Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Chris és Azura - New York, Kórház
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Aug. 14, 2018 10:54 pm
Következő oldal


***
Lezárt játék


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Utolsó Poszt Kedd Aug. 14, 2018 10:28 pm
Következő oldal


És ő csak gúnyolódik velem... nevet... kacag... És én megfagytam... mintha egy törött jégdarab lettem volna, vagy még inkább egy szakadt filmszalag... a film pedig megállt, hiába forog a tekercs tovább... Én megálltam. A világ forog, az élet halad, én... én viszont megrekedtem, hahotája jégként fagyott rám, és savként mart fülembe...
Elvesztem... tisztán éreztem, és... azt is, hogy ő éppen ezt akarta. Tönkretett. Mert tönkre akart tenni, elvenni mindent, ami szívemnek kedves volt... ezt akarta, és megtette...
És az egész az én hibám volt... miattam haltak meg...
Csak játszva csitított, mint egy zajos gyermeket... miután elvette az enyémet...
És még mindig nem elég... fák, kövek... a földben... a parkon túl... valahol... bárhol... a város szélén talán... Úgy játszott életemmel... nem... nem is... nem az enyémmel. A kislányom életével...! Játszott, mintha ő maga is gyermek volna, ki csak egy pillangót űz... nem életekkel szórakozott...!
De ezt tette. Szórakozott velem... csak... ennyit... Nevetett gyötrelmeimen, fájdalomtól eltorzult arcomon, és kínjaimon... vergődésem édes drog volt neki... láttam, éreztem...
De amint ellépett tőlem, amint távolodni kezdett... elmém... távozásával egyre jobban fordult el tőle... Az égre fordultak gondolataim, elátkozva minden létező hatalmat... az összeset, jót, rosszat... égit, pokolbelit... istenit, ördögit... mindent... az összes rohadékot... mert ha ez nincs... ha ők... a seggükön maradnak, ha ez... mind nem jön a fejünkre, a kislányom most élne... itt volna, és a nejem is... Ezek csak csatároznak, kinek van nagyobb hatalma, de a gyermekemet egyik sem mentette meg! Egyiket sem érdekelte egy élve elásott, megcsonkított gyermek...
De nekem meg kell találnom...! - Ahogy Azura köddé foszlott előttem... bennem csak ez maradt... ez... és a tudat, hogy a halott nem marad halott... már nem, MÉG nem...! Nekem meg kell lelnem a kislányom...!


(Én is köszönöm! pacsi  )

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Jennifer Morrison

Utolsó Poszt Kedd Aug. 14, 2018 8:56 pm
Következő oldal


Kérdései hallatán ördögi nevetés hagyja el ajkaimat, kezemet a hasamra simítom, majd kipukkanok a nevetéstől. Imádom látni az arcát, ahogy szenved. Azt akarom, hogy őrüljön bele a tudatba, miszerint meghalt a családja. A föld legyen számára pokol! Könnyezik is!
- Ó, nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Te szegény, szerencsétlen pára! - kuncogok sajnálatot tettetve, majd megpördülök előtte kuncogva. Ordibálását hallva mutatóujjamat a szám elé helyezem, ezzel hallgatásra ösztönözve.
- Ott van ahol a legtöbb démon! - mutatok lefelé a föld alá - Ha jól emlékszem fák voltak körülöttünk mindenhol vagy talán hatalmas kövek? A lényegtelen dolgokat kidobja az agyam - vállat vonok unottan - Elhagytuk a Central Parkot és dél felé indultunk - folytatom a gondolkodást, majd kinyitom az ajtót. Még hátra nézek rá, a szenvedő alakjára és nevetek, őrülten.
- A város határa körül keresd, amíg még nem késő - teszem hozzá alig hallhatóan - A soha viszont nem látásra! - intek neki, majd kilépve a szobából fekete ködfelhő jelenik meg, ami apránként beteríti a testemet. Köd előttem, köd utánam!


