Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Külterületi szálloda
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
150
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Pént. Nov. 23, 2018 9:55 pm
Következő oldal


Gabriel & Calypso
Ami, a tiéd az az enyém is, ami, az enyém, ahhoz semmi közöd
Villásabb a nyelve, mint az enyém, s öltögetésével az önérzetemet szurkálja. – A második angyalnak lennének ilyen démonjai? – lépek fel az asztalra, s egy cseppet sem zavar, hogy éppen egy halálos vágás elől próbál kitérni. Sikerrel. Nem gondolom azonban, hogy ez az arroganciától duzzadó mellkas, bármiféle félelem nyomasztaná. – Ne kisértsd a sorsot. Uhh… ez majdnem betalált, mintha berozsdásodtál volna egy kicsit, a nagy Éden alakítgatásban. – támaszkodom neki a falnak, s a szomszédos asztalról magamhoz hívok egy félig teli poharat. A lassan kialakuló káoszban fel sem fog tűnni senkinek. A három fickó is halkan hördül fel, talán kissé megkönnyebbülten, hogy közös barátunk nem kapott egy maflást. Mit sem törődik a démon, az ügyes kitéréssel, harci kedve semmit sem lankad. Unottan forgatom meg a poharamban a jeget, s kortyolok bele. Eddig döntetlen. A poharam felett figyelem, ahogy egyik pillanatról fordul fel a csehó, mint egy méhkas. Asztalok borulnak, üvegek törnek, s reccsenek a súlyos léptek alatt, miközben fájdalmas nyögések vegyülnek bele a zongoraszóba, melynek kórusa a csonttörés jellegzetes hangja, s az összképet a falra szórtan felfröccsenő vér tesz. – Ez nem volt szép... – fordulok ismét feléjük, mikor kezei közt ernyedten csuklik össze kezei közt az angyal. - … pedig ő rád tette a voksát. – csóválom meg a fejem. Közben a másik kettő is… már csak egy – menet közben az egyik vállára egy kéz simul, hogy maga felé fordítva egy fejessel tartsa vissza- töretlenül halad az asztalunk felé. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a rögtönzött műsort, de mégis csak az időt húzzák. Néhány határozott lépés után kapom lábfejre az asztalon heverő hamutálat, hogy akadálytalanul repüljön a pokolfajzat szeme közé. Pillanatok alatt veszti el lába alól a talajt, mely időközben, mintha csúszóssá vált volna, a kiömlött s megfagyott alkoholtól. Nem is kell a többi ragadozónak, rávetik magukat, mint a hiénák, s hamarosan egy újabb narancssárga derengés adja a pillanatnyi hangulatvilágítást. – Elégedj meg egy vállveregetéssel és ezzel. - nyújtom felé a poharat, miközben még a csituló felfordulást mustrálom. – Csaltál. – jelentem ki, s csak most nézek le társaságomra. Az asztalról a kanapéra lépek, majd a padlóra, s az asztalnak támaszkodva állok mellé. – Most már folytathatjuk vagy még várunk valakit? – fonom össze karom a mellem alatt s Alfonz elégedetlen arcáról az ajtóra szegezem tekintetem. 

avatar



☩ Reagok :
32
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Szomb. Nov. 10, 2018 6:01 pm
Következő oldal


What do you want, worm?
Calypso & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 700• Credit:

'Minek mondtam volna? Akkor később megint üzengettél volna a tükrön keresztül vagy megjelensz egy pohár vízben és riogatsz.' - dobom fel kezeimet a magasba és ugrom hátrébb a penge élétől, még mielőtt felsérti a felsőmmel együtt a bőrömet, de amikor megérzem magam mögött a kemény falat jövök rá, hogy ettől hátrébb már ha akarnék sem tudnék ugrani. Ellenfelem, mint egy tank, úgy jön felém az angyalpengét magasan a feje fölé tartva, hogy meggyilkolásom talán minél látványosabb legyen mindenhonnan, minél teátrálisabb, hogy utána felröhöghessen nem is törődve a hangerővel és belerúgjon egyet üres porhüvelyembe. Na azt már nem! A megfelelő időben ragadom meg a másik boxban ülő férfi karját és rántom ki onnan magam elé, mint élő pajzsot, míg én összehúzom magam és elbújok a háta mögé, fejemet pedig félreordítva hagyom, hogy a fiatal démon úgy nyársalja fel újdonsült barátomat, mint mások a disznót. Torkából szenvedő ordítás tör elő és rövid időre lényének kékes fehér fénye beborítja az egész helyiséget, hogy aztán hirtelen elhaljon, az üres porhüvely pedig, mint egy üres zsák, úgy boruljon nekem. Sajnálom, sajnálom! Nagyot taszítva már elhunyt pajzsomon lököm őt egyenesen az ellenfél karjaiba, de a távolabbi asztaloknál sem rest a többi vendég sem; fölhergelve magukat a kiömlött italokon, fellökött asztalokon, kiszakított szép ruhákon állnak ki magukért és szállnak szembe csoportosan a többi démonnal, hamarosan pedig a káosz teljesen eluralkodik az egész termen. Poharak százai hevernek szanaszét a földön szilánkokká összetörve, az italok különféle illatai és szagai bódítóan elegyednek a vörös padlószőnyegbe beivódva, elegyedve a sebesültek földre csöpögő vörös vérével. Alf csak a pultra könyökölve támasztja a fejét és rázza rosszallóan, láthatóan nehéz és keserű sóhaj hagyja el az ajkait, de még nem szándékozik közbelépni, hagyja, hogy a vendégei kiéljék magukat a betolakodókon. Hopp, a betolakodó! Saját példányom még föl sem állt, szinte ki sem kecmergett a megtermett tetem alól, két kézzel segítek neki fölkelni a földről és terítem fel asztalunkra, akár egy térképet, s kérdés nélkül veszem el társaságom elől italos poharát, hogy a betolakodó démon képébe nyomva törjem szilánkosra és dolgozzam bele erőnek erejével a nagyobb üveg darabokat az arcának minden pontjába, kiváltképp a szemeibe. Tenyeremen felszakad a bőr, ahogy minél mélyebbre próbálom a szilánkokkal megvakítani, szám vicsorba torzul és nézem, ahogy a fehér kocsonyás szemek egymás után pukkannak ki, a zöldes barna íriszek többé nem nézek semmit mást, csak az örök feketeséget, de már az sem sokáig. Vöröses zöld, vizezett vér folyik végig az arcán, de üvöltözése és kapálózása túl sokra nem vezeti, mégis vaktában sikerül megsértenie a pengével az őt lefogó karomat, de a fájdalommal most nem törődve csavarom ki kezéből a pengét és döföm egyenesen a két szeme közé, melynek következtében sovány teste ívben megfeszül az asztalon, szájából narancssárgás fény bukkan elő, míg végül kileheli a lelkét végleg.
'A szentségedet!' - engedem el morogva és törlöm véráztatta tenyeremet a nadrágomba, miközben mogorva ábrázattal pásztázom a tömeget, kutatva a betolakodók után, de nagyon úgy fest, hogy elnyelte őket a föld, vagy már réges - rég üres héjakként fekszenek valahol a padlón és tengernyien taposnak át rajtuk. Alf eltűnt a pult mögül, de vörös ábrázatát nem látom sehol, ingerült hangjáról viszont biztosan mindenki meg fogja ismerni és akkor abbamarad a csetepaté.
'Ilyenkor hogyha egyik fél sem nyerte meg a fogadást, akkor én kapom a nyereményt?' - nézek szőke társaságomra, majd a másik boxba a maradék két angyalra, akiknek tekintetéből sugárzik a megvetés, hogy társukat, sajátjaim közül az egyiket használtam védőpajzsnak, hogy nekem ne essen bántódásom, de nem cselekszenek, szájukat egy hang nem hagyja el. Vehetem úgy, hogy én nyertem?
   

avatar



☩ Reagok :
150
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Csüt. Nov. 01, 2018 8:34 pm
Következő oldal


Gabriel & Calypso
Ami, a tiéd az az enyém is, ami, az enyém, ahhoz semmi közöd
Hiányoztam az illemóráról, na és aztán? Ahonnan én jövök, nem volt divat az ilyesmi. Nem uram ő nekem, hogy még a padlót is felnyaljam miközben fejet hajtok neki. Megteszik ezt helyettem mások. Nem más ő csak az világegyetem egy része, egy aprócska darabja. S hogy most a jelen egyik közellensége? Nem lesz ettől számomra félelmetesebb.  Mindenre számítottam, felhorkanásra, felpuffadt vörös ábrázatra, szikrákat szóró szempárra, s a mellé társuló megjegyzésre. Az utóbbit nem maradt el… mégis enyhén megnyúlik az ábrázatom, melyen hamar próbálok úrrá lenni. – Mi vagy te látnok? Ha neked sikerülni fog, nem lehet olyan nehéz. – átengedem neki az elsőbbséget, ha nem törik bele a bicskája, talán majd megpróbálkozom vele én is. Addig is távolról figyelek, hátha az ő feje felett is csattan a ládafedél. Megtámaszkodok a kanapé tetején, s szórakozottan a hajam birizgálom, közben hol őt, hol pedig a teremben összegyűlt társaságot figyelem. – Óóó, bocsásd meg nekem, hogy nem vagyok elég szalonképes, de nem tudom, hova tettem a szemöldökcsipeszem. Mostanában elég rumlis az életem. De amúgy is ez az új módi… a Gabriel- fazon. – két ujjammal simítom végig felső ajakam, s lassan húzom végig arcomon, hogy újra találkozzanak állam alatt, mint a komoly s gondolkodó férfiak szokták tenni. – Kicsit lepukkant, kicsit züllött… ezért is mertem felhozni csodálatos fizimiskádat. – persze nincs az ábrázatával semmi gond, inkább az a meglepő, hogy valóban tükörbe tud nézni. De tudja ezt ő pontosan. Már szóra nyitnám a szám az újabb elképedés után. Az emberit nem tartja sokra, legalábbis szavai erről árulkodnak, viszont a bernáthegyi… Egy fémes villanás melyet hangos reccsenés követ. Egy pillanatra kiül a rémület az arcomra, hogy most törték be a megoldás tudójának fejét. Ha így lett volna, nagyon mérges lettem volna, amiért nem tudott várni, míg kiköpi magából. De csak a bútorszövet adta meg magát, mégpedig egy démon által szorongatott penge vetett véget pályafutásának. Mire felfogom a történteket, már ott liheg szinte a nyakamban, s még a vállam is megveregeti. Miután egy hatalmas kő esik le a szívemről, egészen a sarokba csúszok. – Már az elején mondhattad volna, hogy mással is van találkozód, késtem volna. – húzom el a szám kelletlenül. – De ne aggódj megvárom, míg befejezed. – legyintek beleegyezően, hogy ne zavartassa magát, foglalkozzon csak az új barátjával. Most már bánom, hogy nem kértem valamit, amit elkortyolgathatok. Ám úgy tűnik, hogy csak én lettem nyugodtabb, hogy társaságom feje, nem repedt ketté, akár egy érett dinnye. Bár néhányan csak felmordulnak,míg mások inkább próbálnak minél messzebb kerülni a bulitól, míg mások fogadásokat kötnek. Ahogy a mellettünk lévő boxban is. – Egy tízes…, hogy a szőke kapja az első pofont. – szólok oda a társaságnak, miközben úgy döntök mégis csak felállok a kanapéra, s a falhoz simulok, legyen hely a fojtogatásnak. Ha akarnék se tudnák neki fegyverrel szolgálni, mivel olyanom nekem nincs, éppen most kovácsolja valahol a sivatagban a fivérem. De valahogy biztosan megoldja, rántom meg gondolatban a vállam. – Legyen inkább húsz. – vettem oda újra a szomszédoknak, látván a közeledő túlerőt. Ami pontosabban kettő.  

