Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Ménész ládája
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Vas. Okt. 14, 2018 12:55 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 13, 2018 7:30 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 299 • Credit:

Zihálva, a dühtől fújtatva figyelem, amint addig-addig tántorog és balettozik hátrafelé, míg végül a saját csapdájába nem esik. Rendkívül ironikus, habár nem különbül sarkall megilletődésre Mammon esetében. Lépre csalt egy arkangyalt, s ez a testébe került, majdan tőrbe kívánt szédíteni egy halandót, ám ama mesterkedésének ára is a szabadságának elvesztése volt. Mindezekhez képest egészen enyhén megúszta az utóbbi próbáját, pusztán a szórakozásának vetett véget önkéntelen. Nehezen kerülné el a figyelmemet a pecsét erős mágiájának rohamos hanyatlása, igaz, annyira még nem gyengült meg, hogy rögvest odébb is állhassak. Merthogy nem terveznék tovább a démon élvezkedése alá dolgozni a jelenlétemmel. Az elmúlást nem félem, sőt, kimondott megkönnyebbedést jelentene ebben a végeláthatatlan univerzumfoszlányban, ellenben jól tudom, hiába került hozzá a pengém, azzal legfeljebb ideiglenesen tudhatna… hogy is mondták ezt régen a halandók? Ahh, igen, kivonni a forgalomból.
- Te most az Úrra célozgatsz? - vonom meg az egyik szemöldökömet, miután kicsit összeszedtem magamat és a zilált ruházatomat, már amennyire az ütött-kopott, szakadt öltözéket rendbe lehet még tenni a mágiám latba vetése nélkül. - Révén, belőle fakadunk s huszonhét évvel ezelőttig a közvetlen oltalmát élveztünk, nem kellene meglepődnöd ezen - felelem értetlenül s tán egy kissé bosszúsan, amiért van képe Atyánkat egyáltalában az ajkaira venni. Szíves-örömest okítanám még, s adnám tudatára máskülönben a csapdáján esett hibát, azonban nem ad erre túl sok időt és lehetőséget. Ismét nekem támad, vélhetően ezúttal a pengét kísérelve majd meg a testembe fúrni, de mielőtt még a közvetlen közelembe érhetne, a pecsét végérvényesen megtörik, én pedig egy momentummal sem várakozok többet tétlenül. Eltűnők a szemei elől a börtönvilág egy távolabbi pontjába, ahol ideig-óráig mentesülhetek a fárasztó kerepelése és gyilkolási vágya alól. Kérdéses, van-e ennek bármi értelme, vagy inkább hagynom kellene magamat? Nem tudhatom biztosan, ám a mostani alkalommal még az életösztön nyert a megtörtség fölött. Talán legközelebb, Pestis…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Pént. Okt. 12, 2018 8:14 am
Következő oldal


Az a rohadt angyal. A történelem során kedveltem ugyan a fajátját, legalábbis afelől, hogy képesek voltak kihívást jelenteni, a két faj tánca egyensúlyban tartotta a létet, de amióta az arkangyalok elpusztították a testem… Necces az élet. Azt persze jól látja Cassael is hogy optimista típus vagyok. Amíg élek, addig nincs vége. Vagy amíg nem tör meg ez a hely. Amire remélhetőleg nem fog sor kerülni. A legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha évszázadok, talán évezredek múltán néhai önmagunk megtört vázaiként ülnénk egymás mellett, barátokként. Na azt nem.
Most kellemesen csalódom a harcosban. A Mennyek izzó fényével űz ki az elméjéből. Akár szórakozhatnék is rajta, hisz démon még nem járt angyal elméjében, ilyen értelemben biztosan nem. Ráadásul élve kijutottam, míg Cassael felvette a kesztyűt. A pokolra - sem - való láda ajándéka, hogy ezt eleve lehetővé tette. Mégsem olyan jókedvűen érek földet, mint kellene. A fegyverét sikerül megszereznem, de ára van. Fújtatva zuhanok hátra, újabb és újabb lépéseket téve, hogy a lendülettől ne vágjam hanyatt magam, hanem végre meg tudjak állni. Képtelen vagyok a teljes testem koordinálni, így figyelmem nagy részét a jobb markomra összpontosítom, melyben az angyalpengét szorítom, satuban tartva, el nem engedve azt. Ennek eredménye, hogy nem túl elegáns zuhanásomban elérem a saját csapdám szélét. Eltorzult, démoni hangon kiáltok fel, ahogy egyfajta elektromos kisüléssel földhöz vág, térdre kényszerít, arra, hogy a körön belül maradjak.
Talán más más reakcióval, de biztosan ugyanazon megyünk keresztül. Ami kölcsönösen előnyös, hisz mindkettőnknek szüksége van néhány igazán hosszúra nyúlt másodpercre ahhoz, hogy összeszedje magát. Instabilan, de meglepően hamar talpra állok. Démoni lényem megsínylette az iménti tavaszi kirándulást az angyal hányingert keltően tiszta elméjében, de a fizikai valóm túl fiatal, túl erős, túl érintetlen ahhoz, hogy a lényem magával tudja rántani a gyengeségbe.
- Megátalkodott? Úgy beszélsz, mint nagyapám. - Vicsorgom a képébe egy kelletlen emberi szólással. Várjunk, tulajdonképpen ki is nekem a nagyapám? Az ő Istene? Hát akkor hello nagybácsi, és viszlát nagybácsi, mert most megöllek. Az angyalfém nálam van.
De akad egy nem várt, aprócska gond. A testem még nem csillapodott le a teremtésem óta, vagy épp a mágia szabályai működnek máshogy ezen a világon, ki tudja, de amikor nekizuhantam a láthatatlan falnak, alaposan lehúzta a pecsét erejét. Amit úgy látom készül kihasználni az angyal. Sejtettem, hogy vele soha semmi nem könnyű. Mielőtt bármi trükközésbe kezdene, nem csak neki támadok, ha sikerült a közelébe jutnom, de a Pestis titulussal járó démoni energiáim is kibocsájtom magamból. A vérébe fog belefulladni.

luvu

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Szept. 28, 2018 11:08 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 365 • Credit:

A visszakérdezése nyomán elevenedő mosolya láttán kétségem sincs afelől, változatlan nyeregben érzi magát, nyertesnek egy félbehagyott csatában, habár nem lep meg, tudatának szűkös falai közé nem férhet a magam higgadt, a helyzetünket elfogadó látásmódja. S őszintén? Nem is kívánnám ecsetelni a számára, előbb-utóbb magától is rádöbben majd, reményei a szabadulásra hasztalanok és süket fülekre szabványosítottak, én pedig kitartóan itt leszek, hogy láthassam a legyőzöttségének dicső momentumait. Addig azonban hosszú, megfoghatatlanul pergő időmennyiség fog eltelni, a démon ugyanis cseppet sem a könnyű feladás szószólója. Erről biztosít az aljas trükkje, mellyel a tudatomba férkőzött, s mellyel…
Tulajdonképpen mit szeretne kezdeni? Undort ébreszteni bennem Wallenberg iránt? Döbbenetet s elborzadást a démon indukálta tettei felett? Vagy további haragot gyújtani a bensőmben magával szemben? Legföljebb türelmetlenségre és bosszúra sarkallhat, miként volt mersze arcátlan az elmémre kapaszkodni, akár egy bosszantó, levakarhatatlan pióca.
Szavaim nem szaladnak ki a torkomon, a hirtelen kélt döbbenetemet és elbizonytalanodásomat kihasználandó remekül veszi irányítása alá az óhajaimat, s nem tudhatok mit tenni, mint végignézni a Drake küzdelmének elbukását, a karaván módszeres lemészárlását. Fivéreim s nővéreim elestét, tucatnyi, ártalmatlan ember értelmetlen, gyötredelmes halálát… Ám keserűség vagy szomorúság helyett düh telepedik a mellkasomra. Mennyei tűzön égő, igazságért őrjöngő haragvás.
Megkeményedett tekintettel állom a védencem álarca mögött bujdosó démon vigyorral szegélyezett mustrálását, s nem tudok másra gondolni, mint az elpusztítására. E világban mit sem jelentene, de kétségtelenül pillanatnyi megkönnyebbedést okozna.
- Takarodj a fejemből - szólalok meg, ezúttal nem adva helyt holmi betolakodó kényének. Íriszeim felfénylenek, tudatom egyre inkább feltisztul, mely az idézett jelenet apránkénti, vakító fényben történő felemésztődése képében mutatkozik meg, egészen addig, míg fülsértő sípolás kíséretében el nem áraszt mindent. El nem éget mindennemű, a helyét foglaló s oda nem illőt. Tán Mammonnak időben sikerül lekapcsolódnia az elmémről, viszont ahhoz kétség sem férhet, a tudatára éppúgy voltam most hatással, mint ő az enyémre. Ha szerencséje van, a szemei helyén nem tátong elszenesedett, füstölgő lyuk, s az agya is csak kis mértékben kocsonyásodott merész vállalkozása révén. Ellenben az angyalpenge kicsúszik az ujjaim közül, arra még volt ideje a pokolfajzatnak, hogy eltulajdonítsa tőlem, míg én a felelevenített emlék rémségeit voltam kénytelen szemlélni.
- Megátalkodott démon… - morranok rá reszelős hangon, az elmém hirtelen s váratlan megpróbáltatása okán nem különbül szédelgősen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 8:22 pm
Következő oldal


+18
- Nincs kedvem kergetőzni. - Mimikám alapján az angyal azt is érezhetné, hogy tükörbe néz. Nos, a kék szem stimmel is. Más viszont aligha, nevezzük hát görbe tükörnek. Lényeg a lényeg, magam is hasonló tónust öltök. Nem félek tőle, ahogy attól sem, hogy nem tudnám utolérni, ha menekülőre fogná, mert nem látja értelmét a harcnak. Azonban ahogy mondtam, semmi kedvem egyik portálból szökkenni a másikba és utána loholni, mint valami kivert kutya ebben a roppantmód irritáló szürkeségben.
- Eloltottad volna? - Ajkaimra szelíd, mégis magát az ördögöt megszégyenítő élű mosoly rajzolódik ki. Azt mondja, eloltotta a szomjúságát. Azt mondja, hiperhidratált. Ám én még mindig élek. Amíg élek, addig pedig nem győzött le. Valahol sántít a sztori, mi? Nem vagyunk még olyan régóta erre az átkozott helyre zárva, hogy valóban megtörjön. Talán eljön majd annak is az ideje, talán nem. Egyelőre a most számít. Bár kettőnk a helyzethez való hozzáállását nézve, igen különböző szögekből látjuk a dolgokat. Köztünk a határ, melynek egyik oldalán Cassael áll, a teljes beletörődés az Ürességbe. A másik oldalán én, aki erejét összegyűjtve a szabadulásra vár. Oh mi ez a duma… nem tudtam, hogy az új testhez bónusz bölcsességpontok is járnak.
Hamarosan vége az öt órai teának és támadok. Újra és újra, míg nem fogást találok rajta úgy, hogy satuba fogjam a koponyáját. Nyögése zene füleimnek ebben a hangtalan világban. De az angyal mocskos kis ajkai is épp olyan hangtalanok. Érzem, ahogy megszólalna, de a fejében most én irányítok. Lehet, hogy ő ennek a világnak csak az átkot jelentő arcát látja, de mit ne mondjak, egészen szórakoztató képességekre tehettünk szert. Erre odakint nem lennék képes. De itt ingyen van a cukorka, hát elveszem.
Ha tehetném, a látomásban Wallenberg testébe gyömöszölném ezt a mihasznát is, hogy az ő szemeivel nézhesse végig, ahogy a vadász is átgyötrődött páholy egyből az eseményeken. De ennyire jól azért nem megy, Cassael pusztán kívülről szemlélheti az emléket.
Wallenberg súlyos léptekkel halad a karaván felé, kiknek útját állta. Mint egy sérült vad. Most még ember, küzd, még nem vettem át felette a hatalmat, de Cassael szinte érezheti a lelki hús marcangolását, ahogy a sofőr helyért székfoglalózunk. Bár ez a székfoglaló azon a ponton nem is verekedés volt már, hanem szimplán verés. Gyorsan, mégis kínzó lassúsággal pörögnek az események. Emberek szállnak le a kocsikról, de egy őket kísérő angyal megállítja őket és ő siet oda Hozzánk. A jótét lélek. Tette élete végét jelenti. Wallenber a homloka mögötti harcokban az utolsókat rúgja. Hirtelen veszem át a teste felett az irányítást és onnan már nincs megállj. Minden dühöm a vadász nyakába zúdítom azzal, ami ez után következi. Az angyalok gyors és egyszerű kiiktatása után a karaván emberei hullani kezdenek, mint a legyek, cafatokban. De nagyon keveset ölök meg valójában. Többet életben hagyok a földön fekve. Belülről eszi őket a betegség, a fertő, haldokolnak, de még észnél vannak. Akarom, hogy lássák. Lássák, ahogy Wallenberg földre löki az anyát, kezében a csecsemőjével. A vadász küzd, így ahelyett, hogy lehajolnék a bömbölő gyerekért, csak esetlenül térdre zuhanok mellettük. Ujjai olyan erővel próbálják markolni a földet, hogy néhány körmei leválik a bőrömről, de démoni lényem az így átérzett fájdalom csak felerősíti. A kis szentjohanna újra és végleg elveszíti az irányítást a saját teste felett. Az anya vállát megragadva a hátára fordítom őt, fedetlenné téve a csecsemőt, akit eddig a testével védett. Hamarosan vér fröccsen az arcomra, a gyereksírás hangja pedig egy apró nyekkenéssel megszűnik. A fogaimmal tépem ki az apró szívet és darabjait pedig a nő szájába csókolom, mielőtt eltörném a nyakát. Majd felállok, de nem köpködöm ki, ami a számban maradt. Megrágom, ízlelem, és lenyelem. Érzem az ízét, ahogy Wallenberg is érzi. Ilyen magas rangú démonok igen ritkán szoktak ilyen barbár módra viselkedni. Mit mondhatnék, kihúzták a gyufát. Ekkor fordulok Cassael felé, vadászvonásaimon ördögi mosoly játszik. De az emlékeket nem tudom tovább pörgetni. Érzem, ahogy elméje kezd kicsúszni a kezeim közül. Mielőtt esetlenül kilökődnék, magamtól rugaszkodom el tőle, lököm el magamtól, hogy tudatom hamarabb visszatérhessen a felszínre, mint az angyalé. Így nyerek egy másodpercet arra, hogy elvegyem tőle legértékesebb fegyverét, az angyalpengét. Ha nem talál ki pillanatokon belül valami grandiózust, akkor a fegyvere immár az enyém lesz.

