Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Death Valley, Nevada
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 11:02 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 10:53 am
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Milyen kényelmetlen, amikor el kell hagyni azt a szerepet kicsit, ami mindig is jellemzett és elő kell kutatnom azt a felem, akit én magam öltem meg talán. Ugye, egykor az emberek felnéztek ránk, minden titkok tudóinak és mentsvárnak tekintettek minket, főképp azon kiváltságosok, akik meg is láthattak minket akár csak röpke időre. Egykor, azt hittem, hogy a harcos vérvonalam mellett ragadt rám minden más, hogy tudásom mély, szavaim bölcsek. És lám. Annyit tetszelegtem a gyilkos és hóhér képében, hogy megkoptak a szavak, megkopott minden, nehezen tör elő. Ismételni tudom csak magam, mert míg ő mondja, én csak hallom de nem találom azt, ami igazán jó lenne rá válasznak. Nem vagyok zavarban, mert nem is akarok akkora válaszokat, már rég nem akarok indokot arra, hogy mit miért, meg hát, parancsokon és tanácskozásokon kívül nemigen akadnak beszélgetőpartnereim. Hát ez válik belőlünk is. Nem csak az emberek képesek elkopni az ilyen időkben, ó nem. Ezek szerint mi is megcsorbulunk, lám, hol az a hatalmas mennyei kiváltság? Csak figyelem őt, ajkam szeglete aprót rezdül, mintha válasz vagy akár egy mosoly torz mása készülne kiülni oda, aztán ennyi. Semmi több. Csak a tekintet.
- Ó, dehogynem kívánok én tenni. A döntés joga nem az enyém, de akaratom... Az van, ne aggódj – ha azt nézzük, ha az eddigi utat nézzük. Na de a többiben? Még magam is elgondolkodom rajta, mert hát, személyem most már teljes, vagyis azt hiszem róla, hogy az. Úgy érzem. Ő lát mégis valamit, valamiket a szavaimban, de nem is lep meg. Mindig ilyen volt, vagyis... hát hasonló. Nem hiába, hiszen őt így teremtették, engem meg. Hát, nem szívesen keresgélek az emberi szavak között, de úgy néz ki, igencsak sutának, ha mélyebb beszélgetésbe kell elegyednem. Nincs mit szégyellnem, még csak gondterhes sóhaj se hagyja el ajkaimat, csupán a csend az, ami kettőnk közé ült. Mit várt egy katonától? Lázadást, ellenvetést vagy épp a szabad akarat egy furcsa formáját? Akkor másokat kell keresni, azon semleges senkiket, akik lényüket köpködik szembe és ezzel a nevetséges szóval takaróznak. Ő nem áll senki mellé, ő sehova. Egy kutya mind, nem bánok velük kellemesen, bár talán nekik hagyok arra időt, hogy meggondolják magukat, nem úgy, mint azoknak, akiket árulókként tartunk számon. Elmerengtem azokon, amiket az ilyesmi alakokkal műveltem, talán messzire nyúltam vissza, mikor olyan szóval rángatott vissza, ami persze nem tudott nyugton hagyni. Arcomon felvillant az érdeklődés és meglepettség szikrája, de valahol a kétkedés is. Tudja, pont ő? Tudná? Nem tudom, el tudok-e hinni manapság bármit is.
- Túl szép, hogy igaz legyen. Túl szép... - sóhajtok. Ó, tudom, hogy nem adná csak úgy ingyen az információt. Miért is tenné? Én sem adnám csak úgy, a két szép szeméért, manapság már semmi sincs ingyen, még nekünk sem. Csak vérrel vagy egyéb szépségekkel kell fizetni. Nem jobb opció. -  Ha igaz is lenne, miért osztanád meg velem? - mit akarhatna ezzel vajon. Káoszt? Meglehet. Ez inkább költői kérdés volt, egy olyan hangos gondolat, amely csak kicsúszott ajkaimon. Persze, ne lenne jó, ó de mennyire! Mennyire bosszant, hogy az, amit utasításnak kaptam annak idején, még mindig csak áll és áll, azok pedig élik világukat. Nem mondom azt, hogy néha nem mártom vérbe a kezem, de visszajönnek. Mind. Ez már csak a szórakozás. Ahogyan neki most én és a szavaim. Bántani nem bánt vele, hadd nevessen. Nevetését messzire viszi a szellő, majd a semmibe vész. Mint minden más.
- Nem szépítem, mert felesleges. Mindenkinek megvan a maga kedvence, ahogy nekem is a magam dolgai. Régen sem voltam másmilyen, ugyanúgy a minden volt akkor is – csak épp nem volt ennyire radikális a helyzet, a helyszín. Persze, a változók sokat adnak és sokat vesznek el. Körmöm alól piszkálom ki a koszt, mintha más dolgom nem lenne, csupán nem akarok többet mondani erről én sem. El kell fogadni, nem akarok ezen változtatni. Nem egy egyszerű harcos vagyok, akinek joga vagy épp pillanata lett volna más imádatát keresni. Feljebb vagyok és ehhez mérten tudom azt, mi a dolgom és hol a helyem. Hogy onnan mi tudna elmozdítani? Nem kell belegondolni, hisz vannak rá alternatívák, de egyik se az én döntésemen alapulna.
- Abban Gabriel hitt, hogy így lesz. Én elhittem-e? Talán az elején, egy kicsit. De aztán, tudod, van a határ, amin átesel és ami után már nem is érdekel, mi volt az eredeti ok. Csak csinálod, mert kell vagy mert épp jól esik. Nem tagadom, ez a mi alkotásunk, miért mondanám azt, hogy ártatlan vagyok? Jaj dehogy is! Egy percig sem tagadom, nemhogy kendőzni. Ugyan – most rajtam van a sor, hogy nevessek. Letagadni... Amikor valamely folytán egy városban haladok el innen messze és szétnézek rajta, tudom. Érzem. És látom is magam előtt úgy, ahogy egykor ott álltak a házak, ahogy az élet folyt és ahogyan a vér és a halottak elleptek mindent. A csatározást, vagyis hát, nevezzük mészárlásnak. Fegyverek, egy puskagolyó, semmiség. Vége is volt. A mosoly megmarad.
- Az vagy és mégsem. Ez valaki más a te tudásoddal és arcoddal – nem akarok ebbe nagyon belemenni, mert vagy tudja magáról vagy nem. Nem számít az én szavam, nem ezzel fogom megmenteni és esélyesebb, hogy nem is én. Ha mégis, hát az majd engem is meglep. De nem adok neki esélyt.
- Ez egy nagyon jó tulajdonság, most is elég dolog történik a világban, sosem árt, ha van ott egy fül vagy egy szem. Nem vagyunk vakok, tudjuk, hogy semmi jót se tartogat a jövő és nehéz lesz – szusszantok egyet, hisz ha mindenhol nem is, azért vagyunk elég helyen. Hallunk és látunk, lehet nem annyit, mint ő, és ez kicsit bosszantó, de mindig vannak jobbak akiket le kell gyűrni, hogy mi legyünk azok. Én így gondolkodom, Gabriel lehet csak legyintene, hogy hagyjam. Néha nem is értem.
- Rosszabbat úgy érzem – rázom meg a fejem, majd végül a vállamat rántom csak meg. Ó, hát akkor leszek az, bánom is én. - Szeretek önző lenni, ez új dolog. A világ hatása – na nem mintha annyira gyakorolnám, de mégis, akadnak dolgok, amik akaratlanul ragadtak rám. Lehetséges, hogy akkor, amikor az emberek vére mocskolt be újra és újra, fürödtem benne szinte és hát... belém ivódott. Lehet ez egy lecke, hogy meglássam, mit tettünk tönkre és a lelkem helye bűntudattal teljen meg. Lehet csak véletlen.
- Mindketten megválasztottuk a magunk útját és életét. Nekem is volt választásom, és megmaradtam mellette. Nem csábulok csak úgy egy ígéretre, amikor már bizonyított – figyelem, ahogy megfordul, és sejtem amire készül. Vissza kellene tartanom? Úgy érzem egy pillanatnyi ideig, hogy ki kéne nyúlnom, megragadni, hogy itt tartsam, vagy egyenes oda vigyem hozzánk, de nem. Nem moccanok. Elengedem.
- Tettem én valaha másképp? Csak a hazugság relatív, mindenkinek más – én is menni készülök. Tagjaimat átropogtatom, mire ő már sehol nincs. A szellő megborzongtatja minden egyes tagomat, és nem is tetszik. Nagyon nem. És akkor én élek a hazugságba. De legalább önmagam lehetek. Sóhajtva csóválom meg a fejem és már indulok is. Messze innen. Lábnyomaink rövid ideig ülnek még a homokban, majd azokat is eltünteti a fel-felbukó szellő. Mintha sosem jártunk volna erre.


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 17, 2018 6:49 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Gúnyos megjegyezésére szinte kikivánkozik belőlem egy horkantás. Mégis lenyelem eme keserű pirulát, ahogy egykor nyelték le a németek a ciánt. Mérgezze csak a belsőmet, hagyom neki. Hisz az imént még úgy tűnt, hogy érdekli, de most?
Oh, Bartholomew. Mily kettőség mutatkozik meg benned, tisztában vagy ezzel? Fejem félrehajtva, zöldesen csillogó lélektükreimmel figyelem a fagyos arcot, mely semmit sem enged magáról elárulni. De nem is kell, hisz pontosan tudom, hogy mivé vált. Szépítheti a dolgokat, szépítheti magát is, saját bőrömön tapasztaltam. Nem kímél senkit, sem testvért, sem ellenséget, ha a saját céljairól van szó. Pardon, ha Gabriel céljairól van szó.
Gépek vagyunk mindketten.
Újabb megjegyzésére mégsem tudok nem reagálni. Ha csak nem úgy, hogy fújtatva hajtom le a fejemet. Hát erre is ez a válasza? Ő nem beszél.
- Mintha semmit sem akarnál tenni, hogy előrébb juss, bármiben is - hiszen csak gondoljon bele. Eddig bármily témát is érintettük, csak a kifogásokkal jött.
S minden egyes alkalommal Gabriel vagy Isten mögé állt be. Persze, neki nincs szabad akarata. Nem is akarja, hogy legyen, ez így rendjén is van. Egyre tisztább a kép róla, hogy miféle is. Mégsem pazarolom eme témára több szót. Értelmetlen.
Értelmetlen bármit is mondok számára. Értelmetlen, mert semmit sem ért meg.
Nem akarja megérteni és ezzel nem tudok, már nem is akarok mit kezdeni. Nem javítom ki téves gondolatait, de már abban sem szállok vitába vele, hogy mennyire tévesen gondol mindent. Ha ölbe tett kézzel akar várni, akkor tegye meg. Rajta áll, ez az ő döntése.
Kettőnk közül nekem nem fáj az igazság. Én vagyok az, ki mindig ezt tárja a másik elé. Soha nem kapott még hazugságon, soha nem volt erre példa. A tények szintiszta vizsgálata, erre lettem teremtve. Mégis, mindenki, aki ismer, ki tudja, hogy ki és mi vagyok, nem hiszi el szavamat, de gond egy szál sem.
Én nem érzek gondot. Az idő nem engem fog igazolni.
- Pontosan tudom, hogy tudnátok még ezekben az időkben is végezni az emberekkel - arcomon játszi mosoly fut át. Vajon ráharap? Vajon küldjem el a másik ark után, hogy nézze meg maga is? Megérdemli ezt? Vagy inkább egyből Gabrielhez menne a hírrel? Noha neki épp mást vázoltam fel, alig pár napja.
Az állóvizet fel kell forgatni, nem maradhat így, mert a végén még unatkoznának. De mégis melyik verziót adjam el ő neki? Egyáltalán kérne abból a segítségből, melyet ajánlanék neki, vagy továbbra is makacs marad?
Magyarázkodásán halkan nevetem el magamat, fejemet újra lehajtom, saját lábaimat pillantom meg, ahogy a homok betakarta lábfejemet. Észre sem vettem. Előb a jobb, majd a bal lábamat emelem meg, lerázva róla, közben pedig megragad minden egyes mondata, amit mondd nekem.
- Oh, szóval úgy képzeled, hogy nyugodtan ültem és néztem az eseményeket? - pislogok fel rá. Tekintetem naiv ártatlanságot sugall felé, de mosolyom mögött láthatja, mennyire is átlátszó ez a kérdés még tőlem is. Gúnyos, provokatív.
Mégis talán így a legjobb. Ha ezt hiszi. Minél jobban úgy véli, hogy gyenge, erőtlen és veszélytelen vagyok, addig tudok nyugodtan ténykedni, talán a közelébe is.
- Szerintem ne menjünk abba bele inkább, hogy mennyire kell másokba is bízni, nem csak magadba - nevetem el magam, újra csak gúnyosan, fejemet enyhén megrázva. - Mondod ezt pont, te, akinek mindene Gabriel és mindent megtenne azért, hogy bizalmát elnyerje tőle - bort iszik, de vizet prédikál. Hogy ennyire álszentek legyünk.
Arcom mégis hamar komolyodik el. Visszagondolok minden egyes másodpercre, amit a Földön töltöttem. Ki az, akiben megbíztam, mégis álnokul becsapott. S ki volt az, kiben nem akartam bízni, s ő bizonyította a legjobban, hogy meglehet? Kapcsolatom a démonnal, nemcsak Bartholomew csőrét piszkálja. De… Ki volt a másik?
Ágyba bújni. Elmémet megragadja ez az egy gondolat. Akaratlanul is lelki szemeim elé kúszik az az esős délután. Egy villámlás kísérte jelenet, hol a fény és a sötétség ha csak egy pillanatra is, de eggyé vált. Fejemet egyszerűen megrázom. Nem fogok rá gondolni. Nem fogom megengedni magamnak.
- Valahogy mindig van egy de. Mi lenne, ha megpróbálnád nem kendőzni a tetteid következményét. Ha szétnézel a világba, ez mind az. A te és Gabriel cselekedetének következménye. Azt hitted, hogy nem lesz majd? Hogy Isten visszatér és majd minden helyre jön és megveregeti a vállatokat? Kérlek, mondd, hogy nem vagy ennyire ostoba - hajtom oldalra a fejemet, ekként végigmérve őt.
Ennyire még ő sem lehet. Most pedig ő próbálkozik azzal, hogy megingasson, de miben is? A tudás hatalom, ő mégsem él vele. Hát akkor majd más fog.
- Ne áltasd magad, még mindig az vagyok. Legfeljebb nem fogod soha elismerni, de ez sem az én bizonyítványom - vonom meg hetykén a vállamat. Még így is többet tudok mint ő. Nem csak a világról, hanem teljesen másról is.
Egy új faj lépett a színpadra. De nem hinném, hogy tudnak róla. Én pedig nem leszek olyan kegyes, hogy ezt elmondjam neki.
- Oh, sose kellett senkinek sem elhitetni, hogy mit tudok és mit nem. Pontosan tudom, hogy még így is én tudok a legtöbben a világon. S én vagyok az, ki szinte mindenhol ott van és tudomást szerez az eseményekről - vonom meg újra a vállamat. Nem nagyzolok, nem is magamat fényezem. Ez is csak egy egyszerű tény. Hisz ott voltam, mikor egy démon próbált Amara ellen szövetkezni.
Ott voltam, amikor a Halál angyala megkapta az új kaszáját. Ott voltam a városba, amikor érdekes lények jelentek meg. Ott voltam New Yorkba, amikor Amara először lecsapott…
- Nézz le, mert nem az Öreget szolgálom, de nézz magadra. Önző vagy, ragaszkodsz a saját életedhez és nem akarod, hogy egy jobb világ jöjjön létre, miért? Mert abban nem léteznél - csóválom meg a fejemet kelletlenül.
De csak egy pillanatot kell várnom, s ugyanezt elmondja ő maga is. Értetlenül pislogok rá, hiszen nem értem. Miért. Miért ragaszkodok ennyire valamihez, ami nem működik? Amit nem tud kijavítani, mert eleve hibás?
- És? - ennyi. Ennyi bukik csak ki ajkamon. - Lesznek mások - ez így van rendjén. Lehet, hogy Amarát szolgálom, de az is, hogy én továbbra is a világ javát akarom. De ő? Ők? Saját életükhöz ragaszkodnak. Kérdezem én, hogy ez angyalhoz méltó?
- Látod ez hibás. Nem csak azt hiszem el. Mint mondottam volt választásom, de… Azt viszont látom, hogy teljesen feleslegesen beszélek hozzád. Mint már mondtam, nem fogom senki előtt sem bizonygatni tetteimet. Előttem sem teszik meg, én magam sem várom el - lassan fordítok nekik hátat. A forró szellő borzolja a hajamat. Ahogy ellépek a sivatag homokjába, érzem, hogy egy újabb adag homokkupac mászott lábfejemre. - Élj hazugságba, élj egy ábránd világba és még véletlenül se tedd ki a lábad innen, nehogy véletlenül többet láss…
Nem fordulok vissza felé. Elég erőm összegyűlt. Magyarázkodhatnánk, győzködhetnénk a másikat napestig, semmi eredménye nem lenne. A teret meghajlítva egy pislogási idő csak és eltűnök innen. Nem marad más után, mint könnyed szellő, melyet az erőm okozott.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 17, 2018 1:05 am
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Fogalmam sincs, hogy lenne-e szükségem manapság bármi tanácsra bárkitől, tőle vagy épp mástól. Nem tudom, hogy lenne-e értelme, mert tudom már, milyen vagyok most, megismertem az új önmagam. Mert az volt, nekem is új volt, talán egy-egy pillanatban rémisztő, és most az a tudat, hogy makacssága, makacsságom az egekben. Szóval, nem is bánom, de valahol azért nem is a legjobb. Mindig úgy voltam vele, hogy a világ változik, fejlődik, az emberek először féltek a tűztől, majd kereket találtak fel, később pedig a robbanómotort, és a többi. Mindig vannak változók, amikkel könnyen lehet számolni, és vannak, amikkel nehezebben. Mondjuk úgy, hogy a hallgatag szőkeség egyelőre még ebbe a kategóriába tartozik. Aztán – ha még ebben az életben valaha látjuk egymást -, megszokom, mint mindent. Mint mindenkit. Mert ebben a világban már csak megszokni lehet, de szeretni már nemigen. Persze, annak sem én vagyok a példaképe.