avatar



☩ Reagok :
32
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Csüt. Nov. 01, 2018 4:28 pm
Következő oldal


What do you want, worm?

Calypso & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 751• Credit:

 
Most figyelmeztetnem kéne, hogy vigyázzon, hogy hogyan beszél a nála sokkal magasabb rangúakkal? Dehogy fogom! Végre valaki nem úgy beszél velem, mintha mélyen a hátsófelembe akarna bújni, nyilván az embereimtől elvárom a kellő tisztelet megadását, de nem olyan formában, mintha három karót reggeliztek volna a kávé mellé. Minden erőmmel megpróbálok komoly arcot erőltetni magamra, de helyette annyit érek el, hogy ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak és akaratom nélkül szakad ki belőlem a nevetés.
'Szerintem ne próbálkozz vele, mert rögtön összedőlne minden, miután megnyitod a kapukat.' - de honnan ismer ő engem? Itt vakarászik a gondolat a fejemben, mocorog és viszket, de mind hiába, ha nem társul hozzá semmi. Emlékszem mindenkire a világon, akivel valaha találkoztam, azokra is, akik már rég meghaltak és már csak a történelem könyvekből, régi írásokból és maradványokból lehet megtudni, hogy milyenek is voltak ők, hogyan néztek ki, hogyan élték az életüket, a mindennapjaikat, milyen uralkodók, vagy nemesek voltak ők és milyen rút halált haltak, amikor eljött az ő órájuk, de az előttem ülőről fogalmam sincs kicsoda. Jó, azt azért írjuk alá, hogy az én nevemet a világon mindenütt ismerik, a régiek a Bibliából, az újak pedig onnan, hogy én vagyok a nagy és gonosz Gabriel, aki el akarja pusztítani a világot, ami persze nem igaz,hiába az emberek a világ részei, elhanyagolható részletnek minősülnek. Vannak sokkal fontosabb összetevők is, mint például a tengerek, óceánok, tavak, folyók, patakok, erdők, dzsungelek, a kihalás szélére sodródott állat tartománya a bolygónak, egy csomó minden olyan természeti katasztrófa eredményének eltörlése, amit az ember okozott ennek a szerencsétlen Földnek és még sorolhatnám, hogy ezek a kártékony csótányok hogyan szárították és aszalták össze az egyetlen helyet, ahol élni tudnak, de jó párszor lemenne addig a Nap és feljönne, azt pedig szerintem még partnerem sem várná meg. Az is lehet, hogy egy újonc, egy kis zöldfülű, akit valaki nagyobb és hatalmasabb küldött maga helyett, viszont agyam makacsul rázza a fejét, elveti ezt az állítást. Argh, hogy mennyire utálom ezt! Nézek a fejébe, hogy megnyugodjak végre? Hmmm...
'Én itt éppen próbálok kedves lenni, hogy nem említem a feketén burjánzó pihe szőröket a szád fölött, te pedig az arcomat kritizálod. Nem szép dolog.' - csóválom meg a fejem rosszallóan és felvont szemöldökkel hallgatom jó tanácsait az embereimre vonatkozó tekintettel. - 'Van benne igazság, de kérlek nézd el, nem azért toboroztam őket össze, mert okosak lennének. Csak vívják meg a csatákat, néha mondjanak valami okosat, ha éppen nekem nincs kedvem hozzá és kész. De ha gondolod, akkor szívesen látlak és hagyom, hogy szétválogasd azokat, akik csak arra jók, hogy elgyepáljanak másokat és azokat, akiknek megengeded, hogy a szájukat is kinyissák, mert nem csak a sületlenség jön ki belőlük, bár lehet ennek nem fognak kifejezetten örülni,de ezt majd te megtárgyalod velük. Bartholomew marad mellettem, annyi biztos, a többi a te dolgod. A kérdésre pedig a vál...' - ha egyetlen másodpercre is lankadt volna a figyelmem, most mindenbizonnyal halott lehetnék, a koponyám pedig úgy hasadt volna szét, mint az ülés huzata, agyam pedig úgy fordult volna ki a tőr vájta lyukon, mint a hófehér vattarengeteg, ami mint a karácsonyi fehér hó, hullik most hűlt helyemre. Valamivel magasabb vérnyomással kapaszkodom vendégem mellett állva ülése támlájába és mint aki nagyon megerőltette magát, fújom ki magam, miközben végig a fekete szemű, vicsorgó alakot bámulom, akinek nem sikerült mást megölnie a bőrhuzaton kívül.
'Ezt a kérdést megbeszéljük később, amint ezek eltűntek.' - veregetem meg a szőkeség vállát és a férfi kezében lévő angyalpengére pillantva egy nagy, gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben előrébb lépek. Egyértelműen ilyenkor hagyja otthon az ember a sajátját, nincs más hátra, mint kölcsönvenni az övét és kezdődhet a móka, hacsak a hölgyemény nem hozott egyet magával egy olyan kis táskában, amit eddig észre sem vettem és nekem adná nagyon szívesen az életemért való küzdelem idejére. Furcsák a nők, lehet tényleg van nála.

