Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Orvosi szoba
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Hell or Heaven



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
542
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Hétf. Jan. 14, 2019 12:55 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 29, 2018 5:11 pm
Következő oldal


It wasn't my fault
Holden & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; 853 • Szószám; <3 • Zene; My judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Kérdése teljes mértékben megakaszt abban, hogy oly gyűlöletet sugározzak felé, amit még soha, de soha nem érezhetett. Először csak értetlenül pillantok rá, hogy aztán hatalmas kacagások közepette simuljanak ki a ráncaim.
Abszurd a feltételezés, így csak könnyedén legyintek rá. Mégis úgy tűnik, hogy a kérdésözönöket nem hagyta még fel és egyre mélyebre tenyerel bizonyos kényes témákba.
A szemeim egy pillanatra felvillanak, ahogy rátekintek. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy őszintén gondolja-e a kérdést, vagy csak egyfajta teszt.
Mély levegőt veszek és most kitörlök minden Dylannel való emlékemet.
Hetykén megvonom a vállamat.
- Elég nekem egy orvost betörni, hogy ellásson normálisan és közbe ne akarjon két percenként megölni - hunyorítom össze a szemem, ráfintorodva, elviccelve az egészet. Egy napra elég szar történt velem.
Lelkem mélysötét gödrébe már csak otthon kívánok belehuppanni, teljesen eltűnve bennük. Addig is, jöjjön még egy kis fájdalom.
És az újabb mély sebbe való beletaposások. Rendben, fáradt, nem veszem magamra. Inkább csak újabb mély levegőt veszek.
- Brr, pocsék érzés a fagyás, olyan. Mintha egy Jötunn rádtüsszögött volna - rázom össze magamat, ahogy újra átélem azt a pocsék érzést.
Viszont ezen is már túl vagyok, csak tegyen helyre, aztán már megint nem lát pár napig. Csak reméljük, hogy ő is kipiheni magát, majd ha kap némi pihenőidőt. Ha kap. Meg ha én is. Addig is hajszoljuk túl magunkat.
Jeah! Mennyire barátságos ez. Nem, nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy akkor is így hajszoljuk magunkat, amikor Drake itt van.
Törölheti is a csipákat, hiszen teljes mértékben együttműködök vele. Az már mellékes, hogy eközben teljesen nem veszem magamat komolyan. Ez is egyfajta védekezési mechanizmus és addig sem a fájdalomra koncentrálok, amit lássuk be… Ilyenkor kedvező is.
- Aww, ugyan, hiányozna nektek a folyamatos szövegelésem - kacsintok rá. Tudom, hogy hiányolnák, ha csak két percig sem szólnék hozzájuk. És nem csak azért mert én vagyok a csapat esze és szépe, hanem mert ha be se vallja olykor sikerül őket is kirángatnom a rideg valóságból…
- Ha segítséget kapnánk? Szerinted nem lenne egy kicsit is jobb? Nem feltétlen a mi helyzetünk, még ha emiatt is hoztam fel. Az emberek már félnek kilépni az utcára és rohadtul megértem őket. Nekünk nem az lenne a feladatunk, hogy biztonságba tartsuk őket? - vonom fel a szemöldökömet. Ki tudok még rohanni és ezermillió kis érvet fel fogok tudni neki hozni, ha erre kerülne a sor.
Ahogy a tanácsnak is képes lennék, ha két percre is meghallgatnának. De nem fognak, elvágtam magam náluk évekkel ezelőtt. S bármilyen keménye is dolgozom többé nem fognak bizalmat szavazni nekem. Elégedjek meg azzal, hogy Wallenberg megtette helyettük?
- Valami van vele, amit nem mondott el. Személyes, ezeket csak ritkán osztotta meg velünk, érzem, hogy bajban van, de… - miként is magyarázzam el neki a belső intuícióimat? Hiszen ez annyira… nem kézzel megfogható. - De nem érzem azt, hogy oly bajba lenne, hogy ne tudná megoldani - vagy ez csak egy remény mondatja velem?
Már magam sem tudom, majd ezt is otthon, bús magányomba helyre teszem, hiszen most rendre kell intenem egyesek eltévelyedett gondolatát. Kezem lendül, ám befejezni nem tudom, sérült karomra markol rá. Halk nyögés csak mi zárt ajkaim mögül kiszűrődik. Fogaimat erősen szorítom, szemeimet némileg összeszűkítem.
Nem fáj, nem fáj, nem fáj.
Ezt mantrázzom magamba, farkasszemet nézve Baxterrel. Nagy levegőket véve fújom ki a fájdalomhullámot, ami végigjárja a testemet.
- De csak azért mert lelépett nem jelenti, hogy mindent hagyjunk is veszni, amit elért. A félvér háború óta az emberek életkörülményei javultak a városba. Ne légy olyan te is, mint azok a rohadt angyalok - hiszen ha igaz a szóbeszéd, akkor Gabriel arkangyal, ki mind közül elvileg a leghatalmasabb pont ugyanezt csinálja? Isten elhagyta őket és fittyet hány mindarra, amit egykor felépített?
Nem, nem leszek olyan, mint egy angyal. Ha kell, akkor vegye fejem a tanács, de ebből soha nem fogok alább adni.
Végül ezen is csak továbblépünk, kezemet elengedi, és segítenék is neki, amikor újra rámförmed.
Csattannva engedem meg felsőmet.
- Neked ma semmi sem jó, amit csinálok? - igaz, kiakadásnak készült, de talán a gyógyszer miatt, amit adott, még ezen is csak nevetni tudok. - De akkor… - kezemet védekezően felemelem és hagyom, hogy akkor ő csinálja, én bizony semmiben sem segítek neki. Szenvedjen egyedül.
- Ezt azután kérdezed, hogy leszedáltál? - vonom fel a szemöldököm, igyekszem visszaemlékezni a fájdalmakkal teli percekre. - Talán - vonom meg könnyedén a vállamat. Megsértődtem.
Meg hát! Én csak segíteni akartam! De ha nem hagyja…
Meg sem szólalok! Drake szerelmére, én megfojtom! Én még ma megfojtom! Nagy levegőt véve tartom azt bent, nem, nem válaszolok neki. Csak szúrósan tekintek rá.
Továbbra is morcosan tekintek rá, még akkor is amikor felém hajol. Ha nem lyukas, akkor legfeljebb bordám repedt. Azzal amúgy sem lehet mit csinálni, az idő beforrasztja. Ez van.
- Ebben a pillanatban, hogy miért vagy pöcsfejt… Uh! - hirtelen csillan fel a szemem, miközben arcát szemlélem. Ördögi kis terv kezd kirajzolódni a fejembe, de mindehhez idő kell.
De tényleg mit akartam kérdezni? Ezen elgondolkozok, miközben a bakancsommal viaskodik. A gáz pedig… Először is a lassan huszonnégy órája zárt állapotba, párszor átázott zoknim szagával kell megküzdenie. És ha ez nem lenne elég.
Érzem, hogy csikizi a lábam!
- Hé! - rántom el, akaratlanul is. - Nem kellene ezt nem éreznem!? - kuncogok fel, magam sem tudom, hogy ez most kérdés, vagy épp felkiáltás.


