We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Death Valley, Nevada
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Vas. 12 Aug. 2018 - 17:45
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
“Te sem látsz a jövőbe.” Szavai megragadják elmémet, szemeimet lesütöm, hajam eltakarja arcomat, talán nem is látja mosolygó arcomat.
Nem látok a jövőbe. Ez igaz. Mégis tudom, hogy mit fog ez hozni. Mennyi, mennyi birodalom bukását néztük már végig? Ő csak egy katona volt, ki harcolt hol az egyik, hol a másik oldalon, ha úgy hozta a sors. De én? Ki látta, min buktak el? Ugyanezt művelik ők is most. Marakodik két testvér, a démonok közben saját hálójukat szövegetik, s nem veszik észre, hogy a legnagyobb pók már épp felettük áll. Nem látják az árnyékát, mert minden sötétséget másra terelnek.
- Minden birodalom, minden nagy hadsereg, hadvezér bukását épp a pökkhindeség okozta. Ne essetek ebbe a világba. A világ felett gyülekeznek a felhők, s észre sem veszitek - csóválom meg a fejemet. Ez nem becsmérlés, ezek egyszerű tények, mellyel vitatkozhat most, ha szeretne.
Vélhetőleg meg is fogja tenni. Ezen nincs. Amara hulláma nem érte volna el Las Vegast? Meglehet. De ki kell járniuk, tudniuk kell, hogy mi történik a világba. Az emberek új erőre kapnak, bármit megtehetnek, miért ne tehetnék meg? Hiszen nem halnak meg. Merészen szembe szállhatnak minden angyallal, való igaz. Nincs veszteni valójuk, de nekik? Ki egy idáért küzdenek? Kik hisznek abban, hogy ezzel fogják visszahozni Istent? Hogy ezzel egy nagyobb jót tesznek meg?
Még ha igaza is lenne, hol van hát most Ő? Senki sem látja, hogy semmibe sem néz minket?
Nem szólunk a másikhoz, nem törjük meg a csendet, mely közénk telepedett. Világunk mindig is távolodott egymástól, ez sose volt kérdés, sem pedig kétség. Ő hűséges egy személyhez, hogy most rosszhoz, vagy jóhoz? Teljesen lényegtelen, ezen már kár filozofálnia. Mire ez számítana valamit, nem lesz senki, ki elmélkedjen rajta. Világunk pusztulása után, mi angyalok semmivé válunk. Szó szerint. Nincs lelkünk, melyet felhasználjon Amara, számunkra nincs semmi az úgynevezett túlvilágon.
Mindent, mi valaha láttunk és tudtunk semmivé lesz. Könnyed szellővé leszünk csak, aztán pedig, amikor már csak ők ketten fognak egymással szemben állni, már semmi sem lesz.
De ennek így kell lennie. Ez a helyes. Ez az egyetlen járható út.
Szavai kétértelműek, kijavítja újra és újra magát. Azért, hogy ezzel bizonyítsa szavainak igazát, a súlyát, vagy csak egyszerű nyelvbotlások. Vannak egyáltalán nyelvbotlások?
- Akkor nem igaz a hír, hogy az új Istent akarja játszani, és itt megteremteni a mennyet? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Nem tagadja meg a kilétét, mégis követ olyat, aki pont Isten akar lenni.
Vagy a szóbeszédek hamisak lennének? Nem hinném. Gabriel elméjét is elragadta a tehetetlenség és a semmittevés. Ez lenne hát már a végső, kétségbeesett csapkodása a világban? Megteremteni azt, ami már rég elmúlt?
Érdeklődök, nem kötözködök. Hangom nyugodt, ahogy mindig is, de már korán sem oly szelíd, mint egykoron. Már semmi érzelmet nem tükröznek, ahogy az övé is sem. Két lelketlen porhüvely vagyunk. Ő Gabrielt követi szó nélkül, én pedig Amarat. Két világ, mely egy ideig egy utat járnak be, majd ezek elágaznak. Míg az egyik a teljes pusztítást akarja, addig a másik, mit?
Mit hisznek mi lesz majd ebből?
- Ha lesz még, mi megvárjon - jegyzem meg halkan, orrom alatt, de tán meghallja. Nem zavar. Egyszer neki is szembe kell nézni a valósággal. Elvakultak egy eszmének. Mégsem tudom őket hibáztatni, hiszen én is az voltam.
És mégis, most már mégsem harcolok foggal, körömmel, legfőképp szavakkal, hogy mások értésére hozzam: Ő hazudott mindenkinek. Az egész világnak. Ez már nem mehet így tovább. Világunk ebben a formájában el kell vesznie. Majd ha létre is hoz nélkülünk egy újat, azt közösen kell megtenniük.
- Mindig, mindenre van egy megoldás. Mindig, mindent meg lehet oldani. Isten soha, de soha nem teremtett, vagy tett semmit, aminek ne lehetne egy megoldása. Így van ez azzal a kis bukkanóval, hogy mi lettünk a halandók, ők pedig a halhatatlanok. Vannak fegyvereik, mennyi? - s ti mennyien vagytok? Enyhén vonom csak fel vállamat, ez továbbra se számonkérés. Egyszerű eszmefuttatás…
Mint aki segíteni akarna nekik. De ez így lenne? Talán. Elesne pár angyal és? Sohasem győzhetünk, ha nem tesszük meg a hozzá szükséges áldozatokat. Legyen az bármilyen is. Churchillt is sokan elítélték, amiért hagyott veszni párezer angolt, hogy megmentsen több százezret. Kevesen látják ezt át.
A semlegesek. Egy régi emlék érzete kerít hatalmába. Mégsem tudok testvéremhez sem arcot, sem nevet párosítani. Közömbös arccal tekint rá, mégsem tudom, hogy miért váltják ki Bartholomew szavai ezeket. Fejemet enyhén megrázom.
Halk falevelek roppannak talpai alatt, szavait már elfeledtem, mégis újak követi őket.
- Ez nem ijesztgetés. Nem csak az embereket, valahol minket is a képmására teremtett. Benne is megvolt, hogy hátat fordítson nekünk, bármelyikünkbe benne lehet, bennem is, benned is. Benne is - utalok Gabrielre. Magamra. Hátat fordítottam annak, hogy segítsek visszaédesgetni Atyánkat.
Már nem akarom ezt megtenni, már értelmetlennek tartom. Lett volna más út, de már nem érdekel. Hozzanak létre ezek ketten egy vadonatúj világot.
Ez az egyetlen megoldás.
- Nehezebb? - nevetem el magamat. - Úgy be tudnék menni és kijönni, hogy senkinek sem tűnne fel. Michael angyali úgy jártak ki és be a mennybe egykor, hogy nektek az fel sem tűnt, szerinted, akkor majd itt fel fog nektek tűnni? - nevetem jóízűen. Képességeink határtalanok. Csettintésére elintézhetném azt, amiért jöttem. A hibát mégsem ez takarja. Hanem, hogy nem tudom, hogy merre keressem. - Mint mondtam, itt már nem lesz többé paradicsom. Engem nem olyan ostoba és nonszensz dolgok érdekelnek, amelyeket te is felsorolsz, Bartholomew - rázom meg a fejemet könnyedén, mosollyal az arcomon. Nem. Nem ezekért jöttem.
Úgy jár körbe, mint egykoron Belial. Arca egy-egy lépésnél felveszi a káosz démonának vonásait. Szemöldököm összevonódik. Miért… Miért jut eszembe? Hiszen annyira irreleváns az, hogy ő árult-e el neki. Félig fordulva követem lépteit, tekintetét. Amikor mögém ér, nem fordulok irányába. Kényelmesen állok, várva, mit szűr le.
- Hát még mindig nem érted? - hajtom fejemet kényelmesen félre, mikor újra tekintetébe fúrom a sajátomat. - Ez már rég túlmutat az én vesztemen.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
11

