Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Toronyház a Mennyekig
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
515
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 12:23 am
Következő oldal


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Csüt. Jún. 21, 2018 11:56 pm
Következő oldal




Let There Be Light
Chloe & Lucifer
──────────── ────────────

"Late at night I could hear the crying
I hear it all, trying to fall asleep
When all the love around you is dying

How do you stay so strong?
How did you hide it all for so long?
How can I take the pain away?
How can I save..."

Ördögi karjaimmal angyali ölelésembe zárom, mintha csak szárnyaimmal takargatnám be...a szárnyakkal, melyeket lemetszettem Maze-el, nem is olyan régen. Ha most megvolnának, hatalmas, hattyúfehér tollaim, befedném vele magunkat: Had bújjunk el eme zord világ szeme elől!


De se szárnyak, se tündérmesék nincsenek. Ő még is bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta! Elképzelni sem tudom, min mehet most keresztül, miféle démonok gyötörhetik hófehér lelkét s tiszta szívét. Az én nyomozóm, az én Chloém, nem tehetek mást, mint azt, hogy megpróbálom átsegíteni ezen a helyzeten. A felismerésen. A feleszmélésen. A világa romjain. Bár többet tehetnék! Bárcsak...mindig vele lehetnék és támogathatnám! Ha foghatnám a kezét...de mindez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, nemde?
Érzem gyengéd tenyerének simogatását a hátamon, ahogy ujjai végig szaladnak a mély sebhelyen, melyet anno puszta, pőre bőrömön nem érinthetett. Őrült érzések vihara dúl ebben a pillanatban bennem is. Most ébredek rá, hogy ez a momentum mindent gyökeresen megváltoztat.
Mindent.
Vége a színjátéknak! Vége a játszadozásnak! Nem bújhatok többé álarcok és jelmezek mögé. De nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar s váratlanul jön el ez a pillanat. Kísértetiesen közel a naphoz, midőn csupán pár napja szeretett Húgomnak is felfedtem magam. A két eset radikálisan különbözik, még is valamiben egyeznek: A számomra két legfontosabb személyt sikerül meggyötörnöm. Az igazság fáj, ahogy a mondás is tartja. Fájdalmasan hosszú percekig kuporgunk, mire Chloe megszólal. Nyelek egyet szívszaggató szavai hallatán.
- Nem te tehetsz róla. Mindent előre kitervelt, az öcsémmel, Gabriel-el paktált le. Már jóval az előtt, hogy te a képbe kerültél volna. Öcsikémet nem kell bemutatnom neki, mind ismerik ámokfutásának történetét és máig érzik is. Próbálom vigasztalni, ahogy a közelmúltban kishúgomat is, s éppen abból az esetből okulva tudom jól, hogy mit sem érnek most a szavaim. Mondhatok bármit. A bűntudat az úr. Mérhetetlenül sajnálom, hogy miattam szenvednek szeretteim, a nők...ők túlságosan tudnak szeretni és aggódni. S nem pont ez tartja össze a darabjaira hullott világot? Régen és most. Mi, férfiak, legyünk halandók vagy halhatatlanok, csupán a pusztításhoz értünk. Chloe eltávolodik tőlem, hogy megérinthesse arcomat. Az illúziót, mit ő és a világ valóságként érzékel, bár ez pusztán érzéki csalódás. Képtelen vagyok neki most erről beszélni, az arcomról, így is épp elég kín ez az egész neki. Így hát hagyom, had érintse a csinos, angyali férfiarcot. Haloványan elmosolyodom és kószán fogom meg a csuklóját, ami bőrömet érinti. Egy apró gesztus, mi ha tudná mennyire jól esik! S hogy a világot jelenti számomra itt és most. De ő kihúzza kézfejét ujjaim közül és nekem hagynom kell. Egy örökkévalóságnak tűnik ez a mozdulat.
Nem is tudom mi sanyargat jobban, ahogy kezét elveszi vagy az önostorzó szavai. Sok mindent elviselek, rengeteg mindent. De ha a szívemnek legszentebb két hölgynek fájdalma van, ha könnyeket hullajtanak, főleg ha értem...azt viselem a lehető legrosszabbul s legnehezebben. Szívem szerint csak kérlelném, hogy ne tegye!
- Én...nem csodálom, hogy nem hittél nekem. Hiszen ki gondolta volna, hogy maga a Sátán is a Földre száll. És hogy az új világrend súlyosabb vétségeiben segédkezik egy csinos halandó nyomozónőnek?Keserűen mosolyodom el csupán.
- Nem törtem magam, hogy elhidd, ki vagyok. Hogy mi is vagyok. Akkor meg is mutathattam volna...de nem voltam rá képes.
Rettentően nehéz ezeket a dolgokat kimondani. Beszélni róla. Le is sütöm egy pillanatra tekintetem és az ő meleg érintésére emel csak újra rá fekete szemeim. Égkék íriszei viszont határozottan megváltoztak. Másként néz rám. Többé semmi sem lehet a régi, nem igaz? Keserűség jár át, ahogy ez a megállapítás megfogan elmémben. Mert ez a szempár nem egy szerető, baráti pillantást tükröz s nem is egy szerelmes nőjét...s ez az, ami tortúra számomra. Magamhoz ölelem ház, szorosan, had ne kelljen látnom!
- Kérlek...ne sírj!
Tör fel belőlem a szánalmas kérés, mikor újra áztatni kezdi az ingemet. Hallom pityergését, mely elviselhetetlen számomra.

