Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Mariana-árok
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Today at 5:11 pm
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Atyám szavait csillogó szemmel hallgattam, majd feltűnt, hogy ragyogok. Isten velem van, közvetlenül figyel. Mennybéli boldogság tölti el a szívem, érzem a fényét, érzem, hogy erővel tölt el a jelenléte. Olyan rég éreztem már a fényét, az erejét, ajkam megremeg, szinte könnycsepp gördül le arcomon, majd felteszek egy kérdést magamban.
- Atyám, mikor térsz vissza közénk? Szükségünk van rád, a testvéred mindannyiunkat veszélyeztet – Majd ezzel, a lilás anyag oszlani kezd, és megindulhatok. Mélyebbre és mélyebbre úszok, feltűnik, hogy több apró szörny van. Kezd valami derengeni a lényről, bizonyára az az állat lehet alapja sok tengeri szörny legendájának. Bizony, a tenger teli van érdekes lényekkel, melyek Isten ugyan olyan teremtményei, mint az ember vagy jómagam. A fényesség, melyet árasztok magamból megriassza a kisebb állatokat, akik sokan vannak. Belegondoltam, hogy mi lesz, ha az összes megnő akkorára, mint a szülőjük. Át fogják venni az uralmat a tenger felett, mint régen volt. Mára már meg is feledkeztem a névről, mellyel az Úr illette őket.
Az egyik nagyobb, kíváncsibb fiókát nem megriasztotta a fény, hanem érdekelte. Ezért felém evezett, és a csápjait nyújtotta felém. Tudtam, hogy ez nem agresszió csupán egy piciny állatka érdeklődése a világ iránt. A csápjai rám akartak tekeredni, de ezt nem igazán akartam azért hagyni, tehát megcirógattam a még puha, lágy bőrét, amire összerándultak a csápjai. Minden bizonnyal csiklandós a fajtájuk kis korban, elvégre elég törékenynek és érzékenynek tűnnek még most. Pár év, és angyalokra is veszélyes lehet.
Ahogy tovább haladok egy másik verembe, ott pár hasonlóan apró lény püföli egymást, persze csak játékből, ám meglehet így alakul ki közöttük az alá-fölé rendeltség. Csak egy lélegzetvételnyi ideig gyönyörködhetek bennük, hiszen a fény őket is megriasztja, és közöttük csillogást vélek felfedezni.
Pár lépés, és felveszem a tárgyat, a csodálattól csaknem kinyílik a szám.
Nem foghatom azt a kezembe, amire gondolok! De mégis, teljesen hasonlít, pont ilyen, emlékszem erre a tárgyra, tudom, hogy el kell rejtenem, őriznem kell, míg nem tudok vele mit kezdeni. Megfogom, markomba zárom a tárgyat, melyet a mélység mindeddig rejtett, és köddé válok.



avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Ryan Reynolds

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 15, 2018 6:21 pm
Következő oldal


to Explorers
A szörny egyik pillanatról a másikra kerül ismeretlen vizekre, de az angyal tett róla hogy vissza találjon, az emlékek segítik neki a haza utat. Hirtelen csendes lesz a mélység Phanuel körül, egyre növekvő fény aura veszi körül, míg el nem éri az angyal teljes méretét. Az én segítségem neki, mert tudom a felhasznált energia, amit a szörny eltüntetésévél végzett, bizony kimerítette. Azt a hatalmas jószágot nem egyszerű mozgatni..semmivel se.

~o~
Fiam, Phanuel. Az utad mindig is ez volt, de hogy azt miként járod végig, az a te döntésed!
~o~

Eszembe sincs vele közölni, hogy most büszke vagyok rá, inkább csak magamban örömködök, nehogy a fejébe szálljon. Ideje a barlang mélyére tekintenie! A sötét lilás anyag kezd szétoszlani, egy újabb segítség tőlem, Phanuel pedig elindulhat a járatban, immáron újult erővel és már nem a sötétben tapogatózva. Furcsa kis lények úsznak el olykor olykor előtte a vízben, hol felfelé mennek, hol lefelé. Csikóhalak. Menetrendszerűen mozognak az oldal járatok mentén, amivel telis tele van ez a barlang. Hosszabb útszakasz után a járat falain méretes petéket vehet észre. Ezeket mind a szörny termelte, valószínűleg ezért lehetett olyan morcos. Aztán ahogy egyre lejjebb merészkedik, feltűnnek az apró szörny mások, a legnagyobb körülbelül akkora lehet, mint az angyal alkarja. A fényre a többségük igyekszik elbújni, nem szoktak hozzá, a legnagyobb ellenben érdeklődve úszik egyre közelebb és közelebb az angyal elé. Hosszú kis csápjait előre löki, megpróbál rátekeredni. A fejét célozza meg, de lehet máshova sikerül neki, ha amaz elmozdul, vagy ellöki valamerre.
Amint sikerül alaposan körbenéznie, tőle jobbra az egyik járatban rendszertelen hangok jutnak ki, sűrű mozgolódást tapasztalhat, ha benéz, és amint a fény aura is megvilágítja a helyet, egy tárgy csillan meg az egymást püfölő rosszaságok között.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Okt. 14, 2018 10:43 am
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Éreztem, hogy a combizmaim megfeszülnek. Hatalmas mértékű erőt állítottam meg a testemmel, a szörny nyilvánvalóan csodálkozott, és rájött, hogy nem vagyok egyszerű ellenfél. Végtelen hidegséggel taszítom meg, és hátrébb kerülök én is, és bizony őt is kimozdítom biztos álláspontjából.
A körültekintettem, és már kezdett tisztulni a víz, ám a látás még mindig szinte lehetetlen volt.
Mikor a szörny újra támadt, éppen felé böktem volna kardommal, mikor hang szólt a fejemben. A mozdulatom megakadt, így a szúrás nem lett mély. Szinte csak a kardom hegye szúrta meg, egy is fájdalmas, de semmiképpen nem mondható halálosnak, mondhatni felszíni sérülés ahhoz képest, mit okozni akartam először.
Varázslattal még két méterrel hátrébb kerülök a szörnytől hátrébb kerülök. Hirtelen nem is tudom, hogy a kérdésére mit feleljek, de kezdem érteni, hogy tanít engem, mint mindig is tette. Szégyellem magam, szinte érződik a szívemből.
A kérdésre nagyon nehezen megérkezik a feleletem.
–  Tudod, Örökkévaló, hogy nem ez az utam, te a szívembe látsz – szóltam vissza neki. Igaz, nem a pusztítás az enyém, én védelmezek nem pedig pusztítok, az a feladatom.
Visszaúszok, szembe a szörnnyel, aki támadni készül, Kitérek a támadás elől, és megérintem a vízi lényt, a legtöbb energiámat belefektetem, hogy őt is odébb varázsoljam, akárcsak Uriellel tettem. Nem sokkal helyezem őt odébb, és az agyába égetem a visszautat, vissza fog találni a helyre, de még ha oly gyors is a vízben, a tenger egy másik pontjára került, egy nagyon távoliba, remélem feltartja az út addig.
Ha sikerült a varázslat, akkor kicsit pihegve – tekintve, hogy sok energiát használtam el rövid idő alatt – megindulok a mélység felé, hogy feltárjam annak a titkát.




avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Ryan Reynolds

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 08, 2018 8:20 pm
Következő oldal


to Explorers
Csak hamar elkeseredett csata kezd kibontakozni, a szörny számára a túlélés a tét, az angyal számára pedig a mélység titka, melyet egy látomás jövendölt neki. A csápok fékevesztett tempóban marnak utána, néhány pillanatig ügyesen szabadul, azután még is elragadják. A fal kemény felületére lapítják, amit egy halandó biztosan nem élt volna túl. Az angyal azonban más és ezt most már a szörny is érzékeli. Üvöltései egymás utánban rázzák fel a kavargó mélységet, míg Phanuel okos tervet ötöl ki magának. A csápok ismét megragadják, de az angyal bőszen kitart, hiába a rettenetes húzóerő, hiába a szörny rémisztő hangja, egykettőre ő találja hátrébb magát, ahogy az angyal generálta hullámok, felerősítve az amúgy is erős húzást, melyet ő végzett, több méterre hátra csapják. Talán ettől egy kicsit felhígul a víz is, de mire kitisztulhatna, az legalább fél óra, ezt azonban nem tudni biztosan, ha viszont egy kicsit is ért ehhez az állathoz vagy rémlik neki róla valami, akkor tudhatja, hogy már abba hagyta a sötét lilás anyag termelését.

~o~
Elhatározta hát magában az ember,
Nem osztozik mással, övé föld és tenger!
Fosztogatott, rabolt, kihasznált és ölt,
Öldöklése nyomán véres lett a föld.