***itt időközben Calyval történt egy kis fejtágítás, hogy nem emlékszik senki a leviatánokra a ládikó bezárása után, ezt próbálom éppen korrigálni, mert az előző reagot bevallom lusta voltam átírni - a szerk.


avatar



☩ Reagok :
150
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 22, 2018 4:49 pm
Következő oldal


Gabriel & Calypso
Ami, a tiéd az az enyém is, ami, az enyém, ahhoz semmi közöd
A szarkazmus olyan tisztán cseng hangjában, ahogyan kiskanál a kristálypoháron. – Nem tudom, sose akartam még Édenkeret építeni, de láttam… neked se megy valami túl jól. – simítok végig a fényes asztallapon, a terem gyér megvilágítása tompán verődik vissza. Tekintetem először az enyémmel találkozik rajta, majd az övével, ahogy követve példáját dőlök hátra. – De, bizonyosan nézel, bár meg annyiszor megreped, ahányszor belepillantasz. – küldök felé egy bájos mosolyt, ami úgy illan tova, ahogy a könnyed falevél az őszi széllel. – Válogasd meg jobban az embereidet, üzentem. Tartok tőle, hogy a madár se jutott volna el hozzád, előbb lőtted volna le. Így maradt ez, de ha tudtam volna, hogy a jobb kezed ennyire megbízhatatlan, s ha tudtam volna, hogy ennyire elfoglalt vagy, személyesen kereslek fel. De majd legközelebb. – vonom meg vállam. Mindegy milyen úton módon jutott el hozzá az üzenet, lehet, hogy tudomást se akart róla venni, nem érdekes hány tükröt tört össze, a lényeg, hogy itt van, nekem más nem számít. Az emlékek azon dolgok egyike, amelytől tudod, még mindig létezel. Ha nem emlékszel, már nem vagy semmi. Egy takaró, melyet magadra húzhatsz, amellyel melegen tarthatod magad a rideg valóságban. Legyen az egy pillangó szárnyának rebbenése a tavaszi szélben, az eső kopogása az ablakon a legpusztítóbb tűzvész vagy csak egy ismerős arc a múltból. S higgyétek el, hétszáz év sötét, társasmagány után, mindenbe görcsösen kapaszkodsz. – Szükségem van valamire, s egyike vagy azok közül, akik birtokában vannak ennek. Egy letűnt korszak rég elfeledett nyelve az óé… - a szükségesnél én sem akartam itt több időt eltölteni, így ha már így a lényegre tért… Mégis kénytelen vagyok mondandómat félbeszakítani. Látom, hogy mozognak ajaki, s szavai is eljutnak hozzám. Homlokomon ráncok gyűlnek, hisz mondandójának semmi köze itt létemnek, így inkább követem tekintetét. Nyolc, számomra vadidegen, bár hogy démonok kicsit sem lep meg, van itt belőlük éppen elég, ám számomra inkább tűnik a kis csapat egy osztagnak, mint holmi szórakozni vágyóknak. Félre pillantok az előttem ülő angyalra, s komor arcát látva baljós sejtelem kerít hatalmába, s ismét felmérem az érkezőket. Az egyikkel egy szívdobbanásnyi időre akad össze tekintetem. Egy biztos, ha itt műsor lesz, én nem akarom megvárni a kezdetét. Gabriel hangjára fordulok ismét felé, s biccentem kissé oldalra a fejem. – Valóban? S mi a válaszod? – egy cseppet sem vagyok benne biztos, hogy bármit is hallott volna abból, amit mondtam, de mindjárt kiderül.

avatar



☩ Reagok :
32
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Szer. Okt. 10, 2018 2:22 pm
Következő oldal


What do you want, worm?