(Ez tényleg 200 szó lett...)

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Aug. 19, 2018 11:28 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 485 • Credit:

Vehemens tiltakozásán akár osztozhatnék is, a láda mágiája táplálta dühön érlelődve, hozzá hasonulva szabadjára engedhetném a haragomat a ballépésem okán, melynek során én magam is a neki felállított csapdába estem, azonban, ahogy elnézem az ábrázatát, miként kihallom a hangjába ékelődött kétségbeesett ellenkezést… Vajmi visszataszító és bűnös kárörvendés, elégedettség telepedik a bensőmre, s éppen, hogy mosolyom nem kapaszkodik vissza az ajkaimra. Meglehet, itt ragadtam az idők végezetére, talán bele is őrülök, tán magam is egy alávaló szörnyeteggé válok, ám egy áldott momentumra sem bánom az árat, amit fizetnem kellett Mammon elzárásáért cserébe. Csupán remélni merem, soha, de soha nem fog innét kiszabadulni, s szép lassan rádöbben majd, többé már sem a bosszúja, sem a haragja nem éltetheti, egyszerűen egy lényegtelen kis masszává fog avanzsálni velem együtt ebben a szürke ürességben.
Természetest a különös talajon megkapaszkodó békességem mellett nem kerüli el a figyelmemet a köröttünk megrepedező föld, melynek vonalai túlzott szabályosságot mutatnak. Nem mintha a megváltozott energiák nem hirdetnék a napnál is világosabban, miféle csapda áldozatává váltam.
- Mitől tartasz, Mammon? Talán, hogy eltűnök előled ebben a hatalmas univerzumfoszlányban? - emelem meg a szemöldökeimet, nem adva alább a gúnyból, melyet iránta táplálok. Ennyire tart a trükkjeimtől, vagy magában nem elég biztos?
- Talán így van… Talán én is mindeddig süllyedtem, viszont a szomjúságomat már eloltottam a bezárásoddal, sőt… Hiperhidratált vagyok, látva a nyűglődésedet - ezúttal képtelen vagyok száműzni a hirtelen kélt jó kedvet a vonásaimról, hogyan is tudhatnám, mikor sikerült megszabadítanom a világot, Drake-t a Pestistől? Mikor rosszabbal sújtottam, mint a halál? Az újabb szócséplése sem tud megingatni, eleget hallottam a hazugságaiból, netán az igazságból, elvégre mit számítana? Wallenberg szabad és életben van, minden más pusztán jelentéktelen körítés.
Viszont a mesedélután helyett más következik; nekem esik, akár egy frusztrált gyermek a párnájának, miután a szülei szobafogságra ítélték, s a legcsekélyebb esélye sem akad arra, megmásítsa sanyarú sorsát. Ezúttal pedig hagyom neki. Védekezek, amennyire szükséges, de nem teszek egyebet, nem taszítom el magamtól méterekre puszta gondolatom okán, nem hasítom kettébe a testét sem a tér, számára előnytelen görbítésével, jelenleg túlzott a felszabadultságom ahhoz, hogy komoly harcra adjam a fejemet.
Ennek köszönhetően azonban óhajomon kívül egészen másra kínálom. Ujjai satuként ölelik körbe a koponyámat, kellemetlenül ropognak a csontok a nyomás alatt, s ehhez már én sem tudok jó képet vágni. Elfúló, fájdalmas nyögés szalad ki a számon, nehezen tudom a belém hasító kín mellett koordinálni az ellentámadásomat, melynek célpontja a mellkasa volna, eszköze pedig az angyalpenge... Csakhogy mielőtt magabiztos, erőteljes mozzanatra bírhatnám a felkaromat, eltűnik előlem a szelence sivár világa. Zavarodottság telepszik rám, nem értem hiszen, hogy mi történt hirtelen. Tisztában vagyok vele, nem kerültem ki a ládából, nem kerültem a múltba sem, jóval inkább egy emléket figyelek, de miként lehet erre képes a démon? Mióta tudhat egy alávaló, semmirekellő pokolszökevény egy angyal tudatába férkőzni?
- Fejezd be… - szólítom fel, egymásnak feszített fogaim közül szűrve a szavakat, ám nem vagyok benne biztos, a látomásban valóban felcsendül-e a hangom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 16, 2018 8:56 pm
Következő oldal