~o~

Csendül a szelíd hang Phanuel fejében, miközben arra készül, hogy kardélre hányja szegény párát. Az újra támadó jószágot sikerül ismét megszúrnia, aki erre visszahúzza ugyan csápjait e pillanatnyi időre, üvöltése fájdalmas tónusokban tetőzik, hogy még a barlang szilárd falai is beleremegnek.

~o~
Te is ezt az utat járnád hát, egy a gyermekeim közül?
~o~

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Okt. 07, 2018 8:28 pm
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
A szörnyet látva tátva maradt a szám, ám nem késlekedtem sokat, harcba elegyedtem vele. Éppen hadakoztam, és megláttam Urielt. Ott volt, mint aki sóbálvánnyá vált, lassan süllyedni kezdett a vízben, és éppen a kieresztett lila folyadék nyelte volna el, de én utoljára intettem egyet a kezemmel, egy üzenetet sugallva neki a fejében.
– Majd találkozunk, nővérkém! – És az intés után Uriel eltűnt, egyetlen egy pillanat alatt másik helyre varázsoltam. Ez azért sikerült, mert sokkal nagyobb az erőm, mint még tegnapelőtt volt. Most kezdem csak a határaimat ismét felfedezni. A lakásába került, jobb, ha távol marad ettől. Szerencsére sokkos volt az arkangyal, így nem tudott ellenkezni. Ilyen állapotban csak ott van biztonságban.
Mikor az acélos szájszerv csattan, akaratlanul arrébb húzódok, ekkora már semmit sem láttam. Egyedül a hallásom maradt. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Minden mozdulatát hallottam a vízben, próbáltam védekezni, de megragadott.
Több csápja versenyt rendezett, hogy melyikük kaparint meg előbb. A legtöbbet leráztam magamról, és az egyik karddal, amely mindig a jobb kezemben van rásújtottam. Balgaságnak tartottam, hogy mindössze egy pengével jöttem, ám az legalább elég hatékonynak mondható kard volt. Az angyalokhoz kötő cuccaim nagy részét Raguel volt búvóhelyére rejtettem, a falra még üzenetet is írtam neki énoki jelekkel, ám sajnos ő már azt nem olvashatta. Vissza kéne térnem oda, le kéne védenem a helyet, mármint többet fel kéne rajzolnom, mint az a pár sietve felrajzolt védelmi rúna, amihez hozzáadtam Raguelt egy kicsiny igézettel. Nehéz lesz bemennem arra a helyre, ahol ő állt.  
Az egyik csápja lefogta a karjaimat, és a falnak ütött. Szerencse, hogy strapabíróbb vagyok, így csak zúzódást szereztem abból, de a következő már erősebbnek készült, hallottam, hogy gyorsabb. A lábaimat arra tartottam, merre haladt a csáp, tudtam, ott a fal. Megvetettem a lábaim, megálltam, és ellen tartottam. Szinte elveszítettem a telekinézis képességét, hiszen azt nagyon nehéz látás nélkül a közvetlen tárgymozgatás. Főleg a kardforgatás. Mivel azt nagyjából tudtam, hogy hol a csáp, elmémmel egy erős, koncentrált lökéshullámot generáltam, hogy hátha elenged. Ha elenged, akkor a kardommal felé csapok, és próbálom kicsalni a területéről. Hátha kifogyott ebből a folyadékból, mellyel a látásom nehezíti. Hátráltam, bár irányérzékem nem igazán volt már. Annyit tudtam, hogy a szörny előttem van, és tőle távolodok. Ha támad, akkor megvágom a csápot, és ha azt érzékelem, hogy megint felém harap, akkor csak a támadás irányába szúrok kardommal. Le akarom győzni őt, tudja jól, hogy vagy megfutamodik, vagy meghal, gyakorlatilag képtelen engem megölni, bár tekintve, hogy ösztönlény, ezt nem igazán foghatja fel.





Utolsó Poszt Csüt. Okt. 04, 2018 6:30 pm
Következő oldal


Megráztam kissé a fejem, úgy mondtam aztán csak ennyit:
- Én senkit, senki kedvéért nem ölnék meg... És haljak inkább én, mint egy bűntelen gyermek. Mindegy, hogy kié, vagy mié az a gyermek. És ha atyám jobban szereti a törvényeit, mint engem, a gyermekét, hát vessen ki szeretetéből, én majd helyette is szeretem a gyermekeket, kiket elvetett szeretett nyájából.
Talán idegen, és túlzó volt a hitem... de úgy éreztem, önmagamat árulnám el, ha ellenkezőleg tennék. És... megígértem, amit megígértem... ígértem, hogy megszeretem atyám teremtményeit, ha megbűnhődöm e szeretetért... hát bűnhődjek.
De meghatott, és simogatta szívem, hogy testvérem kiállt mellettem... elbódította érzékeimet az öröm, és jóleső érzés, hogy ő képes volt változni... még ha nem is hibátlan, ha a parancsot megkapja, a katona felüti fejét, de... szavai igazolták hitem, hogy szeret, s megérdemli a szeretetem.
De ezzel csak elodáztam az elkerülhetetlent... azt, hogy egy riasztó kép... egy félelmetes valami jelenjen meg előttem, melytől tartottam már, még ha nem is tudtam előre, mi lesz az, amitől előre félhettem...
- Te... te... tessék? - dadogva, félve pislogtam Phanuelre, s gondolataim úgy szaladtak szanaszét, mint ijedt kisegerek...
Kérnie sem kellett, eszembe nem jutott volna, hogy bármi esélyem volna ezzel a... a... nem is tudom mivel szemben... De dermedve szakadt rám a gondolat, hogy mi lesz, ha neki sincs...
A félelem úgy úszott belém, mint ahogy mi az árokba. Váratlanul és sebesen... És a gondolataim úgy dermedtek le, akár mint ha jég vonná lassan be őket. Úgy éreztem, a gondolataim mászva menekülnek... mintha a sötét anyag elől igyekeznének, ami egyszerre csak elkezdte átláthatatlanná tenni a körülöttünk levő vizet...
És ahogy Phanuel harcba bocsátkozott a lénnyel, mely valami iszonyatosan régi... és riasztó teremtménynek mutatkozott... úgy éreztem, mintha engem ragadott volna meg, és egyenest a mélységes sötétségbe rántott volna... ahonnét úgy éreztem nincsen kiút...
Megdermedtem... és nem bírtam megmoccanni, csak meredten bámultam az előttem lezajló eseményt...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Ryan Reynolds

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 04, 2018 5:58 pm
Következő oldal