- Ohh, kellemetlen hely az neki – és túl sokan hevernek ott, a feledésben. Megmoccantott vajon ez bármit is? Legmélyebben? A kongó ürességet, amelyet jelenleg nem tölt ki még véres „hobbim” sem, a szelet, amely elfújja a kételyt és minden mást, az odabent csücsülő, nyúzott valakit, aki lehetne a lelkem is, de csak a lelkiismeret olcsó másolata. A semmit.
- Unalmas beszélgetőpartner lennék, meg is van kímélve ettől – mert az, hogy néznénk egymásra, nem lenne érdekfeszítő. Vannak ügyesebb nyelvezettel és ésszel megáldott egyedek, vagyis ebben az esetben, számomra épp az őrültek, akik ebbe belemennének. Nem vitatom, hogy sokféle végkimenetelt könnyítene meg, és gyorsítana fel egy olyan erő, amelynek csak szelét érezhettük, egy szeletét. Nem mondom, hogy csendes perceimben nem futtattam át magamban ezeket, nem gondoltam végig, de aztán, mint ahogy sok minden, ezek csak üres „fecsegések” voltak, semmi több. Nem kísértett meg, nem kísérthet, önerőből nem.
Folytonosan kerülgetjük ezt, mint az üstöt. Bele akar vélhetően rántani egy olyan gödörbe, ami tele van sárral és bemocskol, sosem mosható le. Vagy csak épp megmutatni, hogy mire lenne jó nekem az a gödör. Valahol nem lep meg, mi is kicsit képesek voltunk, és leszünk is arra, hogy bármi szóval vagy tettel bizonyítsuk azt, ami a mi hitünk és célunk. Valahol, mi is ilyenek vagyunk, mint ők, én is. Nemigen moccanok, csak arcom él, testem nem fárad, képes napokig is akár itt ácsorogni, ha úgy akarom, így nem teszek semmit sem. Néha ujjaimat tornáztatom át, néha még annyit sem. Még nincs szükség semmire, csak beszél, mintha, kicsit kifacsarva, de ismét odafent lennénk, az irattárban és csak hallgatom. Mert az mindig könnyebben ment.
- Nem izgat, a legtöbbször hazugság – a nyers őszinteség az emberek között néha ugyanakkora fegyver volt, mint a pofon vagy épp a pisztoly. Nem finomítottam sokat odafent sem, Atyánk vélhetőleg az erő javára itt is faragott belőlem, úgy volt vele, esze van, karjában is van energia, beszélni meg majd más fog helyette, egyszerűek lesznek szavai, mint a faék. Hízelgés, bókok, hol vannak már. Voltak?
- Most? És mégis miben? - reklámszöveg, gondolom én. Államat megvakarva vonom meg végül a vállam. Mit mondjak? Nem akartam keresni? Nem akartam belevonni vagy ostoba voltam? Ez a múlt. Van értelme ezt felhozni? Így volt megírva.
- Parancsok. Nekem megvoltak a lépéseim, katona vagyok nem filozófus. Mindenki kapart a megoldásért, és? Talán senki nem akart ebbe belevonni senkit se, vagy... bánom is én – horkantok fel, kicsit ellépve, de nem messzire. Épp csak egy aprót „táncolva”. Végül csak a fejem csóválom. - Teljesen más nyugodtan ülve nézni az eseményeket, mint a közepébe lenni – végtére is, olyasmi történt, ami se nem parancs, se nem előre látott és megoldható probléma egyike volt, semmi tapasztalat nem állt a zsebünkben arról, mi lesz ha a kapu végleg becsukódik. Azt kell mondjam, gondoljam, hogy mennyei ide vagy oda, elég fejvesztett népségnek számítottunk akkor. Ennek a hozadéka, hogy nem járult senki elé, talán. A tanácstalanság.
- Manapság már minden veszély az orrunk előtt van, mert lassan már egy bot is halálos fenyegetés, nemhogy egy angyal – főleg azok, akiknek elméje már nem tiszta. Mert aki a másik pártját fogja, tud gondolkodni, az is, aki senki pártján nem áll, no de akinek már nincsenek ép gondolatai, csak felfokozott harag, bánat, vagy bármi? Azt sem lehet kiszámolni.
- Saját magadban kell elsőnek, nem tanultad még meg? Hja de, meg is lett az eredménye – ciccegek, mintha komolyan tanító szándékkal kezelném ezt, de inkább.. csak szavak, semmi több. - Nem nekem kell megmondani, mert már nem igaz az sem, hogy egy naaagy és szép család vagyunk. Volt és van lehetőség vacillálni, és nem kell egyből az ellenséggel ágyba bújni. De végül is, minden túl egyszerű lenne – ő nevet én pedig ráhagyom. Nem adok semmit a szájába, én elvagyok a magam világában, ameddig csak lehet. Viszont akkor sújtson le rám a vég, amikor én paktálok a démonokkal. Nem bírom őket, ellenszenvvel vagyok telítve és undorral, azonban, ez nem új. Az angyalok alapvetően nem szívlelték a pokol kis lakóit, erre lettünk beprogramozva. Amiből táplálkozom, annak pedig tökéletesen megfelel ez a felállás, az empátia hiánya, és amelybe annál kevesebben férnek bele.
- Ha ennyire tökéletes, miért nem ő ült a trónon, mit mond erről? Ó, hát persze, mert előbb pusztít, aztán jótékonykodik. Ő sem tökéletes. Látom én a különbséget, és? Nem jelent semmit – lehet semmi sem jelent már semmit sem. Igen, voltak hibák, de mindig voltak okai. Voltak és lesznek, és persze a legnagyobb, hogy elhagyott minket. Hogy ide jutottunk. De akkor is, ő az Atya, mi pedig a gyermekek. Az alapkő pedig mélyen van és stabil, szép szavakkal nem törik meg, csúnyákkal sem. Nem én leszek a következő lázadó.
- El – emelem meg kezeimet, mintha ezzel meg is adnám magamat. Mit ámítsam őt vagy saját lényem. Volt választásom, azon az átkozott napon, az út közepén állva. Megfoghattam volna a kezet, de ehelyett apró darabokra törtem. Ott volt a választás, és éltem vele, most pedig már nincs sok lehetőség, a szokás rabja maradtam. Gép. - De hogy meghúzom magam... Ha azt kívánja, bár ez nem teljesen igaz. Maradjunk annyiban, hogy várakozom. Senki elől nem húzom magam, de nem mindig az a parancs, hogy pusztítsak – kezeim leeresztem, majd vissza az eredeti felállásba. Amit kapok, abból dolgozom, mint ahogy sokan, és talán még az ellentábor is hasonlóan cselekszik. Hisz ugyanazt a példát, kiképzést kaptuk.
- Igen, tudom, hogy az voltál. Vagyis részben még most is ő vagy, valahol – bólintok aprót. Igen, a tudása megvan, de önmaga már nem. - Lehet csak elhiteti veled, és olyasmit cipelsz, amelyet észre sem veszel, de ha valami történne, akkor ott lenne a drótod. Sose lehet tudni – mert logikus is lehetne, ha így lenne. Ezt valóban nem tudom, lehet csak merő fikció, de lehet, ő sem bízik annyira újdonsült híveiben. Semmit se lehet tudni. Nem mindenki gondolkodik így, ez tény. - Valódi harc, új világ, hmmm. Keressenek egy kénköves bolygót, ott könnyebb lenne – mormogom felé, mintha ez valódi megoldás lenne. De csak valahol kellemetlen hallani, hogy ilyesmibe talán belemenne maga Isten is. Vagy épp nem? Azért bujdosik ennyire? Zsibog a fejem az egésztől, ha akart volna bármit, már megtette volna. Nem, ennek számomra nincs értelme egyelőre. Új világ, nélkülünk, a hibásak nélkül. Ennek azonban lenne, de ragaszkodásom sokkalta erősebb. Meg, mondtam már, ebben nem én döntök. Engem hiába térít, csak egy vagyok, de nem az egyetlen.
- Abban a világban mi nem leszünk. Ha valamiben biztos vagyok, az ez az. Nélkülünk menne, valami újjal. Túl puha és hamis lenne, a mérleg mindig elbillen valamerre, ha kell, ha nem. Engem nem zavar a lábnyoma – az, hogy Amara ezt nem bírja, az a saját dolga, ezt akarja a nyakunkba varrni, hogy ő valamit nem fogad el. És akkor mi vagyunk az önzők, ugyebár. Sok hiba van most, mégis, legalább nem ámítás.
- Nem színjáték? Elszállt az agya? Ezeket is ő mondta? – figyelem ahogy ellépked, és figyelem ahogy mozdul. Betanult szövegnek tűnik minden. - Nem, neki ez egy tábla, amit le akar törölni, hogy rajzolhasson rá. Atyánk elhagyott, tény, de nem árulom el. Te már csak a fát látod az erdőből, csak azt hiszed el, amit ő mutat.


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 4:49 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Szokatlan a csend mely ránk telepszik. Szokatlan számomra, hisz én, kinek sose áll be a szája, bezárkózok. Nem adok már tanácsokat, nem öntök hitet senkibe. Nem, mert nincs miért. Nincs kiért.
Az utóbbi percekben egyre többször gondolok ezekre, valamiért mégsem fáj a hiánya. Ami elmúlt, elmúlt. Nem fogok érte keseregni, hiszen ez már egy új világ, új szabályokkal. Egy új istenséggel, melyet nem kell elfogadni. Igazából még igazát sem kell megérteni, egy a biztos.
Bármikor a földdel teheti egyelővé a világot, úgy, hogy erre valójában senki sem eszmélne fel.
Halk megjegyzésére szempilláim rebbennek meg, elgondolkodok rajta magam is. A válaszom oly egyértelmű, de talán ő nem is látja annak saját tettei olykor mily árakat követlenek.
- Templomod összetört üvegcserepei között - felelem, miközben újra rápillantok. Nincs megrovás a szevemben, nem gyűlölöm azért, amit tett.
Továbbra sem gyűlölök semmit, és igen. Ennek ellenére akarom mindannyiuk halálát. De nem csak az övéket, a magamét is. Én látom azt, ami jöhetne ezután, de nem. Ők makacsul és önzőn ragaszkodnak ahhoz, amilyük nincs. Szabad akarat, szabad cselekedet? Szabad élet? Esetleg Istennek a tökéletlensége?
Ajkamon gúnyos mosoly táncol, hisz olyat hiányol, melyet részben ő pusztított el. Melyet minden más testvéremmel egyetemben tettek a földdel egyenlővé. Minden cselekedetnek mindig megvan a maga következménye ez alól senki sem kivétel. Ő maga sem.
- Való igaz, nem is neked kellene erről vele tárgyalnod - vonom meg a vállamat könnyedén. Nem ismerik, fogalmuk sincs arról, hogy meddig nem képes elmenni Amara.
Hiszen a leghalálosabb arknak adta az egyik legfontosabb fegyverét. Nem osztaná meg velük? Oh, dehogynem. Az, hogy kérne ezért valamit cserébe? Na az már egy másik dolog. Kérne, de senki sem adott soha még az életben semmit sem ingyen. Isten sem, ha azt hiszik, hogy ez így van nagyot tévednek. Mit adtunk mi neki az erőnkért cserébe? Szabadságunk. Szabad akaratunk.
Nézz csak az emberekre. Megvan mindaz, amit mi akartunk, amire mi vágytunk, de oly harmatgyengék. Semmire sem mennek a szabad akarattal, ha jön egy halom angyal, ki legyilkolja őket. S mi? Erőnk fenséges, magasztalni való. Mégsem érünk vele semmit, ha nincs senki, aki irányítana minket.
Gúnyos hangomból nem szűrt le semmit. Továbbra is a maga igazát próbálja megosztani. Én pedig félrehajtott fejjel, összevont szemöldökkel és értetlenül tekintek rá. Ahogy rám sem volt igaz, hogy nem ismerem fel az ilyen hangnemeket, úgy tűnik, hogy rá sem az.
Mégis elengedem a témát. Nem ülök rá és vesszőzöm, hisz úgyse értené meg. Ha tehetetlennek akarja magát érezni, hát tegye. Ha ölbe tett kézzel akar ülni és semmit sem csinálni, az is az ő dolga. Nem fogom kisegíteni bajából, ha ennyire képtelen feltalálnia magát.
Fejem felemelve hallgatom magyarázatot, amolyan, na igen, mondd még bólogatással összegzem.
- Nevetségesek a kifogásaid - nevetem el mégis magamat. Nem volt ideje? Mennyi ideig is tart megidézni valakit? Mennyi ideig is tart meghajlítani annyira a teret, hogy áthívjon segíteni? Lényegtelen már az egész. Mind az ő, mind az én szemszögömből. - Most segítenék - villannak meg szemeim, miközben újra rátekintek. Nyilván megint elbeszélünk egymás mellett, hiszen nemrég, még a mennyek bezárásával kapcsolatban fejtettem ki segítségi szándékomat.
Kisujjam nyújtom neki, de az egész karom kell. Ilyen ez. Mégis, most így van. Most segítenék. A kérdés, hogy vajon hajlandó is lenne e, ezt elfogadni.
- Végletek között gondolkodsz, mint mindig. Eldobni mindent? Mit kellett volna eldobnod azért, hogy elém állj, és segítséget kérj? Hogy megkérdezd, tudok e valamit, azellen, hogy ne záródjon be a menny? A büszkeséged? Ennyit nem ért neked az egész? - vonom össze szemöldökömet. Az utalásokból nem ért. Akkor nézzük, hogyha így elé tálalom, akkor azt megérti e.
Meglehet, hogy nem. AKkor sem szaporítom tovább a szót.
Inkább egy régebbi esős nap jeleneteit pörgetem vissza elmémben. Amikor csak azért mentem oda, hogy az orra alá dörgöljem, hogy többé nem segítek neki, mit tett? Kinyilvánította, hogy ő márpedig fog rajtam. Hogy ő nem hagy ennyibe és hogy… éljek a mának.
- Igen, de róluk legalább tudom, hogy ha a sors úgy hozza, akkor bármikor átgázolnak rajtam. Ez egy olyan veszély, mivel tudok számolni. Bízzak meg talán saját testvéreimbe? Kik mást sem tesznek, csak egymáson acsarkodnak? S akik nem foglalnak állást, azon átgázolnak, mh? - nem csak ők, Michael angyalai is ezt teszik. Nincs már bennük semmi tisztesség, semmi hála. Semmi szeretet. - Bízzak abba, ki gond nélkül kését húsomba mártja? Bízzak abba, kire semmikor és semmilyen körülmények között nem számíthatok? Vagy esetleg abban bízzak, kik segítségemből sem kérnek? - nevetve csóválom meg a fejemet.
Nincs ebben valójában semmi vicces, csak az a gondolata, hogy leszek még egyszer oly balga, hogy ezt megteszem. Amióta a Földön vagyok… Egy angyal volt, ki segítségemre sietett. De ő is…
S nézd meg Dont. Bármikor bajba kerültem, ő ott termett. Ő nem elvárta a bizalmamat, ő megszerezte magának. S ez óriási különbség, mellyel senki sem tud mit kezdeni.
- Gyönyörű szép újítás. Megfordítani a világ rendjét, ehhez azért… Kellett tehetség - értek egyet vele, ezúttal is. Újítás. Még, hogy emiatt kezdték el, komolyan. Nevetni támadna kedvem. Hát mindent elhiszel te is, amit mondanak neked? Semmibe sem gondolsz bele?
- Itt az óriási különbség az, hogy Amara nem törli ki az emlékeid ha egy fajt eltöröl a föld felszínéről. Hogy nem titokban, megbújva ténykedik. Hogy ő nem ámít és nem hazudik arról, hogy miért is létezik. Leheletnyi csak a különbség, mégis fel sem fogod, hogy ez mennyire többet jelent - vakhit, igen. Egy lény iránt, ki nemrég szabadult ki. Kinek ereje folyamatosan növekszik.
Ki ellen nem tettek semmit, s ahogy körbe nézek nem is fognak. Majd amikor észbekapnak, és rácsapnak a homlokukra, hogy na kellene valami, már túl késő lesz. Addigra az ereje oly hatalmas lesz, hogy képtelen lesz bárki is harcolni ellene. S ha rajtam múlik én el is érem, hogy ily ereje legyen.
- Szóval elismered, hogy van választásod, és azt is, hogy ezzel egyláltalán nem akarsz élni. Inkább meghúzod magad, hogy nem tudsz, mert igazából nem is akarsz. Megmagyarázod magadnak, hogy miért nem, és addig-addig mondogatod magadnak, amíg már magad is elhiszed. S ha már te elhiszed, akkor mindenki más is elfogja - bólintok egyet. Tiszta sor. Ez így van, hisz ezt most mondta el nekem.
Én csak a helyén kezelem a dolgokat. Ezek is csak tények, melyeket leírnék, ha még fenn lennék az Irattáramba. De nem vagyok ott. Ezt a jogomat rég elvették tőlem. De láss csodát, ez nem ő volt.
- Nem lett volna kötelező csatlakoznom hozzá. Te is pontosan jól tudod, hogy én a Tudás angyala vagyok. Megmutatta az ő szemszögét, megmutatta nem csak a hiú tökéletességét, hanem a tökéletlenségét is. Hibáit, és nem csak az övéit. Megmutatta azt, hogy mi mindent törölt el a Föld felszínéről, amiről mi még csak nem is tudtunk. Állíthatod, hogy ő is csak dróton rángat. Hogy hazudik, de nem így van. S aki ezt meg tudja ítélni, az épp én vagyok - hisz én láttam mindig is összességében az eseményeket. A világot. Erre lettem teremtve. Racionális érvek egymás mellé sorakoztatásával mondom azt, hogy pusztulnia kell mindennek. De nem, nem érti meg.
