We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Külterületi szálloda
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Calypso
avatar



☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Szer. 8 Aug. 2018 - 8:39
Következő oldal


Gabriel & Calypso
Ami, a tiéd az az enyém is, ami, az enyém, ahhoz semmi közöd
Sose adj egy angyal szavára, főleg, ha Gabriel akasztott nyakörvet a nyakába, amin egy bazi nagy biléta is fityeg „Barthi”. Van, amelyik még az újságot is behozza, és van, amelyiknek még ahhoz is vezetőpóráz kell, hogy megtalálja a vizet. Napokig vársz és várod a választ, és egyre csak az az érzésed, hogy ezt is magadnak kellett volna csinálni már az elejétől kezdve. Nem betartani az illendőség határait, s mihaszna futárokra bízni a dolgot. Ilyenkor van az, hogy még mindig kedves üdvözlőlapot küldesz, s újra lefoglalod magad, vársz, hol ott érzed, a türelmed vészesen fogy. Majd keresed a hibát, talán nem ért célt a szép szavakkal megírt üzenet, így újabbra szánod el magad. Míg végül eljutsz arra bizonyos pontra, hogy rájöjj nincs itt semmi hiba a rendszerben, legalábbis ami a tiedet illeti és rárúgod az ajtót. Mennyi időt is spóroltam volna, meg, ha felesleges köröket nem futva azonnal ezzel kezdem, csak magamat okolhatom, még ezek után így is nagylelkű voltam, amikor hagytam, hogy kiválassza a helyet, s az időpontot. Mintha egy néma, fekete-fehér film egyetlen főszereplője lennék, csak a harag s elmúlás vörös kontúrjai rajzolódnak ki élesen, míg így évtizedek távlatából is. Mintha megállt volna az idő, egy jól elkapott pillanat. Hosszú évek óta ezer számra konganak az ürességtől az elhagyatott felhőkarcolók, házak, templomok, iskolák, színházak és rendőrségi épületek. Távolabb az óriáskerék magányosan emelkedik a város felé, csak a szél látogatja, meg-meglibbentve gondoláit, melynek panaszos nyögéseit a némaságba burkolódzó metropoliszban, itt is hallani vélem. A képeslapokon látott szikrázó városból lassan már nem marad semmi. Nem zavar senki, nem kérdezi senki, hogy hova tartok s miért. Talpam alatt apró kavicsok, s üvegszilánkok sercegnek, s törnek, agyam hátsó szegletében rossz sejtelem ver tanyát. Elgondolkodok vajon jó ötlet volt bemerészkedni a szellemvárosba, melynek mezsgyéjét egy báránybőrbe bújt farkas őrzi, a híresztelések szerint. De mindezt látva, nem túloztak, noha emlékeim ennél sokkal békésebbek. A birkák nyájba, míg a farkasok falkában járnak, s ez számomra cseppet sem biztató. Egy villanypóznába kapaszkodva piszkálok ki egy kavicsot cipőm recéi közül, s pillantok végig az utca túl oldalán lévő épületen. Más század építőmesterek keze munkáját dicséri, ez még az olyannak is feltűnik, aki hétszáz évet rostokolt börtönében. Túlságosan elüt, a magasba törő óriásra nőtt házak között. Viseletes vörös