"A fallen angel, in the dark
Never thought you'd fall so far
Fallen angel, close your eyes
I won't let you fall tonight
Fallen angel, just let go
You don't have to be alone!
Fallen angel, close your eyes
I won't let you fall tonight!"

Viharosan távolodik el tőlem, ahogy a karomon éktelenkedő sebet kitapintja. Enyhe fájdalom sugárzik a sebből, ahogy véletlenül megnyomja. Szakértő szemei egyből megtalálják.
- Semmiség...éppen, hogy csak karcolt.
Felelem neki, de ő már rángatja is le rólam a zakómat. Az ing szövete is áthasadt, véresen, alatta pedig a seb tátong ocsmányul.
- Nyomozó...Chloe...ennek semmi köze hozzád! Nem azért sikerült megvágnia, mert a közeledben a földi fegyverek még is fognak rajtam. A penge, amit használt az angyal-tőröm volt. Talán hallottál már róla, egy speciális fegyver, amiből minden arkangyal birtokol egyet. Pierce ellopta az enyémet. Az öcsém bizonyára megsúgta neki, hogy azzal bármivel végezhet. Még velem is. De csak egy karcolás, jó harcos vagyok, végül az ő mellkasába fúródott s nem az enyémbe.
Próbálkozok, minduntalan, de hasztalan. Látom a tekintetén, gyötrődő arcán. Így hát nem is magyarázom tovább a történteket. Ő felpattan, ahogy a felismerés tébolya űzi, de kénytelen vagyok megpróbálni...s megragadni a kezét! Feltérdelek hozzá.
- Chloe! Te nem bajt hozol rám...te...te vagy az, aki miatt érdemes itt lennem!
Mintha vasmarkok szorítanák torkomat. Oly hirtelen kéne meggyőznöm s olyannyira érzem, hogy ebben a lelki állapotában ezen próbálkozásom eleve kudarcra ítéltetett. De ő kitépi karját a kezemből, eszelős zavartságtól és rettegéstől hajtva.
- Chloe...
Rebegem nevét, könyörögnék neki, kérlelném, a keze után nyúlnék, de nem teszem. Mind hiába. Neki most mennie kell. Annyi mindent mondanék! Még sem jön ki hang a torkomon...de amúgy sem értené. Most bizonyosan nem. Így nincs más hátra, mint az, hogy nézzem, ahogy elmegy...ott térdelek a törmelékek ágyán, mint hívő a templomban. De az én hitvallásom most távozik. Egyik lépcsőt szedi a másik után. Vissza se néz. Rám se néz. Ó, Chloe, ha tudnád...
- Nélküled olyan egyedül vagyok...
Ezek utolsó szavaim, melyeket már csak a megmaradt kőszobrok, kerubok és puszta falak hallhatnak.

"You do it all for my own protection
You make me feel like I'll be okay
Still I have so many questions

I was right beside you
When you went to hell and back again
I was right beside you
When you went to hell and back again
And I, I can save, a fallen angel!"






Fallen Angel:
 
