatom, mennyire fáj ha tökön rúgnak – fújtat és haladna tovább, de a többi helyiség már végképp hasztalan. Azonban a harmadik.. - Ez az én hangom volt! - gyúl fel benne a fény, és már menne is, de most ide szorítja a kötelesség. Mély sóhaj, és a másik kezét fogva kapcsolódik az ővével össze, bármire is készül, használja a kölcsöntest erejét. A lámpáknak annyi. - Ezt nem te csináltad, ugye? - pislog körbe a sötétben. A szag a régi bolt emlékét idézi benne, ahol az áram csapta meg, de oly távoli. - Valami nagyon ég, az - és már lép is a korláthoz, hogy azon áthajolva leskelődjön. - Elment az eszetek odalent?!
- Maradj csak nem vagyok szégyellős. – válaszolom könnyedén, miközben zsebre vágom a bugyingót. Ez mind rendben is van, de ez az érzés nagyon frusztráló. Mivel sehol sem találok egy pohár vizet, de még egy poshadt vízzel teli vázát se, amelybe belelógatva lelohasszam, így megfordul a fejemben, hogy leszárítom neki. Elvetem ezt az ötletet is, valószínűleg nem örülne neki, ha egy száradt kóróval kapná vissza, ha visszakapja. Vagy, ki kéne tenni az ablakba, a hűs őszi levegő összeugrasztaná. De inkább elterelem a gondolataim, oly annyira, hogy még az a kellemetlen szag sem tánik fel, mely szép lassan kezd minket körbe lengeni. – De… olyan, mintha a múlt s jelen kapcsolódna össze. A kezdet s a vég. Engem mégis megnyugtat. Téged nem? – válaszolok neki, miközben a könyveket mustrálom a polcokon. Ami a könyvet illeti, sokkal figyelem felkeltőbb a címe, mint, amit benne találok. Egy kisebb bestiárium. Ennek ellenére is érdeklődve lapozgatom, míg öcsém a megoldást a földön keresi. Furcsa érzés látni magamat tudva, hogy nem én irányítom a testet. – Nem tudom. Talán nem is ő az, mert ott az lent egy angyal, még egy glória is lebeg a feje felett. – hangomban megvetés s még a szemeim is megforgatom. – Abba pedig belefestették azt, hogy Agla. Tudom, hogy jelent valamit, itt van a nyelvem hegyén… - Öcsém azonban hamar megunja a szolga munkát, s kikapja a kezemből a könyvet, s hogy nem örülök neki, az arcomra van írva. Egy atyai nyakas kíséretében vágom tarkón, s veszem vissza azt, ami az ÉN tulajdonom, s lépek ki immár azzal együtt az ajtón. Két szoba s nem lettünk okosabbak, míg a harmadik? Érzem a benne rejlő mágiát, amely talán elzárja előlünk. Ha hallom, öcsém hangját lentről: - Ide! – brummogok vissza. Egy próbát megér. Viszont, ha nem úgy, megpróbálkozom rákapcsolódni a láthatatlan fonálra. – Érzed, ezt a leheletnyi mágiát? Koncentrálj rá! – fogom meg Cathi kezét, megvan az erőm, de nem olyan erős, amilyen a saját testemben lenne. Sethttel korábban sikerült összekapcsolnunk az erőnket, legalábbis én úgy gondolom. Talán most is sikerül, ha öcsém partner lesz benne. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne egy kis tündérporunk, mint a mesékben. De nincs, így ha ki akarunk innen jutni… legfeljebb kap még egy nyakast. Éppen csak kigondolom, mikor hirtelen újra sötétség vesz minket körül, s a ház árnyai újra megnőnek körülöttünk az utcai lámpák beszűrődő fényében. S hab a tortára, hogy még a szag egyre elviselhetetlenebb. – Mi lehet ez? – szimatolok bele a levegőbe.