kárpitot csapkod falának a feltámadó szél, hogy újabb helyen adja meg magát a vakolat s pergő homokként hulljon le a földre. A kinti s benti fények pár pillanatnyi vibrálásba kezdenek, aztán minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Mély levegőt véve indulok el a bejárathoz, s hagyom magam mögött kezdetleges kételyeimet, ahogy belépek rajta. Viktória- korabeli termeken át követem a kijelölt utat, néha helyére igazítva a falról legördülő tapétát vagy végig simítva a durva s mára már koszos szövetet egy-egy kanapén. Lágy, csilingelő taktusok vegyülnek a békésen társalgók morajával. Belépve fel is hagyok azzal a tervemmel, hogy ismerős energiát keressek, szinte arcon csap a tömény természetfeletti. Lelki szemeim előtt felvillan a neon tábla „Önkiszolgáló étkezde”. Nem sokáig örülhettek a felkínálkozó lehetőségnek, miután átfutom a házi rendet. Nem számít teli „pocakkal” érkeztem, mégis jó lett volna egy hely, ahol extra szolgáltatás is igénybe vehető. A teremben lévő társaság között, mely olyan színes, mint egy farsangi mulatság egyetlen egy ismerős arcot sem vélek felfedezni. Ezek szerint még nincs itt, így a pulthoz veszem az irányt. Széles vigyorral és vizslató tekintettel fogad a pult mögött álló démon. – Mit adhatok? – kérdezi, már- már nyájasan. Furcsa, de lassan le kell szoknom arról, hogy bármin is meglepődjek. – Tölts valamit. – intek hanyagul, amolyan nekem mindegy alapon, s elfordulok tőle, hogy újra szemügyre vegyem a díszes társaságot. – Új vagy erre? Még nem láttalak. – furdalja a kíváncsiság, nem vagyok egy törzsvendég arc, talán ez változni fog, talán nem, sok minden függ a találkozás kimenetelétől. Biccentek válaszként, ó ha tudná mennyire. – Keresek valakit… - fordulok visszafelé doboló ujjakkal. Nem igazán barátkoznék meg a gondolattal, ha ismét várnom kellene rá. Kérdőn néz várva a folytatást. - … Gabrielt. - vörös szemeiben, szinte látom csillanni a felismerést. Teli szájjal vigyorogva bólogat. – Igen, igen akkor te lennél, akit annyira vár? – mutat az egyik félre eső kis „szigetre”. Nos, az arcáról sok mindent le tudnék olvasni csak éppen az izgatottságot nem. Enyhén felvonom a szemöldököm. – Mondjuk. – húzom el a számat. – Máris odakísérlek. – ajánlja fel a démon, de én csak leintem. – Nem szükséges. – nagylány vagyok már, odatalálok magam is. Határozott léptekkel indulok el, a régi barátnak, de még ismerősnek sem nevezhető szárnyas felé. Egyszer találkoztunk, még évezredekkel ezelőtt egy rabszolgapiacon, mondjuk akkor, mintha sokkal jobb színben lett volna. Most olyan képet fest, mint egy duzzogó kölyök, akinek énekelnie kell a templomi kórusban. – Ilyen elfoglalt lennél, hogy csak most tudtál rám időt szakítani? – kérdezem köszönés gyanánt, miközben lecsusszanok vele szembe lévő szabad helyre.