to Explorers
Valóban csápok nyúlnak ki a mélyből, morgó hangok kíséretében, s míg Phanuel igyekszik napirendre térni eme jelenség felett, a sötét lilás anyag kezdi teljesen belepni a környéket. Ami azt jelenti hogy nemsokára semmit sem fognak látni. Csupán a többi érzékelésére kell hagyatkoznia. Az mondjuk tökéletesen jól kivehető, amikor az állat elkezd kifelé törni a járatból, mert mindezt hangos robajok és erős lökéshullámok kíséretében teszi. Csak egy üvöltés, ennyi hallatszik, ez a válasza az angyal telepatikus felszólítására, és ebben a hangban kihallható a kétségbeesett düh. Igen, egy állat territóriumát zavarták meg, még szép hogy dühös, és meglehet, talán védelmezi is az otthont, amiben lakik.
Gyorsan mozog, őt nem zavarja a sötétség, előrefelé löki csápjait, az egyik el is éri a betolakodónak titulált angyalt. Hamar körbefogják a puha, de annál inkább veszélyes csápok, bár az állat dühében csupán elhajítja. Még neki is ki kell dugnia a fejét a járatból, ehhez pedig kell ez az idő. Addig Phanuel is felkészülhet. Még ha nem is látja az állatot, tekintve a termetét, a telekinézissel irányított kard célt ér. De biztos jó ötlet volt ez? Fájdalmas üvöltés rázza meg a csata hevét, aztán a lény többi része is elhagyja a barlang bejáratát. Acélos csőrök csattannak az angyal teste előtt fél méterre. Azután a monoton visítás. A betolakodó kicsi, gyorsan mozog és hiába a pofon, nem hatja meg. Sikerül eljutnia a fejéhez, és ha nem is sebzi meg, de megérzi a csapást. Bódult üvöltéssel támad ismét, több csápja kezd rátekeredni az angyalra. Ha valamelyik megmarad rajta, akkor erősen szorítva azt, amijét sikerült megragadnia, hatalmasat lendít rajta, először a fal bal oldali részéhez akarja csapni, aztán meg ellenkező irányba lendül a csáp.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 5:25 pm
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Ijesztő volt a tény, hogy bármi leselkedhet a mélyből. Ahogy egyre mélyebbre úsztam, kezdtem érezni a testemen a nyomást, mely nem árthat nekem, semekkora mértékben. Azt hiszem…
Oldalamon kard, felkészültem a veszélyre, mikor a halak sorra hulltak előttünk. A kicsiny hal vergődött, vergődött. Mikor másodszor megtorpant sejtettem mi történik. A víz zavaros volt egy picit, a halnak már nincs sok hátra. Csupán egy pillanat, nem több és a hal kimúlt. Eddig vezetett Isten őáltala. Bevallom, sajnáltam a teremtményt Olyan gyorsan tűnt el a parányi élete.
A környezetünket a hal kimúlása után mértem fel alaposabban. A sötétség olyan volt, mintha egy gömbben gyűlt volna össze. Mi lehet ott az a hely? Nem volt jó megérzésem vele kapcsolatban. Valami ösztönt kapcsolhatott be bennem, megállítottam Urielt. Ahogy kitettem a bal kezemet, a jobbal már ki is voltam a kardomat. Ez így nem lesz jó, valamit hallottam a mélyből, de lehetséges, hogy csak megzavarta valami az érzékeim. Mintha megmordult volna valaki vagy valami.
– Uriel, lehetséges, hogy valami szörnye volt atyánknak, ami élhet még itt a mélyben?
Hangom nyugodt volt, hiszen nem akartam nagyon megijeszteni az arkangyalt. Persze van rá esély, hogy szándékom ellenére aggodalmas lett. Meg sem lepődnék semmin azok után, amik történtek San Franciscoban. Csak tűzzel pusztítható farkasok és feketevérű varázslók. Egyszerűen eszméletlen. Apu sok mindent tudna nekünk mesélni, azt hiszem. A lila lötty, ami előbukkant a gödörből és lassan szivárgott felkeltette az érdeklődésem. Ugyan mi lehet ez a förmedvény?
Urielre pillantottam.
– Szerintem itt van a nemkívánt úszópajtid… Te maradj itt, jó?
Ezzel elkezdtem úszni a gödör közelébe. Nem túl okosan pár víz alatt kavicsot és törmeléket taszítottam az elmémmel a gödörbe, hátha kiriaszt valamit.
Erre természetesen morgás jött feleltként és a pajti be is mutatkozott. Egy csáp nyúlt ki a gödörből. Ej, mi mesés lesz ez így! Atyám, te komolyan meg akarsz minket ölni? Vagy a szörnyet akarod megölni, inkább?
Tudom jól, hogy Isten teremtett pár dolgot a tengerekbe, melyeket az emberek tengeri szörnyekként ismertek, pedig nem voltak mások egyszerű állatoknál. Igaz, picit felturbózta őket. Az ilyen netitások igazából csak különleges biológiai felépítéssel rendelkező entitások, nem mások. Egy egészen csöppet erősre sikerültek.
A lény, ami tagja kinyúlt, bizonyára rémes lehetett. Urielre meredtem.
– Szerintem inkább hanyagold a harcot én elinté… - nagyot nyekkentem a tengerfenéken, mert a csáp egy pillanat alatt körbe fogta a derekam és odavágott a talajhoz. Erősen fogtam a pengémet, és belevágtam a csápjába, ha semmi nem akadályozott. Így engedett a szorításából.
– Gyere elő, teremtmény! – nyögtem telepatikusan, mintha csak úgy felszólaltam volna hangosan, és megfordítottam a kardot benne, és rákapaszkodtam a tagjára. Természetesen a lény próbált lerázni és tudtam, hogy megindult kifelé. Akkor állapítottam meg, hogy gigantikus lénnyel állok szemben. Hallottam a mozgását, megindult felfelé.
Kirántottam a kardot, így hagyva, hogy ellökhessen magától, és ezután telekinézissel irányítottam a kardom, és rámartam. Ezzel hajtottam magamat felé. És sújtásra készültem, de amint lecsaptam volna, egy szájszervet láttam, amely éppen akkor csattant egy hatalmasat, mikor megálltam. Ha tovább megyek félbe harap, bármi is legyen. Nagy darab volt, de gyors. Kaptam egy erős pofont ismét, amivel megint úsztam egy picit a vízben. Én voltam a lény célpontja, engem támadt.  
Amint a szörny felső részéhez, amit nem igazán tudtam minek nevezni, sújtottam, a penge nem vitte át. Erős bőre volt a fejénél, bizonyára hogy védje a fontos szerveit.




avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Ryan Reynolds

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 10, 2018 8:12 pm
Következő oldal


to Explorers
Nehéz napirendre térnem manapság a tényen, hogy a legtöbb angyalom kezd úgy viselkedni, mint az emberek, és ezek ketten is ezt teszik út közben. Talán valamelyiküknek feltűnik a halak gyors ritkulása, minél mélyebbre mennek ugyanis, egyre inkább feladják a raj tagjai a vezetést. Egyre sötétebb van odalent, egyre kevesebb az oxigén nekik, és egyre inkább zavarosodik a víz. A legvégén már csak a pici hal marad, ki erősen küzd a környezeti elemek hiányával. Furcsa lények tűnek fel, majd el, a sötétség pedig egyre inkább egy kráter-szerű körben koncentrálódik. Nem látni a belsejét, hogy egyáltalán van-e neki, vagy ez egy feneketlen mély víz alatti barlang? A kis hal bizonyára tudja, csak hogy nemsokkal ezelőtt többször megtorpant, érezte a vesztét. Az utolsó utáni oxigén hajtotta, s még is tovább ment mit sem törődve magával. Most, mikor megálltak a sötét lyuk bejárata előtt, kileheli a lelkét, és felfordul.
Ezzel egy időben sejtelmesen sötét lilás anyag kezd el burjánzani a járatból, a szélrózsa minden irányába terjeszkedik, látszólag nincs akadály neki, mintha kiapadhatatlan lenne a forrás, ahonnét jön.