Idézetek a dalból


Utolsó Poszt Csüt. Jún. 21, 2018 9:40 pm
Következő oldal




How can I save a fallen angel?
Csak mi ketten vagyunk a hatalmas műteremben. a halottak és a szobrok groteszk díszletet adnak a pillanatnak. Mintha az igazság meteora berobbant volna az agyamba és most mindent felperzselne. Elkerekedett szemekkel visszafojtott lélegzettel nézem végig ahogy örökkévalóságnak tűnő idő alatt egyenesedik fel előttem, tőlem nem messze. A torz vonások rémisztő kifigurázásai Lucifer valódi arcának…valódi? Annak, amit én ismerek. Már tudom, hogy agyam ködfátyolba burkolta önmagát, vakká téve az igazságra. Végig ott volt a szemem előtt. A férfi, akit egyszerű démonnak hittem egykoron végig igazat mondott. Ő sohasem hazudik. Ez a felismerés is tőrként hasít végig tetőtől talpig. Hazugnak hittem, pedig bármily borzalmas is de igazat mondott. Ő maga a Sátán. Isten angyala, akit leküldtek a Pokolba, akiről rémmeséket és ódákat zengenek itt a Földön! Isten angyal… villámcsapásként tudatosul bennem. Angyal! A heg a hátán! Emlékek hadserege rohamozza meg elmémet. A heg melyet nem engedett megérinteni, minden furcsaság… az, hogy mindig mindent az apja rovására írt. Hát persze… és nem csak Isten angyala… Isten fia… Összerogyok az igazság súlya alatt. Erre nem voltam felkészülve. Ez több, mint, amit épp ésszel fel lehet fogni! Közben még mindig pokoli arcát bámulom. Pislogni is elfelejtek. A fegyver már fényévekkel ezelőtt koppant fémes nyekkenéssel a márványon. Ólomsúlynak érzem tagjaimat és végtelennek az igazság tengert. Racionalitást szerető agyam hirtelen összezavarodott és megakadt a gépezet. És mi jön ezután? Félnem kéne tőle? mert most úgy érzem a rettegés vasmarokkal ölel magához összeroppantva bordáimat. Levegő után kapkodok. Minden olyan zavaros! Látom Lucifert megindulni felém. Vágyom és menekülnék egyszerre, de tagjaim nem engedelmeskednek. Kitör belőlem a zokogás. Hüppögve próbálok hozzá szólni, mert Ő az! Érzem legbelül csak mégsem fogom fel. Egy lélegzetvételnyi ideig mintha megállna a levegő, ahogy elém térdel és magához von védelmező ölelésébe. Ezalatt a szempillantásnyi ideig találkozik tekintetünk. A vörös tekintetbe süppedek, hátamon jeges borzongás cikáz végig. Nincs visszaút, angyali karjait körém fonja. Ölelem én is, vállaira fektetett fejjel, könnyeim teljesen átitatják a szét lyuggatott inget. Meglőtte. Egy egész tárat beleeresztett! Isten tudja mennyi ideig kuporgunk így a romhalmazban. Hozzábújok, amilyen közel csak sikerül. A jólismert zakókabátot bámulom a könnyfátyol mögül. Legalább ez ismerős, ha már a férfi, akit azt hittem ismerek most idegenként állt előttem. Biztos pontnak éreztem őt is az életemben, Trixien kívül. Ők voltak a kis szigetem ebben a bolond világban. De most úgy érzem mintha ez a bolond világ viccből kihúzta volna alólam a szőnyeget, amin eddig büszkén ácsorogtam. És most nevet rajtam, ahogy rettegő kislányként bújok Isten bukott fiának karjaiba, akitől minden porcikám immáron retteg. Mégsem tudok neki hátat fordítani, ennek ellenére is nála lelek oltalmat. De démoni arcára nem tudok nézni. Attól félek ha ránézek, örökre elvesztem azt a Lucifert akit…akit megszerettem. Bal kezemmel vállába kapaszkodom és jobbal hátát kezdem lassan, bizonytalanul simogatni ott, ahol anno a hegeket leltem.
- Sa…sajnálom az egész az én hibám! Ha…ha nem hittem volna el a me..meséjét Piercenek akkor most nem lennénk itt és te nem kerülsz bajba! – hüppögöm a vállának. Bárcsak ez az ölelés nem most, nem itt történne! Egyszer meg ellett tudjam, úgy látszik most jött el az idő arra, hogy lehulljon a lepel. Érzem lassan gyengülő szorítását. Gyűlölöm a köztünk növekvő űrt. Kiegyenesedek ültemben. Újra a jólismert arc mosolyog vissza rám. Akartlanul emelem fel kezemet és végig simítok gyötrődő arcán.