Utolsó Poszt Vas. 5 Aug. 2018 - 22:55
Következő oldal


What do you want, worm?

Calypso & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1193 • Credit:

 
Beszélnünk KELL!, érkezett a sürgető üzenet napokkal ezelőtt irodám maszatos tükrére, szép cirkalmas betűkkel. No persze halmozott teendőim mellett, mint a teniszlabda falhoz vagy Barthoz, vagy Rassilonhoz való dobálása, amelyikük éppen ott tartózkodik, vagy mint például a tervek újragondolása, előkészítése, emberfajzat titkárnőm agyának elzáposítása és még ehhez hasonló halaszthatatlan dolgok mellett aligha vehettem volna észre, amikor is az üzenet küldője már annyira belelovalta magát a folyamatos üzenésbe és abba, hogy válasz még midig nem érkezett, hogy a maszatos üveg most berepedve lóg a falon, nyilván az írás már rég eltűnt róla. Kell. Nekem semmit sem kell, azok z idők már rég lejártak, hogy nekem bármit is kelljen, muszáj legyen csinálnom, de az üzenet világosan tudtomra adta, hogy nekem kell mennem. Kell. Fúj. Még a hideg is kiráz ettől a szótól, mintha bárki is parancsolna nekem. Hogy mégis miért jöttem el, azon kívül, mert nekem kellett jönnöm? Mert aki annyira felbosszantja magát, hogy összetör a semmiből egy átkozott tükröt, az valamit nagyon akarhat, én pedig kíváncsi természet révén meg is fogom tudni, hogy mit akar.
'Reméljük nem egy természetfeletti Jehova tanúja.' - sóhajtok fel, ahogy körbenézek a kietlen utcán, ahol szó szerint még a madár sem jár, de még egy patkány sem fut el a lábam mellett. Üres a városka, kihalt, pusztulásra ítélt. Olyan bizsergető érzés, hogy szinte barackot nyomhatnék Michael fejére, hiszen itt van a szomszédban, de mégsem tehetem meg. Na jó, némi távolság azért elválaszt minket egymástól és biztosan viszket is tőlem az orra, mintha allergiás lenne rám, de mégis úgy fog dönteni, hogy elenged a füle mellett, mint egy ócska szúnyogot, amit nincs energiája lecsapni, csak elhessenti. Biztos megint a kis emberkéjével foglalkozik, a háziállatnak sem jó korccsal, ezt pedig ha most hallaná, mindenbizonnyal venne egy hatalmas levegőt, hogy megpróbálja megőrizni hidegvérét és ne akarja rögvest letépni csinos szőke kobakomat a helyéről, vagy szánalomtól maximálisan eltelve, egy fintor kíséretében megrázná a fejét, esetleg még egy mosoly is bujkálna az ajkán. De nem hinném, hogy ennyire elvadulna a helyzet. Csak nézne ridegen, ahogy szokott, arcáról azt sem lehetne leolvasni, hogy mikor érzett utoljára boldogságot az életében, sőt semmit. Egyetlen szoborszerű jelenés lenne, mint ahogy már annyiszor megfestették őt a híres alkotók, vagy faragták ki a szobrászok. Michael, Michael, Michael. Ingatom meg lassan a fejemet, miközben odébb rúgok egy galacsinná gyűrt piszkos újságpapírt, ami lustán gurul odébb és ütközik neki a járdaszegélynek, hogy elfoglalja méltó helyét egy kiszáradt, elrohadt almacsutka mellett. Kiürítették a várost, az utolsó szál emberig átmenekítettek mindenkit San Franciskóba, az Új Reménység városába, reménykedve abban, hogy ott egy új civilizált lakosságot sikerül majd kialakítaniuk, védve tőlem, védve minden mástól. És sikerült! Ez a szomorú, hogy sikerült! Bár örülök Michael sikerének, mert ezt megszervezni nem kevés munkát és időt, energiát vehetett igénybe, le a kalappal előtte, mert az én kis koszfészkem még mindig csak egy poros koszfészek és ha nem lennék olyan lusta, hogy elkezdjem szervezni a csinosítási munkálatokat, már rég haladnánk valamerre, de az emberek, Michael. Az emberek! Őket miért?
'Kár a helyért, egészen büszke voltam rád. Egy darabig.' - sóhajtok, csak úgy magamnak és kissé hunyorogva nézek körbe az elhagyatott épületek tengerében, a csöndben, a romok között. Ha emberek nélküli lenne a világ, kihalnak minden, nem maradna semmi más, valahogy így nézne ki az egész bolygó, talán még egy kicsit zöldebb és boldogabb is lehetne, ahogy majd lesz is, idővel. Oké, pikk - pakk túl leszek ezen a röpke találkán, utána kicsit mellre szívom a dolgokat, vagy hogy szokták ezt mondani és nekiállok a tényleges munkavégzésnek. Nem nézhetik végig, ahogy elpuhul a vezetőjük, nem csinál semmit, csak naphosszat heverészik az irodájában, néha kimozdul, körbenéz és mint aki jól végezte dolgát elmegy szabadságra. Igen, ezért tartom a két báránykámat, akik inkább kosok és folyamatosan egymásnak mennek, de nem csinálhatnak helyettem mindent. Sajnos.
