Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
A random énekek és táncok kora
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Kedd Okt. 09, 2018 1:10 pm
Következő oldal


Back to the 80's

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1577• Credit:

 
'Dehogy fogom rádönteni, beszélsz itt összevissza. Az azért kellett, hogy felébredj, mert magadtól úgy sem keltél volna fel az előadás végére, már ha azt a Sátán imádást annak lehet nevezni. Most legszívesebben a sajátomra önteném az egészet, hogy az egész zsibongás megszűnjön a fejemben...' - hasalok végig a szépen megterített rózsaszínes asztalon, félresodorva ezzel az előre odakészített étkészletet és szagok alapján fűszeres csetreszeket. Sosem voltam még ilyen fáradt, elképzelni sem tudtam, hogy az emberek keményen átdolgozott nap után mit érezhetnek és hogyan lehetnek annyira kimerültek, hogy otthon összerogyjanak a bejárati ajtóban és a küszöbön összekuporodva hajtsák álomra a fejüket, nos hát így. Így már értek mindent.
'Hehehe, nem hiányzik a csókos. Ha még egy napot ki kellett volna bírnom mellettük biztosan belefulladok a testszagukba, vagy lefekszem egy padra aludni és föl sem kelek a világ végéig. Ezek hogy nem fáradnak el? Nem valószínű, hogy a börtönben pihentek volna akár egy percet is, mégis amikor kiszabadultunk úgy rohantak szanaszét, mintha teljesen feltöltődtek volna energiával. Vagy itt már máshogy működnek az emberek, nekik sem kell alvás?' - forgatom meg a szemeimet nagy nehézségek árán Athan gúnyolódására válaszolva és minden erőmmel próbálom visszaidézni az este megtörténteket, de csak hatalmas szünetekkel tarkítva jut eszembe épphogy egy, talán két dolog, villanásnyi képek, melyekből nem igazán fogom tudni összerakni az egész éjszaka eseményeit, a fogdában elhangzottakat pedig sehová sem tudom beilleszteni, csak lógnak egymagukban a levegőben. Szemeimet lehunyva sóhajtok lemondóan, szemhéjaim pedig ólom súllyal tartják lent magukat, pislogni akkor sem tudnék már, ha akarnék.
'Szerintem itt mindenki közember Athan. A lány a pult mögött, a férfi a trubadúr dobozban, a gyerekek az utcán, mindenki egyenlő lett. Vagy! Még az is megeshet, hogy most már nincs olyan éles különbség a különböző társadalmi osztályok között, mint régen volt... nem tudom... fáj a fejem is, azt sem tudom igazából hol vagyunk és milyen emberekkel vagyunk körbevéve. Kimerültem, éhes vagyok, szomjas vagyok. Először töltődjünk fel az élet és ital kínálatból és hogyha már nem érezzük úgy magunkat, mint az elkoszolódott rongybabák, akkor utána beszélhetünk az ittlétünkről, de addig... bwah, még egy fürdés sem ártana.' - szagolok vaktában kabátom alá és legszívesebben tűzre vetném az összes göncömet, majd hagynám, hogy a legerősebb kefével átsikálják minden porcikámat. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de egyre nagyobb esélyt látok arra, hogy megkeresem azt a fránya ládát és visszamászom belé egy kiadós pihenésre. Nem baj ha unalmas, minél unalmasabb és szag, no meg ingermentesebb, nekem az annál jobb. A pihe - puha mohás kavicsok, a kemény anyaföld, az összeragasztgatott levelekből házilag készített takaró, amit az első fuvallat megtépáz, de legalább pehelykönnyű. Azt hiszem honvágyam van. Álmodozásomat a felszolgáló kisasszony csilingelően vidám hangja szakítja félbe, testem automatikusan rántja fel magát ülőhelyzetbe még mielőtt akár kinyithatnám a szemeimet, majd borostás arcomat dörzsölve, nagyokat pislogva pillantok az elém táruló étel - és ital halomra, ami ahogy a többi asztalt elnézem, csak a reggeli fogásnak számít. Éhes gyomrom viszont egyre türelmetlenebb; akkorát kondul, mint a déli harangszó, sürgetvén ezzel, hogy mihamarabb kezdjem meg a táplálék bevitelt a szervezetembe. Az illatok hatására összefut a nyál a számban és hogyha le kéne festenem életem legszebb emlékét, amit valaha láttam és megőriztem a lelkem mélyén, elzártam szívem legbecsesebb kamrájának legmélyére, akkor ez a kép lenne az. A hamburger - vagy micsoda -  és az aranyszínű kisütött krumplik, mellette a tálcán a rózsaszín, hatalmas pohárban elkészített csoda, habbal és eperrel a tetején, amitől már első ránézésre a legsúlyosabb típusú cukorbetegséget lehetne mindenkinél diagnosztizálni, de érdekel ez bárkit is, amikor az orrod előtt kelleti magát, hívogat, hogy idd meg minél gyorsabban? Ugyan, dehogy törődik bárki is ezzel! Inkább belehalnak, minthogy ez a finomság ott maradjon érintetlenül az asztalon. Kezem mégsem először a gazdagon töltött szendvicsért nyúl, nem is a felém nyújtózó krumplikért, vagy a rózsaszín csodáért, hanem az átlátszó kancsóért, melynek oldalán lassan csordogálnak le a kövér vízcseppek, a víz tetején lassan ringatózva koccan össze az a pár jeges kocka, amit beledobáltak valahonnan. Ezen ráérsz gondolkozni, igyál! Agyam utasításának engedelmeskedve emelem ajkaimhoz a kancsó hűvös peremét és nem törődve az egyre erősödő, már - már pokolian kínzó fejfájással, ami a hidegnek köszönhetően nulláról százig emelkedett másodpercek alatt, az utolsó cseppig kiiszom a kancsó tartalmát, melyet gyomrom diszkrét morgással hálál meg.
'Mi, tessék?' - pillantok laposan Athan felé, aki valami szippantásról vagy miről kérdezősködik, arcom vonásai pedig egyetlen nagy kérdőjellé változnak, miközben értetlenkedve pislogok öcsémre, aki válaszomat meg sem várva kezdi el habzsolni a megrendelést. Azt hiszem erre visszatérhetünk később is. A kancsót magam mellé téve követem a példáját, a hatalmas adag étel pedig hihetetlen sebességgel fogy el mind a kettőnk részéről, nem beszélve a trumixról vagy turmixról vagy mi a csudáról, aminek alacsony hőmérséklete újabb fejfájási rohamot indít ellenem, de valahogy képtelen vagyok zsörtölődni rajta, mert érzem, hogy kezd belém visszatérni az életerő és ahogy látom Athan is egyre jobb színben van. Ez lenne a kulcsa, az étel és a víz? Na de állj, állj, állj! Mitől fáradtam én el? Régen a reggeltől estig tartó mulatozások meg sem kottyantak, másnap a piacon egyetlen ásítás nélkül mentem végig, lefoglaltam magamat bokros teendőimmel és nem is gondoltam rá, hogy az energia készleteim végesek, most pedig egyetlen éjszakányi táncikálástól kezdi a testem feladni a szolgálatot?
'Te nem tartod furcsának, hogy elfáradtunk? Bele sem gondoltaim idáig.' - veszem elő zsebemből ideiglenesen saját tárcámat és kiveszem belőle a zöld papírokat, mert az étel nyilván nincs ingyen a mulatókban, sosem volt. Azt mondja... melyik a legnagyobb szám itt? Ötven? Jó, akkor fizetek ötvenet, remélem az ő mércéjükkel mérve nem fukarkodom, szeretném meghálálni a jó kosztot. Vállamat megvonva rakom az üres trumixos pohár alá az ötvenes számú zöld papírt, hogy a maradék papírokat eltéve keljek föl és Athannal a hátam mögött távozzunk jóllakottan.
'Feltűnt eddig, hogy senki nem szólta meg a pólómat? Itt is normális, hogy véres ruhában mászkálnak az emberek az utcán, mint a hentesek?' - indulok el az egyik irányba, nem is figyelve, hogy merre visz a lábam, figyelmemet leginkább az üvegek mögötti változatos világok kötik le. Walk man? Mi az a walk man? Miért árulnak sétáló férfit? És miért van benne egy ilyen apró dobozban?! Mennyi trubadúr láda! Mi az a ventilátor?
'Athan mi az a ventilátor? Ennek a szónak semmi értelme!' - állok meg egy műszaki cikkeket árusító bolt üvege előtt és nyomom az ujjamat a tisztára takarított üvegre, miközben a fehér rudat bámulom, aminek rácsos fejébe valami be van zárva. Miért kell bezárni? Elrepül különben, vagy megtámad? És mi az a mikró doboz? Mik szaladgálnak az úton keréken? Miért vannak különféle méretben? Régen volt egy szekér, már ha volt és kész. Ja meg hintó, de az csak a tehetőseknek. Most meg... lehet ezek a hintóknak lennének az utódaik? De ekkora tömegszállító hintó sosem volt! Nem értem én ezt a világot és van egy olyan sejtésem, hogy sosem fogom tudni felfogni. Minden túlságosan új, nagyon megváltozott, több generáció cserélődött azóta, mint ahogy én azt meg tudnám számolni. Kócos fürtjeim közé túrva haladok tovább a tömegben, nem törődve azzal, hogy kit lökök fel vagy kinek megyek neki. A kezdeti lelkesedés másodpercek alatt elillant és maradtak utána a kétségek és kérdések, amelyekre mind azonnal válaszokat akarok kapni.
'De nem ilyen egyszerű.' - morfondírozom magamban, kanyarodom le az egyik sarkon és pár lépés után nézek körbe az üres helyen, a zsákutcában, ahol nincs más csak néhány épületnek a hátsó bejárata, vagy ahogy ők hívják és az ajtóra van írva VÉSZKIJÁRAT, valamint egy hatalmas emelvényszerű építmény, amin egy csapat fiatal férfi randalírozik és hangoskodik valamin. És... énekelnek. És... táncolnak. Hatalmasat sóhajtva nézek fel rájuk, nézem egyszerre történő mozdulataikat, de valami nem stimmel, valami nem oké. Mik ezek a szünetek? Nem beszélgetnek, csak abbamarad az éneklés és egy idő után elkezdik megint, mintha mi sem történt volna.
'Itt miért énekel meg táncol mindenki? Nem tudnak normálisan kommunikálni már, csak dalolászva?' - sandítok öcsémre, majd vissza az öltözékükben az enyémhez hasonlító fiú csoportra, akik főként egy hím egyed iránt mutatnak kifejezett érdeklődést, aki valószínűleg az alfa hím tagja lehet a csoportnak. - 'Jaj, hallod? Ez a Danny vagy ki megmentett egy lányt a fulladástól, milyen rendes!' - mutatok az erősen zselézett hajú férfi felé és arcomon mosoly terül végig a gondolattól, hogy az emberek egymás iránti érzékenysége nem veszett ki a világból, hanem egyre csak terjed, akár egy járvány, de arcomra a mosoly amilyen gyorsan mázolódott fel, olyan gyorsan hervad is le és összeráncolt homlokkal hallgatom a dal egyre szaftosabb részleteit, akár egy dühös édesapa, aki alig akarja elhinni azokat a rémséges dolgokat, amiket a csemetéje mond neki. Mit csi...? Hogy csi...? Öcsém fülét önkéntelenül is befogva nézem a táncoló társaságot, akik az intim együttlét kivesézésének érdekes, mondhatni árnyaltabb módját választották és ünneplik Dannyt, a nagy hőst, aki valami Sandy nevű hölgyről zeng ódákat. Bizonyos értelemben. Szerintem a hölgy nem igazán így meséli el a történetet arról a bizonyos Nyári éjszakáról.


Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 13, 2018 7:44 pm
Következő oldal


☠️ Saturday night fever

Ruben & Athan
szószám: 1809 • Credit:

 
Még mindig vannak elméjében zavaros, furcsa képek, át-átüt a jelenbe és lelki szeme előtt táncolnak de már nem olyan élesen. Inkább, mint egy rossz álom emlékei, amelyek még megvannak, de igencsak fakulnak. Egyre jobban és jobban, majd talán el is enyésznek a semmiben. Jelenleg azonban minden olyan fura és éles. A szagok, a hangok, még talán a kaparászó egerek is a falakban. És az sem javít a helyzeten, hogy ennyien vannak ide bezárva. A vasrács kellemetlenül gyengít még lábadozó szervezetén, gyomra néha bukdácsol egyet, olybá tűnik, menten kiadja a maradékot, amely még ott található. Mintha, valami mérget pumpált volna éjjel magába, amely akkor jó volt, mostanra viszont ölni akar, pusztítani. Látott már ilyet, mármint, a halandók között, régen, amikor egy csatát, egy holdfordulót, a nyarat és az aratást ülték meg. Nagy lakoma, rengeteg bor és sör, másnap pedig sokan a belsőjüket hányták ki, és imádkoztak az összes szenthez. De hogy ezt ő átélje? Sosem gondolta és lám, mindennek eljön az ideje. Ujjaival a rács felé nyúl és megmarkolja azt, már amennyit elér belőle. Hideg és erős, tartós fém, nem enged ez semminek sem, még annak se, ha mindegyikük nekifeszülne. Olyan tökéletesen tart, mint a láda fala egykor, akárhogy ostromolták. Megint..
- Nagyszerű, ki se érünk és máris visszakerültünk egy... ilyen helyre. Csak ne fájna ennyire... Üzenni kellene, valakinek, aki kivisz. A mienk közül – szinte esdeklő a hangja, mintha könyörögne Rubennek, tegye meg, mert ő épp túl gyenge hozzá, nem is nézi, hogy testvére sincs másképp. Sőt. Mind a ketten elég satnya állapotban pihennek, és amikor már képes látni is, nem csak nézni, rájöhet, hogy hiába kéri, ebből egyelőre nem lesz semmi sem. Nem hibáztatja, ő is benne volt a dologban, ő is azt kapta amit ő, és most együtt szívnak. Kicsit nem érti azt, miért pont vele sodorta egy helyszínre a sort, elvégre, mint a ketten elvonulnak számítottak a ládában, Ruben ment arra, ő pedig a másik irányba, a csendbe, és a többiek elől menekülve. Ezek ők, és most lehet arra lettek hivatottak, hogy el kell viselniük egymást egy ilyen helyzetben is, hogy felhagyjanak a magánnyal, az őrülettel, ami elmét őröl, és igenis társalogjanak. Furcsa játék ez, bár nem bánja. A lányokkal nem volt soha problémája, de mindig megvolt a tisztes táv, a bátyjai pedig, nos, velük meg mégannyira. Mindig is kicsit kilógott, és lám, most egyelőre egyenlőnek számít egyikükkel. Vajon a többiek is így vannak most? Gyengén, kifacsarva? Vagy...
- A többiek.. a többiek is kint vannak? - nem érdekli, ki mit hall, hány kíváncsi tekintet szegeződik rá. Rá is néznek, majd énekelnek, mulatnak még itt bent is. Sosem állnak le? Sosem fáradtak, éhesek, vagy bármi? Mi élteti őket? Mindjárt komolyan szétszed egyet, hogy megtudja, ha nem nyugszanak. Neki most a csend kell, a nyugalom, de nem tud eltűnni sem. Egyetlen vízforrás akad, de ahogy érzi, az büdös és koszos, a közelébe nem akar menni. Ez itt.. ez itt a kelepce.
- Kifacsartak minket ezek a halandók, elég rendesen – hangjában csüggedtség lapul, hiszen szégyelli, hogy odáig jutottak, miszerint ennyi is elég a gyengítésükhöz. Némi felpörgött tömeg és alkohol, ők pedig fetrengenek, morognak, és fenyegetőzni képesek csupán. Kettejükre figyel, a szőkére és a testvérére. Egy gyenge nevetés neki is kicsúszik ajkain, de azonnal megbánja, mert szinte már fáj. Sok. Feje neki is zakatol, nem volt jó ötlet erre vetemedni, de elismeri vállveregetést kap, meg valami szavakat is, de nem érti, meg dübörög mindene a fülében. Nagy sóhajjal tér vissza, nyugszik le, és dől előrébb, amint a szőke megszólal. Sereg, felmentés? Talán egyre gondolnak?
- Várni a felmentőseregig? Kijutottak a testvéreink is és ide jönnek? - nem érzi, merre vannak a másikak, így arra tudott gondolni elsőre, hogy nekik nem sikerült. Kicsit meg is rémisztette a dolog, elvégre, ellenszenv ide vagy oda, nem érdemelnék meg az örökös rabságot sem, reméli, ha már valami vagy valaki kinyitotta a szelencét, teljesen tette és mindenki kifért. Testvérében ellentétben benne van annyi erő, hogy felkeljen, ha lassabban is, de akad. Megemeli magát, két lábra áll, és átpréselve a tömegen, félrelökdösve párakat, a rácshoz nyomul, kitekint rajta, megkapaszkodva. Így a legbiztosabb, azonban amit lát, már nem az. Sehol az ismerős arcok egyike, sem erejük szele, amely jelezné, hogy érkeznek. Semmi. Semmi jele annak, hogy aki felment, annak közük van hozzájuk. Úgy lóg a rácson, mintha egy gyerek lenne, akinek elmaradt a karácsonya. Ötször. Arcára van minden írva, de végül a meglepettség is, amikor a fura alak sétál feléjük, vidáman. Elhúzódik a rácstól és már indulnak is kifele. Amilyen gyorsan bekerülhettek, most olyan könnyedén engedik ki őket. Alig talál utat, hisz míg testvérét húzzák, őt nem, és eltart egy ideig. De a szabad levegőn minden más. Noha nem nevetgél és ugrál, mélyet szippant a levegőből, és odébb sétál, onnan figyeli csak őket. Ő menni akar, nem akar több kalandot, ilyet nem. Ha a másik másképp dönt, ám legyen, őt nem érdekli már, csak mehessen. Türelmesen ácsorogva fürdőzik a napfényben, aki elbúcsúzik, annak fáradtan int csak válaszul. Egy gyors pörgés, szédeleg, és kapaszkodik, de nem terül el a földön. Ennyi volt. És mire Ruben felé tekint már visszatér a jókedve. Amint észreveszi a meghitt pillanatot, felnevet, vidáman követi, ahogy azok ketten elválnak. Most nem türelmetlen, nem toporog, csak mulat.
- Nagyon szépen mutattok ti ketten – ő sosem válogatott a nemek között, mindig megtalálta mindkettőben az élvezetet, így nem rökönyödik meg ilyesmin. Nincs miért. A testi örömök, legyen az csak egy csók vagy épp sokkal több, ezért van, csak az ember és az ösztön mondja azt, hogy ellenkező nemek között kell tartani. Persze, a szaporodás, de mivel neki ilyen nem számít, így nem számol vele. A változatosság gyönyörködtet.
- Nem vagy vele egyedül, de majd egy fürdő sem ártana. Nagyon fura a szaga a ruháinknak és... nekünk is. Előbb együnk, persze – utóbbit már aközben teszi hozzá, hogy elkezdte terelni maga után  és most nem tiltakozik, az a fele még mindig ki van ütve. Előre lépdelve, a kirakatokat és az embereket megbámulva lépdel, hagyja, hogy vezesse a másik, amíg ő elmerül a látványban. Minden rikító, mindenhol üveg van és mögötte... tárgyak, emberek, ruhák és villogó szövegek. Sajgó feje bele is fájdul a rengetegbe, amint elhaladva egy-egy kirakat mellett, végigpásztázza a kínálatot.
- Nem hagyhatjuk ki a nyári kollekciót, 50 %-ért, és... stereo walk man 200 dollár? Mi az a dollár? - homlokát ráncolva halad tovább és sóhajt. Oké ez egyelőre még túl sok. Elszakad a látványosságtól és az étteremre tekint fel. Ez már jobban tetszik neki, még mosolyog is, amikor betérnek. Fel se tűnik neki a zene, csak a tömeg. Óvatosan közelít Ruben felé, mintha meg akarna bújni mögötte. Nem fél, csak nem akar a tömegbe kerülni és ismét elveszíteni az emlékeit. Meg önmagát.
- Ugye ők nem fognak énekelni...? - mondja ki hangosan aggodalmát és a helyükre sétálnak. A börtönbeli üléshez képest ez maga a kényelem, bár kissé túlságosan is az, de nem bánja, leülve süpped a bőrbe és dől hátra, elégedett mosollyal. El is tudna aludni, ha nem szólna a muzsika, nem duruzsolnának az emberek meg úgy, minden. Forgalmas hely, alig jöttek be, már másik is betérnek, mindenféle díszes ruhákba. Senki nem foglalkozik azzal, ki jött be és ki nem, csacsognak, de nem úgy, mint ott, ahol ébredtek. Tele szájjal nevetnek, vagy épp táncmozdulatokat imitálnak ültükben. A sok szín és minden. Nagyon cifra, ahogy elnézi. De a színek mindig is uralkodtak.
- Akiken a selyem van, ők biztosan a gazdagok. A többiek.. szolgák és bolondok? Vagy itt mindenki csak közember? - szól oda Ruben felé, majd megjön az egyik egyforma ruhás lány. Meglepi Ruben határozottsága, látványosan pislog csak, mintha nem ebben egyeztek volna meg, pedig az lepi meg, ahogy az eddigi bizonytalansága eltávozik. De végül is, enni akartak, víz is lesz, mit ellenkezzen, hasznos amit kért. Bár az eperdolog neki már gondolatban is édes, viszont amennyire kívánja most a szervezete, nem mond nemet rá.
- A vizet nem fogod a fejemre önteni most, ugye? - dől előre, támaszkodik az asztalra, majd gondol egyet, és leutánozza a másik asztalnál ülőt, aki kibújik a pulóveréből, ő is leveszi a kabátját, és maga mellé pakolja. Bőre kicsit fellélegzik, bár pólója nem a legtisztább, mégse feltűnő annyira. Lábát a ritmusra kezdi el mozgatni, és bár a fájdalom nem sokat tompult, nem sok múlt belőle, mégis kényelmesebb itt, mint a börtönben azokkal a fura alakokkal. Itt mégis mindenki teljesen más, pedig külsőre hasonlítanak is egymásra. És mégsem.
- Nekem ez nem gond, az a társaság túl hangos volt és túl sokat mozogtak. Itt... nem olyan rossz. Bár ha neked hiányzik a csókos, akkor szólj neki – kuncog egy aprót, és az étlapot kapja ujjai közé, lapozgatja, ízlelgeti a neveket, amiket az ételeknek adtak. Nagyi pitéje, húsimádó burger, és a többi. A cola jéggel, limonádé és hasonló italok, ahogy a lap mondja. Sejti, hogy ezekből lehet kérni, de hogy manapság ilyen széles a skála. Mily meglepő. Csodálatos. Kezdi érezni, hogy mennyit változott a világ, és amit eddig nem tudtak elképzelni, az most itt van előttük. Vidoran válogat a desszertek között, kívánja meg a pitét és a palacsintát is, amikor ismét felhangzik a hangja.
- Tessék? - pislog értetlen, majd követi a tekintetét és ő is a dobozra pillant. - Ó! Láttam ilyet az egyik üveg mögött, a walk bam mellett! Jutányos áron adják és színes képekkel. Bár ez nem tudom mit jelent – elmélkedve dől vissza, és mire történhetne bármi, a lány visszatér és tálcán szervíroz minden jót. Kirakatmosollyal pakolja le elébük kívánságaikat, sorakoztatja fel a poharakat.
- Jó étvágyat az uraknak – már menne is, de ő cselekszik és finoman elkapja a kezét. Érzi, ahogy összerezzen, megfeszül és már rántja is el onnan. Értetlen pillantás, és visszahúzva kezét, néz fel a lányra.
- Ne haragudj rám csak...
- Hozhatok még valamit, vagy csak fogdosni akartál? - mérges, de mégsem. Annyira nem, elvégre nem a fenekére csapott.
- Én csak azt szeretném megtudni, az ott.. micsoda – mutat a láda felé, a csaj pedig követi azt és értetlen nevetéssel visszatekint.
- Az? Az ott a híradó. Azt ne mond sose láttál még ilyet – és a válasz csak néma fejrázás. De a dobozt se látta. - Na persze. Kevesebbet kellene szippantani és akkor nem bolondulnál meg kölyök – azzal már odébb is áll, mert máshol várják, ő pedig nagy mosollyal lép oda és veszi fel a rendelést.
- Híradó. És mit ne szippantsak? - mormog Ruben felé, majd elcsaklizva az egyik vizet, iszik pár kortyot. Aztán, a hamburgerre pillant, és megemelve harap bele. És finom! Elégedetten hümmögve pillant testvére felé, ő hogy érzi, eszik-e már. Neki nagyon, és se szó se beszéd, lelkesen falatozik és fogyasztja a krumplit is mellé. Nem is olyan rossz ebben az időben! Hirtelen nem érdekli más semmi sem, csak hogy végre ehet és nyugalomban.
- E' óóóó! Ao'n! - mint egy hörcsög, úgy néz ki jelenleg, ketchupös arccal, és még mindig nem figyel rájuk semmi sem, csak kint éled a tömeg. De mit számít?


avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Aug. 12, 2018 9:27 pm
Következő oldal


Back to the 80's

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1974 • Credit:

Athan és az ő soha nem szűnő kérdései a be nem álló szájával. Szemeimet fáradtan nyitom ki, de szigorúan csak félig, hogy az ablakon beszűrődő napfény ne bánthassa, bár tervem alig járt bármiféle sikerrel, mert szinte fénylő fehér tőrként vágott koponyámba és agyamba a világosság okozta fájdalom, így inkább visszahunyom őket és csak hallgatom Athan kétségbeesett hangját, miközben hagyom, hogy Woof ujjai elidőzzenek a hajamban, néha eljátszogassanak egy - egy kócos tinccsel, az ujjbegyei közé csippentse őket és elmorzsolgassa, néha pedig rávetemedjen arra, hogy masszírozni kezdje fájó fejemet, ami kifejezetten jól esik és elismerően nyekeregve hálálkodom neki, hogy ennyire unatkozik és nem mutat semmiféle hajlandóságot arra, hogy fölkeljen akár egy percre is.
'Azt mondják, hogy ezt hívják börtönnek, ahol azokat az embereket tartják fogva, akik valami bűnt követtek el. Mi is láttunk ilyet, gondolom emlékszel rá...' - válaszolok neki röviden, szinte motyogva, hogy még a saját hangom se fájdítsa a fejemet, amiben mintha ezer és ezer dob szólalna meg újra és újra, hogy minél hamarabb szétrobbantsák a koponyámat. Ilyen lehet meghalni vajon? Így fájhat vagy még sokkal jobban? Tömegével láttam meghalni másokat, láttam a fájdalmat, a kétségbeesést, a csalfa reményt, a beletörődést, a megkönnyebbülést, a bánatot és a kimondhatatlan rettegést rajtuk, ezek pedig csak néhányak azok közül az érzések közül, amiket másoknak engedtek látni utolsó perceikben, még mielőtt az ég magához szólította volna őket. Hallottam, ahogy sokan üvöltenek kínjukban, egyesek már vért köptek sikoltozás közben, ahogy megsérültek a hangszálaik és a torkukban felszakadt valami, de sosem éltem át a fájdalmukat. Azért nem üvöltök most, mert nekem sokkal tompábban fáj, mint másnak fájna, vagy másnak is ennyire fáj és ezt még el lehet viselni valahogy? Mégis azt érzem, hogy úgy lüktet a szürkeállományom, mintha a szívem helyet cserélt volna vele és a szívem dörömbölne odafenn az emeleten, bontva a rendet és elviselhetetlen fájdalmat okozva ezzel. Legyen már vége!
'Rosszul is vagyok.' - válaszolok Athan megállapítására, amit ki sem kellett volna mondania, mert el tudom magam képzelni egy külső szemlélő szemével, hogy mennyire nézhetek ki úgy, mint akivel felmosták a padlót. Még a nagyon is csak enyhe kifejezésnek számít. - 'De te sem nézel ki jobban. Legalábbis amennyit láttam belőled pár másodpercre.' - ideiglenes ágyam alattam elkezd rázkódni és Woof egyáltalán nem fogja vissza magát, nevetését nem próbálja palástolni, hanem hangosan hahotázva markol bele barna fürtjeimbe, hogy még véletlenül se kelhessek fel, jelenlegi elfoglaltsága nehogy odébb húzódjon egy kis fejfájás miatt, én pedig szemeimet összeszorítva emelem föl balomat és vakon a levegőbe kapálózva próbálom eltalálni a szőkeség száját, de csak az orrára sikerül rácsapnom olyan erővel, mintha egy legyet akarnék leütni, aminek hála a nevetés úgy szakad félbe, mintha elvágták volna, helyette pedig halkan szitkozódva fájlalja szaglószervét, hajamat viszont még mindig nem engedi el, mintha ujjai örökre szorosan ökölbe szorultak volna én pedig nem tudnék tőle megszabadulni. Lehet bosszút akar majd állni? Nincs hozzá mersze.
'Fáj a fejem, ne nevess, mert akkor remegni fog a fejem és még jobban fájni, amitől csak még ingerültebb leszek és lehet, hogy megeszlek élve.' - mormogom magam elé véresen komolynak szánt fenyegetésemet, amit sajnos jelenleg nyomatékosítani nem tudok, így az emberfajzat újabb kacarászással díjazza fenyítésem.
'Rettegek! Addig állok féllábon, amíg te fölkelsz innen és tényleg meg akarsz enni. Hogyha ezt megteszed, akkor még hagyni is fogom magam, de addig... pf... inkább csak fájlald magad tovább és várd a felmentősereget szépségem.' - horkant Woof megvetően és böki meg csontos ujjával halántékomat, viszont sajnálatos módon igaza van. Nincs erőm fölkelni, nem lenne ahhoz erőm, hogy akár egy darabot is kiharapjak belőle. De miért akar ez féllábon állni addig? Az rengeteg idő és még ő is elfárad, nem bírná tovább öt percnél. Furcsák az emberek és még furcsább dolgokra akarnak vállalkozni. Szisszenve söpörném odébb a kezét, de ujjai addigra ismét matatásba kezdenek hajkoronámban, így csak térdét legyintem meg erőtlenül. Jó ég, meddig fog tartani ez az állapot?
Tudatom valamerre messzire elszállhatott, mert az utóbbi néhány óra emlékei összevisszásak, kuszák és legfőképpen teljesen álomszerűek. Énekelt vajon valaki? Mert mintha életkedvvel teli dalok áradata szüremkedett volna be álmaim közé, már ha egyáltalán álmodtam ezeket. Olyan zavaros és furcsa, mint a kis tömeg, aminek tagjai már megélénkülve társalognak egymással, egymástól kapkodva a stafétát a történet mesélés közepette, mindenki hozzá akar tenni valamit a maga hangos és zajos módján, néhányan egy másik kupacban dalra fakadnak és a szabadságot éltetve éneklik meg az élet legapróbb örömeit is. Fáradt vagyok. Rettentő fáradt. Nem tudok megmozdulni és nem is akarok. Legszívesebben az egész napot átpihenném ébrenlét és álom között Woof ölében, de a kulcsok csörömpölése a zárban és a hangos ujjongás és éljenzés jelzi, hogy pihenésem itt és most véget ért. Berger visszajött, hozta a pénzt és megmentett mindannyiunkat. Szemeim kipattannak szélsebesen és párat dörgölve rajta kelek föl a kényelmetlen, kemény fapadról, ennél jobban magamhoz térni viszont esélyem sincs, mert egy kéz fonódik jobb csuklómra és úgy húz magával, mint ahogy a gazda szokta a kutyáját, hogyha az másfelé akar menni. Ne ilyen gyorsan, még azt sem tudom magamról, hogy én ki vagyok, hát még arra pláne nem állok készen, hogy találkozzak a Nappal! De ez vezéremet egyáltalán nem zavarja, sőt egyenesen nem érdekli. Örömmámorban úszva ugrálnak ki az emberek a fogda ajtaján a napvilágba és a friss levegőre, a zajba, a bűzbe, a többi ember közé és mire felocsúdnék, fejem ismét egy szagos hónalj alatt találja magát. Úgy látszik ezek nagyon szeretnek hajakat borzolni.