Utolsó Poszt Vas. Szept. 23, 2018 1:14 pm
Következő oldal


Yeah, it wasn't...
Natalie & Bax
──────────── ────────────
« Comment; - • Szószám; 748 • Zene; stealth - judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
- Ugye nem lesmárolni készülsz?! – a csücsörítése elég… hm… érdekes reakció, a ráncolódó szemöldök és homlokegyüttesére pedig olyan nagy figyelmet nem fordítok. Nem, egyáltalán nem gondolnám komolyan, hogy ez a célja, de ha már annyira vicceskedni akart… Nos tessék. Értékelje, hogy elérte nálam. Ez a volt a cél, nem?
- Miért, nem engeded? Vagy inkább kérdezhetném úgyis; miért nem engeded? - a szavakon nem változtatok, csupán szünetet nem hagyok benne és így alakul, hogy mire is irányul a kérdésem. Nem igazán látom értelmét a válogatásnak. Ha megsérül annyira, hogy segítség kell, akkor véleményem szerint az a lényeg, hogy megkapja, lehetőleg minél előbb, akárkitől is érkezzen az.
- Tudtam. - rezignáltan válaszolok, miközben vele foglalkozom és azzal, hogy felmérjem, mégis mennyire kell összeraknom hamarosan és milyen súlyos sérüléseket szedett össze. - ..és az is feltűnt, hogy kikerülted a válasz adást a kérdésemre. - attól, hogy túl nagy törődést nem mutatok, hülye még nem vagyok. Gőzöm sincs különben, hogy miért nem akarja szóba hozni a dolgot, de annyira igazából nem is érdekel. Az ítélkezés továbbra sem az én asztalom.
- Igenis, anyu. - hát, hogy mennyire az én csipáimmal van a gond vagy inkább azzal, hogy kérdéses, valóban képes lesz-e nyugton maradni egy ideig..? Majd meglátjuk. - Vigyázz, mert, ha sokat öltögeted a nyelved, a végén még valaki le találja harapni esetleg. - most mondja, hogy nem vagyok vevő a humorra egyébként tényleg nem, megy ez, ha nagyon akarom.
- ..és ettől változik vagy jobb lesz bármi is? - pillantok fel rá a kirohanása elharapását követően. Nem hiszem, hogy a közeljövőben akármi is másképpen lenne és ezen pörögni teljesen felesleges. Egy kibaszott apokalipszisben élünk. Jah, a helyzet szar. Eddig is szar volt. Eztán is szar lesz. Kiút nincs belőle, ahogy megoldás se rá.
- Gondolod, hogy bajban lehet? - azért, ha valaki nincs meg és a saját testvére se tud róla merre leledzik, az azért általában nem jelent valami túl biztatót.
A reflexeim jók nem annyira emberiek, így amikor a kezét elkapja és ütésre emeli, még mielőtt bevégezhetné, a csuklójára marok és megállítom. Határozott tartással fogódzkodnak ujjaim a sérült felületre. Biztos vagyok benne, hogy fáj neki és nem áll szándékomban finomkodni. Minek csinálta? Megérdemli, hogy érezze, következménye van annak, ha ilyen hülyeségekre határozza el magát.
- Ha te ettől jobban alszol, csináld. Ez azonban még nem változtat a rideg tényeken. W nincs itt, lelépett, itt hagyott minket és a várost egy kibaszott szó nélkül. Ez van. - nem mostanában történt, ideje lenne már hozzászokni és továbblépni végre. Annak lenne értelme. Ennek az idealizálásnak viszont nincs. Így, hogy nincs itt – és szerintem már nem is lesz –, le kellene már szakadni arról, hogy visszavárjuk és vele együtt a csodát is. Kibaszottul nem lesz itt semmiféle csoda meg más se.
A megjegyzésére és a levegőben felém küldött csókjára csak megcsóválom a fejemet és inkább a dolgomat végzem, elvégre ezért van itt. Tudom, hogy fáj, hogy rohadtul fáj neki, de majd elmúlik. Ha beszerezni betudta a sérülést, akkor a gyógyuláshoz szükséges összerakást is ki fogja bírni.
Lassan feljebb vonom a szemöldökömet, amikor magától kezd neki ficeregni a felsője feljebb húzásával. - Tényleg nem maradnál nyugton végre három percre? Le tudlak vetkőztetni, ha végre hagyod magad és kisebb lenne az esélye, hogy lebucskázol innen. - szemügyre veszem az oldalát, elég szarul néz ki, ezen nincs mit szépíteni. - Nagyszerű, akkor fagyási sérüléseid is lehetnek. Tudod, hogy okozz ám plusz meglepetéseket. Légvételkor szúr is a mellkasod? - hozok egy sztetoszkópot, mert bár nagyon kis esélyét gondolom lehetségesnek – különben nem nyüzsögne ilyen lelkesen már rég –, mégis muszáj leellenőriznem, hogy nem szúrta-e át a tüdejét valamelyik bordája. A füleimbe akasztom az eszközt, a kerek felét meg a mellkasára teszem a sérült oldal felé haladva lassan. - Legyél kedves nem beszélni, csak lélegezni, különben semmit nem fogok hallani, amit kellene. - a levegő áramlását muszáj hallgatnom egy ideig és megtudnom ezáltal, hogy mi a nagy büdös helyzet. Amikor végzek, a nyakamba akasztom a hallgatózó eszközt és a feje mellett támaszkodok meg a vizsgálóágyon, ahogy fölé hajolok. - A jó hírem az, hogy nem lyukas a tüdőd. Mit akartál az előbb kérdezni? - hallottam, amikor erre tért ki, de csak most volt rá lehetőségem, hogy reagáljak is. Nem értem minek kért hozzá engedélyt, általában nem szokott, csak simán kérdez – emlékeim szerint –, meg egyébként is, ha nem akarok, nem válaszolok, látatlanban viszont gőzöm sincs, hogy mit akar vagy szeretne. Közben pedig a lábához lépek, hogy a nadrágszárat felgyűrve és a lábbelijét levéve megtudjam, ott mégis mekkora a gáz.

Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 30, 2018 8:32 pm
Következő oldal


It wasn't my fault
Holden & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; 733• Szószám; <3 • Zene; My judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Továbbra sem értékeli csiszolt humorom. Hát menten eldobom az agyamat tőle! Mindent megteszek, hogy itt a nap végére, a műszakja előtt jobb kedvre derítsem, elfeledtessem vele, hogy vélhetőleg hulla fáradt, erre… Erre?
Erre!
Nem értékeli. Ajkaimat összehúzva csücsörítek rá, szemöldökömet összevonom, homlokom is ráncolom. Mindent megteszek, hogy úgy nézzek rá, mint egy aszott banya, aki épp most lépett ki a Jancsi és Juliskából.
- Mintha bárkinek is engedném rajtad kívül, hogy ellásson - hökkenek meg, ezúttal őszintén.
Egykor hagytam. Egykor, amikor… még élt és orvos volt. Neki hagytam, de azóta? Nem is bizalmatlanságom miatt nem keresem fel az orvoskat. Egyszerűen a kórházba minden rá emlékeztet. Ha tehetem kerülöm azt a helyet és az elmúlt hét évben sikerült is.
S mivel ismer, pontosan tudja, bármekkora is a szám, mindent megteszek, hogy kerüljek. Elé pedig csak hasonló sebekkel jöjjek el.
Faggatózását nem hagyja abba. Hangja színtelen, nem számon kér, egyszerűen csak kíváncsi. Én mégis hallgatok, a szemhéjam mögötti csillagokat bámulom.
- Tudtad, hogy a démonok jégbe is tudnak fagyasztani? - teszem fel hirtelen a kérdést, terelve a témát Mortról. Elég lesz ezt majd akkor előadnom, amikor a jelentést kérik rajtam számon. Addig pedig ezernyi módon kell gyakorolnom a higgadt verziót és a higgadt énem, ahelyett, hogy teljes mértékben kiakadnék rájuk.
- Akkor töröld csak ki a csipáidat - öltöm ki rá a nyelvemet. Valóban nem mocorgok, ha nem muszáj. A fájdalom az egyik indok, a másik…
Hetek, hónapok óta nem pihentem ki magam. S mintha most zuhanna rám ez az egész. Félő, ha tovább tartom lehunyva a szemem, akkor tényleg átalszom az egészet.
- Rekalmálok. Segítségre szorulunk. A tanács viszont meg sem akarja hallani azt, hogy a hadsereg segítse a napi munkákat. Démonkutyák és egyéb lények lepik el a várost, kevesen vagyunk ahhoz, hogy… - szívom fel magam, de végül aztán mély levegőt véve engedem ki tüdőmből azt.
Nem, nem kezdem újra. Lehunyom a szemem és veszek pár mély levegőt.
Túlterheltek vagyunk. Fáradunk. Képtelenség aludni pár óránál többet egy nap. Emberek vagyunk, nem rohadt természetfelettiek. Mi nem fogjuk sokáig így bírni.
- Csak szeretem a csapaton tartani a szemem. Napok óta nem láttam, az öccse sem tud róla semmit - húzom el a számat, ahogy hazudok, akár a vízfolyás. Megígértem Alexnak, hogy nem árulom el addig, amíg nem kerül olyan helyzetbe. Addig pedig remélem, hogy ő is féken tudja tartani nővérét.
Megjegyzésére hirtelen emelem kezemet, hogy tarkón csapjam. Az én szerencsétlenségemre, de az ő mákjára a jobbomat. Így legfeljebb fülének tövét csaphatom meg, azt sem túl erősen.
- Inkább hajszolom magam addig, amíg biztonságban tudom, amit Wallenberg felépített, minthogy annak a kurva rabszolgája legyek, kinek csak a hatalom számít, a város és a népe egyáltalán nem - igen, Drake álmokat kerget. Mindenkit meg akar védeni, előbb áldozva fel magát - vagy akár minket is, minthogy hagyjon veszni bárkit. Ez egy érdekes paradoxon, az évek során mégis ezt vettem rajta észre.
A félvérháború után mégis reményt adott a városnak, olyan reményt, amit a Payne ribanc sose tudna megadni. Ő nem tenne semmit, csak ülne a székében és élvezné, hogy mindenki a csicskása.
- Még egy ilyen megjegyzés és magasról fogok is tojni rá, de amúgy… - cuppanós csókot küldök iránáyba, csakhogy érezze a szeretetem. Tudom, hogy ő is csak jót akar. Viszont hasonlóan vélekedhetnék én is. Ő is túlhajszolja magát.
Viszont pillanatok alatt felejtem el, hogy miről is beszéltünk, ahogy csillagok a lelki szemeim előtt csak még jobban megsokszozódnak. Fogaim között szívom a levegőt, mélyen be és lassan ki. Hátha így a fájdalom enyhül. Hogy ez mennyire egy baromság! Viszont megnyugtat.
- Mih? - nyöszörgöm halkan, hisz nem értem, hogy mit akar, azonban a fájdalom…
Előbb csak tompulni kezd majd pedig… Nem szűnik meg létezni ezt felfogom, de nem érzem! Félsikert elértünk! Most már csak a hirtelen mozdulatokkal kell vigyáznom. A jókedvemben nem tudom, hogy mennyire fog ez menni.
- Szerintem addig köss le, amíg nem járok el neked egy Matruska táncot - nevetem el magamat. Jaj, miért nem talál viccesnek? Menten megszomorodok tőle! - Lehet egy kérésem? - hajtom félre a fejem, miközben engedem neki, hogy megvizsgálja testem többi részét.
Engedélyére hangosan felnevetek és magam húzom fel neki a trikóm.
- Pár törött borda, gondolom. Az egyik feltörölte velem a padlót, egészen a falig, a másik meg… Jégbe zárta lábamat. Nem mondom, az tényleg pocsék érzés volt - biztosítom róla, hogy nem jó érzés ám, ha épp lefagynak a patáid. De nagyon nem jó érzés. - Meg azt hiszem, hogy az egyik lefejelt - tekintek a plafon irányába, miközben összeszedem az emlékmorzsáimat. - És mintha az egyik kutya is támadott volna.