- Azért teszem, mert másokkal ellentétben nem vagyok önző. Nem a saját életem és boldogságom lebeg a szemem előtt, hanem egy világ sorsa. Egy oly világ, melyet kettőjüknek kell megteremteni és irányítania. Ahol nem csak Isten babaháza a Föld, hanem a kettőjök valódi harca. Ahol valódi tétek vannak - rázom meg a fejemet. De miért is magyarázom?
Úgysem érti meg. Holott valahol ők is ezt akarták. Egy új világot létrehozni, mégis. Arra az áldozatra nem képesek, ami ezzel együtt jár. Hát nem tanulták még meg, hogy minden győzelem áldozattal jár? A kósza szellő borzolja hajamat, én pedig fülem mögé simítom. Nem zavar közelsége, soha nem is zavar.
Nem tartok tőle. Egykor azért mert hittem benne. Most meg csak azért, mert tudom, képtelen lenne ártani. Nem azért, mert ő nem akar. Hanem mert nem tudna.
- A fájdalom és szenvedés mindenhol lesz. De nézz körbe, ebbe a világba. Minden lábnyomot Istent mutatja. A démonok is az ő gyermekei, ahogy mi is azok vagyunk. Abban a világban nem így lenne. Abban nem lennénk ennyire pökhendik, hiszen súlya lenne mindennek. Egy szebb világ, ahol a harmónia igazi harmónia, nem csak ábránd, nem csak illúzió. Ahol súlya van annak, hogy harmóniával árasztod el az embereket, avagy sem. Ahol igazi harcosok vannak - nem csak annak mondott valakik.
Bárhogy nézzük a világ előremozdulását, valójában a démonoknak soha nem volt semmilyen esélye. Semmi ellen, mert így vannak beprogramozva.
- Egy valódi világ lesz. Nem illúzió - hisz bárki élne abba, ami hazugság? Élnél abba, ami hamis? Inkább harcolsz ezért, hát akkor ez mégis mit mondd el rólad?
- Amara és Isten egyelőrek - lépek egyet hátra tőle. Továbbra is képtelen vagyok szemébe pillantani. Megmaradt erőmet mégsem pazarolnám arra, hogy illúzióval hozzam létre úja a földi paradicsomot. - Nem jobb, ahogy nem is rosszabb. Egyenlőek. Egyenlő erőik vannak. Egy nagy különbség van közöttük, mint már mondtam. Istennek elszállt az agya, azt hiszi, hogy mindenkitől jobb. Bármit megtehet, de Amara? Ő számára az élet nem színjáték.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Pént. Szept. 14, 2018 1:27 am
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
A közénk telepedő csend mély, akárcsak azok az árkok, melynek alját keresve sem találnád meg szabad szemmel, mégse kellemetlen. Valahogy nem. Csak tapintható. Ahogy a tekintetek ülnek egymáson, az enyém és az övé, szinte vannak benne szavak, amiket kimondani sem kell, de mégis, várunk rá, várjuk, és végül elszáll a pillanat és többé már nem repül erre. Most vagy soha, mégsem ötlik semmi olyan eszembe, ami hasznos is, nem csak szócséplés. Vagy tán eddig is csak ezzel éltem és hittem, hogy ha nem is érdeklik szavaim, de legalább elér valameddig? Vannak bölcsebbek nálam, és talán Gabriel olyan válaszokat adna neki, amelytől valóban elgondolkodna, és amelyre talán csípős választ se merne előhúzni. De én nem ő vagyok, velem ezt meg lehet tenni, mert nem bánom. Legyen. Felsejlik előttem az emlékek hada arról, amikor még nem világnézetekről vitáztunk, nem azt bizonygattuk, kinek a gyilkos igaza valósabb. Mintha egy teljesen másik élet lett volna, és talán az is, csak velünk maradt a jelenben és senki sem akarja elengedni, úgy hivatkozik rá, mintha a sajátja lenne. Túl sok hasonlóság és még annyi eltérés jutott nekünk, kesergés és annál több fejfájás. Néha elgondolkodtató, hogy kellett ez nekünk? Ha anno nem támadunk, akkor még odafent csücsülhetnénk? Békésebb angyalok ezt rebesgetik, én viszont, akit már eléggé megrágott a realitás és a pesszimizmus fura elegye, nem hazudok magamnak sem. Akkor is eljött volna valami, csak talán több esélyünk lett volna ellene, egyként, egy nagy seregként. Minden könnyebb lenne, és mégis mulatok ezen a gondolaton, mert annyira távoli és idegen, hogy el sem tudom képzelni, pedig nem egyszer álltak a nagyok egy színtéren, egymás mellett. Dicső korszak, egy lap a poros könyvben.
- Hol van már a kis irattáros, akit mindenki semminek nézett, pedig koránt sem volt az? Merre jár vajon – töröm meg a csendet, mert valóban őt keresem. Képes vagyok érezni hiányt? Meglehet. Nekem is hiányozhatnak dolgok, apróságok, amiket észre sem veszem, míg nem az arcomba nem tolja valaki, de úgy, olyan erővel, hogy le kell nyelnem, ha akarom, ha nem. Egyike volt azon helyeknek, ahova kéretlenül is besétáltam, feladat nélkül, csak azért, hogy beszéljek. Hihetetlen, de igaz. Távol állt tőlem mindenki, aki nem Gabriel volt, és mégis elértek, senki karját nem téptem ki, csavartam ki érte. Fel sem merült bennem akkor még ilyesmi, volt üresség, de nem volt éhes. Csak várt és lappangott, kitöltötte más, amiket olyasmikkel cseréltem, mint a társalgás, ha lehet úgy mondani, a szociális élet imitálása. Figyeltem embereket is a távolból, vagy épp közelről, és mégse tanultam semmit sem, mert nem akartam, angyal voltam és akképp is viselkedtem. És most hol van az angyal, aki az irattárba sétált be? Merre járhat..
Ami itt áll, az már csak egy kósza hasonlat. A felvetésre érdeklődve pillantok rá, gyanakodva, hol mégis hol van a vicc. De nem, most nem nevet, nem bújik meg tekintetében semmi. Csalogat, talán csak csapdába, verembe, akárhova. Nem, nem adom könnyen.
- Ó csakugyan? Nem hinném, hogy megosztaná velünk – Gabriel biztos kapna erre az információra, talán meg is osztom vele, azonban ha semmit sem ér, felesleges. Nem rabolom az idejét, ha nem muszáj és ha nem tudom biztosra. Ezek itt csak szavak, semmi több. Nincsenek bizonyítékok, még ha sejtem is, hogy nem lehet nagy turpisság benne. Neki ne lenne ereje rá? Nehéz elképzelni, mégis, elmém makacs, mintha földhöz ragadt lenne, és mindig csak abban hinne, amit lát. Manapság már csak így éri meg. Vagy ideje lenne változtatni ezen? Ennyi idő után? Tudom, hogy sosem késő, de nem vagyok tökéletes, a gépezet hibás.
- Ilyenek vagyunk mi, katonák. Tömörség, és a lényeg. Mert csak az fontos, ebből lehet dolgozni – arcom is megrándul, mert olyannyira emberinek érzem ezt az egészet. Van benne valami, kezdünk úgy viselkedni néha, és még én is. Ami ellen olyannyira küzdök, hogy most képes lennék kiáltani addig, míg van hangom. És mégse feszélyez annyira, mert elkerülhetetlen, mint a Sors egyes fejezete. Mint a kosz, amely ragad mindenhova, és amit nehezen tudsz eltüntetni.
- Tudtam, igen – komorodik el arcom, tekintetem a földre szegezem pár pillanatra. Szégyen? Bosszúság? Vagy egyszerűen most vallottam be magamnak hangosan? Ki tudja már. - Az ő parancsait követtem, követtük. Nem fért bele, és már késő volt, mire lehetett volna szavam. De melyikünk nem ilyen? Melyikünk nem gőgös és felfuvalkodott, mint holmi kakas, aki fel alá járkál? Az olyanok mint én, már nem tanulnak semmiből sem. És ha újrakezdeném? Ugyanúgy elkövetném ezt a hibát, mert a pillanat heve mást hoz. Nem is akarok tökéletes lenni, látod te amiről beszélsz, mit szépítsek. Segítettél volna talán akkor, amikor mindenhol halandók vére borított? - de hogy milyen áron... Nem. Az az erő olyan, amelyből nem akarok kérni, amely túl mély és érthetetlen. Amely nem nekünk való, csak elvakított egyeseket a kétségbeesés pillanatában vagy épp akkor, amikor áldozatokká váltak. Nem lehet tudni a miértet, és már nem is számít. Megtörtént és mégsem. De nem hódolunk be ennek.
- Eldobni saját magunkat, az lett volna a minden? - halovány, játékos mosoly. Igen, feláldozható lények elfértek volna sorainkban, de senki sem vállalkozott, én meg aztán főleg. A fény éltetett egykor, ennek halovány szikrája visz tovább, és nem kívánom hogy kihunyjon. Így nem.
- Démonok... eladnák Lucifert ha arról van szó, számító népség. Megbízni egyben is, teljesen felesleges és még idiótább dolog, mint eldobni az életet a semmiért – fintorodom el, mert az emberek, az ellenoldal angyalai után a démonok azok, akikre úgy tekintek, mint holmi kutyapiszokra a csizmám talpán. Démonok. Komolyan, van még lejjebb?
- Ami nem működik, azt cserélni kell, nem? Ami hibás, vagy épp veszett. Újítások, ez kellett már – ez nem az én reszortom, én csak támogattam és jobb kéz voltam, apró ötletekkel. Irányítani csak sereget tudok, a Mennyet nem, ahogy Isten, úgy meg aztán főleg. - Hazudott? No ez nekem új – csendesem el, és hallgatom a miértet. Sok hazugságot hallottam, viseltem vagy épp törtem meg. De hogy Ő tette volna?
- Mert a te új eszméid nem erre épülnek? Csak más szavak, más jelentések. Ugyan már, ez mindig így volt, el kellett fogadnunk. Működött – egy ideig, darabig. Ilyen gondolatokért valóban a porba hullott volna már rég, de ez már nem az az időszak. Majd rájön egyszer, hogy ugyanabba csöppent, csak épp más szereplőkkel. És.. ezzel engem már nehezen hat meg, nem ér el már semmit. Hisz csalódtam én is, mikor eltűnt, nem?
- Valamit mégis tett, hogy elinduljak ezen az úton. De igazad van, a gyilkost én alkottam, a pillanat és a gyűlölet. Nem teremtett belém gátakat, amelytől ezt rossznak éreztem volna, vagy magam téptem ki azokat, mint a tollakat. Bánom is én. Miben kéne még a szabadság? Elég nekem ez, elég a világnak – jobb, ha nem szabadulok én rá, nem járok-kelek, és pusztítok. Ó igen, bebújtam a Teremtő mögé, és mégsem. Egyre jobban csusszanok ki onnan, bújok elő és kihúzom magam. Amit ő teremtett, de én laktam be igazán, és mégis, a gondolat, hogy talán ilyesmire szánt, csak épp, kicsit félrement minden. Elvesztette az irányítást. Azonban hogy mire céloz, tiszta. Csak épp jelenleg nem mozgat meg semmit. Majd ha egyedül maradok...
- Akkor micsoda? Áldás? - mint holmi szitokszó, úgy hagyja el ajkaimat eme apró hasonlat. És szinte sejtem a választ. Ó, és ez miben más, mint Isten állítólagos szemfényvesztése és hazugsága? Semmiben. - Megmutatta, amit ő elhitetni akart. Akkor csak térfelet változtattál, de semmi mást sem. Vakhit, és káosz, amitől nem látod, mennyire de mennyire csalóka ez és mekkora ámítás. Tehát ő az áldozat, mi meg pusztuljunk el? Hmmm – rázom meg a fejem, engem ez nem ér el. Magától, csak úgy nem. Ha lenyomnák a torkomon, talán, de arra nem hagyok esélyt. Nem akarok fertőt, én nem akarom így végezni.
- Azért teszed, mert elültették benned, és cselekszel, mint a gép. Mint én. Már nem különbözünk sokban, csak te a parancsokat a magadénak hiszed. Nem azt kértem, hogy bizonyíts, csak választ arra, miért. De már sejtem – figyelem őt, ahogy felpillant, ahogy a sötétség mintha megvillanna íriszeiben. Valódi, ott ül, és mérgez. És félek attól, hogy ilyen közel elért? Nem. Koránt sem. Nem moccanok, ahogy ő sem, még azt is érzem, amikor a szellő által elkapott tincse elér engem. Épphogy de érezni.
- Ahol mi? Nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincs semmi rossz? - ez most valóban olyan kérdés, amely igazi, amely tényleg érdekel. Mivel etették meg, amit elhisz? - Sokan haltak már meg a mieink közül, és még fognak is. Lehet, nem számít a te sorsod, de lehet mégis. De érte? Nem lesz semmi szebb világ, nem lesz semmi sem – ezt nem tudhatom, de mégis ezt mondom. Játék a szavakkal, nekem egyelőre ennyit jelent. Tudom. Bolond vagyok. Mindig így kezdődik. Majd később ráérek bánkódni. - Te vagy a szakértő ebben, én csak a kardhoz és vérhez értek. Talán néha lehet jobb, ha nincs, de mindig maximalista voltam. Kellenek válaszok, csak nem mindegy, milyen áron. Amara mennyiben több és jobb, mint a Teremtőnk?  


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 13, 2018 7:57 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Oh, drága Bartholomew, hidd csak, hogy nincs semmi sem kőbe vésve. Hidd csak azt, hogy él számotokra a remény, hogy az nem halt meg. Tekintetem fénye nem halványul egy pillanatig sem, miközben őt nézem. Meghagyom hitébe. Holott, ha tisztába lenne azzal, hogy mennyire kőbe van már minden vésve. Hogy minden egyes cselekedete nem más, mint pazarlás. Mindenkié. Az enyém, az övé. Gabrielé. Amara el fog mindent pusztítani, mindez csak idő kérdése.
Hiába harcos, hiába a legjobbika annak, ami. Hiába az egyik legerősebb, lebecsülik a Sötétséget. Mindenki lebecsüli. Azt hiszik képesek ellene harcolni. Hogy képesek bármit kezdeni ellene, hogy titokban maradhat bármi előle. Az egyike vagyok azoknak, ki ez meg fogja akadályozni.
Mégis. Hihetetlen számomra, hogy mennyire nagyképű mindenki, aki azt hiszi képes egy istenség ellen harcolni. Mi történne ha szemtől szembe állnának? Még fel sem emelhetné a kardját, élete úgy múlna el, és még csak fel sem fogná, hogy mi is történt vele.
Habár, ha csak a környéken vannak, nem is kell semmit sem tenniük. A végítélet eljön számukra is.
Bármit is gondoljon, bármit is vélekedjen. Tudja, hogy tőlem soha nem fogja azt hallani, amit ő akar. Nem, ha a véleményünk nem egyezik. Ez megtörtént a mennybe is. Megtörtént már idelent is. Megtörténik most is. Ahogy telik az idő, úgy távolodunk el egymástól.
Egykor, valamikor régen, még a történtek előtt jó viszonyt ápoltunk. Morcos harcos volt, zárkózott, zord, akárcsak Ramiél, mégis többször tért be hozzám, mint bárki más. Kedélyesen tudtam vele beszélgetni, meghallgatta a véleményem. Akkor még érdekelte is.
S lám. Miként változunk meg mi is, alig egy emberöltő alatt. Távolodunk, az idő elteltével egyre gyorsabban. Bennem már nincs meg sem a báj, sem a szelídség. Ő pedig továbbra is megmakacsolja magát.
Mégsem esünk egymás torkának.
- Tudtad, hogy megvan a kezébe az az eszköz, ami segíthetne titeket elérni a céljaitokba? - teszem fel a kérdést, fejemet enyhén félrehajtva. Persze, küzdene ellene. Csak épp nem tudja, hogy miként. Szegény balga, lélek. Most már hiába jönnél hozzám térden csúszva. Akkor is elhajtanalák.
A Sötétség ellepi a világot, mégis vannak, akik ellenállnak neki. Holott elméje már sokkal hamarabb elsötétült, mint ahogy Amara színre lépett. Mégis, mintha nem süllyedne tovább. Bárki, aki fogékony a sötétségre, már rég el kellett volna, hogy vesszen. Legalább is meg kellett volna őrülnie. De vajon milyen sors fog rá várni?
Az enyémet tudom. Ott raboskodik San Francisco katonai bázisán, egy pecsétbe zárva. Elméje felett teljes mértékben átvette az uralmat a Sötétség. Ereje akkora, amilyennel még egy arkangyal sem tudott mit kezdeni. Ez lesz az én végzetem is, ezzel pontosan tisztában vagyok. S hogy bánom-e ezt? Miért tenném? Az érzések még mindig messziről kerülnek, annak ellenére, hogy egyre többet tapasztalok meg. Mily irónikus, nem igaz?
- Látom a lényeget most is megragadtad abból, mit mondani óhajtottam neked - nem baj. Minél később döbben rá, mivé is váltam, annál tovább vagyok biztonságba. Habár már pedzegeti. Hisz ez vonzotta ide. Az idegen erő, melyet érzet, melyet még ő sem tapasztalt.
Amivel szemben én magam legelőször ledöbbentem. Nem tudtam hirtelen hinni a szememnek, amikor megláttam Zephyrt. Mégis, most engem igazol, nem is a szánalmasságával. Egyszerűen ő nem képes úgy gondolkodni, úgy látni, mint akár én. Ezzel régen baj sem volt, hisz ezért voltam én, de itt a Földön?
