Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
personal hell, Cassael & Drake
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Szept. 23, 2018 1:58 am
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: White Dove • Szószám: 594 • Credit:

Derű szalad végig az ábrázatán, erőtlen vonásai groteszk mosolyt kölcsönöznek ajkaira, s egy momentumra, végre azt a pokolfajzatot ismerem fel előttem fetrengőn, akiből sajnálatos túlontúl sokat tapasztaltam már. Az arcizmok azonban hamar felhagynak a megfeszüléssel, a gyéren pislákoló érdeklődésem, felismerésem pedig velük együtt hal el a tudatom zavaros tengerének legmélyebb árkában, kizárva mindennemű ingert, melynek végpontjában nem a nyers erőszak várakozik kecsegtetőn. Az iménti intermezzo mégis kellett, éppen elégséges volt ahhoz, felizzítsa bennem a démon elpusztítása iránti vágyamat, s másodpercek töredéke alatt vizionáljam szemeim láthatatlan világa elé csúfos végének számtalan, vérben fürdő, mocskos variációját.
Akkor sem lebeg előttem más, miként csúszómászóként vergődve a kopár, száraz földön, meghazudtolja még azt a minimális fenyegetettséget is, mit korábban képes volt bennem megidézni, s nem mutat hajlandóságot sem a gyógyulásra vagy az erejének visszaszerzésére, hogy revansot vehessen a megalázásáért. Próbál küzdeni, ha nem a vérének felköpése foglalná le a rúgásomat követőn, minden bizonnyal már a fegyverét szorongatná holmi ellentámadás reményében, de mindez oly’ kevés…
Érzem, amint az elmém szinte már betonná szilárdult kátrányvárában valami ismét megkísérel felébreszteni, odafigyelésre késztetni, ám akarattal nyomom el a néma sikolyokat, melyek vad hevességgel szeretnének értelmes szavakká formálódni. Nem érdekel a józanság, ott kizárólag a szenvedés vár, hát miért kapkodnék utána? Képtelen gondolat.
Mammon kitartása nem ér meglepetésként, habár látványos kínlódása közel sem idomul egy lovas mivoltához. Szánalmas. A lehetősége megvolt, hogy összekaparja magát, azonban nekem sincs okom örökkön várakozni a visszavágására. Ha már ily’ ostoba volt, Wallenberg küllemével óhajtson kínozni, hát szívesen megismertetem vele, mi jár a szemérmetlenségéért cserébe...

Öklöm újra és újra nekicsapódik az arccsontja kiszögellésének, az állkapcsa éles vonalának, és egy idő után nehéz megmondani; az ő felsértett bőréből vagy az enyémből fröccsennek a vöröslő cseppek a levegőbe, kettőnk közé. A két ütés peremén meghúzódó, elfúló sértése észrevétlen száll tova a füleim mellett, ellenben a sajátomra újból és újból visszakapaszkodó, makacs pillantásával szemben már nehezebb közönyt gyakorolnom. Arcvonásaim megkeményednek, dacosan, vehemensen lendítem ismét a kezemet, megkísérelvén letörölni a csökönyösséget az ábrázatáról, s kisajtolni belőle vajmi érzelmet, de legalábbis démonibbat, mert ez…
Cassael...
Drake hangja kristálytisztán, nem várt hirtelenséggel hasítja keresztül és fúrja át a bástyát, amely mögé bezárkóztam. Kénytelen vagyok egy momentumra összeszorítani a szemeimet, hogy visszazökkenhessek a jelenbe, figyelmen kívül hagyva a lyukat, amelyen egyre érthetőbben kezdenek átszűrődni a korábban elnyomott szavak. Mozdulataim automatikussá váltan ismétlődnek az irányítás visszaszerzése érdekében; a karom megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak, és végül a pokolfajzat csontjának koccannak, de a tekintete… Újra és újra visszatalál hozzám, s azon kapom magamat, egyre nehezebbé válik a méregzölden fénylő lélektükröket állni.
Drake? Ne Drakezz itt nekem, nem vagyok a haverod!
A megint csak kéretlen s váratlan felelevenedő hanghoz ezúttal arc is társul, egy agresszív, dühödt, akaratos pillantás, éppen, mint az ütéseimet állhatatosan szenvedő Mammoné… Nem. Nem az övé.
Nem ő vagyok.
A következő ütés már nem ér célba, a szándék félúton leli halálát, s onnét lassan, kimérten tér vissza kiinduló pontjába, fellélegzést hagyva az alattam fekvő meggyötört porcikáinak. Eddig a felsőjét szorító balommal visszaeresztem a földre megemelt felsőtestét és fejét, majd végül teljesen eleresztem a ruházatát. Dermedten, a tudatom egyre csak háborgó lankáin vívva csatát önmagammal hajolok el tőle, s egyenesedek ki felette, noha még nem emelkedek fel róla. Viszont már nem is kényszerítem semminemű módon a talajhoz, ha kívánná és meglenne az ereje, egy mozdulattal legördíthetne magáról, vagy moccanhatna, amerre az óhaja vezetné.
Feltisztuló íriszeim képtelenek elszakadni az ő vérrel szegélyezettjeitől, dacára annak, a zsigereim kicsinyre zsugorodva háborognak a védelmem leeresztése ellen. Elhúzódásra vagy újabb támadásra biztatnak, tettekre, helyettük azonban változatlan megfagyva, a felismerés és hitetlenkedés derengésében fürdőzve ücsörgök mozdulatlan, elmémben mindinkább ismételgetve a kérdést…
- Drake?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 12:13 am
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 511 • Credit:

A vérem készségesen öntözi, puhítja a kemény talajt, aminek durva érintésétől sajog a lapockám, a gerincem. A lüktetés hosszú sugárral rendelkezik. Zsibbadásba áthajlóba. Egész testre kihatóan érzem elhatalmasodni a másodpercek folyamatos záporozásával. A nyelvem alá lopódzik a vas vöröslő íze. Kis híján ennek félrenyelése fullaszt meg a kiszolgáltatott helyzetben. Érdekes humorról árulkodna, ha valóban ez okozná a végem… Talán a belemet tovább csavaró gondolat nyomán költözik az abszurd derű a vonásaimra. A láthatatlan béklyó már nem szegez le. A szabadsággal mégsem tudok mit kezdeni. Az egyik kezemet oda kell szorítanom a mélyre szaladt fejsze korántsem kihűlt helyéhez, összetapasztani a bőrfelületeket, visszatuszkolni, ami a tenyeremnek szalad, mire odahelyezem. …tévedtem, mindkét kezemre szükség van.
Hallgatása feltűnővé válik. Találkozásunk korábbi szakaszában pozitív jelzővel könyveltem volna, most az ellenkezője kerül a margó szélére. A nyugtalan viselkedése ragad, tapad, lehúz. Jóval nem kecsegtet, csak felismeréssel, párhuzamvonással ez meg a valóság között: mind befogja a pofáját, ha a saját orvosságával van kezelve. Egyenesen ránézek, a hátam, a védetlen terület mögé és a közeledő léptére megemelkedő adrenalinnak köszönhető félre tudom tenni annyi időre a bőrömre hideg verejtéket permetező fájdalmat. Az ujjbegyem a fa érdes nyelét simítja. Alányúlok, hogy a markomba hajthassam. A mozdulat folytatását megszakítja a koponyám csontfalába küldött üzenet. Pár milliméternyit esik vissza a tákolt fegyver. Vissza a porba, amit a rúgás erejéből adódóan felszántok az oldalamra esve. A fogak hangosan találkoznak össze – belezörren az állkapcsom. A vér és a nyál mennyisége megnövekedik a számban – egy része bemocskolja a pofám. …mindjárt a földet is. Újból közelebb kerülök a kizsigereltséghez. A karomban van erő. Nem szaladt ki a porcikáimból. A testem előbb cselekszik, mint ahogy a gondolataim forognak. Akaratosan ragaszkodik az élethez. Csökönyösen ebben az elcseszett világban is, ahol még értelmetlenebbé vált, mint eddig valaha volt… Feltolom magam. Alig sikerül tíz centivel elemelkednem a földtől mire rám nehezedik az ereje, megsemmisítve a próbálkozásom elért sikerét is.
Kibaszott… Belém fagy a szitok. Oldalra köpöm a felgyülemlett nedveket. Egy része csíkot húz az arcomon. A tehetetlenségtől táplálkozó haragtól forrónak érződik a tüdőmbe kerülő levegő. Egyúttal majd’ használhatatlannak, keveset érőnek a mozgásterem nullára redukálása miatt. Erősödik a halálának vágya. A revansvételé. A nyers ösztönök fedésében összezavaróvá vált játszma befejezéséé. A felszín alatt lappang. Beleitta magát a húsba is. Takarékoskodhatnék az energiával. A hiábavaló szituációban értelmetlen vergődni… de nem bírom visszafogni, magammal nem törődve feszülnék előre a fölém telepedésekor, hogy lefejeljem. Megtenném, ha nem tett volna börtönné a saját, bomló vázamat.
- Elfajzott... senkiházi. – Két arccsontnak szaladó ököl és egy nyelési inger közé ékelem be. Zsibbad az ütlegelt képem. Az első kettő kifejezetten fájt. A szembogaraimat felszalasztották. A harmadiktól veszít az újdonság erejéből… amíg továbbra is lent tart. A visszafogó, leszögező erő nem szűnt meg. Jelentősen lerövidíti az utat a tűréshatárom eléréséig. Minden megfeszülés dupla akkora terhelésnek számít, ha nem többnek.
Makacsság teszi élessé a tekintetem, amit újra s újra rávezetek. Megvetem. Gyávának tartom. Apuci figyelméért síró-könyörgő kölyöknek. Szót nem pazarlok rá. Ha tudnék is… Tűröm helyette az eszméletlemmel kacérkodó kínt. Csendben küldöm pokolra. Belémártom a fejsze pengéjét. Egyszer. Kétszer. Háromszor… mindaddig, amíg ugyanúgy nem nézne ki, mint én. Lassan lógó belekkel az átszerkesztett koponya mellett…

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Kedd Aug. 21, 2018 7:40 pm
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: Sweet Dreams • Szószám: 464 • Credit:

A túlontúl jól ismert hangon csendülő üvöltés habár egy áldatlan momentumra kizökkent a sivár világ szürkeségéből, hamarost visszaadom magamat az ár sodrásának, amellyel hosszú, rendkívül hosszú ideig igyekeztem szemközt úszni mindennek előtte. Azonban már nem próbálkozom, tudatomra feketeség telepedik, az ábrázatomra pedig… A démon élénk vérével keveredett nyálának nyúlós cseppjei. Egy pillanatra összeszorítom a szemeimet, enyhén talán hátrébb is húzom a fejemet ösztönös reakció gyanánt, amely tökéletesen alájátszik a pokolfajzat tervének az eltaszításom érdekében.
Újdonsült kebelbarátom, a frusztráció rohamvást tölti ki a pórusaimat. Minden értelmetlen kilégzésemmel visszaadok a világnak belőle, mely a következő szippantással aztán felfrissülten táplál tovább vele, kiapadhatatlanul és végeláthatatlanul láncolva a sötétséghez, mi a szelence tulajdonképpeni esszenciája. Nem gondolkozom, nem mérlegelek, nem töprengek, amint a következő lépésnél a földnek szegezem az ellent. Csakhogy hiába merülnék el újra és újra a láda csábító, gyilkos ölelésében, a Pestisnek mindenáron el kell rángatnia a szélesre tárt, hívogató karoktól, ez alkalommal az elvárható regenerálódása mellőzésével.
Állkapcsom megfeszül, ahogy fogaimat kíméletlenül egymásnak szorítom, s ezúttal engedelmeskedek a kérésnek; befogom. Befogom, mert elképzelésem sincsen arról, milyen beteges, ostoba játékot játszik velem, és elhallgatok, mert látni akarom, mit kezd a felkínált szabadsággal.
Nem sok mindent, amennyiben a velőig hatoló, gyilkolni vágyó tekintetet figyelmen kívül hagyjuk. Változatlanul nem gyógyul, s feleletet sem kapok a miértekre, igaz, rá kell döbbenjek, nem is izgat többé. Bizonyosan van oka rá, tán a sietős és hanyag munka, mit a testén végzett, ám számít ez bármit? Nem.
Nem ő vagyok.
Apró fejrázással, s a szemeim momentumnyi lehunyásával hessintem el a koponyám falai között visszhangzó mondatot, éppen, mielőtt megszólalna. Szemöldökeim között mélyülő ráncokkal emelem vissza rá a tekintetemet, vékony vonallá szorítom repedezett, cserepes számat, viszont nem kerülök előrébb a megfigyelésével. Ellenben közelebb lépek hozzá, a dühtől feketeségében mélyülő szembogarakkal mustrálom a szánakozást keltő kínlódását, és hallgatom a megeredő nyelvéről lehulló szavakat. Nevetséges is lehetne; mihelyst végre képes elérni, hogy csendben maradjak, ő maga kezd lelkes értekezésbe. De többet már nem érdekel.
Némán, gépies mozdulatokkal küzdöm le magunk között a néhány lépésnyi távolságot, és kitűnően érzékelve, merre araszolgat, megelőzöm a fegyvere visszakaparintását egy jól irányzott rúgással az arcába, feltéve, ha nem sikeredett megelőznie egyéb módokon. Tekintve az állapotát, vélhetően nem maradok alul egy ilyen egyszerű támadásban, amennyiben pedig így van, úgy nem is állok meg. A gyűlöletemet az élete ideiglenes kioltásával is kielégíthetem, még úgy a teste elpusztításával. Legközelebb majd jobban megválasztja, kinek az arcát öltse magára, s mennyire gyúrja strapabíróvá a porcikáit.
- Nem várok semmire - jelentem ki szűkösen, és hacsak nincsen a hátán, úgy visszakényszerítem a sérülése szempontjából kényelmetlen pozitúrába. Én magam sem ácsorgok tovább, a csípőjére telepedve rándítom közelebb fél kézzel a megtépázott felsőjénél fogva, s ha marad lehetőségem rá, újfent a szabad öklömet emelem, hogy kitartó, ráérős tempóban verhessem véresre s felismerhetetlenre a lopott vonásokat. A két kezemmel akarom darabjaira szedni Mammont…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Kedd Aug. 21, 2018 12:59 am
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 610 • Credit:

Az elkapott tekintetben több érzelmi töltettel találom szembe magam, mint az ezt a példányt megelőzőekben. A mozdulataiba ivódott agresszió gyorsabbá teszi azokat, kiszámíthatatlanabbá. A fegyveremért egyik szárnyas sem nyúl. Az öklével egyik sem célozta az arcélem. Saját pengéjükkel próbálták darabokra szaggatni a testem. Kihasítani belőle egy darabot. Mélyre szúrni a pengét. …kis eséllyel létfontosságú területen. Méla játszótársak voltak. Lomha húsok, levágásra küldöttek. A siralmas, szürke völgy berkeit mégis az én üvöltésem rázza meg miként ezúttal megváltoztak a feltételek. A földre emberi vér hull. Az enyém, melynek melege a fájdalom köré telepedik. Benedvesíti a ruhám anyagát, a bőrömhöz tapasztja.
Egyszerre túlontúl sok impulzus támad le. A fejemben vészlámpákat kapcsoló gondolat nem szűnik meg. A kép ott lebeg a lelki szemeim előtt. A feltárt oldalam kínja bő patakká növekedik. A húsom ég, zsibbad a vágás körülött. A torkomat szaggatja a feltörő hangom. Nem. Nincs kapacitásom észrevenni a pillanatnyi megállását. Erőt kell gyűjtenem a mihamarabbi reagáláshoz. Halálom alkalmai megszámolatlanok, egy idő után nem láttam értelmét észben tartani a folyamatosan terebélyesedő számot. Csak a sokadik lenne a sorban a mostani, mégis elönt a méreg, ha rágondolok: pont általa… Úgy ontja magából a szavakat, mintha kötelező lenne és nem úgy látszik egy pillanatra is abba kívánná hagyni. Felhúz. Mire a végére érhetne összegyűjtöm a vértől színezett nyálat a számban véleményem részben tökéletes kifejezéséhez: köpök rá. Rohadjon meg ez a hely. Ő. Minden összekaparható erőmet az adott pillanatban bevetem az odébb lökéséhez, a fejszéből való kiszabaduláshoz és egyből a befedett területhez kapom a kezem. Halottnak a csók. Pontosan annyit ér az igyekezet. Hamvában holt ötlet. Különös tekintettel a következő lépésére. A szabad kezemmel a gazdátlan gyilokért nyúlnék, ha az ereje nem feszítene görcsbe. Ki, le a földre. A gerincem ívbe hajlana a fájdalmas nyögés közben, ha nem tartana oly’ szorosan. A becsapódás, elvágódás váratlanul ért. Félrenyeltem tőle, ami még kellemetlenebbé avanzsálta a momentumot a köhögéssel való küszködés révén.
Ha tekintettel ölni lehetne… kizsigerelve heverne előttem. Angyali bőréből kifordítva. Kitépett szárnyaival a szájában. A képpel a fejemben vizslatom a dölyföt, megvetést hordozó képét, miközben az enyémet grimaszba rándítja a súlyosbodó állapotom testi realizálása. Újabb hullámmal épül a tudatomba…
- Fogd. Be. – Kitörnék a láthatatlan erő alól, hiába tudom nem lehetséges és dacára annak csak még nagyobb fájdalmat generálok az erőlködéssel. Éles késként emlékeztet az érzés: nem kellene további kísérleteket tennem a szabadulásra. A nemlétező higgadtságom háttérbe szorítja a logikus lépést, a kivárást. Igaz. Nem igazán van hova kivárnom. A száradtságtól repedezett föld szivacsként szívja magába a karmazsint. A résein lefolyik a mélybe…
Nem számítok a megszűnő ellenállásra. A hirtelen könnyebbség éppúgy nem esik jól, mint az ellenkezője. A nagyobb levegőmennyiség, amit ezúttal képes vagyok a tüdőmbe szippantani előregörnyeszt.
Igen. Kurva meglepő, hogy szánalmasan festek. Az igazat megvallva a pillanat morbidsága rövid ideig abszurd nevetést kezdeményez. Megrázkódik a vállam, míg a szemem sarkából érzékelem: közel van a porba hullt fegyver. Elérhető távon belül.
- Mivel érdemeltem ki egy konstans pofázó angyal végezzen ki…? – Szándékosan nem hozzá intézem a szavaimat. A címzetthez valószínűleg nem érnek el, nem is annak reményében ejtem ki őket, hogy ez változzon… Vicc. Mindkét kezem a vérző sebre szorítom. Lassan az ép oldalamra fordulok. Egy kicsit kell csak odébb mennem, kinyújtanom a karomat, hogy az ujjaim közé kaparintsam a fejszét.
- Mire vársz? Vagy elfáradtál a játszadozásod közben? Esetleg beszélgessünk arról miért vagy ilyen idegesítő a többihez képest…? – Hmpf. Mintha meg tudná válaszolni vagy érdekelne az, ami elhagyja a száját. Az egyetlen oka a megeredő nyelvemnek az a megtapasztalt viselkedése: beszél. Nem keveset és más logika alapján működik. Pofázással elterelhetem a figyelmét, hogy a megfelelő pillanatban lenyelve a fájdalmat mozduljak a fegyverért… legalább hadd adjam vissza a kölcsönt, mielőtt elvérzek vagy újból megragadja a lehetőségeit.

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Aug. 10, 2018 1:10 am
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: Sweet Dreams • Szószám: 533 • Credit:

Valami… nincsen a rendjén. Bosszantó rovarként kapirgál a tudatomban újra és újra ez a gondolat. Indokolatlan kétellyel és a céltalan körültekintésre való hajlandóssággal kíván felruházni a minden kínok s gyűlölet igen egysíkú világában. Miért? Miért éppen most, amikor alárendeltem magamat a nagyobb hatalomnak? Miként belátva, puszta hánykolódás, nem több az angyali voltom, az egykori életem utáni sóvárgás, végre felszabadultam? Nem óhajtok többé tudni, értékelni, belegondolni, érezni, már amennyire egy hozzám hasonló tapasztalhatja az érzelmeket. Nincsen szükségem minderre. Ugyan mihez kellenének? Senki nem vágyna egy soha véget nem érő rémálom éber szemlélőjének lenni, s lám, Mammon szokatlan viselkedése mégis felébresztett. Vakító, élettől lüktető fénycsóvaként tűnik ki a magafajtákra szabott, erőszaktól zsongó univerzum kietlen díszletei közül.
Szemeim dühödten állják a rájuk szegeződő zöldek ideges mustrálását, mintha amazok is ugyanezen vádaktól terhesen vetnék nekem a kérdést, ugyan miért térítettem a gazdájukat észhez? Létezhetne, hogy őt sem éltetné egyébiránt a végeláthatatlan vadászat, a ládát átszövő sötét mágia? Tekintve, mennyit dolgozott egy új test megalkotásával, kötve hinném, hogy erről volna szó.
Gyanakvásom és a koponyám falai között ismétlődő figyelmeztetés ellenére nem tudom rávenni magamat a további beszédre, tartván attól, az újdonsült felismerés fényében minden kiejtett szóval csupán közelebb rángatom az elmémet a teljes eszmélethez, ami pedig… megrémít. De nincs is szükség különös erőbefektetésre, a démon újabb támadása bennem rekeszt minden megfoganni vágyó gondolatot, s a fájdalom úgy taszít vissza a feketeségbe, hogy még csak észre sem veszem igazán.
A türelmetlenségem, a frusztráció szinte rögvest viszont-támadásra késztet, és bár a kezemre feszülő ujjak tompítanak a mozdulatomon, a Pestis odébb moccanó, óvón féltett teste mindemellett megkísérel kitérni, a kölcsönzött penge célt ér. Rücskös felszíne alatt várakozásaimmal ellentétben könnyedén roncsolódik a szövet, igaz, különös figyelmet nem fordítok rá. Visszarántom a fegyvert, a tudatalattimban már a következő csapást tervezve, bebizonyítandó, rám aztán cseppet sem hathatnak Mammon trükkjei, ám a túlzóan valódi üvöltés, amely Drake hangján csendül, egyszerűen megakadásra késztet. Mintha kősziklára cserélték volna a létezésem szempontjából hasztalan gyomromat, a mellkasomba pedig úgy érzik, akárha egy maréknyi lelket csepegtettek volna, mely most kínzóan rándul össze a bűnbánat és a tetteim feletti elborzadás oltárán.
Koromfekete lávaként fortyog fel a bensőmben a düh, amiért képes volt egy áldatlan momentumra kizökkenteni, de ezúttal nincsen szükségem a fájdalomra ahhoz, hogy elnyomjam a késztetést; ismét önmagammá legyek.
- Remek előadás, Mammon. Azonban add fel, Ő biztonságban van odakint, ebben biztos vagyok. Ellenben te. Te össze vagy zárva, velem - idézem szavait rezzenéstelen ábrázattal, amely akkor válik ismét türelmetlenné, amikor megkísérel eltaszítani magától. Néhány lépést ugyan elhátrálok, a pengéjét is a földre ejtem, ám ez egyszer nem is a fizikai erőmet kívánom latba vetni ellene. Kezemet emelve késztetem meghajlásra a tudatom előtt, pontosabban fogalmazva a földre, a hátán terítve ki. Az imént nyert távolságot szinte semmissé redukálom magunk között, miként megvetéstől telt íriszeimet szánni való alakjára engedem. Néhány kérészéltű pillanatig vizslatom a fájdalomtól torzult arcát, a vértől mocskos kezeit, és a… a határozottan tátongó, nedvedző sérülését az oldalán.
- Mégis miért nem gyógyítod meg magadat? - vetem oda neki a kérdést a legmélyebb lesajnálással.
Nem vagyok ő.
Nem, csak szórakozik, képtelenség, hogy… Neki nem szabad itt lennie.
- Gyerünk, szánalmasan festesz így - noszogatom türelmemet veszejtve. A kezemet leengedem, ezáltal szabad mozgást kínálok neki. Túl könnyű lenne így, máskülönben.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 09, 2018 8:40 pm
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 595 • Credit:

A nyelvemre vasas íz nyomja rá bélyegét az ökle nyomán. A koponyafal továbbítja a rezgést. A fejemben fájdalmasan visszhangzik a fogaim összekoppanása. A tüdőmből kifelé toluló levegő a szájpadlásomnak ütközik. A sarkában érkezik a nyögött kín, elhalni kívánván a zárt üregben. A lehunyt szemeim kipattannak. Egyenesen rászegeződnek a megnevezéskor. Pestis? Az idegesen villanó szembogarak mögött a gondolatok egy pillanatra csokorba rendeződnek. Elcsalta a figyelmemet. Felismerheti. Fel fogja. Akárcsak a magával vont dühöt: máskor ez nem így játszódna le… most miért igen?!
Nem vagyok egyenlő vele. Nem ő vagyok. Nem vagyunk egyek. A bőröm alatt mégis úgy érzem, mintha ez sosem lett volna másként. …mintha mindig is így lett volna. Eleve elrendelve. Emlékszem, mikor a városból távozásomkor vérét kívántam az utamba kerülő vadászoknak. Kevesen múlt ne vegyem. Szinte semmin. Az emlékeim között kutakodom a bökkenő után. Lázasan kutatom és egy percig sem tagadom magam előtt sem, hogy meg akartam tenni. Lehet nem kifejezetten velük. De. Valakivel, valamivel igen. Miért? Élvezetből? Erőfitogtatásból? Bizonyíték gyanánt? Nem tudom. A választ együttesen alkotják, más-más arányban. Volt, amikor jól esett. Eleinte nem. Rosszul voltam. Idővel könnyebb lett. Egyre könnyebb és eljöttek azok a momentumok… Az élvezetesek. A fáradt zsibbadás nem okozott bajt a tagjaimban. A kedvem nem szegte. A lelkesedésem se. Ahogy a vér sem tette. Se az enyém. Se az azt akaróké.
Gennyes undor serken a gondolatmenet hozományaként. Méreggel keveredve tökéletes elegyet alkot a következő lépés megtételéhez, míg az elmémben erősödik a mantra: nem ő vagyok.
Ő meg kurva sokat pofázik. Érdektelenül hagyom el a fegyvert. Az indulataimat a vállába marásába forgatom át. Alig fogja megérezni. A fájdalom okozása nem célom. Nem számít neki mit okozok vele. Mit adok. Mit veszek el. Önös érdekek vezérelnek. Rajta akarok levezetni mindent. Ezt akarja a hely, nem? Efelé terel. Vele ellentétben nem pazarlom a levegőmet szavakra. Arra se a ráncigálásnak közvetetten vessek véget. Rövidesen mással fog törődni, mint a kabátom anyaga. A lábammal annyira tartok ellent, hogy lendületből tehessem meg a mozdulatot. Feltehessem az „i”-re a pontot. A magas „i”-re…
Én bent. Ő kint.
Fogja. Már. Be. Végre.
Látom begörnyedni a hátát a fájdalomtól. A meglepetés ereje? Valószínűleg. A fajtájának ez szinte semmiség. Az üstöke előre bukik, homloka a mellkasomnak tolódik és nincs szükségem több időre. Lejjebb kívánom nyomni. Azonnali hatállyal. A lábammal stabilitást találok a talajon, a pillanat töredékén múlik, hogy nem tudok újból lendületet venni, ezúttal az állkapcsát célozva a térdemmel… Érzékelem a szándékát. A józan eszem nem veszett el. Jelen van a háttérben. A sarokból sasol. A kezemmel az övére kapok, hogy tompítsam, visszatartsam az erejét és ezzel egy időben az ellentétes irányba lökjem magam. Minimalizálom a roncsolás mértékét. …így nem vágja belém egészen a gerincemig a fegyvert. A hús így is vajként válik ketté előtte, utat biztosít az életlen pengének. A fájdalom azonnal a torkomba kúszik üvöltési inger formájában, aminek utat engedek. Túl sok energiába kerülne visszafognom. Az éles érzéssel együtt azonban más is jelentkezik. A vonása ismerősebbé válnak. Beugrik egy kép. Egy… idióta név az agyam rozsdás szegletéből: Baseball.
- Nem vagyok… – Villámütésként rázza meg a velőmet, ahogy a testem egyik pillanatról a másikra realizálja a helyzetet. A rám nézően nagyon szar helyzetet. A fémes íz felerősödik. - …ő. – Két rövidebb, szaporábban vett levegőt követően bukik ki a számon a szó. Ez idő alatt erőt gyűjtök odébb lökni magam, ha nem ágyazódik még jobban az oldalamba a fejszével. Lehetőségemhez mérten úgy, hogy az őt a föld felé taszajtom közben. Bassza meg. Nem tett mozgásképtelenné. Csak majdnem. …de nagy lukat ütött rajtam. A hasfalam felőli csapás esetén ez azt jelentené jelenleg a beleimet kellene a helyükön tartanom a tenyeremmel…

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 11:16 pm
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: Sweet Dreams • Szószám: 610 • Credit:

Dühödt, megkeményedett pillantásom nem kerüli el a démon arcvonásait belakó elégedettséget a sikeres vágása után, ellenére annak, az alig-mimika közel sem olyan teátrális és felszabadult, mint amelyet már Mammontól megszokhattam. Meglehet, őt sem kímélte a láda sötét varázsa; mérgező, a világ minden élettelen pontját átszövő karmai tán benne is elhintettek valami újat, valami másabbat, valami különösebbet… De annyira azért csak nem fordulna ki önmagából, hogy engem utasítson csöndre minden démonok legidegőrlőbbje.
Ábrázatomra kontroll nélkül költözik a haraggal keveredett meghökkenés, miként szinte szóról szóra visszahallom a frusztrált utasítást, melyet ide érkezésünkkor intéztem a pokolfajzatnak, elveszejtvén türelmemet a soha véget nem érő kerepelése okán. Olyan már csak nem történhet, hogy én válljak Mammonná, és ő az angyallá, erre nem lehet képes még a leviatánok korrupt, elfajzott mágiája sem. Nyilvánvalóan játszadozik. Igyekszik a fennmaradó, vékonyka mezsgyén egyensúlyozó békességet is kiirtani belőlem, hogy végre foglalkozzak vele, észrevegyem, alájátsszak önös szórakozásának, főként így, többé füstössége sem jelenthet számára korlátot. S őszintén? A kínzóan hosszúra nyúló hónapok, a nappal és éjszaka nélküli, végeláthatatlan napok, a csönd… Az örökös, áthatolhatatlan, bosszantó csönd mind addig-addig egyengettek, hogy mostanra már ne érdekeljen. Hogy ne akarjak ellenkezni, ne kívánjak kiállni az elveim mellett, ne óhajtsak eleget tenni bárminek. Mi célt szolgálna, hiszen? Van kiút innét, ehhez kétség sem férhet, ám ahhoz, hogy kikerüljünk, hatalmas energia kellhet a túloldalról, mit máskülönben remélek, soha nem lel meg senki. Mammonnak itt kell rothadnia az idők végezetéig, velem. Nem lehet ez másképpen, csupán így tehetek eleget Drake kívánságának; kizárólag úgy hajlandó megmenteni a saját életét, ha a démont nem eresztjük vissza a teremtett világra.
Nem visszakozok hát, nem kísérlem megérteni, egyszerűen hagyom magamat beleolvadni a fekete, éjsötét masszába, apró, jelentéktelen fogaskerekévé válva a kelepcének. Ő sem tartózkodik láthatóan, mielőtt még döntésemről értesíthetném, nekem iramodik, azonban valami megint nincsen a rendjén. Már amennyire itt bármi a helyén lehet.
Furcsállón méregetem, ennek ellenére nem várakozok arra, míg elér hozzám, nekilódulva kapaszkodunk össze fél úton. Tetteimet a testemben tomboló vihar generálja, automatikusan, kérés nélkül, hiába zavarog mind inkább az elmém a koponyám falai között. Valami megváltozott… A fegyvere, melyhez úgy ragaszkodik, mintha az egyetlen lenne, s a kiszámított moccanat, hogy könnyen roppanó orra helyett az arcélének csapódjon az öklöm… Számít ez bármit a démonnak?
- Mitől tartasz ennyire, Pestis? - billentem oldalra az államat, enyhén hunyorítva, miként lehunyt szemeit vizslatom. - Nem lett strapabíró a sebtében eszkábált tested? Ilyen kétségbeesetten akartál bosszantani Vele? - szűröm a fogaim között, szorítva a kőpengét tartó ujjain, amelyek egyik momentumról a másikra engednek az óhajomnak. Szemöldökeim között mélyebben árkolódik a bőr, dühödten kapok a hasztalan eszköz után. Míg ő a vállamba kapaszkodik a szabadjával, én a kabátja gallérjára fogok, nem egyéb célból, minthogy újfent sarokba szoríthassam egy tetszőleges fánál, vagy legalábbis a földre vethessem oldalvást, oda, ahova való.
Szavaim mindenesetre még nem akarnak elapadni a cselekvés rovására, bosszant, amiként némán, érdemleges reakciók nélkül mímeli a hidegvérűt, kifacsarva ezáltal bennem mindent, ami eddig szent volt s sérthetetlen.
- Hiába, míg te bent, Ő már kint, szaba- - a hangom egyik pillanatról a másikra szűnik meg hallatni magát, amint belém szorul a levegő a hirtelen, és egyáltalán nem várt helyen támadó, éles fájdalomra. Fogaimat egymásnak feszítve markolok a ruhájába, igyekezvén megőrizni bármit, amit egykoron angyali méltóságnak nevezhettem, ám hiába, homlokomat előre, a kulcscsontjának ejtve, kényszeredetten görnyedve nyögök fel a hasító kíntól. Gyógyító energiáim rögvest az enyhülésnek adóznak, a tudatom azonban egészen másnak. Racionalitása, kétkedése, gyanakvása az erőteljes inger hatására háttérbe szorul, előemelkedik helyette a haragvás, mely arra késztet, visszakézből az oldalába állítsam a kölcsönzött, rücskös pengét. Az sem számít persze, hogy sikerül-e teljesen véghezvinnem a mozdulatot, elégtétel, amennyiben a felszínt hasítja... ha képes vagyok megsebezni. Addig sem kínoz a düh olyan észveszejtően, hiszen.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Pént. Júl. 06, 2018 9:09 pm
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 607 • Credit:

Egy újabb, önismétlő epizód… ki tudja hányadik. Előbukkannak. A húsomat, az izmaimat tépik. A véremet veszik. Az életemet akarják. …és én az övékét viszont kioltani. Ez a hely a túlélésről szól. Naturális valójában. Humánus módszerek nélkül. Ösztönök által vezérelve. Beszéd nélkül. Csak a fejemben cseng a mázas, idegborzoló visszhang.
Az anyagdarab, a másfajta mozgás, a levegőben vibráló érzelmi töltet a pillanat töredéke alatt feltűnik. Nyakában egy szisszenésnyi zavarral, amit a hirtelen fához szegezés kísérlete űz ki a gondolataim közül. A bőröm alá férkőzött a dekádok alatt, fészket vert magának az adrenalin löketen lovagló ösztön. A mozdulatának kivédése, az ellentámadás majd’ ugyanolyan természetes cselekvésként fogan meg, mint a levegővétel. Mindegyik része az életben maradásnak. Emellett nem marad hely a felesleges agyalásnak. Honnan ismerős? Miért? Miért különbözik az eddigiektől? Lénye húsvérebb hatást kelt. Érzelmek manifesztálódtak a vonásain. Beszél… Elsőre nem tűnik ki az itt töltött idő alatt átéltek közül. A szavaimat, mintha neki címezném a helyzet helyett, aminek valójában szól. Komoly komolytalansága vagy komolytalan, súlytalan komolysága felforrasztja a véremet. Ez ösztökél a pengébe dőlésre, a tekintetébe mélyedésre az azt megelőző szekundumban. A halál jelentőség nélkül létezik ebben a pokolvilágban. Az övék. Az enyém. Mindkettő egyaránt. Kifacsarja a természet alaptörvényeit. Bosszút von maga után, türelmetlenséget szít és szó nélkül hagyom a lény provokációját. Korábban? Szöget üthetne a fejemben, de nem érdekel. A szituációt övező misztérium megértése nem szerepel a terveim között. Más foglalkoztat: kihasználni a figyelmén keletkezett rést. …ha már ennyire ráér csevegni. Idegesítően ráér. Idegesítően fogalmaz. Démon? Megint…? Kéri, idővel megkapja.
Több erőt viszek a hasításba az ív végén. Tanulok a hús kezdeti ellenállásából. Azt akarom mélyebben szántsa fel a fejsze. Azt akarom befogja. Csipet elégedettséget hint el a torkából feltörő kiáltás. Jobban illik a környezetbe az értelmet hordozó orgánumához képest. A köztünk lévő távolságot megnövelem és szabaddá teszem a hátam: ellépek a fa kéretlen támasztékától. Ne merjen senki és semmi sarokba szorítani. Se itt, se… máshol. Nyugtot nem hagyva lódulnék neki, újfent a húsát szelni, kicsikarni belőle a kiáltását, ha nem hallatná kényszeresen a hangját. Láda? Miről beszél?
- Fogd már be. – A fogaim közt szűröm őket, aktuális vérmérsékletemről árulkodó hanghordozással. Felnyomja bennem a pumpát. Egyre jobban és jobban. Indokolatlanul emlékeztet az idebent egyedüliként megszólalóra… Látom, hiányzik az útmutatásom. …aki visszakézből, távolról ekózza a magáét. Megacélozott mimikával szegezem a tekintetemet a szemben lévőre. Tükörképként másolom le a támadásra kész tartásváltoztatást és nem várom meg, amíg befejezi a mondatát. A beleegyezését…
Gondolatbeli „végre” felkiáltással rugaszkodok el a helyemről. Lényegtelen a kezében marad-e vagy sem a míves penge. A sajátomtól nem áll szándékomban megválni. A tisztességes küzdelem tündérmesékbe való. Ez nem az. Távolról sem. A sebe mostanra begyógyult vagy ha még nem is, nem sok választja el a vágás széleinek egybe forrásától. Az ő játékideje lényegesen hosszabb a sajátomnál. …az ereje nagyobb az enyémnél. A fegyvert a balomban fogom. Újra fel kívánnám vágni a gyomrát vagy más, megközelíthető ízületre akarnék lesújtani, ha nem állítana meg. Az erőbeli fölényével szemben nem pazarlom ellenállásra az energiámat. Se kitérésre. Látom a lendülő öklét. Inkább elébe megyek. Gyengébben fog érni az arcélemnél, mintha hagynám a lendületénél fogva becsapódni érzékenyebb, jobban törhető általa választott területen.
A fogaim fájdalmasan koccannak egymásnak. Hirtelen légszomjam keletkezik. Hosszabban hunyom le a szememet, de nem feledkezek meg arról a kezének fogásából elengedés árán bújjak ki. A szolgálatát elvégző kőpenge hozzá vagy a földre kerül, ha sikerül kicseleznem a megszokottaknál ügyesebb taktikát alkalmazó angyalt. A szabaddá váló kezeimmel a vállán igyekszek stabil fogást találni, míg kitámasztom az egyik lábamat… Anatómiájukat tekintve hozzánk hasonlóak: van egy fájdalmasan gyenge pontjuk.
Az előre dőlő lendületemmel, az emelkedő térdemmel épp tökön rúgni készülök. Revansként a sajgó pofámra. …aminek a lüktetését erősen érzem az állkapocscsontomban is.

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 1:27 pm
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: Sweet Dreams • Szószám: 528 • Credit:

Bosszant. Napok, hetek, talán hónapok óta egyre inkább bosszant minden ezzel a világgal kapcsolatban. Dühít a tehetetlenség, dühítenek a leviatánok örökkön örökké ismétlődő siralmai, s még inkább idegesít a füstlény, amely a ládába kerülésünk óta egy árva billogját sem mutatta a leigázottságnak, ellenben mihelyst kiszórakozta magát, északnak eredt az erejét gyűjtögetni. Mintha… Mintha csak a semmiért igyekeztem volna, mintha Drake áldozatai mind hiábavalóságra lettek volna kárhoztatva. Az eszemmel tudom, hogy frusztrációm ugyan számtalan pilléren nyugszik, vehemenciáját mégis a börtönvilág elkorcsosult, elátkozott mágiája táplálja percről percre. Olykor elhallgat, lecsillapodik, ám most, látván Wallenberg arcával parádézni a démont? Mindennél erőteljesebben karistolják ereimet a forró kis tüskék, melyek kiegyenlítetlen harcunk és ballépéseim talaján növekedve árasztották el a bensőmet.
A zöldes íriszekbe szökő, pillanatnyi zavara habár nem marad észrevétlen, mégsem tudok, vagy akarok vele foglalkozni. Nem engedhetem meg magamnak azt az ostoba, amatőr hibát, hogy erre a sebtében kreált testre úgy tekintsek, mintha valóban Drake lenne.
Eddig érzéketlennek hitt szívem összeszorul, vonásaim ellenben megkeményednek, várván, merre tart a mozdulata, mely egyre feljebb taszítja mellkasának feszülő karomat. Csakhogy megakad benne. Mily meglepő, Mammon még akkor is pusztán játszadozni képes, amikor az elméletileg változatlannak és kietlennek teremtetett világban minden a feje tetejére fordul.
- Én ne szórakozzak? Hogyan is fogalmaztál korábban? - teszem fel a kérdést, cinikus ábrázattal meredve a megátalkodott „illúzióra”. - Ez igazán röhejes, démon - idézem szavait némi igazítással - tüstént lazítva közben arcizmaimat az érdektelenségig -, melyeket nem sokkal a bekerülésünk után vetett nekem. Oda sem figyelek arra, merre mozdítja a fegyverét, annyira még bizonyosan nem játszotta ki magát, hogy megpróbáljon végezni velem, már, ha képes lenne erre ebben a világban. Leheletnyire emelkedik csupán a szemöldököm, némán intézve felé a kérdést; erre mi szükség volt?
Azonban hamar és kíméletlenül ér a meglepetés, mihelyst nem tétovázva belém mártja a rücskös, egyenetlen felszínű követ. Tompa kiáltás szalad ki a számon, amint ösztönnel hátrálva s enyhén görnyedve a fegyver nyomán alázatosan felnyíló hasamhoz kapok. Előbuggyanó vérem melegen csordul végig a tenyeremen, szökik az ujjaim közé, hogy onnét aztán a kézfejemen kanyaroghasson tovább a csuklóm irányába.
Tekintetem dühödten villan Mammonra, s noha a levegőt feszítetten veszem, a harci szellemem jócskán megugrik. A vérétől mocskos pengét védekezőleg magam elé emelem, arra a néhány kérészéltű momentumra, míg begyógyul a sebem.
- Agyadra ment a láda? - vetem oda neki, nem igazán értvén a szavai mögött húzódó jelentést. Mégis mire akar célozgatni? Az örökös háborúnkra? Voltaképpen mindegy is. Kiegyenesítve a hátamat, a védekező testtartásom egykönnyen támadóvá válik. - Ha mindenáron harcolni óhajtasz, hát harcoljunk.
Belemegyek a játékába, hiszen akkor talán végre tartósabban is lecsillapodik bennem ez a féktelen düh. S mert be kívánom bizonyítani, hogy nem vezethet meg Wallenberg illúziójával, nem hathat rám azzal, amiről úgy gondolja, hogy a gyengém. Helyesen.
Hacsak nem lendült már előbb támadásba, úgy én indulok meg felé. Lépteimet nem szaporázom, kimért, határozott tempóban közelítem meg, idő közben félreejtve a pengémet az avartalan, sivár földre. Nem célom végezni vele, révén, nem is tudhatnék, ilyen módon pedig egyáltalában szükségtelen bárminemű fegyver. Felszabadult kezemmel a saját, láthatóan sebtében eszkábált gyilokjára markolok, pontosabban az ujjaira, melyek a markolatát szorítják. Könnyed mozdulattal húzom el oldalra, hogy ne akadályozhasson vele abban, balom öklével minden frusztrációmat kivetítendő képen kenhessem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 11, 2018 11:52 pm
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 590 • Credit:

A fehér gomoly láttán befeszülnek az izomtónusaim. Tudattalan tolom hátrébb a lábam a kitámasztáshoz. A hirtelen lendületvételhez az adott pillanatban. Biztosan tartom a markomban a fejsze nyelét. Az erős fogásba belefehérednek az ujjvégeim a neki lódulás előtti tizedmásodpercben. Az idő összemosódott. Az érzés ellenben régóta érik… kezdem unni. A vége szakadatlan ismétlést. A farkába harapott kígyót. A feje tetejére állított világot, mely kénye s kedve eszerint osztja a lélegzetvételnyi pauzákat. Mikor kegyes. Mikor híján van a humánus hozzáállásnak. …többnyire: híján.
A mozdulataimból nem hagyom olvasni. A könnyen kiszámíthatóságot kerülnöm kell a fegyver sokat kopott éle miatt. Kicsorbult a kő. Sok helyen lepattogzottak belőle darabok. A húsba nagyobb erővel kell belevágni. Nem szeli. Roncsolja, ha sikerül belekapnia. …és sokkal hatékonyabb másként felhasználva. A dinamikus kirobbanásból megtartott tempót két méterrel az összeakaszkodásunk első lehetősége előtt megtöröm. Előre vezetett talppal vágódok el rövidesen a lejtő esésű földön. A kinézett lehetőségem megragadását követően. Ha olyan magasan repked a fajtája nem kell mást tennem, mint lehúzni a porba. …a mi szintünkre. A szárnyait nem terítette ki. Lábait használva fut az irányomba. …fut, azaz a lábait használja. A mozgását az izommunka, az csontok, szalagok tartása, az ízületek biztosítják. Mindennek híján hátrányba kerül. Ha rövid időre is, melynél többre nincs szükségem. Szívóssága nem ér fel az emlékeimben élőkével. A felső és alsó combcsont találkozási pontját szemelem ki. A bal térdkalácsot. Számolok a kitérésével és így igazítom a mozdulatot, amivel a belső oldalról, hirtelen rántással tudom kiugrasztani… majd szakítani a helyéről.
Az eséssel felkavartam a port. …amiből mindannyian lettünk. Mindketten. Hallom a puffanását. Ahogy felnyalja a talpa alatt elterülő földet. Az üvöltése fülsüketítő zúgássá válik. Azonnal felkelek a földről. Odakapom a tekintetem, de az okozott sérülés, mintha elképzelésként élt volna a fejemben. A vére mégis karmazsin színével festi fényesre a pattintott követ. Frissen ivódik a ruházatom szövetébe a vállfelőli részen. Ingerült fújtatással változtatok a pozíciómon, felé. A távolság következtében összeakaszkodunk egymással. Fegyvert fegyvernek feszítve. Az egyensúlyomból majdnem kibillent a fejembe fájdalmat hasító, ismerős alak felbukkanásával járó esemény. A lény halála.
Visszarántom a gyilok eszközt. Kitaposom az egyensúlyomat és közvetlenül utána hátrálok egy lépést a helyezkedéshez. A gondolat megint szöget üt a fejembe. Valamire emlékeznem kellene. Frusztráltan, mégis gondolkodás nélkül lódulok a pengével rendelkező angyal irányába. A viseletének piszkos, szakadt anyagát összekötöm elméleti síkon az előzőleg talált vérfoltos tépéssel. Zavar költözik a határozott tekintetembe és ez több, mint elég a figyelmem lankadásához… Gyorsabban mozog, mint a nő. A következő másodpercben a fához vágódás előköszöntőjeként érzem meg az alkarját a mellkasomnak feszülni. A buzgó túlélési ösztöntől vezérelve térítem el, vezetem fölfelé a karját, amivel a rücskös törzshöz szegezhetne. Dühödten rándul a szám széle a koncentrációm összekapargatása alatt. A gerincem nekiszalad a kemény felületnek. A levegő nyögve menekül a tüdőmből, míg a nyakamhoz szegezett penge elől én már nem tudok. A lendületet kihasználó szabad kezem mozdulatát tudom kizárólag megállítani, ami a hónalj hajlata felé vektorált. A gyengébb ízületet kipécézve. A lágyabb területet a támadáshoz. …a saját vérem melege parancsol megálljt. Mintha számítana… nevetséges.
Köpnék. A helyzetre. Rá. A szavaira. Holott mélyen tökéletesen tisztában vagyok vele nem számottevő a különbség… Beledőlök a húsommal szimpatizáló élbe. Érezze.
- Ne szórakozz velem. – Gyorsan kapom át a másik kezembe a fejszét, hogy rézsútosan, lefelé vezessem az övéhez képest kevésbé halálos eszközt. A védetlen felületeken azonban… nem számít. A hasfalát akarom felszántani. A mellkasától az átellenes csípőcsontjáig, ha nem lép időben. …ha én időben meg tudtam lepni a nyakam átszelése előtt. – Mindegy honnan jöttetek… ugyanúgy végzitek, azért cserébe amit velünk tesztek. – Démon? Nem. Ember. …de egy kutya. Az sem számítana, ha tollas lenne a hátam.

Online
avatar


☩ Reagok :
209
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 10:02 pm
Következő oldal


Drake & Cassael
Reality is wrong. Dreams are for real
Zene: Lunacy • Szószám: 595 • Credit:

A szemhéjaimat lehunyva pihentetem a tekintetemet, ami napok óta mást sem tapasztal, pusztán a sivár, élettelen, kietlen tájat. Az örökkön hamuszín égboltot, a rezzenéstelen, kopár fákat és bokrokat, amelyeket egy árva madár vagy rovar sem látogat. Nem vagyok tudatában annak pontosan, mióta ülhetek így, mozdulatlan és érdektelen, fürdőzve a végtelen, mélységes csendben, de nem is érdekel kiváltképpen... Bőrömet hűvösen bizsergeti végig a lágy szellő, óvatosan beleborzol a hajamba, a testem mellett pihentetett kezeimre pedig játékosan felsodorja a száraz földet. Várjunk csak… Szellő?
Szemeim hevesen pattannak fel a különös tapasztalásnak hála, révén, a láda elkárhozásra teremtett valójában mindeddig egy hintésnyi légmozgás sem volt érzékelhető. Homlokomat ráncolva futtatom körbe a pillantásomat a környezetemen, koncentrálva a poros ruháim alá beszökő, olykor felélénkülő szélre, ami hosszú percek elteltével sem csillapodik. Nem szűnik meg, nem tűnik el, nem hagy el a külvilág iránti vágyódásba taszítva, s meghagyva magát egy keserédes illúzió emlékének.
Valami nincsen rendjén.
Sebtében kászálódok fel a helyemről, kutatva a láda lakói, vagy éppen Mammon után, hátha nekik is feltűnt a hirtelen beállt változás. Az egyik sűrűn egymásba kapaszkodó bokorrengeteg mögül fel is hallik a gallyak roppanása és a félreérthetetlen neszezés, csakhogy a másodperceken belül előszökkenő, vértől mocskos alak se nem leviatán, se nem egy formátlan s máskülönben végtelenül bosszantó gomolygás. Fejemet biccentve méregetem a jelenést, ami nem hagy sok helyt a fantáziának, miként szélesre tárva hófehér szárnyait, rögvest nekem iramodik.
A megdöbbenésemnek köszönhetően pusztán az utolsó pillanatban fordulok ki oldalvást a támadása elől, nekivetődve az egyik vaskosabb fa törzsének. Vöröslő kezével ugyan a kabátom után kap, azonban a sarkánál többet nem ér el, és az is megadva magát a vad tépésnek, leszakad. Az ő arcára kiülő, lélegzetvételnyi értetlenség elegendő idővel szolgál ahhoz, hogy felmérvén a helyzet súlyosságát, előszedjem az angyalpengémet, s a következő momentumban, mihelyst ismét rám vetné magát, a mellkasába szúrjam azt. Vakítóan káprázva tör elő szemeiből és szájából a mennyei energia, ám amint kihuny belőle, maga a test is az éterbe veszik. Egyedül a kezében felejtett kis szövetdarab hullik a földre, néma emlékeztetőjeként az angyal egyáltalában vett létezésének. Nem értem…