Utolsó Poszt Kedd Aug. 28, 2018 10:27 pm
Következő oldal


Yeah, it wasn't...
Natalie & Bax
──────────── ────────────
« Comment; - • Szószám; 684 • Zene; stealth - judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
A legyintését noha látom, nem különösebben veszem fel vagy reagálom le. A szemtelen vigyorát még nem tudom hová tenni – az általános behelyezésen túl –, így annak sem tulajdonítok nagyobb jelentőséget és a magyarázat sem visz közelebb ahhoz az állapothoz, amelyet szemmel láthatóan Ő megél –vagy inkább megjátszik –, velem azonban köszönőviszonyban sincs.
- Aha, persze. – ráhagyom. Az ég tudja, mikor volt az, hogy utoljára több időm szakadt magamra vagy amire szerettem volna fordítani, mint amit engedélyeztek. Nem számít, nem arra szerződtem, hogy a lábamat lógassam, de az Ő sérüléseinek a száma nem a munkám mennyiségét változtatják, sokkal inkább a vérnyomásom mértékét, még ha nem is mutatom ki. Előbb dögöljek bele, semmint kiszagolja akárki is.
- Pontosabban nem engem kerestél fel, huh?! – én aztán nem vádolom, így annak írmagja sincs a hangomban, inkább csak, mint egy mellékes információt, úgy jegyzem meg. A nyelvöltését figyelmen kívül hagyom és amint hajlandó mozdulni, úgy én is, majd csak ezt követően kezdek bele az általános vizsgálatba. A remegését noha észlelem, nem reagálom le. Tudom, hogy fáj neki, nem is csodálom. - Aham. ...és milyen állapotban volt, amikor átadtad a kórház orvosainak? – puszta érdeklődésből, automatikusan teszem fel a kérdést. Nincs benne se tettenérés, de logikai buktatóba vonás, szimplán, csak érdeklődök, amíg a sérüléseinek egyikét veszem górcső alá, leginkább azt, amivel megkeresett.
- Hiszem, ha látom. – sóhajtok fel, minden indulat nélkül. Megnézem azt, hogy nem fog ugrálni és nyugton marad pár órát. Ha valóban, az csak neki használ, ha nem, az meg csak neki árt, így kizárólag rajta múlik melyiket választja és nem mellesleg tartja is be.
- Akkor reklamálj, ha van is miért. – nekem nincs bajom a beosztásunkkal, ami pedig a hiba arány növekedését jelenti: szerintem szarabb lenne a helyzet, ha amíg a lábunkat lógatjuk, addig mások belehalnának az amúgy menthető sérüléseikbe, mert mi épp lazán pihengetünk. Ez kurvára nem így működik és nem éppen a rendszer hibája, amiért túlterheltek vagyunk.
Azt nem reagálom le, hogy „férfiasan” kívánja állni a fájdalmat. Valójában jobban jár, ha nőiesen vállalja, ugyanis a nők fájdalom küszöbe magasabb, mint a férfiaké. Ez azonban jelentéktelen információ most.
- Nem. Miért? Kellett volna? – emelem rá a pillantásomat, hogy valami magyarázatot is kapjak a Kaittel kapcsolatban érkező kérdés mellé, mégis mire gondol pontosan? Vagy miről maradtam le.
- Wallenberg kurvára meg is érdemelné. – fintorgok a bajszom magamnak. Itt hagyott minket, így pedig szerintem kurvára tök mindegy, névleg ki és milyen címet képvisel. A tettek számítanak, amit az említett féltől jó ideje alig várhatunk. Szerintem konkrétan már nem is él, így pedig rohadtul tök mindegy és érdektelen, hogy kipukkasztható lufiként milyen piedesztálon tetszeleg.
- Csinálod, ahogy akarod, de legközelebb nem biztos, hogy összehímezlek, ha szarsz a fejemre. – mintegy mellékes információként kezelve közlöm vele. Nem titok, hogy szerintem mit kellene tennie, az meg rajta múlik, hogy mit fogad meg vagy tart be. Tanács ide vagy oda, Wallenberg látszólagos hatalma ide vagy oda, neki pihennie kéne, hogy egy darabban értékelhető maradjon és felépüljön. Minden más csak maszlag, nem egyéb.
A számolást megkapja, hogy arra készüljön, a figyelmeztetést azonban nem. Van némi bája annak, amit mond, de továbbra sem bájologni vagyok jelen itt és most.
- Eszemben sincs és örülj, hogy nem kettő... – lehetne éppenséggel nagyobb is fájdalom, meg szarabb is helyzet, minden csak nézőpont kérdése. Az viszont teljességgel kezd biztossá válni, hogy a morfin kezdi megtenni hatását és annak köszönhető a hangulatváltozással járó minden egyéb.
- Értem. – bólintok, nem igazán jelentőséget tanúsítva a folytatásnak, amit prezentál. Be van lőve, tisztában vagyok vele, nekem köszönheti.
- Nagyszerű. Most azonban maradj így egy kicsit, ha nem nagy kérés. – forgatom meg a szemeimet és, ha úgy ítélem, hogy épp nem készül lezakózni a vizsgálóágyról, akkor a kerekesszék kerítése előtt, amivel röntgenre vinném, előbb megvizsgálom mégis mennyi sérülése van még. Igyekszem nem feleslegesen körbe tapogatni, de a jobb oldala koránt sem néz ki valami fényesen. A fájdalmat azonban gyanúm szerint egyre kevésbé érzi, ezért afelől érdeklődnöm totálisan felesleges.
- Felhúzom a felsődet, hogy lássam az oldaladat. Rendben? – mielőtt továbbmennék inkább kérdezek. Joga van nemet mondani, de azzal csak neki lesz rosszabb. A döntés azonban így is az övé teljes mértékig, még ha be is van lőve jelenleg némiképp.

Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Kedd Aug. 28, 2018 9:01 pm
Következő oldal