- Én nem hittem neked… kérlek ne haragudj! – röstellem vakságomat. Lesütöm szemeimet. A szétlőtt hószín anyagra nézek újra. Nem borítja be Lucifer bíbor vére, amit olyan jól ismerek már. Kutya baja! Hegynyi szikla gördül le szívemről, mikor saját szememmel látom, hogy tényleg jólvan. Agyam újra tagadásba vonulna, de a rettegés fenntarja a pillanatot. Nem enged átsiklani a maró valóságon. Nem engedi, hogy ugyan azt a szempárt lássam, amibe oly könnyű volt ezelőtt elveszni. Néma maradok, nem jön ki több szó ajkaimon. Nézem arcát, szétlőtt ingjét s megint arcát. Talán arra várok újra átváltozik démonná. Újra megérintem arcát, mintha csak meg akarnék bizonyosodni arról valódi -e amit látok. Az. Ahogy ez az egész örökké valóságnak tűnő néhány perc sem álom…sajnos. Ebből nem lehet felébredni! Mellém zuhan, már ketten vagyunk a csatatéren, akár két hátrahagyott sebesült katona. Magához szorít. Mellkasára nyomom fejemet, mélyen szívom be illatát. és a golyók hátrahagyott lőpor-szagát. Nem! Éppen ellenkezőleg… ez csak a kezdet! Újra patakzani kezdenek könnyeim pedig már elcsitultak az előbb. Megölelem. Ujjaim valami nedveshez érnek. Felkapom a fejemet és megnézem. VÉR!
- Lucifer te… te vérzel! Megsebesültél! Mutasd! – megszakítom a pillanatot kiszakadok karjaiból és feltérdelek. Kapkodva rángatom le sebesült válláról a zakót. Egy mély vágás éktelenkedik karján.
- Látod…miattam… nincs semmi sem rendben, nagyobb baj is lehetett volna! Meg is ölhetett volna! Nem…nem szabad veled lennem…csak bajt hozok rád! – mi más magyarázata lehetne ennek? Csak akkor esik baja ha a közelemben van. Miatta vérzett mikor meglőttem, most akkor lett sebezhető, mikor én elértem idáig. Ha én nem jövök nem esik baja! Felpattanok. Tébolyodott agyam racionális képleteket gyárt. Én vagyok a hibás, nem lehetek vele, ebben a borzalmas időben! Még megölik!
- Nem… nem jó ha együtt vagyunk… neked…neked a tieiddel kell lenned. Én csak meggátollak abban, hogy…önmagad légy! Látod! Nem lehetek annyira önző, hogy magam mellett tartsam Isten angyalát… nekik most szükségük van rád és mellettem gyenge vagy! Jobb…jobb, ha most elmegyek! – reszkető térdekkel állok fel, otthagyva őt a törmelék között ülve. Magamnak is nehéz bevallani, hogy részben a tőle rettegés nyújtja ezt a kecsegtető megoldást. Muszáj mennem… képtelen vagyok itt maradni. Helyre kell raknom magamban, amit láttam, ami megváltoztatja az egész életet! Ugyanakkor tudom, ha Lucifert most itt hagyom azzal elárulom őt, a barátságunkat. Mert megfutamodok az igazságtól holott esküdt tettem arra, hogy hű társa maradok jóban és rosszban! Nem akarom másnak látni, azt a férfit akarom vissza, aki a mai nap előtt volt… Soha nem fogok tudni már úgy ránézni!
- Sajnálom… Lucifer… - néhány fokot lépdelek fel a lépcsőn sietve, hátat fordítva annak, aki fenekestül fordította fel világomat, aki oly kedves számomra mint… akit szerelemmel szeretek. Megtorpanok. Egy másodpercig mereven bámulom a kőlépcsőt. Kattog az agyam mi tévő legyek. Aztán mégis önző mód folytatom utamat felfele. Eltiprom szemében a barátság utolsó morzsáit, tudom jól, hogy így van! A néma teremben visszhangzik cipőm kopogása, ahogyan fokról fokra távolodom Lucifertől. Arcomra kiismerhetetlen érzelem tükröződik. Míg felérek a lépcsősor tetejére Érzem Lucifer átható tekintetét hátamba fúródni. Nagyon sajnálom…


Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 10:50 pm
Következő oldal




Let There Be Light
Chloe & Lucifer
──────────── ────────────

„It starts with
One thing I don't know why
It doesn’t even matter how hard you try
Keep that in mind
All I know
Time is a valuable thing
Watch it fly by as the pendulum swings
Watch it count down to the end of the day
The clock ticks life away
It’s so unreal
Didn’t look out below
Watch the time go right out the window
Trying to hold on but didn’t even know
I wasted it all just to watch you go
I kept everything inside and even though I tried, it all fell apart
What it meant to me will eventually be a memory of a time when...”

Bevégeztem hát a bosszúmat a fél-lény ellen. Megkönnyebbülök, hirtelen súlytalannak érzem magam, akár egy tollpihe. A pillanat magába zár s én nem hallom Chloém hívó szavát, amit még a lépcsőházban hallat, fájdalmasan. Számomra jelenleg ez a szín létezik csupán, melyet mintha maga a nagy Edgar Allan Poe komponált volna meg s fejemben fel is csendül egyik verse, A győztes féreg:
„Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős." „

Én vagyok ez a vörös féreg, a Győztes, mely véget vetett a nefilim kis színjátékának, tapsolhat az angyalnép és aki még akar. Bevégeztetett, immáron megpihenhetek. Megnyugodhat megtépázott bennsőm. De korai még az öröm. Túl korai. Virág illatú édes mámor száll felém. Egy pillanatra behunyom a szemem és enyhén szegem fel csupán fejem, hogy mélyen magamba szívhassam a jól ismert illatot. Háttal guggolok neki s tudom, fel kell állnom. Szembe kell néznem vele. Egyszerre önti el testemet a melegség, a vágyakozás és a jeges felismerés. Paradoxon. Én még is felkelek és megteszem, amit meg kell tennem. Szembesítem a lénnyel, ami vagyok. A rémmel, aki túl régóta szereti, miről ő mit sem sejt. Abba a tévhitbe ringatva magát, hogy mindez hazugság és csak egy éve ismerjük egymást. Arcának viszont látása mosolyt csal ördögi arcomra. Nem tudok nem örülni annak, hogy újra láthatom. Hogy szemmel láthatóan jól van. Legalább is fizikailag…Az arcom pedig, ami elborzasztja, rendíthetetlenül néz vele szembe. Szemfehérje helyett feketeség, fekete írisz helyett vörösség. Tar, durván sebhelyes ez az arc, mély barázdákkal vájva a tűzpiros húsba-bőrbe, és tudom jól, borzasztóbb látványt nyújthat, mint bármi más ezen a világon. Még is, a mosolyom, ajkam íve, tekintetem, arcom vonásai…ha elég ideig nézi, ahogy elnézem, le sem tudja venni a tekintetét erről a förtelmes ábrázatról…akkor képes lehet rá, hogy meglássa, felismerje ezeket az apró vonásokat. Melyek ismerősek. Hiszen ez ugyan az az arc, amit már jól ismer, csak éppen egy kissé másként. Ez az ördögi arc tükrözi a belső szenvedést, az összes gyötrődést és aszalódást.