Nem tagadom, igaza van. Majd szét robbanok a tehetetlenségtől, attól, hogy bezárt - hogy az ő szavaival éljek. Ha már mást nem vehetek el tőle, elveszem a szavait, bahaha! De a szörnyen szellemes viccet félretéve, van még azért mit veszítenie neki is. Amíg mindketten életben vagyunk, addig van. Az élete, a szárnyai. De ha valóban olyan sok időnk van ezen az átkozott helyen együtt, ahogy ő gondolja, akkor akár sorrendet is felállíthatok. Előbb a szárnyai, aztán a tudata, majd az élete. Utolsó perceiben pedig láthatja majd, ahogy kieszem a daganatot a tüdejéből. De nem fogja feldúlni, mert már nem lesz olyan része, amely érezni tudna. Na de. Ideje elhagynom a fantáziavilágomat. Ha az előttem álló angyallal kapcsolatban valamivel nem rendelkezek, akkor az a türelem. Az első két lépést most inkább kihagynám, és egyszerűen csak megölöm.
Maga felé rántom, az első métereken magas sikeraránnyal. Ám az angyal eltűnik, épp, amikor már bosszantó közelségbe került. Nem bánom. Hisz attól függetlenül, hogy Cassael olyannyira irritál, hogy le tudnám tépni az állkapcsomat, hogy azzal üssek lyukat a koponyámba és kanalazzam ki az agyam, csak hogy ne érzékeljek belőle semmit… nos ettől függetlenül el kell ismernem, hogy rangjához képest meglepően méltó ellenfél. Amit az egészből ki akarok hozni az az, hogy csalódtam volna benne, ha egyszerűen hagyja, hogy felnyársaljam. A jelenlegi düh, amit érzek ide, vagy oda, azért valljuk be. Mit kezdenék itt ugyan magammal egyes egyedül? Ezt még most is be kell vallanom, amikor az elmém teljes egésze elborultnak tűnik. Nem vagyok mindig ilyen. De most lángolok. Legalábbis a fejem. Na az lángol.
Eltűnik hát a szemeim elől. De pontosan tudom, hogy felettem, vagy mögöttem fog felbukkanni - azt csak remélhetem, hogy nem kilométerekkel odébb repült, hogy elmenekülhessen ugye. Nem ő az első angyal, akivel hosszú életem során összeakad a bajszom. Ösztönösen fordulok hát, hogy háríthassam a hátulról érkező támadást, de nem vagyok elég gyors. Mozdulata célba talál, én pedig a föld felé zuhanok. Hátam épp hogy súrolja a száraz füvet, az erőkifejtést visszafordítva szinte már talpon is vagyok. És meglepő módon, életben. Fordított esetben Cassael már halott lenne.
- Nem! - Üvöltöm felé zaklatottan. Képtelen vagyok elviselni a tudatot, miszerint örökre itt ragadhatunk. Méltán mondhatom, hogy rosszabb a pokolnál. Nem azért, mert ott úr vagyok, hanem azért, mert ott legalább érnek impulzusok. Még ha szenvedés és kín is, de érnek. De itt? Ez a hely a teljes pusztulás, nem a pokol. A hosszan tartó nemleges szóval pedig nem csak a levegő süvít ki tüdőmből, hanem a minket körülfogó rengés is megáll, egyetlen utolsó, nagy robaj kíséretében. A föld minden pontja egyszerre szakad be, egy egy bizonyos vonal mentén. A talaj persze megmarad, mintha csak nedves homokozóba rajzoltál volna egy fadarabbal, úgy terül szét alig húsz négyzetméteren a földbe vésett pecsét talpunk alatt. Egyetlen célja van, mindkettőnket megakadályozni, hogy kilépjünk a körből, mielőtt véget érne a harc. Régen használtuk a démonok kiképzésénél. Mindkét fajt gúzsba köti.
- Itt nem csak én vagyok bosszúszomjas, Cassael. - Szólom felé látszólag higgadtabban. Nem is higgadtság ez, inkább valamiféle… nyugalom? Hűvösség inkább. Elégedettség. - Ó, és a felét sem tudod, miket tettem Wallenberggel. - Sokszor volt alkalmam az angyal szemeibe nézni, Wallenberg zöldjei mögött csapdába esve. Nem csak az önzetlenséget láttam benne, hanem a haragot is. A haragot irántam, azért, amit a vadásszal tettem. De sokkal inkább azért, amiket tehettem volna vele, ha magamévá teszem a testét. Nos ez meg is történt. Kezdjek el mesélni? Elmosolyodok. Nyilvánvalóan most következne az újabb mammon-féle mesedélután. Mégsem nyitom szóra az ajkaim, helyette megindulok felé. Újabb és újabb erőteljes támadással sorozom, esélyt sem adva az angyalnak a védekezésen kívül bármi másra. Az ugyan feltűnhet neki, hogy egyik mozdulatommal sem a pengéjére megyek. Nem állok le a szüntelen támadással, amíg végre úgy nem emeli a kezét, hogy… megvagy!
Tenyereimmel a halántékainál satuba szorítva elkapom a fejét. Ezzel persze támadási felületet hagyom a felsőtestemen, én is tudom. Szóval készenlétben állok, hogy bármit kivédjek. De most érezhet, hogy elkaptam. Érezheti, ahogy roppan a koponyája, aprócska erekben futhatnak végig rajta a törésvonalak. Ám nagyon hamar rájöhet, hogy szó sincs arról, hogy ténylegesen össze akarnám roppantani a dinnyét a nyakán. Nem, csak biztosan tartom. És mihelyt egy apró kapaszkodót találok, a gondolatai közé hatolok. Kívülről láthatja Wallenberget, démoni szemekkel egy karaván előtt állva. Ó, végig nézetem vele, hidd el. A látomás csak most kezdődik.

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 09, 2018 10:49 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 458 • Credit:

Kiábrándultan, lassan emelem magam elé a tekintetemet, valahova a távolba révedve feszengéssel telt vállai felett. Miért gondolja ilyen kitartón, hogy bármelyik ostoba, üres fenyegetésének hatása lehet rám? S ha nem vár effélét, miért nem hallgat már el? Apró sóhaj préselődik ki a tüdőmből az orrjárataimon keresztül, amely nem hat többnek, mint csekély szusszanásnak. Persze, amennyiben néhány perccel később ejtettem volna meg, addigra a gondterheltség s türelmetlenség hangzatos hírnökévé nőtte volna ki magát Mammon teátrális bohóckodása okán. Gunyoros mosolyom elillan az ábrázatomról, tudatomban pedig ismét a legyek zümmögéséhez hasonlatos zaj kezd felsejleni. Egészen rég nem hallottam már. A féktelen, értelmetlen düh s haragvás kíméletlen előfutárai ők, de egyelőre még nem elviselhetetlen a duruzsolásuk. Nem késztethetnek ostoba lépésekre, s habár teljesen érdektelen, támadok-e vagy sem, harcolunk-e vagy sem, nem fogok a démon kedvére tenni. Még itt sem.
- Miért vagy itt egyáltalán, ha képtelen vagy állni még a látványomat is? Majd’ szétrobbansz a tehetetlenségtől, attól, hogy bezártalak, legyőztelek… Igaz? - billentem oldalra az államat, gyanakvást mímelendő hunyorítva, míg felteszem a kérdésemet. Tán szórakozik, tán udvari bolondot játszik éppen, ám alálátok az álcájának, a visszakozásának. Annak, hogy amatőr módjára henceg a terveivel, a jövendőbeli cselekedeteivel, s egy momentumra megül bennem a feltevés, vajh az őt legyőző arkangyalokkal is ekképpen harcolt meg? Nem késztetne megdöbbenésre, miként ez volna az igazság.
Az élettelen föld megremegésére változatlan érdektelen a figyelmem és az esetleges aggodalmam, hiszen mi a legrosszabb, ami megtörténhet ebben a világban? A halál? Ha csak meg tudnék halni…
Gondolatmenetemből a torkomra szoruló láthatatlan, szigorú ujjak rángatnak ki, s nem tehetek mást, mint engedelmeskedni az akaratuknak. Nem kísérlek meg ellenállni, visszatámadni, hagyom, hogy testem ócska báb módjára mozduljon Mammon irányába, aki csakugyan felém igyekszik. Amennyiben volna bárminemű késztetésem elmosolyodni, vélhetően újabb, gunyoros grimaszba torzulna az arcom a megoldásán, mely továbbra sem enged abból, én is kimozduljak kényelmesnek aligha titulálható pozíciómból.
Ám bármekkora is legyen a kilátástalanság, a bensőmbe ékelődött rezignáltság, egy halovány, alig lélegző kis része a testemnek még ösztönöz. Nem akarja, hogy tehetetlen rongybábúként viseljem a démon kicsinyes bosszúját, így hát az utolsó két méteren, mikor már azt hihetné, karnyújtásnyira van az elsőként megtett lépés győzelmétől, egyszerűen eltűnök a szeme elől. Könnyed trükk, s mégis, látható célpont nélkül ugyan mit kezdhet a gondolatvilága közvetítette akaratával? Semmit.
Ahogyan az ellen sem tehet, mögötte felbukkanva kirúgjam alóla a lábait, reményében annak, ha kis időre is, de a földön végzi, mit oly’ hevesen renget magunk körött. Hűvös ábrázattal tekintek rá, bármiképpen és sikeredjék támadásnak kevésbé nevezhető mozdulatom, angyalpengémet pedig változatlan, biztos tartással fogom az ujjaim között.
- Ez az egész hadakozás éppen olyan céltalan, mint a létezésed. Vagy az enyém - szólalok meg csöndesen, természetest készülve, innentől kezdve nem fogja csak úgy a száját járatni. - Holtak vagyunk, Mammon, a létezésünk ellenére. Mit remélsz hát?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 04, 2018 12:03 pm
Következő oldal