It wasn't my fault
Holden & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; 860• Szószám; <3 • Zene; My judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Hát persze, hogy kötözködik, miért is ne tenné meg? Pedig én jótékonyan csak a munkáját akartam megkönnyíteni. Öndiagnózis, aztán már mehet is mindenki a saját dolgára. Ő pihenni én pedig… Papíron talán én is a valóságban addig fogok fel-alá járkálni a lakásom kietlen helységeibe, amíg oly hírt nem kapok a kórházból, hogy Mort jól van.
Hatalmas levegőt véve, sóhajtva engedem ki a levegőt a tüdőmből. Ép kezemmel legyintek Bax felé.
Állom tekintetét, látom miként szűkülnek pupillái, enyémek csak enyhén kitágulnak - noha eléggé nagy fájdalommal jár ez is. Manapság mi nem? De azért arra még futja erőmből, bőven, hogy szemtelen vigyorogjak rá. Korántsem vagyok annyira komoly, mint amilyen ő. Ez is egyfajta álca a részemről. Amíg azt hiszik, hogy bohókás és jókedvű vagyok elhiszik, hogy nincs is semmi bajom és nem is foglalkoznak lelkemmel többet, mint amennyit én várok el tőlük.
- Munkanélküli lennél, ha nem zúznám magam újra és újra és hé! - emelem fel ép kezem mutatóujját. - Egy éve teljesen jó kislány voltam, még egy enyhe agyrázkódással sem kerestelek fel! - pedig az idióta Wallenberg eltűnése után történ pár… néhány érdekes esemény, mit ne mondjak. És ennek ellenére is igyekeztem magamra vigyázni.
Inkább amiatt, nehogy valami olyasmi történjen, amiről nem szerzek tudomást. Annak az idiótának a hatalma enyhén szólva is kezdett meginogni. A mi dolgunk egybe tartani azt…
Na jó, inkább nyelvem öltöm rá, mielőtt bevánszorognék az orvosi szobájába. Ha a megfelelő hangulatomba lennék, biztos tennék pár megjegyzést erre a cselekedtre is. De lássa kivel van dolga, inkább csak fáradtan lefekszem a vizsgálóasztalra. Innentől kezdve teljes mértékben rábízom magam. Ismerem - vagyis szeretném ezt hinni, szóval ismerem - tudom, hogy ilyenkor az életem is rábízhatnám. Ha néha… kissé… túlságosan is… Hogy is fogalmazzak, nyers, van benne annyi életösztön - na meg lelkiismeret - hogy nem hagy sem itt veszni, sem szenvedni. Annyira.
Kezem akaratlanul is megremeg, mikor kezébe veszi, a fájdalom egészen a vállamig cikázik, onnan pedig megduplázva az elmémig. Fogaim között beszívva a levegőt ép kezem alkarjával takarom el szememet. Egyelőre tartom magam, hogy ne bőgjem el magam.
- A kórházba vittem, a kocsiba egyszer magához tért. Inkább ők nézzék meg - arról pedig egyelőre mélyen hallgatok, hogy bizony sikerült meghalnia.
Nem csak rá, de rám is enyhén szólva negatív fényt vet, hogy ilyen baklövést hajtottam végre. Gyanítom, hogy a tanács keze van a dologban. Azóta pikkelnek rám, hogy…
- Édesem, én nemhogy ugrálni nem fogok, de itt szándékozom tölteni az éjszakát, vagy nappalt, bánom is én, hogy mi van, ezen a vizsgálóasztalon - sóhajtok letargikusan. Belátom én, ha átlépem a saját korlátaim… Hát most átléptem, holott mindent igyekeztem megtenni, hogy…
- Ez a hogyan terheljük túl a vadászokat című műsor kedves nézőink, melyben megtudhatjuk, hogy miként érjük el, hogy egyre nagyobb fáradtásgot elérve, egyre több hibát halmozzannak - sóhajtom újra csak, készségesen elemelve szememtől az ép karomat. Adom én magamtól, kérnie sem kell. Amíg nem fáj, addig én boldog leszek. - Napját sem tudom, hogy mikor nyúztak minket Ennyire - persze, hogy tudom, de annak már jó pár éve.
- Hallod… - tekintek rá, ép kezemmel megtámaszkodva hátam mögött, hogy feltornázzam magam. Ha esetleg segítene nem fogok ráripakodni, biztos hogy engedem neki, de ha mégsem… Hát úgy is megoldom, nagylány vagyok már. - Inkább fájjon pokolian egy fél percre, minthogy lüktetőleg órákon át. S amúgy is, majd férfiasan kibírom a fájdalmat - kacsintok rá vigyorogva. Az álca, melyet már akkor sem tudok levedleni, amikor nem kellene viselnem. Hozzánőtt a bőrömhöz.
- Ez sok mindentől függ. Leginkább a Payne kurvától, apropó, Kaitről tudsz valamit? - akaratlanul is eszembe idézem, mit is mondott Alex. Ha nem lenne épp elég gondom, akkor még a lányra is ügyelhetek, nehogy a városon kívülre csatangoljon, mert Ő! Ő aztán meg akarja keresni Draket. Komolyan én… Sírva fakadok. - De szándékomban áll. Legfeljebb kikötöztök - vonom meg a vállamat. - Mégis tudod, hogy most nem épp a pihenő időszakunkat éljük. Egyelőre legalábbis. Az a rohadt tanács ki akarja Wallenberget túrni a helyéről - és igen megint a régi nóta, szerintem már vagy ezerszer átrágtuk. - Most nagyon észnél kell lennünk, így ha őrajtuk múlik, semmit sem pihenek…
Számolására nagy levegőket veszek, amíg magyaráztam visszalépett hozzám én pedig felkészülök a legnagyobb fájdalomra, mely létezik e világon… S már ott van a tudatomban a háromnál, de…
- Azt a rohadt! - vinnyogok fel, kissé előredőlve támaszkodom meg tenyeremmel az asztalon. Ujjaimat behajtva koncentrálok arra, hogy ne fájjon, hogy ne visítsak fel. Fogaimat összeszorítva nyöszörgök, szemeimet szorosan lezárom, nehogy egy csepp könny is kiszökjön.
Lelki szemeim előtt az egész galaxis csillagzata megjelenik.
Sűrűket pislogva, nagyot sóhajtva emelem fel tekintetem. Homályosan látom Baxot.
- Szívesen kikaparnám a szemed, de ne vedd magadra - nyöszörgöm. - Nem mintha nem tudnád, hogy ha felkészülök rá, akkor még jobban viselem a fájdalmat… De semmi gond, tényleg, végülis csak egy komplett tejút folyik el a szemem előtt - vonom meg ép vállamat, mintha csak… az időjárásról beszélgetnénk.
Majd magam sem tudom miért, de elnevetem magam. Igen, nagyon is viccesnek találom önönmagam szóviccét.
- Érted, tej… Tudod, tej folyik végig a csillagok között. Aztán meg jön Riksa és… - szememet takarom el kezemmel úgy nevetek tovább is. Gyanítom, hogy nem magamtól jönnek ezek az értelmes szóviccek… Nagy levegőket véve, próbálom elnyomni nevetésem, alsó ajkamba harapva tekintek fel a férfira. De most csak belülről kúszik ki egy horkantás szerű nevetés.
- Tudtad… Hogy… van egy lyukas folt a szakálladba?