Phanuel talán még el sem gondolkodott igazán a lehetőségeken, hogy mit rejt a végtelen idelent. Oly ősi lényeket, melyek fenséges kora már lejárt, s ha régen sokan is voltak, mára már csak néhány maradt belőlük, és bár nem halhatatlanok, de valaha ők uralták a tengereket.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Pént. Aug. 31, 2018 12:37 pm
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Láttam Uriel arckifejezését. Talán rossz választ adtam. Esetleg rossz volt a feltételezésem? Feleslegesen tartottam az arkangyaltól? Na de mégis. Úgy tartottam félelmeim jogosak. Hiszen, az arkangyalok azok a lények, melyek legközelebb állnak az úrhoz és annak igazságszolgáltatásához. Nekik a meggyőződéseik mindig egyek voltak az övével. Ám most nem erre engedett következtetni Uriel. Az ő meglátásai eléggé megegyezők az én gondolataimmal, így a kifakadását hallgatom. Van valami abban, amit mond. Még nem volt angyal, aki fellázadt volna és megvédte volna a földi gyermekét. Lehet, hogy az is egy próba volt? Lehet, hogy a gyermekeink üdvéért az az angyal felel, aki ki mer állni egy tiltott szerelemből született gyermekért, akit lenézés és rosszallás övez? Szégyen lehet egy ilyen gyermek az angyal számára, hiszen az ő gyarlóságának megtestesülése, de szeretheti a gyereket. Valóban van rá esély, hogy a nephilimek azért nem mehetnek a mennyekbe, mert mi angyalok szégyellünk értük kiállni? Ám ez a felkelés egyenlő volna az Úr parancsával szembe menni, de mi van, ha Uriel az igazat mondja. Ez a felvetés egy világot összezúzhat a fejemben, de mégis van benne ráció.
Mikor tőlem kérdezi azt, amit kérdez, lefagyok. A válasz egy pillanatot késik, majd a fejében remegő hangon válaszolok.
- Hisz tudod jól, Uriel. Sose lennék képes ilyenre, önszántamból nem, már nem. Régebben megtettem, de azóta teljesen más a meglátásom. Tudod, hogy mennyi Ilyen lényt segítettem abban, hogy létezzen? Mennyi ilyen gyermeket segítettem bele ebbe a mocskos utálatos világba? Meg se tudom őket számolni, de egyikkel kapcsolatban se voltak ellenséges érzelmeim. Tudod, hogy nem tudnám megölni ezeket a gyermekeket, de ha parancsot kapok, akkor mit kéne tennem? Ha idelépne Atyánk, és megparancsolná, hogy indulj el és irtsd ki a féllényket, te mit tennél? Szembe mennél az akaratával? Elhagynád a mennyeket és testvéreidet? Mi lenne az, amit választasz? Volt idő, tudod jól, hogy magam is pusztítottam a nephilimeket, mert Isten ezt mondta, és ha ezt mondja, ezt csináljuk… Ma már nem tudom mit tennék. Mondd Uriel, szerinted Atyánk mit akar valóban? Te mit tennél ilyen helyzetben? Ahogy mondod, az erőszak és a halál nem megoldás. A kérdéseidre a feleletet én nem tudom megadni.
Lesütöttem a szemem ezután. Nos igen, nekem mit kéne hinnem? Lényegtelen, azt tudom már, hogy Urielnek el szabad mondanom a tényleges gondolataimat. Ő nem fog érte ferde szemmel nézni és nem is kezd el arról papolni, hogy ezért bukás járna.  Amikor felvetette, hogy ha gyermeke születne, elmerengtem.  Netalán tervezi a gyermekvállalást? A következő kérdésénél ez az eszme az agyamba vésődik. Urielnek gyermeke születhet. Tényleg, ha visszatér isten, és parancsot kapunk Uriel gyermeke kiiktatására mit fogok tenni? Tudom már, hogy mit fogok. Uriel a nővérem és én az ő iphareme vagyok. Teljes erőmmel a félangyal és nővérem elrejtésén lennék, s ha elbukna, buknék én is. Vagyis, úgy érzem ez volna a helyes és a jó tett.
Illetve, ha nekem születne gyermekem. Elképzelhető lenne? Tudnék én apa lenni? Ijesztő gondolat, de mégse szabad figyelmen kívül hagyni. Nekem is jöhet akármikor valaki, aki el kezd vonzani, és akkor bizony megtörténhetnek bizonyos események, melyek ezt a következményt vonnák maguk után. Ez a beszélgetés Uriellel érdekes eszméket ébresztett bennem.
Következő kérdésére, melyet nagyon zavartan tett fel, biccentettem.
- Igen -feleltem, mert hát arra gondoltam. A szerelem, a szerelem az, amit ő érezhet. Nyilván megijedhet ettől a ténytől, ezt alátámasztotta a következő hebegés-habogás. Úszva elé fordultam és megfogtam a vállait.
- Idefigyelj arkangyal! Szerinted mégis mi lenne? Hányszor kell még neked elmondanom?! Bármi történik, én melletted állok és támogatlak. Ha szereted azt az embert, akkor hajrá, szeresd, amíg tudod! Ne fojtsd magadba ezt az érzést, mert lehet, hogy késő lesz. És tudd, én veled vagyok.
Ez után, megsimogattam Uriel arcát, s visszafordultam az eredeti irányom felé. Uriel tudhatta, hogy biztosan támogatom őt. Ez a dolgom, hogy ezt cselekedjem.
Mikor megkért a téma hanyagolására, beletörődtem, és úsztam le a mélybe. Nem feltétlen szólaltam meg, mert elmerültem a találgatásban. Talán egy szörny? Egy titkos harmadik testvér? Egy bomba, mely elpusztítja Amarát? Esetleg igézet szövege a mélybe vésve?
Csak az úszással foglalkoztam, s az árokba merültem a halak után. Hagytam, hogy vezessenek. Alig vártam, hogy meglássam mi van ott lent.
Mi lehet az, amiért az Úristen küldhet engem, egy egyszerű harcosangyalt, aki a régi időkben ilyen gondolatokkal elbukott volna?
Csendben követem a halakat, néha-néha nővéremre pillantva. Nemsoká már ott kell lennünk. Ha csend ránk ülepedik ezután a beszélgetés után, akkor addig úszok, míg a halak meg nem állnak, vagy valami változás nem történik.




Utolsó Poszt Szer. Aug. 29, 2018 5:40 pm
Következő oldal


Nem is tudom mit éreztem Phanuel szavainak hatására... Valami különös űrt magamban... Talán mert az emberek közt is, a gyermekekhez közelebb álltam, mint a felnőttekhez... és tudtam, nem csak embergyermekeket tanítottam táncolni e sok év alatt, mióta a Földön járok... és tudom, halált érdemeltek volna, nem csak az isteni, de az emberi törvények szerint is, mégsem... nem lettem volna képes bántani őket... és képtelen voltam másként nézni rájuk, mint... puszta gyermekek... élőlények... Ha az "embert" mint olyan, nehezemre is esik egyenrangúan szemlélni, igyekszem... A gyerekek bájosak, aranyosak, ártatlanok... magamra emlékeztetnek... lelkesek, tele vannak szeretettel, félelmekkel... A felnőttekkel nehezebb, nem tudom őket egy kalap alá venni a gyermekekkel, de... azért bennük is keresgélem a jót... mert... megígértem... és mert akad...
- De a szülők a hibásak, s nem a gyermekek. Mégis a gyermekek szenvednek meg, s a szenvedésnek soha nincs vége számukra. Életükben és halálukban sem... ez nem a szülőknek fáj legjobban. Ha mindenképp büntetni kell, és a halálnak és a kitiltásnak kell a büntetésnek lenni, a szülőket kellene ezzel sújtani, nem a gyermekeket, nem gondolod? Ha neked gyermeked születne véletlenül, tényleg úgy véled, igazságos döntés lenne a gyermekeden leverni a te bűnöd? Nem tudom elképzelni rólad. És ha... nekem születne gyermekem? Azt mondod, megölnéd... mert ez a parancs? Végeznél a gyermekemmel, mert megérdemelné a halált? Vagy mert én megérdemelném, hogy ő meghaljon? És ha a saját gyermekeddel kellene végezned? Azt megtennéd? Úgy, hogy e gyermekek senkinek soha nem ártottak, s még egy rossz gondolatuk sem lehetett soha tán? A mi büntetésünk érdekében, a halálba küldenéd őket? Kiragadnád a gyermeket a karomból, vagy a sajátodat a párodéból, ha esetleg nemzenél valaha egy gyermeket? Képes volnál rá?
Megcsóváltam fejemet. Nem bírtam elképzelni őróla... nem akartam elképzelni, hogy megtenné...
- Ez az "irtás" csak azért lehet úgymond "sikeres", mert nem akadt még angyalszülő, aki fellázadt volna nyíltan a gyermekéért. Vagy csak nem tudunk róla, mert ezer felé vagyunk a világban, de... tegyük fel, az elmélet kedvéért, hogy így van. Hogy mind meghajolunk az akarat előtt... Persze, ha egy ember lázad, mi az nekünk, hisz nem ellenfél... s bizonyára, ha egyetlen angyal állna szembe a paranccsal, Atyánkkal, avagy a végrehajtóval, még az sem számítana, hisz ez nyilván nem védené meg a gyermek életét, de... nem is tudom, talán el kellene azon gondolkoznunk, hogy a társadalom, mely a gyermekei vérével kívánja tisztára mosni magát, talán alapjaiban hibás... És ezzel nem feltétlen az emberekre gondolok, hanem miránk... az isteni lényekre, és Atyánkra... Jó ez így? Tényleg? A halál, az erőszak a megoldás? Hová tűnt a megbocsátás, a szeretet... és a legnagyobb és legerősebb dolog, ami egy szülő feltétlen szeretete és megbocsátása? Jó teremtő-e az, aki megválogatja, mely teremtményeket szereti, s melyeket nem...? És különben is... ha annyira nem szeretné Atyánk, hogy ezek a lények létezzenek... akkor tett volna érte, hogy ne szaporodhassunk. Ő mindenható. Most és mindig. Azt tesz, amit csak szeretne. Ha olyan rossz a nephilimek létezése, tett volna érte, hogy ne létezhessenek. Mégis hagyja megszületni őket, s hagyta is mindig. Talán... nem azért kéri a halálukat és büntetésüket, mert azt akarja, hogy meghaljanak és bűnhődjenek, talán... talán azt várja, ki lesz, aki nemet mond. Aki jobban szereti majd a gyermekét, mint amennyire engedelmeskedni akar őneki. Kiben lesz több a könyörület és a szeretet, mint... a vakhit...
A végére már inkább "hangosan" gondolkoztam, nem is testvéremhez beszéltem csak. Gondolataim talán eddig soha nem tapasztalt mélységekbe merészkedtek... Ami mulatságos, ha azt nézzük, hol vagyunk épp, és merre tartunk fizikai valónkban. Furcsa... és érthetetlen, mert sosem gondolkoztam eddig, mi történne, ha... Mindeddig még soha nem képzeltem bele magam egy ilyen szülő... vagy bármilyen szülő helyébe... Most először tettem így.
Lesütöttem szemeim, amikor válaszolt nekem a Markkal kapcsolatos problémámra. Bár jólesett, hogy szerinte nincs bajom, mégis... az ő aggodalma csak növelte az enyémet... Hogy nincs baj velem, jó, talán lehet, de... de mégis... mégis... a helyzet... A dolog, amiről Phanuel beszélt... Az érzelmek még rendben, sosem rejtegettem őket, sőt, sokak szerint túlzottan is mutogattam őket, túlságosan is átadtam magamat nekik... De hogy én Mark iránt...
Zavartságot éreztem. Tényleg arra utal, amire gondolom, hogy utal...?
- Azt mondod, hogy nekem... hogy... olyan... olyasféle érzéseket táplálnék az emberférfi iránt, amit az emberek szoktak, mikor...? - A szerelemre gondoltam. Igen, de én... én nem lehetek az... főleg nem Markba... Hiszen az lehetetlen, én nem...
- Igen, de... mi lesz, ha ezt az embert túlzottan is megkedvelem? Mi lesz, ha... - ijesztő és fájdalmas gondolatok születtek bennem, gondolatok... olyan dolgokról, amik nekem nem lehetnek... szerelem... gyermek... család... vagyis... olyan család, amiben ezek vannak, és nem az a fajta, ami nekem már van... Hogy nem szegném meg apánknak tett szavam az emberekről, igen, ez igaz volna, de megszegnék mást... A nephilimekre gondoltam, és Phanuel szavaira... bűn... büntetés...
Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, szívemből szerettem volna ennek a mély ároknak a legaljára süllyedni, és ott is maradni... míg Isten vissza nem tér... és haza nem mehetek...
- Inkább hagyjuk a témát... - kértem szépen, bár nehezen, mert a félelmem minden eddiginél nagyobb lett bennem... De most nem menekülhettem el sírni valahová, és félni, és imádkozni... nem hagyhattam magára Phanuelt, szóval muszáj voltam ezt most... bezárni egy ládába magamban, és... odafigyelni arra, amit csinálunk...
Nyeltem egy nagyot még, és úgy néztem újra testvéremre.
- Szerinted meddig kell lemerülnünk? Minél lejjebb megyünk, annál kevesebb élőlény lesz, és... mi lehet az, ami ilyen mélyre rejtve is megmaradhatott... - próbáltam ezen merengeni, hogy ne a nephilimekre és Markra gondoljak, s az elképzelt képre, amint Phanuel, mint hű katona, kitép egy kisdedet a karomból, és...
Nem. Akkor inkább töprengjek, mi lehet az, amit keresünk...

