Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Kétszemélyes társas
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 15, 2018 1:44 am
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 956 • Credit:

 
Igazándiból, nem tudja, rájuk ez miképp fog hatni és érvényesülni, mármint a másnap, a mámor elhalásának pillanata, amikor az elme is ismét élesen zakatol, nem ködösíti el semmi és senki, akkor vajon milyen lesz az a pillanat. Noha eddig úgy vélte, rá majd kevésbé vagy épp sehogy nem hat ez az egész, úgy véli, egyre jobban téved el saját szavai között és téveszti el az értelmet, vagy épp azt, amit kíváncsisága szül. A fejében minden jobbnak és érthetőbbnek hangzott, mire azonban kimondta, talán még sikerült a szavakat össze is tévesztenie, vagy visszanyerni azt a dialektust, amely a régi korokat jellemzi, és amely talán tényleg érthetetlen. Egy kis csend, majd a nevetés úgy tör ki belőle, mintha teljesen természetes lenne lényének ilyen vidám lenni és minden másról megfeledkezni. Mulat, és mulat, noha cseppet sem vezeti rosszindulat. Ugye a félreértések...
- Pedig... pedig szívesen nézném azt, ahogy küzdesz így – hagy alább a kacaj, és a felbukkanó képzelt jelenetek kavalkádja, amivel elszórakoztatta magát ebben a pár pillanatban. Valahol persze megérti, hogy nem mindenki képes elsőre elkapni egy hasonlat valódi jelentését, de amikor már van löket a fejben, akkor nem is várja, talán direkt is fogalmaz úgy, hogy aztán ide juthasson. Maga sem tudja, inkább nagyzolni akart, milyen szépen bánik a szavakkal. - De persze – köhint egy aprót – a penge sokkal hatásosabb fegyver – bólogat nagyokosan, mint egy szakértő, aki annyit harcolt pengékkel vagy akármikkel. Akinek nagy arca és nagy ereje volt, nem hagyatkozott erre, és ennek hiányát szépen pótolhatja most, ugyan nem itt és nem ebben az időben, szerencsére. És olyannyira szerencsére, hogy senki sem talál rájuk, senki sem követi a feltörő nevetését a sivatag egy romos épületéből kiszökve, senkit sem érdekel, hogy kik és mit művelnek idebent. És ez a jobbik verzió, minden mást félretéve. Elsőre ismét csak bólint ismét, majd arcára kiül a gondolkodó vonása, tekintetét a plafonra szegezi, a választ keresve, de sehol nincs jelenleg az a kis bölcselő, akinek kinőtte magát a családból. Mégsem akar kukán maradni, így tekintete visszatér rá, szavai felbuknak.
- Mi lehetne manapság végzetesebb, mint a Sötétség, a pusztulás, akármi? Semmi. Lejjebb már lassan nincs – ráz fejet, és kapaszkodik meg, ne most dőljön el, amikor az előbb még totál egyenesben bírt maradni. Talán épp az változtatott, hol felvette úgymond a másik ritmusát a kapaszkodás pillanatában, vagy talán maga az érintés, vagy annak előszele csapta meg és kólintotta kissé fejbe. Vagy a forró, ablak helyén beáramló levegő. Vagy... minden. És hiába a forróság, ha minden apró porcikája belebizsereg a momentumba, annak eseményeibe.
És végül a víz ölelésébe. Meglepő fordulatra lehetett számítani, több is akadt agya még működő szegletében, csak épp ez nem. Egyszer fent, aztán lent. Talpa egy pillanatra a kissé csúszós, hideg csempéhez ért a medence alján, aztán már fent is volt. Nem ártott volna neki odalent semmi, és innen aztán most már könnyebben eljut bárhova, szóval még hálás is lehet, mégsem az az első gondolata, merre fogja vezetni majd az útja. Egyelőre erre azt mondaná, sehova, vagy ha muszáj, nem egyedül tenné. Hihetetlen, mennyire ki tudja facsarni az ember agyát az, ha valaki nem csak leül mellé és beszél, hanem magához ölelve csókolja újra és újra, noha nem épp az a reményteli szerelmes típus. Elméje tisztább egy fokkal, talán inkább a meglepettség pofozta a normális meder felé, miközben kievickél vele a széléhez, egy pillanat alatt elillan, és mintha mi sem történt volna, arca vidám mosolyba nyúlik, tekintetével együtt.
- Azt hiszem megijedtem, elsőre – vallja be, hogy mi bukkant fel benne a vér észlelésén, de most úgy néz ki, nagyobb volt maga a füst. Kiegyenesedve tapasztja le lábait a medence talapzatára, talán egykor ugyanúgy ide gyűltek azok, akik csak egy kellemeset kívántak beszélni két hossz között, most pedig csak algák és némi törmelék maradt csupán.
- A színed is jobb lett – billen oldalra kissé a feje, és leplezetlen kutatja végig azt, amennyit láthat belőle a víz felett, a nedves tollakat a szárnyain, majd végül ahogy alábukik. Szinte már kapna is utána, de amilyen gyorsan megtette, úgy tér vissza, és csak a szórakozott fejcsóválás marad, no meg az, hogy saját vizes, homlokára tapadt tincseit hátrasimítva nyújtózzon egy nagyot. Eleget kuporgott az ivóban, még jól is jött egy kis mozgás, és kezeit leengedve dől vissza a falnak még kicsit.
- Dehogy haragszom! Az én hibám is, előtte erről áradoztam és megmaradt. Nekem kényelmesebb, mint a forró poros szoba, szóval még meg is illik köszönnöm – tolja el magát a medence falától, miközben apró vigyorra húzódnak ajkai. - Egyebek mellett? Mmmm vajon mik lehettek... - ahogy kinyúl felé, úgy úszik az árral felé, és úgy öleli át ismét, apró csókot nyomva vállára. Hagy egy kicsit a pillanatnak, ő maga is kiélvezi, kapaszkodva bújva hozzá, a legtermészetesebb módon. Mit számít ebben a percben, hol állnak, kik is valójában, hogyan kéne tenniük. Ez most itt nem létezik, és maradhatna is így akár, ő nem ellenkezik. Aztán végül finoman tolja el magától, nem olyan messze, csak annyira, hogy legyen egy kis helye.
- Valami ilyesmire? - ragadja meg saját, magára tapadt pólóját, hogy aztán a lehető leggyorsabban kibújva belőle, hanyagul hajítsa a partra a háta mögé, és újabb ütemmel kerítse magához imsét közelebb, hogy amennyire elsőre lassabban, most annál hevesebben tapassza ajkait a másikéra, és falja azokat. Felesleges késleltetni, nem is akarja, és mintha el sem szakadt volna tőle, csupán a környezet változott, ujjai ugyanúgy kapaszkodnak és kutatnak minden apró érzékeny pont után. A víz kellemesen ring körülöttük, hűvösen öleli körbe őket, amin ezen nem változtat semmi és senki. De pillanatnyilag nem köti le a nedves közeg, és ahogy nemrég ő bújt a nyakához, ő most hasonlóan tér le oda, hogy ott is csókolja, ha épp engedi elszakadni az ajkaitól. Mintha nem tudna dönteni, és nem is akarna, csak mindent egyszerre.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Szept. 23, 2018 10:10 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
16+ Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 735 • Credit:

Az idő komótos csörgedezésével egyre kevésbé értem, olykor mire szeretne kilyukadni a leviatán, s azt is nehézkes megállapítanom, mindez a saját állapotom hozománya, vagy már ő maga is kezdi tapasztalni a halandók bódító keverékének hatásait? Megeshet, mindkét feltétel teljesült a testvérei felett tudott, de nem hirdetett előnyei taglalásánál, hol Athan sem igazán képes behatárolni, merre kívánt elhaladni a mondatával. Én sem erőltetem, hagyom ellenben, hogy témánk ezen fonala is lassacskán elhaljon, újabbaknak adva teret. Habár közel sem érthetőbbeknek. Szemöldökeim, mint gyakorta szokásuk tenni, ezúttal is ráncokba szedődnek, miként íriszeim a mellettem ücsörgő ábrázatáról kívánják leolvasni a kérdés komolyságát. Nos, az érdeklődőn billenő fej arra enged következtetni, nem a humor különös és kitapasztalhatatlan oltárán szólalt fel.
- Nem foggal és… körömmel. Legfeljebb az angyalpengémmel, de nem, nem szoktam másokat megharapni vagy karmolni - felelem elbizonytalanodva, óvatoskodón, hiszen az elképzelés abszurditása továbbra sem tesz biztossá a kérdés valódiságában. Amennyiben lehetséges, szívest tovább is gördülnék ezen a furcsa bukkanón, s legőszintébben a következőt is megkerülném ahelyett, megállapodjak a tetején, csakhogy a leviatán tanácsa olyasvalami, amit nem tudhatok szó nélkül hagyni.
- Hogy én lássam jónak? S mi történik akkor, ha ennek dacára a tetteim vajmi végzetes mederbe torkollanak? Felelőtlen volna vak magabiztossággal cselekednem - fogalmazom meg saját véleményemet, fejemet enyhén megcsóválva a túlontúl könnyed és szabados elképzelés felett. Talán megpróbálhatnék eme felfogás szerint tovább létezni, megtapasztalhatnám, mely vizekre téved egy angyal intuíciója, minek korábban léteznie sem lett volna szabad, viszont az ár és a kockázat túl nagy ahhoz, könnyelműn játszadozzak vele.
Ezen kísérletező, felszabadultabb oldalamat meghagyom a továbbiakra; kizárólag Athan társaságának s személyének kínálom, amint hagyom a szervezetemben felszaporodott alkoholt felszínre törni, egy-egy lépésemet amannak kontrollja alá helyezni. Azt persze az asztalról való lekecmeredésem momentumában még nem hittem volna, végkifejletként a leviatán karjaiban fogom találni magamat, forrón ölelve a testét, és körültekintőn csókolva az ajkait, azonban kétségtelen, nem bánom az ital különös útmutatását. Az általa gerjesztett, hirtelen ötletekkel szemben noha már akadnának panaszaim… Pusztán akkor realizálódik bennem, az utazásról esetleg a karjaim között nyugvót is megkérdezhettem volna, mikor az utolsó pillanatban elhagyja a szája az enyémet, kényelmetlen hiányérzetet hagyva maga után. De felocsúdni már késő, a folyamat elindult, a testem óhajai valamiként erősebbnek bizonyulnak minden egyéb belátásomnál, így kínzó árat fizetve, a másodperc töredéke alatt már a hűsítő vízben csobbanhatunk.
A vérem festi pirosra a vadul fodrozódó vizet egy kicsiny ponton előttem, s ahogyan az előbuggyanni kívánó folytatással küszködök, képtelen vagyok másra gondolni, minthogy ha erőmből kitelne, szívesen megmásítanám a közelmúltat. Inkább élvezném a légből kapott ötletem helyett a másik, mellkasomra tapadó kezét, a combjainak puha ölelését és az ajkainak újabb és újabb simításait…
- Hogy mondod? - kérdezek vissza, mihelyst eljut a tudatomig, hozzám beszél Athan - ki szerencsére nem maradt hátra az ivóban -, s mielőtt újabb köhögéssel gazdagítanám a medence színeit a vörös élénk változatával. Nem akaratoskodok az elismétlés ügyében, sem pedig a medence szélére való egyengetésem ellen, főként, hogy minél kijjebb érünk a fedetlen vízben - merthogy az épület egykori, díszes homlokzata jelentős szélességében beomlott -, annál sekélyebbé válik a vájat, és egy idő után már nem is kell erőlködnünk a felszínen maradás érdekében. Keveset veszt ugyan a mélységéből, ám a lábaink már kényelmesen leérnek.
Közben olybá tűnik, a köhögés iránti kényszerem is alábbhagy, így mély levegőt szippantva tüdőmbe a sivatagos idő forróságából, hallgatom a leviatán elbizonytalanodott, újonnani megszólalását.
- Szerintem túlélem… - jelentem ki elkomolyodott ábrázattal, amely szemvillanás alatt hullik le az arcizmaimról, és helyét átveszi egy szeleburdi, szédelgős mosoly. Káprázatos dolog ez az alkohol, megközelítőleg sincs ötletem vagy tippem, miért érzem ennyire mulattatónak a helyzetünket, de attól még rendkívül jó a kedélyem. Olyannyira, a következő pillanatban alá is bukok a közel sem tiszta víznek, hogy majdan felfrissülten térhessek vissza a felszínre. Néhány kérészéltű momentumig pusztán csak élvezem a kellemes időt, s a nap melegét az arcomon, aztán realizálva, mit is hagytam félbe, egy bocsánatkérő, szelíd mosolyfélével tekintek a rögtönzött ivó-csókolózó-, és fürdőtársamra.
- Ne haragudj… Annyira forrónak éreztem mindent odaát, hogy csupán a vízre és a medencédre tudtam gondolni. Egyebek mellett… - vetem oldalra az íriszeimet, miközben hagyom, visszabújjanak benedvesedett szárnyaim korábbi rejtekükbe. A szekundumnyi zavaromon hamar felülkerekedek, s amennyiben Athan nem döntött a parton való száradás mellett, úgy két kezemet kinyújtva simítom ujjaimat a derekára a víz alatt, hogy utána ölelésembe vonhassam, arcomat a nyakának hajlatába bújtatva. Erre is nehézkes egyébiránt magyarázatot találnom, miért érzem szükségét annak, a lehető legkisebb legyen a tér, mi elválaszt bennünket, mégsem tudok parancsolni az ösztöneimnek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 10, 2018 1:30 am
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 1285 • Credit:

 
- Ugyan, nem olyan könnyen kell azt kezelni. Nyomban végezni? Áhh – rázza meg a fejét, hiszen ha már a kellemetlenebb témát elnapolhatják, akkor megragad mást. Persze, fele sem komoly annak, amit mond, jelenleg már ő sem a legtisztább gondolataiban fürdik, noha annyira azért semmi sem vészes, elvégre, olyan sokat nem volt ideje fogyasztani az érkezéséig, de mégis, megül benne az, ami, és ő is egészen új oldalról mutatkozik be. Végtére is, idekint mindketten új fejezetbe csöppentek, nincsenek „rácsok”, sem a többi testvére a közelben, sem dühkezelési problémákkal küzdő démon. Felszabadultságuk kulcsa pedig folyékony, és könnyedén gurul le torkukon. - Úgy is kapnának elég meglepetést tőlem, szóval... nem tudom, mire akartam kilyukadni, de tény, hogy előbb utóbb úgy is hallani fognak valamit. Majd akkor ráérek a megoldáson gondolkodni – mert akkor biztosan racionálisabb és persze könnyedebben jönnek majd a használható ötletek is. Talán azt akarta kimondani, hogy nem hagyná olyan könnyedén azt a „nyomban végezni vele” dolgot, és talán még akkor is kevés lenne ő ahhoz, hogy egy angyalt úgymond védelmezzen, mégis, talán ha úgy olvas a sorok között, mint ő maga szokott, rájöhet, hogy nem hagyná cserben. Nem akarta akkor sem, amikor kijutottak, de bevallja, a szabadság is megrészegítette, majd a tudat, hogy ereje nem engedi meg azt, hogy kihozza onnan, épp elég indok volt ahhoz, hogy előre meneteljen és ne a láda körül sündörögjön. Mondhatni, hogy megpróbálta. Valamelyest. Nem akar azonban most lehúzni semmit sem, főleg nem a hangulatot, csak magát az italt, amit meg is tesz. Fura ez így, hogy kavarognak a dolgok a fejben és mégis, kevésbé tiszta képek bújnak elő, vagy épp még azok sem. Minden más apróságra azonban figyelni tud és akar, vagy épp csak kellemes ábrázattal élvezi ki a pillanatot. Olyan ez, mintha egy kicsit elvarázsolták volna, és bár lehetne ezeket a szeszes löttyökket akár bájitalnak is nevezni, elvégre vélhetően elég embert rontott meg vagy épp késztetett fura cselekményekre, számára ez a része még mindig az újdonság, és amit csendben ki kell tapasztalni. Annak idején, még elég régen is választott társának finom borokat egy-egy fülledt éjszakában, de akkor koránt sem érte el ezt a hatást, vagy épp állapotot, hiszen ott mindig is kicsit a világ urának érezte és vélte magát, a többiekkel együtt, egyikük sem gondolt arra, hogy lesz egy nap, amikor a gyengeség az egyik jellemükké válik, és amikor majd minden apróság számít. Visszatekintve, valamelyest örül annak, hogy nem az a fele találkozott a ládában vele, vagy épp ücsörög idekint. Nem volt ellenségesebb, vagy épp vérszomjas fenevad, vagy bármi, és mégis más volt, nem kapott volna az angyali segítség után, ehhez kellet Isten végzete és büntetése, hogy súlya alatt igenis megtanuljon lemászni a magas lóról. Nos, megérte?
- Ó, hanem foggal és körömmel? - visszahúzva magát a jelenbe, mellé, fejét oldalra döntve érdeklődik. Igaz, mintha manapság ennek lenne értelme, aki nincs vele az ellene és annak pedig jussa nem más, mint a bukás vagy a pusztulás. Végül is, ez is egy megoldás. Ha az angyalokat nézi, akkor még logikus is. - Szerintem már ő sem. Vagy nem érdekli – vonja meg vállát, aprót kortyolva az italból. - Nézd úgy, hogy te lásd jónak, és más nem számít. Ha nem egyenes az út? Hát legyen, legalább van benne izgalom, azt úgyis jobban kedvelem – félvállról vett dolog, de lényegében most valóban egészen szabadon fog fel mindent. Ha van is parancs, készül, vagy akármi, inkább az önös érdekeit nézni, és nézik a többiek is, így mondhatni könnyen beszél, de végül is, igazat mond. Azt tegye, amit jónak érez, és akkor kevesebb az évelődés. Kevesebb gond, mert abból van elég. Addig pedig csak jó, míg a nagyfőnök nem néz vissza.
- Nem kételkedtem ebben – mégis, apró vigyorral követi a mozdulatait. Nem gúnyos, inkább csak mulat, mégis készen arra, hogy leugorjon az asztalról és menjen ő a víz után, vagy akárhova. Bár, azt valóban nem tudja, ő képes-e még teljesen egyenesen lépkedni, így, ültében nincs semmi gondja, de hát ugye, addig nem is szokott, már amennyit tapasztalt az emberek láttán. És őt nem is akarták felnyársalni nem is olyan rég, ez fontos momentum. Fordított esetben őt már lehet kétszer fel kellett volna odalentről kaparni, és mivel valószínű akkor egyedül lenne, erre várhatott volna ítéletnapig is. Így marad a támasz, és persze a kíváncsi, mint mindig. Mintha elméje is egyre szomjasabb lenne, mégis, úgy érzi, egyelőre semmi sem fontosabb, mint a másik. Mind az épsége, mind maga.
- Az érzések – ismétli csak, ezzel is egyetértve. És persze, amely most jellemez mindent. Eltörölt mindent, ami gát volt, vagy ami annak számít. A világ két pólusán ücsörgő fajt, isten vagy épp más gyilkosnak szánt kreálmánya, mindent. Hisz mit számít jelenleg.
Csak a pillanat.
Kapaszkodik. El nem akarja engedni, hamar rájön, hogy szívesen maradni így addig, ameddig csak lehetséges. Furcsa, és talán a többieknek igencsak meghökkentő momentum lenne, számára viszont már nem, mintha attól a pillanattól kezdve, hogy ide beesett, erre várt volna. Erre sosem talált magyarázatot magában, ha keresett arra szót, mi jellemzi azt, ami vele volt kapcsolatos. Barátság, vagy csak szimpátia, béke vagy épp akármi más. És most ismét új az egész, és mohón kap felé. Ahogy megérzi az érintést, úgy bátorodik fel, úgy kóstolja újra meg újra ajkait, vagy épp csak ujjaival bőrét, felszabadítva mindkét kezét, a másikkal nemrég átmosott, mellkasán pihenő hűs bőrfelületre vezetve. Sajátján libabőr, bizsergés fut végig, az alkohol eddig égető utóíze pedig eltűnve csak a rózsaszín ködöt ereszti le maguk köré, és a vágyat, mely egyre jobban és jobban tör elő benne, a másik iránt. Mind közelebb és közelebb. Már csak igen kevés tartja az asztalon, annál több alkalom adódik arra, hogy mint holmi macska, úgy simuljon a másikhoz, lábával lágyan ölelve annak csípőjét, ujjait pedig hol le, hol pedig felfele vezesse végig. Szemei azonban csak akkor pattannak ki, mikor az egyszer már látott szárnyak bújnak elő, ajka pedig egy apró cuppanással válik le a másikéról, de kérdésre nincs idő, a következő pillanatban már csak a víz kerül oda.
A hűvös némileg kitisztítja ködös elméjét, és odalent időzve pedig hamar meglátja, hogy szerencsére nem a tenger közepén, hanem egy medencébe kerültek. Nemigen érti a dolgot, elvégre abban a pillanatban utolsó dolognak számított az, hogy máshol legyen, hogy egyedül vagy bármely más helyzetben, így vélhetően Cassael döntött másként, és vette ide, talán egyedül. A csalódás apró szeletje? Vagy...
Vér.
Felúszva, vizes tincseit hátralapítva fordul körbe, és leli meg őt, némiképp nyugodalmat hova magával. Bár az már koránt sem az, ahogy jelenleg kinéz az egész. Odaúszva, kémlelve a másikat, erőt véve azon, hogy most épp nem azt kell folytatni, ami abbamaradt.
- Bolond vagy. Semmi értelme annak, ha most csak rosszabb lesz – apró sóhajjal ragadja meg óvatosan, és tereli ki a medence széléhez, hogy ha úgy érzi, inkább másszon ki, és ott gyűjtsön erőt, a víz egyelőre neki kedvez. Bár, nem akar teljesen felocsúdni a történtekből. Nagyon nem.
- Az előbb.. mi.. vagyis.. Szóval, mennyire fáj... a helyzet. Tudok valamit tenni? - bár itt nem sok minden akad, főleg nem alkohol, első pillantásra nézve, de az utazásból ennyi elég is volt, a többit meg, majd megoldja, egész ügyesen improvizál, bár eddig, nem volt ennyire elterelve az elméje.



avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Szept. 02, 2018 2:45 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 952 • Credit:

Isten útjai kifürkészhetetlenek, s midőn a Sötétség egy vele egyenrangú lény, úgy azt hiszem, ez a frázis rá is éppen olyan jól illik, mint a Teremtőnkre. Meglehet, nem őrület lenne, mit a leviatánokra engedne, azonban ennyi idő elteltével sem tudhatnám megmondani, mi mindenre képes Atyánk testvére. Puszta találgatás lenne minden kiejtett szó, így tehát finom vállrándítással jelzem, elképzelésem sincs Amara terveiről és szándékairól velük kapcsolatban. Athan is a fejét rázza, nyilvánvalóan kifejezve egyetértésünket abban, a Sötétség jelenleg nem fér bele az alkoholmámoros, különös beszélgetésünkbe. Persze arra sem kevésbé furcsa rádöbbennem, valamilyen okból kifolyólag féltem a mellettem ücsörgő feketevérűt…
- Nem hiszem, hogy hallaniuk kellene bármi ehhez hasonlót. Egyrészt, velem nyomban végeznének, másrészt elveszne az előnyöd, mi a meglepetés erejében rejlik - jegyzem meg, miközben engedek az elkomolyodásból, s finom mosollyal emelem az üvegemet, hogy aztán egyszerre ihassunk rá. Tán visszatetsző és számító, amit vele teszek, amiként igyekszem behálózni s a magunk oldalára állítani a világunk megmentése érdekében, de közel sem mondhatnám, mindezt fanyalgó kényszerből cselekszem. Azóta, hogy legelőször egymás tudatába férkőztünk, megtanultam elébb elviselni a jelenlétét, idővel pedig vágyni a láda egyhangú szürkeségében, s most sem azért örvendek a találkozásunknak, mert folytathatom, mibe kitartón belekezdtem. Hanem mert… ismét van hitem.
Számat a kézhátammal letörölve pillantok körbe a romos helyiségen, hallgatva közben Athan meglátásait, noha a kényelmi szempontokat illetően akadnak kétségeim. Az egyedüli különbség a szilárd padló és a keményre száradt fa asztalok között az előbbi felszínén heverő megannyi törmelék és üvegdarab, nem több. A társaság méltatására ellenben egyetértőn hümmögök, igaz, az sem lenne egészen mindegy már, ki ücsörögne mellettem. A szabadulásom óta nehezen viselem az idegen arcokat, a bizonytalanságot, mi egy új ismeretséggel jár, tehát ha nem a leviatán, úgy legfeljebb Ophilia, Phanuel és Wallenberg lenne örvendetes ivó cimboraként.
- Én máshogy küzdök az igazam mellett, Athan, többé nem a szavaimmal. Legalábbis nem kizárólag azokkal - emelem fel rá az íriszeimet, elgondolkodón méregetve ábrázatának puha vonalait. - Azonban nem tudhatom, tényleg én cselekszem-e helyesen. Egyedül Isten tudhatja, melyik út hova vezet, s hogy melyik szolgálja az úgymond jó és rossz oldalát - az üveget félretéve süllyesztem vissza pillantásomat magam elé, továbbra is tűnődve az élet igazságain. - Egyedül Ő tudhatja, mert a két végpontig vezető út közel sem egyenes - zárom le a gondolatmenetet, visszakanyarodva eredeti kijelentésemhez, miszerint a jó és rossz oldalt megkülönböztetni egyszerűen már képtelenségnek hat, s nem is érdemes a behatárolásukkal vesződni. Talán minden igyekvésem ellenére a láda megbolygatásával, és közvetetten a leviatánok kiszabadításával óhatatlanul az ellenpólus kedvére cselekedtem, vagy éppen ellene, ha lehetséges a nyolcak megtérítése, a világ szolgálatába állítása. Nem tudhatom sem én, sem Athan, se más, hogy végül mi lesz mindennek a végkifejlete, hisz a próféciák ideje Atyánk eltűnésével lejárt.
Apró sóhaj, mivel a kétséges témának adózok, ám olybá tűnik, az alkohol nem pusztán a mozgáskoordinációt s a könnyedebb felengedést segíti a halandókban, hanem az érzelmi hullámvasutat, aminek ők szokták nevezni a gyakorta érthetetlen és indokolatlan kedélyingadozásukat. Első kézből tapasztalhatom most mindezt, hiszen míg az imént jóformán erőt vett rajtam a kétely és az elbizonytalanodás, jelenleg nem érzek többet, mint a cselekvés iránti elutasíthatatlan vágyat, legyen az éppen az asztalról való lekecmeredés, vagy a lavór víz kicserélése. Egyedül az imbolygással, és a rögtönzött kapaszkodóm vonzásával nem számolok, balga módon.
- Nyugalom, mindent kézben tartok - húzom ki magamat büszkeséggel telten, mielőtt rádöbbennék, a hirtelen mozdulatok sem kedveznek a kiszámíthatatlan szédelgésemnek. Cinkos mosollyal görnyedek vissza, fogódzkodok jobban és figyelek körültekintőbben Athanra, akinek ábrázatán hamar testvérére lel az értetlenkedésem a hordó kapcsán. Bár mintha előtte is kérdezett volna… Ó igen, az emberek és a világuk páratlan szegmensei.
- Hogy melyik része? Az érzések, amelyek minden józanságot, logikát, racionalitást képesek eltörölni… - felelem elcsöndesedve, követvén egy momentumra a leviatán pillantását a combjára, melyen kényelmesen pihennek az ujjaim. Valahol a tudatom legmélyén feldereng a gondolat, nincs minden teljesen a rendjén, azonban az alkohol ködje sűrűbbnek bizonyul, minthogy helyt adjak a koponyám hátuljában gyér fénnyel villódzó jeleknek. Talán nem is akarok.
A következő szekundumban a szám már puhán simul az övére, s meg sem fordul a fejemben az elutasítás lehetősége. Minden furcsasága és hirtelensége ellenére természetesnek hat, amint összekapaszkodnak ajkaink, miként ujjai a vállaimra csúsznak, a sajátjaim pedig fel, fel a combja domborulatán, egészen addig, míg a csípőjén megkapaszkodva a derekán nem állapodnak meg. A gyomrom tájékán virágozva különös, bizsergető érzet száguld végig a testemen, a porcikáim kellemesen sóhajtanak fel alatta, s a hatására mind közelebb kívánják magukhoz Athant.
Nyugalma engem is viszonylagos türelemre int, fejem lomhán mozdul az ellentétes irányba, mélyítve a csókot, ha van még hova, ellenben az izmaim, a bőröm mind többet akar a másikból… Így hát kezeimet a hátára vezetve vonom szorosabb ölelésbe, késztetem az asztal legszélére való kicsusszanásra, addig, míg combjai között rajtam kívül semmi másnak nem marad hely. Óhatatlanul sóhajtok bele a szájába a kellemes ingerek okán, a hirtelen kélt forróságban pedig másra sem tudok gondolni, minthogy milyen kellemes lenne mindezt egy - korábban általa emlegetett - fürdő hűs vizében tenni. Nos, az idegen, felfokozott érzésektől, illetve az italtól s a leviatántól részegülten nem tanakodok túl sokat; szárnyaim automatikusan nyílnak, és mire felocsúdhatnánk, már egy marokkói, díszesen csempézett medencében landolunk, noha közel sem olyan elegánsan, mint azt képzeltem. Athan helyett a piszkos, poshadt víz karol át, miként a mélybe merülve elszakadunk egymástól, és a szárnyaim is kényelmetlenül nehezednek a nedvesség alatt.
Mély lélegzettel bukkanok fel a felszínre, de ahelyett, tüdőmet kitöltené a halandók számára éltető oxigén, valami inkább belülről szeretne előtörni. Logikusnak az tűnne, hogy víz szakadjon fel a heves köhögés végett, ám vér, nem kevesebb, mit végezetül a medencébe köpök. Olybá tetszik, kimerülten nem éppen előnyös a teret és időt meghajítva utazni.
- Nem kimondottan így képzeltem a fürdőzést - nyögöm ki két köhögés között, habár odáig még nem jutottam, körültekintve felleljem a leviatánt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 25, 2018 1:11 am
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 1230 • Credit:

 
Kezdi azt érezni, hogy az életében felbukkanó, testvérein kívüli nőalakok csak a rosszat hozzák rá, és csak a baj van velük. Anyjuk igencsak erős akarattal kormányozott, és most itt van a Sötétség is, aki szintén hasonlóra tehet szert, csak épp kevesebb szóval. Nem jó dolog ez, a ládán kívüli élet és persze a múltbeli is, arra tökéletesen jó volt, hogy megtudja, milyen a szabad döntés kényelme, és az, hogy nem kell a füttyszóra várnia. Ez nem olyan eset mégse, ahol ő döntheti el, kér-e belőle vagy sem, mégis, ha valóban úgy tesz, odafigyel és úgymond vigyáz vele, akkor elkerülheti. Talán. De a hatalommániás, irányító nőszemélyekből egyelőre ennyi elég is, egy tartalmas életre. Meglátja, mit hoz a jövő, mert az olyan szeszélyes, hogy számolni nagyon nem lehet vele, igencsak élni kell a pillanattal, mert az, hogy későbbre tolja, már igencsak körülményes. A pesszimista azt mondaná, hogy talán ha lesz holnap, ő viszont inkább azzal él, hogy bármi közbejöhet.
- Mit érne egy csapat veszett leviatánnal? Bár... elég sokat, ha annyi észt hagy, hogy legalább használni tudjuk amink van. Egyelőre viszont ennek nem láttam jelét, elég őrült mászkál odakint amúgy is – és még mennyi fog. Ha őket nem is, ott vannak az emberek, a démonok, vagy épp az angyalok. Minden lehetséges, észben tartva a dolgokat figyel majd, mert a remény későn hal meg szerencsére, talán lesz egy apró valami, amellyel egy kicsit megnehezítheti a dolgát. Nem kerget illúziókat, de az isteni erővel csak úgy nem lehet elbánni, bármennyire is szeretné. Aprón rázva fején kergeti ki a kellemetlen gondolatokat elméjéből, mert nem akar most a nő miatt keseregni, vagy épp bármi másért, még ha az italozós hangulatba épp beleférne. Az üvegből ismét fogyasztva nedvesíti meg torkát, és tölti meg gyomrát, a kellemes érzet pedig immáron lustán terül szét benne. Mivel ő nem sérült le, így később, és nagyobb mennyiségben okoz majd galibát, azonban mégis, néha intenzíven képes átérezni a dolgokat. Talán csak ereje szeszélye, vagy épp az, amikor kimeríti magát, hasonlóan hozzá csak épp harc nélkül. Apró dolgok ezek, de ennyi raboskodás után minden feltűnik, minden apró folt, redő vagy épp bármi. Az ingerszegény környezet furcsa játékot eredményez, ha épp nem is vitatja meg testvéreivel, tudja, hogy Ruben is képes hasonlóan érezni, főleg ha azzal a dobozos játékával foglalkozik, vagy azokkal az emberekkel, akiknek nem mondhatja ki a nevét, mert begőzöl. Mindenki mást érez és vesz fel, egyesek erőt, mások úgymond vagyont, és vannak akik sebesült angyalokat karolnak fel és invitálják kellemes ivászatra. Szereti az élet szépségeit.
- Ó! Ezt hallaniuk kellett volna. Bár egyesek biztos nevetnének, vagy csak legyintenének. Egyszer azonban írásba foglalom – szórakozik jól a dolgon, bár ő úgy véli, mindenki másban jó, és másban okosabb. Úgymond, így lettek tán kitalálva annak idején, anyjuk álmaiban. Mégis, az a fránya egó. Nem tagadja, hogy ez is egy olyan válasz volt, amely hízelgett neki és amelyre kellemes mosollyal az arcán ragadja meg az üveget és kortyol egy nagyobbat. Lehetett volna ez gúny, vagy épp vicc is, de a lényeg mindig az, hogy akinek címzik, mit hall és mit értelmez. Megvallja magának csendesen, meglepő ez a könnyed csevegés, és még mindig kicsit álomszerű az, ahogy meg is történik. Talán ha megcsípné magát? De nem, nem álmodik ilyesmit, ritkán éri el bármi is. De ohh..
- Ebben ismét egyetértünk. Bár, először a bútorokat vettem észre, hogy kényelmesebb lehet, mind a föld. Aztán csak a többit, de egyedül.. nem jó iszogatni. Kimondottan előnyös a társaság – ökör iszik magában, és bár megvan annak is a varázsa, vagy épp ideje, egy hosszú séta, egy csata és persze a kietlen vidék nem épp a magányosságot erősíti, ekkor érzi igazán, vagyis érezte, hogy egyedül van. Mindenki messze és csendben. És hogy fél-e a magánytól? Nem, inkább a csend az, amelyet nem kedvel. Ez a világ pedig, már-már ijesztően csendes. Ha tesznek is valamit, sok lesz vele a dolog.
- Ott majdhogynem csak az van. Évszázadokig hallgattam, nekem sem lenne kiállni hittérítést végezni, elég halott ügy. Az viszont nem, ahogy küzdenek minden igazuk mellett. Vagy épp az, hogy te tenni akarod a dolgod, és már szavak nélkül is kész, elég egy pillantás – ha nem vagy velem, akkor ellenem felfogás. Már nemigen adnak időt sem, vagy épp lehetőséget, ha valami nem úgy van, annak pusztulnia kell. Erre ékes példa az a seb is, amely a hátán húzódik, és amely már egyre kellemesebb színt ölt. Mi értelme? Ez még mindig olyan pont, amit nehezebben tesz akárhova is, mármint ez az angyali mészárlás és most a lassan készülő keresztes hadjárat, vagy épp a végső felvonás. Csak annyi jó volt benne, hogy kijutottak onnan. És persze, ez a kapocs és a közös élmények.
- Jobban nem kellene összetörnöd magad, tele van szilánkkal minden. Kellemetlen lenne ha azokat kellene kiszedegetnem a hátadból – érti ő, mire céloz, érzett hasonlót. Előtte sosem, most viszont... fájdalom, hideg, zavartság vagy épp félelem. Minden elérheti akkor, olyan is, amiből nem akar kérni. Valamit valamiért? Meglehet, de közben tovább tartja, támasztékod adva, figyelve. Apró mozdulatok csupán és alig pár centi, amely csökken és mégis, minden máshova kerül. Vagy csak ő érzi így? Fogalma sincs, hogy vannak ők kódolva, és talán még magáról sem tudja, mik a határok. Kapott vágyakat, ingereket, és a többi? Azt össze kell tennie, viszont nem mondhatná, hogy mestere. Ó nem. Ő az a típus, aki mindig az ölelésre várt, de abból sose kapott.
- Mire gondolsz, melyik része a páratlan? - most mondjuk épp a hallhatatlanságuk, azon azonban már túl van, nem irigykedik. Fejét épphogy dönti meg kissé oldalra, miközben figyeli a változást. Kisimuló mimika, a tekintet, a szavak, a minden. Az egész lénye, amely mintha felszabadult volna, és az eddig okító angyal most szünetre menve engedte be a másik felet, aki, és örülhet, nem épp azon van, hogy fajuk közti ellentétjüket torokszorítással ünnepelje meg. Aprót rezdül, amint az ujjak a combját érik, és csak egy röpke pillantásra néz le, majd ismét vissza, a közeli arcra. Annak idején tollait kívánta ujjhegyével érinteni, most azonban szabad, az asztalon támaszkodó ujjai táncolnak kissé, és keresnének más újdonságot.
- Nem tudom miféle hordóról van szó – elkalandozott ő is, hiszen ha elég közel merészkedik hozzá bárki, akkor bizony ő is kíváncsi, kutakodó, főleg, ha egy kicsit rá is segít alkohollal, vagy bármi mással. Itt plusz pont az, amely a múltat érinti. Kíváncsi tekintete most kérdéssel telik meg, azonban csak csendben figyeli az évelődést, hallgatja, és kissé meglepi. Hogy érzi-e előre, mire akar kilyukadni? Nem, erre valahogy elsőre nem, és mégis, a kellemes meglepetések hada éri ma. Sőt.
Azt mondhatná, hogy akkor ne tedd, de nem jön ajkaira. Mint egy rusnya káromkodás, más azonban érkezik. Zavara, meglepettsége és mindene fellobban odabent, amint a távolság lecsökken és szavak helyett Cassael ajkait érzi a sajátjain. El kellene löknie, vagy bármi más? Pár pillanat az egész, még annak is a tört része, ahogy dönt. Gondolatok, érzések gyullanak fel odabent, régi és új érzések. Gyomra már nem kellemes, egyenes bizsereg, gombócba gyűlve ugrik meg. Mégis..
Az üveg, mely eddig támaszkodó keze közelében pihent, koppanva dől el, és gurulva végül a földön talál magának új helyet. Puhán kapaszkodik bele vállába, szinte ezzel is közelebb korrigálva magához, és nem, nem mohó, vagy épp támadó, meglepően puhán kóstolja meg azokat az ajkakat, amely eddig oly sok mindenre tanította. A pillanat pedig tökéletesen lelassul körülöttük, és ahogy nemrég ápolt, most úgy cirógatja a kellemesen hűs bőrét, kihasználva ameddig csak tart. És csak újra, és újra.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Aug. 19, 2018 2:33 am
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 1071 • Credit:

Szemöldökeimet az érdeklődés íveli leheletnyire az elhintett kérdés kapcsán, s néhány kitartott momentumig pusztán a mellettem ücsörgő ifjú vonásait figyelem. Az ábrázatát finoman árnyékoló kételyt, aggodalmat, talán némi bosszúságot is? Jómagam nem lehetek tudója annak, a Sötétség miféle úton s módon fertőzi meg a teremtett világ élőlényeit, ám kötve hinném, oly’ tartózkodóan és ráérősen tenné, napokon belül ne lenne nyoma befolyásának az áldozatán. Márpedig Athan töprengése, maga a felvetődött kérdése arra enged következtetni, egyelőre mentes az elméje mindennemű, arra érdemtelen ráhatástól. Feltéve, amennyiben a sajátomat lehet az ellenkezőjének nevezni, és egyáltalán még ott lappang a koponyája falai között, akár az övé az enyéim ölelésében.
- Meglehet. Az ereje vetekszik Atyánkéval, nem kizárt, hogyha az akarata úgy kívánja, titeket is megfertőzzön az őrületével - felelem, nem titkoltan elrettentés céljából, de mindemellett a legnagyobb őszinteséggel. Valóban nem gondolom, Amara erejét ne fogadná régi barátként a leviatánok emígy is feketéllő lénye, óhajtják avagy sem. Ezért sem tartózkodok mielőbb körültekintésre inteni a szelence egykori, legrokonszenvesebb lakóját, persze azután, bosszankodtunk egy kört az abból kiszabadult démonon is. Tény és való, Mammon lehetőségei limitáltak voltak, viszont azt sem hittem volna, hogy önálló testet lehet majd képes alkotni magának abból a sivárságból; ő mégis megtette. Van tehát esély a további meglepetésekre a részéről? Kétségtelenül…
Tovább nem szövöm a gondolatmenetet, nem látom értelmét a pokol fattyának újabb értékes percekkel adózni, ezért hát ujjaim puhán, azonban magabiztosan az ifjonc vállára simulnak, hogy az átadni kívánt üzenetem mindenképpen célba érhessen. Apró biccentéssel konstatálom, ez nem is történt másképpen, szemközt az intésem nyomán virágzó következtetéssel már kevésbé számolok. Homlokomon alig-ráncok vernek maguknak éket, midőn oldalra vetve íriszeimet, magam is eltöprengek a figyelmeztetésem mögött húzódó indokokon. Ténylegesen aggodalmat éreznék Iránta, vagy mindössze a vele kapcsolatban megfogalmazott céljaimat féltem óvó atyaként? A terveim sem mellékesek, kár tagadnom, de rá kell döbbenjek, őt magát sem szívesen veszejteném, és tudnám a Sötétség markában. Egyszerűen nem hangzik helyesnek.
- Nos… Te okosabb vagy, mint a véreid - nyögöm ki, meglehet, egy kissé sután, mit jótékonyan az elfogyasztott alkohol számlájára írok, koránt sem az óhatatlan és akaratlan lelepleződésére. Tán gondolatban nem tűnik helyénvalónak Athan elvesztése, a kimondása azért egészen más kontextusba helyezné az egészet, még számomra is. Nehézkes hiszen megfogni a köteléket, amely kettőnk között húzódik, látszólag alaptalan, noha a múlt ott őrzi magában az igazságot, nyersen és visszavonhatatlanul. Egy olyan kapcsot, ami egyelőre megtörhetetlennek tetszik, még így is; hosszú ideig voltunk a láda két oldalán.
Kezemet elhúzom, a témaváltással pedig könnyedén sodródok, míg az újonnan szerzett üvegemből kortyolok. Érthető a természetét tekintve, a száraz forróságért nem repes a szíve, ellenben a nedvesért, végtére egyik kézről egyenest a tengerből származtathatóak.
- Ez a poros lyuk, ahogyan te nevezed, az én kedvemre is tesz. Kezdve a kiapadhatatlannak tűnő alkoholforrásával, ami kimondottan előnyös egy ilyen nap után - mosolyodok el gyengéden, a fürdőt illető kérdést meg ideiglenesen bólintással zárom. Dolgom jelenleg nem akad a gyógyulást leszámítva, az egyedüli tényező éppen annak a mértéke és üteme, ami az italokkal szembeni toleranciám megcsappanását figyelembe véve még el fog tartani egy ideig. Nem bánkódom természetest, be kell látnom, a társaság élvezetes, s Ménész csapdájának kellemesebbnek titulálható emlékeit idézi fel a tudatomban.
A nevetése ismét magára vonja a figyelmemet, habár az én ábrázatom kivételesen nem tükröz mást, mint érdektelenséget.
- Egy ideje már nem látom értelmét a bizonyos oldalak győzködésének, mindegyiknek megvan a maga igaza, és egyik sem enged a sajátjából. Korábban úgy hittem, pusztán emberi sajátosság ez, ám megkockáztatom, még a te családodban is megvannak a különböző nézetek. A lényeg az, mi hogyan gondolkodunk, s ennek érdekében mit teszünk - magyarázom elcsöndesedve, némileg kizökkenve a felszabadult légkörből, amely talán a hátamat érintő fájdalomnak is betudható. Szerencsére Athan kezei alatt egyhamar megnyugszanak az izmaim, és a sérülés sem éget már olyan vehemensen.
Fejem kissé oldalra biccen, szemeim olykor-olykor alácsukódnak, s csupán azért nem maradnak ekként, átadva tudatomat a gondoskodás kiélvezésének, mert a szédelgés annál veszedelmesebb mulatságnak tűnik. Ennek bizonysága hamar bekövetkezik, mihelyst megkísérlek lemászni az asztalról. Lábaim kocsonyaként remegnek meg, egyensúlyom pedig akár egy négy hónapos csecsemőé; óvatlan és esetlen. Ujjaim görcsösen marnak eleinte a leviatán felsőjébe, ám minél több figyelmet szentelek önmagam megtartásának, annál puhábban kapaszkodok belé is.
Tekintetem kíváncsian szökken fel az aggódó kérdés hallatán, igyekezvén leolvasni az ábrázatáról, valóban kétségeket gerjesztő volna az állapotom? Igaz, ami igaz, még én sem éreztem magamat így soha ezelőtt.
- Igen, azt hiszem. Attól tartok, a küzdelem során olyannyira kimerült a szervezetem, most inkább vagyok hasonló a halandókkal, mint fivéreimmel és nővéreimmel - jegyzem meg, hetyke félmosollyal az ábrázatomon, noha képtelen lennék megfelelni, mit is tartok ezen olyan iszonytatóan mulatságosnak. Az újszerű, mókás érzés bizonyosan a felsorolás részét képezné.
- Ohh, azt én is érzem. Nem cserélnék az emberekkel, ám kétségtelen, amit tapasztalhatnak a világból… páratlan - sóhajtok fel már-már ábrándosan, miközben eleresztem a felkarját nem egyéb szándékkal, minthogy az asztal szélén pihentethessem meg őket, azonban az előttem ücsörgő, és közelebb fészkelődő combja valahogy kényelmesebb támasztéknak bizonyul. Addig nem is ügyelek rá igazán, amíg nem realizálom újonnani felpillantásommal az arca, voltaképpen az egész lénye közelségét. Szinte érzem az iménti mosakodástól még nedves bőrömön a teste hőjét, a finom párát, mely minden levegővétellel közénk ékelődik… Nehéz lenne megmagyarázni, sőt, megfejteni, mi történt ebben a néhány, egyébként jelentéktelen momentumban, ám kétség kívül bekövetkezett vajmiféle változás.
- Miért akarnék hordó lenni? - szemöldökeim egymáshoz vonódnak, míg kéklő íriszei és a megpihenő szája között cikáztatom a tekintetemet. Utóbbi mondatával még tovább árkolja az értetlenségemet, igaz, az egész különös légkör és pillanat hozzátesz az elbizonytalanodásomhoz. Aztán hirtelen beugrik, honnét is olyan ismerős mindez… Azokban a karattyoló, mozgóképes dobozokban láttam efféle jeleneteket, s ugyan nem ez lenne az első alkalom, hogy hasznosítanám a benne látottakat… Az Astarte figyelme elterelése érdekében bevetett cselekedetem előtt közel sem éreztem vágyódást vagy bárminemű akarást.
- Nem tudnám megfogalmazni, miért… Ellenben most… - kezdek bele a mondandómba, gyengéden markolva a kezeim alatt nyugvó, különböző anyagokat, illetve az azok takarásában megbúvó, ruganyos izmokat. - Most határozott késztetést érzek valami olyanra, amit nem kéne megtennem - fejezem be a kelleténél sejtelmesebben a tudatom bíztatása dacára, noha a cselekedeteimet ennél azért sokkalta nehezebbnek bizonyul kontrollálni. Mire az elmém felkiálthatna; ez közel sem angyalhoz méltó, főként egy leviatánnal a túlvégen, s máskülönben is vízért indultam, a szám már ott is pihen Athanén, jólesően simulva össze a tengeri szörny ivadékának felettébb puha görbületeivel. Szemhéjaim rögvest lecsukódnak, a szédelgés pedig mit sem segít a felocsúdáshoz, ó, dehogy… Ellenben még közelebb egyenget a másikhoz, esetlenül csókolva le az alkohol hátramaradó ízét az ajkairól.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 12:02 am
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 1265 • Credit:

 
Nem akar olyan vizekre evezni, amelyek túl mélyek és sötétek, de valamennyit mégiscsak érint belőle, inkább akaratlanul, mint tudatosan. Érdeklődik, hogy a francba ne, hiszen még az ő szabadulásuk is úgymond „csodával” ért fel, hát akkor most még ez is itt van, egy újabb. Ha Isten egy kicsit is figyel, akkor csak annyit láthat, hogy minden, amelyben biztos lehetett egykoron, szép lassan dugába dől. Mert előbb az emberei romlottak meg, aztán angyalai lázadtak, öltek és pusztítottak, és akkor még a láda, amely oly biztos mágiája és börtöne volt, már lassan átjáróház lesz. Szép lassan mindent elveszít és akkor majd bánhatja, hogy valaha egyáltalán hátat fordított ennek a világnak. Vagy ez más a végső löket volt arra, hogy ha eddig vissza akart volna térni, most már végképp ne legyen kedve. Hát.. mindenképp szívás.
- Az ő hatása. Áhh, akkor már értem azt az őrületet, amit felfedezni véltem egyszer – gondolkodik hangosan vissza, kicsit a közelmúltba nyúlva. Meglehet. Sőt így már egészen biztos, hogy ennek az erőnek a hatása erősítette fel és vakította el az angyal elméjét, amellyel kellemetlen randevúba keveredett. Nemhiába, ha egyikükkel úgymond nagyon jól járt, a többivel nem lehet ilyen szerencséje. Sőt. Bár, nem bánja. - Gondolod, még mi is? - elmélkedik, hogy vajon ha akarná, elérné-e őket az, amely a többieket viszont a sötétségbe taszítja. Vagy ezen már lehetséges, hogy túl is estek? Kicsit a hideg rázza a gondolatra, hogy valami sötét és ekkora erejű dolog lopakodjon az elméjébe és úgy megkavarjon mindent, hogy eszét vesztve tomboljon a világban. Vagy épp akármelyikük a családból, mert az sem lenne épp szerencsés, ha emiatt kellene szemben állniuk. Ezt majd talán velük is megvitatja, ha elér odáig.
- Elég volt, hogy az erejére igen – továbbra is húzza a száját, bár tényleges sérelem nincs benne, eddig neki még a démon nem ártott, talán csak annyival, hogy kedvesnek nem mondható szavakkal fogadta akkor, amikor közeledett felé. Ennyitől még nem dől össze a világ, sem a lelkivilága, viszont ott van a HA, hogy amikor majd valami olyat tesz, így szabadon, amelynek levét akár ők is megihatják, akkor talán megtapasztalhatja, milyen is a bűntudat apró csírája, vagy valami hasonló. Helyzettől függően persze, lehet, valahogy az ő malmukra hajtja a vizet, de persze semmi sincs kőbe vésve. Szereti a változatosságot, mégis, most valahogy nincs dicsekvős kedvében, hogy milyen ügyesek voltak akaratukon kívül. Túl vegyes érzelmek.
- Áhh, mást nem hagytunk ott. Elég limitált lehetőségeink voltak, bár.. mondhatom, hogy láttad magad is – nemhogy rejtekhely, de még élet sem fogadta. El is hessegeti a kietlen táj emlékét, az itallal köti le magát ő is, már-már lassan berögzül az, ahogy beszél, majd emeli az üveget, és öblít. Vagy épp.. minek is nevezik? Megérkezik a hangulat? Az élet ugyan nem mászik vissza a falak közé, ugyanolyan romosak maradnak, de talán mégis ez a leghangulatosabb, amelybe betévedhetett, akaratlan. Mehetett volna abba a hotelbe is, melynek csillagai már rég lehulltak, ott viszont talán csak a patkányok fogadták volna, vagy akár más angyalok, de ennél sokkal kevesebb örömmel. A hirtelen jött érintés rázza fel és pislant rá a kézre és annak gazdájára. Leginkább a mondanivaló vége az, ami meglepi. Mintha valami.. mintha féltené. Talán eddig úgy, mint más nem.
- Mindenképp igyekszem vigyázni, persze – aprókat bólint, kicsit ez rázza helybe az eszét, hogy mit is kértek tőle. Őszintén, nem is igazán kekeckedett eddig a Sötétséggel, de tény az, hogy mit várnak el tőlük és eközben ők, ő mit nem akar, már felérhet annak, ha megtudja. Mindenképp ingoványos talaj, olyan, amin tényleg ésszel kell járnia, ahol nem szórakozhat csak úgy, mint a világban a kis sétáival. Ott el kell tennie ezt a felét, amely nehezebb de nem lehetetlen. Figyelni fog, vigyázni, már ezért is, arcán pedig kicsit késve, de megjelenik a mosoly.
- Aggódsz? Ez.. fura, de jól esik – bár ha félreértett valamit, úgyis megmagyarázza. Ha meg nem, megmarad magának így. Mindenkinek kell ennyi öröm, úgy mondják mostanság. Ezt elraktározva dől vissza, és foglalja el magát addig, ameddig a frissítő fürdő kitart. És amíg apró haragja elillan, elvégre nem kéne ennyi miatt is felhergelnie magát, bár ezt, már lassan annak tudhatja majd be, amennyi szesz csurgott le torkán. Nem veszti el még a józan észt, de már alakul benne minden felfokozott indulat. Egy nagy szusszanással adja ki magából, remélve, hogy tényleg távozott is, és megtámaszkodva pillant ismét felé, immáron az eddig félretekintő szemérmességet ellökve. Elvégre, olyat nem lát, amit nem kéne.
- Azt nem mondanám. Egész jól viseltem, egy ideig, de nem az én közegem. A nedves, párás már igen, vagy még ez a poros lyuk is – néz körbe, majd fordul is vissza. Nincs itt probléma, ameddig a folyadékpótlás adott ugyebár, és ahogy kinéz, egy darabig valóban ki is tart. Bár ő előbb gondolt volna hordókra, mintsem ilyen csinos üvegekre, oda sem neki, azt már párszor megmutatta, hogy igen könnyedén képes alkalmazkodni, az esetek többségében.
- Rendben van, abszolút nem siettetlek semmiben. Meg.. igazából nem erőszak – utal arra, hogy ha más dolga akad, ő nem fontos, kivárja a sorát, vagy beért alternatív megoldással is. Persze, tud önző és követelőző lenni, de mivel nagyjából egymaga utazgat, így ez felesleges lassacskán. Ez viszont most nem rajta múlik, türelemgyakorlat.
- Ezt magyarázd meg azoknak, akik valamelyik oldal elkötelezett hívei – próbálja komolyan mondani, de elneveti az egészet. Szerinte ez egy érdekes gondolat, alapja is akad bőven, és mégis, egy ilyenért nem egy vasvillát és fáklyát ragadnának egyesek, hogy lázadozzanak ellene. Megérne egy misét, azonban ez elmarad, cserébe pedig, ha nem is bölcseleteivel, de két kezével segít inkább.
- Ez örvendetes hír, ha szabad lesz a kezem, megemelem rá az üveget – mossa át a területet, miközben beszél, elvégre, valóban jobb az, ha a halál ma elkerüli ezt a területet. Apró rezdülések, vagy épp a nagyobbak érik el, így csak sejti, hogy nem épp kellemes a sebnek a kezelés, viszont hasznos, hogy később könnyebben húzódjon össze. Nem adja fel elsőre, és ha nem is lett belőle okleveles ápoló, a bizalom eme fajtája új szintbe emeli a dolgokat. Eddig csak testvéreit látta el, ha szükséges volt, leginkább ez az új kor szokása a gyengeséggel, mégis, legtöbbször saját magán kísérletezik. Úgy érzi, ez egész jól sikerült. A rongy végül végleg a vödörben landol, bár nem épp a legjobb hely, de még meg lehet menteni, meg talált is belőle még talán, így azzal már nincs gond, ahogy elnézi a sebbel sem. Immáron könnyebben fogadja az érintést, arca nem meglepett, hanem vidám és bólintva emeli meg szabad kezével az üveget, hisz ahogy ígérte, az örömhírre kortyint is.
- Szólj, ha segítsek. Nem biztos, hogy könnyedén kijön – immáron támasztékként szolgálva figyeli a mozdulatsort, amely hamar kellemetlenné válik a másik számára, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Az üveget letéve kap oda, és ha csak karját is fogja, a támasz mellett tartja meg, hogy ha mégis esik, talán így könnyebben tartja meg. A méreg érte utol? De hisz úgy nézett ki, annak már se híre se hamva. Értetlen pislogás, és talán most sajátos, felébredő aggodalma köszön vissza.
- Megvagy? - pillant le, lábai mennyire állnak biztosan, másszon-e le avagy maradjon így, mozdulatlan. Még az kéne, hogy leboruljon az asztalról, szépen néznének ki a törmelékben.
- Egyelőre kellemeset a gyomrom tájékán, de most hogy mondod.. Még egész jól bírom. Gyere mássz vissza, vagy mindenképp vízhordó szeretnél lenni? -  ajkain mosoly, miközben csusszan kifele kissé, közelebb, biztosabb pontot nyújtja. Vállát finoman lapogatja meg, jelezve, nem moccan, itt van, és maga se érti, honnan jön minden. Vagy épp az, hogy a kellemes mellett túl sok minden bukkan fel odabent. Főleg ilyen közelségben, amikor minden apróságot közelről szemlélhet, mint eddig nemigen.
- Lehet, hogy most érzem..


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 02, 2018 12:26 am
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 973 • Credit:

Könnyelműn bólintok a hasonlót kiérezni képes pokolfajzatok és Athan ezzel szembemenő trükkjeit illetően, habár annak ellenére, közel két hónapot töltöttünk együtt a ládában, pusztán elképzeléseim lehetnek arról, milyen képességek birtokosai is jelenleg a leviatánok. Nos, akár efelé is elterelhetném a társalgásunkat, ám az italozás mindinkább leköt, amelynek meglesz a foganatja. Újfent felhánytorgatásra kerül mindaz, amelyet az imént körültekintőn próbáltam elkendőzni, melyről szándékkal nem kívántam beszélni, főként így, az emberi érzelmekhez oly közel. Nem óhajtok emlékezni az otthontalanságra, a magányra, a kudarcokra, a megannyi, általam kioltott életre… Még mi, angyalok… Nem. Legfőképpen mi, angyalok, nem tudhatjuk előre megjósolni, mi vár minket az effajta sötét árkok mélyén. Ezúttal sem szeretném kideríteni.
- Vélhetően az már a Sötétség hatása, semmint a Gabriel iránti vak elköteleződés. Halandó, démon, angyal, mind képes megőrülni tőle - felelem elcsöndesedve, vállamat rándítva, mielőtt keserű szavaimat az ital utolsó kortyaival öblíteném le. Az üveg üresen koppan mellettem az asztalon, helyét egy másik, bontatlan veszi át, noha egyelőre érintetlenül társul az elődjéhez. Kezeimet immáron a rongy foglalja le, s mihelyst Mammon kerül terítékre, egy újabb horkantással egyetemben űzetik el bensőmből minden elbizonytalanodott, melankolikus gondolatom.
- Az ő elméjére nem a láda hatott - jegyzem meg, a komolyságra való képtelenség látszatát keltve, pedig nincs különösebb okom a lekicsinylésére vagy éppen az alábecsülésére, még úgy a vigadalomra. Hála a ballépéseimnek, újfent az Atyánk által teremtett világ földjeit koptatja a lábaival, vélhetően minden áldott percében a napnak a keserédes bosszút forralgatva Wallenberg és a városa ellen.
- Remélhetőleg többet nem nyerészkedett belőletek - fújom ki a levegőt lemondással terhesen, vonásaim mégis kisimulnak, elhagyják gunyoros vonalaikat a mellkasomra tapadó hűsnek hála. Jelenleg nem a démon a legfőbb problémám, hanem az oldalamon húzódó, kellemetlen sérülés, és az ismeretlen méreg, amelynek hatását legfeljebb remélhetem, közömbösítette a mágiám. Révén, a gyengeség s némi… talán szédelgés? mellett nem érzek mást, arra engedek következtetni, hogy ezúttal a szerencse az én oldalamra pártolt. Nem úgy azzal, a leviatánokra egyenesen a Sötétségnek fáj a foga, hiszen ez egyetlen megnyilatkozásában sem történhetett a véletlennek. Bizonyosan célja van velük Atyánk testvérének. Athant láthatóan nem aggasztja a tény, annak ellenére, egy isteni lénnyel még nekik sem szabadna óvatlanul eljárniuk. Vállára tapasztom hát nedves, ámde tiszta kezemet, hogy kiköveteljem magamnak osztatlan figyelmét.
- Vigyáznotok szükséges vele. Vigyáznod kell vele - adom a tudtára, nem véletlenségből ismételve el a figyelmeztetésemet. Koránt sem érdekel, miféle vég jut a siránkozó testvéreinek, de neki ennél okosabbnak kell lennie. Erőltetni természetest nem fogom, mint túlóvó atya a kalandokra éhes, felelőtlen gyermekét, ám hiszem, ha pillanatnyilag jelentéktelennek is hat az intésem, a megfelelő momentumban visszacseng majd a tudatában.
Elhúzom tehát az ujjaimat, folytatva a tisztálkodást, amely egyúttal felfrissülésként is szolgál. Nem tudnak elégszer lenyűgözni a halandók; ennyi viszontagságot, nehézséget megélni - akár ez a tikkasztó hőség -, s mégis talpon maradnak. Csodálatra méltóak…
Álmélkodásom közé befurakodja magát a társaságom bosszankodása a láda épségét illetően, de sajnos ebben az érzetben nem áll módomban osztozkodni vele. Amíg képesek lehetünk a leviatánokat jobb belátásra téríteni, nem kívánnám a visszaűzésüket, azonban akadna magasztosabb cél is, amelyre fel lehetne használni a szelencét. Isten ereje lakozik benne, ugyanis. Szemöldökeim leheletnyire megemelkednek a mérgelődő vakarózása láttán, és tán egy aprócska mosoly is átfut az ábrázatomon.
- Nem állhatjátok a forróságot? - váltok témát, kihasználandó, miként már a kint tomboló hőségről kezd panaszkodásba. - Megmutatom, amint egy kicsit visszanyertem az erőmet - bólintok végül a fürdők kérdéskörére is, éppen, ahogy gondba ütköznék a hátamon húzódó sérüléssel. Ám, mielőtt segítségért folyamodnék, megakaszt mozdulatomban Athan kijelentése a kettőnk közötti különbségekről. Hiába formál ujjaival idézőjeleket, valamiképpen helytelennek érzik az ajkairól alácsordulni az a „rossz” kifejezés. Abszurdum, mégis újabb mosolyra fakaszt a próbálkozása, hiszen lassacskán rádöbbenek, erről van itt igazából szó.
- Talán soha nem létezett rossz és jó, minden csupán nézőpont kérdése - vonom meg a vállaimat a meglepően hetykére sikeredett feleletemet követőn, és ekkor hasít belém ismét a felismerés; a hátamat bizony alaposan elhanyagoltam az oldalam előnyére, s ráadásképpen elérni sem tudhatom. Kénytelen vagyok hát a leviatán gondoskodására bízni magamat, amely ellen semmi kivetése nem akad.
Türelmesen várom, hogy közelebb fészkelődjön hozzám, addig is lefoglalva magamat, megkezdem végre az újabb üveg italt is, reményében annak, a gyönge szédülés mellé némi fájdalomenyhítő hatást is produkál. Szerencsére az első, forró korty biztonságban gördül alá a torkomon, ugyanis a rongy legelső érintése a nyíltan tátongó sérülésemen… Nem éppen kellemes, sőt, a félrenyelés kockázatát drasztikusan megemelő, ha úgy tetszik. Szemhéjaimat behunyva igyekszem ellazulni, habár rá kell döbbenjek, ilyen módon a szédülés is erősebbé válik, nemhogy csillapodna. Aggodalom férkőzhetne a mellkasomba, talán a méreg van ilyen hatással a szervezetemre, azonban a lágy kótyagosság valamiképpen nem erre enged következtetni. Amíg nincsenek csukva a szemeim, egészen kellemes, csakúgy Athan óvatos érintései, amelyek alatt lassacskán ellazulnak eddig feszengőn tartott hátizmaim.
- Elviselem. Főként tudván, hogy nem itt fogok halni gyógyír híján a méregben - horkantok egyet, aztán az üveg újabb, egyelőre utolsónak kikiáltott meghúzása után félreteszem az alkoholt, hogy ne gátolhasson meg semmi abban, miután a félig mögöttem ücsörgő végzett a tisztogatással, felé fordulván megfoghassam a vállát. - Köszönöm… - mosolygok rá hálálkodón, majd lenyalintva a számról a whisky vagy rum - ki tudja, miféle italokat találtak még ki a halandók - ízét, magabiztos elhatározásra jutok. - Hozok tiszta vizet - közlöm vele teljes értékű kötelességtudattal, ám ahogy féloldalasan lecsusszanok az asztalról - közben változatlanul a leviatán vállába fogódzkodva -, s a talpaim a talajt érik, az eddiginél hevesebben tör rám a szédelgés. Kénytelen vagyok a másik oldalán is támasztékot lelni a felkarja formájában, és enyhén előre görnyedni, remélve, a csípőm a deszka szélének dőlve biztosít majd némi tartást.
- Elképesztő… - szólalok meg csöndesen, néhány momentummal később, mihelyst hellyel-közzel úgy ítélem, megmaradok a talpaimon, kilengés nélkül. - Még soha nem volt ilyen hatással rám bárminemű halandó ital - emelem meg a fejemet, közvetlenül az előttem ücsörgő csalfán-ártatlan szemeibe nézve a magam túlontúl nagy jó kedvben úszóival. - Te is hasonlóképpen érzel?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 3:24 pm
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 1365 • Credit:

 
A válogatás mindennemű fajtája nélkül hozta össze a sors bárkivel és bármivel. Tudja ő, hogy milyen partszakaszokra oszlott a világ maga, csakhogy ő attól még, hogy névileg hol áll, mégis abba a közepes mederbe sorolja magát némán, amelyben sokan lavíroznak még. Vannak csaták, küzd maga a bolygó is talán nem csak annak lényei, és itt van ő, aki csak sétál, halad előre, és hol gyönyörködik, hol pedig könyékig ássa magát a múlt romjaiba. Mintha már maga a személye is teljesen máshol lenne, és bár nem tagad semmit, főleg nem a családot, elenyészőnek tűnhetnek tettei. Aztán pedig, az igazságot mindenki magának ítéli meg. Az a legjobb, ha nem kell folytonosan harcolnia. De ez kit lep meg?
- Meglehet, ebben látok logikát. Csak akkor nem, ha egy kicsit trükközöm vele és akkor már végképp – persze, ez sem sikerülhet mindig, sőt, minél erősebb az, amivel szemben áll, annál nehezebb. Persze, az még mindig nem garantál semmit, hogy választ is kap arra, micsoda is ő, hanem inkább egy erős nyitány a harcra, vagy épp csak a tanácstalanságra, amelyet sokan nehezebben kezelnek mint a haragot. Tény, hogy a bizalmatlanság népbetegség a természetfeletti szekcióban, az emberek pedig egyenesen sportot űznek abból, hogy ami magasabban áll, mint ők, annak jobb ha mihamarabb vége. Főleg, a mostani káosz közepette, ahol nekik számtalan esélyük akad. Ezt elé szerencsétlen helyzetnek tartja, de csak kialakul már minden. A lényeg, hogy ne nekik kelljen a rosszabbik végén lenniük.
- Gondolom, nem könnyű ez a tudat. Futottam már bele egészen őrült példányba, talán vérszemet kapott a gyilkolászásban. Ezek után könnyű elképzelni, mikre nem vetemednek – már lassan lehet azt használni, hogy senki és semmi sem szent. Már ők sem. Üröm az egészben az, hogy nyilván az emberek mintájára vetnek be különböző fegyvereket, minél többet vannak „idelent”, annál többet tanulnak, és ez a méreg rá az egyik tökéletes példa. Régen elég volt az erő, most már más fondorlatok kellenek. Még nyomokban érzi a vér szaga mellett a savas, érdekes buké, aprón bújik meg, mégis, úgy néz ki, elég alattomosan. Ugyan nagyon annak néz ki, sikerült megállítani és gyógyításnak indítani a sebet, lehet, hogy kellemetlen lesz még kicsit. Ő így gondolkodna a helyükben, mégsem vetette be még sosem. Ha lehet az mondani, az angyalok is holtukig tanulnak, és amely egykoron alantas volt, lassan mégis ráfanyalodnak. És mi lesz akkor, ha ők maguk okoznak meglepetéseket... Hol lesznek a mérgek majd, és a fegyverek.
Az üveg lassan fogy ki, az idő kellemesen telik, sokkal kellemesebben mint bármikor. Nem, nem érzi úgy magát, mintha ismét a ládában lennének, ez sokkal másabb. Valahogy könnyebben elfogadható. A hely egykori tulaja álmában sem gondolhatta, hogy felhalmozott készleteik mire lesznek egyszer majd jók, meddig tartanak majd ki, hogy aztán valaki jöjjön és rátaláljon. Nevetni támad kedve hirtelen, de végül elcsendesül, mégsem jönne ki jól és persze, a következő szavai nem is szolgának arra, hogy nevessen. Másnem kínjában, ám, a szóba hozott démon miatt nem érzi magát fenyegetve, mégsem tudja csak új elhajtani a gondolatot.
- A láda minden elmét kikezd, ezt alátámaszthatom -  vagy épp a testvérei, de talán maga Cassael is érezte, érzi. Nehéz hely és kiszabadulva még nehezebb annak emléke. Már mondhatja azt, hogy kezd túl lenni rajta, de mégis, néha úgy rézi, mintha nemrég vagy épp sosem engedte volna szabadon annak mágiája. - Hát úgy néz ki, akaratlanul segítettünk rajta. Azon a helyen épp elég volt a miénkből is, ha abba bele tudott kapaszkodni – húzza el a száját, mintha most kezdené el kínozni a bűntudat azért, mert 700 év alatt szivárgott belőle, vagy épp maga a láda szívta volna ki az erejét, hogy azt megőrizve egy füstlovas testépítésre használhassa. Nincs ilyen érzete, de arról igen, hogy ez az egyik legjobb teória. De hogy hálát remél-e a démontól? Ilyenről álmodni sem szabad. Egyszer majd megossza ezt a többiekkel is, hacsak ők, valamelyikük nem tud már róla réges régen, mert semmi sem bizonyítja azt, hogy nem lépett egyikükkel se kapcsolatba. Az lesz aztán a meglepetés! Mondjuk, tegyék, ha úgy akarják, ameddig ténylegesen elkerülik a családi perpatvart. Addig pedig, eliszogat a sebesülttel, majd folytatja ki útját, annak függvényében, mi lesz majd itt a vége. Most kellemes minden.
- Sejtettem, hogy semmi kellemes terve nincs a világgal, igen. Nem mi kértük őt, ez meglepő számunkra is – vonja meg a vállát, azt mutatva, oké, mit mond, de nem tud mit vele egyelőre kezdeni. Mit is lehetne... belülről nem nyithatták ki, a Sötétség pedig meglepetésként húzta elő őket, hogy aztán egy napon talán behajthassa a tartozását. Előre tart erről...
- Ophilia? - érdeklődve pillant felé, hiszen elsőre nem tudja hova tenni a nevet sem és mégis, érzete van arról, hogy már elhangzott előtte. Vagy sosem? Fogalma sincs egyelőre, talán olyan téma, amit nem is akar megvitatni, csak egy hangos sóhaj volt csupán, amit az itallal mosott le ajkairól. Mindenkinek vannak kellemetlen témái, nem kell ehhez embernek lenni.
- Francba... - mordul egyből, mert melyikük ne kívánna ilyen szépet. Ha egyszer kinyílt, ki tud többször is, és talán régi lakóit hívja vissza először. Még apró viszketést is érez, meg is kaparja karját. Elég mókásan mutat, mintha csak valami fóbia érte volna el, nem csak épp az, hogy láthatóan nem akar oda többet visszatérni. Még ha veszítenek is, akkor sem. De ez a jövő és amire jelen pillanatban nem akar gondolni, így csendben fordítja tekintetét és figyelmét az angyalra. A víz úgy néz ki hasznosnak tűnik, így ez a kósza gondolat sikerré vált, mégis, apróság. Ide hasztalan lenne az emberi könyvekből tanult elsősegély.
- Persze, nem is úgy érettem, Csak épp a helyét, mégis merre lehetnek még ilyesmik. Pontosan a bőröm vágyik a hűvösségre, ez a hely már túlságosan kínzó – pillant az ablak felé, pontosabban a tűző napra, mely odakint nem csitult, erre nincs túl sok felhő, amely útjába állhatna. Hasonló hely, mint ahol először bukkantak fel sok-sok idő után és ahonnan szinte azonnal el is menekültek. És lám, maga kínzására ismét eljött, hogy megtapasztalja. Nem zavarja meg a másikat, ameddig hűsöl, nem irigykedik rá, lábát kényelmesen lóbálva fogyasztja az italt és a poros, de hűs helyiségben annyira nem is kényelmetlen. Kényelmesebb, mint egy félig-meddig nyitott sebbel, amivel egyébként egy szép családi beszélgetést ki is bírt a közelmúltban, csak ő közel sem volt hasonlóan kellemes társaság, mint most ő. Lehet, hogy jobb is ez a felállás, ha hisztizne akkor nem lenne oka az örömre, sem a mosolyra, amely az angyal arcát szeli át. Meglepi, igencsak, noha nem gond, mégis, nem számított rá. Kellemes mocorgás odabent de talán csak az alkohol, amit meglepettségében ledönt a torkán.
- Ahhh... értem, így értem. Maradt bizonyára, mármint, én egyik angyalból sem a sötét valamit érzem meg, és belőled sem. Bár most inkább a vért, de az más, nem is fontos. Kettőnk közül még mindig én vagyok a „rossz” - mutatja ujjaival, mintha ezzel meg kívánta volna nyugtatni, hogy nem kell ilyen sötéten látnia magát és mégsem a totális gonoszsággal iszogat éppen. Ez... egy roppant bonyolult magyarázat lenne vagy épp kívülállónak maga a káosz, pedig semmi más nincs benne, mintsem egyfajta egyensúly.
- Azért én sem dőlök ki pár pohártól – lötyögteti meg az üveget, és még biztosan is ül, szemei sem csúsztak keresztbe. Tiszta fej. - Mondjuk azokkal ott? - mutat egy egykori plakátra, melyen a hölgyemény egy szál bikiniben reklámozza a világ legfinomabb italait – az ő szavai szerint. Ő már plakátoknak nem hisz többé. Épp körbe is nézne, mik vannak még a falon, amikor visszapillantva a rongyra téved a tekintete. Talán mindkettejüket meglepi ez a lépés, végül mégis leteszi az üveget és elveszi azt.
- Persze – csusszan közelebb, helyezkedik, hogy kényelmesen odanyúlva, apró mozdulatokkal tisztogassa ki a sebet. Amint már nem mocskos, fejét oldalra billentve vizsgálja azt, nem-e marja a méreg vagy bármi más, de ez itt már nem annyira vészjósló, mint az oldalán. - Hát, elég mély, de talán ebbe nem került semmi – lapogatja tovább a ronggyal, majd előrébb dől, hogy némileg kimosva újabb adag hűs vizet vihessen fel a hátára. - Szólj, ha fáj – egyszerűbb így, mint másképp. Abszolút nem tesz semmi olyat, amely gond lehetne, és amint úgy érzi, elég volt, le is ereszti a kezét, vagy épp ott tartja, ha erre kéri. Csak a csend és az apró élet motoszkálása szól bele.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Júl. 22, 2018 5:11 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 1003 • Credit:

Fejemet lágyan biccentve követem nyomon Athan elbeszélését a kinti világ viszontagságairól, s a leviatánokat övező kollektív tudásról. Feltéve, ha volna efféle. Nehéz megfogalmazni, örvendek-e a hírnek, vagy inkább aggódom, ám jelenleg úgy tetszik a legbiztosabbnak, ha az emígy is számos ellenségre tagolódó világot nem osztja meg egy újabb. Nem addig, amíg a szabadulásuk okát fel nem göngyölítjük, és meg nem győzzük őket, hogy a Föld megmentése fontosabb bárminemű hatalmi törekvésüknél s bosszúvágyuknál.
- Van közötök a démonokhoz, s még ha nem is tudják, a hasonlót megérzik - felelem mintegy kéretlen magyarázatként a pokolszökevények részéről tanúsított szimpátiára, azt már nem taglalva külön, az angyalok miért bizonyulnak nehézkesebb feladatnak. Alapvetőn fel kell tennünk a kérdést, kikkel eddig összehozta az útja, milyen oldalt szolgáltak?
- Nem ért különösebb meglepetésként, legfeljebb a praktikáik és az erejük. Huszonhét éve katasztrófa uralja a bolygót a fajtámnak hála - tekintek le az oldalamon húzódó sebre, amely gyógyulgat, ám messze nem olyan gyorsan és simulékonyan, mint az elvárható lenne. Ezúttal én is újabbat kortyolok a kezem ügyébe keveredett italból, noha ahhoz, hogy bármi hatást remélhessek az alkoholtól, ennek az üvegnek a sokszorosát kellene a testemben tudnom. Nos, időnk az van.
Némileg meglep Athan megrökönyödése és borúlátása Mammon kapcsán, tekintve, hogy a ládában közel sem vette olyan komolyan a démon fenyegetését. Hibáztatni nem tudhatom, erős teremtményekként egy füstpamaccsal szemközt nézni az előzetes tudás és tapasztalás hiányában valóban nem gerjeszthetett bennük jelentős aggodalmat, ha egyáltalán. Nem, a gúny és a pálfordulásán való élcelődés helyett leheletnyi nyugalom, büszkeség telepedik meg a gyomrom aljában az ital forróságával együtt. Nem volt hiábavaló a befektetett energia.
- Semmi jót. Szerencsének róható fel mégis, esze az kevesebb van - mosolyodok el leheletnyire, annak ellenére, nem éppen jogos a szidalmam. Mammonnak éppen, hogy megvan a magához való esze, pusztán a körülmények és helyzetek, amelyekbe ülteti az ötleteit, gyakorta kerülnek esetlenül kiválasztásra. A mi előnyünkre, természetest. - Még magam sem tudom. Hosszú időre északon maradt, tán jobban ki tudta ott használni a láda mágiáját. Másra nehéz gondolnom - vonom meg hetykén a vállaimat, s csupán a balul sikerült mozdulat okán fedezem fel, a hátamon is húzódik egy hosszanti seb, miként kellemetlenül belenyilall a fájdalom. Fintorral nyúlok el az irányába, de végül nem bolygatom a sérülést. Meglehet, éppen a leviatán kijelentése késztet megakadásra. Eddig nem igazán törődött senki azzal, milyen módon is érint a saját fajtámmal való csatározás, és lássuk be, hosszú ideje már magam sem gondoltam rá, könnyebb volt úgy, hiszen.
Pusztán egy apró, mímelt horkantással fogadom meglátását a családjával kapcsolatban, körültekintőn kerülve az engem illető rész érdemben történő lereagálását. Helyette íriszeimet Athan ujjára vezetem, aztán a szilánkokra, melyek közé visszahullanak a lábából kiegyengetett darabkák. Ekképpen hallgatom a kijutásuk részleteit.
- A Sötétség? - kapom fel a fejemet, s rá a pillantásomat, amely őszinte megdöbbenést hordoz magában. - Remélem tisztában vagy vele, hogy a megmentőtök óhajtja a semmivel egyenlővé tenni az általunk ismert univerzumot - figyelmeztetem, tudván, ezt még ők sem kívánhatják igazán. - S Ophilia… - csóválom meg a fejemet, amelybe alig fér, miért is segítene az Úr testvérének. Bizonyára kényszerítették, talán… ezért kért segítséget még odabent? Én pedig nem lehettem a hasznára…
A whisky maradékát is letudom a torkomon.
- Nem, tudtommal nem semmisült meg - felelem kurtán, reszelős hangon a nyelőcsövemet végigmaró italnak hála, melynek utánpótlása közvetlenül a korábbi üveg félre tételével ér célba az ujjaim között. Mégsem bontom meg, helyette magam mellé egyengetem, és átveszem a másik figyelmességéből fakadó „csomagot”.
Pillanatnyi feszültségem és aggodalmam sebtében foszlik szerte a kíváncsi, érdeklődő kérdés hallatán, a vonásaimat mélyítő árkok helyét egy felszabadult, szelíd mosoly veszi át.
- Nem. Legalábbis nem úgy, mint a világot. Mi értelme volna hiszen képeket és érzéseket mutatni, mikor már te magad is a bőrödön tapasztalhatod? - somolygok, mielőtt elkezdenék kivetkőzni hátramaradt felső ruházatomból. Furcsállom, amiért ártalmatlan hálálkodásomat effajta bő lére eresztett válasz követi, habár a sorok mögé látva mintha… Mintha bizonyítani kívánna nekem Athan. A felismerés jó néhány pillanattal meghosszabbítja a mosolyom arcomon történő vendégeskedését.
- Valóban nem árt - értek egyet vele, s noha lennének még további meglátásaim, a bőrömet érintő hűvös túlzóan lefoglalja az érzékeimet. Egészen különös, milyen közel tudunk érni a halandó léthez, mihelyst erőinket szinte a végletekig kimerítjük, jelen esetben a harccal és a gyógyulásba ölt energiával. Efféle lényegtelennek ható apróságok is kellemessé tudnak válni, s akkor már miért ne használnánk ki a momentumot?
Athan visszafogott nevetése ránt ki elégedett elmélkedésem lankái közül, leginkább, mert már régóta nem hallottam sem a hangját, még úgy a jó kedélyének kinyilatkoztatását. Magam sem értem, miért hiányoltam egyáltalán - ezek szerint -, s miért esik jól újra megtapasztalni. Mosollyal pillantok rá, azt már fel sem fogva igazán, miféle kijelentését kísérte a vidám hangadás.
- Ezt? - kérdezek vissza hirtelen, először nem tudva elhelyezni magamban a kérdését és a tárgyat, amire irányult. Aztán csak rádöbbenek. - Ohh… Nem mondanám. Nem tudom. A láda hatása… Az eddigi harcaim értelmetlensége. Hol marad az égi fény, ha még egy démonnal sem vagyok képes érdemben leszámolni? Maradt-e belőle egyáltalán bármelyikünknek? - tűnődök magamban, s ha nem foglalna le a sebem tisztogatása, úgy ezúttal már felbontanám az üveget is.
Nos, a kellemetlen gondolatok elterelésére azért akad más mód is, például a leviatán megdöbbentő élménybeszámolója. Lucifer? Csak ő hiányzott…
Elmetekervényeim között már készen állok a bosszankodásra, ám minél tovább hallgatom Athant, annál inkább csitulnak a kedélyeim. Örvendetes, hogy pusztítás helyett az ismerkedéssel tölti az idejét.
- Pusztán akart? Ezek szerint nem járt sikerrel - vonom meg a szemöldökeimet, amelyek egyhamar irányt váltva közelítenek egymáshoz a nőkre tett megjegyzés végett. - A ruházkodás legfeljebb a téli időkben számottevő a halandóknak, máskülönben azzal kell beérniük, amijük van - magyarázom elkomolyodva, s bár nem tudok együtt érezni velük, a problémájukat megértem.
Ezt követőn érdeklődőn tekintek hátra a vállam felett, miként előzékenyen rávilágít a kimaradt részekre a másik. Néhány kérészéltű momentumra elmerengek, aztán megtisztítva s kifacsarva a rongyot, Athan felé nyújtom azt.
- Éreztem, hogy van ott egy vágás, de nem érem el. Megtennéd…? - általában nem támaszkodnék másokra egy efféle triviális problémával kapcsolatban, a leviatán figyelmességét követőn mégis úgy érzem, benne megbízhatok ilyen téren.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Júl. 15, 2018 5:30 pm
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 1316 • Credit:

 
Noha nem lát a fejébe, mégis mennyire zaklatta fel, vagy épp tölti el örömmel ez a találka, és ő sem mutatja különösképp, mit is érez, az mégiscsak derítő, hogy a levegő nem forrong, nem lehet vágni a feszültségek, csupán az alkohol, méreg és a vér szaga lengi be a két, egymásra csodálkozó alakokat. Nála van a fegyver, amelyet még a véletlennek köszönhetően sikerült szereznie és amelyet azóta inkább biztonságból magánál is tart, ha harcra kerülne a sor, még egyszer ne járjon úgy, mint akkor. Most azonban, ellene bevetni? Képtelenség, hacsak nem közelítenek azok, akik elintézték. Akkor persze már más lenne a felállás, de nem fest semmit a falra. Csak kényelembe helyezi magát, és kiélvezi a pillanatot.
- Az erős kijelentés lenne, hogy tudják. Persze, ki-ki ment a maga útjára, és úgymond „reklámoz”, de kétlem, hogy a pontos, teljes valóságot tudnák. Nem támadt még kollektíven senki sem, érzik, hogy nem vagyunk halandók és egyeseknek ez is elég. A démonok még csak-csak békések, ami már eleve istenkáromlás is lehetne... - nevet egy aprót, hiszen ki gondolta volna, hogy azokkal lesz majd a legkevesebb gond úgymond, akiket szörnyetegeknek titulálnak, a pokol félelmetes rémségeinek. De, mindig vannak meglepetések. - … az angyalok mér azonban több galibát okoznak. Rosszabb a helyzet kicsit, mint amit képzeltem. Bár gondolom, már te is látod, hogy néhol igencsak katasztrofális – utal itt éppen arra, amely miatt idekeveredett. Elvégre, normál esetben nem kellene egymással viaskodniuk, azonban az ellentétek élesek, a világot pedig maga a Sötétség szennyezi, hát miért is lenne pont béke mindenhol? Ugyan már, ez csak gy illúzió volt, amit akkor látott, amikor frissen szabadult, azóta pedig felnyílt a szeme már neki is. Újabbat kortyol az italból, csendben figyeli a másikat. Élménye az akad, mind jó és mind rossz, de egyelőre kicsit nyerje vissza az erejét, ráérnek anekdotázni, hiszen mind idekint, biztosan bent is történt valami, amely érdekes számára vagy akár a világnak, még ha maga a hely halott és kietlen, azok ketten biztosan megtöltötték valamivel, más nem még több gyűlölettel. Szemöldöke már szökken is a magasba, nem titkolja, hogy igencsak meglepi, ami hall. Előrébb dőlve emészti meg azt, amely immáron kimondatott, és amelyet nem képzelt el, pont odabent. Vagy mégis? Felsejlik elméjében az, a kis emlék, amely erre utalt, de őszintén, nem gondolta, hogy sikerrel járhat. Hogy tényleg meg tudja tenni.
- Azt hiszem, ez semmi jót nem ígér. Mammon ott, úgy épp elég volt, egy halandóba bújva is galibát tudna okozni, de hogy ismét saját bőrében... - sóhajt egyet, lepillant az üvegre és ez az a pillanat, amikor tényleg annak lehet örülni, hogy nem vizet kortyolgatnak. Öles kortyot gurít le torkán, majd megrázva kicsit a fejét, elsöpri a rémképeket az elméjéből. Egy világ, ahol minden gonosz, és immáron a jogfosztott lovas is ereje teljében van? Semmi jót sem ígér.
- Ez még biztosan fájni fog, mármint az, hogy ennyire megerősödött. Mi történt odabent ami ide vezetett? És... hogyan? Odabent nem hagytunk neki semmit, hogy segítségére lehessen – akarattal, anélkül pedig már ki tudja. Inkább az az érdekes, hogy ha a démonnak nem is, neki még sajátos módon örülni is tud. Mosoly helyett azonban szisszen egy aprót, a kellemes élményt hallani, elképzelni és eredményét látni is épp elég.
- Biztos nem erre vágytál tőlük, kezdek egyre jobban örülni a családomnak. Mégsem akarnak felnyársalni – vonja meg a vállát szórakozottan, kényelembe helyezve magát. Egy apró mozdulattal szabadítja meg magát a talpába állt üvegszilánktól, és hajítja vissza a földre, a többi közé. Ezt a romot is ők csinálhatták vajon?
- Szerencsére. Amúgy meg, ha tippelnem kellene, semmi jó nem jut eszembe. Ha nem találsz ide, akkor talán szép lassan lebont az a valami. Még az ujjam is kimarta – panaszkodik, persze nem komolyan, miközben feltartja azt, mutatva jelét, hogy ez bizony komoly méreg és talán nem is épp angyali találmány, annál sötétebb jóval. Azonban az ő bőre, mint az angyal sebe, rendben lesz, így csupán egy újabb olyan pont, amelyre innentől figyelnie kell, vagy épp itt az idő, hogy ő is kotyvasszon valamit, amivel megvédheti magát.
- Is. Ő volt az angyal, és... volt ott egy sokkal ősibb, erősebb teremtés is. Nem tudom mennyit tudsz róla, de ha Isten nem tért vissza, a Sötét igen. Ha nem csaptak be minket, neki kell képes papírt küldeni – őszintesége még magát is meglepi, nem lett volna köteles azt mondani, amit, és mégis. Ennyit megérdemel alapon? Vagy mert minek titkolja? Előbb-utóbb úgyis megtudja, mindent, és akkor aztán már minden másképpen fest. Mondjuk, nem tett annyi rosszat, tapad vér az ujjaihoz, de ahhoz képes, egész példaértékű, ahogy viselkedik idekint. Kirándul, kutat, keres, ismerkedik. Mint egy kis kalandor. - Legalább már akad valami, amit ki kell deríteni. Vagy ha nem fontos, akkor maradhat is így, mert azt érzem, biztosra, hogy te sem vágysz oda vissza – mosollyal hagyja a dolgot, elvégre senki sem olyan bolond, hogy oda kívánkozzon. - A láda megsemmisült? - ezt már nem leplezi, mennyire mohón kívánja azt, hogy többé ne létezzen. Ha valami folytán még most is egyben van, akkor legyen olyan helyen, ahol tényleg senki nem éri el. Jobb is, hogy leköti mással magát, mintsem azon bosszankodik, mennyire el tudja futni a rettegés, ha arra gondol, ki akarná őket visszazárni oda, minden indok nélkül. Jobb, ha nem gondol rá, sokkal jobb.
- És azt is megmutatod majd, ahogy a világot? - immáron teli kezeivel pillant rá, azzal a kíváncsisággal az arcán, amit a ládában ismert meg. Ha Cassael ügyködött valamin, hát nyoma akad is, észre sem veszi, mit tett vele, mert lényege mindig más volt a többiekétől, így lényegében megmaradt a kis különcnek, csak épp, nem önszántából. - Nem felejtettem el, ami odabent volt, ha jó, ha rosszabb. Ez itt semmiség, csak neked lesz kényelmesebb tőle. Sokan azt hiszik, olyan szörnyek vagyunk, akik mindenen csak átgázolnak, de azért nem árt, ha látni azt, vannak jobb szándékaink is – amint a csomag révbe ér, ő felterpeszkedik az asztalra, a föld helyett immáron ott ücsörög. Hogy ő kifejezetten jó akar lenni? Nem, igazából nem is tudná definiálni, mi is pontosan, de annyi biztos, hogy nem a legveszedelmesebb. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ha azt nézzük. Tekintetét illedelmesen elfordítja, miután a rongyos ruhadarab lekerül a másikról, egy gyors pillantás, ártalmatlan bámészkodás után. Nem mintha úgy néz ki, a másik zavartatná magát, így az, hogy a plafont, vagy a kopott falakat bámulja, nem épp a legjobb megoldás, így visszatér hozzá, miközben ő ennek a kevésnek is láthatóan örül. Apró dolgot is boldoggá tudnak tenni egy angyalt, ínséges időkben. Hah!
- Az már más kérdés, ki a préda ilyen esetben. Szeretem a meglepetéseket – nevet aprót, egyik lábát lelógatva kezdi el lóbálni közben, feloldódva, nem feszengve. Mint a rég látott ismerősök. -- Miért... csináltad ezt? Azt ne mond hogy annyira romlott lennél – legyinti le, bár az, hogy itt iszogatnak, meg egyáltalán, vele beszél, már utal valamire. De kinek mi a jó. Ő meghúzza az üveget, ízleli a kesernyés ízt, és már nem számít, mennyire romos maga a hely, mintha régi fényében tündökölne.
- Találkoztam az Ördöggel. Lázadó, fura halandókkal, és őrült angyallal. Ez egy igen hosszú történet, igazából, mert folyton csak megyek és megyek, nem tudok betelni a világgal, még ha tudom, hogy mik készülődnek és mik vannak itt. A városok romokban, de kit izgat? Tele van élettel, és azt hiszem a láda fogsága után már nem tudok elmenni semmi mellett. Mindenki külön utakon jár, néha egyre tévedünk és mégis... Élmény... Egy hasonló helyen le akart itatni egy démon, ez annak számít? - billenti kissé oldalra a fejét, tűnődve, mi számít élménynek. A pengéje, a kis szövetségei, a tervei? - És mióta járnak ilyen kevés ruhába a nők... - köhint egy aprót, bár ha arra gondol, amit Rubennel fedeznek fel. Tényleg napokig itt ülhetnének. De ha érdekli más, ő kifejti. - Itt még a hátadnál van, ha eléred – mutogat, pontosan mire gondol, merre. Ha eddig nem volt biztos abban, hogy a világ „szeretetére” irányuló taníttatása nem hozott eredményt, akkor most talán látja is.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 2:35 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 814 • Credit:

A kezdeti döbbenet arcátlanul gyorsan hígul fel bennem, válik simulékonnyá s már-már… barátiassá. A láda fogságában sem voltunk egymás feltétlen, jó cimborái, a voltunkból fakadó különbségek mindég ott feszültek közöttünk, mégis különösen kellemes érzés újra látni a vesztegléssel töltött hónapok egyik kiemelt alakját, ki a kezdetek kínjait… Nos, ha nem is varázsolta észrevehetetlenné, bosszantó kíváncsiságával és állandó közelségével mindenképpen tompította, révén, addig sem az elveszett időre koncentráltam, hanem az okítására, „javítására”. Vajon mivé lett idekint? Maradt benne bármi hátra a tanításaimból és az igyekezetemből, vagy minden befektetett energia, próbálkozás hiába való volt? Nem kérdezhetek éppenséggel rá, tekintve, hogy súllyal a tudomása nélkül formáltam őt.
- Tudnak már rólatok? Tudják, hogy léteztek? - szegezem neki a kérdéseimet, habár a küllemén esett csorbák számtalan okból létrejöhettek. Óvatlan démonok, angyalok, vadászok, más szerzetek tudatlan próbálkozásai a megtámadásukra, temérdek lehetősége akadhatott Athannak összetűzésbe elegyedni a világ lakóival anélkül, hogy bárki ismerné a származását. Noha be kell látnom, ha nem ő, úgy a feltűnés lázában égő testvérei már bizonyossággal tudomására adták a világnak a visszatérésüket, de legalábbis a jelenlétüket. Apró sóhaj bukik elő kiszáradt ajkaim közül, kicsiny megtestesüléseként a tehernek s bűntudatnak, ami a bensőmet nyomja. Ha nem bolygatom meg a láda rendjét, talán örökkön ott maradnak, biztonságosan elzárva a bolygó elől. Egyetlen reményem a tudatuk formálása, és… Athan.
- Mammon nyomát követtem - szólalok meg lemondó hangnemben, mintha korábbi sóhajom a bosszantó démonnak, semmint a leviatánok szabadulásának lett volna köszönhető. - Kiszabadult ő is, immáron testet öltve. Sajátot - emelem ki az információt, amely engem vélhetően jobban frusztrál, mint az előttem ácsorgó ifjút. - Figyelmetlen voltam és Gabriel angyalainak egyik őrhelyét sikerült megbolygatnom a jelenlétemmel. Nem örültek nekem - teszem hozzá mély hangon, mielőtt felfrissíthetném torkomat az elébb íztelen, majd kesernyéssé váló itallal. Szemeimet pusztán akkor nyitom fel, mikor megérzem az asztalon történő, finom motoszkálást. Szinte teljesen leengedett szemhéjaim alól figyelem a leviatán vizsgálódását, reménykedve, hogy nem áll gusztusában megkóstolni az angyali vért.
- Igen, habár a hatásáról kevés tudomásom van - vallom meg őszintén az üveg odébb helyezését követőn. Nem igazán értek az újszerű fegyverkezéshez, mindeddig csupán az angyalpenge volt ránk veszéllyel, de olybá tűnik a Hírhozó és serege nem tétlenkednek. Éreztem az ereimben szertefutó furcsaságot, amely lelassított, s talán a vérzést is kifejezettebbé tette, azonban nem hinném, hogy bármi olyasmi volna, melyet a tollaim olaja ne gyógyíthatna meg. - Megleszek a magam módján - biccentek a félig-meddig ajánlatára a segítséget illetően, nem hagyva leolvadni ábrázatomról azt a halovány, kicsiny mosolyt. Bizton a fáradalmak és a legyengült állapotom tehet róla, mindenesetre örülök a látványának.
Természetest akad olyan pontja a beszélgetésünknek, amikor komorabb arckifejezés ül meg rajtam, ilyen ez a ládából való kiszabadulásuk témaköre. Homlokomat ráncolva vizslatom a vonásait, ám úgy vélem, nem lenne oka hazudni.
- Nő? Úgy érted, Ophilia, az irattáros? Mintha… Mintha láttam volna őt, de már olyan rég volt. Haloványodtak az emlékeim, megvallom, végül már nem hittem többnek a látványát, mint közönséges illúziónak - magyarázom elcsöndesedve. - A mi szabadulásunk még rejtély előttem - felelem meg kurtán a kíváncsiskodását is, figyelve aztán, hogyan szedi elő a zsebéből a kis szórólapot, majd hajítja azt el a földre. Annyi erőm azért még akad, hogy egy légies könnyedségű papírfecnit magamhoz egyengessek, szóval, amíg Athan mással foglalja le magát, a leírást és a képeket fürkészem.
- Ismerek helyet a világban, ahol találhatsz effajta medencéket. Pompázatosabbakat, mint ezt itt - bökök állammal a megsárgult, viseletes lapra, mielőtt igazán figyelmet fordítanék a leviatán ügyködésére. Próbálom nyújtóztatni a nyakamat, mégsem látok mögé, így hát kénytelen vagyok megvárni, míg visszatér hozzám. Egy ronggyal és egy lavór vízzel. Néhány kérészéltű momentumig megilletődötten pislogok a szabad kezembe nyomott anyagra, s pusztán akkor térek a tudatomhoz, mikor megszólal.
- Igen… Köszönöm, ez rendkívül figyelmes tőled - biccentek felé egy újabb, hálásnak remélt mosollyal, majd félreteszem a papírt az asztalra, éppúgy a következő pillanatokban magamról leegyengetett ing maradványait. A rongyot aztán a vízbe mártom, kifacsarom, és noha az arcom illetve az oldalam sürgetőbb lenne tisztítás szempontjából, mégis a mellkasomat dörgölöm elébb végig a jéghideg cseppekkel, nem leplezetten, behunyt szemekkel élvezve a testemben szétáradó, azonnali felfrissülést. Meglehet, jelenleg nekem is jobb szolgálatot tenne egy medence.
Az Athanhoz közelebbi eső kezemmel megtámaszkodok az asztalon, kicsivel a hátam mögött, míg a másikkal szimplán a bőrömön tartom a nedves rongyot. A fejemet oldalra döntve, és fülemet a vállamon pihentetve vezetem íriszeimet a leviatánra, érdeklődőn hallgatva szavait.
- Vagy inkább a többi lényre, kik pusztán a prédát látják benned - felelem végül, nem gondolva, hogy olyan felelőtlen volna, még azt a maradék embert is maga ellen fordítsa a veszedelmességével. Bár tény és való, jelenleg nem lelhetik halálukat. - Pff… - horkantok fel kétkedően az utóbbi megjegyzését illetőn. Inkább nem is válaszolok rá, jól tudom hiszen, hogy én, és az égi fényem már rég külön utakon járnak.
- Mesélj, Athan, miféle élményekkel gazdagodtál idekint, azóta? - terelem másfelé a témát, miközben egyenesbe fordítva fejemet, óvatosan elkezdem letisztogatni az oldalamon száradozó, tetemes vérmennyiséget.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 3:15 pm
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 828 • Credit:

 
Mintha kicsit szellemet látna. Legalábbis arcáról egyelőre ezt sikerül leolvasnia. Bár tény, hogy tényleg ez a legutolsó hely, vagy még amögött jóval, ahol elképzelte, hogy találkoznak. Nem is tudja hirtelen, mennyire reménykedett abban, látja-e még a másikat, elvégre, nem követte a láda útját, miután eltűnt a tekintete „elől”. Egy ideig még meg volt az az apró kis kapocs, amellyel úgymond belelátott, aztán.. aztán történt valami. Vagy olyan helyre került a doboz vagy az ő ereje kopott meg azzal, hogy egyre hosszabb és hosszabb időt töltött a ládán kívül. És hogy érez-e bűntudatot? Természetesen nem, mert nem önként szabadult előbb, és néha-néha próbálta keresni az apró kapcsolatot, majd végül felhagyott vele. És lám, mégis idekint, mind a ketten, ha nem is teljes pompájukban, de a szabadság már az egyik legjobb dolog. Újra feltámad benne az a kíváncsiság, amely a ládában is átjárta, ha meglátta a másikat, és bár azóta tett kegyetlen dolgokat emberrel vagy épp fajtársával, itt most mégis békés, már-már barátias pillantással jutalmazza, nem úgy, mint aki a másik térfélen kapott helyett. Nem felejtette el, hogy mennyire hasznos információkat kapott odabent, íme a gyümölcse.
- Ó, láttál volna egy jó hónapja. Nem mindig sikerül megőriznem – szórakozottan tekint le magára, öltözetén csak a por és a homok ült meg, semmi vér vagy épp hatalmas, tátongó lyuk. - Amerről én jöttem, egy árva lelket se láttam. Mégis hogy sikerült ez? - érdeklődik immáron, hogy ki hagyta ennyire helyben. Emberek bizonyára ne, a démonokról meg azt hallotta, nem tesznek még egy botot sem nagyon keresztbe. Vagy csak felültették? Meglehet, nehezen hisz annak, amit nem lát, de felesleges is. Az apró érintésbe beleborzongva húzza vissza magát a jelenbe, és figyeli, ahogy úgy lecsap a kínálkozó nedűre, mint nemrég ő maga is. A szükség ugye? Nem szokott felesleges köröket futni, ha neki egy „sima” séta után szüksége volt rá.. És míg kiélvezi, az asztalra siklik tekintete, ahol az angyal vére ült meg. Ahogy eddig, most sem fogta vissza magát, ujját, amelyet nemrég érinthetett a másik, most a friss cseppekbe nyomja, ujjai között morzsolva, mintha csak arra készülne, hogy megízleli, és valóban is így tenne, ha nem érezné meg azt, amely visszatartja ettől.
- Ez méreg..? - bámulja meg a keze mocskosabbik felét, majd nadrágjába törli, nemes egyszerűséggel a nem odaillő dolgot. Visszapillant inkább rá, lábával félresöpörve talpa alól a törmeléket, így mégis kényelmesebb, nem mintha nem lenne egyszerűbb megkeresni a lábbelit, azonban annál most fontosabb dolgok kötik le, és mivel még mindig előfordul, hogy szertelen, belefér a renoméjába. Talán így lehetne őt legjobban meghatározni, sosem a legtökéletesebb.
- Ugyan, nincs mit. Én nem tudlak egy érintéssel rendbe tenni, és talán a gyógyításom sem lenne a legkellemesebb – utal arra, amikor egyszer megérezte, milyen az, ha angyali kezek veszik kezelésbe. Biztosan tudna trükköt, de hogy az milyen hatással lenne így most, legyengült állapotban? Ohh, inkább későbbre tartja, ha ragaszkodik hozzá.
- Ja hogy az! Meglepően egyszerűen, ha szabad így kifejeznem. Kiszabadítottak minket, és talán sejted is, kik voltak azok. Megfejtették azt a nyitányt, amit te is, és úgymond kirántottak onnan minket, ti pedig.. Nos, úgy véltem rólatok nem tudott a nő – csóválja meg a fejét, elvégre arra sem volt ideje, hogy meglepetten felkiáltson, hisz mire észbe kapott, már a szilárd talajon pihent mint egy kifacsart rongy. Nem volt kellemes utazás, koránt sem, mint azt hitte. - És te? Vagy ti? Titeket is ő szedett ki? - ráncolja a homlokát, hiszen a kérdés kétélű, mindkettejük felé irányulhat. Ha ő idekint van, akkor valószínűleg a démon is megkapta a kilépőjét. Fura, mert nem hallott, érzett semmi olyat, ami erre utal, pedig, ha ő lenne a démon helyében, biztosan kitalált volna valami visszavágót.
- Hát látod.. - nyúl be a zsebébe, és kiveszi a gyűrött lapot, amit a magazinból szaggatott ki. - Reméltem, hogy legalább ez megvan még – azon az egykori hatalmas hotelek egyike pihen, a híres belső medencével. A naivitás átka. Ledobva végül a csalfa képet, ellép a másiktól, és a bárpulthoz sétál. Ha egy fürdőkészletet nem is, rongyokat talál, és annyi vizet sikerül a csapból kiparancsolnia erővel, hogy elég legyen ahhoz, hogy Cassael valamelyest, ereje nélkül rendbe hozza magát. Nem érti, miért igyekezik ennyire, de végül csak visszasétál, lepakol, és átnyújtja neki a rongyot, hogy tegye, amit jónak lát. Ha ezt most a többiek is látnák.. Csak épp nem szégyelli.
- Gondolom, megy egyedül is – azzal felül az asztalra, és lábait felhúzva fordul felé, mint a gyerek, aki várja az újabb mesét, azzal a különbséggel, hogy a polcról egy újabb üveget bűvöl magához, és kinyitva kortyol bele.
- Igen? - ereszti le, miután megtöröli ajkait, figyeli, hogyan boldogul. - Tudom, úgy éreztem ideje volt. Odabent.. hát nem épp olyan körülmények uralkodtak, ami megkívánta. Kényelmesebb, talán jobban is áll, vagy épp veszélyesebb az emberekre nézve – játszadozik kicsit, mintha arra utalna, ő csak elrejtőzik mielőtt támad. - Ha nem lennél leharcolva, én csak azt tudnám mondani, nem vesztettél semmit a.. az égi fényedből - neveti el magát, de abszolút nem gúnnyal vegyítve.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 8:27 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 516 • Credit:

Amíg szóra nem nyitja ajkait a leviatán, bizony átfut a tudatomon, hogy amit néhány méterre tapasztalok magamtól, nem több mint az angyalpengére kent méreg csalfa utóhatása, egy olcsó illúzió. Habár különös volna, éppen Athant vetítse elém az elmém, holott a ládából közel két hónap után kiszabadult a testvéreivel, mi pedig körülbelül még egy évet raboskodtunk odabent Mammonnal. Angyali léptékben nem kellene számottevőnek lennie, odabent mégsem mondhattam el magamról, hogy igazán angyal volnék… Ilyenformán számomra ködös emlék már az ifjú - ugyan feledhetetlen -, miért pont ő pattanna ki a koponyám falai közül a szükség momentumaiban? Nem. Valódinak kell lennie. Talpai alatt valójában reccsennek az üvegszilánkok, a rajtuk hátramaradó, fekete vér szintén nem hat trükkös átverésnek.
A mezítelen lábakról komótosan emelkedik vissza tekintetem a felém közelítő, üde mosollyal körüllengett ábrázatára, mely az emlékeimhez képest sokkalta simulékonyabbnak, emberibbnek tetszik. Tisztában vagyok vele, hogy idekint nem peregtek olyan sietősen az idő homokszemcséi, tehát ehhez mérten lenyűgöző a leviatán fejlődése.
- Ellenben veled - ültetem szavakba a gondolatvilágom lankáin fogant megfigyelésemet, terelvén némileg a figyelmet magamról, illetőleg siralmas állapotomról. Sejthetem csupán, hogyan festhetek, a korábbi ütközet nem volt éppen könnyed, tekintve, míg én egymagam voltam, addig a vidék határait őrző angyalok hárman.
Félig kiejtett kérdésemre máskülönben nem effajta választ reméltem, noha ennek ellenére elpillantok az ablak felé, hunyorítva a szemeimet a hófehér kereten visszaverődő napsugarak végett.
- Nem egészen így értettem - szólalok meg ismét rekedtes hangomon, s nyitnám ajkaimat újfent, hogy helyesbítsek a kérdésemen, azonban rá kell jönnöm, a felkínált ital csábítóbbnak bizonyul a porzó torkomnak, mint a kíváncsiságom kielégítése. Sóhajtva veszem hát át tőle az üveget, végigsimítva közben ujjain, mintegy utolsó próbáját téve hús-vér valójának.
Bő kortyokban nyelem a whiskyt, aminek az íze nem lett se jobb, se szebb az idők során, ugyanakkor kimerülten, kicsit hasonulva az emberekhez lényegesen élvezhetőbb, mint erőm teljében. A molekulák egyesével történő kiérzésében semmi öröm nem akad. Az üveg szája cuppanva szakad el az enyémtől, az utolsó nyelést követően pedig jólesően felsóhajtok.
- Ez meglepően jól esett, köszönöm - halovány mosollyal nyitom fel az utóbbi momentumokra behunyt szemhéjaimat, az italt az asztalra, pontosabban fogalmazva a lábaim közé helyezve. Nem szívlelném, ha véletlenségből lelökném. - Szóval… Hogyan kerültetek ki a ládából? - kísérlem meg újra feltenni a kérdést, jócskán leszűkítve a válaszok lehetőségét. S amíg megfogalmazza, tenyereimmel végigdörgölöm az arcomat, halovány reményt fűzve ahhoz, hogy a durva mozdulatok okán lepereg némi rászáradt vér és mocsok a bőrömről. Egyelőre nem meríteném ki magamat jobban az angyali trükkjeimmel.
Ujjaim alatt közben a szemöldökeim ismét felkeresik egymás közelségét, homlokomra értetlenségben fogant ráncokat idézve.
- Mindezt a sivatagban? Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de itt se medence, se ingatlanok, sem pedig… értelem nincsen - teszem hozzá a gyenge kis humort, noha későn jut eszembe, hogy emellé egy mosoly sem ártott volna, máskülönben nehéz bárkinek megérteni. Azért utólag és futólag elmosolyodok, majd megint csak odébb helyezve az üveget - feltéve, ha nem kaparintotta vissza Athan -, a leviatán felé fordulok, lábaimat térdtől lefelé a levegőbe ejtve.
- Megváltoztál - nézek a szemeibe elkomolyodva, igaz, se nem szigorúan, se nem eltűnődve. Pusztán a tényt közlöm, amelyhez nem mellékelem pozitív csalódásomat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

Online
avatar



☩ Reagok :
111
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 12:55 am
Következő oldal


☠️ Viva Las Vegas

Cassael & Athan
zene: Whiskey in the jar •  szószám: 865 • Credit:

 
Az egykori bűn városa felett is eljárt az idő, no meg persze a világvége, és az sem utolsó szempont, hogy a sivatag kegyetlen ha valamit erre magára hagynak. A prospektusok szerint a rengeteg hotel és kaszinó mellett számos szórakozási lehetőség várja, és persze ki is tértek rá, csak épp az óriáskerék vagy az éjjel-nappal nyitva tartó kápolnák nem épp érdekesek számára. A motel, ahol ezen irományokat olvasta, szállása volt arra az időre, míg a poros köteteket átrágta amelyet egy közeli kisváros könyvtárában lelt meg, de úgy néz ki, tök hiába, mert mindenről írtak, csak arról nem, ami számára fontos volt. Dühös gyerek viselkedése volt, ahogy lerombolta azt a kis kényelmes szobát, majd úgy állt tovább, mint holmi üldözött, és talán kergetnék is, ha nagyobb galibát okozna. De nem, meghúzza magát, és már-már elrongyolódik a tornacipő, amelyben az út viszontagságait vészeli át. Nem könnyű errefelé közlekedni, két lábára kell hagyatkoznia és megérzéseire, amely azt mondja, egyelőre lehet, hogy itt kellene keresnie a választ. Azonban az ő érzékei is tévedhetnek, és inkább egy kígyófészekbe vezették, mintsem a kánaánba. A teremtett lélek még közelről sem keveredik erre, démonok és angyalok tanyáznak az egykori pazar hotelekben és csak egy bolond kígyó az, amely betéved ide, talán évek óta először. Vakszerencse, hogy nem botlott valami őrjáratba vagy épp rosszabba, nem kell magyarázkodnia vagy épp hagynia, hogy elráncigálják valami vagy valaki elé. A hangulat mintha napról napra feszültebb lenne, gyilkos erők támadnak fel, őrület környékezi a megmaradt embereket és minden egyes perccel közelebb csusszannak az újabb katasztrófához. És ahelyett, hogy fivéreivel tanakodna, hogyan tovább, vagy épp csak feszülten várna, mikor léphet valamit, mikor kell támadni, ő kényelmesen kirándulgat, mintha az egész Föld arra várt volna, hogy ő kiszabaduljon és mehessen, amerre lát. Kicsit összeszólalkozott idősebb fivérével, talán inkább ez az, amely messzire űzte őt. Család.. sosem lesz jobb..
A kirándulás azonban kezdi kifacsarni, nem örökös menetelésre lettek ők kitalálva. Így esik meg, hogy egy poros, rég lepukkant helyre mászik be, persze miután megbizonyosodott arról, nem látta senki és semmi. Csak egy kóbor kutya kószált erre, de rámordult, az meg, vagy épp bolondnak tekintette vagy ellenfélnek, inkább tovább ódalgott. Az üvegek láttán felderült, hogy némi nedvességet juttathat a szervezetébe, és bár egy kád hideg víznek jobban örülne, amelybe beleülve órákig ellenne, minden mindegy alapon nyúlt az első üvegért, csakhogy a víz ebben csak adalékanyag volt. Szükség törvényt bont alapon kortyolja le az első, kövér adagot, és rájön, hogy amennyire finnyáskodott a múltkor a démonnal, most annál jobban esik neki. Arcélén vékony csíkban csordul le a nedű, és a földre ülve sóhajt fel hangosan. A helyiség kissé sötét, csendes és romos, itt már nem tudna nagyon mit elbontani, ha a kedve hisztisebbé válva. Újabbakat kortyol, majd az üveget letéve dől hátra, és sóhajt fel, a kinti hőség után pedig a poros hűvösség kifejezetten kedvez minden porcikájának. Lábáról le is rúgja poros cipőjét, ujjai pedig az üvegre fonódnak, mintha szerelmi bánatában kívánná ezt, amikor az ég megdördül. Vihar érkezik? Homlokát ráncolva fordul az ablak felé, majd rájön, hogy nem onnan érkezik az áldás. Mire észbe kap, egy rongyos, vértől szagló alak esik be és botorkál el az asztalig. Érdeklődve, mégis csendesen figyeli, ki tudja, talán azok közül való, akik bárkit karóra húznának, ha csak meglátják. Aztán a villámcsapás szerű felismerés, mégis ki tért be ide. Nem mondhatja, hogy mellkasában nem zörrent nagyot a ketyere, és bár némán figyeli, ahogy kibontja magát ruháiból, és a mély sebre locsol valamit, fogalma sincs, moccanjon-e, vagy sem. Hajaj.. Egy pillanat az egész, és már nem is moccan, de hallja, hogy még él. Ez a jó, nem? Tekintetét a padlóra szegezi, majd lábujjaira, amikor neve csendül fel és ez már mosolyt csal arcára. Jó ideje nem látták egymást, és úgy néz ki, mégsem felejtette el. Sőt..
- Üdv, Cassael – emeli meg a kezét, és integet, ahogy azt a macskás kisszobortól látta az egyik épületben. Bár, nem épp így tette.. de.. mindegy is. Tekintete végigfut rajta, a sebeken, a véren, mindenen és még csak nem is leplezi, sosem tette. A kíváncsiság nem bűn.
- Elég ramaty állapotban vagy – pislantva emeli meg magát, majd feláll és az üvegével együtt közelebb lépdel hozzá. Az üvegszilánkok neki sem esnek jól, de arca meg se rezdül, fontosabb odaérni és megállni az asztal mellett. Hogy mit keres itt? Ez egy nagyon jó kérdés.. Fogalma sincs, miért gondolta, hogy ez a város bármire is jó, de talán tényleg csak a harag volt, ami irányított.
- Az ablakon jöttem, ott ni. Be se kell törni – mutat is arra, hol volt az a hely, ahol beugrott, aztán egy laza mozdulattal nyújtja oda neki az üveget. - Ez jót fog tenni. Igyál – mennyire jó dolog egy mennyei teremtményt alkohollal kínálni? Pont tökéletes. Vélhetőleg harcolt, fáradt és valami jóra vágyik, ez lehet épp az lesz számára is, Isten úgysem figyel.
- Választ keresek az élet nagy kérdéseire, vagy csak valami medencét, amelyben hűsölhetek. Az ingatlanárak alacsonyak, befektetek a jövőre – mintha totál más lenne, mint akit a ládában megismert. Kisimultabb, emberibb és már nem akad fenn dolgokon, bár legtöbb mondata csak improvizáció, ezeket is olvasta a magazin mellett és senki sem mondani neki, hogy a szakzsargon nem épp erre való. Mindegy is. Láthatóan vidám tekintete kárpótolja.


avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 10:54 pm
Következő oldal


Athan & Cassael
Drink first think later
Zene: Feel nothing at all • Szószám: 456 • Credit:

Az elhagyatott üzletbe nyíló faajtó hangosan jajdulva adja meg magát a súlyomnak, amint nekidőlve igyekszem a kelleténél vehemensebben kitárni azt. A felső zsanér elengedi az alkalmatosságot, így nem pusztán kinyílik, hanem félig be is dől velem együtt a sötét, poros és romos helyiségbe. Feszülten kapkodva a levegőt, rongyosan, véresen, az oldalamon egy tátongó sebbel keresem meg a legelső asztalt, ami jó szolgálatot tehet kifekvés gyanánt. Nem fordítok különösebb figyelmet a bent uralkodó állapotokra, a tengernyi üvegszilánkra, melyek kellemetlenül ropognak a cipőm talpai alatt, s melyek egykor az üzlet ablakaiként illetve portékáiként szolgáltak. Emberek után sem kutatok, meggyőződésem hiszen, hogy Las Vegas felé közelítve nem fordulnak meg sűrűn egy elhagyatott boltban.
Középütt végül rálelek egy asztalszerűségre, s minekután levetettem jelenleg hátráltató tényezőként szereplő kabátomat és nyakkendőmet, mindennemű angyali eleganciámat mellőzve vetem le rá magamat. A fogaimat szorítva, sűrűn hullámzó mellkassal tépem fel az ing gombjait, hogy minél könnyebben hozzáférhessek a gazdagon vérző sérüléshez. Gabriel, meg az angyalai… Mérgezett angyalpenge, hová süllyedhetnek még?
Nagyot nyelve nyúlok a nadrágzsebembe, ahova korábban bekészítettem egy fiolányit a tollaim olajából. A fájdalomtól és a kilométeres repüléstől, menekvéstől kimerülten, reszketve pattintom ki belőle az apró parafa dugót, hogy aztán tartalmát egyéb körültekintés és óvatosság nélkül lódíthassam rá a sebre. Az üvegcse a többi szilánkhoz társulva hullik ki az ujjaim közül, majd csattan szét a kőpadlón, de nem különbül izgat a sorsa. Kitárt karokkal, egyenetlen légvételekkel és behunyt szemekkel várom, amíg szép lassan összeforr a felnyársalt oldalam, azzal együtt pedig távozik a fájdalom és a méreg okozta kínok. Egyedül a kimerültség nem tágít percekkel később sem, azonban ez már igazán semmiség.
Jó adagnyi levegőt préselve ki a tüdőmből, oldalra fordítom a fejemet, szemhéjaimat is felnyitom, hogy ismét végignézhessek a helyiségen, amibe nem túl illedelmesen és finoman becsöppentem. Tekintetem fókusz nélkül siklik végig a megviselt bútorzaton, és a rajtuk sorakozó, ép üvegeken, melyekben minden bizonnyal a halandók által oly nagyon kedvelt alkohol pihen. Róluk a plafonra andalog a pillantásom, a tudatom mélyén vajmi furcsa érzettel karöltve. Aztán hirtelen bevillan a gondolat. Az előbbi képsorokban valami cseppet sem volt rendben. Újfent visszavezetem íriszeimet a bútorok síkjába, s kicsit lentebb, picit odébb mozdítva szemeimet meglátom a különös, elmebéli motoszkálás nyitját.
- Athan…? - szólalok meg rekedt, száraz hangon, miközben összevonom a szemöldökeimet, egyúttal ráncolva a homlokomat. Kezeimmel az asztal két szélére markolok, ilyen módon segítve magamat ülő helyzetbe, habár a fájdalom még nem szűnt meg teljesen, így egy tompa nyögés kiszalad a számon. - Mit keresel itt? Egyáltalán hogyan…? - kérdéseim nem óhajtanak kiteljesedni, hiszen még nem dolgozta fel a tudatom az információt, avagy a leviatánt a földön gubbasztva, mellette egy kinyitott üveg whiskyvel. Azóta nem hallottam róluk, hogy kiszabadultam a börtönvilágból, nem éppen egy elhagyatott italboltban számítottam rá, amibe engem is pusztán a szükség lökdösött be.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 8:57 pm
Következő oldal


***


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/5
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
9
Nephilim
2