Calypso & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 795• Credit:

 
Bárcsak tudnék aludni, akkor most megtenném és idegőrlő várakozás helyett csak szépen csendesen szunyókálnék a sarokban, fejem a mellkasomra bukna, talán még a nyálam is folyna, esetleg horkolnék, mint a hajlott korúak, akik képesek a zebrán átkelés előtt elaludni, amíg várják, hogy a lámpa pirosról zöldre váltson. Hallgatnám a szép zongoraszót és ki tudja mikről álmodnék. Talán arról, hogy helyre állt a rend a világban, a bolygó megint olyan zöld, amilyen első pillanatában volt, együtt vagyunk mindannyian a Paradicsomban, Atyánk hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal dobja le magáról a gyarló emberi faj terhét és nem is tervez egy újabb ember barát projektet, vagy ennek a szöges ellentétét. A Föld lángokban áll, lakhatatlan, élhetetlen, mert ezek a kis csótányok mindent feléltek rajta, amit az anyatermészet csak adni tudott nekik, kipusztították a legritkább állatfajokat egészen a legközönségesebbig és még a legigénytelenebb is emeli a kalapját, hogy köszöni, de ő ezt nem csinálja tovább. Nyomort és pusztulást látni mindenhol, csontsovány asszonyokat, férfiakat és gyerekeket, akik a teljesen elsivatagosodott városokban próbálnak vizet fakasztani, de fentről sem érkezik az égi áldás, már egy csepp eső sem esik, csak tűz a Nap le rájuk gyilkos sugaraival. És mi, velünk mi lenne? Ugyan mi lenne? Sorsukra hagytuk őket, ahogy annak lennie kell, Urunk többé nem tér vissza, még csak hírét sem hallottuk sehonnan, sehol egy jel, egy nyom, egy utalás, egyszerűen csak eltűnt végleg. Hümmögve, csücsörítve dobolok a fényesre lakkozott asztal fa lapján, miközben latolgatom magamban a lehetőségeket, pontosabban csak ezt a kettőt, hogyha választanom kéne, melyiket választanám. Nyilván jó lenne, hogyha Atyám ismét helyet foglalna trónján és beismerné, hogy nekem van igazam, de csak kicsit búslakodnék, hogyha a második opció lépne érvénybe. A babérjaimon eleget ültem, most már ideje kissé otthonossá, lakhatóvá tenni azt a Las Vegas - i porfészket, itt - ott egy kis csinosítás, kicsivel zöldebb terület, helyre állítjuk a lerombolt épületeket, megerősítjük a védvonalakat, kicsit motiválom a hozzám hűeket, egyáltalán nem nagy dolog, de mint tudjuk minden kezdet nehéz. És tudjátok mi a szánalmas? Hogy ezzel nyugtatom magam! Gabriel, te meg a szőke tök fejed... Szemeimet megforgatva könyökölök az asztalra és támasztom államat tenyereimbe, amikor egy régi ismerős, kifejezéstelen  -az egyetlen kifejezés, amit ismer az a gúny és a megvetés - arc és a gazdája, akinek bármit mondasz, sosem lesz a válasz elég jó neki. Calypso.
'Tudod hogy megy ez a Paradicsom építgetés. Kicsit lassan haladunk, de annál biztosabban. Egyébként, hogyha legközelebb is találkozni szeretnél ne a tükörre írj, mert sose nézek arra, szólj valamelyik emberemnek, vagy küld galambot, bármilyen madarat egy levéllel. Szerintem sokkal hasznosabb lenne, mint ez a titokzatoskodás, hogy tükrökre rajzolgatunk. No de térjünk is a tárgyra; miben kell a segítségem?' - minek fecséreljük az időt fölösleges körök lefutásával és egyetlen közös történetünk felidézésével, ami körülbelül ezer évekkel ezelőtt volt? Még ha olyan szép lett volna az az egyetlen közös pont az életünkben, de az említést sem éri már meg, viszont ahogy látom a ládikó megtette a hatását és kicsit megnyúltak a vonásai. Hogy is van az a mondás? Mint aki citromba harapott? Igen, valami ilyesmi lehet. Ellökve magam gyengén az asztaltól dőlök, vagyis inkább süppedek vissza a bőrből készült háttámlába, kezeimet összekulcsolom az ölemben és hüvelykujjaimmal malmozni kezdek, miközben tekintetem a bejárat felé téved és homlokomat ráncolva nézek végig a díszes társaságon, akik épp befáradnak nem kis létszámban.
'Nocsak, show műsoros este lesz és megérkeztek az előadók?' - morfondírozok magamban félhangosan és gyanítom ugyan, hogy itt valóban les valamiféle műsor, csak nem pont közönségbarát. A körülbelül nyolc főből álló társaság, akik egyforma ruházatuk miatt úgy néznek ki, mintha nyolcas ikrek lennének, ráérősen, kényelmesen foglalnak helyet Alf pultjánál, miközben fölmérnek tekintetükkel mindent és mindenkit, aki a teremben tartózkodik. Szemeik egyetlen másodpercre feketén villannak meg, hogy tudassák ők melyik faj képviselői, majd a tulajdonos felé fordulva kezdenek halk pusmogásba.
'Még mielőtt megvádolnál azzal, hogy nem figyeltem, meg is cáfolnám, minden szavadat hallottam.' - dörzsölöm meg borostás államat és próbálom tudatomból kizárni a pultnál ülőket, valamiért mégis nyugtalanít a tudat, hogy egyáltalán betették ide a lábukat, arról nem beszélve, hogy le is mertek ülni. Nem lesz ez így jó, kicsit sem.