Utolsó Poszt Szer. 8 Aug. 2018 - 21:01
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Elmélkedve hümmögök szavai hallatán, bár talán nem ő lesz az, aki felnyitja az amúgy is nyitott tekintetem. Nem, nem ez a pillanat lesz és talán sosem akarok változni, hisz minek. Annak, kinek fontos személyem, annak így kellek, nem bölcselkedve, szelíden és távolba révedő tekintettel. Nem. De attól még meghallgatom, mert bár lehetne bármit is tenni, nem lépem meg. Mintha, mintha most a csendes időszak lenne az életemben. Ami vagy igaz, vagy nem. Viszont kíváncsi vagyok.
- És ha mégis? Te sem látsz a jövőbe, mégis becsmérelsz minket, mintha ez lenne a legegyszerűbb minden bajra. Meglehet, lehet hibázunk és talán bukunk, de az nem azért lesz, mert nem merengünk Gabriel-el eleget arról, mi volt régen. Nekünk a jövő fontos, és nem, nem kell mesélned. Felesleges.  Sosem áltatom magam, nem ez a feladatom. Meg kell vívni a csatákat, én ebben vagyok jó, a filozofálást másokra hagyom – ó igen, lehetne száz, meg száz szóval bizonygatni az én vagy épp az ő igazát, lehetne vitatkozni és utálkozni, de értelme nincsen. Felesleges. Egyszerűen nem lesz tőle semmi sem jobb vagy rosszabb. Mi nem egy asztal mögé ülünk tárgyalni, nincs benne türelem, és múltbéli tetteinkben kegyelem sem. Igen, lerohantuk a Földet, az embereket, öltük őket halomra, nem nézve azt, hogy gyermek, felnőtt, nő vagy épp férfi. Nem néztünk semmit sem és most se. Nem azon kell toporogni, ami elmúlt, hanem előre haladni, és megvalósítani a célokat. Elvégre, Gabriel Istent akarja visszatéríteni közénk, mi pedig ezt készítjük elő.
A hosszas csendben egymást mérjük fel, az ismerős vonásokat, amelyek mégis idegenek. Meglátszik az idelent eltöltött évek súlya, mindkettőkön, és mindenki máson. Nem azért vagyok, hogy udvaroljak, vagy épp pocskondiázzam külsejét, ez mind-mind Isten munkája, az ő alkotása, ezt kívánta látni, amikor ránk tekintett. Nála így, nálam úgy. Néha nem értem, miért ennyire különböző; épp szebb, kecsesebb, otrombább külsőt alkotott, gyúrt számunkra. Persze, különbséget tenni kell és mégis, oly emberi, hogy sokakban akár vágyakat is gerjeszt, legyen az ember, démon vagy akár angyal. Bukás, romlás, mind annak az alapja, ami az én üres belsőmben is megbújik, mégsem vágytam sosem egy olyan ölelő karba, amely a bűn ágyába kívánt fektetni. Ha meg is van bennem, bennünk az érzelmes csírája, amely hosszas itt időzítésünk gyümölcse, rettentő kiforratlan. Talán ezért jöttem eleve ilyen messzire, mert már nem tudok csendesen mit kezdeni magammal, magunkkal. Talán azért, mert Gabriel csendre vágyott, ahogy néha azt kéri. Talán, csak a semmiért teszünk már mindent, és szavai igazak. Ahogy rám pillant, de állom. Nevezz bárminek.
- Nem tagadom meg a Teremtő kilétét, és azt sem, amit nekem szánt. Gabriel mellett, mellé, minden erőmmel és talán szeretetemmel. Ha azt jelenti, akár lehet is az, igen. Ő látta csak be a fertőzést az univerzumban és ő tett bármit is, amikor mindenki csak kesergett. Igen, tett valamit, és nekem követni kell. Követni akarom – ha egyetlen dolog igaz bennem, és tiszta, az a hűség. Ha ez vakká tesz, vállalom. Vállaltam akkor is, amikor a gondolat, mely a Pokolban sem merült fel, annyira féltett és átkozott volt, akkor sem hátráltam meg. Féltem talán kissé? Meglehet. Lehet voltak kétségeim, de az, ahogy iránta hűségem élt, erősebbnek bizonyult, és bizonyul a mai napig is. Köpködik nevem, gyűlölik velem együtt, és lehet ezt teszi ő is most, azonban nem bánt. Nem ér el bennem semmiféle mélységet, ahogy azok sem, akikkel szemben állok és szitkokat szórnak felém. Egyfajta páncél ez, amely erőmnek táptalaja és amelyből meríthetek, ha már az égi oltalomból nem.  Odafent másképp viselkedtünk egymással, sosem volt a legfontosabb számomra, mégis, ha elmentünk egymás mellett, ha dolog volt, mely közös nevezőre osztott minket, nem ez a mostani énje fogadott és állt mellettem. Engem ócsárol, amikor ő kifordult önmagából? Nem kell tudósnak lenni, süt belőle.
- Akkor majd a régi megvár minket – emelem meg fejem és egy pillanat alatt más kép fogad. Semmi több, mint egy trükk és mégis, bizsergeti tarkóm. Idegen kép, amely elmém egy olyan szegletében élt, amit rég érintettem. Egy élő környezet, egy vibráló világ, amelyből már könnyedén lehetne bármit is teremteni. Megérinthetném, de nem nyújtom ki kezem, nem érintem meg, mintha tartózkodnék tőle. Pedig, talán még azt is mondhatom, kellemes mindez, kellemes hazugság.
- Nem védte, valóban, azonban közbejöttek kellemetlenségek. Olyasmik, amikre nemigen készültünk fel, hogy ellenünk is vannak fegyvereik, illetve aztán pedig a tény, amikor már képtelenek voltak a becsületes halálra. Nem kötelességem megosztani veled azt, mit miért és úgy cselekedtünk. Ó igen, vége lehetett volna akkor, de nem így történt. A sors útjai mindig is ködösek, még magunknak is – elég bosszúságot okozott ez akkor, amikor elszalasztottuk a lehetőséget, elég volt Gabrielnek mérlegelni azt, mit hagyott veszni. Ez már rég egy másik mese, másik történet és megint csak a múlt. Nem, nem rágódom, még most is indulattokkal tölt el, mert én készen álltam a támadásra, a végjátékra. De adtunk egy esélyt Istennek, hogy visszatérjen. Egy jelet vártunk, és elbuktunk. Egyelőre.
- Nem, vagy épp ahogy sokan vannak, akik egyikünk oldalát sem osztja meg. Önmagukat irányítják, vagy épp kisebb csapatokban bujdosnak a világban. Nem többek az árulóknál, és a fattyak... Annak idején is vadásztak rájuk, ez nem új történet – nem egy úszott ki a mennyek ujjai közül, nem egy veszett oda azáltal. Lépkedem pár sort a sivatag helyén álló avaron. Olyan élethű, hogy még hallani is vélem azt, ahogy a már száraz levelek roppannak talpam alatt. Lenyűgöz és megrémiszt.
- Nem, ő nem. Nem tudsz ezzel megijeszteni, engem nem – mondom, vakság. Vak hit. Nem tántorodom el tőle, nem hagyom magam megingatni. Olyan gyorsan igyekszem kiverni a csírát a fejemből, ahogy csak lehet. Másokat el tudna ezzel látni kétséggel, de engem nehezebb. Azt hitte, amatőr lett belőlem? Ugyan.. nem gondolhatta komolyan, hogy sikerrel járhat, és mégis. Elégedett mosoly terül szét arcomon.
- A város rejteni is fogja, csak épp nehezebb a bejutás. Mégis miféle kellene számodra? Csak nem Gabriel tanai, vagy az a bűn, amely egykor ott folyt? Ugyan kérlek... - tudás, tudást hajszolni. Nem fogom bevinni a szép emlékek miatt, de ennyiért nem támadok rá. Talán, ha olyan fontos, bizonygatni fogja. A napfény váratlan ér el minket, amikor erejét visszafogva szünteti meg. Ennyi volt, talán ki is merült. Nem bánt a hőség, mégis, kellemesebb volt az árnyak alatt. Elzárt minket a kíváncsi tekintetek elől. Közeledem, körbejárom lassan, kényelmesen.
- Véletlenek nincsenek. Az erőd pedig egyik sem. Ez talán bohókás is lehetett, és mégis... Ophilia, olyasmivel játszadozol, amely talán a veszted okozza. Mintha míg mi elveszítjük, te sokkal többé válsz. Ezt éreztem akkor, csak nem tudtam az arcot, aki okozza.