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 27, 2018 10:07 am
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Egyenletes tempóban úsztam követve az ezüstpikkelyes tengeri lényeket. Vidáman és tudatosan csapkodtak uszonyukkal. A napfény, mely küzdött a vízzel, és megpróbált azon áthaladni, megcsillant a halakon. A rúnámnak segítségével szinte tökéletes látásom volt a víz alatt is, így megcsodálhattma a tengert. A kis halraj vezetett minket és én értettem a céljukat. követnem kell őket.
Mi tagadás, az Úr tényleg különleges jelet választott. A táplálékláncban meglehetősen alul található kis vízi lény, ezen belül a raj legkisebb tagját. Talán azt akarja ezzel kifejezni, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgoknak is nagy lehet a jelentősége? Eléggé furcsa üzenet lenne, de az is lehet, hogy a választás véletlen esett ezekre a halakra? Nem lehet tudni, sokszor jobb is, ha nem törjük a fejünket ilyen dolgokon, hisz nem kell mindent tudnunk és értenünk. Nem véletlen nincs tudomásunk az Atya szándékáról, soha nem is tudtuk, mit akar igazán, de szolgáltunk. Szolgáltuk őt szűntelen, mert a dolgunk ez volt.
Uriel felé tekintettem, amint kiszakadtam az elmélkedésből, hogy miért is ködös számunkra Isten akarata. Felvontam a szemöldököm és biccentettem.
- A nephilimek valóban nem Isten kedvére való lények, ám nem őket gyűlöli. A szüleik a hibásak, akik tiltott dolgot cselekedtek, nyilván ezért nem lephetnek a Mennyek országába. A nephilimek irtása csak a bűn gyökeres eltörlése. Sok ártatlan nephilim halt meg, mert a szüleik bűnéből fogant lények, amiről ők nem tehetnek. De sajnos a parancs az parancs és a szabály az szabály.
Ezzel zártam le a nephilim témát. Az én nézetem elég szélsőséges, tehát jobb nem feszegetni ezt egy arkangyallal szemben. Szerintem nem érdemelt egyik gyermek se halált. Ám a bűnös gondolatokra mind hajlamosak vagyunk, én is, ezért azokat próbálom a lehető legjobban elnyomni. Uriel ez után következő megjegyzésén csak vigyorogtam. Tényleg kellemetlen lenne egy cápával közlekedni.
Lassan még mélyebbre értünk, hiszen folyamatosan lefelé úszunk, lemerülünk az árokig, vagyis a halak nyomában maradunk. Érzem, hogy közel vagyunk már.
Aggódó szemmel nézek egy pillanatig az arkangyal felé, de ezt lemosom az ábrázatomról.  Hallgatom, hogy a nő mit mond. Az utolsó kérdésére megrázom a fejem.
- Ugyan Uriel! Nincs veled semmi baj, ám megértem, hogyha kicsit össze vagy zavarodva, mind összelennénk én is összevoltam annak idején, mikor én éreztem ilyesmit. Ez csodás dolog, és örülök neki, vagyis egy részem örül, míg a másik aggódik. Nos, te neked tudnod kell, hogy mik az érzéseid a férfival kapcsolatban, de szerintem tudod. Csodás dolog, ez, ám féltelek, tudod miért. Nem tudom, hogy mi az a tanács, amit adhatok, mi az, ami helyes. Egy bizonyos: Nem véletlen futottatok össze. És ha ígéretet tettél, akkor azt nem szegted meg, hiszen megkedveled az embereket őáltala. Neked kell döntened, hogy ezt az érzést kiírtod-e magadból és megszakítod vele a kapcsolatot, avagy az ellenkezőjét teszed. Én melletted vagyok, bárhogyan is cselekszel.
Azt mondtam neki, amit én szeretnék hallani ebben a helyzetben, illetve amit helyesnek véltem. Ha bűnbe esik, akkor ez van, de talán atyánk ültette belé ezt az érzelmet, ezzel elindítva őt a fejlődés útján, nem lehet tudni. Emlékszem, hogy én miként össze voltam zavarodva, azt se tudtam minek nevezzem a jelenséget. Ma már tudom, visszagondolva tudom, hogy mi volt az. Talán soha többé nem fogom más iránt azt érezni. Az én helyzetem meg sokkal roszabb volt Urielénél, hiszen én a saját testvérembe szerettem bele. Ilyen pedig nem sűrűn fordult elő. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Uriel egy fokkal nyugodtabb, akkor figyeltem meg a környezetem.  Csodálkozva állapítottam meg, hogy már beléptünk az árokba. már pár méterrel elhagytuk a bejáratot. De nem foglalkoztam mással, csak a halak követésével.