Hunyorogva nézek fel a még mindig szakadt vörös szőnyegét kint hagyó szállodára és annak erőteljesen pislákoló kinti lámpájára, s bár már az ajtónálló már rég elhagyta posztját, ahogyan a többi itt dolgozó is, nem beszélve a vendégekről, számunkra még mindig van itt élet. A jelenlegi tulajdonos nem sokat foglalkozott az épület kíváncsi szemektől való elrejtésével, hiszen ide nem téved már a kutya sem, nem kell attól tartani sűrűn, hogy hívatlan vendégek állítanak be, viszont a megtörtént esetek száma olyannyira elenyésző, hogy ezért nem fogja venni a fáradtságot. Az arannyal szegélyezett üvegajtó szélesre tárul előttem, miközben én dúdolva követem a rojtos szőnyeg útját, ami normális esetben a márványból készült bejelentkező pulthoz vezetne, de jelenleg kacskaringósan, különféle díszes termeken át vezeti el a kedves betévedőt a bálteremig, ahol Alf, a tulaj szélesre tárt karokkal fogadja az újonnan érkezőket. Alf valamikor a pokol egyik szülötte volt, ronda ábrázatán látszik is, le sem tagadhatná a vörös szemeit és ráncos képét, de évmilliók kegyetlenkedése után úgy döntött, hogy neki is kijár a szabadság és mindenféle búcsút mellőzve fogta a kis bőröndjét és itt vert magának tábort, hogy új elfoglaltságot találjon magának. Alf már nem tesz megkülönböztetést lény és lény között, számára mindannyian egyenlőek vagyunk és szabályzatának alapjait is ezen elvekre fektette le; ide csak az térhet be, aki nem kezdeményez verekedést, mert az egyiknek tollas a háta, a másiknak pedig agyarak állnak ki a szájából. Aki ezt a szabályt megszegi, személyesen neki fog felelni az elkövetett tettekért és a sértettek szabhatják ki a büntetést. A kellemes zongoraszóval együtt dúdolva tekintek végig a díszes és színes társaságon, az egymással békésen csevegőkön, az egymást túlharsogó, pultot támasztó ittasokon, akiket Alf addig szolgál ki, ameddig tudnak mivel fizetni és nem háborgatják a környezetet.
'Gabriel!' - bukkan elő előttem a semmiből és üdvözöl széles, meleg mosollyal, hangja mély és torz, akár ő maga. - 'Szinte ragyogsz! Sikerrel megy tevékenykedésed?' - karmos kezét a hátamra téve indulunk megy az egyik sarokban található box irányába, nem megzavarva a népeket az asztalok közötti araszolással, mert minden pont úgy van kialakítva, hogy a legnagyobb darabtól a legkisebbig bárki elférhessen anélkül, hogy akár egy szalvétát odébb kéne tenni.
'Sikerrel fog, hamarosan. Legyünk mindig bizakodóak.' - biccentek neki köszöntésképpen és hagyom, hogy vezessen, hogy utána kényelmesen huppanhassak a puha bőrrel bevont fotelek egyikébe.
'Legyen hát úgy. Találka lesz, esetleg randevú, vagy más jellegű... elfoglaltság?' - csapja hátra karjait a háta mögé és szögegyenesen állva várja a választ, néha hátrapillantva válla fölött a pult irányába.
'Egyszerű találka, talán még rövid is lesz.' - fonom össze karjaimat mellkasom előtt és nézem a velem szemben lévő még üres helyet, Alfnak pedig már se híre se hamva. Majd biztos visszatér valamivel, hátha beszélgetőpartnerem torka porzana. Akkor kezdődjön a várakozás.



Utolsó Poszt Vas. 5 Aug. 2018 - 21:40
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

Ido"szak Nyertesei
Gratulálunk mindenkinekOldal legjobbjai



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Alexander Payne
Yesterday at 23:56
☽ Jósda

Calypso
Yesterday at 22:00
☽ Vidámpark

Calypso
Yesterday at 21:55
☽ Ancient Baths

Azura
Yesterday at 21:29
☽ Azura lakása




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
14
Bukott Angyal
2
Ember
8
Félvér
4
Harcos Angyal
6
Vadász
14
Nephilim
6