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Pént. 3 Aug. 2018 - 21:59
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
- A múltat sokan semmibe veszik, holott, abból lehet a legjobban tanulni. S aki nem vesz róla tudomást? Pont én meséljek arról, hogy mi történik ilyenkor? Ne áltasd magad, magatok, hogy ti jobbak lehettek. Épp most bizonyítod ezzel, hogy nem így van - hajtom enyhén oldalra a fejemet, így szemlélem. Íriszeimet kapkodom a tekintete között. Hol a jobb, hol pedig a bal szemébe nézek.
Mérhetetlen ürességet látok benne is. Olyat, amilyen bennem is honol. De kell ezen csodálkozni? Angyalok vagyunk, nem emberek. A lélek nem járt ki nekünk. Üres porhüvelyek vagyunk, bábok Isten kezében. Nem vétózhatjuk meg döntését, mindig is követnünk kellett azt, amit mondott. Sosem szabadott megkérdőjeleznünk. Követhetném, de a szívem már nem hagyja. Elérhetném, de túl közel, túl messze van. Pontosan úgy, mint az előttem álló férfi. Már értem, amit egykor mondani akart. Mindennél jobban megértem szándékukat, cselekedetüket. Mindenkinél jobban egyetértek vele. Mégsem teszem meg. Gyengék, s ez bizonyítja, hogy két várossal sem tudnak már végezni.
Elgyengültek az idő folyamán. Kint parádéznak a sivatagba, mely egykor ennél sokkal több volt. De erre már csak Gabriel emlékezne? A kezdetek kezdete óta létezik Ő is. S mintha elfelejtette volna.
Kint jár a “vadonba”, hogy járőrözzön. Miért? Bármit láthatnának a városból. Bárkit elérhetnének könnyedén, ha akarnának. Mégis úgy tesznek, mintha emberek lennének.
Még, hogy nem szánalmas a viselkedésük.
- Úgy viselkedsz, mintha ő lenne az új Istened - ejtem ki könnyedén a nevét. Egykor hasonló tiszteletlenségért már akár bukás is járt. De azért is, amit Gabriel művelt. A világ kifordult magából. Mi is kifordultunk magunkból. Tagadhatja, de már rég nem az, ki egykor volt.
Én emlékszem rá, minden egyes cselekedetére, megmozdulására. Tán még minden egyes kiejtett szavára. Ahogy a sajátoméra is. Szinte szemen tudnám köpni egykori énemet, de ebbe nem megyek most bele. Éltetni tudtam egy eszmét, mely sose létezett. Egy hazugságot, amivel csak áltattak minket. Sose kérdőjeleztük meg, mert nem kellett. De az igazság sokkal több. Jóval másabb, mint amit eddig tudtunk.
Szemeimet egy pillanatra behunyom. Visszaidézem a régi vidéket. Zöldellő fák, selymes fű. Mellettünk elfutó lágy zengésű patak. Madarak a magasba csiripelnek. Ezernyi virág ontja finom, részegítő illatát.
- A Paradicsomot többé nem hozzátok vissza - nyitom ki újra szemeimet, miközben illúzióval keltem életre az egykor volt vidéket. Nem, annyi erőm nincs, hogy visszahozzam a vidékre, mi egykor volt. De azt meg tudom tenni, hogy emlékeztessem, hol is bukott el az emberiség. Arcom komoly, hazug mosolyomnak nyoma sincs.
- New Yorkot nem védte semmi - hála nekem, már igen, de ezt talán nem kötöm még az orrára. Azért tegyen, hogy megosszak vele értékes információkat. Ajkamra mégsem fut most kósza félmosoly sem. - Bármikor lecsaphatattok volna rá. Végeztetek az emberiség döntő többségével, de két várossal már nem tudtok elbánni? - vonom össze szemöldököm, miközben lágyan ívelnek fel. Horkanó nevetéssel és enyhe felrázással adom tudtára mily nagyot is csalódtam bennük.
Vélhetőleg élni fog kifogással, hiszen élnie is kell. Ebben semmi rossz nincs, de a helyzeten a tényen nem változtat. Most itt ülnek, karba font kézzel, a babérokon és semmit sem tesznek. Nem tesznek lépéseket, még akkor sem, ha tudják, nem halhatnak meg az emberek. De bárki más igen. Engem kérdeznek taktikáról? Elmondanám. Egyszerű, de drasztikus lépés lenne.
- Nem minden Michael párti osztja ama véleményt, hogy az emberekkel közösülni kellene, esetleg fattyakat nemzeni - akaratlanul is Ramiélre gondolok. Vajon most merre járhat, amikor én az erőmet fitogtatom egy régvolt fivérem előtt?
A nap lustán süt át a falevelek között. Valójában hőséggel áraszt el minket, mi mégis úgy érzékeljük, mintha a fejünk fölé nyúló fák óvó árnyékot biztosítánanak számunkra. A szellő sem oly pusztítóan meleg, mint amilyen a valóságba.
Erőm mégis apad. Ezt én magam is érzem. Mégis felelőtlenül használom.
- A tudatlanság elfedése mindig is fontos volt számomra. Ti megelégedtek azzal, amit ő mondd? Ennyi? Leváltjátok Istent és mindent, miért? Hogy ugyanazt megtegyétek még egy valakinek. Istent sem kérdőjeleztétek meg soha, most Gabriellel sem teszitek ezt. Azt hiszed, hogy ő nem hagyna úgy cserben titeket, mint ahogy az apja? - vonom fel kérdőn szemöldökömet.
Kétség, ebbe akarom bele taszítani. Vajon mennyire hűséges. Meddig megy el, hogy védje az arkot, ki mellett esküt tett? Nem hinném, hogy egyszerű szavakkal könnyű lenne meggyőznöm, de arra vajon elegednő, hogy a kétség egy apró csíráját elültessem elméjében?
Látom, ahogy lazít testartásán. Belőlem csak szemöldököm újabb ráncolását váltja ki. Mintha egy leheletnyit közelebb is jönne felém. Kezeim elfehérednek, ahogy összekulcsolva szorítok rájuk.
- Tényleg meglepett? - döbbenek meg, tán ez az első őszinte reakcióm, mióta újra egymással szemben állunk. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy itt járok, de nem is ez lesz az utolsó. A város oly tudást rejt, amit sose szerezhettem meg a Mennyből és amire nekem szükségem van. Nektek értéktelen, nekem annál kevésbé. Nincs ez máshogy a sivataggal sem - nem, nem hinném, hogy ez lenne az utolsó találkozónk.
Noha, ha Amaran múlik, még ez is meglehet. Figyelmeztessem a vészre? Mégis miért tegyem, hogy megpróbálja megakadályozni? Nem. De egy régi ösztön kezd felülemelkedni rajtam. El akarom hitetni, hogy ezúttal az ő oldalukon állok. S ez nem is lenne teljesen hazugság.
- Nem számíthatok senkire. Már régen nem tehetem ezt meg, nem ebben a világban, nem egy magamfajta. De itt létem sem véletlen - ajkamra sejtelmes mosoly ül ki. Oh, nem. Nem fogom teljesen feltárni, miért vagyok itt, noha egy részét elmondtam.
Hiszel nekem?
Szemeimet újra lehunyom és az illúzió megszűnik körülöttünk. Visszakerülünk a kietlen sivatagba. Érzem, ahogy pulzusom emelkedik. Elfáradtam. Erőm kevés még. De minden nappal egyre nagyobb.
- Mégis mi az az erő, ami olyan, mint az én arcom? Naiv? Bohókás? Hiszékeny? Mire akarsz célozni, Bartholomew? - teszem fel az újabb kérdést, kerülve mindent, ami fontos lehet. Nem fedem fel előtte a lapjaimat. Még nem teszem meg.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
11