Utolsó Poszt Csüt. Aug. 16, 2018 5:58 pm
Következő oldal


Phanuel ölelése kissé segített... persze így is féltem, és aggódtam, de... az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy ő velem van, sokat számított!
Kis mosolyt vetettem felé, hogy tudassam vele, hálás vagyok igyekezetéért!
Igen, igaz... én is bíztam ebben... ebben IS, igen, hogy Atyánk nem sodorna bennünket készakarva olyan veszélybe, ami nem feltétlenül szükséges. Bármilyen veszélybe is csak ha muszáj. És akkor is óvna bennünket. Követne bennünket szemével... s ha ő velünk van, ugyan, ki volna ellenünk?
Bólintottam egy aprót feleletül.
Örültem, hogy megtette ő, hogy megrajzolta nekem is a rúnákat. Azt hiszem, remegő kézzel sokkal rosszabbul sikerültek volna... ám ő... még ha nem is néztem oda, de már a magára készítettekből láthattam, sokkal jobban megy ez neki, mint nekem menne. Gyakorlatias és felkészült... sokkal jobb ő ebben, mint én. És hálás voltam, hogy meg is tette nekem. Így én elrepülhettem "lélekben"... messze innen, második otthonomba, a színházba... ahol először érintett meg az a férfi... az a különös alak... akinek dallam száll a lelkében...
Mire felocsúdtam, készen is voltunk. Indulásra készek. S testvérem nem is habozott. Én picit igen, de követtem!
Utóbb meggondolva, örültem, hogy összetűztem a hajam mielőtt eljöttünk. Tény és való, hogy kiengedve szerettem jobban, ám ez néha zavaró tényező, a táncban ezt már megtanultam. Olykor muszáj másként dönteni. Ez is hasonló helyzet volt. A víz alatt kalandozva nem volna jó, ha elvonná a figyelmem az arcomba sodródó hajam...
Talán a picurka halacska sem tűnt volna fel, de még a társai sem... melyek Phanuelre "rászálltak", kicsivel azután, hogy a víz alá merültünk.
Bólintottam Phanuel szavaira. Igen, Atyánk velünk van... és furcsamód máris nem féltem annyira... Ő itt van. A világ egyik legeldugottabb helyén, a mélybe tartva... épp itt érjük utol... vagy épp ő bennünket, nem is tudom hogyan gondoljam... de a lényeg mégis csak az volt, hogy az érzés, hogy ő itt van velünk... felbecsülhetetlen volt számomra! Jobb, mint bármi, eddigi életem során!
Megvontam kissé a vállam. Igaz, nem úgy értettem eredetileg, hogy volna olyan, amelyiket nem, és a halakat meg igen... csak úgy, hogy ezek épp miatta vannak épp most itt körülöttünk, és fordítják figyelmüket a testvéremre... De, ahogy ő rákérdezett, valahogy eszembe villant, mégis tudok egyet, amit... bár nem készakarva hozott létre, de... hagyta létrejönni... és nemigen szívleli őket...
- A nephilimeket nem különösebben szereti... - mondtam tétován. Bár persze, távol álljék tőlem, hogy Atyánkat bíráljam ezért, hisz megvan erre is az oka, na és persze, arról nem is beszélve, hogy még véletlenül sem szeretnék egy "nem kívánt" fajt védelmezni Atyánk ellenében, csak... nem is tudom, azért... talán túlzás a gyermekeket bírálni szüleik tetteiért, bizonyára köztük is van, aki érdemes lenne majd/lett volna a Mennyországra. - De igazad van, a halak bájosak. És itt, e helyen, Atyánk nem is választhatott volna jobb útmutatót számunkra. Bár azért... én örülök, hogy nem valami olyat választott, ami ijesztő, vagy aminek nagy fogai vannak. Akármik is vagyunk, azért vannak, amikkel nem szívesen úsznék együtt - magyaráztam, egy kicsit szélesebb mosollyal, mint ami legutóbb tellett tőlem.
A halakat követve, nem számítottam rá, hogy testvérem ilyen kérdést intéz majd hozzám, mint ezután tette... Meglepett. A kérdés is, és az is magában, hogy egyáltalán észrevette a dolgot, melyet említett... Kissé zavarba is jöttem, talán arcom is elpirult...
- Hát... egy illetőre. - Feléje pislogtam lopva, de utána inkább a halacskákat méregetve folytattam. Még számomra is oly' zavaros volt ez az egész... minden, és nem tudtam mi is ez... hogyan is tudnám akkor értelmesen elmagyarázni valakinek... bárkinek? De megpróbáltam... - Tudod, a minap... nem is tudom... szóval, bejött a színházba egy férfi. Meglátott az utcán táncolni, és követett, és... utóbb kiderült, hogy csodás színész... teljesen véletlenül, mert nem is azért jött oda... Nem is értem a dolgot, őszintén szólva... de... Nem tudom, annyi a véletlen a találkozásunkban, és... amikor meglátom, vagy a hangját hallom, egyszerűen mintha pillangókat éreznék a gyomromban, ami abszurd, hisz mit is keresnének ott...? - megráztam a fejem, és zavarodottan ráncoltam szemöldököm, annyira érthetetlen volt számomra az egész dolog. És mindaz, amit Mark kiváltott belőlem, azok az érzések, meg minden... annyira furcsa, idegen és... ijesztő volt. A puszta gondolata is...
Nyeltem egyet, és nem mertem fivéremre nézni, féltem, hogy szánalmat, vagy haragot látnék szemében. Hiszen arról fecsegek neki, hogy egy emberférfi furcsa hatásokat vált ki belőlem... pedig tudom jól, hogy ez nem jó... Atyánk biztosan nem ezt akarja nálam elérni, ez az én... nem is tudom... hibám...
- Eredetileg azt gondoltam, talán azért sodorta az utamba ezt az embert Atyánk, mert anno megfogadtam neki, mikor a Földre érkeztem, hogy megbarátkozom a kedvenc teremtményeivel, az emberekkel, de... talán lassúnak érezte a folyamatomat, és így akarta megsürgetni, de... - aggódva haraptam alsó ajkamba -, most nem tudom. Ha a férfira gondolok... csak megjelenik a gondolataim közt, máris jönnek ezek a pillangók, és... azt érzem, hogy újra látni szeretném... Mi baj van velem, Phanuel?! - idegesen pislogtam végül rá, félve attól, mit fogok látni, mégis... ő olyan tapasztalt, és bölcs, és okos... tán tudja, mi lelt engem... és hogyan vessek neki véget, még mielőtt Atyánk megneszeli bajomat, és csalódik bennem érte...

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Kedd Aug. 14, 2018 10:48 am
Következő oldal


☽ In the name of God

Conquest • szószám: - • Credit:

 
Néztem Urielt, ahogyan lepakolta a cipőjét és mellé a könyvet. Láttam rajta a bizonytalanságot. Mikor láttam rajta azt a félénk arckifejezést, csak megöleltem, a rúnás karomat távol tartva ruhájától. Nem kívántam a véremmel beszennyezni az öltözetét. Halkan odasúgtam neki.
- Ne félj! Atyánk megőriz bennünket.
Majd, amikor a rúnák kérdését megvitattuk, a tőrömmel rutinosan karcolom bele a karjába őket. Gyors vagyok és jó munkát végzek.  Két rúna között feltekintek Uriel arcára. Látom, hogy a gondolatai messze járnak, messze innen, túl a tengeren, túl rajtam és áttekintve minden felett egy valamire gondolt.
Halvány mosollyal arcomon emeltem fel munkám végén a tekintetem, és rúgtam le én is a lábbelim meg a mellvértem. Mellvértben is kényelmetlen lenne úszni, ugyanis ahhoz az nehéz darab. Csak húzna lefelé.
Ezek után a vízbe vetettük magunkat, oldalamon két karccal, és a kezemben a tőrrel, mivel rúnáinkat rajzoltam.
Uriel csak kisvártatva vetette magát a habok közé, ahogyan én tettem, de megértettem. Furcsa volt neki a helyzet. Nem is furcsa, inkább – csúnya szóval élve – félt. Talán az én szívemben is felütötte fejét ehhez hasonló érzelem, de hamar elűztem. Nem szabad félnek, egy kicsit se.
A víz alatt, ahogyan terveztem tökéletesen láttam. A rúnák hatásosak, és Uriel mellettem úszott, ahogyan haladtam lefelé útmutatást kérve. A víz hideg volt, jólesően simogatott.  A felsőtestemen hordott ruha lengett a vízben, minden karmozdulatnál csaknem az arcomba libbent. Hamarosan egy halrajt láttam meg. Úsztak előre, pont, mikor kértem a jelent. Hát itt van! Ő tényleg figyel!
A legkisebb hal a hátamat bökdöste meg, tudtam, hogy mit kell tennem. Uriel kérdésére az egyetértő, mély hangom adott választ.
- Kövessük őket! Atyánk küldte útmutatásul.
Nos igen, Uriel kérdése, hogy atyánk szereti-e a halakat rendkívül furcsa volt. Ennek hangot is adtam, kijavítva őt, ahogyan a halak után haladtam.
- Uriel, mutass rá Isten egy olyan teremtményére ezen a világon, amelyiket ne szeretné! Kértem az útmutatást, ő megadta kis lények képében. Adott már furcsa jeleket, lásd a felhőoszlopot és a tűzoszlopot az Exodus idején. Nekünk halraj jutott, és nézd, milyen bájosak, ahogyan úszkálnak!
A kis lényeket valóban elragadónak találtam, hiszen akkora örömmel voltak abban a környezetben, amit az Úr adott nekik. Egy időben a szárazföldön is az emberek ilyen boldogan éltek, végezték a dolgukat és szerették egymást. Aztán egyre több lett a bűn, és sok ember megutálta a környezetet, miben élnek. Szomorú fordulat ez.
Amíg követjük az Úristen által küldött idegenvezetőinket, Uriel felé pillantok.
- Uriel, tudom, hogy nem az én dolgom, de mivel észrevettem, rákérdezek. Mikor a rúnákat karcoltam, mire gondoltál, hogy enyhült ábrázatod?
Kíváncsi voltam. Mindig is érdekelt, hogy a testvéreim mit forgatnak a fejükben. Tudtam, hogy esélye van annak, hogy a téma érzékeny és nem akar rá reagálni. Ezt teljesen meg tudtam érteni. Emlékszem, hogy régebben, még az osztagom éltével is kerültem érdekes helyzetbe. Nos igen, ez van, ah egy angyal szerelmes lesz egy katonájába. Régebben nem tudtam, hogy minek nevezzem azt, amit éreztem iránta, de mára tudom. Én szerettem őt, de már nem él. Nincs, ami visszahozza, talán Atyánk tudná, de nem fogja. Tudom jól, hogy nem bontaná meg a rendet.  
Csak egyre mélyebbre és mélyebbre úsztam az árokba le, a halak, főként a kicsi pikkelyes után. Tudtam, hogy ő vezet el minket oda, ahová kell.