// köszöntem a játékot! k76k


Utolsó Poszt Szomb. Aug. 04, 2018 2:22 pm
Következő oldal


Szorításom semmit sem ért neki... lesepert magáról, mint ahogy egy idegesítő hajszálat szokás. Pontosan ennyi lehettem csak neki, egy hajszál... egy olyan hajszál, amiből egy az egyben kiszállt az élet, és helyette beléje költözött valami mérgező entitás... valami kór, valami... fertő... méreg... a vágy... az a vágy, hogy megöljem... megöljem, elássam, és táncoljak a sírján... aztán kiássam, csak azért, hogy leköphessem és még fel is gyújtsam, hogy megtapossam, darabokra törjem a csontjait, aztán újra átélhessem az elégtételt, hogy elföldelem...
Nem bírtam mozdulni... egyszeriben ismét... csak szerettem volna utánalendülni, rávetni magam, ha nem is bírom rávenni, hogy befejezze a nevetést, de próbálkozni... azt akartam... csak újra és újra próbálkozni! Hogy megtaláljam a módját, hogyan okozhatok neki fájdalmat... mert valahogy biztosan... lehet... és én meg fogom... megtalálom a módját, hogy úgy tegyek... meg fogom találni...!
De nem tudtam utánamenni... s mikor a következő pillanatban valamit... tett velem, és képek kezdtek lejátszódni szemeim előtt, akár a filmek... akár mint az emlékek... a hercegnőmet láttam... láttam, az én szépséges, pici lányom, ahogy... ahogy ez az átkozott, pokoli, kegyetlen, szadista némber éppen megkínozta őt... Valamit... tett vele... és... A fejemben visszhangzott a hangja, kétségbeesett kiáltozása, ordítása... ahogy könyörgött, hogy... az anyja segítsen rajta... hogy sikított, azt sikította, hol vagyok én... ordított, hogy elég...
- Mit tettél?! Mit tettél vele?! Mit tettél vele?! - Én is ordítottam, Adele-el egyszerre. Két kezem a fejemre szorítottam, a belső fájdalom szinte szétrobbantotta a koponyámat, úgy éreztem, mintha egy konkrét belső robbanás akarná szétfeszíteni, de nem ment, csak feszegette, újra és újra nekifeszült az erő, mégsem jutott ki... odabenn tombolt... És hiába hunytam le, szorítottam össze szemeim, egyszerűen a képek... bennem voltak... ráégtek a lelkemre, és mintha azok a tűk is bennem lettek volna... azok szegezték belém a képkockákat... a kicsim vöröslő kis arcát, a fájdalomtól eltorzult vonásait... és a képet, ahogy aztán zuhant...
Éreztem, mint serkent könny a szememből, mikor meghallottam Azura hangját...
- Hol?! Mond meg hol?! Hol van?! - ordítottam rá újra, próbálva túlharsogni kicsi lányom sikolyait... próbáltam, de... de úgy éreztem, beleveszek... eltűnök benne, és belefulladok... ahogy ő... ő, abba a... a sötét gödörbe, ahova dugta őt...
- Ő csak egy gyerek! Csak egy kislány! Az én kislányom! Add öt vissza! Add vissza, azonnal! Add vissza, és talán gyorsan öllek meg! Mond meg, hol van! - ordítottan feléje szüntelen, szinte levegőt sem véve, mert úgy éreztem, annyi bennem a kín, hogy levegő már nem fér belém... nem fér, nincs, nem maradt számára hely... és... és ha a kicsikémnek nincs, nekem sem kell...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Jennifer Morrison