Sodródnak az árral. Ez lesz Gabriel veszte. Ha már a jobb keze is képtelen előrelépni, ha képtelen tenni azért, hogy segítse őt a tudással. De akkor a hatalom eme formáját megtartom magamnak. Ramiélnek. Amaranak.
- Pedig ha valaki, akkor te pontosan tudtad, hogy kihez kellett volna fordulni, azért, hogy segítsen nektek. Egy szavadba került volna az egész, de nem. Te, Bartholomew, Gabriel hű angyala, Te ehhez túl makacs vagy, túl büszke vagy, hogy egy rangodtól alantasabb angyaltól kérj segítséget. S láss, hova jutottatok. Segítség nélkül gyengébbek vagytok. Legrosszabb rémálmotok sem szólt ily tehetetlenségtől. Tehetetlenség, mely ellen egyszerűen tehetnétek, mégis beburkoloztok amögé, hogy ti mindent megtesztek - de továbbra sem teszik, csak a környéken lófrálnak.
A világ túl nagy. Annyi rejtett kincs rejtőzik, melyet hasznát vehetnék és nem. Nem teszik meg. Ha valaki, akkor neki és Gabrielnek tudnia kellene, hogy mi lapul a világban. Mennyire kiaknázhatnák akár Amara kölcsönzött erejét. Mégsem teszik. Hiúk és büszkék. Ez fogja a vesztüket okozni, de miért is járatom a számat? Miért is akarnék segíteni rajtuk? Hiszen ezzel csak magam ellen cselekszem nemigaz?
Látszólag igen, de szándékaim sokkal mélyebbre nyúlnak, mint amennyire csak képzelni tudják ezt.
Senki sem jelentkezik. Somolyogva hajtom le itt a fejemet.
Senki sem.
- Nem igaz. Nem tetettek meg mindent - tekintek fel rá újra, fejemet megrázva. Számít ez már valamit?
Nekem semmit. Neki sem. Csak egy lerágott csont lesz ebből is nem több. Lelketlen szívét nem fogják meghatni a korábbi szavaim. Makacsul majd tiltakozik, de önmagában elismeri, hogy igazam van. - Mily irónikus, hogy egy démon hamarabb meglátja a bennem rejlő lehetőséget, mint egy angyal. S hogy egy démonra bármilyen körülmények között jobban számíthatok, mint bármely más testvéremre - nevetem el magamat halkan, fejemet újra lehajtva. Irónikus. Mégis igaz, Don… ő a kezdetektől mindig. Olyan más volt, annyira. Akar valamit, tudom, hogy akar, de…
- Évezredeken keresztül figyeltétek miként irányít Isten. S azt úgy dobtátok a kukába, ahogy lelépett, hogy gyönyörűség volt nézni. Szokásjog. Ennyi lett volna a feladatotok, nem a mészárlás - vonom meg a vállam. Ebben sem fogunk egyet érteni. Ez van, már nem akadok le ezen.
Véleményem akkor is elmondom, ha nem tetszik neki.
- Vakhit. Olyan iránt, aki végig csak hazudott neked - és itt most nem Gabrielre gondolok. - Akinek semmit sem számítasz. Mindent eldobnál magadtól, egy hiú ábránd miatt, egy illúzió miatt. Nem más Isten játéka sem, mint amit én műveltem nemrég körülötted. Elhitet veled mindent, holott nem más, mint egy olcsó zsarnok. S képtelenek voltunk mindig is észrevenni. S aki ezt megtette, mit tett vele? Eltörölte őket a föld felszínéről, vagy épp elzárta őket - vonom meg a vállamat.
Immár új sakkfigurák is vannak a táblán, de eszem ágába sincs elmondani neki. Létük maradjon még titok, még akkor is, ha San Franciscoba kitört a balhé. Talán hallott már róla. Talán nem.
Kacéran vonom fel a szemöldököm lényegtelenségét hallva. Eljönni úgyis el fogok. De így talán jobb móka lesz majd. Vajon tényleg annyira jó a biztonsági rendszerük? Nekem szükségem van Arra. Amiről ők semmit sem tudnak, amiről azt hiszik, hogy csak kacat, holott…
Nekem kell. És eljövök érte. Vajon ott fogsz várni Bartholomew? Vagy most csak a szád nagyobb, mint a képességeid?
- A gyávák szövege az, mikor mások döntései mögé bújnak. Azt mondod, hogy Atyánk teremtett ilyennek? Hisz választásod és szabad akaratod azóta van, hogy Gabriel ügye mellé álltál. Tehettél volna emellett mást is. Nem, te bebújsz Isten háta mögé, felemelt kezekkel, hogy ő teremtett ilyennek. Na de emberölő gyilkosnak is ő teremtett? Vagy ez már a saját akaratod volt? És ha ebben volt, mit gondolsz, hogy másban nem lehet? - önmagának mond ellent én pedig nem vagyok rest abban, hogy az orra hegyére is hányjam ezeket.
Meglehet ezen később el fog gondolkozni. Meglehet, hogy nem, én inkább az utóbbira szavaznék, ha lehetne rá.
Bármennyire is különbözőek vagyunk, nézz ránk, Bartholomew. Egymást győzködjük saját igazunkról. Valahol talán fontosak is vagyunk egymás számára. Hiszen mindketten azt akarjuk, hogy az egymás igazát vallja a másik is.
Annyira már mégsem vagyunk, hogy ne áldoznánk fel a másikat szó nélkül. Ebben teljesen biztos vagyok. Gondolkozás nélkül mélyesztené belém angyalpengéjét, ha azt a parancsot kapná. Ha az útjában állnék. Már én is habozás nélkül hagynám meghalni.
Ilyenné tett minket a világ. A földi paradicsom.
- Ez nem fertőzés - rázom meg a fejemet, mosolyogva. Kezeimet továbbra is egymásba kulcsolva pihen előttem. Nem vagyok ideges. Sem nyugtalan. Szokatlan, bármennyire is félnem kellene tőle, amiért tett, nem teszem meg.
“Mindig is hinni fogok benne.”
Saját szavaim visszhangoznak elmémbe.
- Amara megmutatta az igazságot számomra. Istenről, az ő világáról. Soha sem volt az, aminek hittük. Egyenlőtlen küzdelem az angyalok javára. Nem vagyunk mások, mint bábok, habár ezt korábban sem tagadtam. Egyszerűen csak… - elhallgatok. Miként is magyarázzam el. Miért is tegyem meg? - Belefáradtam már, hogy tetteimről tegyek tanubizonyságot. Igazat. Hogy megmagyarázzam mit, miért teszek - sóhajtom, eltekintve mellőle, egészen oldalra. A sivatagi homok porszemei vonják magukra a figyelmemet.
Tekintetembe mélabúság költözik. Nem sajnálom azt, amivé válni fogok. Egy gyilkoló szörnyeteg, kit nem lehet megölni, kit csak elzárni lehet. Lelki szemeim előtt felvillan Zephyr arca. Habzó szája, olajfekete szeme. Az erő, melyet nem voltunk képesek megfékezni.
Gondolataimba olyannyira elrévedtem, hogy már csak a felém telepedő árnyékra leszek figyelmes. Teljesen előttem áll, hiszen nem hátráltam előle, még csak védekezőleg sem emeltem fel kezemet. Érzem a bőréből áradó meleget, ruhájának friss és üde illatát. Az izzadtság nem elviselhetetlen, szinte már kellemes bukéját.
Lassan tekintek fel rá, arcomba lógó hajamat kiseprem hajamból. Nehezen tudok feltekinteni rá. A nap a válla felett süt az arcomba, elvakítva. Fekete masszává varázsolva az arcát.
S az én tekintetem. Századmásodpercnyi időre láthatja, miként válnak oly olajfeketévé, akár egy démonnak.
- Egyéni sorsokat nézel és még mindig nem látod az egészet. Elpusztulok, és? Soha, senkit nem fog zavarni a tény, hogy egy rangtalan senki elpusztult, de hogy miért teszi? Nem vagyok kiváltságos, de én tudom, hogy a pusztulásunk egy új világ hajnalát indítványozza elő. Egy szebb világét, ahol… - miért keresek válaszokat?
- Egy keresés sem értelmetlen, bárhol is teszed ezt meg - hajtom lejjebb fejemet, vállára tekintek, a nap képtelenné tesz, hogy ránézhessek. - Ha nem is kapod meg a válaszokat, az is egyfajta eredmény, nem?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 13, 2018 1:34 pm
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Had nevessen, ha nevetni kíván. Ó, hányan tették annak idején és mostanság is. Elöntötte őket az önteltség vagy épp az, hogy többnek érzik magukat, és nevetnek. Ha nekik jól esik, az én arcom addig rideg, szoborszerű, nem moccan rajta semmi, hagyom, hadd élje ki magát. Én is beleesek ebbe, én is porszemnek tekintek sokakat, ez a mi hibánk. Mindig is a halandók és mások fölé helyeztük magunkat, de mert arra is teremtettek minket, angyalokat. Mindig fölöttük voltunk. És lám, két lábbal a földön állva sem hagyunk fel jó szokásunkkal, amit már egymásra is kivetítünk. Hol vannak az égi ranglétrák már és mégis, úgy kapaszkodunk bele, mint a szalmaszálba tornádó idején, pedig már semmit sem ér. A legalsókból is lehet manapság bárki, csak nem tudjuk lenyelni. A szokás hatalma...
- Hát azt majd meglátjuk. Semmi sincs már manapság kőbe vésve – ha igaz, ha nem, nem olyan könnyű csak úgy elbukni. A játék nem ezen része érdekel, az a felvonás fontos, ami a jelen és amit cselekszünk. Persze, meglehet, hogy az hibás, rossz, de akkor sem előre eltervezett és persze tán oda kezd el vezetni, a veszteségbe. Nem is várom el tőle sem azt, hogy magasztaljon minket, hízelegjen, vagy bármi hasonló. Talpnyalókból mindig akad elég, keresni sem kell, ahhoz már több bátorság és gerinc kell, hogy valaki a saját igazát merje hangoztatni. És ezt én valahol tudom is tisztelni, még ha ki sem mondom. Sok dolgot tartok odabent, nem eresztem ki és nem azért, mert gyenge vagyok, félek, vagy egyszerűen nem akarom, hogy ezt az oldalam lássák meg. Nem. Nem akarom kimondani, mert nem tudok olyan lenni, aki ilyeneket mond. Talán tartok a kedves angyal képtől, vagy bármitől, vagy épp a bennem élő, sajátos sötétség már rég felzabálta ezeket. Ha kimondom viszont, annak oka van, valamit el akarok érni. És most? Most semmit. Talán az igazat.
- Miért ne érdekelne? Nem vagyunk ostobák. Ő nem csak az embereket akarja kiirtani. Ha így lenne, virágcsokrot és üdvözlőlapot küldenék neki minden nap, de nem. Ő mindent és a mindenben mi is benne vagyunk. És nem, nem akarok így elvészni, így törődnünk kell vele és érdekel minket – nem vagyunk bolondok. Mióta ez az egész elkezdődött, mióta ő előtört és a világ még jobban megváltozott, nem tudunk nem figyelni rá és a jelekre. Muszáj. Kell,  még ha nem is tetszetős nekünk az, amit látunk és hallunk. Nem minden ér el hozzánk, nem tudjuk, pontosan mennyien vannak ellene és mellette, bevallom, még ha hangosan nem is mondom ki. Lehet ő már többet tud ebből a szempontból, ezzel kérkedik, és jól jönne ha mi is tudnánk, de nem fogok könyörögni, hogy árulja el. Egyszer mindenre fény fog derülni, ha előbb nem is, utóbb igen. Mosolyában játszik az, hogy sejti, amire nemrég utaltam és szórakozik rajta. Megrémiszt valahol mélyen a mosoly, mert olyan van benne, amely többet mond, mintha most verset szavalni. Valami, ami mélyen ül benne és ami mozgolódik. Hiába az ismerős arc, az ismert név, egy idegen áll előttem.
- Csak harcos? Ó drága... nevezz csak egy gépezetnek, állom. Már nem érdekel, minek neveznek, rég nem – és valóban. Gyilkosnak, gonosznak, vagy épp akármi, ember kreálta rossznak. Azon a napon, amikor először öltem atyám teremtményét parancsra, már eldőlt. A múlton nincs értelme rágódni, nem fog megváltozni és nem is akarom. Azt sem, hogy ő azt akarja. Mindketten idegenek vagyunk.
- Nem mi zártuk be a kapukat. Mintha nem tudnád, hogy küzdöttünk érte minden erőnkkel. Van, amikor mi is kevesek vagyunk, de sosem leszek olyan bolond, hogy azt mondjam, ami itt a Paradicsom, az egyenlő azzal, ami odafent vár és pihen – még ha ezzel Gabriel nem is értene egyet, ez így van. Ez nem lesz sosem az a hely, ahol beragyog a fény, és megfürödve benne, új erőre kelsz. Az Isten műve, és összehasonlíthatatlan bármivel is, nincs párja, ahogy minden angyal már és más, ahogy az emberek mások. Vannak hasonlóságok, akadnak egyazon dolgok, de az összesség sosem lesz egy és ugyanaz. Soha. - Ha tudnám, hogy nyílik az ajtó... de hát ki tudja? Senki sem jelentkezett, csak mindenki ítélkezik és siránkozik. Mi megtettük amit csak lehetett, és nem, nem kérek se hálát se semmit, csak azt, hogy fogják be a lepcses szájukat – Gabriel talán hűséget kérne, az árulók fejét, de hálát? Nem tudhatom mi jár az ő fejében, elvégre oda sosem másztam be, nem turkálok, nincs rá parancs így nincs jog sem. Az emlékeim még mindig élnek arról, mi van odafent, mennyi minden. Mennyivel erősebbek lennénk, ha csak egy kis szeletet kapnánk belőle.
- Ki mondta, hogy manapság bárki jól csinálja azt, amit. Már nem vagyunk hatalmasok, hogy ne hibázzunk – apró mosoly ül ki ajkaimra a kis gúnyos játéka láttán. Ahogy egykor képtelenek voltunk hibázni, mert minden lépésünk meg volt tervezve, most olyannyira vagyunk esendőek és szerencsétlenek, egyenesen balgák. Nekem vannak parancsaim és amikor azok elfogynak, úgy téblábolok, mint egy gyerek, aki nem tudja feltalálni magát, mert nem ismer semmit, amit először lát. A Mennyben mindig tudtam mit akarok, de idelent... nem akarok emberként viselkedni, emberi dolgokat tenni, de hogy mit tudnék? Jó kérdés. Tele vagyok hibákkal, ahogy nézem, de ki nem? Aprót biccentek arra, amelyben kivételesen egyetértünk. Mily ironikus, nem? Az elmúlásban igen, de az oda vezető útban koránt sem tudunk egy nevezőre térni. Ő már utat választott és én is, belőle más sugárzik, mint belőlem. Már nem tudok annyi kérdésre pillantásnyi idővel válaszolni, megkopott erőm már nem mindent tudó, de felismerem a jeleket, másnem tapasztalat alapján. Ennyi még megmaradt nekem. Erős vagyok, ha harcolni kell, és ez számít. Más az ész.
- Ha elhiszed vagy sem, már gondoltam erre. Mi lesz akkor? Semmi – arcom elsőre szórakozott, majd vonásaim megkomolyodnak. - Meghalok, és a semmibe leszek. De tudod, akkor sem fogok ellene felállni. Ha meg kell halnom, akkor az Atyám és az Ő parancsa által, és tudni fogom az utolsó pillanatig, hogy úgy haltam meg, ahogy éltem. Nincs sok erényem, se jó tulajdonságom. De az, hogy kitartok a hűség és az mellett, amiért vagyok, az igaz. Akkor így lesz, nem fogok sok vizet felzavarni – nem tartom magam öngyilkos jelöltnek és persze nem is vágyom a halálra. Úgy vagyok vele, hogy ha a hűségem oda köt, akkor kössön erősen, és ha ez van nekem megírva... Nem érdemelnék koronát, vagy épp jutalmat azért, amiket tettem és nem is várom el senkitől sem. De addig, míg ez el nem jön, vagy sem, megteszek mindent, amit csak lehet. Hogy jobb legyen, vagy épp nem. Hogy élhessünk úgy, ahogy kell. Ha eljő a Sötétség ténylegesen, ne holmi fadarabokként álljunk csak ott, ne könnyítsük meg a dolgát. Mégse kérkedek és nagyképűen tolom arcába a sablonszöveget. Sosem tett ellenem odafent semmit, idelent sem, mert elveszett, így hát kijár, hogy ne a hazug kampányszöveget kapja. Talán az az erő, amelyet nem ismerek, nem is tudatosul bennem, őszinteségre kényszerít valahol.
- Ugyan, teljesen felesleges – legyint rá, de nem azért, mert tiltom neki. Azt tesz, amit akar, ez igaz. Miért ne tehetne bárki, csak, hát mindennek vannak következményei, amiket el kell viselni. Hol a semmi, hol annál sokkal több. Nem mindig botlana belém, mások máshogy döntenek és cselekszenek. Nem körülötte forogna a világom. Megpihenve, apró sóhajjal futtatom körbe tekintetem, majd végül ismét rá. Ez a hely halott, pont nekünk való, csak a szavaink zavarják meg az egészet. És az, hogy miket teszünk, de csak mintha lassú keringő lenne csupán. Idegen áll előttem, ismerős arccal és talán nem tudom hova helyezni. Hisz igaza van, csak harcos vagyok.