Utolsó Poszt Pént. 3 Aug. 2018 - 16:05
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Feszült csend ül meg közöttünk. Megtehetném, hogy megtöröm, ahogyan ő is, villanhatna fegyver, vér és kiáltozás, de csak állunk egymással szemben, és pangunk mint a viharfelhő amelyből csak nem akar előtörni semmi. Talán ez még vészjóslóbb, mint bármi más. Gondolatok tömkelege fogalmazódik meg bennem, de mégis, valamiért egyelőre visszatartom a bennem élő fenevadat, aki csak pusztítana és gyilkolna, aki már rég megpróbálná darabokra törni azt, aki bemerészkedik a területére. Nyelve egyet, azt a felem erőltetem, amely még képes megállni és képes racionálisan gondolkodni. Egyszer, régen úgy gondoltam, kár minden egyes angyalért, aki elvész a csatában, manapság viszont már nincs bennem sajnálat. Most sincs egy szemernyi sem, még ha arcom ilyesmire utalhat. Csak egy álca, amely a várakozó pillanatokat tölti ki. Továbbra sem húzom el a kezem, készenlétben van, a megfelelő pillanatra vár. Magyarázat mindig akad arra, mindig formálódik minden és persze mindenki maga. Ő egy ideje eltűnt a látóhatárból, nem került a fókuszba épp merre járt, mit tett, min mesterkedett. Valóban akad nekem ehhez bármi közöm? Talán Gabriel-t érdekelné, ha becipelném, de talán mégse. Változó, éppen mire fókuszál, de egy csellengő angyal... Ameddig nem hirdeti nyíltan ügye ellenkezőjét, csak megvetné, rám bízná, vagy egyszerűen szélnek eresztené. Túl sok lehetőség, mégis, itt állok és bámulok. Végül, a csendes egy horkantásszerű nevetés töri meg, tőlem.
- Az, hogy nem a múlttal törődünk a múlttal, hanem a jövővel, amit el kívánunk érni? Ugyan kérlek – rázom meg enyhén a fejem, mert inkább a révedezés az, amely vesztet okozhat. Aki a múltban él, nem figyel a jelenre és könnyen csapdába eshet. Vagy még rosszabb. Persze, képesek vagyunk túl sokat merengeni a mennyek emlékén, vagy arra, amikor még maga az Úr osztotta a parancsokat, és minden tökéletes volt. Vagy már romlott, csak vaksi módon nem vettük észre, büszkén viseltük a szemellenzőt, amit akaratlan kaptunk. Azonban, a jelen ridegebb és ahogy kinéz ebben a pillanatban, nyugtalanabb, mint lehetne. Igen, harcolhatnál, de minek? Nem kaptam rá parancsot, de mi van a belsőmmel? Forrong, mint a levegő körülöttük.
- Tisztában vagyok vele, hogy Gabriel nem céltalan választ helyet vagy épp mondja ki a döntéseit. Azonban, véleményem akad és ezt tudja is. Nem áll módomban méltatni, vagy épp felülbírálni, mint mond, azonban a véleményemre kíváncsi – sosem voltam tiszteletlen, sosem voltak olyanok a szavaim, amik nem illettek hozzá. De mindig igazak voltak. Elnézve arcát, ő ezt talán mulatságosnak találja, és ugyan nem szeretem azt, amikor valaki Gabriel vagy bármi momentumát méltatja, ennyit egyelőre engedek. Ráhagyom. Hasonló mosollyal az arcomon szemlélem, de bensőm azonban koránt sem ennyire telített.
- A nagyvárosok kitűnő pontok, egybegyűjtenek minden vacakot, féltik és óvják egymást, de vajon meddig? Angyalokkal élnek együtt, azok meg az emberek közé bújnak, rosszabb, mint bármi más. Igen, se itt, sem ott nem vagyunk, és talán Gabriel inkább a fivéréhez akart közelebb lenni, mintsem az emberekhez. Hisz tudod, nem épp kedveli őket, így hát... Nem kell ide logika, nem kell ide semmi sem. Ez már csak olyan apróság, amellyel ráérünk a végén foglalkozni, ugyebár. A logikának kevés a szerepe, az erőn van a hangsúly – úgy vélem, addig még talán sikerül meggyőzni a pártatlanok, de akár Michael katonáit, hogy rossz oldalon állnak. Persze, nem emeljük keblükre őket, ha többen állnak mögöttünk, mint ellenünk, akkor már végképp nem a logikára kell majd figyelni. Teljesen érdemtelen arról vitázni, hogy mégis mi indoka volt annak, hogy nem egy zöldellő mezőn telepedtek meg, vagy más városban.
- Hát akkor, majd ha úgy hozza a sors, és Gabriel dönt, másfelé evezünk. Addig pedig megelészünk a fák emlékével és persze a jelenlegi helyzettel. Ugyan, miért fontos neked az, mi merre élünk? Lehet tévedsz, és mégis alkotunk valamit – enyhén vonom meg a vállamat, a jövőre tekintve. Messze még a vége, túlságosan, hiszen mindig akad valami, amely miatt megragadunk. Előbb a Sötétség, majd a harcok újra és újra. Sosem lesz talán vége, Gabriel mégis töretlen és tovább alkot. Eljön majd az idő talán, amikor egyszer majd arról tárgyalunk, miben tévedett, vagy mi miben tévedtünk. Lényegtelen. Csökkentek egy hajszálnyival a távon, kényelmesebb tartásba helyezem magam, katonás merevségemen eresztve engedem le a vállam, egyik kezem a zsebembe süllyesztem. Lazán, mégis ugrásra készen.
- Ez csak egy hasonlat volt. Őszintén, mindig figyelem a vidéket, ki jár erre és ki nem. Ellenfél, szövetséges, netán csak ártatlan áldozat. Te tán egyszerre vagy mind és talán egyik sem. Meglepett a feltűnésed és még meg kell tudnom, hova helyezzem ezt – nehezebben viselem, ha valamit nem tudok átlátni és úgy kezelni, ahogy illendő. Szeretem kezelni a helyzeteket, és persze irányítani, amennyire csak lehet. És amikor ez nem sikerül? Feszült mellkasomban a szorítás és persze a magatehetetlenség átka moccan. Most nem, most egész jó minden. Még.
- Én azt nem tudhatom, te kire számíthatsz, viszont számomra érthetetlen, hogy csupán a véletlen hozott erre. De talán tévedhetek még én magam is – újabb vállvonással nézek körbe, a vidéken. Se közel se távol, de még mindig úgymond a mi térfelünkön. A merő véletlen, amelyben sosem hittem, amit nem ismertem el, és az a vesztem, hogy felesleges köröket futok le
- Az erődet, mégis, amit haloványan megéreztem, az más volt. Valami más. Nem a jókedvemből figyeltem fel rád, akaratlan. Olyasmit fújt felém a szél, amely nem épp a te csinos arcodhoz való. Vagy esetleg, ezt is félreértelmeztem? - ez már a komoly kérdések egyike, az, amire választ várok és akarok kapni. Ez már a parancsnok és a fenevad egyvelege. Tudni akarom.