„I tried so hard
And got so far
But in the end
It doesn't even matter
I had to fall
To lose it all
But in the end
It doesn't even matter”

Felocsúdó tanúságtételét szolid mosolyommal tűröm. A megdöbbenést, a hátrálást. Tőr szívembe, mely sokkal jobban fáj, mint amennyire az angyal-penge döfése valaha is gyötörhetne. De megértem őt, hiszen most szembesül azzal, hogy a férfi, akihez oly közel került maga a Sátán. Nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy ennek ténye mindent szögesen megváltoztasson. Hiszen ki lenne képes, nem hogy szeretni, de egyáltalán maga mellett megtűrni egy ilyen szörnyeteget, mint én?! A bestia arcába nézni…már az felér az elemi borzalommal. Nem mozdulok, egy ideig nem. Állok vele szemben, a szitává lőtt ingben, vérző karral, ahol vállamon megvágott a pengémmel ellenfelem. Vékony ujjai lassan engedik el a pisztoly markolatát, mintha egy lassított filmet szemlélnék. Szinte egy időben a szolgálati fegyver fémes koppanásával a nyomozónő a hűvös márványra zuttyan, ahogy megadják magukat lábai. Meg kell, hogy induljak felé. Belső indíttatás hajt karjaiba. Fél tőlem…iszonyodik…undorodik ettől az arctól, amit az előző nap még bátran csókolt, bizonygatva, hogy számára én nem vagyok az ördög. S ő maga is elhitte ezt a vallomást. Próbáltam neki elmondani…el is mondtam s ő csókjával felelt. Még mindig érzem puha, telt ajkainak érintését a sajátjaimon. De mostanra minden megváltozott. Látja hát, valójában miféle vagyok, egy torz teremtmény. Nem a csinos, angyal-arcú férfi, akihez talán egykoron vonzódott. Már szinte előtte állok, rendkívül lassan közelítve meg, hogy ne ijesszem meg még jobban-már ha ez lehetséges-, akár dúvad az őzsutát. És ekkor ő végre megszólal az első sokk után, ahogy felnéz rám. Könnyei patakzani kezdenek, mint Lewis Carroll Alice-ének, Csodaországban. A Könnyek Tavát sírva ki, mint a szőke kislány a mesében, aki a valóságban nem is szőke volt, hanem barna. De a kép, mely felvillan elmémben, tova is röppen a kis Alice-ről és az íróról, aki talán jobban szerette a kelleténél, talán nem. Az én bíbor szemeim előtt az én Chloém van csupán, csak ő létezik. Az univerzum hangjai, a világ zajai és az apokalipszis tombolása szemernyit sem érdekel ebben a percben. Ó, Chloe! Ha tudnád…már nem először látlak ilyen végtelenül s védtelenül könnyezni. Ó, Chloe…és ha tudnád milyen gyönyörű vagy, ahogy ártatlan, hamvas arcodról patakokban folynak sós könnyeid, még ragyogóbbá téve égkék íriszeidet. Ez a könnybe lábadt tekintet már akkor is a szívembe égett. És a szavak, melyek feltörnek tiszta lelkéből, szívszaggatóak. Hirtelen még a lélegzetem is eláll. Fél térdre ereszkedem, és erősen magamhoz ölelem reszkető testét. Csak tartom őt, karjaimba zárva. Hacsak el nem taszít magától, ölelem én így, míg ez a világ a fejünk fölött a darabjaira nem hullik. Meg kéne szólalnom, de képtelen vagyok rá. Keményen feszülő izmaim a karjaiban percről percre ernyednek el. S én minden erőmet megpróbálom össze szedni, hogy álcámat újra magamra ölthessem. Már sikerült megfigyelnem ugyanis, hogy a kedélyállapotom túlságosan befolyásolja a mágikus képességeim. Addig is, finoman simogatom a hátát, mi remeg a zokogástól. Ő pedig szerencsére így csak a fekete zakókabát hátát láthatja s tapinthatja.
-Jól vagyok, kutya bajom…
Suttogom neki gombóccal a torkomban, mintha az ádámcsutkám ökölnyi méretűre duzzad volna és minden egyes nyelésnél meg kéne küzdenem a legyűrésével. Az első sikeresen kinyögött mondatot követően egyszeribe lesz minden könnyebb. Óvatosan távolodom el tőle, hogy újra szemeinek tükrébe nézhessek. De immáron már a jól ismert arc néz vele szembe. A borostás, szenvtelenül jóképű és pokolian fekete szemű és hollófekete hajú férfi, aki valójában egy arkangyal. S maga az ördög, persze.