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 9:55 pm
Következő oldal


Ahogy láttam a fájdalmát csak nevetni tudtam rajta. Az arcáról egyértelműen leolvastam a fájdalmat, azt a mérhetetlen sokkot, amit a szemem láttára élt át. Imádtam bámulni. A kamera mellé egy adag popcorn is kellett volna, ez jobb mint a mozi. Aztán, ahogy szóba került a kislány, mintha egy különleges erő szállta volna meg. Az erőm ellenére valahogy felkelt - talán én sem figyeltem eléggé egy pillanatra - és nekem vetette magát. A torkomat kezdte szorongatni, mire még hangosabb nevetésbe kezdtem. Ő csak egy egyszerű ember, aki képtelen igazi fájdalmat okozni. Leráztam magamról a kezeit és odébb mentem pár lépést, majd kezeimmel felé intettem, mire fény villant fel az ujjaim közül. Mozgáskorlátolttá tettem, miközben különböző képeket mutattam neki. A drága kis Adele szerepelt rajtuk, előbb azt láthatta, hogy egy-egy hajszálvékony tű segítségével a szemeibe hatoltam. A kislány ordibálását is hallhatja, ha elég figyelmes, azt a földöntűli sikolyt, ami kis torkából hallatszott. Aztán a következő képen a természetben van egy kupac föld mellett, majd zuhan.
- Hűvös és száraz helyen van. Tudod ez olyan mint egy bornál, annak is jót tesz az idő, a száraz hely és persze a hideg levegő. Már amennyire levegőt tud kapni a kis drágád - kuncogok, ezt követően csettintek egyet. A lányka hangja hallatszik, visszaverődik a kórházi terem minden egyes faláról. A szüleihez könyörög segítségért és egyfolytában sír. Egy koporsóba dugtam őt a föld mélyére rejtve, ahogy a többi családtagjával is tettem. Chrisnek egyszerűen hazudtam a feleségéről, látni akartam a képén a fájdalmat.


Utolsó Poszt Csüt. Aug. 02, 2018 1:23 pm
Következő oldal


Nevetni kezdett, én pedig úgy éreztem, tüzes vasat dugtak le a torkomon, e hang hallatán... az egész... ahogy nevetett... pokoli érzés volt...
- Fogalmad sincs róla, hogy... - akartam fenyegetni, ám mielőtt megtehettem volna, egyetlen könnyed, nőies mozdulattal rántott egyet kezemen, mely a kezét fogta, és hallottam magam is, s éreztem, mint töri el a csontom. Felhördültem a fájdalomtól, odakaptam, hogy lefejtsem ujjait magamról, de éreztem, ha magától nem ereszt el, nem bírok vele...
De nem, nem csak úgy eleresztett, démoni ereje egyenest az ágyra taszít, és valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan erő nyomott is le, mintha odaragasztottak volna, hiába erőlködtem, nem bírtam felkelni róla, nem tudtam szabadulni... Úgy... épp úgy éreztem magam, mint mikor a kómából... minden erőlködésem ellenére sem bírtam kitörni. Saját testem foglya voltam. Csak most láttam... láttam őt, amint fogva tartja testem-lelkem...
- Eressz el, átkozott ribanc! - sziszegtem dühödten, csak azért sem nyugodva, nem adva meg magam neki, akármilyen erős is legyen...
Mígnem folytatta...
És amit mondott, attól úgy éreztem, már nem is az ő ereje tart veszteg... én nem bírtam moccanni... nem tudtam... Úgy érzékeltem, mintha tudatom, lelkem... egyszeriben csak kiszakadt volna a tulajdon testemből, és tőle vagy egy méterre lebegtem volna... szinte láttam magam, és láttam őt... üres arcát... érzelemmentes, fakó ábrázatát... mint egy porcelánbaba... amiket Adele úgy szeret... És önmagam... amint üveges szemekkel bámulok a semmibe, rá... de nem is látták szemeim, az igaziak nem, csak... a lelki szemeim.
Míg láng nem gyúlt bennem, tomboló, ördögi, gyilkos futótűz... mikor gyermekemet megemlítette. Nem tudom, vajon ő eresztett-e el, vagy én törtem valamiként ki... tényleg nem... csak azt éreztem, hogy kirobbanok helyemből, nekivetem magam, és két kezem nyakára szorult... volna(!), ha egyiket korábban nem gyöngíti meg, de még így is próbálkoztam, minden kínom ellenére is, azzal is, és másik kezem is kitartón szorongatta őt, miként ordítva fröcsögtem arcába:
- Mit műveltél a kislányommal?! Mit tettél vele?! Mit tettél vele?! Mit?! Mit tettél Adele-el?! Mit?! - bömböltem a képébe eszehagyottan, eszelős, szikrázó szemekkel, s eltorzult ábrázattal.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Jennifer Morrison