Azt az ocsmány angyalt figyelve olyan, mintha egy görbe tükröt tartanának elém. Egy tükröt, melyben látom mindazt, ami nem vagyok. Nyugodt, megfontolt, kimért… beletörődött. Bár utóbbi jelzőre nem vágyom, mégis mintha a sok sok démoni jellegű érzés közt a féltékenység is átfutna valómon. Hisz tudom, hogy még a megfeketedett jellememhez képest is szélsőségesen viselkedem. Szélsőségesen reagálok. Mondhatni forrongok. Úgy viselkedem, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit ráadásul még fel is hergeltek. Bosszant az is, hogy olyan, mintha Cassael egyetlen csatát akart volna megnyerni, és az a vadász megsanyargatott lelkéért vívott volt. Mintha ezentúl minden mindegy lenne. De nem eszik olyan forrón a kását, angyalka. Én még messze nem zártam le a kapcsolatunkat. Ó, én még nagyon is akarlak téged.
- Meg is etetem veled, ha szeretnéd. – Olyan mértékű undortól csöpögnek a szavaim, hogy az egész már szinte egy átmenet az emberi szavak és egy agresszív kutya morgása között. Átvitt értelemben persze, mert ennyire azért még nem estem át a ló túloldalára.
- Nem jössz? – Haragos vonásaimra a megdöbbentség ráncai rajzolódnak ki. Karjaim pedig elbizonytalanodva engedem félig le. Legalábbis látszólag elbizonytalanodva. Minden porcikámból sugárzik a sértettség: hogy érti azt, hogy nem jön? Persze csak játszadozom, hisz jelenleg minden idő a miénk. Állok itt esetlenül, magamra hagyva, nem értve, hogy miért nem kellek neki. Hisz ellenségek vagyunk. Miért nem akar engem!? A színjátékhoz már csak az hiányzik, hogy lefelé biggyesszem az ajkaimat. De azt hiszem, az már túl nagy kontrasztot tenne az emberi alakomon is határozottan démoni vonásaimra. – Woah, az ott egy mosoly? – Ismét visszaemelem az átmenetileg félig pihenő állásba engedett karjaimat, támadásra készen. Tekintetemre a harag és agresszió mellé egy szórakozott mosoly ül ki. Jól van, angyalka, nem fogsz már sokáig olyan mereven, magadra hagyva állni ott. Mosolyogja csak. – Akkor majd én megyek. – Ki gondolná, hogy Cassael előtt maga a nagybetűs Éhínség áll, az egyik leghatalmasabb, az egyik legidősebb démon. Mikor harc előtt kis híján már ecsetelni kezdem, hogy mikor mit és hogyan fogok csinálni. Mint most ez, hogy megyek. De az Erő velem van, hogy úgy mondjam. Démoni energiám a szeráf fölé emelkedik. Most nincs pecsét, ami visszafogjon.
A föld erőteljesen remegni kezd körülöttünk, de egyelőre nem fedem fel, hogy mi célom van vele. Telekinézissel ragadom meg az angyal torkát és a nyelőcsövénél fogva rántom magam felé, miközben én is sebesen indulok meg, hogy félúton találkozzunk. Kár, hogy az angyali bőr ilyen szívós. Egy halandó hamvas kis bőre már felszakadt volna. Övemmel pedig máris csapát mérek a csuklójára, mely kezében a fegyverét tartja. Persze nem számítok rá, hogy ennyire könnyű dolgom lesz. Nem is várnék el kevesebbet tőle.

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Júl. 27, 2018 11:33 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 406 • Credit:

Az eddig gyermeteg, idegtépő démon újdonsült ábrázatára olyasféle ridegség költözik, amelyet rég, hacsak nem soha ezelőtt nem tapasztaltam. Wallenberg testében mindég örömmel parádézott, mihelyst időről-időre át tudta venni felette a hatalmat, efféle merev, gyilkolásra éhes tekintet még nem villant rám a nevében. Ennek ellenére változatlanul csak a szája jár, nehéz hát komolyan vennem az elpusztításomra tett szándékait. Mintha bármi számítana itt. Olybá tűnik lemaradt néhány leckéről, míg a leviatánok a társaságunkként szolgáltak...
Visszakérdezése újabb halovány és gyönge próbálkozás a büszkeségén esett csorba helyrehozásához, pusztán a szemöldökeim emelkednek leheletnyire, igyekezve kitalálni, vajh melyik terve lekicsinylését sérelmezi a sok eleve kudarcra ítéltetett közül? Komplikált feladvány.
Szemeimet forgatva, testsúlyomat az egyik lábamra helyezve várom, mikor szeretné beváltani a véresen komoly szándékait a levadászásomra, ám változatlanul nem moccan a helyéről, hanem az övével bajlódik. Megvallom, némi megilletődés s értetlenkedés költözik az arcvonásaimra.
- Egy övvel akarsz leküzdeni? - vágok a kettőnk közelmúltra tekintő csatározásáról szőtt monológjának közepébe, hanghordozásommal biztosítva a meghökkenéssel elegyedett gunyoromról, habár az előttem megrepedező föld azt a halovány sejtelmet derengeti fel bennem, Mammon most magának kívánja a szót. Végighallgatom tehát, tétlenül figyelve, míg ráérős lassúsággal kifűzi végre az övet a nadrágjából.
- Hiába próbálnám megmagyarázni neked, sajnos a démonok elméje nem képes az univerzum egészét átfogó ismeretek befogadására - alig-mosoly rándítja felfelé a szám egyik sarkát, azonban amilyen hamar felvillant, éppen olyan sietősen tűnik el az ábrázatomról. - Bizonyára egy magadfajtának beható ismeretei lehetnek az angyali létről. Arra azért mégsem kérnélek, világosíts fel a saját fajtámról, az imént intettelek csöndre, hiszen. Önellentmondás volna - magyarázom, párhuzamot vonva a csatározás iránti vágya és a túlontúl bő lére eresztett szavai között.
Mindenesetre előbb-utóbb elszánja magát a cselekvésre, az ostorrá kinevezett öv égzengést mímelve csattan a börtönvilág élettelen, mozdulatlan levegőjében. A pengémet tartó kezemet aprónyit emelem, testsúlyomat pedig kiegyenlítem a lábaimon, felkészülve a támadására, amelyet oly nagyon szomjazott.
Aztán közli, hogy én menjek.
Lemerevedett arckifejezéssel méregetem a kéjtől eltorzult képét, ám hiába vizslatom és hiába várakozok, nem történik semmi. Nem, ugyanis komolyan gondolta, hogy én járuljak elé. Mielőtt észrevehetném magamat, hitetlen horkantás tör fel belőlem. Mintha a róka kérné meg a nyulat, ugyan ugrándozzon a karmai közé, hogy felfalhassa.
- Menjek? Ugyan már, démon… - nyomom meg az utóbbi szócskát, merő undorral a hangomban. - Te kívánsz perpatvart rendezni, s elkényelmesedett királyként várod, hogy ugorjak a szavadra? Valóban az agyadra mehetett a láda - jelentem ki, ezúttal már nem tudva messzire űzni az ajkaimról a kétkedő, lesajnálást magán hordozó mosolyomat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 23, 2018 11:39 pm
Következő oldal


Hóbortos tekintettel nyalom körbe ajkaimat, miután befejeztem a roppantód érett - de legalább igazán démoni - üvöltözést. Még a számban érzem a betegség és kínszenvedés ízét, amit kiokádtam épp. Ínycsiklandozó. És bár négyünk közül mindig az önfejű gyermek voltam, az ostoba angyal ládaakciója óta azt hiszem, kissé excentrikusan viselkedek. Nem tehetek róla. Szavakkal ki sem fejezhető, hogy mennyire irritál a nyugalma. Évszázados, talán évezredes kárhozatra ítélt mindkettőnket. Vagy még tovább. Wallenberg kezeivel kellett volna megölnöm. De nem baj, így is jó lesz.
- Ki mondta, hogy meg akarlak rettenteni? - Szemöldököm olyan enyhén emelkedik, hogy szinte észre sem venni. Hangom pedig valami eddig nem tapasztalt rideg nyugalmat sugároz. Mindez akarva, akaratlanul egyértelművé teszi, hogy megérkezett az igazi Mammon, az, aki nem a sérelmei miatt vagdalkozik itt. Hanem az, aki ölni készül. Tudom, hogy Cassael nem fél tőlem. Az újonnan elnyert erőm okozta erőviszonyoktól tarthat. De jól tudom, hogy nem fél. Nem az a fajta. Mondanám, hogy ezt tisztelem, de… baromira nem.
- Az eddigi terveim? - Szavaim magas lóról jönnek, különösebben értelmes szavak helyett a puszta hanglejtésemmel gyűlölködve. Flegmammon tónusban. Noha nem becsülöm le az erejét, még egyszer nem. Tudom, hogy én is megüthetem a bokámat. Kezdve azzal, hogy az egyetlen fegyver, mely mindkettőnknek árthat, nála van. Ez jelent némi problémát, de nem áthidalhatatlant.
Csendre int. Cselekvésre ösztönöz. Újonnan szerzett, most még nyúzott vonásaimra pedig válaszul egy apró, acélos hűvösségű mosoly rajzolódik ki. Nem meglepő módon, épp az ellenkezőjét teszem annak, amit „kér”. Önelégülten nyúlok a nadrágomba fűzött övhöz és mélyen az undorítóan kék szemekbe nézek. Tudod mi a nevetséges? Hogy az én szemeim is épp ilyen kékek. Talán kevesebbet kellett volna merítenem a tollas iránti haragomból, kevesebbet gondolni rá, amikor a testem teremtettem és akkor nem úgy néznék ki, mint az a husky fejű angyal.
- Te és én, régóta vívjuk ezt a harcot. - És talán nem is csak kettőnkről beszélek, hanem általánosságban a jó és gonosz egyensúlyáról. Közben övem csatolom és tenyérbemászó ráéréssel kezdem kifűzni a nadrágomból. Ha Cassael úgy döntene, hogy nem akar végig hallgatni, az iménti trükkjeimhez nyúlok és a föld elem erejével tartom ott. Most én beszélek. És ez a dolog nagyon nyomja a törékeny kis lelkem. - Minden számítás szerint, a gonosznak kellene győznie. A Jó nem praktikus túlélési stratégia. Hűség, önfeláldozás... szeretet. - Utóbbi szót olyan köpködve ejtem ki, mintha a gondolatától is el akarnám magam hányni. - Szóval mi tartja egyensúlyban a két felet? Van benne logika? Az Uratok keze? - Lassan kiszabadítom a fekete, kemény bőrövet és igazán visszataszítóan mosolyodok el. Már ha az ilyen kifejezést lehet mosolynak nevezni. Epésen fűzök még hozzá egy gondolatot. - Vagy talán olyan távol állsz az angyali léttől, amennyire csak lehet. - Félbe hajtva kezeimbe fogom az öv két végét és rántok egyet rajta. Falak helyett a Cassael iránt érzett haragomról visszhangzik a fülsértő, ostorszerű csattanása. Tényleges fegyver nincs a kezemben, de hidd el, ennyivel is tudok harcolni. A természet erejét pedig mindig a saját előnyömre tudtam fordítani. Neki egy angyalpengéje van. Nekem egy hadseregem. Drámai túlzással. - Gyere. - Sziszegem felé kéjesen.