Ott térdelek előtte, karjait nem eresztem.  Végül a földre huppanok én is és magamhoz vonom, ölembe s karjaimba a vastag por és törmelékek végtelenjében. Óvóan, mellkasomhoz szorítva őt, egyik karommal átkarolva, a másikkal pedig a halántékát simítva a fegyver lyuggatta inghez.
-Nincs semmi baj, Chloe…már vége van. Vége van.
Próbálom megnyugtatni, hallgatva keserves zokogását és átérezve gyötrelmeit. Sok ez egy halandó léleknek, egy ennyire tiszta szívnek. Ez volt az, amitől mindig is meg akartam kímélni. Ezért váltottam soha sem konkrétabb tettekre a személyem igazolását.

„Things aren’t the way they were before
You wouldn’t even recognize me anymore
Not that you knew me back then
But it all comes back to me
In the end
I've put my trust in you
Pushed as far as I can go
For all this
There’s only one thing you should know:
I've put my trust in you”





Theme:
 


Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 11:27 am
Következő oldal




The Beginning of the End
Ez a rohadék Pierce rám lőtt! A golyó a mellkasomnak csapódik, minden csontom beleremeg az ütésbe. A talaj eltűnik a lábam alol.
Fájdalmas szúrás hasít szemeimbe mikor megpróbálom kinyitni őket. Mi ez a vakító fény? Áu! Hunyorogva igyekszek körbe nézni hol lehetek és Lucifer?
- LUCIFER! – Hangom elvész és nem érkezik rá válasz csak a visszhang. A vakító napfényen kívül mást nem látok. Várjunk…NAPFÉNY? Pislogok és dörzsölgetem a szemem közben már ugrok is fel és a fegyveremért nyúlok. Szédelegve állok meg szétvetett lábakkal nehogy elessek megint. Mi a franc ez?! A szél erősen fúj a nap perzsel… egy helikopter leszálló? Hogy… hogy az ördögbe kerültem ide és HOL VAN LUCIFER?! Óvatosan kilépkedek a szélére és lenézek a toronyház tetejéről. Hogyan menekültünk meg? Hogy kerültem egy helikopter leszállóra? Nem tudom hogyan! Vagy talán mégis… „Talán csak kikerültem a legnagyobb igazságot ebben az egész…” Lövések dörrenek! Mennem kell, muszáj!! Ha visszament egyedül igazságot osztani nagy bajban lehet, meg kell találnom! Vissza kell mennem mielőtt valami őrültséget csinál! A mellkasomhoz kapok. A felsőmön ott a golyó ütötte seb…a szemét! Ha egy centivel feljebb talál el halott lennék, de így csak a golyóálló mellénytbe csapódott a golyó én meg elájulhattam. De hol a fenében van Lucifer, miért kezd mindig magánakcióba? Ha megtalálom - adja Ég, hogy ne legyen semmi baja! – esküszöm odaláncolom egy székhez és őrizetbe veszem és börtönbe zárom, biztosan nem eresztem ki a kezeim közül! Elég abból, hogy mindig életveszélybe sodorja magát!
Szívem a torkomban dobol, csend van, túl nagy csend. A tetőről levezető lépcsőn szinte futok lefelé. Azt sem tudom, hol vagyok csak megyek magam elé emelt fegyverrel. Szétlövöm a rohadékot! Ó de még mennyire szét lövöm! Csak kerüljön a szemem elé és esküszöm olyan börtönbe zárom ahol megeszik vacsorára! Gyűrű?! Esküvő? Képes lettem volna hozzá menni ő meg lelőtt! Ezt sosem fogom neki megbocsájtani!
Kettesével szedem a fokokat, a lélegzetem ki-kihagy. Hol vagy már! Fülelek hátha hallok valami lövést, vagy kiabálást, de semmi! Hol vagy?!
- LUCIFER HOL A FRANCBA VAGY MÁR?! – mintha várnám a válaszát! Ó bárcsak megszólalna itt és most a hátam mögött, ahogy szokott! Hozd rám a frászt! Csak tudnám, hogy jól vagy e! És mi van, ha Pierce már rég megölte, vagy az a sok tapló, akik mind… hogyan kerültem ki onnan? Hogyhogy még egyben vagyok? És Lucifer?! Azonnal meg kell találnom! Tuti felpofozom, ha valami őrültséget tett! Várjunk, ez a szint ismerős! Ez az ajtó! A műterem! Add, hogy itt legyenek! Néma csend… nem tetszik ez nekem.
- Lucifer, mond hogy élsz! – motyogom magam elé ahogy óvatosan kinyitom az ajtót és besurranok rajta. A fegyvert görcsösen tartom magam előtt készen arra hogy bárkit lelőjek, aki szembe jön. Lőpor szag, törött szobrok, vér mindenütt. Egy halott ember szegi utamat. Törött nyak, bezúzott koponya három lőtt seb. Mi történt itt? Még egy… ezek Pierce emberei! Ó ne! Lucifer! Futni kezdek de megtorpanok mikor nyílt terepre érek. A gigantikus márványlépcső, ahol Piercet láttam utoljára. Innen lőtt a rohadék! És a terem kellős közepén, a törött szobrok gyűrűjében a véres márványpadlón ott fekszik. Megáll a szívem.
- Lucifer! – Pierce halott, és Lucifer ott guggol felette a törmeléktenger közepén. Megölte őt. Lucifer végzett vele. És ő nem sérült?! Kérlek, ne legyen semmi baja!
- Lucifer! – csak ennyit tudok ismét kinyögni. Valami felfoghatatlan érzés szorítja össze elmém és szívem. Megkönnyebbültem, hogy él, ugyanakkor az igazat akarom… és szorítja valami elmémet, Mintha valami egy óriási kalapáccsal verné le a gátat agyamból. Lassan, fokról fokra közeledek felé. Félek? Rettegek! És ahogy felegyenesedik és lassan felém fordítja…pokoli arcát. Érzem hogy arcomból kifut az összes vér. Lehetetlen… Lucifer….
- Minden igaz! – képtelenség, nem lehet, hogy… de egy valóságos démon áll előttem. Egy ördögi arc. Maga az ÖRDÖG!
- Minden igaz… - döbbenten, földbegyökerezett lábbal bámulok vöröslő szemeibe. Arcán a sebhelyek fájdalmasan tolják képembe az igazságot. Ő sosem hazudik! Igazat mondott.
Árvízként zúdul elmémre az összes emlék, minden, amit tett, amiket agyam elnyomott, amit a fájdalomra fogtam. Az IGAZSÁG! Képtelen vagyok levenni róla szemeimet, vagy megmoccani. Érzem ahogy a fegyver lassan kicsúszik ujjaim közül. Meg kell támaszkodnom. A hideg márványra huppanok nem szakadva el a bíbor szempártól. Rettegés, düh, elfojtott érzelmek feszítenek szét odabent, és nem vágynék másra jobban most, mint arra, hogy a karjaiba borulva leljem, hogy saját szememmel győződjek meg arról jólvan, nem esett baja. De képtelen vagyok rá. Tagjaimat megfagyasztotta az igazság. Megmentett, nem hagyhatom cserben!
- Lucifer…én…te… - kiszakad belőlem. Minden fájdalom minden félelem, féltés egyszerre robban elő és zokogásba török ki. – Mond, hogy jól vagy! – kiabálom hüppögve nem látva semmit a könnyektől. – Én úgy aggódtam! Meg…meghalhattál volna!



Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 3:58 pm
Következő oldal




Let There Be Light
Chloe & Lucifer
──────────── ────────────

A bosszú íze édesebb a legfinomabb nektárnál, legdrágább méznél vagy szajhánál is.  Ahogy a férfi, akit szívből gyűlölök, a fényesre sikált fekete kígyóbőr cipőim orra előtt fekszik. Kivéreztetve. Ragacsos, bűnös vérének mocskában fetrengve s ragadva. Mellkasában az én mennyei pengémmel! Ó, nincs ennél mámorítóbb érzés! Az immáron percről-percre hűvösebb, nagydarab test mellett guggolok, kiszélesedik vigyorom. A túlságosan tökéletes fogsorom, mind rá vicsorog önelégülten a hullájára.  A söpredékre. A mocsokra. A bűnösre! Annak ellenére is, amit az imént émelyítő kacagása közben a szememre vetett…az arcomba köpve a negédes szavakat, miszerint jómagam sem tudom levedleni valós énemet: a Szörnyeteget, melyben a Feketeség lüktet s mi sosem lépheti át a Mennyeknek szent Kapuját.
A bolond! Képes volt elhinni, hogy egy maga fajta nefilim végezhet a második arkangyallal, a Poklok Urával. Nevetséges! Azt hitte, nem tűnik majd fel, hogy eltűnt az angyali pengém? Ha tudta volna, hogy minden este ellenőrzöm, hogy ez a túlságosan nagyhatalmú fegyver a helyén van-e, jól elzárva kis börtönében, akkor tudta volna, hogy e módon nem lephet meg. Ahogy észre vettem az előző éjjelen, hogy nincs a helyén, a vörös bársonyon, tudtam, hogy csakis ő vihette el. És hogy mire is akarja majd használni. Vagy inkább ki ellen. Az első perctől gyanús volt nekem. Az ember azt hihetné, azért ez az önfeledt vigadalom, mellyel halottaiban gyalázom, mert eltulajdonította az arkangyal pengémet és végezni akart velem. Vagy, mert bűnös. Netán mert egyszerűen velejéig romlott vagyok. De nem erről van szó, koránt sem. Bár tény, ezen vétkei mind hozzá járulnak a siker s győzelem ízéhez. Még sem ezek miatt akartam első sorban meggyilkolni, és ha időm engedte volna, addig kínozni, amíg el nem ájul a fájdalomtól. Nem…sokkal nagyobb volt az ő gaztette, mintsem, hogy naiv volt és lepaktál kisöcsémmel, Gabriellel. Mert Pierce, ez a koszos nefilim önös érdekeitől hajtva, hogy engem tőrbe csaljon…ahhoz Őt bántotta. Az egyetlent, aki számomra mindennél fontosabb, még önmagamnál is. Chloe. Hadnagyként basáskodott felette, semmibe vette személyét és kiváló nyomozói képességeit. Ott alázta, ahol tudta. De ez nem volt elég. Mikor kiszagolta, mint keselyű a dögöt, hogy a nyomozó a gyengém, stratégiát váltott. Magához édesgette, kihasználta, hogy aztán eldobja magától. S hogy mindezzel rajtam üssön sebet. Hülye voltam és távolságot akartam tartani tőle mindkettőnk érdekében. Szinte én löktem a karjaiba, amikor úgy gondoltam, jobb, ha elmarom magam mellől…hiszen nem azt érdemli, hogy a sátán mátkája legyen! Ilyet senki sem érdemel, de főleg nem ő. Nem kárhoztathatom erre, még ha Chloe nem is érti a tetteimet, a viselkedésemet. Így is kevésbé sérülhet, mintha egy örökkévalóságig kéne az Alvilág Úrnőjének lennie, a Pokol kínzó birodalmában, mely elkárhozott lelkek sikolyaitól hangos…démonok között…egy olyan tiszta lélek, mint az én nyomozóm, nem ezt érdemli. Nem tehetek vele ilyet. Ő a legméltóbb arra ezen a Földön, hogy Atyámmal és testvéreimmel-az én drága kishúgommal, Uriellel karöltve-a Mennyekben lehessen, ahol örökké tartó boldogság és béke honol. Nem lehet az én Persephoném. Apró mosoly kúszik arcomra, ahogy Hádész mitológiai, szerelmi története eszembe jut s közben szemrebbenés nélkül húzom ki a meggörbült angyaltoll-alakú pengét a férfi mellkasából. A teste finoman megemelkedik, nehézsúlyúság ide vagy oda. Majd egy cuppanással lecsusszan a tőr érdes féméről. Sötét vére kövér, gyöngy-szerű cseppekben pottyan ingére, ami itatósként szívja magába az elhunyt kibuggyanó vérét. Megtörlöm a zakóm ujjában, majd elteszem annak belső zsebébe, ott jó helyen lesz s visszakerül eredeti helyére. Elzárva a világ elől. Ekkor hallom meg a jól ismert hangot. Ekkor érzem meg az ismerős parfüm illatát. Mint egy hurrikán, terem újra itt. A műterem romjai között, üvegcserepek és szétlőtt szobrok és márvány kopár sivatagában. És én lassan felegyenesedek guggolásomból. Rossz előérzet kerülget, de lenyomom a torkomon, tudomást sem véve róla. Legalább is ezt hitetve el magammal. Felé fordulok, ahogy hívogató szirén-hangján szólít. Egy nagyot sóhajtok, mikor szembe kerülök vele. Mosolyt csal arcomra. Hiszen csak egy a fontos: ő jól van és én megbüntettem azt, aki őt bántani merészelte. De derűm csak hamar leolvad arcomról, ahogy az elkerekedő, hatalmas baba-kék szemekbe meredek.
- Nyomozónő?
Kérdezem tőle kissé zavartan. Érzem, kezeim zsibbadni kezdenek és gyengeség járja át térdeimet. Tudja. Mert lát. Színről színre. Most és mindörökké. Maga a Sátán áll előtte teljes valójában. A hófehér ingen, mit viselek, hat golyó ütötte nyom éktelenkedik – a hadnagy ugyanis az egész tárat belém eresztette a szolgálati fegyveréből, mit Chloe is úgy ismer. Csakhogy nem számolt azzal, hogy ha a nyomozó tisztes távolságban van, akkor ezek a játékszerek, amiket a földiek fegyverekként magasztalnak, mit sem érnek ellenem, így az egyszerű fémlövedékek lepattantak rólam, szanaszét röppenve a műtárgyak között, beléjük s a falakba csapódva. Egyik kezem tétován az arcomhoz kezdem emelni, de végül élettelenül zuhan a testem mellé. Nem kell megérintenem, hogy tudjam, miért néz így rám. Az arc, ami túl rég óta kísért a tükörben, most már őt is kísérteni fogja, míg világ a világ. Sötétvörös bőröm, mi olyan, mintha erősen megégtem volna. Sebhelyes. Ébenfekete, dús angyalhajamnak nyoma sincs, ahogy mélyfekete íriszeimnek sem.
Minden bíbor.
Minden.


"Reckless behavior
Is Looking at a man
Like he was a savior

Blind leading blind
Everything looks darker
When you close your eyes
When you close your eyes

What were we thinking?
Back at the beginning
The beginning of the end

The rise and the fall
Descending into madness
The writings on the wall

Starting a fire
Cause all you really wanted
Was just to watch the world burn
So watch it burn"






Aláfestés:
 
*Idézet a zenéből


Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 10:15 am
Következő oldal


Egy rendkívül magas felhőkarcoló. A szintjein különböző és különös dolgok vannak. Legfent pl egy műterem, de található itt jakuzzi bár, ügyvédi irodák és amit csak el lehet képzelni.


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
6/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2