Utolsó Poszt Szer. Aug. 01, 2018 8:46 pm
Következő oldal


Hallom a kérdését, de nem foglalkozom vele. Várok. Várom, hogy mikor esik le neki. Esküszöm hoznom kellett volna egy kamerát is és levideózni a fejét, mikor végre leesett neki ki vagyok valójában. Kívülről nézve nagyon humorosnak tűnt, szerencsétlen nyomorult. Kérdése inkább morgásnak hatott, mire egyenlőre csak megvontam a vállamat. Mikor végre elém állt és amekkore erő kitellik tőle, megszorította a kezemet. Mire egyben hangos nevetésbe kezdtem, akár egy elmeháborodott.
- Esküszöl, hogy? Ugyan már drágaságom, ahhoz túlságosan kevés vagy! - ujjaim a csuklójára vezettem, rá szorítottam és abban a pillanatban tekertem rajta egyet, mire a csont egy reccsenéssel jelezte, hogy eltört.
- Előbb ülj le szépen, ez egy elég érdekfeszítő mese lesz - teszem hozzá és a telekinézis segítségével máris az ágyra lököm és az erőm segítségével ott is tartom. Ne pattogjon feleslegesen, irritáló egy bolha.
- A drága feleséged átjött hozzám, hogy elújságolja a nagy hírt, miszerint az orvosok haza engednek. Sajnos nem telefonál előtte, így olyan dolgokat látott, amit nem kellett volna. Így gyorsan cselekednem kellett. Ne aggódj gyors halála volt. Kapott egy csini kis pecsétet a vállára, ami kiégette az alabástrom bőrét, majd a lángok felemésztették. Apró porszemek maradtak belőle csupán - ecsetelem neki érzelemmentesen. Rá emelem pillantásomat, majd újra nevetésben török ki mielőtt megszólalnék.
- Ha tudnád mit tettem az anyósoddal és az apósoddal. Ők nem úszták meg ennyivel, ahogy a dárga kislányod sem...


Utolsó Poszt Szer. Aug. 01, 2018 2:51 pm
Következő oldal


Az ajtó kinyílt. Igen, valóban, ezzel nem is volt gond. De nem az lépett be rajta, akit vártam. Nem Tori, hanem a barátnője... a nevére nem emlékeztem. És azt sem értettem, miért is jött... miért ő, és egyáltalán miért jött... hisz én a feleségemet vártam, hogy hazainduljunk.
- Helló - feleltem, bár bizonytalanul, és cseppet sem úgy vigyorogva, mint ahogy ő maga tette. Nem tudtam volna megmagyarázni az érzést, de valamiként... volt ebben a nőben valami furcsa. Nem tudtam megbízni benne. Ezt korábban Torinak is szóvá tettem, bár ő nem örült neki... ennek ellenére, engem nem hagyott nyugodni, hogy ez a nő nem... nem kóser. Nem akartam, hogy a családom közelében bóklásszon.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem volna, ahogy beljebb sétált, mintha legalábbis meginvitáltam volna... amit ugye nem tettem... de mielőtt szóvá tehettem volna, hogy ha Torit keresi, nincs itt, valami furcsa dolog történt.
Ő intett a kezével, és hallottam, mint kattant a zár az ajtón.
Ez volt az a pillanat, amikor bevillant. Az arca... nem, nem mostanról, vagy a közelmúltból... hanem régebbről, a... baleset előttről... az övé, és...
Rájöttem, ismerem őt... ismertem... már tudtam ki ő... és én...
De attól, amit ezután mondott, megfagyott a vér az ereimben.
- Mi?! Mit műveltél vele, te cafka?! - tört ki belőlem, a felbőszült kérdés, s agyamat elöntötte a vörös köd, a gondolatra, hogy ez az átkozott démon kárt tett Toriban...
Odacsörtettem hozzá, és durván megragadtam a karját. Kényszeríteni akartam valamiként, hogy beszéljen.
- Ha csak egyetlen haja szála is meggörbült, én esküszöm... esküszöm, hogy... - kerestem a megfelelő mértékű fenyegetést, ami elegendő ellenszolgáltatást ígérne érte, ha bántotta a feleségemet...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Jennifer Morrison

Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 7:49 pm
Következő oldal


Két hónap telt el a robbantás óta, aminek az egyik kiváltója szerény személyem volt. Direkt úgy szerveztük, hogy az a halandó bele dögöljön, sajnos nem jártunk sikerrel, mert túl élte az a mihaszna. Nem számít, mivel sikeresen összebarátkoztam az egyetlen kis feleségével, akinek a legjobb barátnőjévé váltam. Nem volt nehéz, úgy hazudtam mint a vízfolyás, amihez egy tökéletes angyali arc társult. A nő bizalmába akartam csak férkőzni, hogy ha úgy adódik megtudjam ölni a szerelmét. A sors mégis úgy hozta, hogy ő távozott el előbb az örök vadászmezőkre. Igen, tisztában vagyok vele, hogy a halottak közöttünk járnak, de az ő testét apró darabokra szagattam, amiből nincs visszaút, ha lenne is arról is tettem, hogy ne történjen meg. Elhelyeztem rajta egy pecsétet, ami gátolja az ilyesmit. Hogy miért öltem meg? Az egy sajnálatos baleset volt, olyat látott a kis naiv, amit nem kellett volna. Nem hagyott más választást. Ebből az okból kifolyólag lépdelek a kihalt folyosón, egyenesen a férfi szobájába. Az ajtót kivágom, hatalmas mosollyal az arcomon állok meg előtte.
- Hello Chris! Jó újra látni - oldalra döntöttem a fejemet egy pillanatra, majd az ablak mellé sétáltam, hogy kitekintsek rajta. Ezt követően egyetlen kézmozdulat segítségével az ajtót bezártam, hogy ne tudjon elmenekülni.
- Jajj, mielőtt el nem felejtem, a feleséged az üdvözletét küldi. Sajnos ő nem tudott eljönni, egy baleset érte szegényt - szárazon ejtettem ki a szavakat, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.


Utolsó Poszt Pént. Júl. 27, 2018 9:15 pm
Következő oldal


Körül-belül kettő és fél hetembe került, mire sikerült rávezetnem az orvosomat, hogy jobban jár, ha hazaenged. Ennyi idő kellett, hogy az őrületbe kergessem. Vagy én, vagy Tori, ez végülis lehetne vita tárgya... végtére is, a nejem értem aggódott, én meg azért, hogy halálra unom magam itt... A fekvésen kívül nem volt mit csinálni, és ez roppantul idegesítő volt. Egy idő után az alvás és a pihenés már nem képezték a lehetőségek listáját... főleg, hogy össz-vissz ennyi volt maga a lista. Illetve, ezen kívül még volt némi fizikoterápia is a listán... de azt megtartottam a napi szintű "Paradicsomnak", hiszen nem én választottam, mikor akartam csinálni, ellenben megváltásként éltem meg a mozgást. Igaz, én sokkal többet szerettem volna, mint amit az orvos engedett... de... nos igen... többek között, ezért is lesz áldásos, hogy végre hazatérhetek, és saját magam határozhatom meg az edzéstervemet! Meg az étkezést... meg mindent.
Elvileg már csak néhány perc választott el a szabadságtól, Tori úton van értem... hamarosan hazamegyünk, és végre láthatom a lányomat is! Úgy szuggeráltam az ajtót, hogy szinte keresztülláttam rajta... vártam, csak lépjen már be rajta Tori...!


Utolsó Poszt Pént. Júl. 27, 2018 9:05 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/5
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
9
Nephilim
2