Utolsó Poszt Szomb. Aug. 11, 2018 8:21 pm
Következő oldal


Atyám nem áldozna fel bennünket... - ez volt az egyetlen pozitív szemléletem, a parton állva, és a vizet figyelve, ahogy vártam, hogy Phanuel imája végére érjen. Hogy én magam miért nem tettem úgy, ahogy ő? Miért nem térdeltem melléje egy imára az indulásunk előtt? Nos, ennek igazából az az igazán egyszerű magyarázata volt, hogy... évek teltek el... évek óta imádkozom minden nap... s bár jó ideje nem kaptam egyértelmű választ, hacsak iránymutatásait nem számoljuk, de... az is több a semminél. Szóval az egyszerű ok az volt, hogy én azóta dumcsiztam Hozzá gondolatban, mióta Phanuel kimondta, hogy "indulás". Lehet, hogy már le is némított, és nem is figyelt rám, úgyhogy... mindegy is, de nekem jobb érzés volt csicseregnem hozzá. Még ha ez nem is volt egy megszokott ima, főleg, hogy sokkal hosszadalmasabb annál, de... létezésem óta... ugyan, nem szokta volna még meg? Ha nem, már nem is fogja, ha meg igen, akkor... tudja, hogy azért teszem, mert szeretem.
Mikor Phanuel felállt, követtem a pillantásommal, felnéztem rá a fényes, csillogó napsütésben. Összehajtogattam a környék térképét, melyet otthonról hoztam magammal, s melyen még egyszer utoljára ellenőriztem, biztosan jó helyen vagyunk-e, bár a tévedés esélye elég csekély volt... majd letettem a cipőm mellé a földre. Egyiket sem terveztem levinni magammal a víz alá, mert elég buta ötlet volna... papírt a víz alá, meg cipőben úszni... megvárnak idefenn. Úgysincs itt senki, aki elvihetné őket. Meg kinek is kéne a hely térképe és egy pár cipő?
- Aha... - kicsit bizonytalanul, de bólintottam Phanuel felém intézett kérdésére, szememet a horizontra szegezve. Naná... minden jó, csak ne legyen lent egy mumus...
Miután meglebegtette fivérem az esélyt, hogy vele tartsak ide, én buta utánaolvastam, miféle állatok is élnek a mélytengeri vizekben errefelé... hát, annyira nem volt jó ötlet... többségében egyikkel sem vágynék közelebbi ismeretséget kötni, főleg nem szemtől szemben...
Na persze, nem mintha Phanuel mellett félnem kéne egy haltól, vagy amúgy... de... de így is, valahogy... nem is tudom, ez lehet a kaland előtti izgalom? Ez az érzés? Mikor üveggolyó méretűre érzem zsugorodni a gyomrom, és a szívem a torkomban dobog odafenn...? És elmém mindenféle rémes képet szül a lehetséges rossz végkimenetelekről? Ha ez az izgalom, el sem tudom képzelni, miért jár bárki is kalandokra?!
Mikor testvéremre néztem, és megláttam, mint rajzolta épp magára egyik rúnát a másik után, esett le a tantusz, hogy... ez nekem nem biztos hogy olyan nagyon menni fog... olyan jól biztosan nem, mint neki. Nem is az a baj, hogy csúnyán rajzolnék, vagy valami, de... magamra ritkán... na jó, simán csak nem rajzolok magamra sehogy inkább...
Nagyot nyeltem, ahogy a penge a kezében megcsillant a fénytől.
- Inkább te - emelem fel kezeim megadóan, és úgy döntöttem, mind a ketten jobban járunk, ha ő csinálja. Ő sokkal ügyesebben csinálta saját magán is, mint ahogy én tettem volna magamon, úgyhogy rajtam is jobban fog menni őneki. És amíg ő rajzol, addig én mondjuk... ööö... igen, én majd Markra gondolok, tőle úgyis pillangók lesznek a gyomromban, és talán a pillangóktól visszanyeri gyomrom az eredeti méretét, és nem lesz akkora, mint egy kis üvegből készült játékgolyó.
Belegondolva, hogy nekem még az is nehezemre esett, hogy magammal hozzam az angyalpengém... de hát, mégis csak küldetés... muszáj voltam... biztos, ami biztos. Ezért pihent hát most nadrágom övrészébe dugva... még ha gazdája drukkolt is, hogy használnia ne kelljen.
Mikor készen lett velem is, nem is habozott sokat, hamar a vízbe vetette magát. Én haboztam ugyan egy kicsit... egy bő pillanatot csupán, éppen csak annyit, míg az égre emeltem szemem, és arra gondoltam, mennyire szeretnék hazamenni... haza... De utána nyeltem még egy utolsót, és nagy levegőt véve Phanuel után vetettem magamat.
A víz tiszta volt... és a rúnáktól még jobban láttam, tisztán ki tudtam venni, mint haladt előttem a mélység felé testvérem, és én követtem őt lefelé, kissé lemaradva, de eltökélten. Nem tudtam ugyan, mi lesz, amit keresünk, de... reméltem rájövünk, ha meglátjuk...
Kis idő alatt beértem őt, és akkor már mellette haladtam az ismeretlenség felé tartva. Figyeltem, de nem láttam semmi olyat, ami...
- Öhm... Phanuel, azt hiszem, ezek a halak kedvelnek téged - jegyeztem meg magamban, neki címezve, kissé meglepődötten. - Főleg ez a kicsi - tettem hozzá, s megpróbáltam kezemmel megérinteni a kicsiny élőlényt, mely újra és újra nekiütközött testvéremnek, mintha csak... nem volna elég nagy a tenger kettejüknek... vagy... csak az árok nem az. Mintha ezek a halak akarnának valamit tőle... úgy gyűltek köré.
- Lehetséges, hogy... Apa szereti a halakat? - tanakodtam, Phanuelt is bevonva a gondolatmenetembe. Talán csak nem, ő...? - Talán követnünk kellene őket? Vagy...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Ryan Reynolds

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 11, 2018 6:50 pm
Következő oldal


to Explorers
A mélysötét az angyalok számára kiaknázatlan terület, rejtélyes, ismeretlen. Phanuel vállaira hálátlan feladatot róttam, tudom jól. Ha bárki fülébe is jut, mit találnak a mélységek közt, vagy egyszerűen csak rossz szövetségeseket választanak, könnyen sok tűz közé kerülhet, kezdve a testvéremmel, Amara-val. De a történet ezzel korántsem ér véget, és a lojális, bátor szívű angyal egyedül mindenképpen kevés lesz a folytatáshoz. Ami lent várja, az túlmutat rajta, olyan teher, mit egyedül nem tanácsos cipelni. Abban bízom, később ezt belátja ő is. Mikor meghallom hangját, a konyhában állok, a sütőnél és éppen dobom felfelé a palacsintámat. Aztán jön a fohász, és megcsúszik a kezem. A sütőt lerakom a tűzre, fel sem tűnik hogy útközben eltűnt a palacsinta. Útmutatást kér, pedig az orra előtt a megoldás, és Urielem vele van. Tekintsünk a mélyére ennek. Fene, közben a fejem búbjára érkezik az odaragadt édes tészta! Míg a helyszínt figyelem, levakarom a kagylóba a dzsuvát. Majd felröhögök. Hoppá!

Elindult egy hal raj, kis halak, látszólag kiszámítható úti céllal, majd amikor a dzsuvát kapartam tettek egy merőleges kitérőt. Éppen nem irányítottam őket. Pech! Újra oda figyelek, a halak tesznek egy éles kanyart jobbra, majd lelassulnak és Phanuel körül kezdenek ringatózni ráérős tempóban. A legkisebbik hal mindig nekimegy a hátának, tompa puffanással ebben a körfolyamban.