avatar



☩ Reagok :
150
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Szer. Aug. 08, 2018 8:39 am
Következő oldal


Gabriel & Calypso
Ami, a tiéd az az enyém is, ami, az enyém, ahhoz semmi közöd
Sose adj egy angyal szavára, főleg, ha Gabriel akasztott nyakörvet a nyakába, amin egy bazi nagy biléta is fityeg „Barthi”. Van, amelyik még az újságot is behozza, és van, amelyiknek még ahhoz is vezetőpóráz kell, hogy megtalálja a vizet. Napokig vársz és várod a választ, és egyre csak az az érzésed, hogy ezt is magadnak kellett volna csinálni már az elejétől kezdve. Nem betartani az illendőség határait, s mihaszna futárokra bízni a dolgot. Ilyenkor van az, hogy még mindig kedves üdvözlőlapot küldesz, s újra lefoglalod magad, vársz, hol ott érzed, a türelmed vészesen fogy. Majd keresed a hibát, talán nem ért célt a szép szavakkal megírt üzenet, így újabbra szánod el magad. Míg végül eljutsz arra bizonyos pontra, hogy rájöjj nincs itt semmi hiba a rendszerben, legalábbis ami a tiedet illeti és rárúgod az ajtót. Mennyi időt is spóroltam volna, meg, ha felesleges köröket nem futva azonnal ezzel kezdem, csak magamat okolhatom, még ezek után így is nagylelkű voltam, amikor hagytam, hogy kiválassza a helyet, s az időpontot. Mintha egy néma, fekete-fehér film egyetlen főszereplője lennék, csak a harag s elmúlás vörös kontúrjai rajzolódnak ki élesen, míg így évtizedek távlatából is. Mintha megállt volna az idő, egy jól elkapott pillanat. Hosszú évek óta ezer számra konganak az ürességtől az elhagyatott felhőkarcolók, házak, templomok, iskolák, színházak és rendőrségi épületek. Távolabb az óriáskerék magányosan emelkedik a város felé, csak a szél látogatja, meg-meglibbentve gondoláit, melynek panaszos nyögéseit a némaságba burkolódzó metropoliszban, itt is hallani vélem. A képeslapokon látott szikrázó városból lassan már nem marad semmi. Nem zavar senki, nem kérdezi senki, hogy hova tartok s miért. Talpam alatt apró kavicsok, s üvegszilánkok sercegnek, s törnek, agyam hátsó szegletében rossz sejtelem ver tanyát. Elgondolkodok vajon jó ötlet volt bemerészkedni a szellemvárosba, melynek mezsgyéjét egy báránybőrbe bújt farkas őrzi, a híresztelések szerint. De mindezt látva, nem túloztak, noha emlékeim ennél sokkal békésebbek. A birkák nyájba, míg a farkasok falkában járnak, s ez számomra cseppet sem biztató. Egy villanypóznába kapaszkodva piszkálok ki egy kavicsot cipőm recéi közül, s pillantok végig az utca túl oldalán lévő épületen. Más század építőmesterek keze munkáját dicséri, ez még az olyannak is feltűnik, aki hétszáz évet rostokolt börtönében. Túlságosan elüt, a magasba törő óriásra nőtt házak között. Viseletes vörös kárpitot csapkod falának a feltámadó szél, hogy újabb helyen adja meg magát a vakolat s pergő homokként hulljon le a földre. A kinti s benti fények pár pillanatnyi vibrálásba kezdenek, aztán minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Mély levegőt véve indulok el a bejárathoz, s hagyom magam mögött kezdetleges kételyeimet, ahogy belépek rajta. Viktória- korabeli termeken át követem a kijelölt utat, néha helyére igazítva a falról legördülő tapétát vagy végig simítva a durva s mára már koszos szövetet egy-egy kanapén. Lágy, csilingelő taktusok vegyülnek a békésen társalgók morajával. Belépve fel is hagyok azzal a tervemmel, hogy ismerős energiát keressek, szinte arcon csap a tömény természetfeletti. Lelki szemeim előtt felvillan a neon tábla „Önkiszolgáló étkezde”. Nem sokáig örülhettek a felkínálkozó lehetőségnek, miután átfutom a házi rendet. Nem számít teli „pocakkal” érkeztem, mégis jó lett volna egy hely, ahol extra szolgáltatás is igénybe vehető. A teremben lévő társaság között, mely olyan színes, mint egy farsangi mulatság egyetlen egy ismerős arcot sem vélek felfedezni. Ezek szerint még nincs itt, így a pulthoz veszem az irányt. Széles vigyorral és vizslató tekintettel fogad a pult mögött álló démon. – Mit adhatok? – kérdezi, már- már nyájasan. Furcsa, de lassan le kell szoknom arról, hogy bármin is meglepődjek. – Tölts valamit. – intek hanyagul, amolyan nekem mindegy alapon, s elfordulok tőle, hogy újra szemügyre vegyem a díszes társaságot. – Új vagy erre? Még nem láttalak. – furdalja a kíváncsiság, nem vagyok egy törzsvendég arc, talán ez változni fog, talán nem, sok minden függ a találkozás kimenetelétől. Biccentek válaszként, ó ha tudná mennyire. – Keresek valakit… - fordulok visszafelé doboló ujjakkal. Nem igazán barátkoznék meg a gondolattal, ha ismét várnom kellene rá. Kérdőn néz várva a folytatást. - … Gabrielt. - vörös szemeiben, szinte látom csillanni a felismerést. Teli szájjal vigyorogva bólogat. – Igen, igen akkor te lennél, akit annyira vár? – mutat az egyik félre eső kis „szigetre”. Nos, az arcáról sok mindent le tudnék olvasni csak éppen az izgatottságot nem. Enyhén felvonom a szemöldököm. – Mondjuk. – húzom el a számat. – Máris odakísérlek. – ajánlja fel a démon, de én csak leintem. – Nem szükséges. – nagylány vagyok már, odatalálok magam is. Határozott léptekkel indulok el, a régi barátnak, de még ismerősnek sem nevezhető szárnyas felé. Egyszer találkoztunk, még évezredekkel ezelőtt egy rabszolgapiacon, mondjuk akkor, mintha sokkal jobb színben lett volna. Most olyan képet fest, mint egy duzzogó kölyök, akinek énekelnie kell a templomi kórusban. – Ilyen elfoglalt lennél, hogy csak most tudtál rám időt szakítani? – kérdezem köszönés gyanánt, miközben lecsusszanok vele szembe lévő szabad helyre.