- Mindig is azok voltunk, tudod, és makacsok is, akik nehezen tanulnak. Atyánk akarta így, mikor teremtett minket, de egyesek látnak mindent. Nem vagyok a legnagyobb bölcs, elismerem, azt mondom amit gondolok, még ha hibás is. Ezt akartad hallani? Hát tessék, nincs ebben újdonság – tárom szét karjaimat, mintha akkora dolgot lepleztem volna le. És mégsem. Nem akarok én okoskodni, vagy épp másnak tűnni. Kevesekkel beszélek, az igazság szerint, még a katonákkal is. Parancsok, utasítások, felszínes csevegés. Az egyetlen akinek megnyíltam az Gabriel volt, és azon kívül? Talán ő az első hosszú idők óta, akivel bármi mást is megosztok azon kívül, hogy hol állok és épp mit művelek. Akadnak, akik ehhez közel álltak, de most más. Ez más.
- Talán ismersz, mi hat meg és mi nem – szórakozott tekintettel vonom meg a vállam. Mi érdekel valóban? Tudja ő. Nem sok és ami mellette még igen az véres és kegyetlen. Hát, ezért nem is vagyok a szeretet angyala. Jó vicc lenne.
- Hát ezt akarod te is? Veszni a semmibe? Ó, hát megfertőzte a kis elmédet, már látom. Ez volt az, ami... ami más benned – döntöm oldalra fejemet. Nem, azt nem láthatom, mekkora az ereje, de attól még szavaiból kivehetem eszméjének irányát. - Talán nekem is csak egy hosszú séta kell, hogy megvilágosodjak, megtisztuljak. Talán az én eszem is elment. De nem őrültem meg. Ohh, Ophilia.. - sóhajtom nevét, de koránt sem szenvedélyből. Csalódás? Meglehet. - Nem voltunk sosem egyformák, és látod. Megmart egy kígyó és megfertőzött, és most olyasmiket beszélsz, amiktől meg kéne rettennem. Nem akarok elveszni a semmiben, és bár azon vagyok, hogy minden ember haljon kínhalált, a saját fajom ellen nem játszom. És te... te balga és ostoba módon most futsz utána. Nem lesz jutalmad, csak a pusztulás. Nem vagy kiváltságos, és ha én bezárkózva élek, te hogy? Láncra verve egy eszme miatt. Mondd, melyik a jobb? Elhiszel mindent, amit látsz – ostoba vagyok talán, hogy kinevetem és nem veszem komolyan. Lehetséges. De más talán menekülne, támadna, visítana. És én? Nem tudom mit tegyek, csak sejtem. Egyelőre pedig csak nézem, csodálkozom. Mindenki hanyatlik valami felé. Elé lépek, közel, amennyire engedi, és úgy tekintek le rá. - Miért keresed ott a válaszokat, ahol értelmetlen?


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Kedd Szept. 11, 2018 9:40 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Pökhendiség, ahogy az előbb is említettem. Lehajtott fejjel nevetem ki a férfit balga szavai nyomán. Nem oly derűsen, mint rég. Nem játékosan, még csak nem is félreértésből eredően, mint egykor tettem a mennybe. Nem. Nevetésem gúnyos, szinte már epés. Olyan, melyet ajkaim soha nem hagytak még el eddig ezelőtt.
- Vagy kik először elbuknak - villannak meg szemeim, ahogy újra feltekintek rá. Előbbi jó kedvem már sehol sincsen. Komolyan tekintek rá, veheti akár fenyegetőnek is.
Viszont én tudok valamit, amit ők nem. Mik is állnak velük szembe. A Sötétség kit szabadított ki. Semmit sem tudnak az erőről, mi a vidéken lapul, talán ha Gabriel képes rá. Ha. Nem veszett még el az önámításának bugyraiba. Ha saját tükörképe nem tetszik jobban neki, annyira, hogy önmagam hiúságát simogassa napról napra.
- Még ha igaz is, amit mondasz, és ha tényleg tudatában vagytok annak, hogy ki is felelős ezért a sötét fellegekért… Tán érdekel titeket egy percig is? - érdekli? Jó kérdés, elmémbe mégis eszembe idéződik kik is állnak a Sötét Úrnő oldalán.
Oly angyalokat volt képes maga mellé állítani, kikről soha senki sem gondolta volna. A halál angyala, ki töretlenül kitartott mindig Isten mellett. Ki, még ha Michael oldalán is állt, soha nem értette az emberek viselkedést. S lám, most ő kaszabolja halálra az embereket. Bevégzi azt, amit Gabriel és Ő képtelen volt és még csak fel sem tűnik nekik.
Sokat mondóan mosolyodom el, miközben lehajtom a fejemet.
Szemei enyhén megvillannak, melynek okát nem tudom, de… Talán megtudhatom. Oly erőt kaptunk Istentől, melyről mindenki csak álmodnak, mégsem használják fel. Elpazaroljuk azt, amivel többek vagyunk mindenkinél. Amivel a teremtés csúcsai lehetnénk. El.
De már nem én. Bepillantást nyerek magamnak elméjébe, csak hogy tudjam mi az, amit érezni vél. Amit soha nem fog megtenni, mert képtelen vagyunk rá. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán összekuszálhatnám az emlékeit, vagy csak egyes részleteket kitörölhetnék belőle.
Mégsem teszem. Magam sem értem, hogy miért.
- Habár csak harcos vagy, de szánalmas, ha azt hiszed, hogy tehetetlen vagy - vonom meg a vállamat.
Ne értsetek félre eszem ágába sincs segíteni neki. Nem akarom, hogy ellenem dolgozzon, noha… Talán azon embereket, kik. Dobjak elé egy csontot? Szánjalak meg, mondd meg Bartholomew. Megérdemled?
- Érdekes, hogy pótlékod mondasz. Volt egykor egy menny és… Oh várj csak! Mintha ti hagytátok volna veszni! - kapom szám elé a kezemet, pimaszul, ahogy csak tudom. Azért ne fájjon senkinek sem a feje, hisz tudja ő is, hogy így történt. Azon túl, hogy mindenkit száműztek, aki nem az ő csicskásuk…
S ki tudja, talán még egykoron védett irattáram is tűz martalékává vált. Kinézem belőle, hogy bosszúból megtette.
- Valamit akkor elég rosszul csináltok, hisz… - látványosan körbenézek, de a homokdűnéken túl a délibábokon kívül semmi sincs itt. Csak mi ketten, a homok, a tűző nap és a szél. Ennyi csak, mi jár nekünk. - Hát persze, nincs itt. Nem is lesz - rázom meg a fejemet. Nem fog visszajönni.
Amara is ezt akarja, s ha neki, Erre a veszélyre nem merészkedik elő a rókalyukból, ahova bújt, akkor nem fogja már megtenni. Méghogy rajtunk múlik, ne nevettessen már senki sem. Hát nem veszi észre, hogy ha “rajtunk” múlik, akkor a világ elvész? De meg is érdemli.
S immár ezt akarom én is. Hogy elvesszen. Mindennel és mindenkivel együtt. Pusztulásba taszítani az egészet, hogy a martalékává váljon.
- Látod ebben teljesen egyet értünk - mosolygok rá negédesen. - Egyszer valóban mindennek vége lesz - de addig is meg kell akadályoznom azt, hogy bárki ennek véget vessen. Mily irónikus is? A végső pusztulást akarom előidézni, úgy, hogy elpusztítom azt, ami elpusztíthatná őt?
Kacifántos. De az élet már ilyen. Mindenkinek kell valamilyen életcél. Nekem hát ez lett. Másokkal ellentétben tudom, hogy mi az, mi megölheti Amarat. De eszem ágába sincs ezt kiadni a kezemből.
- Mily édesen naiv vagy. S még azt hittem, hogy én vagyok az - nevetem el magam újra csak, akaratlanul. Méghogy nem hagy el senki senkit. - Szerinted, ha Isten visszajön és azt mondaná neki, hogy megbocsát neki, csak épp irtson ki mindenkit, aki egykor embert ölt mellette, azt hiszed, hogy életben hagyna? - horkanok fel, hisz ennyire vak tényleg nem lehet már.
Ha belegondolunk ez is egyfajta elhagyás. Nem számít senki senkinek. S minél hamarabb rájön arra, annál hamarabb rúghatom vissza abba a gödörbe, miből azt hitte, hogy már kimászott. Ostoba egy harcos, ne engem akarj kijátszani. Már ne.
- Már szinte kihívásnak érzem ezt az invitálást - vigyorgok rá, úgy ahogy eddig soha sem tettem.
KÍváncsi lennék, hogy feltűnne e neki, hogy úgy járok ki a városából, ahogy nem szégyellek? Hogy senkinek sem tűnik fel, hisz hol egy madár alakjában látnak, hol csak forró szellő formájában érzékelnek. Az erőm napról napra nő és muszáj vagyok a határaimat feszegetni. Hogy meddig mehetek el, de, hogy észrevennének?
Szívesen próbára tenném.
- Tanokról és bűnről beszélsz, de ezek eltörpülnek mindazzal szemben, amivel szemben álltok. Képtelenek vagytok egészben nézni a kirakóst, de tán ez így is van rendjén. Ti mind csak egy-egy darabkái vagytok - ahogy magam is. De engem egykor arra teremtettek, hogy egészében lássam a képet. Újra a szemébe nézek, amikor végre megáll. - Kérlek, kímélj meg attól, hogy egy percig is érdekel téged, hogy mi lesz a sorsom - hajtom enyhén oldalra a fejemet, vállam irányába. Már szinte meghatna az aggodalma. Ha nem sejteném, hogy ámítás az egész. - De végül is így is mondhatod. Megváltás, ezt a szót még nem használtam rá - vonom meg a vállam, de ha így fejezi ki magát. Még az is. - Megváltás a világnak minden élőlénytől. Ti bezárkózva éltek. Nézz magadra Bartholomew. Itt járőrözől, egy sivatagba? A világ ettől nagyobb, nem itt történnek a fontos dolgok. De még csak az aprók sem. Miből tudom, hogy sikerülni fog? Jártam oly helyeken, láttam olyan dolgokat - találkoztam olyan entitással - mely megadja számomra ezt a sikert. Célom már csak egy, de nem gubózom be a saját világomba.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Szer. Szept. 05, 2018 9:33 am
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
A fejem rázom meg, oda sem figyelve arra, hogyan változnak vonásai. Nem is vártam azt igazán, hogy olyan legyen, amilyen volt, és most sem riaszt meg a változás, akármennyire kellene, akármennyire lenne logikus. És mégsem. Talán tényleg bolond vagyok, hogy ilyesmik miatt nem aggódom, vagy nem akadok fenn. Igen, mondhatnám azt is, hogy vannak fontosabb dolgok, amikre figyelnem kell, és mégis, valahol bizonyosan vak vagyok, csak nem vallom be. Nem kedvezek ilyennel senkinek. Bevallom, hogy sokszor igyekszem magam mindenki más fölé helyezni, főleg, mióta kezeimet emberben fürdettem meg újra és újra. Ez már csak ilyen. Mind hibásak vagyunk, imitáljuk, milyen emberként, milyen lehet az, amikor akármit érzel a másik iránt, és közben pedig egy rakás katona, az irattáros, vagy akármely égi munkás áll egymással szemben  és nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy szabadidejük és szabad döntéseik akadnak. Nem tudunk ezzel mit kezdeni, láss engem. Ez van.
- Ez nemigen van így. Észrevettük a makacs felhőket, és nem tetszik egyikünknek sem. Értékelem az aggodalmadat, de azért egy ilyen mértékű változásra felfigyelünk. Talán épp mi leszünk a kivételek, akik nem buknak – vonom meg kissé a vállam, mert valóban ez a cél, amellett, hogy folyamatosan figyeljük a világ változásait és rezdüléseit. Hisz ne éreznénk a sötét erőket? Ó, akkor valóban nem érdemelnénk többet a bukásnál, és a feledésnél. Már harcoltunk olyanokkal, akikek megszennyezett ez az erő, vagy csak épp nyomát láttuk, bármit. Furcsa világ ez, furcsább, mint amit mi teremtettünk akkor, amikor talpunk alatt éreztük először ezt a világot. Ott megdőlt mindent és mégis, még ebben a káoszban is sikerült valami olyasmi, amire nem számítottunk. Mikor lassan elért a hír, az egész Gabriel felé, minden megváltozott. Amikor az ember fölött állva újra és újra lesújtva és nem történt semmi, amikor először szembesültünk a változással, sokkoló volt. Hisz hiába  vagyunk mi hatalmasak, ha egyszeriben minden előnyünk elveszik és mi válunk gyengévé. Még most is dühít, talán érzi is, ahogy előhúzom magamban ezen kellemetlen emlékeket, de legyűröm, nem kezdek ámokfutásba azért, mert dühített elsőre és sokadszorra a tehetetlenségem. Ó, már ezt megtanultam kezelni, ha mellette maradtam olyan kegyetlen, mint aminek most már neveznek. Már nem számít semmi sem, olyanokat tettünk, amiért nincs bocsánat, még akkor sem lesz, ha Atyánk visszatér, ha valóban megtörténik. Gabriel leültetheti a helyére, kormányozhat, de semmi sem mos le rólunk egy mocskot sem, és ha nem is pusztulunk bele abba, ahogy ítélkezik felettünk, elég lesz ha ránk tekint és látja, amivé váltunk. Ez mind sokszor és még annyiszor lefutott már bennem, és mindenki másban is. Mi lesz akkor, mi lesz később és mi lesz? Számít valamit? Már nem. Már rég nem, és rég nem is ez mozgat, csak a cél, amit kitűztünk. Más nem is kell és ez a vakságom közvetkező állomása.
- Mennyet teremteni igyekezhetünk, de mindig is csak pótlék lesz az eredeti helyett. De hogy új Istent? Áhh. Akármit is tett, ez elég merész lenne. Vissza akarjuk hozni, nem újat alkotni – bár már ki tudja, mik a vágyak. A terv annak idején egyszerű volt, alászállni, vérrontást szítani és várni arra, hogy Atyánk visszanéz. Aztán, amikor minden hiábavalónak látszott, folytattuk, hátha. Mindig csak talánokba kapaszkodva vártunk és várunk most is, pedig egyre jobban úgy tűnik, ez egy veszett ügy. Nem néz vissza senki sem, nem érdekli azt, akinek címezzük a dolgot. Sóhajtva tekintek a távolba, és jogos lenni a kérdés, hogy akkor miért tesszük mindezt? Miért nem hajtunk fejet, kérünk bűnbocsánatot és hagyunk fel mindennel. Az igazság talán sehol sincs, mégis, teljesen egyértelmű. Én élvezem a kegyetlenséget, Gabriel pedig eltökélt azért, amit eltervezett. Ő sosem ingadozott, ha manapság akad rá példa, nem annak ismertem, ismerem, aki feladja. Ez a mi ügyünk, és ameddig tudjuk, végig is visszük. Új Menny, új Isten, új világ. Ennek itt már mindegy.
- Valóban, csak néha olyan jól elrejti, hogy emberöltő se elég, hogy felderítsük. Van időnk, és ha ügyesek vagyunk, akkor a kis fegyverek se érnek el. Van nekik elég, igen, válogatott módszerek, elértek ők is olyan szintekre, amiket nem is reméltünk. De mit számít? Egyszer mindennek vége – nekik, nekünk, ennek az egésznek. Van új szereplőnk, bizony, és úgy néz ki, erősödnek az erőviszonyok, vagy épp elindult az óra, amely csak visszaszámol csendesen mégis igen gyilkosan. Mindenre figyelni kell, ezt már megtanultam. Ha én nem, mások. A jelenben kell maradnom, ámbár túl sok minden köt a múlthoz, ahhoz, amikor jó volt. Lehetne.
- Elég romlott képmások vagyunk mi – nevetek egy aprót, leginkább magamra, vagy azokra gondolva, akik mellettem öltek a csatákban. - Lehet, hogy megvan benne is, de nem teszi meg. Látom, látom minden nap, akkor is, amikor igazán kétséges és rossz a helyzet, és akkor is, amikor nagyon jó. Ez lényegtelen, meg azon rágódni, ki hagy el kit. Mindenki elhagyta azt, amiért teremtődött, talán egyesek egymást sosem fogják – felesleges körök, teljesen feleslegesek. Engem nem fog megtéríteni ezzel, nem tudja megmásítani a sziklaszilárd hitemet Benne. És nem is akarom ezt hallgatni, annyian de annyian megpróbálták már, és már unalmas. És ha én unatkozom, túl kreatív leszek.
- Most már jobban figyelünk. Az ott volt, ez itt. Nem jön ide hacsak.. nem őrült. Manapság sokak elméje romlik meg, merész tetteket és még merészebb ötleteket élnek. De nem bánom, már semmit sem. Minden hibát ki lehet küszöbölni – a biztonsági rendszer gyengesége más kérdés, de nem rá tartozik, hanem ránk. Ha bejárnak? Végletekig nem lehet semmit sem rejtve hagyni, ami fontos, azt olyan helyen tároljuk, amit nem érnek el. Bánom is én, nekem csak az a dolgom, hogy elfogjam és elintézzem az ilyesmit, én ebben vagyok jó. A nyers erő, ahol az érzelmek már rég kihaltak, már ha egyáltalán léteztek valaha. A jóságos, hárfázó angyaloktól már rég messzire kerültünk.
- És mégis mik? Ha már nonszensz.. - állok meg végül, figyelve őt, figyelve minden apró rezdülését, arca vonalát. Nem vagyok már vak, ebben a pillanatban. - Túlmutat. És mi értelme van manapság egy áldozatnak? Elhozod a megváltást? De ilyen áron? Ez nem játék, már rég nem. Miből hiszed, hogy neked sikerülni fog?


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Vas. Aug. 12, 2018 5:45 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
“Te sem látsz a jövőbe.” Szavai megragadják elmémet, szemeimet lesütöm, hajam eltakarja arcomat, talán nem is látja mosolygó arcomat.
Nem látok a jövőbe. Ez igaz. Mégis tudom, hogy mit fog ez hozni. Mennyi, mennyi birodalom bukását néztük már végig? Ő csak egy katona volt, ki harcolt hol az egyik, hol a másik oldalon, ha úgy hozta a sors. De én? Ki látta, min buktak el? Ugyanezt művelik ők is most. Marakodik két testvér, a démonok közben saját hálójukat szövegetik, s nem veszik észre, hogy a legnagyobb pók már épp felettük áll. Nem látják az árnyékát, mert minden sötétséget másra terelnek.