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Pént. 3 Aug. 2018 - 14:44
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Végigtekintek rajta, most más, mint egykoron. Nem esik nekem, nem fenyeget. Megváltozott. Újra és újra változik. Már nem az, ki egykoron volt, de nem is az, akivel a legutóbb találkoztam. Én sem az vagyok már, akinek megismert.
Egykor hittem, hogy nálunk a változás lehetetlen. Minket olyannak teremtettek, amilyenek vagyunk. A változás szelei nem érintenek meg minket, nem csiklandozzák bőrünket, akár egy könnyed nyári szellő.
Nem.
Minket is elért. Mosolyom habár szelíd, közel sem őszinte. Nehéz fenntartani a látszatot, így most meg sem teszem. Ajkaim hamar biggyednek le, közömbös, lelketlen arckifejezéssé alakulva át. Igen, most pont olyan vagyok, amilyennek egy angyalnak lennie kell.
- Ez a ti nagy hibátok és ez fogja a veszteteket okozni - hajtom enyhén félre a fejemet, így szemlélve őt. Forró levegővel simít végig az arcomon a szél, felborzolva néhány szőke tincsemet.
Szemlélem a velem szemben álló férfit. Ezúttal sem vált ki belőlem félelmet. Kezei nem nyugszanak a fegyverein. Viszont már tudom, ha ezúttal rám támadna, már nem hagynám neki.
Most már védekeznék. Most már megvédeném magam. De hogy ártanék neki?
Ezt magam sem tudom, ameddig oda nem kerülök. Érdekes. Ahhoz képest, hogy a világ kipusztításán ügyködöm, képtelen vagyok közvetlenül bárkinek ártani. Megölni, megsebesíteni. Az embereket amúgy is értelmetlen. A természetfelettit?
Miért vesződjek vele egyesével, ha Amara amúgy is megteszi ezt majd egyszerre. Ha Isten visszadugja a képét.
- Azt hiszed, hogy Gabriel merő véletlenségből választotta épp ezt a helyet? - hajtom vissza a fejemet, ajkam szegletébe most sejtelmes mosoly kezd vibrálni.
Egyáltalán nem olyan, amihez bárki is szokhatott volna az elmúlt időszakokba. Nincs benne szelídség, kedvesség. Ellenben átitta a merő gúny és irónia.
Persze nem kell neki sem mindenről tudnia. Mégis oly kincsekre tette rá Gabriel a kezét, melyről talán ő maga sem tud. Vagy mert nem akar, vagy egyszerűen tud, csak úgy tesz, mint aki nem.
Ez pedig az én malmomra hajtja a vizet. Nekem így lesz minden jó.
A képletbe épp csak azt nem számoltam bele, hogy Ő áll majd előttem.
- Valóban. Pusztított - adok neki igazat. Mindenféle De nélkül, vagy anélkül, hogy ennek a jele a levegőben lógna kettőnk között. - Nem tesz mást sem manapság, a két nagy városban sem. Tudod mindig is érdekelt, hogy miért épp Las Vegas és környékét választottátok egykor - kezdek bele, mint aki nem tudna leszakadni a témáról. - Túl messze van New Yorkhoz. Amit egy angyal sem véd, ellenben túl közel Michaelhez. Lásd be, ennek nincs túl sok logikája - kúszik újabb gúnyos mosoly arcomra.
Szemem lesütve pillantok le lábaink elé, alsó ajkamba harapva élvezem, ahogy a szél ezernyi porszemet sodor ránk, simogatja bőrömet, lábamat, égeti azt, mégsem oly kínzóan.
- Az időnek a vasfogait visszaforgathatjátok, de nem marad tartós - rázom meg a fejemet enyhén, halvány mosollyal ajkamon. - Ez a vidék nem lesz újra paradicsomi. A fákat nem fogod tudni visszatelepíteni, nincs már itt semmi, amihez élet fűzhetne - hisz az életet épp ők szakították le a vidékről.
Nem messze mégis burjánzik egy ködös városban. Silány munkát végeztek. De talán lesz változás ebben a tekintetben. Ez mégsem az ő érdemük lesz.
Nyugodtan állok előtte, kezeimet magam előtt kulcsolom össze. Mégsem hajtom már imára a fejemet. Ez az éra lezárult az életembe. Isten már senki számomra. S szánalmas, hogy nem látják. Nem fog visszatérni közéjük. Akkor sem ha mindenkit kiírtanak.
Kérdésemre nem kapok egyenes választ. Mást nem is vártam.
- Kincset? - hisz az előbb sem értettem, hogy mire céloz. Vagyis akkor úgy tűnt, hogy a kincs engem jelöl, egyfajta emberi szólásmondás szerűen. Ezek szerint ő sem tudja, hogy miként működnek ezek?
De jobb ezt tisztázni. Mert lehet mégiscsak tud valamit.
- Miért hiszed, hogy készülök bármire is? Ne járjak egyedül? - vonom fel a szemöldökömet. - Mégis kivel tehetném? Mintha nem tudnád, hogy senkire sem számíthatok ebben a világban. Most és Itt - nézek rá halvány mosollyal az ajkamon. Szavaim vádlóak, őt is vádolják. De mellette minden testvéremet.
Amíg a világ a világ volt, azon voltam, hogy segítsek nekik. S mit kaptam ezért cserébe?
- Az erőmet próbálom. Mennyire kopott el az utóbbi időben - válaszolom őszintén. Ez valóban az, tőle mégsem kaptam ezt meg. Terel. Kincset keres. Mit pontosan? Szemeimet enyhén összevonom.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
11