Erre úgy hiszem felfigyelnek, kíváncsian követem, mit kezdenek vele. Közben folytatom a palacsinta sütést.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 11, 2018 11:29 am
Következő oldal


☽ In the name of God

Uriel xXx Phanuel
zene • szószám: - • Credit:

 
Atyám, mondd, hogy mi a terved! Kérlek, segíts, hogy megtaláljam azt, miért te küldtél el engem. Add, hogy megfelelő legyek a feladatra! Tudod, mostanában nélküled olyan elveszettek vagyunk. Katasztrófák sújtottak minket. Amara a legaggasztóbb, bár ezek az új lények is rendkívül furcsák. Tudod, néha jó lenne tőled egy jel. Egy pillanatnyi érzés, hogy nem hagytál el minket teljesen. Bizonyára, ha ez egy próba, akkor vagy nagyon jókat vigyorogsz rajta, vagy a fejedet fogod, hogy mily’ ostobák is vagyunk. Nem vagyok a legjobb gyermeked, tudom jól. Magam is bűnözök, legfőképpen az érzéseimmel. Ezeket bocsájtsd meg nekem. De úgy érzem, hogy ennél a feladatnál valamiért pont rám gondoltál. Mi volt az okod erre? Miért pont én? Ezt nem értem, de köszönöm, hogy nekem adtad a feladatot, és hogy eddig a te kegyelmedből tudtam haladni a végrehajtásával.
Most itt térdelek, a Mariana-árok előtt, és várom, hogy utat mutass a sötétben. A te fiad könyörög neked, hogy légy vele. Hogy segítsd. Uriel is itt van mellettem, velem tartott, bár ezt te tudod, hiszen tudni vélem, hogy mindent látsz és mindenről tudsz a világon. Segíts megtalálnunk az árokban azt, amit keresünk!
– fohászkodtam a kardomat földbe szúrva, és két kezemet a keresztvason pihentetve. Az imám elmondása után kinyitottam a szememet, és a szigetről elnéztem a távolba. A tenger. Nyers erő, tömény elemi harag, de egyben megnyugvás is. Igen, a tenger él. Egy hatalmas rendszer része és tele van élettel.
Mikor odaállítottam Urielhez, kissé fáradtan, hogy most azonnal szedje össze magát, mert repülünk is, kicsit megijedhetett. Én vagyok az újdonsült Iphareme, a tanácsosa, bár Uriel esetében inkább a társa. Jól jön nekem a segítsége, hiszen jól tudjuk, kemény menet előtt állunk. Reménykedem benne, hogy ne keveredjünk harcba, bár egy föld alatti szakadékban mit találhatnánk veszélyt?
Mikor felkelek a homokos partról, kihúzom a kardomat, és a hüvelybe csúsztatom. Ohh, Istenem, add, hogy ott is maradjon!
Uriel felé tekintek, végig merve Mariana szigetét. Piciny kis földkupac, de meglehetősen békés hely. Nagyot sóhajtok.
- Nos, akkor, vegyük át. Itt felrajzoljuk a szükséges rúnákat, a víz alatt meg telepatikusan tárgyalunk. Okés?
A kérdésemmel párhuzamosan, mar fel is karcoltam két rúnát magamra. Egyik a sötétben való tökéletes látást biztosította, erősítette az eleve jó látásunkat a sötétben, ami nem volt a legtökéletesebb. Utána sorra jött a rúna, mely a légzés szükségletünket lelassította, illetve engedte, hogy akár két-három órát is képesek legyünk a víz alatt lenni.
Uriel felé fordultam az angyalpengéből készült tőrömmel, mely a vádlimon volt eddig a hüvelyébe, és a szemeibe néztem.
- Felrajzolod magadnak, vagy csináljam én? – kérdeztem, mivel tudom, hogy néhány angyalnak nincs készsége arra, hogy önmagába vájjon pár rúnát. Valóban barbár, ám hatásos módszer.
Amint Urielre is felkerültek a rúnák, vagy a saját, vagy az én kezem által, a vízbe vetem magam, és úszok a mély felé. Olyan mélyre úszok az árokban, amilyenre csak tudok. Mivel látom a szakadékot, a rúnáknak köszönhetően. A tenger enyhe sóssága kicsit irritál, de szinte teljesen mellékes számomra.
Kutatom a mélységet, Uriellel az oldalamon. Mivel jó úszó vagyok, így profimód sikerül leereszkednem, cska mélyebbre és mélyebbre. Lassacskán beérve a tenger alatti hasadékba.
Na és innen hogyan tovább? Atyám, adj jelet!




Utolsó Poszt Hétf. Aug. 06, 2018 7:36 pm
Következő oldal


(Phanuel és Uriel)


A félelem a sötét oldal kapuja. Vagy... a lehetőségeké. Igen, ismét itt tartok... Hiszen, én buta, arra kértem, az Urat, hadd fejlődjek. Hadd lássak a félelmeimen és korlátaimon túlra... És megígértem neki, hogy képes leszek rá... de lehet, hogy nem volt ez olyan jó ötlet, mint hittem akkor, mikor kértem tőle ezt. Mert ahogy szokta... most is megadta a módját a kérés teljesítésének. Mert ugye, a dolog nem úgy áll, hogy az ember bátorságot kér Atyámtól, és bátorságot kap, szépen bedobozolva, masnival átkötve, levendulaszínű csomagolásban... nem, nem bizony, dehogy... a dolog úgy áll, hogy ő csak megadja a lehetőséget... hogy olyan helyzetbe kerüljünk, melyben bátran viselkedhetünk... Hát, nesze nekem, megkaptam... így visszagondolva, lehet, hogy tévedtem, és mégiscsak neki köszönhetem azt is, hogy Mark az utamba került... vagy én az övébe, nézőpont kérdése... hisz megígértem drága Atyámnak, hogy megbarátkozom kedvenc teremtményeivel, hát... úgy látszik, lassúnak találhatta a folyamatot, hogy egy... bennem ilyen... különös hatásokat keltő embert sodort bele az életembe...
És ugye, itt van Phanuel... keveselltem a családom jelenlétét az életemben, kértem Atyámat, változzon a helyzet... megjelent Lucifer, akit embertelen idők óta nem láttam, és elképesztő dolgokat tudtam meg róla és tőle... találkoztam Ophiliával, akivel oly keveset tudtunk eddig egymásról, s most, mikor összeakadtunk egymással, most egy furcsa, nehéz, és számomra érthetetlen helyzettel találtam szemben magam általa... egy hitét vesztett angyal képében.
És igen... Phanuel. Aki a segítségemért keresett fel engem... de könnyen lehet, hogy a végén ő sokkal többet fog nekem segíteni, mint én őneki. Mert magával hozott ide... a küldetésére, melyet Atyánk bízott rá... A bizalmába fogadott, pedig lássuk be, ezer meg ezer olyat választhatott volna testvéreink közül, akik sokkal nagyobb segítség lehetnének nálam a számára... de... ő mégis engem hívott magával. Na persze, eredetileg Cassael tartott volna vele, de ő mégsem tudott jönni... hát én maradtam... Ami annyiból esetleg hasznos lehet, hogy a térképeimnek hála én tudom hol a célpontunk, de... különben... tényleg nagyon reménykedtem, hogy nem kell majd harcba bocsátkoznunk itt, mert mikor Phanuel beállított hozzám, azzal, hogy na, Cassael nem tud jönni, szóval indulunk... hát igen... levert a víz, és az első félelmetes gondolatom az volt, hogy meghalunk... a második az, hogy nadrágban kell majd meghalnom, ha ez bekövetkezik, és ez borzasztó volna...
De én kerestem magamnak a "bajt", kértem, és tessék, ezüst tálcás, szép páncélos postás érkezett vele a küszöbömre egyenest... és én bolond, persze hogy eljöttem vele a világ végére... hogy a világ legmélyebb helyén vagy akörül valamerre... megkeressünk valamit... hát... egy valamilyen valamit... ami kell... szóval... igen, és én jöttem, mert a testvérem kért, és... jó, persze, nem engedtem volna el egyedül, de azért jó lett volna, ha nem csak rajtam múlna, hogy... szóval, ha valami baj érné őt, ne adja ég... jó volna, ha más is itt lenne, akin múlhat, hogy élünk-e vagy halunk, ha őt netán valami kiüti... ami nagyon reméltem, hogy nem fog megesni... de azért megnyugtatott volna, minden eshetőségre felkészülve. De nem, mi vagyunk ketten, és ha neki baja esik, én nem tudom mit csinálunk... mert én tuti ki fogok akadni... vagy nem is tudom... szóval, be vagyok parázva nagyon is, és... ha Apa egyszer visszajön, tuti, hogy ezért még a lábára lépek...


Utolsó Poszt Hétf. Aug. 06, 2018 6:56 pm
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3