- Minden birodalom, minden nagy hadsereg, hadvezér bukását épp a pökkhindeség okozta. Ne essetek ebbe a világba. A világ felett gyülekeznek a felhők, s észre sem veszitek - csóválom meg a fejemet. Ez nem becsmérlés, ezek egyszerű tények, mellyel vitatkozhat most, ha szeretne.
Vélhetőleg meg is fogja tenni. Ezen nincs. Amara hulláma nem érte volna el Las Vegast? Meglehet. De ki kell járniuk, tudniuk kell, hogy mi történik a világba. Az emberek új erőre kapnak, bármit megtehetnek, miért ne tehetnék meg? Hiszen nem halnak meg. Merészen szembe szállhatnak minden angyallal, való igaz. Nincs veszteni valójuk, de nekik? Ki egy idáért küzdenek? Kik hisznek abban, hogy ezzel fogják visszahozni Istent? Hogy ezzel egy nagyobb jót tesznek meg?
Még ha igaza is lenne, hol van hát most Ő? Senki sem látja, hogy semmibe sem néz minket?
Nem szólunk a másikhoz, nem törjük meg a csendet, mely közénk telepedett. Világunk mindig is távolodott egymástól, ez sose volt kérdés, sem pedig kétség. Ő hűséges egy személyhez, hogy most rosszhoz, vagy jóhoz? Teljesen lényegtelen, ezen már kár filozofálnia. Mire ez számítana valamit, nem lesz senki, ki elmélkedjen rajta. Világunk pusztulása után, mi angyalok semmivé válunk. Szó szerint. Nincs lelkünk, melyet felhasználjon Amara, számunkra nincs semmi az úgynevezett túlvilágon.
Mindent, mi valaha láttunk és tudtunk semmivé lesz. Könnyed szellővé leszünk csak, aztán pedig, amikor már csak ők ketten fognak egymással szemben állni, már semmi sem lesz.
De ennek így kell lennie. Ez a helyes. Ez az egyetlen járható út.
Szavai kétértelműek, kijavítja újra és újra magát. Azért, hogy ezzel bizonyítsa szavainak igazát, a súlyát, vagy csak egyszerű nyelvbotlások. Vannak egyáltalán nyelvbotlások?
- Akkor nem igaz a hír, hogy az új Istent akarja játszani, és itt megteremteni a mennyet? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Nem tagadja meg a kilétét, mégis követ olyat, aki pont Isten akar lenni.
Vagy a szóbeszédek hamisak lennének? Nem hinném. Gabriel elméjét is elragadta a tehetetlenség és a semmittevés. Ez lenne hát már a végső, kétségbeesett csapkodása a világban? Megteremteni azt, ami már rég elmúlt?
Érdeklődök, nem kötözködök. Hangom nyugodt, ahogy mindig is, de már korán sem oly szelíd, mint egykoron. Már semmi érzelmet nem tükröznek, ahogy az övé is sem. Két lelketlen porhüvely vagyunk. Ő Gabrielt követi szó nélkül, én pedig Amarat. Két világ, mely egy ideig egy utat járnak be, majd ezek elágaznak. Míg az egyik a teljes pusztítást akarja, addig a másik, mit?
Mit hisznek mi lesz majd ebből?
- Ha lesz még, mi megvárjon - jegyzem meg halkan, orrom alatt, de tán meghallja. Nem zavar. Egyszer neki is szembe kell nézni a valósággal. Elvakultak egy eszmének. Mégsem tudom őket hibáztatni, hiszen én is az voltam.
És mégis, most már mégsem harcolok foggal, körömmel, legfőképp szavakkal, hogy mások értésére hozzam: Ő hazudott mindenkinek. Az egész világnak. Ez már nem mehet így tovább. Világunk ebben a formájában el kell vesznie. Majd ha létre is hoz nélkülünk egy újat, azt közösen kell megtenniük.
- Mindig, mindenre van egy megoldás. Mindig, mindent meg lehet oldani. Isten soha, de soha nem teremtett, vagy tett semmit, aminek ne lehetne egy megoldása. Így van ez azzal a kis bukkanóval, hogy mi lettünk a halandók, ők pedig a halhatatlanok. Vannak fegyvereik, mennyi? - s ti mennyien vagytok? Enyhén vonom csak fel vállamat, ez továbbra se számonkérés. Egyszerű eszmefuttatás…
Mint aki segíteni akarna nekik. De ez így lenne? Talán. Elesne pár angyal és? Sohasem győzhetünk, ha nem tesszük meg a hozzá szükséges áldozatokat. Legyen az bármilyen is. Churchillt is sokan elítélték, amiért hagyott veszni párezer angolt, hogy megmentsen több százezret. Kevesen látják ezt át.
A semlegesek. Egy régi emlék érzete kerít hatalmába. Mégsem tudok testvéremhez sem arcot, sem nevet párosítani. Közömbös arccal tekint rá, mégsem tudom, hogy miért váltják ki Bartholomew szavai ezeket. Fejemet enyhén megrázom.
Halk falevelek roppannak talpai alatt, szavait már elfeledtem, mégis újak követi őket.
- Ez nem ijesztgetés. Nem csak az embereket, valahol minket is a képmására teremtett. Benne is megvolt, hogy hátat fordítson nekünk, bármelyikünkbe benne lehet, bennem is, benned is. Benne is - utalok Gabrielre. Magamra. Hátat fordítottam annak, hogy segítsek visszaédesgetni Atyánkat.
Már nem akarom ezt megtenni, már értelmetlennek tartom. Lett volna más út, de már nem érdekel. Hozzanak létre ezek ketten egy vadonatúj világot.
Ez az egyetlen megoldás.
- Nehezebb? - nevetem el magamat. - Úgy be tudnék menni és kijönni, hogy senkinek sem tűnne fel. Michael angyali úgy jártak ki és be a mennybe egykor, hogy nektek az fel sem tűnt, szerinted, akkor majd itt fel fog nektek tűnni? - nevetem jóízűen. Képességeink határtalanok. Csettintésére elintézhetném azt, amiért jöttem. A hibát mégsem ez takarja. Hanem, hogy nem tudom, hogy merre keressem. - Mint mondtam, itt már nem lesz többé paradicsom. Engem nem olyan ostoba és nonszensz dolgok érdekelnek, amelyeket te is felsorolsz, Bartholomew - rázom meg a fejemet könnyedén, mosollyal az arcomon. Nem. Nem ezekért jöttem.
Úgy jár körbe, mint egykoron Belial. Arca egy-egy lépésnél felveszi a káosz démonának vonásait. Szemöldököm összevonódik. Miért… Miért jut eszembe? Hiszen annyira irreleváns az, hogy ő árult-e el neki. Félig fordulva követem lépteit, tekintetét. Amikor mögém ér, nem fordulok irányába. Kényelmesen állok, várva, mit szűr le.
- Hát még mindig nem érted? - hajtom fejemet kényelmesen félre, mikor újra tekintetébe fúrom a sajátomat. - Ez már rég túlmutat az én vesztemen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Szer. Aug. 08, 2018 9:01 pm
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Elmélkedve hümmögök szavai hallatán, bár talán nem ő lesz az, aki felnyitja az amúgy is nyitott tekintetem. Nem, nem ez a pillanat lesz és talán sosem akarok változni, hisz minek. Annak, kinek fontos személyem, annak így kellek, nem bölcselkedve, szelíden és távolba révedő tekintettel. Nem. De attól még meghallgatom, mert bár lehetne bármit is tenni, nem lépem meg. Mintha, mintha most a csendes időszak lenne az életemben. Ami vagy igaz, vagy nem. Viszont kíváncsi vagyok.
- És ha mégis? Te sem látsz a jövőbe, mégis becsmérelsz minket, mintha ez lenne a legegyszerűbb minden bajra. Meglehet, lehet hibázunk és talán bukunk, de az nem azért lesz, mert nem merengünk Gabriel-el eleget arról, mi volt régen. Nekünk a jövő fontos, és nem, nem kell mesélned. Felesleges.  Sosem áltatom magam, nem ez a feladatom. Meg kell vívni a csatákat, én ebben vagyok jó, a filozofálást másokra hagyom – ó igen, lehetne száz, meg száz szóval bizonygatni az én vagy épp az ő igazát, lehetne vitatkozni és utálkozni, de értelme nincsen. Felesleges. Egyszerűen nem lesz tőle semmi sem jobb vagy rosszabb. Mi nem egy asztal mögé ülünk tárgyalni, nincs benne türelem, és múltbéli tetteinkben kegyelem sem. Igen, lerohantuk a Földet, az embereket, öltük őket halomra, nem nézve azt, hogy gyermek, felnőtt, nő vagy épp férfi. Nem néztünk semmit sem és most se. Nem azon kell toporogni, ami elmúlt, hanem előre haladni, és megvalósítani a célokat. Elvégre, Gabriel Istent akarja visszatéríteni közénk, mi pedig ezt készítjük elő.
A hosszas csendben egymást mérjük fel, az ismerős vonásokat, amelyek mégis idegenek. Meglátszik az idelent eltöltött évek súlya, mindkettőkön, és mindenki máson. Nem azért vagyok, hogy udvaroljak, vagy épp pocskondiázzam külsejét, ez mind-mind Isten munkája, az ő alkotása, ezt kívánta látni, amikor ránk tekintett. Nála így, nálam úgy. Néha nem értem, miért ennyire különböző; épp szebb, kecsesebb, otrombább külsőt alkotott, gyúrt számunkra. Persze, különbséget tenni kell és mégis, oly emberi, hogy sokakban akár vágyakat is gerjeszt, legyen az ember, démon vagy akár angyal. Bukás, romlás, mind annak az alapja, ami az én üres belsőmben is megbújik, mégsem vágytam sosem egy olyan ölelő karba, amely a bűn ágyába kívánt fektetni. Ha meg is van bennem, bennünk az érzelmes csírája, amely hosszas itt időzítésünk gyümölcse, rettentő kiforratlan. Talán ezért jöttem eleve ilyen messzire, mert már nem tudok csendesen mit kezdeni magammal, magunkkal. Talán azért, mert Gabriel csendre vágyott, ahogy néha azt kéri. Talán, csak a semmiért teszünk már mindent, és szavai igazak. Ahogy rám pillant, de állom. Nevezz bárminek.
- Nem tagadom meg a Teremtő kilétét, és azt sem, amit nekem szánt. Gabriel mellett, mellé, minden erőmmel és talán szeretetemmel. Ha azt jelenti, akár lehet is az, igen. Ő látta csak be a fertőzést az univerzumban és ő tett bármit is, amikor mindenki csak kesergett. Igen, tett valamit, és nekem követni kell. Követni akarom – ha egyetlen dolog igaz bennem, és tiszta, az a hűség. Ha ez vakká tesz, vállalom. Vállaltam akkor is, amikor a gondolat, mely a Pokolban sem merült fel, annyira féltett és átkozott volt, akkor sem hátráltam meg. Féltem talán kissé? Meglehet. Lehet voltak kétségeim, de az, ahogy iránta hűségem élt, erősebbnek bizonyult, és bizonyul a mai napig is. Köpködik nevem, gyűlölik velem együtt, és lehet ezt teszi ő is most, azonban nem bánt. Nem ér el bennem semmiféle mélységet, ahogy azok sem, akikkel szemben állok és szitkokat szórnak felém. Egyfajta páncél ez, amely erőmnek táptalaja és amelyből meríthetek, ha már az égi oltalomból nem.  Odafent másképp viselkedtünk egymással, sosem volt a legfontosabb számomra, mégis, ha elmentünk egymás mellett, ha dolog volt, mely közös nevezőre osztott minket, nem ez a mostani énje fogadott és állt mellettem. Engem ócsárol, amikor ő kifordult önmagából? Nem kell tudósnak lenni, süt belőle.
- Akkor majd a régi megvár minket – emelem meg fejem és egy pillanat alatt más kép fogad. Semmi több, mint egy trükk és mégis, bizsergeti tarkóm. Idegen kép, amely elmém egy olyan szegletében élt, amit rég érintettem. Egy élő környezet, egy vibráló világ, amelyből már könnyedén lehetne bármit is teremteni. Megérinthetném, de nem nyújtom ki kezem, nem érintem meg, mintha tartózkodnék tőle. Pedig, talán még azt is mondhatom, kellemes mindez, kellemes hazugság.
- Nem védte, valóban, azonban közbejöttek kellemetlenségek. Olyasmik, amikre nemigen készültünk fel, hogy ellenünk is vannak fegyvereik, illetve aztán pedig a tény, amikor már képtelenek voltak a becsületes halálra. Nem kötelességem megosztani veled azt, mit miért és úgy cselekedtünk. Ó igen, vége lehetett volna akkor, de nem így történt. A sors útjai mindig is ködösek, még magunknak is – elég bosszúságot okozott ez akkor, amikor elszalasztottuk a lehetőséget, elég volt Gabrielnek mérlegelni azt, mit hagyott veszni. Ez már rég egy másik mese, másik történet és megint csak a múlt. Nem, nem rágódom, még most is indulattokkal tölt el, mert én készen álltam a támadásra, a végjátékra. De adtunk egy esélyt Istennek, hogy visszatérjen. Egy jelet vártunk, és elbuktunk. Egyelőre.
- Nem, vagy épp ahogy sokan vannak, akik egyikünk oldalát sem osztja meg. Önmagukat irányítják, vagy épp kisebb csapatokban bujdosnak a világban. Nem többek az árulóknál, és a fattyak... Annak idején is vadásztak rájuk, ez nem új történet – nem egy úszott ki a mennyek ujjai közül, nem egy veszett oda azáltal. Lépkedem pár sort a sivatag helyén álló avaron. Olyan élethű, hogy még hallani is vélem azt, ahogy a már száraz levelek roppannak talpam alatt. Lenyűgöz és megrémiszt.
- Nem, ő nem. Nem tudsz ezzel megijeszteni, engem nem – mondom, vakság. Vak hit. Nem tántorodom el tőle, nem hagyom magam megingatni. Olyan gyorsan igyekszem kiverni a csírát a fejemből, ahogy csak lehet. Másokat el tudna ezzel látni kétséggel, de engem nehezebb. Azt hitte, amatőr lett belőlem? Ugyan.. nem gondolhatta komolyan, hogy sikerrel járhat, és mégis. Elégedett mosoly terül szét arcomon.
- A város rejteni is fogja, csak épp nehezebb a bejutás. Mégis miféle kellene számodra? Csak nem Gabriel tanai, vagy az a bűn, amely egykor ott folyt? Ugyan kérlek... - tudás, tudást hajszolni. Nem fogom bevinni a szép emlékek miatt, de ennyiért nem támadok rá. Talán, ha olyan fontos, bizonygatni fogja. A napfény váratlan ér el minket, amikor erejét visszafogva szünteti meg. Ennyi volt, talán ki is merült. Nem bánt a hőség, mégis, kellemesebb volt az árnyak alatt. Elzárt minket a kíváncsi tekintetek elől. Közeledem, körbejárom lassan, kényelmesen.
- Véletlenek nincsenek. Az erőd pedig egyik sem. Ez talán bohókás is lehetett, és mégis... Ophilia, olyasmivel játszadozol, amely talán a veszted okozza. Mintha míg mi elveszítjük, te sokkal többé válsz. Ezt éreztem akkor, csak nem tudtam az arcot, aki okozza.


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 9:59 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
- A múltat sokan semmibe veszik, holott, abból lehet a legjobban tanulni. S aki nem vesz róla tudomást? Pont én meséljek arról, hogy mi történik ilyenkor? Ne áltasd magad, magatok, hogy ti jobbak lehettek. Épp most bizonyítod ezzel, hogy nem így van - hajtom enyhén oldalra a fejemet, így szemlélem. Íriszeimet kapkodom a tekintete között. Hol a jobb, hol pedig a bal szemébe nézek.
Mérhetetlen ürességet látok benne is. Olyat, amilyen bennem is honol. De kell ezen csodálkozni? Angyalok vagyunk, nem emberek. A lélek nem járt ki nekünk. Üres porhüvelyek vagyunk, bábok Isten kezében. Nem vétózhatjuk meg döntését, mindig is követnünk kellett azt, amit mondott. Sosem szabadott megkérdőjeleznünk. Követhetném, de a szívem már nem hagyja. Elérhetném, de túl közel, túl messze van. Pontosan úgy, mint az előttem álló férfi. Már értem, amit egykor mondani akart. Mindennél jobban megértem szándékukat, cselekedetüket. Mindenkinél jobban egyetértek vele. Mégsem teszem meg. Gyengék, s ez bizonyítja, hogy két várossal sem tudnak már végezni.
Elgyengültek az idő folyamán. Kint parádéznak a sivatagba, mely egykor ennél sokkal több volt. De erre már csak Gabriel emlékezne? A kezdetek kezdete óta létezik Ő is. S mintha elfelejtette volna.
Kint jár a “vadonba”, hogy járőrözzön. Miért? Bármit láthatnának a városból. Bárkit elérhetnének könnyedén, ha akarnának. Mégis úgy tesznek, mintha emberek lennének.
Még, hogy nem szánalmas a viselkedésük.
- Úgy viselkedsz, mintha ő lenne az új Istened - ejtem ki könnyedén a nevét. Egykor hasonló tiszteletlenségért már akár bukás is járt. De azért is, amit Gabriel művelt. A világ kifordult magából. Mi is kifordultunk magunkból. Tagadhatja, de már rég nem az, ki egykor volt.
Én emlékszem rá, minden egyes cselekedetére, megmozdulására. Tán még minden egyes kiejtett szavára. Ahogy a sajátoméra is. Szinte szemen tudnám köpni egykori énemet, de ebbe nem megyek most bele. Éltetni tudtam egy eszmét, mely sose létezett. Egy hazugságot, amivel csak áltattak minket. Sose kérdőjeleztük meg, mert nem kellett. De az igazság sokkal több. Jóval másabb, mint amit eddig tudtunk.