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 10:50 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 333 • Credit:

Leheletnyire emelkedő szemöldökökkel állom a démon hasztalan üvöltését, amelyet a halott, merev, rezzenéstelen világba intéz. Hallom ugyan a füleimmel, mégsem tetszik többnek a kiabálása ebben a börtönben, mint elfojtott sikolynak, mit sűrű vízbe, vagy netán olajba címeztek volna. Egyedül az állkapocs kattanását követő légáramlat, és a Pestis bűze, mi biztosít arról, valóban nem a képzeletemben ordít a pokolfajzat, hanem igazán rajtam kívánja kitölteni a dühét. Egy év semmittevése után ez koránt sem olyan megdöbbentő, főként, ha hozzáteszem, miattam rostokol egy nappalok és éjszakák nélküli, kihalt univerzumfoszlányban.
Szemhéjaim összeszűkülnek, ajkaim vékonyka vonallá préselődnek össze, míg érzékeimet végigperzseli az elmúlás, a kínok és a szenvedés borzasztó szaga. Aztán egyszer csak abbamarad minden. Foszlott, kopottas s koszos kabátom ismét gyűrődéseibe rendeződve nyugszik rajtam, izmaim elernyednek, újra olyan minden, mint „régen”. Mozdulatlan, kietlen, néma és halott. Leszámítva Mammon hangját, az valamilyen oknál fogva képtelen megszűnni.
- Ennyi küzdelem és harc után úgy gondolod, ez a tény megrettent majd? Összetévesztesz a halandókkal, kikre lehet hatni az üres fenyegetéseiddel - jelentem ki színtelen hangon, hovatovább, unva ezt az újabb céltalan csevejt. Egészen addig persze, míg fel nem csendül az egyedüli halandó neve, aki igazán fontossá vált az utóbbi időkben a számomra. Drake…
Fejemet oldalra biccentve igyekszem feleleveníteni a tudatomban a férfit, akit mindenáron meg akartam menteni, ám rá kell döbbennem; a küllemén kívül már alig-alig emlékszem belőle bármire. Milyen volt a hangja? A démon elnyomásában senyvedő személyisége?
Vajon az emlékek megfakulása is a láda hozománya…?
- Reméljük az érdekedben, hogy nem olyan törékeny, mint az eddigi terveid - vetem oda neki gunyorosan, habár be kell látnom, eddig még nem találkoztam démonnal, ki ilyesmire képes lett volna. Igaz, nem is estek csapdába egy olyan világban, melynek a létezéséről is alig-alig tudtak egy maréknyian.
- Ha mindenáron harcolni akarsz, akkor ne beszélj annyit. Essünk túl az újdonsült tested elpusztításán - forgatom meg a szemeimet kelletlenül, miközben kézügybe helyezem a megszokásból magamnál tartott pengét. - Ha ezzel óhajtasz ártani - emelem meg leheletnyire az angyali faragványt. - ahhoz előbb meg kellene kaparintanod.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Szer. Júl. 11, 2018 1:34 pm
Következő oldal


Gyomrom jelképesen émelyegni kezd Cassael látványára. Az érzékeim egy apró részét mindvégig rajta tartottam, még ha a börtönünk két külön szegletében is tartózkodtunk. Szükségem volt rá. A tenyérbe mászó, mocskos képére. A nem múló időről megfeledkezve is emlékeznem kellett mindenre. Élénken. Hogy új, hús-vér formám a haragom erejével teremthessem meg. Most pedig itt állok előtte. Olykor, igazán ritkán, elképzeltem, milyen lesz újra látni. Milyen érzés lesz a lego-vá tört szárnyain állva a húsát tépni és beletömni a szájába. Egy évig vártam türelmesen. Egy teljes évig, egyedül. Ezért olyan különös, hogy már a puszta megszólalása kiveri a biztosítékot és valami magasztos démoni kegyetlenség helyett olyat vált ki belőlem, mintha nem lennék több egy dacos, középszerű patkánynál.
Szavaira állkapcsom megnyúlik és démoni üvöltésemtől, mely a bennem forrongó féktelen dühöt tükrözi, most jól lehet a környék minden élőlénye felriadna és menekülőre fogná. A legkisebbtől a legnagyobbig. De nincs itt semmi. Se élő, se halott. Csak mi. A leheletem orkánként söpri végig az utat előttem, az angyal hosszú kabátjába is erőteljesen belekapva. A szag pedig, ó a szag. Az elmúlt években általam kioltott minden csepp vér szagát megérezheti. Mit is mondott? Csendre vágyik? Miután végeztem, morogva zárom össze ajkaim. Olyan nyugodt. Olyan angyali. Ami csak még inkább bosszant. De egyelőre higgadt maradok. A vérmérsékletemhez képest.
- Én talán be vagyok zárva, Cassael. De te össze vagy zárva velem. - Sziszegem veszélyesen. Először az angyalpengéjét szerzem meg. Utána kibelezem vele. Jelenleg nincs más fegyver a birtokomban a négy elem feletti hatalmamon kívül. Egy füstölgő entitás nem hurcol magával mindenféle tárgyakat. Amikor a fizikai valóm, az összetett emberszerű testet megalkottam, nem volt nehéz feladat néhány ruhát is előhúzni a kalapból, hogy ne meztelenül szaladgáljak, mint valami elcseszett Ádám a Paradicsomban. De angyalfémre már nem futotta. Azt nem lehet csak úgy teremteni, mint tudjuk.
- Hogy tetszem? Ügyeltem a Wallenberg kaliberre. - Mosolyodok el undorító módon, miközben széttárom karjaim, hogy kelletve magam elbüszkélkedjek az új testemmel. Nem tagadom, büszke vagyok rá. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a sokszázmillió démoni lény közül ki volt erre képes, testet teremteni magának. Okítóan megemelem egyik kezem, majd a magyarázás közben a másikat is. - Ezzel a kezemmel a gyomrodba vájom a pengéd. Ezt meg ledugom a torkodon, hogy a nyelőcsöveden át húzhassam ki azt. - Igen, pengéd. Minek titkolnám, hogy nincs a kezemben fegyver? Mindketten túl vagyunk azon a ponton, hogy lebecsüljük egymást.

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Kedd Júl. 10, 2018 11:54 pm
Következő oldal


Mammon & Cassael
While seeking revenge, dig two graves;
one for yourself
Zene: Journey Into Night • Szószám: 467 • Credit:

Megszürkült íriszeim mereven, rezzenéstelenül függenek a magasban nyugvó, csakugyan szürke fellegeken. Újfent. Idebent, a kelepce fogságában az idő nem létező fogalom. Az elején még hallgathat a bent ragadó a kinti világra ütemezett, belső órájára, ám előbb-utóbb minden egybefolyik. A változatlanság, a napszakok, évszakok, időjárási jelenségek és élet nélküliség olyanná teszik a fogságot, mintha egyetlen, túlzóan hosszúra nyúlt momentumban estem volna csapdába. Egy ideje, pontosabban fogalmazva valamikor felhagytam a láda hátaráinak feltérképezésével is, nem töltöm hát mással a létezést azóta, csupán… ücsörgéssel és a mozdulatlan égbolt figyelésével. Addig sem emészt fel a düh, melyet az eszköz elkorcsosult mágiája idézett bennem. Nem olyan heves lángon, legalábbis, hisz minél több inger ér, annál kevésbé vagyok képes elnyomni magamban az állandón fülembe duruzsoló késztetését. Könnyebb így ellenállni, küzdeni, noha kérdéses, mi célt szolgál egyáltalán a vonakodásom?
Az önérzet haloványan pislákoló fénye suttogja pillanatról pillanatra, ne hódoljak be, ne váljak olyanná, mint az északon réges-régóta bebástyázott démon.
Szemöldökeim leheletnyire összevonódnak, miként felvetődik gondolataim között a pokolfajzat. A mozdulatlan, néma hadakozás mellett mindeddig arra is lehetőségem adatott, hogy kiérezzem Mammon energiáját. Meglehet, a láda varázsával részlegesen összekapcsolódván lettem képes erre, vagy pusztán idebent ez sem jelenthet akadályt, végtére a leviatánokat is felfedeztük, még mielőtt formát öltötten elénk járultak volna. Lényegtelen, ennél sokkalta fontosabb, hogy most nem érzem. Nem ott, ahol eddig székelt, mintha… Mintha csak mozgásban lenne.
Mélyen húzódó fintorral kelek fel ülőhelyemről, ugyanis, ha a démon egy évre tehető nyugalmából feltámadva útnak eredt, annak bizonyosan oka van. Nyomós oka, főként, hogy minél jobban koncentrálok rá, annál inkább világosság válik, pontosan felém tart. Remek.
Szemeimet forgatva teszem meg az első lépést az ellenkező irányba, s csak éppen, hogy sikeredik a következő is. Lábaimba bizsergő, erőteljes fájdalom hasít, amint hasztalan vérem fokozatosan, lassan visszacsörgedezik beléjük. Ólomsúlyúaknak hatnak, ráadásul minden egyes találkozásuknál a szürke földdel kínzóan emlékeztetnek a hosszadalmas, mozdulatlansággal töltött „időre”. Én sem vagyok azonban rest, megmaradt erőimet használva segítem vissza beléjük az életet, habár kétséges, efféle állapotban, haladási tempóban meddig tudhatom elkerülni a dögvész károgását, bosszantóan elérhetetlen, füstös valóját.
Nem sokáig… Korábbi táborhelyemtől ugyan lényegesen messzebb jutottam, de az eltelt időszakhoz képest szemérmetlenül hamar nyílik meg előttem a föld, beharangozva a démon közeledtét, jelenlétét. Pusztán az nem fér a fejembe, egy porfelhő miként lehet erre képes?
Homlokomat leheletnyire ráncolva, a bensőmben egyelőre lágyan ringatózó haragvással fordulok meg, ahol közel sem egy fekete, átlátszó masszával találom szemben magamat, hanem egy hús-vér testtel, amelynek létezésében kizárólag az iménti mutatvány függvényében nem kételkedem.
- Kellemes csönd volt a leviatánok siránkozásai nélkül. Folytatni óhajtod a hagyományt? - vonom meg az egyik szemöldökömet, egyre érdektelenebb ábrázattal. Meg kellene tán rettennem? - Soha nem jutsz ki innét, Mammon, a fantáziáidat tartsd meg magadnak. Ez a te aranytrónod. Vagy inkább szemétdombod… - vonom meg a vállaimat, s még csak arra sem pazarlom a szavaimat, megérdeklődjem újdonsült testének mikéntjeiről és hogyanjairól.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 11:45 am
Következő oldal


Egy lépés. Még egy lépés. Még egészen szokom ezt az új testet. Wallenberg zsigerei közt olyan más volt minden. Forró és véres, emberi gyötrelemmel itatva minden porcika. De ennek is megvan a maga szépsége. Úgy érzem, végre itthon vagyok. Már ami a fizikai megnyilvánulásomat illeti. Nincs többé közöm ahhoz az átkozott Luciferhez. És hát, nem mindennap teremt magának a démon saját testet. Ezért olyan szívósak a lovasok. Megfosztottak mindentől. A nevemtől, a városomtól, a testvéreimtől. Még a haláltól is, ezen a szüntelenül zsugorodó mégis egyre táguló helyen. De elpusztítani nem tudtak. Várj csak, ki nevet a végén, Cassael. Mert ennek kettőnk közt még közel sincs vége. Megalkottam magam és napok óta keresem őt. Vagy hetek óta? Már nem tartom számon az idő múlását. Hisz nem számít. Az egyetlen lényeges dolog, hogy előbb utóbb megtaláljam azt a nyomorult tollfészket. Gondoskodom róla, hogy fizikai valójának belsőségei megfolyósodva tocsogjanak majd ki a száján. Persze csak miután kitéptem a nagyra becsült szárnyait a helyéről.
Wallenberg engem is akarhatott volna. Hatalmat ajánlottam neki. Kimeríthetetlen erőforrásokat. Méltó helyet a Pokolban. New York védelmét, ha mind szolgasorba hajoltak volna a légióim előtt. Ő helyettem mégis egy névtelen szeráfot választott. Az akaratnak csúfolt emberi ostobaság! Dühít a tudat? Vagy féltékennyé tesz? Nem tudom. Egyelőre nem is akarok komoly döntéseket hozni az ég világon semmiről. Tudom, hogy dühöm elvakít. Mindig is féktelen típus voltam, amikor elgurult a gyógyszi. És azok után, amiken keresztül kellett mennem egy… egy… egyetlen angyal! miatt, határozottan elgurult.
Ám az idő, melyet már számon sem tartottam, mióta megalkottam saját testem úgy tűnik eltelt. Végre megérzem az én angyalom orrfacsaró, nyomorult szagát, aki olyan előkelő helyet foglal el a nem létező szívemben. Órákon át követem. Tudom, hogy utol fogom érni. Gyorsabb vagyok, mert a céljaim nagyobb lángon égnek, mint az övéi. Mígnem egy ritkás erdőszéli tisztáson… Megvagy! Ahogy az angyal az erdőbe igyekszik, mély, fájó sebként szakad végig a lépései előtt a föld. Hosszú métereken át. Mintha valaki egy vonalat húzna elé, hogy állj, innen nincs tovább. Majd én magam is kilépek egy portálon át mögötte. Na, mi ez a tekintet? Csak nem egy füstgomolyagra számítottál? Persze ha valamit el kell ismernem az az, hogy Cassael nem egy hülye angyal. Megvan a magához való esze. Ha nem lenne, akkor rég az enyém lenne a vadászfiúcska, minden befolyásával együtt. Szóval valószínűleg már a legelső megváltozott szellő fuvallatára tudta, hogy jövök. Hisz kettesben vagyunk ezen az átkozott helyen. Csak ő és én. És mindketten tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb, de el fog jönni a találkozás, bárhogy menekül is.
- Aranytrónt ajánlottam Wallenbergnek a Pokolban. Nem kellett neki. Hát faragok majd csontjaikból és sikolyaikból. - Nagy szavak egy kalitkába zárt és óceán mélyére süllyesztett madárkától…

avatar


☩ Reagok :
220
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Csüt. Júl. 05, 2018 1:57 pm
Következő oldal


***


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3