Utolsó Poszt Pént. 3 Aug. 2018 - 11:45
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Tagadhatatlan, hogy voltak kényelmesebb és szebb idők arra, hogy testvérekkel fussak össze, olyanokkal, akiket talán kellemes érzettel tudtam magam mellett. Megkockáztatom, hogy akkor másabb és kellemesebb voltam magam is. És most... Lassan tűnt el a fény, amely körbeölelt távozásomkor, most pedig már csak a nap az, amely körbeölel és ellát ezzel. Nem keresem és kerestem sosem az értelmét, nekem ez volt megírva, még ha a Mindenható nem is ismerné el még kényszer alatt sem. És akkor itt van ő. Aranyló tincsit kiemeli a táj és a tikkasztó napsütés, mégis beárnyékolja valami. A rosszullét, amellyel küzd és talán más is, de ezt nem érzékelhetem igazán, ez csak az a kisugárzás, amely a pillantásom alatt születik bennem. A gondolat. Nem támadok. Kezem leeresztve, magamat meglepve, de hisz nincs szükség erre, hiába hirdetem, nincs szükség minden pillanatban a harcra. Vagy csak magam ámítom?
Mikor megérkezem, messze járhat, a romlott, koszos becsületem pedig más esetben sem támadna azonnal. Ha ezzel meglepnék bárkit, csak úgy, hátba sosem támadtam, egyenesen, szemtől szembe állva harcoltam ki előbb a figyelmet, majd végül magát a küzdelmet. Apró lépésekkel süllyedek kissé a homokba, mely így, még a bakancsom talpa alatt is érezhetően tűzforró, ha nem lennék az, ami, akkor igencsak kellemetlen pillanatokat okozhatna. Vegyes érzelmek dúlnak bennem, már ha használhatok ilyen szavakat, nagyzolva, mégsem tudnám körbeírni, pontosan mik ezek. Ebben mindig is rossz voltam, mindig is könnyebb volt az, hogy nem figyeltem egyikre sem, hisz a harcos ezért kegyetlen és pontos. És mégis, szavai lepnek meg talán a legjobban. Megváltozott, ahogy mindenki más is, de mégsem az, amely megragad bennem.
- Valóban tudom, micsoda, de úgy vélem, mára már teljességgel lényegtelen, milyen hatalmasságok álltak itt és terjedtek – pillantok körbe, mintha még az illúzió, melynek villanását láthattam csupán, még hagyott volna itt némi maradékot. Semmi nem fogad azonban, csak a délibáb, a végtelen homok és a sivárság. Tényleg szembetűnő a különbség a múltat tekintve, mégsem jutott mostanáig egyszer sem eszembe.
- Az ember számtalan helyen ugyan azt tette, csak valahol a természet túlélte, valahol pedig nem. De mit várunk tőle? Ha azt nézed, mindig is pusztított, hogy neki jobb legyen – arcomra fintor ül ki, ahogy mindezt mesélem. Egykor persze nekem sem volt választásom, szerettem vagy épp csak megtűrtem mindent, hozzáállásom Gabriel mellett szólt, és vele csengett össze. Akkor minden más volt, mégis, amikor valaki lepillantott, bizonyára annak példáját látta, amelyre most figyelmem hívta fel. A világ nagy része most hasonlóan letarolva, pusztítva, azonban az már többek között a mi sarunk, nem ide sorolható. Arcomon érdeklődés közben, mégis mi az, amely arra sarkallja, hogy erről csevegjen. Mintha... Nem lenne sem itt, sem ott.
- A véleményed ebben az esetben mégis jogos. Többször felvetettem, mindhiába. Ő ragaszkodik hozzá, talán épp azt akarja visszaépíteni, amit te hiányoltál – voltak már beszélgetések arról, mi lesz, ha a terv sikerül. Hogy fákat és zöldellő mezőket kívánjak? Attól messze tartok, lelki szemeim előtt mégis felsejlik a kép, amelyet szavai ültettek a fülembe, mint holmi bogarat. Ez nem évtizedek, nem századok kérdése. Ez sokkal, de sokkal hosszabb, és ezt a poklot már a halandó alkotta. Mint oly sokszor említettem, ez más közeg, én másképp látok. Testtartásom merevségén engedek, de nem lankad a figyelmem. Akármit is kíván tenni, válaszolni fogok rá, katonáim messze várnak ugyan, de még bőven van idő és bőven nem tartunk ott, hogy aggódni kellene.
- Mint mondtam, a kincset kerestem. Amíg idekint jártam, megéreztem valamit. Talán nem is kellett volna, talán csak véletlen kaptam el, ami idehozott. Vagyis, mondhatni te, amint... Nem tudom, mire készülsz, de ez nehéz terep. Manapság egy angyalnak egyedül nem tanácsos mutatkoznia, főképp nem így – igen, ellentétek voltunk, leszünk, és talán még holtunk után is. Mindez lényegtelen ahhoz képest, amelyre nem kapok választ, és amelynek jeleit látom. Bosszant a tudatlanság.
- Talán megzavartam valamit?