'Túlélteee!' - ordítja örömittasan egy ismerős mély hang, melynek gazdájához tartozik egy pár lehányt, szagló tornacipő, egy mocskos farmernadrág és valami ingféleség, ennél tovább viszont nem látom, de most már biztosan állítom, hogy tudom ki a tulajdonos. Berger! Fulladozva ütögetem a karját, hogy engedjen el, mire pedig kiszabadulok szorításából már a többiek után sietve akarunk átkelni az autók között. Bozontos szemöldökei kérdőn rándulnak össze, ősemberhez hasonlító arcára értetlenség ül ki, én pedig fejemet rázva jelzem, hogy útjaink itt most szétválnak, az újabb kalandjukra már nem kísérem el őket.
'Nagy kár, apafej!' - jön oda felderült arccal, majd átöleli a derekamat és úgy emel fel, mintha egy báb lennék. Csontjaim recsegnek - ropognak, minden levegő kezd belőlem kiszorítódni és mire letesz sokkal vékonyabbnak és törékenyebbnek érzem magam, mint amilyen voltam valaha. Jóságos ég, ez biztos ember? Levegőért kapkodva intek oda a távolodó emberszabásúnak, amikor egy újabb közeledik felém, a szőke Woof. Még egy szorongatást már nem fogok túlélni, remélem csak a hóna alá akar beszorítani, még azzal is kiegyezek szó nélkül. De nem. És nem. Egyáltalán nem. Izzadt tenyereit az arcomra tapasztja, ajkai pedig összeforrnak az enyéimmel, melyre kikerekedett szemekkel, mindenféle csapkodást mellőzve reagálok, csak kővé dermedve várom, hogy csókunk véget érjen. És megint az a vihogás, megint az a röhögés, amit bent hallatott! Homlokomra rövid csókot nyomva enged el és Athannak odaintve rohan a többiek után, míg én csak nézek magam elé kiüresedett tekintettel, szinte nem is látva azt, ami az orrom előtt van. Most mi történt?
'Nincs.' - válaszolok öcsémnek elhaló hangon, majd kissé megrázva magam törlöm meg a számat, miközben köhintek néhányszor és ujjaimat kiropogtatva nézek körbe, hogy merre legyen következő állomásunk iránya, de ez a hely most még inkább nyüzsög, mint éjszaka, sokkal hangosabb, sokkal büdösebb és sokkal inkább tele van emberekkel. Éhes vagyok, fáradt vagyok, fáj a fejem, szomjas vagyok és nem akarok gondolni arra, hogy mi történhetett előző este. Ráérünk kitalálni nem?
'Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én most szó szerint bármit meg tudnék enni, ami az utamba kerül.' - adom ki Athan részére a burkolt célzást és ezzel együtt utasítást, hogy ideje útnak indulnunk élelem után kutatni, bár szagok alapján nem fogunk éhen halni hogyha a közelben maradunk. Öcsém kabátjának ujját megragadva indulok el a legerősebb, legkívánatosabb illat orgánum után és mint a véreb, ami szagot fogott, úgy szlalomozok az emberek között, ügyet sem vetve rájuk, hogyha nekik megyek és utánunk kiabálnak, nem törődöm azzal, hogyha furcsán néznek ránk, nem törődöm egyszerűen a létezésükkel, most még nem, amíg ilyen rémes állapotban vagyok vagyunk. Az illatok egyenesen egy furcsa helyre vezettek, ahol a kirakaton bepillantva ételt szolgálnak fel az egységes ruhába öltözött hölgyek, kezeikben bőségesen megrakodott tányérokkal egyensúlyoznak, vagy korsókkal, amikben valami rózsaszín lé úszik, a tetején pedig hó van és eper. Az epret ismerem. De miért van azon a valamin hó? Miért nem olvad el? Lehet, hogy van egy hógyártó gépük és így tartják hidegen azt a valamit? És mi az a hamburger? Legalább a sült krumpliról biztosan meg tudom állapítani, hogy az micsoda. Megsütötték a krumplit. Ez ilyen egyszerű. De biztos finom lehet bent minden, hogyha az emberek jó ízűen falatoznak és szinte meg sem állnak az evéssel. Lássuk akkor! Benyomva az ajtót magam előtt szólal meg egy kis ezüst csengő a fejünk fölött és ahogy belépünk a kellemes hangulatú helyiségbe, valahonnan hangos zene szól, de nem olyan hangos, hogy elnyomja a többiek hangját, csak háttérben duruzsol.
'Gyere, üljünk le valahova...' - súgom oda Athannak majd elengedem a kabátját és mosolyogva biccentek oda mindenkinek, aki felénk pillant, de ők jobbára csak az egyenruhás hölgyek, mindenki más a partnerével van elfoglalva, vagy az étellel, vagy azzal, hogy úgy kavargassa a kávéját olvasás közben, hogy az ne fröccsenjen ki. Különben is, mit olvasnak ezek? Miért van mindenkinél ekkora papír, tele betűkkel és képekkel? Szemöldökömet ráncolva ülök le az egyik sarokban lévő asztalhoz, ahol a díványba szinte belesüppedek, recseg és ropog alattam, mintha folyton szellentenék és lehetetlen nyugton maradni rajta. Roppant kellemetlen! Ám még mielőtt bármit is jelezhetnék Athannak, egy rózsaszín egyenruhás, fehér kötényes, csámcsogó hölgy áll meg az asztalunk mellett, szőke haja hatalmas felhőként pihen a fején, ami mögött örökké süt a nap és sosem borul be. Mit ehet ilyen sokáig? Kezében íróeszköz és papír, zöld, mosolygós szemeit pedig ránk mereszti.
'Üdvözlet! Hozhatok valamit az uraknak?' - kattogtatja azt a valamit és nagyon idegesítő. Katt - katt - katt - katt, mintha örökké ezt akarná csinálni.
'Ööö... ööö... igen! Kérünk két nagy ham... izét... azt a hamburger micsodát sült krumplival, abból a nagy rózsaszínből is kérünk, aminek eper van a tetején és két kancsó vizet még.' - keze olyan sebesen ír, mint a villám és közben motyog az orra alatt hozzá, ahogy vési fel a papírra a rendelést.
'Két hamburger krumplival, két eper turmix és víz. Oké, hamarosan hozom!' - azzal széles mosollyal az arcán már el is száguldott a pult mögé, talán még kicsit szökdécselt is. Eper turmix. Biztos eper íze van akkor, ha abból csinálják.
'Túl békés ez a hely.' - fordulok öcsém felé és szúrós szemekkel pásztázom körbe a helyet, de úgy látszik, hogy itt az ég egy adta világon semmi sem akar és nem is fog történni. Csak hátul kiabálnak egymással az emberek, hogy gyorsabban járjon a kezük és a lábuk, mert sok a rendelés és mindenki éhes. De várj! Mi ez a... valami? Fejemet félredöntve nézek a sarokba fölerősített beszélgető dobozra, ahol különféle képek sorjáznak egymás után, közben egy ember folyamatosan beszél, megállás nélkül.
'Ezeknek miért van trubadúr ládájuk?' - mutatok a kocka felé és megbabonázva nézem a valamit, amiről azt írják, hogy ezek a hírek. Hírek? Most már nem kikiabálják a főtéren, hanem trubadúr ládában mondják be? És hogy fért be abba a dobozba az ember? Miért nem esik le az onnan az ember súlyától? Túl gyorsan mennek a betűk alul! Milyen világba csöppentünk?!


Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szer. Aug. 08, 2018 3:31 pm
Következő oldal


☠️ Saturday night fever

Ruben & Athan
szószám: 1807 • Credit:

 
Úgy mondaná, mintha amúgy totálisan veszélyt jelentenének rájuk azok az emberek, akikkel szembe kell ma nézniük. Oké, mind a ketten eléggé sokkosak még attól, hogy idekint  - vagy valami nagyon mély illúzióban -  vannak, hogy egy ilyen korban és persze ilyen eseményekkel vannak körbevéve, no de, lássuk be, azért egy csapat halandó kevés ahhoz, hogy őket megölje, még ha gyilkosok is. Jó, Ruben is csak össze van zavarodva, mint ahogy saját maga is, de nem, ha gyilkosok, akkor majd kicsavarja a karjukat, vagy épp más módszerrel köszöni meg, hogy kést akarnak a hátába állítani.
- Ugyan már... meg kell tudnunk, hol vagyunk és mi történik! Ők biztosan tudják – kezdeti lelkesedése először csak pánikból áll és abból, hogy az első közelebbi találkozása az emberekkel igencsak... intenzív. Elnéz fivére felé, aki csak áll és áll, nem akar moccanni. Most legyen dühös? Kiabáljon? Igen, ki kellene menteni innen és mégsem. Nem egy életveszélyes helyzet ez, ahol épp harcolnia kellene és fegyvert rántani a hadak ellen, életért küzdeni vagy akármi. Egyszerűen csak válaszokat szeretett volna, és úgy rántották közre, mintha csak régi ismerősök lennének. Egy pillanatig állt csak, kérdése után, kissé talán suta arccal, ujjaival babrálva és aztán már el is kapták. Talán ha ellenségesebben lép fel, erélyesebben, akkor megkapja amit akar? Nem csak valami dalolást és nevetést... Oké, elrontotta a nagy belépőjét, bevallja. Amikor felriadt azon a helyen, az asztalnál, senkivel nem lépett kontaktusba, fivérén kívül persze, aki a hirtelen jött rohamot csitítgatta, mintha előre látta volna, mégis mit akar. Jó, nem akart tombolni, de a kiabálás az igencsak kikívánkozott és most meg nem csinál semmit, hagyja, hogy most az a roham, amelyet belefojtott az éneklő emberek asztalánál. Nem érti a logikáját, hogy ha egyszer lefogja, most miért nem próbál bármit is tenni? Vagy, sejtette, hogy ez lesz, és úgy vélte, majd ő lesz az áldozati bárány, a teszt, amin megláthatja mi lesz a kísérlet vége? Nehogy az ő keze szennyeződjön be? Nem lepné meg, családja igencsak sajátos, mindig mindenki a maga kis életét tett előre – és persze attól még valahogy össze tudtak tartani, összedolgoztak, de... a lényeg, hogy nem lepné meg ez a tett sem, ha Ruben így gondolkodna. Mit nem adna azért, ha néha ki tudná olvasni a gondolatokat egy-egy fejben.
- Megoldom, persze, meg...! - sziszegi oda neki, mogorván, miután a nőszemély elszakadt tőle. Nagyon mosolyogva figyeli, mintha várna valamit, valami folytatást. Akármit. Talán azt, amit az előbb a szájába juttatott? Visszaadni már nem tudja, a reflex megtette a hatását, és szép lassan csusszant le a torkán, mintha csak ez lett volna a sorsa, hogy az új világban ilyen apró és kellemetlen falatot vegyen elsőnek magához. Testvére talán nem is látta, ez olyan dolog, amit csak érez az ember és csak akkor és ott érvényesül, nem messzebb, egy fának dőlve és kényelmesen várakozva. A pörgés folytatódik, lassan, mintha ő maga is felvenné a ritmust, az ütemet és nem valami esetlen fióka szárnypróbálgatása. Ha lassul is, már kevésbé érzi szédítőnek az élményt, és mire mondhatna bármit is a másiknak, a gondolat elszáll, és csak tátog felé, maga sem tudva azt, mit akart elsőnek mondani vagy egyáltalán jelezni. Látja, látja az arcát, ahogy ráhagyja a dolgokat és ahogy közeledik valaki felé. Hát, külön öröm, hogy így már nem marad ki majd semmiből sem, ha már nem akart segíteni, akkor is vegye ki a részét a mókából, vagy bármi is ez. Lehet, még a végén tényleg neki lesz igaza abban, hogy ezek az alakok veszélyesek és valamit akarnak tőlük, valamit majd tesznek velük és jól pórul is járnak. Ez már rég nem a középkor, amikor az embereket pár trükkel halálra lehetett rémíteni és majd azután tátott szájjal bámulnak bármit, amit ők tesznek. Nem. Itt akármennyire is nézi, ezek az emberek nem félnek az idegenektől, elvégre, lehetnének ők is gyilkosok, vagy épp azok a szörnyek, amiknek alapvetően teremtették őket. És mégis, pörög, forog, és nem tesz semmit sem az ellen, amerre húzzák. Idegen dolog az érintés, hosszas rabsága alatt elszokott attól, és őszintén, sok alkalom nem is volt rá az életében, nem pedig egy olyan baráti ölelés, amelyben a másik táncoló részesíti. Érthetetlenség tükröződik arcán, és aztán mégis meg kell kell kapaszkodnia. Valami nem stimmel...
- Ruben.. - látja, amint a közelbe jön ő is, és valamit fog aztán felhajtja. Nem, a látása még nem ment el, csak nehéz úgy koncentrálni, hogy közben benne van a pörgésben, mindenhogy. Tagjai pillekönnyűek lesznek, mintha épp felszállni készülne. Nagyon örülnek a fivérének, mert valamit jól csinál. Nem hiába, azért nem egyszerű emberek ők, akik korlátoltak és nem képesek semmire sem. Egy kör, kettő, teste teljesen könnyeddé válik, tekintete kissé ködös, arcára viszont boldog mosoly kerül. Az a valami, amit kapott, nemhogy ártott, csak javított mindenen. Hihetetlen sebességgel párolgott el belőle el belőle a görcs és az aggodalom, a sokk, amely miatt nemrég még hisztizni támadt kedve. Ahogy az előbb segítséget akart kérni, annak már se híre se hamva. Azon kapja magát, hogy már nem rángatják, ő veszi fel a ritmust, a lépéseket és úgy, ahogy volt, táncol, mulat, pörül és úgy nyúl a többiek felé, mintha mindig is ismerték egymást. Ahol nemrég kiáltás és ijedt szavak voltak, már csak a nevetése maradt, és az, ahogy olykor-olykor összegabalyodik valakivel úgy, ahogy nemrég azzal a nővel. Vagy csak épp szót váltanak. Szemei előtt a színek élesek, táncolnak, képek futnak be, olyanok, amiket sosem látott és amiknek nagyon köze sem lehet a valósághoz, de mivel szervezete komolyabb és erősebb, mint egy emberé, annyira nem viszi el a képzelet földjére. Ereje azonban, biztosan a szabadulás vagy épp a hosszas rabság miatt nemigen akad, de nem bánja. Arra elég, hogy pár trükköt elsüssön, amivel lenyűgözi a többieket, amikkel a tánc, a fények és a hangok erősebbek lesznek és vibrálóbbak. Él, úgy él, mint nagyon rég és mégis sosem. Pörög, hangos és intenzív minden. Az ő ujjai közé is kerül üveg, torkát a hűs ital mossa le, majd dobja a földre, repteti ki a parkból ujjongva. Ezek az emberek nem rosszak, nem bántják őket, együtt mulathatnak velük. Ez nem olyan, mint az asztalnál. Itt nem csak rájuk néznek, átnéznek rajtuk és magukkal foglalkoznak. Az éjszaka egyre fülledtebb, nem tudja követni és nem is akarja, csak sodorja és sodorja az ár, előre, mindenfele. Egy ölelésbe, egy újabb táncba. Az őrületbe...
Túl világos vidéken sétál, a talaj puha, olyan, mintha... mintha víz és föld keveréke lenne, mint egy mocsár, egy homokos táj és mégsem süllyed el benne, mi több, ha elrugaszkodik, könnyen tehetné meg a távot ugrálva. A távolban fák hajladoznak, mint egy derék, amely ide-oda ringatja a testet. Alakokat lát, de nem tudja ki venni, kik azok. Talán a testvérei? Gyorsan mozognak, szaladnak, futnak, csalogatják őt, és menne, ha nem tartaná vissza valami. Éles zaj majd fényáradat tölti be, mintha a mennyek kapuja nyílt volna meg és dalolna felette. Pont felette. És csak dalolnak és dalolnak, ő akaratlan fordul körbe, láthatatlan, selymes kezek mozgatják. Kiáltana, de néma, nincs hangja. Az alakok a távolban eltűnnek, a fák veszik körbe, vékony ágaik a karjaira fonódnak, majd, mint ahogy eddig a kezek, úgy tartják egy helyben. A dalolás elmarad, a tájra néma csend telepszik, a színek kifakulnak. Aztán csak egy pillanat és az egyik ág – vagy inkább gyökér -, a föld mélyére rántja.
Hirtelen ugorva ébred fel. Álmodott. Csak álom lehetett. Azonban, ebben az már ijesztő, hogy ezt tette, hiszen sosem szokott, nem szokott aludni sem. Az újdonság ereje fájdalmas. Feje zavaros, a fények bántják és persze, a hangok. Csak mozognak, levegőt vesznek és mégis, túl hangosak. Hol van a dalolás, a puha fű és persze a tánc? Már sehol sincs, csak a vas veszi körbe és bénítja meg. Egy kemény fekhelyen ücsörög, lábai felhúzva, a sarokban kuporgott. Aludt, bocsánat. Megemelve magát, a kissé szűkös térben, mert valaki fekszik mellette. Lábán már nincs cipő, így mikor a talpalatnyi földre helyezi azokat, megörül annak, hogy legalább az hűs. Szavakat hall, mozgást érzékel, de csak szemeit képes dörzsölni, fejét fogni, ami nehéz, nehezebb, mint bármikor.
- Ezer ördög és pokol... - mormogja, mire valaki megragadja, és közelebb húzza magához, valakikhez. Ez a hirtelen mozdulat mindenre jó, csak nem neki. Dühös szisszenés hagyja el ajkait, és legszívesebben a falnak repítené a tagot, de ahogy minden tagja nehéz, úgy a mágia is. Leblokkolt.
- Csipkerózsika is felébredt. Nagyszerű, mindketten túléltétek! Fergeteges éjszaka volt, öcsém. Sosem láttunk még olyan alakokat, mint ti, komolyan! Csak tudnám honnan jöttetek, mert magyaráztatok valamit érthetetlen nyelven, de lehet csak olyan részegek voltatok, hogy nem ment az angol sem – röhög, röhög, túl hangos. Két kezével tolja el magától az alakot, és fejét megemelve pillant az egyetlen olyan alakra, aki nem akar megnyúzni azért, mert hangosan veszi a levegőt.
- Ru.. Ruben.. hol vagyunk és miért van itt ennyi ember? Megint valami kelepcébe csaltak minket? És... mi ez a rettenetes érzés? - ezt már saját, ősi nyelvükön mondja ki, amivel nem okoz ijedelmet, csak meglepett pillantásokat. Valaki tapogatja, egyvalaki odabújik hozzá. Kissé megrökönyödve pillant rá, mint akinek ez lenne az első olyan, hogy egy test simul hozzá, bár abban sem biztos, hogy nemrég nem tette meg. Mindene fáradt.
- Rosszul nézel ki – mászik oda testvére mellé, és letelepszik. Ezek itt sem nyugszanak. Dúdolnak az ébrenlévők, várják a csodát, dalolnak még itt is. Fülére tapasztja a kezét, neki ez most sok, nagyon sok. Nem tudják felhúzni a földről, már nem hagyja magát, és semmit nem enged, hogy a szájába dugjanak, bár, ez most nem is akarják. Ahogy telik az idő, úgy kap erőre, szerencsére a rosszullét, amely hosszú életében most kínozza ilyen erővel, valamelyest javul. Így sem akar itt maradni, örökre nem. Csak egy kicsi idő kell, nem sok, és majd kiszaggatja a rácsokat a helyéről. Még egy kis idő.
Feszült várakozással hagyja, hogy az időközben feléledt csürhe hangosan beszéljenek körülötte. Rájuk terelődik a szó, és nem érti, mi ez a nagy öröm, a csodálkozás. Ez persze nem újdonság, már tekintettek így rájuk, és egy biztató de fáradt mosollyal jutalmazza. Nincs sok ereje, és most hagyja, hogy Ruben érvényesüljön, már ha neki több ereje van. Egy örökkévalóságnyi idő után azonban, furcsa ruhás emberek lépnek a rácsokhoz és nyitják azt ki. A kis tömeg tódul kifele, és ő sem rest, mivel senki nem tartja vissza, sőt, még húzzák is, hamar kint találja magát, majd végül pedig a szabadban. A fények erősek, a város szaga émelyítő, és mindenhol fura szerzetek és szekerek. Ha este meg is tudott valamit a világról, már rég elfelejthette. Dühös, hogy ilyen hülyeségbe esett bele..
- Hát, azt hiszem, nekünk mennünk kell – a csapat vidám, és csalogató hangnemben próbálja utánuk csalni a két leviatánt, de az ifjabbik nem kér az újabb kalandból. Még nem. Csak egy helyet akar, ahol pihenhet kicsit, így reméli, hogy Ruben nem indul utánuk, hanem mellette maradva indulnak el a városban, kideríteni, mivel érdemelték ki a rabságot és mégis mi a francot műveltek az éjszaka.
- Neked sincs... semmilyen emléked arról, mit tettek velünk?


avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 21, 2018 1:04 pm
Következő oldal


☽ Back to the 80's

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1529 • Credit:

'Szerintem ne menj oda, nem jó ötlet. Ki tudja, hogy miféle gyilkos népek ezek, lehet így kapják el az áldozataikat, hogy táncot járnak és egyszer csak...' - csettintek egyet, mintegy nyomatékosítva a szavaimat Athan számára, de úgy látszik szavaim süket fülekre találtak, ugyanis öcsém óvatos léptekkel ugyan, de mégis bátorsággal felvértezve indul az emberek népes tánccsoportja felé, én pedig csak felhúzom vérpettyes pólómat az orromra, hogy a belőlük áradó kellemetlen szagok ne csavarják tovább szaglószervemet. Persze a régi időkben sem volt más a helyzet, ott is csoda volt, hogyha havonta egyszer megfürödtek az emberek és kimosták a ruháikat, bár ott lehetőségeknek igencsak híján voltak még, de ez a világ... ez más. Modernebb, nagyobb, zajosabb, büdösebb, koszosabb, féktelenebb, gyorsabb és olyan, mintha a régiből egy hatalmas szörnyeteg nőtt volna, ami megállás nélkül habzsolja be az embereket és az új dolgokat, mégsem tűnik úgy, hogy egyszer majd valamikor kipukkadna, hanem egyre csak dagad és dagad, úgy, mint ahogy Athan csak pörög és pörög. Szemöldökeimet összeráncolva, pólómat leengedve figyelem, ahogy az emberek kis csoportja maga közé fogadja öcsémet és kérdés nélkül egynek tekintik maguk közül, gondolkodás nélkül vonják be a táncba és mulatozásba. Menjek, ne menjek? Nézzem meg őket én is közelebbről vagy maradjak távoli szemlélő és hogyha kell Athant kihúzzam a csávából?
'Miféle csávából...' - horkanok fel és csóválom meg a fejemet, miközben két kezemet összefonom mellkasom előtt és a mellettem lévő fának nekidőlve figyelem, ahogy testvérem szorosan összefonódik a társaság egy nőstény tagjával, mint ahogyan azt a régi időkben is oly sokszor megtette. A nők úgy omlottak a karjaiba, mintha valami különleges vonzereje lenne, akár a mágnesnek, minden napra jutott neki egy valamelyik ujjára, kacér pillantásaival, udvarias beszédével, szoborszerű arcával pedig úgy csábította el a nőket, hogy azok még igazán akkor sem ocsúdtak fel, amikor Athan rövid, de annál hevesebb kapcsolatukat pár óra együttlét után lezárta és szó nélkül állt tovább. Dehogy rohanok a segítségére, élvezze az életet, amit a ládában nem lehetett, majd ha nagyon nagy a baj, akkor közbelépek, addig viszont maradok a csendes őrszem, a mindig tettre kész, felelősségtejes nagy testvér.
'Te nem mész?' - hangzik el mellettem a kérdés a semmiből, én pedig mellkasomhoz kapva simulok a fához egy halk, de mégis hallható JÉZUSOM! kíséretében, mely még akár nőiesen magas hangon csúszhatott volna ki ajkaimon, hogyha hangom nem torzította volna el. Nagy levegővel pótolom az elmúlt másodpercek alatt kimaradt lélegzetvételeket és villámokat szóró tekintettel fordulok az idegen felé, aki képes volt rám, egy leviatánra a frászt hozni, egyetlen egy kérdéssel, de szinte a föld alá süllyedve mérem fel az ember fajzatot, aki bárgyún vigyorogva nyújt felém egy barna üveget. Jé, itt ősemberek is vannak? Megütközve mérem fel az idegent tetőtől talpig, aki mindenbizonnyal a táncoló csoport egyik tagja lehet, legalábbis szakadt, bűzös ruhájából, hatalmas, ápolatlan, csimbókos barna hajából és a testének minden pontjából áradó kellemetlen testszagból ítélve. Egy leviatán, akire egy apró ember a frászt hozza. A többiek most biztosan tennék a gúnyosabbnál gúnyosabb megjegyzéseket, ha ezt látnák.
'Nem. Nekem jó itt, figyelem a testvéremet, vigyázok rá.' - fordulok vissza a tömeg felé, de az ősember válaszomat figyelembe sem véve lép hozzám közelebb és emeli közvetlenül arcom elé a félig még teli barna üveget, melynek köszönhetően szemeim bandzsítva ugranak össze és összpontosítanak a maszatos, mocskos ujjakra, a lerágott, beszakadt körmökre és az alájuk ragadt koszra és vérre. Úgy látszik nem fél a fertőzésektől egy cseppet sem, nekem pedig nem kéne tartanom tőlük, de gondolataim csak akörül tudnak forogni, hogy ki tudja milyen helyeket megjártak ezek az ujjak, lehet éppen lepra tenyészik ki ezek alatt a körmök alatt, vagy pestis, abból pedig már eleget láttam a középkorban.
'Szerintem tök jól elvan a kisember. Minek vagytok ugyanúgy felöltözve? Valami kemény banda tagjai vagytok? Mondjuk... mi is majdnem ugyanúgy öltözünk...' - röhögi el magát saját viccén az ősember és kissé megtántorodik, keze viszont továbbra is az arcom előtt lebeg az üveggel együtt, amit valószínűleg addig nem enged le, amíg el nem veszem tőle az üveget, így az üveg száját mutató és hüvelykujjaim közé csippentve, mintha valami roppant veszélyes vagy gusztustalan dolgot vennék el tőle, fogom meg és eresztem le magam elé, az emberfajzat pedig örömében a levegőbe bokszol egy másik, az enyémhez hasonló üveggel, melynek hála az italból tekintélyes mennyiséggel kerül a fűbe, de ez őt egyáltalán nem zavarja, hanem bátorítóan és barátian hátba vág, amitől kissé még előre is bukok. Mekkora erő van ebben az emberben?!
'Amúgy izé... Berger vagyok. George Berger.' - nyújtja felém a kezét, mintha agya egy kis időre kitisztult volna, arcán egy barátságos mosoly ül, én pedig bólintva rázok vele kezet, miközben gondolataimban próbálom a vészvillogót kikapcsolni, hogy ettől a kéztől még súlyos fertőzéseket is el lehet kapni, amikre persze immunis vagyok, mert amióta élek még egyszer nem voltam náthás sem, de ki tudja, hogy jelenlegi állapotomban milyet hatásokat hogyan dolgoz fel a szervezetem.
'Ruben. Az a kisember ott bent pedig Athan, az öcsém.' - intek a tömeg felé, Berger pedig kezemet elengedve kortyol a saját italába, én pedig az üvegbe beleszagolva vonom fel csodálkozva szemöldököm. Ez sör! Ezt ismerem! Az üveg száját kissé megfújva és pólóm tisztán maradt részével törölgetem meg, majd ajkaimhoz emelem és úgy kortyolom, akár a friss vizet, a barna üveg pedig pillanatokon belül üressé válik.
'Ember, mi volt ez?! Gyere kerítsünk neked még egyet, jó szomjas lehetsz!' - kezd eszelős nevetésbe újdonsült barátom és még mielőtt tiltakozásba kezdhetnék karon ragad és úgy rángat maga után, mintha egy báb lennék csak. Tiltakozni sincs időm, mert mire felocsúdnék már keresztül húzott árkon - bokron, közvetlenül a tömeg mellett kötünk ki a félig - meddig még teli üvegek mellett és rögvest egyszerre kettőt is ad a kezembe, majd mutogatja, hogy igyam meg őket, melynek nem látom semmi akadályát, tekintve, hogy már régen is szerettem a sört és pár kortyból kiürítem mind a két üveget, melynek kis ember barátom visítva örül és őrült sámán módjára táncolja körbe a földön heverő társait. Mennyi üveg van még itt!
Halvány bevillanások, derengések. Ennyi maradt meg az éjszakából és az, hogy rettenetesen fáj a fejem, szám, akár a beszappanozott, kiszáradt szivacs, amit hagytak a tűző napon megaszalódni, hátamnak nem tesz jót az a kemény, amin fekszem. És mi ilyen büdös?! Arcomat megpróbálom megdörzsölni, de olyan fáradtság uralkodik felettem, hogy csak ujjaimat tudom megmozdítani, karom nem engedelmeskedik. Itt fogok meghalni! Szemeimet lassan nyitom ki, próbálom minél fokozatosabban és fájdalommentesebben, az ablakon beszűrődő fénynek hála viszont rögtön vissza is csukom őket és elkeseredetten nyöszörögve, mint a haláltusájukat vívó lovagok, igyekszem öcsém nevét kiejteni, de egy artikulálatlan, elhaló nyögésen kívül nem jön semmi.
'Ez haldoklik?' - böki meg egy csontos ujj a homlokom közepét, aminek hála úgy érzem, mintha fájdalmas fekete lyuk képződne ott, ami egyre csak terjed és terjed, megállíthatatlanul. Szemeimet ismét megpróbálom kinyitni és ezúttal sikerrel járok, de rögtön egy zöld szempárral és hosszú szőke hajjal keretezett arccal találom magam szembe, aki egyáltalán nincs tekintettel állapotomra, hangosan felröhögve húz ülésbe és szorítja fejemet bűzös hóna alá, kócos tincseimet pedig még jobban összekuszálja.
'Ez az én emberem! Életben maradt!' - visítja és némi borzolás után elenged, én pedig úgy dőlök bele az ölébe, akár egy szabadon ácsorgó krumplis zsák, ami elveszítette az egyensúlyát. Tudom ki ez... de hogy hívják? Valami kutyához van köze... Woof! Megvan!
'Mi történt...? Miért nem vagyok jól? Hol vagyok? Hol van Athan? Adjon valaki vizet...' - hangom elhaló, de tisztán lehet hallani, kérdéseim sorára pedig hangos röhögés tör ki ismét a cellában ülők között. Ez sosem jelent semmi jót.
'Nem emlékszik semmire! Jaj, szegény kis ártatlan fejed, te arany ember.' - ütögeti meg Woof ismét a fejemet, amit ha nem hagy abba, hamarosan a saját kezével fogom a fejét csapkodni, közben pedig ömleni fog a vállából a vér.
'Hát az úgy volt, hogy az öcséd, akivel nem mellesleg a testvéreink lettetek, tehát egy nagy család lettünk, szóval ő nagyon benyomott. De brutálisan! Nem szállt el nagyon a szertől, de megevett három labdát egyszerre, mert azt hitte cukorka és húúú... ki volt. Te meg Bergerrel versenyt ittál, de Berg leokádta a saját cipőjét már rég és kidőlt, amikor te még mindig húztad le sorra a piákat és már nem tudom melyikőtök, de valamelyik okos kitalálta, hogy nézzük meg a várost éjjel. Gondolhatod mi lett belőle. Bergert felváltva kellett cipelni, mert amikor magához tért, akkor csak okádott és haldoklott, te felálltál egy kocsi tetejére valami csajjal és elkezdtetek táncolni meg énekelni. Tök nagy show-t lenyomtatok és még a hangod sem olyan ronda, mint amilyen te magad vagy, aztán Athannak elege lett belőle és felborította a kocsit. Puszta kézzel, öregem! Aztán te kitéptél egy oszlopot a helyéről és azzal kergetted a kis csávót... de ezt lehet csak behaluztam már... fergeteges volt!' - csap egyet a vállamra, én pedig próbálom furcsa szavaiból kihámozni a lényeget, még hogyha a többit nem is nagyon értem, amit mond. Én táncoltam és énekeltem? Mi lehetett abban az italban?
'Bergerrel mi van?' - lehet meghalt volna út közben? De akkor hova raktuk le a tetemét?
'Az a nagy majom elment az anyjához pénzért, hogy kiváltson minket. Majd jön. Addig itt tudunk pihenni.' - ásít egyet ideiglenes ágyam, lapos tekintetemet pedig körbehordozom a ráccsal ellátott helyiségen, a külső világon. A földön szanaszét fekszenek ideiglenes pajtásaink, mindegyik alszik, vagy kábult még. És hogyan kerültünk mi börtönbe?


Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 12:21 pm
Következő oldal


☠️ Saturday night fever

Ruben & Athan
szószám: 1656 • Credit:

 
Kusza, zavaros emlékek. Színek, fények és illatok, apró villanás és kellemes melegség. A régmúlt és egy képzelt jelen találkozása, gyors és hirtelen változó képekkel, olyan gyorsan, hogy egy pillanatra még a szédülés is elkapja. Álmodik. Nem, sosem ismerte ezt az érzés, azt, hogy nincs tudatánál és mégis, mégis képek áramlanak elméjébe. Mintha a kinti világ köszönne vissza bennük, de másképpen, ahogy ismerte. Nincs a képekben egy romos vár sem, egy szakadt paraszt se, sem azoknak az arca, akiket gyermekeiként kezelt és erejével itatott át. Hol vannak? Még ha már csak emlékek, inkább őket kívánja látni, azokat, akik felnéztek rá, akik felemelték és magasztalták. Hiú fele nyúl feléjük, kívánja őket vissza, mégis, amit lát, az riadt tekintet és idegen arc, de már tova is tűnnek, mintha itt se lettek volna. A fények újra visszatérnek, hanggal együtt, és mintha csak csettintett volna valaki, minden működésbe lépett. Alszik még? Aludhatott-e valaha igazán? Miért vannak ilyesmi gondolatai, miért ilyen furcsa a láda világa? Vagy...?
Összezavarodott elméje egyelőre talán egyelőre sokként kezeli azt, amelybe került, és elferdíti a valóságot, pihenteti az elmét, ameddig az ismét nyugalomba árad. Mintha a történések egy nagy kupán vágással egy pillanatra kitöröltek volna mindent, csak alapvető információkat hagytak a helyén. Tudja, hogy ő micsoda, kicsoda és azt is, hogy hol van, hol kellene lennie és mégis... Ha szellő nem is, valami mégis arcát cirógatja. Orrába viasz, az égés sajátos, füstös illata tódul, de érez sok mást is. Fura, édeskés illat keveredik emberi verejtékkel, vérrel és egy terített asztal finomságainak illataival, de olyan színes felhozatalban, mintha a világ minden ételét felszolgálták volna. Az emlékek sosem voltak ilyen intenzívek! Mintha megteremtette volna egy kis buborékban maga körül, és most abban fürödne. Képes ilyesmire is? Miket tartogat még újdonsült ereje? Vagy... Arcát lassan pörköli a melegség, bőre fulladozik az anyagtól, amely körbeöleli. Legalább nem meztelen! Füle tompán zúg, mint aki nagy és hangos hangokat kapott volna nagy dózisban, vagy csak épp úgy csapták meg, hogy dobhártyája beszakadt. És lám, mégis, ami elér hozzá, már nem siránkozó testvérei hangja, vagy épp dühös kiáltásuk. Még nincs magánál, de ujjai ökölbe szorulnak, feszeng, és idegessé válik, mint akit rémálom üldöz. A fények erősebbek, a hangok harsányak és a tömeg nyomasztó ereje veszi körül, mégis, fejében fehér, kusza köd. És egy pillanat múlva, még annyira sincs ideje, hogy lassan kihúzza magát egy kellemesebb álomba, hideg zuhatag tódul nyakába, és szinte érzi, ahogy a valóság megragadja és kegyetlenül löki az ébrenlét felé. Egyik pillanatban még a sötétség, másikban pedig kipattannak szemei, összerezdülve rúg az asztalba akkorát, hogy azt hiszi, menten messzire repíti, és felpattan, mint akit üldöznek, vagy épp tüzes vasat nyomtak a hátsójának. Apropó, asztal, szék, halandók...? Mire bármit is tehetne – márpedig egy kiadós üvöltés készül kitörni belőle, kéz tapad ajkaira, visszarántják ülő helyzetbe és suttognak felé. Ruben! Mellkasa vadul hullámzik, orrlyukai kitágultak, mint egy dühös bikának, tekintete pedig ide-oda ugrál, mígnem megleli fivére ábrázatát. Csitítgatja, nyugtatja, pedig tudja, hogy hasztalan, hasztalan ha elindul a lejtőn. Mégis, csak görcsösen kapaszkodik bele karjába – mintha egy kicsit remegnének is a kezei – és riadt tekintettel néz körbe. Aminek képeit „álmában” látta, most itt van előtte, körülötte. Ételek, emberek, fura és éles fények, amelytől hunyorognia kell és összehúzza magát, mintha attól félne, ezek épp támadják ezek a dolgok, épp rájuk törnek színes fáklyáikkal, de senki nem moccan, csak egy csapatnyi alak valamivel feljebb. Szólna ő, ó, de még mennyi mindent akarna mondani és persze még mindig kiabálni, sikítani, de nem, nem engedi el arcát egyelőre, így csak dühödt villanással a tekintetében jutalmazza. És mégis, engedelmeskedik, mint mindig, amikor a „nagyobbak” szóltak hozzá. Eleinte anyjuk irányította, láncon tartotta és nem engedte, hogy szabad legyen, de ő már a múlt. Testvérei talán lazábbak voltak, de mindig volt egy út, amit követni kellett, amikor kissé meg kellett hajtania a fejét, merthogy a kicsi tegye csak azt, amit a nagy jónak gondol. Ez valahol mélyen van belekódolva, és néha elébe tör, főleg, amikor úgymond gyengébb pillanatai érik, mert talán nem is sejtik, hogy azokban az időkben, amikor figyel t a többiekre, ő odabent mennyire megerősödött és kiforrt benne egy sajátos, de igenis eleven alak.
Aki most elhűlve nézi, mégis mi a franc került elébe.
A hideg rázza, és nem azért, mert a víz csepeg elázott tincseiből, vagy épp idegen ruhái, amin apró vérpettyek díszelegnek szinte művészi szinten, mellkasánál nedvesen tapad hozzá. Ez semmi. A közeg, az emberek, a dalok. Milyen Baker...? Miért veszélyes ő? Támadni fog, és azért remeg kezük és lábuk? Majd mire körbepillant, hogy hol az ellenséges Baker, a legkeményebb nő a.. valahol, de mégis, az emberek odafent a csillogó sötét bőrükkel már nevetnek és dalolnak tovább. Meg akarják őt idézni?! Szemeit behunyva kergeti el a hányinger egyfajta érzetét, majd kinyitva tereli a környezet további része felé figyelmét. Az emberek tapsolnak, nem rettegnek senkitől sem, esznek, csókolóznak, kezüket az asztal alatt illetlen helyre simítják. Ez már annyira nem idegen számára sem, a szexualitás az emberek életében az egyik legfontosabb dolog volt, ezt még ő is megtapasztalta, mikor ledér lányok dörgölőztek hozzá, vagy akár férfiak tekintettek úgy rá, ahogy... Persze, itt mindenki fura, színes ruhákban pihen, mintha az a csillogó valami pikkely lenne, úgy szórja szét a fényeket... Ruben, engedj már el! lök egyet a karon, és az enged, de nem ezért, csupán tapsol. Valaminek vége? Talán sikeres volt a rituálé? Ő azonban nem tapsol, értetlen arccal pislog mindenre, ami csak itt van.
- Te... hova hoztál engem? Ez valami varázslatod, és... és... - vékony, már-már kisfiús hangon kapaszkodik a másikba. Retteg. Ő, aki mindig nagynak akarta eladni magát, most, gyengeségében rettegni képes. Pakolni kezdenek, menni készülnek, és aki rájuk is nézett, már mással nevet. Fivére pedig megragadja és már mennek is... valamerre. Botladozik, majd elesik, még székeket is feldönt, miközben kapálózik. Ahogy a tömeg nevet, ő idegen nyelvén kiabál, hol segítségért, hol pedig más testvéreit szólongatja, hogy ők is jelen vannak-e a fura jelenésben. Akárhogy is nézi, ez már nem a láda. Talpa alatt, a fura lábbeliben is érzi, hogy ez a világ pulzál, él. Érzi az apró rezdüléseket, amint kilépnek az ajtón, pedig réges-régen nem érzett, friss szellő borzolja. De a látvány rosszabb, mint amelyre számított. A nagy mezők, erdők helyett köves minden, fák alig, fény van de az ég mégis sötét. Fejét kapkodja, még nyaka is beleroppan ahogy egy mozgó valamit követ, majd az emberek mellett, akik odabent mulattak, mások is megjelennek. A színek és a fura formák... Ez valami fura népcsoport lehet, biztosan. Szokja a látványt, nézzen, lásson. Még mindig zihál, azt veszi észre. Egyforma ruhát kaptak ő, és Ruben, talpa alatt apró kavicsok ropognak, feje zakatol, és úgy van vele, hogy menten elájul. Képes ilyesmire? Ujjaival megmarkolja saját felsőkét, elhúzza kicsit magától, de amint belát, ez önmaga, mindene az övé, elméje is ép, de mégis... a világ kifordult önmagából. Ereje mintha elhagyta volna, próbálkozik bármit elérni, de egyelőre semmire sem képes. Halandó lett...? Ez volt az ára a kijutásnak?!
- Én... én ezt nem tudom. Nem tudom... Ruben – nyögi ki, miután már nem kap azonnal frászt a hangoktól és fényektől. - Ez nem a láda, érzem, de nem tudok mást csinálni, az erőm... elhagyott. Nem tudok, semmit sem. Ide akartunk kijutni annyi éven át, és nézd, kifordult magából! Isten egy nagy színes kavalkádot teremtett utánunk, ahol már semmi sem olyan, mint volt? Az hogy mi miképp kerültünk ide... és a többiek? Hol vannak Kisa-ék? Ők miért nincsenek velünk, ha a láda kinyílt? Lehet ez Isten újabb csapása, az őrület földje – suttogja elhaló hangon, hiszen lehet, csak egy szép dimenzió, ahol nem árthatnak senkinek sem. Elengedve testvérét, egy nőhöz fordulva ragadja meg annak karját, mire a nő felsikít, ő pedig szólni kíván hozzá, de végül csak egy istenes pofont kap tőle, amelytől csengeni kezd a füle.
- Majd megtanulod, kit fogdoss te hülye huligán! Adok én neked! – és még párszor megcsapkodja valami bőrtarisznyával, amin követ pihennek, majd elcsattog. Ezek a fekete asszonyok...
- Ruben, Alabama az a hely, ahol a nők megvernek engem. Ruben, ez megütött! - ezt már dühvel mondja, és már próbálja is puszta pillantásával darabokra szaggatni a nőt, de... semmi. Az csak távolodik, távolodik, míg végül beszáll egy sárga dobozba, ami elindul. Erre csak felsikkant, nem foglalkozik, hogy az ő zsebe miket rejt. Még mindig hisztizik a nőn, csattog, és fogadja be a világot. A világot, amelyet annyira szeretett és szeret, amire annyira vágyott és most büdösen, koszosan, fényekkel telve, de megkapta. Gyomra mégis görcsben, nem mert előre lépni, keresi azt, amelyre emlékezhet és semmi sem éri el a természeten kívül. Lassan lépked Ruben után, és lassan nyugszik meg. Mélyeket lélegezve lép a fűre, figyeli a fákat, majd az eget. Még így, ijedtségében, rettegésben is csodálatos látvány.
- Nézd a csillagokat! Ez a valóság! - gyermeki csillogás a szemeiben, majd meghallja, mi zavarja meg a másikat. Éneket hall ismét, de őket nem kíséri fény, nem csillog úgy a bőrük és nem viselnek csillogó pikkelyes ruhát. Tekintete rájuk vetül, dalolnak, ölelkeznek, ugrálnak. Ez is egy szertartás lehet, vagy mulatság? Mint a római korban a természet ünnepe, ahol táncot róttak, áldoztak, majd bujálkodtak. Elhagyja testvérét, és közelebb lépdel, tekintetét megacélozva, nem pedig riadt kisegérként akar bemutatkozni. Azok rájuk néznek, rá, és nevetnek, énekelnek tovább. Talán még csalják is a táncba.
- Mit ünnepeltek? De talán a legfontosabb... meg tudnátok mondani, hol is vagyunk... pontosan? - most nem ragadja meg egyiket sem, nem akar még egy verést. Dalolnak, nevetnek, egyikük körbetáncolva sálat aggat a nyakába és pörög. Hátrapillant Ruben felé, segítséget kérve némán, de az élet nem áll meg, most idegen kéz ragadja meg, rántja meg finoman és már körbe is fordul. Megtáncoltatják... őt! Hát mi ez? Nem tud dalolni sem!
- Ruben, gyere már! - és pörög ismét, botladozik, és végül valamit a szájába dugnak. Apró falat, keserű, és ki akarja köpni, de száját betapasztják, nem is akárhogy. Egy puha, formás száj tapad övéire, és mire bármit is mondhatna, az a falat már le is ért. Ő pedig csak pörög és pörög... Ez kész rémálom! Nem ilyen világot várt!


avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 8:39 pm
Következő oldal


☽ Back to the 80's

Athan & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1587• Credit:

 
Csönd legyen már! Mi ez a lárma, ki énekel és miért? Miért énekelnek nők egyszerre? Valami szertartás ez? Széthasadó fejemet két oldalról összenyomva emelem fel fejemet a kemény asztal lapjáról és a sejtelmes félhomályban nézek körbe a zavarodott, mégis mosolygó, szórakozott arcok között, akik a terem végének hátat fordítva ülnek asztalaiknál és megbabonázva nézik a pódiumon táncoló és énekelő színes bőrű alakokat. Három nő és egy férfi, aki mint a veszett kutya, úgy szaladgál körbe, fel és alá, körbeugrálja a hölgyeket, akik csillogó ruhában énekelnek valami furcsa vékony rúd előtt. Ki az a Rasputin és miért énekelnek róla? És miért örülnek neki ennyire az emberek? Fejem jobban fáj a pódiumról áramló erős fényforrástól, de még az asztalon égő aprócska gyertya is hunyorgásra kényszerít, így a teljesen új, ismeretlen környezetet alig tudom feltérképezni, nem beszélve a számtalan vidám emberről, akiknek tetszik az, amit látnak és hallanak, úgyhogy valószínűnek tartom, hogy nem fogják megdobálni a kis feketéket lédús zöldségekkel, vagy fejes káposztával. De állj! Miért öltözik mindenki ilyen furán? A szomszédos asztalnál ülő nőn nadrág van és valami furcsa magasított cipő. Túlságosan alacsony lenne, vagy egyenesen törpe és azért kell neki? Lehetséges lenne, hogy álmodom vagy a láda már teljesen elvette az eszemet és rémeket látok? Az asztalokon különféle ételek sorakoznak, hús hús hátán, rengeteg zöldséggel és italokkal, mind íncsiklandó és kívánatos, annyira, hogy el sem tudom dönteni, hogy milyen illatokat és szagokat érzek, egyszerűen mindent meg akarok enni és inni, ami a közelemben van. Az előttünk lévő asztalnál egy pocakos férfi egy akkora szelet véres hússal kel birokra, ami egy nyolcfős családnak is elég lenne, mégis egyedül lát neki, asszonya pedig, aki vele szemben ül, homárt farigcsál és falatoz elégedetten forgatva szájában az állat húsát, de nem csak ők a teremben, hozzájuk hasonlóan sokan mások esznek meg akkora adagokat, amivel egy egész falut jól lehetne lakatni. De hol vannak a szegények, az éhezők, a kéregetők? Eltűntek volna vagy ez valami úri kör, ami kizárja a koldus hordát? Koldusról jut eszembe, hol van Athan? Ám nem kell sokáig keresnem testvéremet, akit vak módon nem vettem észre a mellettem ülő széken, mert sokkal inkább lekötött az új környezet látványa, mint a kis álomszuszéké, akit már több mint száz éve kénytelen vagyok nézni minden áldott nap. És mi ez a ruha rajta? És miért vagyok ugyanúgy felöltözve én is? Fekete rövid kabátom cigarettától és alkoholtól bűzlik, ahogy gyűrött fehér pólóm is, melyeket haragos vörös vérfoltok díszítenek, amiben nem vagyok biztos, hogy kié lehet... vagy várjunk csak... halovány emlékek ugranak be két férfiról, akik ugyanígy öltözködtek... de mi lett velük? És hogy kerültünk ide? Az egyik foltot kezdem kapirgálni, mialatt meredten, pislogás nélkül bámulok fekete nadrágomra, a fehér, kissé már elkoszolódott zoknira és a furcsa, fekete fehér cipőre, aminek oldalán egy fehér körben egy csillag található. Athan valamivel jobb állapotban van, legalábbis amennyit meg tudok állapítani, ahogy fekszik az asztalon, miközben az apró gyertya nemsokára felgyújtja az orrát. Ideje fölkeltenem és bemutatnom neki az új világot. A tánc és az ének egy percre sem áll meg, oda sem figyelnek ránk az emberek, jobban leköti őket a babiloni folyóról szóló dalocska, én pedig az asztal végében árválkodó kancsót magamhoz emelve kortyolok nagyokat a friss, finom vízből, majd a maradékot Athan fejére zúdítva mentem meg attól, hogy az orra megperzselődjön, de térítem mégis magához. Ezt nem gondoltam át eléggé, hiszen máris egy kapálózó, zavarodott, elázott, hamarosan dühös leviatánt elég nehéz lenyugtatni, de még mielőtt elkezdhetné hangoskodós magánszámát visszarántom a székbe, kezemet pedig a szájára tapasztom. A szomszéd asztal felől vetnek ránk egy röpke, méltatlankodó pillantást, de egy odavetett széles mosolynak hála figyelmét ismét a fekete embereknek szenteli. Az asztal fehér lepedője végig elázott, a vízcseppek sűrű egymás utánban landolnak a padlón és a nadrágom szárán, most viszont minden figyelmemet Athannak szentelem.
'Bocsánat, de muszáj volt, most nyugodj meg és ne szólj semmit. Ne kérdezz, ne kiabálj, ne beszélj, ne ugorj fel és rohanj ki, csak nézz körbe, utána menjünk ki.' - suttogom, kezemet pedig továbbra sem veszem le a szájáról, nem akarom, hogy elkezdjen magából kikelve ordítani és feltűnést keltsen egy olyan helyen, amit még mi sem ismerünk. Talán mindannyian az ellenségeink csak még mi sem tudunk róla és ők sem. Hogy ideges vagyok-e? Persze, hogy az vagyok és menekülni akarok innen, de amíg testvérem nem szokik hozzá a látványhoz és nem nyugszik meg, nem megyünk sehova.
Az előadás végén együtt tapsolok a közönséggel, éltetem a művészeket, akik izzadtságtól fénylő arccal hajolnak meg nekünk nézőknek, a gondolat, mely azt sugallja, hogy ideje villámgyorsan elhagyni a helyszínt egyre csak erősödik bennem és mindenbizonnyal csak magunkra vonnánk a figyelmet azzal, hogy itt ülünk, amikorra már mindenki elhagyta a termet, így Athan kezét megragadva húzom kérdés nélkül a kijárat irányába, ahová elsőként kilépve találkozom a vakító fényáradattal a félhomály után, szabad kezemet pedig az arcom elé kapva, ujjaimmal résnyi kukucskálót csinálok a szemeimnek, hogy lássam merre megyek. Ott a kijárat! Nem is olyan nagy ez a hely! Szinte kirúgva magam előtt az ajtót lépek egyenesen az éjszakai ismeretlen világba, ami nagyobb meglepetésként hat rám, mint a fekete előadók. Pezseg a város, tele van élettel, zenével, mulatságokkal, még éjszaka is nappal van a sok száz fényes oszlopnak köszönhetően és senkit nem zavar, hogy a nap már rég nyugovóra tért, számukra most kezdődik az igazi szórakozás. Köpnek az öltözködési szabályokra, a lányok nadrágban, a fiúk egy szál mellényben, ing vagy póló, vagy egyáltalán bármiféle egyéb felsőruházat nélkül, akkora hajakkal, mintha hatalmas bárányfelhőt viselnének, énekelnek megállás nélkül, pörögnek az oszlopokon, fittyet hánynak a többiek szitkozódásaira, sőt még büszkén, nevetve át is szaladnak a fém szekér előtt, amit négy karika hajt és emberek ülnek benne. Önjáró doboz? Nem hajtja semmi! Nincs előtte ló, nincs előtte paraszt, csak benne ülnek és az eszköz megy magától. Elhűlve nézek fivéremre, majd tátott szájjal minden másra, az idegen fényekre, a színes feliratokra, csordogáló nyállal szagolom az orrfacsaró szagokat és semmihez sem fogható illatokat, nyakamat kissé behúzva fülelek minden hangos és dallamos neszre és úgy érzem, hogy egyszerre szeretnék itt maradni és fölfedezni, mégis elmenekülni és nem szétrobbanni a bennem egyre inkább feszülő pániktól és félelemtől, melyet az ismeretlen hely okoz, úgyhogy eleget téve az agyamban szóló vészharang akaratának, öcsémmel az oldalamon indulok meg az egyik irányba, egyenesen a legközelebbi oszlopig, amire sok színes nyíl van fölszerelve valamiféle képekkel és szövegekkel. Ezek helyek lehetnek? Templom. Nem. Hudson utca. Nem. Lincoln sugárút. Nem. Park. Ízlelgetem a szót a számban, hümmögve forgatom a gondolataim között és a nyíl mutatási irányát követve indulok az úgynevezett park felé, ami remélhetőleg sokkal csöndesebb és sötétebb lesz, mint ez az új hely.
'Hogy kerültünk ide? Meg hol vagyunk? És mi ez a ruha rajtunk? Megöltem valakit? Csak mert csurom vér a pólóm és nem mondom, hogy nem néz ki jól, de azért mégis tudni kéne, hogy mit csináltam. Meg hogy jutottunk el arra a fura helyre, ahol az előbb voltunk? És miért néznek ki így az emberek?! - kérdéseimet úgy záporoztatom Athanra, mintha ő tudna báriféle választ adni ezekre, de valószínűleg az ő fejében is egy nagy kérdőjel van és semmi más, arról nem beszélve, hogy biztos elege van abból, hogy úgy húzom magam után, mintha valami játékbaba lenne, de pont most nem szakadhatunk el egymástól. Szabad kezemmel végigtúrom kabátom zsebeit, hogy megpróbáljam kideríteni, hogy hol vagyunk és kinek a ruháit hordom, viszont mire megtalálom a lényegi részt, találok még előtt zöld színű, rajzolt, gyűrött papírost, egy lapos fémdobozt, amiben vékony rudakba töltött dohány van, egy konyhakés szerű valamit, ami jóval kisebb és a pengéje el van dugva és végül a csodálatos kis bőrből készült félbehajtott kocka erszényt, amiben a kártyák szerint ez egy David Kent nevű emberé volt, aki Alabamában született. Alabamában vagyunk? Mi az az Alabama?
'Te tudod, hogy mi az az A-la-ba-ma?' - tolom Athan orra alá a kis kártyát és kutatom tovább az erszény tartalmát, a város zajai pedig fokozatosan halnak el mögöttünk, a szagok egyvelege már nem zavarja az orromat, helyére befúrta magát a víz és a természet illata. Tehát ez a park! Pici zöld terület ahol az emberek sétálhatnak, ücsöröghetnek és csinálhatnak mindenfélét. Óóó! Az első ismeretlen szó, amire egyedül jöttem rá. Büszkeségtől dagadó mellkassal lépek rá a kavicsokkal felszórt útra, ami kijelöli, hogy merre kell menni és az oszlopokból áradó fények alatt nézegetem a többi furcsa kártyát, amíg Athan megfejti, hogy mi az az A-la-ba-ma. Mi az a hitelkártya? Hát a jogosítvány? Adókártya, ó az adót ismerem! De mit kell adóznia? Nincs is ráírva sehová, csak egy nagyon nagy szám. Ennyit kell fizetnie? Hát az nagyon sok! Vagy ez csak az ő sorszáma, mert ennyi embernek van már előtte ugyanilyen kártyája? Mindenkinek van adója és nem tudják számon tartani, ezért mindenkinek adnak egy kártyát? Na jó, de mit kell adózniuk? Azt tartsák fejben vagy az máshová van felírva? Ennyi butaságot egy helyen! Mély filozofálgatásomból ismét egy tömeg által generált, hangos ének billent ki, de itt most többen vannak, mint négyen, jóval. Egy egész kis tömeg lehet. Homlokomat ráncolva, még mindig a kártyákat szorongatva indulok el a hang irányába. Mi történt az emberekkel, hogy mindig énekelnek? Értetlenkedve állok meg a fák árnyékában és nézem, ahogy egy csapat fiatal, szakadt ruhás, meglehetősen koszosan és büdösen ugrálnak összevissza a padok között meg a tócsában, miközben arról énekelnek, hogy nincs semmijük, de köszönik tökéletesen boldogok és jól vannak. Honnan tudják ennyien, hogy egyszerre kell csinálni ugyanazt? Gyakorolták vagy megbeszélték? És honnan tudják, hogy mi a válasz a másik dalolászására? Ezt is megbeszélték és kitalálták? Teljesen tudatlan arccal nézek öcsémre, akitől már nem várok semmiféle választ, csak annyit, hogy ezt most csak én látom, vagy ő is? Mi történik itt?


avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 1:46 pm
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/5
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
9
Nephilim
2