Utolsó Poszt Kedd Aug. 28, 2018 10:18 am
Következő oldal


Yeah, it wasn't...
Natalie & Bax
──────────── ────────────
« Comment; - • Szószám; 618 • Zene; stealth - judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
- Az attól függ. – sok mindentől. Azt meg egyelőre nem tudom, hogy ténylegesen is hallotta-e a törő csont jellegzetesnek mondható hangját vagy sem. - Van, hogy a repedés csak repedés. Ki fog derülni. – az egy dolog, hogy nagy esélyt látok az öndiagnosztizálása helyességére, de az meg egy másik, hogy mennyire lenne szakszerűtlen, ha vaktában igazolnám is. Még a világvége kellős közepén is azért megvannak a lehetőségek és módszerek arra, hogy biztosra menjünk. Főleg akkor nem mindegy mi a helyzet, ha ciframód még szilánkosra is sikerült törnie, nem csak el teszem azt.
Szűkülő szemréseimen keresztül emelem a tekintetem az övére és egy darabig hagyom a csendet megülni kettőnk között. Nem elég, hogy enyhén szólva is szar állapotban jött, de az energiáit is feleslegesen pocsékolja. Igen, olykor eszembe jut, hogy szüksége lenne egy elfenekelésre... - Akkor tennél a kedvemre, ha jobban vigyáznál magadra. – nincs jó kedv vagy jó pofizás a hangomban, komolyság viszont annál több. Fogalmam nincs egyelőre, hogy mégis miként sikerült így elláttassa a baját, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy alakulhatott volna másként is.
- Kinek kell az egyszerűbb, ha lehet bonyolult is. Indíts légy szíves. – bökök ismételten a vizsgáló felé, hol jobban szemügyre tudnám venni a sérüléseit és össze is rakni. Nem csak a kacsóját, de a kificamodott vállát is, amelynek a tartására ugyan figyel, de könyörgöm, az emberi anatómiát oda-vissza ismerem, mint a saját tenyeremet, látom, hogy nem úgy áll, ahogyan kellene neki.
Amíg kesztyűt cserélek és egy széket odahúzok a vizsgálóasztal mellé, amire leteszem magam, végighallgatom a történetet. A kezét a sajátjaim közé veszem és óvatosan, hogy több fájdalmat ne okozzak neki, szemügyre veszem a sérülést. - Ez alapján örülj, hogy vissza tudtál jönni. Morttal mi a helyzet? – nem mondhatni, hogy sok érzelem tükröződne a képemen, leginkább semennyi sem. Ugyanolyan fáradt rezignáltsággal fogadom a híreket, mint ahogyan rákérdezek az újonc egyáltalán egyben tért-e vissza vagy sem. Főleg, ha ennyire tehetséges, hogy csak hibát hibára volt képes halmozni. Sssz…
- Adok valamit a fájdalomra, aztán ellátlak. Ne nagyon ugrálj, ha lehet. – teszem le óvatosan a vizsgált kezét és ellököm magam a gurulólábas székkel a szekrényig, ahonnan fecskendőt és morfint veszek ki. Egyelőre nem sokat kap, de az enyhébbekkel kár szarakodni is, halottnak a csók a hatásuk ilyen sérüléshalmozások mellett.
- Huszonnégy az a nyolc, van, hogy hosszabb, ha kevesen vagyunk vagy valaki épp kint van valahol. – felszívom a fájdalomcsillapítót a tűvel, a felesleges buborékokat meg kiengedem belőle.
- Ezt már meg sem fogod érezni a többi fájdalom mellett. – a szúrás kábé semmi sem lesz ahhoz képest, amit most érezhet. Az épnek tűnő, de minimum jobb állapotban lévő karjába kapja, lehetőleg ellenkezés nélkül, bár nem tudom azzal mire menne most.
- Helyretenném előbb a vállad, utána mész csak röntgeneztetni a kezed. Várok egy kicsit, hasson valamit a fájdalomcsillapító, de nem fogok hazudni: fájni fog, mint a rohadás. – eszemben sincs azzal kecsegtetni bárkit is, hogy az összerakása kellemesebb lesz, mint a szétszedése volt. Baromira nem, sőt, sok esetben pont, hogy a gyógyulás az, ami jóval fájdalmasabb és mindig sokkal tovább tart, mint beszerezni sikerült a sérüléseket.
Amíg a beadott szer kifejti hatását, addig elpakolom az előbb előszedett cuccokat. - Szándékodban áll pihenni néhány napot és gyógyulni vagy eszed ágában sincs? – nagylány, el tudja dönteni maga is, én csak javasolhatom, hogy kurvára nem kellene virgonckodnia egy darabig, de az apja nem vagyok, hogy megtiltsam a dolgot. Ha az lennék se hinném, hogy hallgatna rám.
Visszamegyek mellé és segítek úgy helyezkednie, feküdnie, hogy elérjem a vállát és a karját a megfelelő szögben tudjam majd mozdítani. - Háromig fogok számolni. Készülj. Egy… Kettő… – a háromig azonban már nem jutok el, rántok egyet a vállán, ami hangos roppanással és sejtésem szerint iszonyatos fájdalommal kerül vissza a helyére.
- Ha nem számítasz rá, kevésbé rossz. – adok kérés és kérdés nélkül magyarázatot arra, hogy miért nem értem a számolás végére. - Átmenetileg rögzítem, véglegesen majd akkor, amikor a kezed is helyre lett rakva. Hol máshol sebesültél még meg? – nem ártana, ha azokról is vallana, mert az kurvabiztos, hogy nem csak ez a kettő sérülés az, amitől ennyire ramaty állapotban van.

Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 10:27 pm
Következő oldal


It wasn't my fault
Holden & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; 562 • Szószám; <3 • Zene; My judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Persze, hogy nem értékeli a humoromat. Miért is értékelné, hisz nem azért van, hogy az ilyesmit értékelni kelljen, nem? Elég csak az ábrázatára nézni, neki is a töke kivan a világgal, legfőképp a mai nappal. De várjunk csak?
Mintha reggel még láttam volna itt, elfele menet. Remek, ő is végigdolgozta a napot, a nyakába sem kellett más, mint én. Mégse aggódjon egy percig sem, mert pontosan tudja, hogyha nem itt találom, házhoz megyek a bajjal. Avagy az én esetemben a baj jön házhoz? Mh, ez hogy is van?
Lényegtelen, hisz annál jobb nincs is, amikor két fáradt és merőben nyűgös ember épp egymással találkozik és még az ügyük is közös útra sodorja.
- Javíts ki, ha tévedek, ha reped, akkor törik, nem? - vigyorgok rá, de rögtön utána ráncolom is homlokomat. Nem csak a fájdalom miatt, hanem mert… Nem emlékszem pontosan, hogy miként is repedhetett el? Biztos az egyik démon volt. Memóriám szita, főként ezután a küzdelem után. De legalább mi állva maradtunk.
Habár a jéghideg víz az nem használt a testemnek és most hogy belegondolok. Visszasírom a kocsim fűtését, mégha ezzel feleslegesen használtam, hisz kint is tombol a hőség. A fogaim mégis elkezdenének vacogni, ha nem szorítanám össze a fogaim. Ennyi, teljesen tropa lettem. De azért tartsuk magunkat, jeah!
- Ha! - emelem ép kezemet a szívemhez. - Pedig, mint láthatod, mindent megteszek azért, hogy a kedvedre tegyek! - nézek rá hatalmasra dülledt szemekkel.
Egyszer, egyetlen egyszer tudnék normálisan viselkedni, mennyivel könnyebb lenne mindenki élete. Na de, nem is azért vagyok én itt, hogy ezt megtegyem. Mint mondtam, örüljön, hogy magamtól jöttem - vagy csak mondani akartam? - nem pedig napokkal később lát meg ebben az állapotban. Nem állítom, hogy perfekt gyógyító lennék, de…
Volt időszak, amikor volt még kitől tanulnom ezt-azt. Tudom, hogy nem értek hozzá, főként nem ilyen mélységben, ahol már az elméletem is megkopott.
Öklözést pedig hiába várok tőle. Sóhajtva forgatom meg a szemem.
- Pici kedvességgel az életed is egyszerűbb lenne. A tied is! - emelem még fel mutatójjam az égbe, majd nagy lendülettel hátat fordítva neki, emelet fővel vonulok be a kis orvosi szobájába, ahol… Ki tudja már mióta is van?
Viszont színjátékom egy része csak eddig tartott. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a tanács ilyen állapotban lásson. Hogy annak az idióta Wallenberg egyik vadásza még ennyi fájdalmat sem bír és csak sírva képes bejönni. Na nem, ezt az örömöt nem adom meg nekik. Teljen el bármennyi év, a tanács… Mindig is a bögyömben lesz.
De amint az ajtó becsukódik hatalmas sóhajokkal karöltve nem hogy leülök de egyenesen lehanyatlok a viszgáló ágyra, asztalra, vagy miként is hívják ezt. Nyomban fel is nyögök, kímélném a jobb oldalam, de a fekvés még nem megy.
Viszont, annyira kényelmes a testem egy részének.
- A tanács kiküldött egy újonccal, Stamfordba - forgatnám meg a szemem újra. - Tudod, hogy mi jó abban, hogy most képtelenek vagyunk meghalni? Hogy legalább a démonkutyákat látjuk - húzom el a számat kelletlenül. - Három rohadék démon volt ott. Azt még nem tudom, hogy tudták-e vagy csak sejtették, hogy mi vár ránk. A lényegen nem sokat változtat, Mort elkövette az összes hibát, amit újonc elkövethet és… - szemeimet lehunyom.
Kezemet, ha közben elkezdte vizsgálni készségesen felemelem neki. Édes mindegy már nekem, hogy az asztalon tartva érzem a fájdalom lüktetését, vagy a magasba emelve, megtörve érzem ezt. A csillagok mégis egyre többek a szemem előtt.
- Reggel is bent láttalak, nem nyolc órás műszakban vagytok? - nyitom ki szemeim, Baxra sandítva.


Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 9:56 pm
Következő oldal


Yeah, it wasn't...
Natalie & Bax
──────────── ────────────
« Comment; - • Szószám; 618 • Zene; stealth - judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Negyvenkilencedik órája vagyok folyamatosan talpon, megszakítás nélkül és nem azért, mert legújabb perverziómként ilyesféle mazochizmussal hódolnék valamiféle megmagyarázhatatlan hóbortnak. Akarta a tököm, hogy így legyen, viszont amíg munka van – ez pedig jobb esetben csak sebesülteket, rosszabban meg haldoklókat jelent –, addig nincs megállás. Véges ugyanis az olyan ökrök száma, mint amilyen én is vagyok. Az ihatatlannak besorolt, de annál inkább szükséges kávé felett görnyedve vetem a fejem a hideg falnak, hátra buktatva kócos üstökömet. Csak egy pillanatra hunyom le a szemhéjaimat, azt remélve, hogy a következő tíz percben senki nem akarja épp elveszíteni valamely végtagját, nem félig kibelezve, de még hörögve esik be az ajtón, hogy tovább ne is cifrázzam a dolgokat, pedig tudnám. Még három óra, amíg jön a váltás és „vége” lesz a műszaknak, de csak addig, amíg el nem kezdődik a következő, ahogyan az rendesen lenni szokott. Tudom, kurva meglepő, hogy így megy..
Már épp emelném a kezem, hogy a keserű, kávénak csúfolt vacak maradékát is bedöntsem – mintha bármit is segítene, de ha beledöglök se vagyok hajlandó most még a számomra legideálisabb megoldással élve elszívni bárki életkedvét –, amikor a keresztnevem harsogására leszek figyelmes. Előbb a szemeimet nyitom résnyire, egyre összébb torlódó szemöldökeim vonala alatt, ahogy minimálisan a hang irányába fordítom a képemet is. Ha így szólít, tuti akar valamit. Nem sokan vannak, akiktől megtűröm, hogy a keresztnevemet használják. Helyette Bax a megszokott vagy doki, esetenként dok', ha nehezére esik kipréselnie magából a szó végét. Mind tökéletesen megteszi, hallgatok rá és szívesebben is veszem.
Ellököm magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam és szabad, eleddig zsebre gyűrt kezemet kihúzva, teszem át a poharat abba. Praktikussági oka van, előbb tudom letenni a kávét így.
Az igazság az, hogyha valaki életnek nagyobb részét abban éli le, rejtegetnie kell a fizikai fájdalmát mások elől, megtanulja észrevenni az apró, nüansznyi jeleket, amelyek a legnagyobb kontroll alatt is jelen vannak mindenkin. A délceg, kihúzott tartás, az erőszakkal feszített váll és kar, a pattanásig egyben tartott és koordinált mozdulatok azonban már önmagukban beszédesek lehetnek, ha tudod mit figyelj meg. Nem mondom, az előadás tökéletes, a mosoly kellőképpen tereli a fókuszpontot.. de nem előlem és főleg nem Ő. Mégsem mutatom jelét annak, hogy észrevettem volna akármit is. Mire bejelenti az önmaga által felállított diagnózist, épp lenyelem a keserű lötty végét, a poharat pedig majd így üresen fogom letenni.
- Újabban kifejlesztetted a röntgenlátás képességét? - rezignált képpel kérdezek és nem meresztek rá jelentőségteljes pillantást a bemutató ellenére, noha a figyelmemet természetesen nem kerülte el a látvány. - Remélem tapsot nem vársz a produkcióért. - vonom feljebb az egyik szemöldököm, mert őszintén szólva gőzöm sincs, hogy eme felcsippentést minek csinálta. Neki fáj, még ha jól tűri is, az én kedvemért viszont teljesen felesleges volt a mutatvány. Ami pedig a hozzáállásomat illeti, tudja, hogy nem a bűbájomról és a sármomról vagyok híres. Arra viszont egyelőre nem teszek megjegyzést, amilyen állapotban – úgy egyébként – megjelent. Már venném a levegőt a válaszhoz, amikor a vállamba bokszol. Következményként megint felvonom a szemöldököm és ugyanolyan blazírt pofával szemlélem a levegőben megállt öklét.- De jó nekem. Sorolj be legyél olyan kedves, oda. - az állammal bökök a mögötte lévő ajtóra. Eszemben sincs kinyitni az ajtót előtte vagy ennél jobban terelgetni. Ha meg akarja játszani, hogy mennyire jól van, akkor csak tegye bátran, én ugyan nem leszek az előadás elrontója.
Amennyiben befárad, úgy a kezemmel intek, hogy tegye le a hátsóját, amíg kesztyűt cserélek a mindig sebes, heges kezeimen, előbb azonban a kávés poharat teszem le az asztalra. - Mégis mi történt úgy egyébként? - mintegy mellékesen kérdezek rá, ugyan mégis mi a fenét sikerült alkotnia, amitől ilyen állapotban sikerült becsámborognia. Ahogy a gumikesztyűk a helyén vannak a jobbját a kezembe veszem, hogy közelebbről és tapintással is megvizsgálhassam a legszembeötlőbb sérüléseinek egyikét.

Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 8:02 pm
Következő oldal


It wasn't my fault
Holden & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; 537 • Szószám; <3 • Zene; My judgement day»
« It is one of the blessings of old friends
that you can afford
to be stupid with them»
Koszos vagyok. Piszkos. Mocskos, fáradt és pokoli fájdalmaim vannak. Minden egyes döccenőnél fogaim szorítva sziszegek fel. A káromkodás sem marad el a repertoáromból, mikor a kavicsokkal felhint utakat járom. Olykor a mellettem fekvő, alélt tetstű fiúra nézek. Az ég szerelmire Natalie, most engedték ki a kiképzésről és az első utadon, megölik? Melletted? Ujjaim a nyakára csúsznak.
Nem szoktam imádkozni Istenhez, hiszek benne, de nem ér nekünk semmit. Mégis magamba rimánkodok, hogy élje túl. Ne most váljunk újra halhatóvá.
Alig érezhető, de lüktet erébe a vér. Mélyen sóhajtok fel, miközben begördülök a kórház elé. Nehezen szállok ki, próbálom titkolni ezernyi bajomat, mi rámtör. Az adrenalin még az ereimbe dübörög, így nehéz dolgom sincs. Szívem hevesen ver, miközben tolóágyon tolják el Mortot. Megkönnyebbült sóhajjal nézem, ahogy a fotocellás ajtó bezáródik az ápolók és az orvosok mögött. Csípőmet az autóm lökhárítójának döntöm.
Mindkét kezemet felemelve temetem tenyereimbe arcomat. Kár volt megtennem. Éles fájdalom hatol nem csak a vállamba, de a csuklómba is. Könny szökik szemembe. Fogaimat erősen kell szorítanom, hogy ne akarjak felüvölteni.
Egy pillanatig még egyhelyben állok. Egy ápoló sétál mellém, de tehtetlenségében nem tud mit csinálni. Nem válaszolok neki, az egymillió csillagot próbálom rendezni szemeim előtt, hogy legalább egy kivehető képem legyen.
Végül sikerül rendeznem a vonásaimat. Széles mosollyal tekintek a férfira, tudatom vele, hogy nem kell miattam aggódnia, tökéletesen jól vagyok. S mint aki tényleg elbicegek újra a kocsi vezető üléséhez.
Ahogy elfordítom a kulcsot a fájdalom szinte egyszerre nehezedik vállamra. Az, amelyik korán sem normális szögben áll. Kifordult, de hát… Kettő, vagy három rohadék démon volt…
S nem is gyengék, még most is hihetetlen, hogy egyedül sikerült legyőzni őket.
Nagy levegőt véve induluk útnak, csak pár utcasarok. Ezzel nyugtatom magam. Minden koncentrációmra szükség van, hogy a vadászbázishoz találjak, mielőtt átadnám magam a jótékony sötétségnek…
És! Sikerül, ezzel egyidőben elaludnom a kormány mögött is. Csak egy fél percre akartam lehunyni a szemem… S máris a végtelen és üres sötétségbe találom magamat. A semmi örvénylik körülöttem, mindaddig, amíg éles fájdalom nem hatol az elevenembe.
Felkiáltva kelek fel, s szomorúan kell látnom, hogy bizony álmomba kapálóztam. Csuklómat a kormánynak ütöttem. Könnyáztatta szemekkel mászok ki a kocsiból.
Lelki szemeim előtt délcegen sétálok be a bázisra. A vállam nem lóg, jobb karommal együtt. Jobb csuklómba nem hatol újra és újra fájdalomhullám. Ahogy lábamat sem húzom enyhén magam után, nem bicegek vele. Nem. Délcegen járok.
Már messziről kiszúrom a kedves barátomat. Nem vagyok mazohista, pontosan tudom, hogy segítségre van szükségem. Mégis mindenki tudja, ha tehetem kerülöm a kórházakat. Ez a pasas egy barom, de nincs más, aki segíthetne… Többé már nincs.
- Holden! - kiáltok oda messziről ép kezemet emelve felé, integetve. Széles mosolyom mögé rejtem el fájdalmas grimaszaimat, de mivel régről ismre, ő már felfedezheti, szám sarkának rángatózásába, ez mennyire nem is őszinte jelenleg. - Eltört a csuklóm - biggyesztem le ajkamat, miközben maszatos arccal állok oda elé. Bal kezemmel csippentem fel jobb kezem középső ujját. Majd hirtelen engedem el. Az pedig tehetetlenül csuklik alá. Fájdalomnak nem engedek most utat, habár homlokom ráncai megsokszorozódnak.
- Hivatalos doktorommá avanzsállak - boxolok bele vállába, mintha amúgy semmi más bajom nem lenne - és ha nem minden ilyennel nem hozzá jönnék. Közben pedig bal kezemet ökölbe szorítva emelem elé, üdvözlés gyanánt, hátha beleboxol, bár sokszor úgy érzem, hogy ez nála kedvfüggő.

Natalie Rossmyra



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
100
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szer. Aug. 15, 2018 7:17 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/7
Leviatán
8/7
Angyal
2
Démon
9
Bukott Angyal
3
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
8
Nephilim
3