avatar



☩ Reagok :
32
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Vas. Aug. 05, 2018 10:55 pm
Következő oldal


What do you want, worm?

Calypso & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1193 • Credit:

 
Beszélnünk KELL!, érkezett a sürgető üzenet napokkal ezelőtt irodám maszatos tükrére, szép cirkalmas betűkkel. No persze halmozott teendőim mellett, mint a teniszlabda falhoz vagy Barthoz, vagy Rassilonhoz való dobálása, amelyikük éppen ott tartózkodik, vagy mint például a tervek újragondolása, előkészítése, emberfajzat titkárnőm agyának elzáposítása és még ehhez hasonló halaszthatatlan dolgok mellett aligha vehettem volna észre, amikor is az üzenet küldője már annyira belelovalta magát a folyamatos üzenésbe és abba, hogy válasz még midig nem érkezett, hogy a maszatos üveg most berepedve lóg a falon, nyilván az írás már rég eltűnt róla. Kell. Nekem semmit sem kell, azok z idők már rég lejártak, hogy nekem bármit is kelljen, muszáj legyen csinálnom, de az üzenet világosan tudtomra adta, hogy nekem kell mennem. Kell. Fúj. Még a hideg is kiráz ettől a szótól, mintha bárki is parancsolna nekem. Hogy mégis miért jöttem el, azon kívül, mert nekem kellett jönnöm? Mert aki annyira felbosszantja magát, hogy összetör a semmiből egy átkozott tükröt, az valamit nagyon akarhat, én pedig kíváncsi természet révén meg is fogom tudni, hogy mit akar.
'Reméljük nem egy természetfeletti Jehova tanúja.' - sóhajtok fel, ahogy körbenézek a kietlen utcán, ahol szó szerint még a madár sem jár, de még egy patkány sem fut el a lábam mellett. Üres a városka, kihalt, pusztulásra ítélt. Olyan bizsergető érzés, hogy szinte barackot nyomhatnék Michael fejére, hiszen itt van a szomszédban, de mégsem tehetem meg. Na jó, némi távolság azért elválaszt minket egymástól és biztosan viszket is tőlem az orra, mintha allergiás lenne rám, de mégis úgy fog dönteni, hogy elenged a füle mellett, mint egy ócska szúnyogot, amit nincs energiája lecsapni, csak elhessenti. Biztos megint a kis emberkéjével foglalkozik, a háziállatnak sem jó korccsal, ezt pedig ha most hallaná, mindenbizonnyal venne egy hatalmas levegőt, hogy megpróbálja megőrizni hidegvérét és ne akarja rögvest letépni csinos szőke kobakomat a helyéről, vagy szánalomtól maximálisan eltelve, egy fintor kíséretében megrázná a fejét, esetleg még egy mosoly is bujkálna az ajkán. De nem hinném, hogy ennyire elvadulna a helyzet. Csak nézne ridegen, ahogy szokott, arcáról azt sem lehetne leolvasni, hogy mikor érzett utoljára boldogságot az életében, sőt semmit. Egyetlen szoborszerű jelenés lenne, mint ahogy már annyiszor megfestették őt a híres alkotók, vagy faragták ki a szobrászok. Michael, Michael, Michael. Ingatom meg lassan a fejemet, miközben odébb rúgok egy galacsinná gyűrt piszkos újságpapírt, ami lustán gurul odébb és ütközik neki a járdaszegélynek, hogy elfoglalja méltó helyét egy kiszáradt, elrohadt almacsutka mellett. Kiürítették a várost, az utolsó szál emberig átmenekítettek mindenkit San Franciskóba, az Új Reménység városába, reménykedve abban, hogy ott egy új civilizált lakosságot sikerül majd kialakítaniuk, védve tőlem, védve minden mástól. És sikerült! Ez a szomorú, hogy sikerült! Bár örülök Michael sikerének, mert ezt megszervezni nem kevés munkát és időt, energiát vehetett igénybe, le a kalappal előtte, mert az én kis koszfészkem még mindig csak egy poros koszfészek és ha nem lennék olyan lusta, hogy elkezdjem szervezni a csinosítási munkálatokat, már rég haladnánk valamerre, de az emberek, Michael. Az emberek! Őket miért?