Szemeimet egy pillanatra behunyom. Visszaidézem a régi vidéket. Zöldellő fák, selymes fű. Mellettünk elfutó lágy zengésű patak. Madarak a magasba csiripelnek. Ezernyi virág ontja finom, részegítő illatát.
- A Paradicsomot többé nem hozzátok vissza - nyitom ki újra szemeimet, miközben illúzióval keltem életre az egykor volt vidéket. Nem, annyi erőm nincs, hogy visszahozzam a vidékre, mi egykor volt. De azt meg tudom tenni, hogy emlékeztessem, hol is bukott el az emberiség. Arcom komoly, hazug mosolyomnak nyoma sincs.
- New Yorkot nem védte semmi - hála nekem, már igen, de ezt talán nem kötöm még az orrára. Azért tegyen, hogy megosszak vele értékes információkat. Ajkamra mégsem fut most kósza félmosoly sem. - Bármikor lecsaphatattok volna rá. Végeztetek az emberiség döntő többségével, de két várossal már nem tudtok elbánni? - vonom össze szemöldököm, miközben lágyan ívelnek fel. Horkanó nevetéssel és enyhe felrázással adom tudtára mily nagyot is csalódtam bennük.
Vélhetőleg élni fog kifogással, hiszen élnie is kell. Ebben semmi rossz nincs, de a helyzeten a tényen nem változtat. Most itt ülnek, karba font kézzel, a babérokon és semmit sem tesznek. Nem tesznek lépéseket, még akkor sem, ha tudják, nem halhatnak meg az emberek. De bárki más igen. Engem kérdeznek taktikáról? Elmondanám. Egyszerű, de drasztikus lépés lenne.
- Nem minden Michael párti osztja ama véleményt, hogy az emberekkel közösülni kellene, esetleg fattyakat nemzeni - akaratlanul is Ramiélre gondolok. Vajon most merre járhat, amikor én az erőmet fitogtatom egy régvolt fivérem előtt?
A nap lustán süt át a falevelek között. Valójában hőséggel áraszt el minket, mi mégis úgy érzékeljük, mintha a fejünk fölé nyúló fák óvó árnyékot biztosítánanak számunkra. A szellő sem oly pusztítóan meleg, mint amilyen a valóságba.
Erőm mégis apad. Ezt én magam is érzem. Mégis felelőtlenül használom.
- A tudatlanság elfedése mindig is fontos volt számomra. Ti megelégedtek azzal, amit ő mondd? Ennyi? Leváltjátok Istent és mindent, miért? Hogy ugyanazt megtegyétek még egy valakinek. Istent sem kérdőjeleztétek meg soha, most Gabriellel sem teszitek ezt. Azt hiszed, hogy ő nem hagyna úgy cserben titeket, mint ahogy az apja? - vonom fel kérdőn szemöldökömet.
Kétség, ebbe akarom bele taszítani. Vajon mennyire hűséges. Meddig megy el, hogy védje az arkot, ki mellett esküt tett? Nem hinném, hogy egyszerű szavakkal könnyű lenne meggyőznöm, de arra vajon elegednő, hogy a kétség egy apró csíráját elültessem elméjében?
Látom, ahogy lazít testartásán. Belőlem csak szemöldököm újabb ráncolását váltja ki. Mintha egy leheletnyit közelebb is jönne felém. Kezeim elfehérednek, ahogy összekulcsolva szorítok rájuk.
- Tényleg meglepett? - döbbenek meg, tán ez az első őszinte reakcióm, mióta újra egymással szemben állunk. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy itt járok, de nem is ez lesz az utolsó. A város oly tudást rejt, amit sose szerezhettem meg a Mennyből és amire nekem szükségem van. Nektek értéktelen, nekem annál kevésbé. Nincs ez máshogy a sivataggal sem - nem, nem hinném, hogy ez lenne az utolsó találkozónk.
Noha, ha Amaran múlik, még ez is meglehet. Figyelmeztessem a vészre? Mégis miért tegyem, hogy megpróbálja megakadályozni? Nem. De egy régi ösztön kezd felülemelkedni rajtam. El akarom hitetni, hogy ezúttal az ő oldalukon állok. S ez nem is lenne teljesen hazugság.
- Nem számíthatok senkire. Már régen nem tehetem ezt meg, nem ebben a világban, nem egy magamfajta. De itt létem sem véletlen - ajkamra sejtelmes mosoly ül ki. Oh, nem. Nem fogom teljesen feltárni, miért vagyok itt, noha egy részét elmondtam.
Hiszel nekem?
Szemeimet újra lehunyom és az illúzió megszűnik körülöttünk. Visszakerülünk a kietlen sivatagba. Érzem, ahogy pulzusom emelkedik. Elfáradtam. Erőm kevés még. De minden nappal egyre nagyobb.
- Mégis mi az az erő, ami olyan, mint az én arcom? Naiv? Bohókás? Hiszékeny? Mire akarsz célozni, Bartholomew? - teszem fel az újabb kérdést, kerülve mindent, ami fontos lehet. Nem fedem fel előtte a lapjaimat. Még nem teszem meg.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 4:05 pm
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Feszült csend ül meg közöttünk. Megtehetném, hogy megtöröm, ahogyan ő is, villanhatna fegyver, vér és kiáltozás, de csak állunk egymással szemben, és pangunk mint a viharfelhő amelyből csak nem akar előtörni semmi. Talán ez még vészjóslóbb, mint bármi más. Gondolatok tömkelege fogalmazódik meg bennem, de mégis, valamiért egyelőre visszatartom a bennem élő fenevadat, aki csak pusztítana és gyilkolna, aki már rég megpróbálná darabokra törni azt, aki bemerészkedik a területére. Nyelve egyet, azt a felem erőltetem, amely még képes megállni és képes racionálisan gondolkodni. Egyszer, régen úgy gondoltam, kár minden egyes angyalért, aki elvész a csatában, manapság viszont már nincs bennem sajnálat. Most sincs egy szemernyi sem, még ha arcom ilyesmire utalhat. Csak egy álca, amely a várakozó pillanatokat tölti ki. Továbbra sem húzom el a kezem, készenlétben van, a megfelelő pillanatra vár. Magyarázat mindig akad arra, mindig formálódik minden és persze mindenki maga. Ő egy ideje eltűnt a látóhatárból, nem került a fókuszba épp merre járt, mit tett, min mesterkedett. Valóban akad nekem ehhez bármi közöm? Talán Gabriel-t érdekelné, ha becipelném, de talán mégse. Változó, éppen mire fókuszál, de egy csellengő angyal... Ameddig nem hirdeti nyíltan ügye ellenkezőjét, csak megvetné, rám bízná, vagy egyszerűen szélnek eresztené. Túl sok lehetőség, mégis, itt állok és bámulok. Végül, a csendes egy horkantásszerű nevetés töri meg, tőlem.
- Az, hogy nem a múlttal törődünk a múlttal, hanem a jövővel, amit el kívánunk érni? Ugyan kérlek – rázom meg enyhén a fejem, mert inkább a révedezés az, amely vesztet okozhat. Aki a múltban él, nem figyel a jelenre és könnyen csapdába eshet. Vagy még rosszabb. Persze, képesek vagyunk túl sokat merengeni a mennyek emlékén, vagy arra, amikor még maga az Úr osztotta a parancsokat, és minden tökéletes volt. Vagy már romlott, csak vaksi módon nem vettük észre, büszkén viseltük a szemellenzőt, amit akaratlan kaptunk. Azonban, a jelen ridegebb és ahogy kinéz ebben a pillanatban, nyugtalanabb, mint lehetne. Igen, harcolhatnál, de minek? Nem kaptam rá parancsot, de mi van a belsőmmel? Forrong, mint a levegő körülöttük.
- Tisztában vagyok vele, hogy Gabriel nem céltalan választ helyet vagy épp mondja ki a döntéseit. Azonban, véleményem akad és ezt tudja is. Nem áll módomban méltatni, vagy épp felülbírálni, mint mond, azonban a véleményemre kíváncsi – sosem voltam tiszteletlen, sosem voltak olyanok a szavaim, amik nem illettek hozzá. De mindig igazak voltak. Elnézve arcát, ő ezt talán mulatságosnak találja, és ugyan nem szeretem azt, amikor valaki Gabriel vagy bármi momentumát méltatja, ennyit egyelőre engedek. Ráhagyom. Hasonló mosollyal az arcomon szemlélem, de bensőm azonban koránt sem ennyire telített.
- A nagyvárosok kitűnő pontok, egybegyűjtenek minden vacakot, féltik és óvják egymást, de vajon meddig? Angyalokkal élnek együtt, azok meg az emberek közé bújnak, rosszabb, mint bármi más. Igen, se itt, sem ott nem vagyunk, és talán Gabriel inkább a fivéréhez akart közelebb lenni, mintsem az emberekhez. Hisz tudod, nem épp kedveli őket, így hát... Nem kell ide logika, nem kell ide semmi sem. Ez már csak olyan apróság, amellyel ráérünk a végén foglalkozni, ugyebár. A logikának kevés a szerepe, az erőn van a hangsúly – úgy vélem, addig még talán sikerül meggyőzni a pártatlanok, de akár Michael katonáit, hogy rossz oldalon állnak. Persze, nem emeljük keblükre őket, ha többen állnak mögöttünk, mint ellenünk, akkor már végképp nem a logikára kell majd figyelni. Teljesen érdemtelen arról vitázni, hogy mégis mi indoka volt annak, hogy nem egy zöldellő mezőn telepedtek meg, vagy más városban.
- Hát akkor, majd ha úgy hozza a sors, és Gabriel dönt, másfelé evezünk. Addig pedig megelészünk a fák emlékével és persze a jelenlegi helyzettel. Ugyan, miért fontos neked az, mi merre élünk? Lehet tévedsz, és mégis alkotunk valamit – enyhén vonom meg a vállamat, a jövőre tekintve. Messze még a vége, túlságosan, hiszen mindig akad valami, amely miatt megragadunk. Előbb a Sötétség, majd a harcok újra és újra. Sosem lesz talán vége, Gabriel mégis töretlen és tovább alkot. Eljön majd az idő talán, amikor egyszer majd arról tárgyalunk, miben tévedett, vagy mi miben tévedtünk. Lényegtelen. Csökkentek egy hajszálnyival a távon, kényelmesebb tartásba helyezem magam, katonás merevségemen eresztve engedem le a vállam, egyik kezem a zsebembe süllyesztem. Lazán, mégis ugrásra készen.
- Ez csak egy hasonlat volt. Őszintén, mindig figyelem a vidéket, ki jár erre és ki nem. Ellenfél, szövetséges, netán csak ártatlan áldozat. Te tán egyszerre vagy mind és talán egyik sem. Meglepett a feltűnésed és még meg kell tudnom, hova helyezzem ezt – nehezebben viselem, ha valamit nem tudok átlátni és úgy kezelni, ahogy illendő. Szeretem kezelni a helyzeteket, és persze irányítani, amennyire csak lehet. És amikor ez nem sikerül? Feszült mellkasomban a szorítás és persze a magatehetetlenség átka moccan. Most nem, most egész jó minden. Még.
- Én azt nem tudhatom, te kire számíthatsz, viszont számomra érthetetlen, hogy csupán a véletlen hozott erre. De talán tévedhetek még én magam is – újabb vállvonással nézek körbe, a vidéken. Se közel se távol, de még mindig úgymond a mi térfelünkön. A merő véletlen, amelyben sosem hittem, amit nem ismertem el, és az a vesztem, hogy felesleges köröket futok le
- Az erődet, mégis, amit haloványan megéreztem, az más volt. Valami más. Nem a jókedvemből figyeltem fel rád, akaratlan. Olyasmit fújt felém a szél, amely nem épp a te csinos arcodhoz való. Vagy esetleg, ezt is félreértelmeztem? - ez már a komoly kérdések egyike, az, amire választ várok és akarok kapni. Ez már a parancsnok és a fenevad egyvelege. Tudni akarom.


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 2:44 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Végigtekintek rajta, most más, mint egykoron. Nem esik nekem, nem fenyeget. Megváltozott. Újra és újra változik. Már nem az, ki egykoron volt, de nem is az, akivel a legutóbb találkoztam. Én sem az vagyok már, akinek megismert.
Egykor hittem, hogy nálunk a változás lehetetlen. Minket olyannak teremtettek, amilyenek vagyunk. A változás szelei nem érintenek meg minket, nem csiklandozzák bőrünket, akár egy könnyed nyári szellő.
Nem.
Minket is elért. Mosolyom habár szelíd, közel sem őszinte. Nehéz fenntartani a látszatot, így most meg sem teszem. Ajkaim hamar biggyednek le, közömbös, lelketlen arckifejezéssé alakulva át. Igen, most pont olyan vagyok, amilyennek egy angyalnak lennie kell.
- Ez a ti nagy hibátok és ez fogja a veszteteket okozni - hajtom enyhén félre a fejemet, így szemlélve őt. Forró levegővel simít végig az arcomon a szél, felborzolva néhány szőke tincsemet.
Szemlélem a velem szemben álló férfit. Ezúttal sem vált ki belőlem félelmet. Kezei nem nyugszanak a fegyverein. Viszont már tudom, ha ezúttal rám támadna, már nem hagynám neki.
Most már védekeznék. Most már megvédeném magam. De hogy ártanék neki?
Ezt magam sem tudom, ameddig oda nem kerülök. Érdekes. Ahhoz képest, hogy a világ kipusztításán ügyködöm, képtelen vagyok közvetlenül bárkinek ártani. Megölni, megsebesíteni. Az embereket amúgy is értelmetlen. A természetfelettit?
Miért vesződjek vele egyesével, ha Amara amúgy is megteszi ezt majd egyszerre. Ha Isten visszadugja a képét.
- Azt hiszed, hogy Gabriel merő véletlenségből választotta épp ezt a helyet? - hajtom vissza a fejemet, ajkam szegletébe most sejtelmes mosoly kezd vibrálni.
Egyáltalán nem olyan, amihez bárki is szokhatott volna az elmúlt időszakokba. Nincs benne szelídség, kedvesség. Ellenben átitta a merő gúny és irónia.
Persze nem kell neki sem mindenről tudnia. Mégis oly kincsekre tette rá Gabriel a kezét, melyről talán ő maga sem tud. Vagy mert nem akar, vagy egyszerűen tud, csak úgy tesz, mint aki nem.
Ez pedig az én malmomra hajtja a vizet. Nekem így lesz minden jó.
A képletbe épp csak azt nem számoltam bele, hogy Ő áll majd előttem.
- Valóban. Pusztított - adok neki igazat. Mindenféle De nélkül, vagy anélkül, hogy ennek a jele a levegőben lógna kettőnk között. - Nem tesz mást sem manapság, a két nagy városban sem. Tudod mindig is érdekelt, hogy miért épp Las Vegas és környékét választottátok egykor - kezdek bele, mint aki nem tudna leszakadni a témáról. - Túl messze van New Yorkhoz. Amit egy angyal sem véd, ellenben túl közel Michaelhez. Lásd be, ennek nincs túl sok logikája - kúszik újabb gúnyos mosoly arcomra.
Szemem lesütve pillantok le lábaink elé, alsó ajkamba harapva élvezem, ahogy a szél ezernyi porszemet sodor ránk, simogatja bőrömet, lábamat, égeti azt, mégsem oly kínzóan.
- Az időnek a vasfogait visszaforgathatjátok, de nem marad tartós - rázom meg a fejemet enyhén, halvány mosollyal ajkamon. - Ez a vidék nem lesz újra paradicsomi. A fákat nem fogod tudni visszatelepíteni, nincs már itt semmi, amihez élet fűzhetne - hisz az életet épp ők szakították le a vidékről.
Nem messze mégis burjánzik egy ködös városban. Silány munkát végeztek. De talán lesz változás ebben a tekintetben. Ez mégsem az ő érdemük lesz.
Nyugodtan állok előtte, kezeimet magam előtt kulcsolom össze. Mégsem hajtom már imára a fejemet. Ez az éra lezárult az életembe. Isten már senki számomra. S szánalmas, hogy nem látják. Nem fog visszatérni közéjük. Akkor sem ha mindenkit kiírtanak.
Kérdésemre nem kapok egyenes választ. Mást nem is vártam.
- Kincset? - hisz az előbb sem értettem, hogy mire céloz. Vagyis akkor úgy tűnt, hogy a kincs engem jelöl, egyfajta emberi szólásmondás szerűen. Ezek szerint ő sem tudja, hogy miként működnek ezek?
De jobb ezt tisztázni. Mert lehet mégiscsak tud valamit.
- Miért hiszed, hogy készülök bármire is? Ne járjak egyedül? - vonom fel a szemöldökömet. - Mégis kivel tehetném? Mintha nem tudnád, hogy senkire sem számíthatok ebben a világban. Most és Itt - nézek rá halvány mosollyal az ajkamon. Szavaim vádlóak, őt is vádolják. De mellette minden testvéremet.
Amíg a világ a világ volt, azon voltam, hogy segítsek nekik. S mit kaptam ezért cserébe?
- Az erőmet próbálom. Mennyire kopott el az utóbbi időben - válaszolom őszintén. Ez valóban az, tőle mégsem kaptam ezt meg. Terel. Kincset keres. Mit pontosan? Szemeimet enyhén összevonom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 11:45 am
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Tagadhatatlan, hogy voltak kényelmesebb és szebb idők arra, hogy testvérekkel fussak össze, olyanokkal, akiket talán kellemes érzettel tudtam magam mellett. Megkockáztatom, hogy akkor másabb és kellemesebb voltam magam is. És most... Lassan tűnt el a fény, amely körbeölelt távozásomkor, most pedig már csak a nap az, amely körbeölel és ellát ezzel. Nem keresem és kerestem sosem az értelmét, nekem ez volt megírva, még ha a Mindenható nem is ismerné el még kényszer alatt sem. És akkor itt van ő. Aranyló tincsit kiemeli a táj és a tikkasztó napsütés, mégis beárnyékolja valami. A rosszullét, amellyel küzd és talán más is, de ezt nem érzékelhetem igazán, ez csak az a kisugárzás, amely a pillantásom alatt születik bennem. A gondolat. Nem támadok. Kezem leeresztve, magamat meglepve, de hisz nincs szükség erre, hiába hirdetem, nincs szükség minden pillanatban a harcra. Vagy csak magam ámítom?