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Hétf. 23 Júl. 2018 - 20:20
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Fejem lehajtva, szemeim lecsukva koncentrálok. Légzésem akaratom ellenére szapora, csillapítani csak nagy odafigyeléssel tudom. Hiába rajzolódott ki lelki szemeim előtt a sivatag egykori képe, visszahozni azt nem tudtam. Az erőm nem teljes. A sötétség napró napra egyre jobban megfertőzi az elmémet… Akaratomon kívül játszódik le szívem elvesztésének élménye.
Zephyrt megbéklyózta a pecsét, melyet rávéstünk Ramiellel, ez mégsem volt elég. Amint az ark egy fél percre is nem figyelt, megmozdult a tébolyult angyal. Egykor testvéremnek hittem. Egykor segíteni akartam neki. Mily balga voltam… Könnyedén nyúlt mellkasomba és tépte ki a számunkra jelentéktelen szervet. Látszólag semmi sem változott rajtam, a szerv mégsem dobog a mellkasomba. A kezébe tartotta és a vöröslő szerv felett egyre lassabban vette át az uralmat a sötétség. Nem szólt semmit, csak vigyorgott ott. Ördögi mosolyát még maga Belial is megirigyelhette volna. Senkinél sem láttam még soha hasonlót sem. Aztán eltűnik, nála.
A végén egyetlen mondatot szól csak. Mielőtt teste újra ívbe feszülhetett volna, mielőtt Ramiél visszatért volna közénk. “A világotok elvész.”
Mily igaza volt. Akkor még nem akartam hinni neki, ám most? Egyre jobban veszi át az elmém felett ez a gondolat. Nincs semmi, mi megérdemelné, hogy megmeneküljön ebből.
Halk szárnysuhogásra leszek figyelmes. Tőlem nem messze ér véget. Szemeim kipattannak, de először csak a sárgán ragyogó homokot pillantom meg. Mióta lehet itt? S ki?
Barnászöldben játszó szemeim lassan emelem fel. Tekintetünk egy pillanatra összekapaszkodik, arcvonásom egy pillanatra sem változik, amikor felismerem Őt.
Régi, elfakult emlékkép. Ezernyi betört ablakszilánkon megcsillanó fények, ahogy a nap rájuk vetette pillantását. Egy pillanatra elvakított minket, kaleidoszkópba mutatott, hogy aztán…
- Ha valakinek hát neked is pontosan tudnod kellene, hogy mi állt itt egykoron - hajtom fejemet enyhén oldalra, ajkamon hamis mosoly vibrál. Ő is a kezdetek óta létezik. S azóta Gabriel bizalmasa.
- Habár figyelmetek sose irányult erre a vidékre, csak akkor, amikor az európai ember betette ide a lábát. Kiirtva évezredes civilizációkat. Az ipar felerősödésével pedig az egykori zöldellő rétek elsivatagosodtak - ámbár akkor épület nem fedte őket. Nem úgy, mint az új Mennyországot. Melyet ebben a rothadó vidéken próbálnak újraépíteni.
- Ez a vidék inkább hasonlít a pokolra, mint a mennyre, de gondolom a véleményemre ezúttal sem vagy kíváncsi - ez sem szemrehányás, mintsem tény. A végzet. Szememet sütöm le, hogy aztán újra rá emelhessem. Ily balga dolgokban sosem hittem. Most sem fogok.
- Meglehet, hogy csak a velem hasonló pólusúak vannak a környéken, kit taszítok. Te lennél az egyetlen, ki a tökéletes ellentétemet képviseli. Egykor is és most is. Mégsem én hívtalak ide, mondd hát, miért jöttél ide, Bartholomew? - hajtom oldalra a fejemet, parányi mosollyal az arcomon, mely nem szűnik meg létezni. Pont olyan, mint egykoron, csakhogy szemembe nem játszadozik a fény, nem csillan meg a boldogság halvány szikrája. Üres, akár a mellkasom.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
11

Utolsó Poszt Szomb. 21 Júl. 2018 - 22:36
Következő oldal



@Ophilia
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.  • Credit:
Elmerengve nézem a tájat, amely előttünk hever. A Halál-völgye. Minél többet ízlelgetem a nevet a számban, annál jobban nyugtat meg ez a kietlen, sivár táj. Mintha a Föld egy képét látnám a jövőből, akár. Nincsenek emberek, nincsen már semmi sem, csak a pusztulás és a forróság. Persze, erősebben tippelek arra, hogy majd a természet visszafoglalja magának azt, amit az emberiség elvett tőle, és még az is egy olyan verzió, amelyet szívesen figyelek majd, ez a hely mégis közelebb áll hozzám, sokkal. Sziklák nyúlnak az ég felé, melyet egykoron a természet más erői ostromoltak és faragtak ilyenné, mementónak arról az időkről, amikor még ezek a csupasz majmok nem foglalták el a vidékeket. Békésebb volt minden és most efelé igyekszünk szép lassú menetben. Lehetne gyorsabb is, de ez már nem rajtunk múlik... minden felesküdött ellenünk. És mégis, itt állok, állunk, pontosabban hárman, és egyelőre némán csodáljuk a világot – ki ki a maga szemszögéből. És lám, ha ennyi élet is, de van erre, mi, angyalok, akik erre a környékre rendeztük be magunknak az új otthont, helyet, és mégis, olyannyira vágyódunk el innét, mint még sehonnan. Ezek mellett, még mindig kedvelem a látványt.
- Nyugatra innen minden tiszta, és keletre is. Elmentek – jelenti az egyikük, és én csalódottan sóhajtunk. Mögöttünk egy egykori táborhely megtépázott romjai állnak, négy sátor, és még pár maradványa hever a homokban, árnyékot pedig egyetlen sziklatömb ad csak, semmi több. Se víz, se egy falatnyi terület, amelyen megteremne bármi is, márpedig az embereknek erre mindig is szükségük lesz. Hiába teremtette Isten annyira tökéletesnek őket, mégis, olyan gyengék, semmitérőek, hogy ha nem táplálják tökéletes testüket, meghalnak. Feltámadnak, persze, de akkor is, biztosan kegyetlen dolog az éhhalál és persze iszonyú lassú. De most ne ábrándozzunk. Biccentve fordulok vissza, és a sátrakhoz lépkedem. A vásznat már meg-megtépte a szél, vagy a homokvihar, rongyok, üveget vagy épp más mindennapos dolgok hevernek szanaszét. Gyorsan távoztak, bizonyára már azelőtt, hogy mi idetelepedtünk, azonban lehet, hogy csak pár napja. A sivatag ezen részét nem fésültük még át, nem éreztünk angyali energiákat és ha másét igen, elenyésző volt, hogy erőt és időt pazaroljunk rá. Most is csak ezt tesszük, ezek a körök... de ez csak egy apró gondolat, hiszen sose ellenkezem.
- Ez csak átmeneti szállás, nyilván azt hitték, itt majd nem lesz semmi bajuk. De a jó öreg Anyatermészet kínozta őket helyettünk. Talán csontjaik a sivatag homokja alatt fekszenek már – rúgok félre egy lábost, vagy mi lehetett egykoron az, és kisétálok a fekhelyek közül. Tekintetem ismét a távolba, még messzebb engedem, kutatom azt, hogy akár egy apró jelenés létezik-e ebben a porfészekben, majd hátratekintek.
- A terep tiszta, indulunk – adom ki, és már menetelünk is. Használhatnánk szárnyainkat is, de még egyelőre át akarom fésülni az északi terepet, nem messze innen, és csak aztán térni vissza Vegasba, jelentést tenni. A semmiről. Bár talán, Gabriel számára ez mégis több.
Épp csak megindultunk, amikor valami elért. Olyan, mint mikor érzed, hogy valaki néz, figyel és szinte belebizsereg a tarkód. Épphogy elenyésző, mégsem hagy nyugodni. Kicsit lemaradva fordulok körbe, menet közben és ekkor, csak ekkor látom meg azt, amely talán felkeltette az érdeklődésem. Az energia... egy pillanatra hatalmasra duzzadt, és ha a káprázatot nem is észlelhettem, érezni már annál inkább. Szinte...
Néha megesik, hogy ilyen romlott és ősöreg holmit, mint engem, bizony meg tudnak lepni. Kicsit talán el is bambulhattam, mert már a másik kettő is megáll és értelmetlen bámul rám. Fejem megrázva legyintek, mintha akaratomon kívül nem akarnám megosztani azt, aminek tanúja voltam. Mintha szégyellném? Vagy épp félteném? Én?
- Folytassátok az utat, én még megnézek valamit – bontom ki szárnyaim, jóleső megkönnyebbüléssel, mert ez az egy olyan dolog van, amit még szeretek. - Annál a hármas sziklacsoportnál találkozunk, ha napnyugtáig nem érek vissza, menjetek a városba, és jelentsetek – értetlen pillantások, de már ott sem vagyok. Sebesen közeledem a cél felé, amit magam sem tudok, csak sejtek. És mégis. Egyszerre a fény és a sötét. Lehetetlen. Aztán mégis...
Lassan de biztosan bontakozik ki a törékeny alkat íriszeim előtt, ahogy közeledem, pedig már az is, kihez tartozik. Arcomra kemény vonások ülnek ki, lelkem helye üres, szívem pedig rég csendben van. Örülhetnék, de ezekben az időkben...
- Mindig is úgy véltem, hogy a sivatag tartogat még kincseket – már lépkedem felé, komótosan, ujjaimat a fegyveren tartva. Belőle áradt minden? Belőle? Nem akarom elhinni, hisz most más se látok, csak gyengeséget. És mégis. Más erre már nincs, nem érzem, csakis őt.
- Egy kész mágnes vagy, mégis, csak én jöttem. Talán a végzet viccelődik?


Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Csüt. 19 Júl. 2018 - 12:01
Következő oldal


To Bartholomew
I didn't lose a friend. I just realized I never had one
Lábaim puhán simulnak bele a sivatag finomszemű homokjai közé. Ahogy egyre jobban haladok, bokám körül úgy kavarodik fel az aranyszemű természeti szépség. Az aranyló napkorong felhőtlen égen bukik lassan alá, délibábokat képez a távolba. Gondtalan, naiv utazókkal hiteti el, hogy a távolban üde oázis várja őket, csalóka látvány, melyet Isten teremtett meg egyszer. Úgy hírlik, hogy teremtésének minden fokának megvan az értelme, mindenben ott van kezének lenyomata. Körbenézve nem látok más, csak a kietlen sivatagot, mely kínoz mindenkit, csak ide téved. Nem marad életben egy halovány virágszál, semmi mit a terémszet adhatna eme világnak.
Lábaim lassan lépdelnek. Előbb a jobbot előre, majd a balt. Majd újra a jobbot és a balt. Mezítlábas talpamat nem zavarja tűzforró homok.
Szél fúj át a vidéken, homokszemeket hordoz magával, ruhám minden redőjébe eljutattja, szemembe, számba, hajamba. Szárnyaim közé. Enyhén rázom meg hollófekete tollazatomat, a szél irányába fordulva seprem ki arcomból hajamat.
Tekintetem Las Vegas városa felé réved. Az új menny. Nevetni támad kedvem, de ehelyett csak halvány mosolyra fakad arcom. Egykor az emlékek miatt nem tértem vissza ide, de azok már halványan égnek csak bennem. Naiv voltam, hogy azt gondoltam számíthatok bármely testvéremre. Hogy “családomból” bárkinek is számítok annyit… Lényegtelen nem fogok a holnapban élni. Hogy is szokta mondani Abaddon? Élj a mának, a múlton rágódni késő, a jövő pedig még rejtelem. Szánalmas, hogy egy démonban jobban bízhatok, mint saját fajtársaimba.
Halvány fintor kunkorodik ajkam szegletébe, eltorzítva orromat.
Élnek egy hazug világba, várva, hogy Isten hazatérjen. Isten, ki mást sem csinált, csak hazudott mindenkinek évezredeken keresztül. Ennek a teremtménynek a kezeit keresik. S amikor jön valaki, aki megmutatná a valóságot, elzárkózunk előle.
Egykor nem értettem meg Gabriel miért harcol, igaz még most sem. Miért állna meg az emberknél, attól a világ nem lesz jobb. Mi sem lettünk azok, a démonok sem a valódi ellensúly alapjait képzik. Világunk felborulóban van. A pokoli teremtmények teszik azt, amit nekünk kellene és mi… Nem, nem kísértjük meg az embereket, mi egyenesen a földdel tesszük őket egyenlővé. De mit gondolna, hogy ezzel mindent megoldanak?
Tekintetem lassan vezetem a nap irányába, mintha ebből kívánnék erőt meríteni.
Amara oly erőt adott nekem, mellyel sose találkoztam még. Mindenki más gyengül, de én? Napról napra erősebbnek érzem magamat. De meg kell tanulnom, hogy mik a határaim. Egykor ez a hely sem így nézett ki. Nem sivatagosodott el ennyire.
Szemeim lehunyva erősen koncentrálok azon időkre, amikor még a helyet fák borították, a lábam alatt dűs vizű patak folyt. Az idő kerekeit forgatom vissza, újraalkotom, mi elromlott. Lényem fénylik, ahogy egy rendes angyalnak is szokott. Csakhogy szívem helyét fekete füst takarja el. Érzem, ahogy a föld enyhén megremeg lábam alatt. Száz, kétszáz év idejét vissza tudom forgatni az időből, de…
Erőmet kimerítve rogynak meg vállaim, a fény elhalványul, majd teljesen elhal. A sivatag visszaköltözik a tájra, én pedig azon kapam magam, hogy enyhén kapkodom a levegőt.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
380

Utolsó Poszt Csüt. 19 Júl. 2018 - 11:30
Következő oldal




✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

Ido"szak Nyertesei
Gratulálunk mindenkinekOldal legjobbjai



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Alexander Payne
Yesterday at 23:56
☽ Jósda

Calypso
Yesterday at 22:00
☽ Vidámpark

Calypso
Yesterday at 21:55
☽ Ancient Baths

Azura
Yesterday at 21:29
☽ Azura lakása




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
14
Bukott Angyal
2
Ember
8
Félvér
4
Harcos Angyal
6
Vadász
14
Nephilim
6