'Kár a helyért, egészen büszke voltam rád. Egy darabig.' - sóhajtok, csak úgy magamnak és kissé hunyorogva nézek körbe az elhagyatott épületek tengerében, a csöndben, a romok között. Ha emberek nélküli lenne a világ, kihalnak minden, nem maradna semmi más, valahogy így nézne ki az egész bolygó, talán még egy kicsit zöldebb és boldogabb is lehetne, ahogy majd lesz is, idővel. Oké, pikk - pakk túl leszek ezen a röpke találkán, utána kicsit mellre szívom a dolgokat, vagy hogy szokták ezt mondani és nekiállok a tényleges munkavégzésnek. Nem nézhetik végig, ahogy elpuhul a vezetőjük, nem csinál semmit, csak naphosszat heverészik az irodájában, néha kimozdul, körbenéz és mint aki jól végezte dolgát elmegy szabadságra. Igen, ezért tartom a két báránykámat, akik inkább kosok és folyamatosan egymásnak mennek, de nem csinálhatnak helyettem mindent. Sajnos.
Hunyorogva nézek fel a még mindig szakadt vörös szőnyegét kint hagyó szállodára és annak erőteljesen pislákoló kinti lámpájára, s bár már az ajtónálló már rég elhagyta posztját, ahogyan a többi itt dolgozó is, nem beszélve a vendégekről, számunkra még mindig van itt élet. A jelenlegi tulajdonos nem sokat foglalkozott az épület kíváncsi szemektől való elrejtésével, hiszen ide nem téved már a kutya sem, nem kell attól tartani sűrűn, hogy hívatlan vendégek állítanak be, viszont a megtörtént esetek száma olyannyira elenyésző, hogy ezért nem fogja venni a fáradtságot. Az arannyal szegélyezett üvegajtó szélesre tárul előttem, miközben én dúdolva követem a rojtos szőnyeg útját, ami normális esetben a márványból készült bejelentkező pulthoz vezetne, de jelenleg kacskaringósan, különféle díszes termeken át vezeti el a kedves betévedőt a bálteremig, ahol Alf, a tulaj szélesre tárt karokkal fogadja az újonnan érkezőket. Alf valamikor a pokol egyik szülötte volt, ronda ábrázatán látszik is, le sem tagadhatná a vörös szemeit és ráncos képét, de évmilliók kegyetlenkedése után úgy döntött, hogy neki is kijár a szabadság és mindenféle búcsút mellőzve fogta a kis bőröndjét és itt vert magának tábort, hogy új elfoglaltságot találjon magának. Alf már nem tesz megkülönböztetést lény és lény között, számára mindannyian egyenlőek vagyunk és szabályzatának alapjait is ezen elvekre fektette le; ide csak az térhet be, aki nem kezdeményez verekedést, mert az egyiknek tollas a háta, a másiknak pedig agyarak állnak ki a szájából. Aki ezt a szabályt megszegi, személyesen neki fog felelni az elkövetett tettekért és a sértettek szabhatják ki a büntetést. A kellemes zongoraszóval együtt dúdolva tekintek végig a díszes és színes társaságon, az egymással békésen csevegőkön, az egymást túlharsogó, pultot támasztó ittasokon, akiket Alf addig szolgál ki, ameddig tudnak mivel fizetni és nem háborgatják a környezetet.
'Gabriel!' - bukkan elő előttem a semmiből és üdvözöl széles, meleg mosollyal, hangja mély és torz, akár ő maga. - 'Szinte ragyogsz! Sikerrel megy tevékenykedésed?' - karmos kezét a hátamra téve indulunk megy az egyik sarokban található box irányába, nem megzavarva a népeket az asztalok közötti araszolással, mert minden pont úgy van kialakítva, hogy a legnagyobb darabtól a legkisebbig bárki elférhessen anélkül, hogy akár egy szalvétát odébb kéne tenni.
'Sikerrel fog, hamarosan. Legyünk mindig bizakodóak.' - biccentek neki köszöntésképpen és hagyom, hogy vezessen, hogy utána kényelmesen huppanhassak a puha bőrrel bevont fotelek egyikébe.
'Legyen hát úgy. Találka lesz, esetleg randevú, vagy más jellegű... elfoglaltság?' - csapja hátra karjait a háta mögé és szögegyenesen állva várja a választ, néha hátrapillantva válla fölött a pult irányába.
'Egyszerű találka, talán még rövid is lesz.' - fonom össze karjaimat mellkasom előtt és nézem a velem szemben lévő még üres helyet, Alfnak pedig már se híre se hamva. Majd biztos visszatér valamivel, hátha beszélgetőpartnerem torka porzana. Akkor kezdődjön a várakozás.


avatar



☩ Reagok :
32
☩ Play by :
Joel Kinnaman

Utolsó Poszt Vas. Aug. 05, 2018 9:40 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ki vagyok én? (lételméleti kérdések)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3