Mikor megérkezem, messze járhat, a romlott, koszos becsületem pedig más esetben sem támadna azonnal. Ha ezzel meglepnék bárkit, csak úgy, hátba sosem támadtam, egyenesen, szemtől szembe állva harcoltam ki előbb a figyelmet, majd végül magát a küzdelmet. Apró lépésekkel süllyedek kissé a homokba, mely így, még a bakancsom talpa alatt is érezhetően tűzforró, ha nem lennék az, ami, akkor igencsak kellemetlen pillanatokat okozhatna. Vegyes érzelmek dúlnak bennem, már ha használhatok ilyen szavakat, nagyzolva, mégsem tudnám körbeírni, pontosan mik ezek. Ebben mindig is rossz voltam, mindig is könnyebb volt az, hogy nem figyeltem egyikre sem, hisz a harcos ezért kegyetlen és pontos. És mégis, szavai lepnek meg talán a legjobban. Megváltozott, ahogy mindenki más is, de mégsem az, amely megragad bennem.
- Valóban tudom, micsoda, de úgy vélem, mára már teljességgel lényegtelen, milyen hatalmasságok álltak itt és terjedtek – pillantok körbe, mintha még az illúzió, melynek villanását láthattam csupán, még hagyott volna itt némi maradékot. Semmi nem fogad azonban, csak a délibáb, a végtelen homok és a sivárság. Tényleg szembetűnő a különbség a múltat tekintve, mégsem jutott mostanáig egyszer sem eszembe.
- Az ember számtalan helyen ugyan azt tette, csak valahol a természet túlélte, valahol pedig nem. De mit várunk tőle? Ha azt nézed, mindig is pusztított, hogy neki jobb legyen – arcomra fintor ül ki, ahogy mindezt mesélem. Egykor persze nekem sem volt választásom, szerettem vagy épp csak megtűrtem mindent, hozzáállásom Gabriel mellett szólt, és vele csengett össze. Akkor minden más volt, mégis, amikor valaki lepillantott, bizonyára annak példáját látta, amelyre most figyelmem hívta fel. A világ nagy része most hasonlóan letarolva, pusztítva, azonban az már többek között a mi sarunk, nem ide sorolható. Arcomon érdeklődés közben, mégis mi az, amely arra sarkallja, hogy erről csevegjen. Mintha... Nem lenne sem itt, sem ott.
- A véleményed ebben az esetben mégis jogos. Többször felvetettem, mindhiába. Ő ragaszkodik hozzá, talán épp azt akarja visszaépíteni, amit te hiányoltál – voltak már beszélgetések arról, mi lesz, ha a terv sikerül. Hogy fákat és zöldellő mezőket kívánjak? Attól messze tartok, lelki szemeim előtt mégis felsejlik a kép, amelyet szavai ültettek a fülembe, mint holmi bogarat. Ez nem évtizedek, nem századok kérdése. Ez sokkal, de sokkal hosszabb, és ezt a poklot már a halandó alkotta. Mint oly sokszor említettem, ez más közeg, én másképp látok. Testtartásom merevségén engedek, de nem lankad a figyelmem. Akármit is kíván tenni, válaszolni fogok rá, katonáim messze várnak ugyan, de még bőven van idő és bőven nem tartunk ott, hogy aggódni kellene.
- Mint mondtam, a kincset kerestem. Amíg idekint jártam, megéreztem valamit. Talán nem is kellett volna, talán csak véletlen kaptam el, ami idehozott. Vagyis, mondhatni te, amint... Nem tudom, mire készülsz, de ez nehéz terep. Manapság egy angyalnak egyedül nem tanácsos mutatkoznia, főképp nem így – igen, ellentétek voltunk, leszünk, és talán még holtunk után is. Mindez lényegtelen ahhoz képest, amelyre nem kapok választ, és amelynek jeleit látom. Bosszant a tudatlanság.
- Talán megzavartam valamit?


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 23, 2018 8:20 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Fejem lehajtva, szemeim lecsukva koncentrálok. Légzésem akaratom ellenére szapora, csillapítani csak nagy odafigyeléssel tudom. Hiába rajzolódott ki lelki szemeim előtt a sivatag egykori képe, visszahozni azt nem tudtam. Az erőm nem teljes. A sötétség napró napra egyre jobban megfertőzi az elmémet… Akaratomon kívül játszódik le szívem elvesztésének élménye.
Zephyrt megbéklyózta a pecsét, melyet rávéstünk Ramiellel, ez mégsem volt elég. Amint az ark egy fél percre is nem figyelt, megmozdult a tébolyult angyal. Egykor testvéremnek hittem. Egykor segíteni akartam neki. Mily balga voltam… Könnyedén nyúlt mellkasomba és tépte ki a számunkra jelentéktelen szervet. Látszólag semmi sem változott rajtam, a szerv mégsem dobog a mellkasomba. A kezébe tartotta és a vöröslő szerv felett egyre lassabban vette át az uralmat a sötétség. Nem szólt semmit, csak vigyorgott ott. Ördögi mosolyát még maga Belial is megirigyelhette volna. Senkinél sem láttam még soha hasonlót sem. Aztán eltűnik, nála.
A végén egyetlen mondatot szól csak. Mielőtt teste újra ívbe feszülhetett volna, mielőtt Ramiél visszatért volna közénk. “A világotok elvész.”
Mily igaza volt. Akkor még nem akartam hinni neki, ám most? Egyre jobban veszi át az elmém felett ez a gondolat. Nincs semmi, mi megérdemelné, hogy megmeneküljön ebből.
Halk szárnysuhogásra leszek figyelmes. Tőlem nem messze ér véget. Szemeim kipattannak, de először csak a sárgán ragyogó homokot pillantom meg. Mióta lehet itt? S ki?
Barnászöldben játszó szemeim lassan emelem fel. Tekintetünk egy pillanatra összekapaszkodik, arcvonásom egy pillanatra sem változik, amikor felismerem Őt.
Régi, elfakult emlékkép. Ezernyi betört ablakszilánkon megcsillanó fények, ahogy a nap rájuk vetette pillantását. Egy pillanatra elvakított minket, kaleidoszkópba mutatott, hogy aztán…
- Ha valakinek hát neked is pontosan tudnod kellene, hogy mi állt itt egykoron - hajtom fejemet enyhén oldalra, ajkamon hamis mosoly vibrál. Ő is a kezdetek óta létezik. S azóta Gabriel bizalmasa.
- Habár figyelmetek sose irányult erre a vidékre, csak akkor, amikor az európai ember betette ide a lábát. Kiirtva évezredes civilizációkat. Az ipar felerősödésével pedig az egykori zöldellő rétek elsivatagosodtak - ámbár akkor épület nem fedte őket. Nem úgy, mint az új Mennyországot. Melyet ebben a rothadó vidéken próbálnak újraépíteni.
- Ez a vidék inkább hasonlít a pokolra, mint a mennyre, de gondolom a véleményemre ezúttal sem vagy kíváncsi - ez sem szemrehányás, mintsem tény. A végzet. Szememet sütöm le, hogy aztán újra rá emelhessem. Ily balga dolgokban sosem hittem. Most sem fogok.
- Meglehet, hogy csak a velem hasonló pólusúak vannak a környéken, kit taszítok. Te lennél az egyetlen, ki a tökéletes ellentétemet képviseli. Egykor is és most is. Mégsem én hívtalak ide, mondd hát, miért jöttél ide, Bartholomew? - hajtom oldalra a fejemet, parányi mosollyal az arcomon, mely nem szűnik meg létezni. Pont olyan, mint egykoron, csakhogy szemembe nem játszadozik a fény, nem csillan meg a boldogság halvány szikrája. Üres, akár a mellkasom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
34
☩ Play by :
【 tom hardy 】

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 10:36 pm
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Elmerengve nézem a tájat, amely előttünk hever. A Halál-völgye. Minél többet ízlelgetem a nevet a számban, annál jobban nyugtat meg ez a kietlen, sivár táj. Mintha a Föld egy képét látnám a jövőből, akár. Nincsenek emberek, nincsen már semmi sem, csak a pusztulás és a forróság. Persze, erősebben tippelek arra, hogy majd a természet visszafoglalja magának azt, amit az emberiség elvett tőle, és még az is egy olyan verzió, amelyet szívesen figyelek majd, ez a hely mégis közelebb áll hozzám, sokkal. Sziklák nyúlnak az ég felé, melyet egykoron a természet más erői ostromoltak és faragtak ilyenné, mementónak arról az időkről, amikor még ezek a csupasz majmok nem foglalták el a vidékeket. Békésebb volt minden és most efelé igyekszünk szép lassú menetben. Lehetne gyorsabb is, de ez már nem rajtunk múlik... minden felesküdött ellenünk. És mégis, itt állok, állunk, pontosabban hárman, és egyelőre némán csodáljuk a világot – ki ki a maga szemszögéből. És lám, ha ennyi élet is, de van erre, mi, angyalok, akik erre a környékre rendeztük be magunknak az új otthont, helyet, és mégis, olyannyira vágyódunk el innét, mint még sehonnan. Ezek mellett, még mindig kedvelem a látványt.
- Nyugatra innen minden tiszta, és keletre is. Elmentek – jelenti az egyikük, és én csalódottan sóhajtunk. Mögöttünk egy egykori táborhely megtépázott romjai állnak, négy sátor, és még pár maradványa hever a homokban, árnyékot pedig egyetlen sziklatömb ad csak, semmi több. Se víz, se egy falatnyi terület, amelyen megteremne bármi is, márpedig az embereknek erre mindig is szükségük lesz. Hiába teremtette Isten annyira tökéletesnek őket, mégis, olyan gyengék, semmitérőek, hogy ha nem táplálják tökéletes testüket, meghalnak. Feltámadnak, persze, de akkor is, biztosan kegyetlen dolog az éhhalál és persze iszonyú lassú. De most ne ábrándozzunk. Biccentve fordulok vissza, és a sátrakhoz lépkedem. A vásznat már meg-megtépte a szél, vagy a homokvihar, rongyok, üveget vagy épp más mindennapos dolgok hevernek szanaszét. Gyorsan távoztak, bizonyára már azelőtt, hogy mi idetelepedtünk, azonban lehet, hogy csak pár napja. A sivatag ezen részét nem fésültük még át, nem éreztünk angyali energiákat és ha másét igen, elenyésző volt, hogy erőt és időt pazaroljunk rá. Most is csak ezt tesszük, ezek a körök... de ez csak egy apró gondolat, hiszen sose ellenkezem.
- Ez csak átmeneti szállás, nyilván azt hitték, itt majd nem lesz semmi bajuk. De a jó öreg Anyatermészet kínozta őket helyettünk. Talán csontjaik a sivatag homokja alatt fekszenek már – rúgok félre egy lábost, vagy mi lehetett egykoron az, és kisétálok a fekhelyek közül. Tekintetem ismét a távolba, még messzebb engedem, kutatom azt, hogy akár egy apró jelenés létezik-e ebben a porfészekben, majd hátratekintek.
- A terep tiszta, indulunk – adom ki, és már menetelünk is. Használhatnánk szárnyainkat is, de még egyelőre át akarom fésülni az északi terepet, nem messze innen, és csak aztán térni vissza Vegasba, jelentést tenni. A semmiről. Bár talán, Gabriel számára ez mégis több.
Épp csak megindultunk, amikor valami elért. Olyan, mint mikor érzed, hogy valaki néz, figyel és szinte belebizsereg a tarkód. Épphogy elenyésző, mégsem hagy nyugodni. Kicsit lemaradva fordulok körbe, menet közben és ekkor, csak ekkor látom meg azt, amely talán felkeltette az érdeklődésem. Az energia... egy pillanatra hatalmasra duzzadt, és ha a káprázatot nem is észlelhettem, érezni már annál inkább. Szinte...
Néha megesik, hogy ilyen romlott és ősöreg holmit, mint engem, bizony meg tudnak lepni. Kicsit talán el is bambulhattam, mert már a másik kettő is megáll és értelmetlen bámul rám. Fejem megrázva legyintek, mintha akaratomon kívül nem akarnám megosztani azt, aminek tanúja voltam. Mintha szégyellném? Vagy épp félteném? Én?
- Folytassátok az utat, én még megnézek valamit – bontom ki szárnyaim, jóleső megkönnyebbüléssel, mert ez az egy olyan dolog van, amit még szeretek. - Annál a hármas sziklacsoportnál találkozunk, ha napnyugtáig nem érek vissza, menjetek a városba, és jelentsetek – értetlen pillantások, de már ott sem vagyok. Sebesen közeledem a cél felé, amit magam sem tudok, csak sejtek. És mégis. Egyszerre a fény és a sötét. Lehetetlen. Aztán mégis...
Lassan de biztosan bontakozik ki a törékeny alkat íriszeim előtt, ahogy közeledem, pedig már az is, kihez tartozik. Arcomra kemény vonások ülnek ki, lelkem helye üres, szívem pedig rég csendben van. Örülhetnék, de ezekben az időkben...
- Mindig is úgy véltem, hogy a sivatag tartogat még kincseket – már lépkedem felé, komótosan, ujjaimat a fegyveren tartva. Belőle áradt minden? Belőle? Nem akarom elhinni, hisz most más se látok, csak gyengeséget. És mégis. Más erre már nincs, nem érzem, csakis őt.
- Egy kész mágnes vagy, mégis, csak én jöttem. Talán a végzet viccelődik?


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Júl. 19, 2018 12:01 pm
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Lábaim puhán simulnak bele a sivatag finomszemű homokjai közé. Ahogy egyre jobban haladok, bokám körül úgy kavarodik fel az aranyszemű természeti szépség. Az aranyló napkorong felhőtlen égen bukik lassan alá, délibábokat képez a távolba. Gondtalan, naiv utazókkal hiteti el, hogy a távolban üde oázis várja őket, csalóka látvány, melyet Isten teremtett meg egyszer. Úgy hírlik, hogy teremtésének minden fokának megvan az értelme, mindenben ott van kezének lenyomata. Körbenézve nem látok más, csak a kietlen sivatagot, mely kínoz mindenkit, csak ide téved. Nem marad életben egy halovány virágszál, semmi mit a terémszet adhatna eme világnak.
Lábaim lassan lépdelnek. Előbb a jobbot előre, majd a balt. Majd újra a jobbot és a balt. Mezítlábas talpamat nem zavarja tűzforró homok.
Szél fúj át a vidéken, homokszemeket hordoz magával, ruhám minden redőjébe eljutattja, szemembe, számba, hajamba. Szárnyaim közé. Enyhén rázom meg hollófekete tollazatomat, a szél irányába fordulva seprem ki arcomból hajamat.
Tekintetem Las Vegas városa felé réved. Az új menny. Nevetni támad kedvem, de ehelyett csak halvány mosolyra fakad arcom. Egykor az emlékek miatt nem tértem vissza ide, de azok már halványan égnek csak bennem. Naiv voltam, hogy azt gondoltam számíthatok bármely testvéremre. Hogy “családomból” bárkinek is számítok annyit… Lényegtelen nem fogok a holnapban élni. Hogy is szokta mondani Abaddon? Élj a mának, a múlton rágódni késő, a jövő pedig még rejtelem. Szánalmas, hogy egy démonban jobban bízhatok, mint saját fajtársaimba.
Halvány fintor kunkorodik ajkam szegletébe, eltorzítva orromat.
Élnek egy hazug világba, várva, hogy Isten hazatérjen. Isten, ki mást sem csinált, csak hazudott mindenkinek évezredeken keresztül. Ennek a teremtménynek a kezeit keresik. S amikor jön valaki, aki megmutatná a valóságot, elzárkózunk előle.
Egykor nem értettem meg Gabriel miért harcol, igaz még most sem. Miért állna meg az emberknél, attól a világ nem lesz jobb. Mi sem lettünk azok, a démonok sem a valódi ellensúly alapjait képzik. Világunk felborulóban van. A pokoli teremtmények teszik azt, amit nekünk kellene és mi… Nem, nem kísértjük meg az embereket, mi egyenesen a földdel tesszük őket egyenlővé. De mit gondolna, hogy ezzel mindent megoldanak?
Tekintetem lassan vezetem a nap irányába, mintha ebből kívánnék erőt meríteni.
Amara oly erőt adott nekem, mellyel sose találkoztam még. Mindenki más gyengül, de én? Napról napra erősebbnek érzem magamat. De meg kell tanulnom, hogy mik a határaim. Egykor ez a hely sem így nézett ki. Nem sivatagosodott el ennyire.
Szemeim lehunyva erősen koncentrálok azon időkre, amikor még a helyet fák borították, a lábam alatt dűs vizű patak folyt. Az idő kerekeit forgatom vissza, újraalkotom, mi elromlott. Lényem fénylik, ahogy egy rendes angyalnak is szokott. Csakhogy szívem helyét fekete füst takarja el. Érzem, ahogy a föld enyhén megremeg lábam alatt. Száz, kétszáz év idejét vissza tudom forgatni az időből, de…
Erőmet kimerítve rogynak meg vállaim, a fény elhalványul, majd teljesen elhal. A sivatag visszaköltözik a tájra, én pedig azon kapam magam, hogy enyhén kapkodom a levegőt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
500
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Júl. 19, 2018 11:30 am
Következő oldal




○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3