Órák, tán újabb napok telnek el a láda eredendő lakóinak s a pestis jelenlétének hiányában, ellenben a megölésüket követőn tünékenyen illanó jelenségekkel, amelyekről úgy vélem, a világ csalfa illúziói csupán. Miféle egyéb magyarázat szolgálhatna az itt létükre?
Feszengő, fáradt sóhaj préselődik ki a tüdőmből, miként igazítok az állandósult harcok nyomán megviseltté, szaggatottá és koszosabbá avanzsált kabátomon. Meglehet, ideje lenne feladni a végeláthatatlan hadakozást, elvégre mi a legrosszabb, ami megtörténhet egy olyan világban, honnét a halál útján sem remélhető a szabadulás? Kézenfekvő és megnyugtató volna, s mégis, a csatározás újabb hangjait meghallva csillapíthatatlanul feléled bennem az érdeklődés, a tettvágy. Talán, mert eddig nem tapasztaltam, hogy a jelenések egymással is civódnának.
Hátat fordítva eddigi útirányomnak, sebesen kezdem szelni a földet a talpaim alatt, szándékkal nem pazarolva erőt a szárnyaimra, és így is pillanatokon belül megérkezem a harc fákkal gyérebben tarkított helyszínére. Csakhogy ami ott fogad, egészen megdöbbent. Vagy inkább felháborít.
Feléledő dühvel indulok meg az angyal irányába, amely a védencem küllemét újonnan magára öltő Pestissel hadakozik, majd mindennemű testvériességemet félreejtve hasítom keresztül a torkán a pengémet. Teste élettelenül hullik a földre, pillanatokon belül szerte is foszlik, szabad utat engedve nekem a megátalkodott démonhoz. Frusztráltságtól fűtötten mozdulok felé, és hacsak nem tér ki, szabad karomat a mellkasának vetve taszítom hátra az egyik fa rücskös, egyenetlen törzsének.
- Úgy hiszed, jó ötlet feldühítened ezzel a kis színjátékkal? Egyáltalán hogy kreáltál magadnak testet, démon? - szűröm a fogaim között, a penge élét jól érezhetően a nyakának szegezve. Frissen és életteljesen serken a vére, de nem fog ilyen olcsó trükkökkel megvezetni.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 5:06 pm
Következő oldal


Cassael & Drake
It's all in the mind.
Zene linkje • szószám: 615 • Credit:

Csend van. Ordító csend. Fehér zaj bántja a fülem, miután eltűnnek…
A tudatom nem tiszta, mégis fókuszált. Minden egyes rezdülésre, mozgásra a kopár környezetemben. A fák ágai kopaszok. Kérgük szürke. Gallyaik teljesen elszáradtan hullottak alá az avartalan földre. A felszíne repedezett. Teljesen élettelen minden. Semminek táptalaja. Az ég zavaros. Eső felhők gomolyognak odafent, amióta legelőször felszegtem a tekintetem. …amit nem tudok megmondani mikor volt. A táj minden irányba ugyanoda vezet. A kitett jelzések újra s újra eltűnnek. A tér visszahajlik önmagába, mégis változik. Apró részleteiben. Fejben sikertelenül megpróbáltam térképként leképezni a környezetet. A nagyobb egységek elhelyezkedése állandó és a szélrózsa irányát értelmetlen kiválasztanom. Órák múltán ugyanaz a kép köszönt vissza. Más kellékekkel.
Megállok az elágazás előtt. Mindegy jobbra vagy balra haladok tovább. A lépteim más okból maradnak abba. A tarkómra kúszik a rossz előérzet. Undorítóan húzódik rá a gerincemre. Észhez térítő jelleggel nyüstölöm az orrnyergemet. Valami határozottan nincs rendjén az ép ésszel felfoghatóakon felül is. Emlékeznem kellene. Tudom. Azt viszont nem, hogy mire. Mivel kapcsolatban.
…kellene?
Édesdeden borzolja a kedélyeimet a bicskanyitogató visszhang. Az ujjaim rámarkolnak a pattintott kőből készített fejsze nyelére. Fogja. Már. Be. Az izmaim pattanásig feszülnek. Csak dumál, dumál és dumál. Be nem áll a szája. A képét, pedig sosem dugja elő. A hívása ellenére sem.
Nem a megfelelő módon szólítasz.
A fegyvert ingerülten állítom bele a legközelebbi fába. Képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Bármit is tenni vele szemben. Csak hallgatom. Unásig. Addig a pillanatig, amíg az unalom gennyes méregbe át nem hajlik. Jöjjön elő. Egyetlen egyszer. Nem kell hosszú időre se… csak jöjjön. Beleállítom a pengét. Szétverem az arccsontját. Letörlöm a képéről a vigyort, melyről látatlanban is tudom ott terpeszkedik. Kényelmesen elnyúlik. Elégedetten. Kárörvendőn. Romlottan. Fújtatva hajolok a nyélért és kitámasztom a lábamat a tövében, miként kihúzom a fegyvert.
Uuupsz. Valaki feszültnek tűnik. Fújd ki magad.
Automatikusan rándul a karom. A mozdulatot, ha befejezném az egy másik fába állt volna bele a fejsze. Elképzelve, pedig… pontosan az önelégült arcába. A kezdeti lendület megszakad. A figyelmem megakad a földön eddig nem észlelt anyagdarabon. Koszos, de határozottan drapp színű. A szövet szélei alapján nem kivágott, hanem kitépett. Leszakított folt. Az egyik sarkában vér. Alvadt a színéből megítélve. A kezembe véve tapintás útján is ugyanarra a megállapításra jutok. Régi. Fájdalom nyilall a halántékomba. Odanyúlok. Hozzányomom a kézfejemet és visszafogni vágyott grimasz húzódik az ábrázatomra. Eddig minden eltűnt. Csak a természet lepusztult szegmensei maradtak meg. Ha megöltem egyet közülük rövid időn belül elpárolgott a testük. Velük együtt a ruháik is. Egyedül a vérük maradt meg a ruhámon. Ragadt rá a kezemre, porral keveredve mocskossá téve az ujjaimat, amiről az arcomra került a törlő mozdulatoknál. …mint a mostani is, félig. Rákenem a bőrömre, egészen a szemem sarkába. Kattog az agyam. Szinte hallom. …és vele együtt mást is. Ismét megjelentek. A légmozgás megélénkül. Az ágak egymásnak verődnek. Suhogás üti meg a dobhártyámat, majd hirtelen abba marad. Körbe tekintve nem látok semmit. Se mozgást. Se jelét a jelenlétüknek.
Várakoznak. Érzem a zsigereimben. A fáradt, ólmosnak érzett tagjaimban. Jobban ráfogok a gyilokra, de leeresztem a karomat. Elmozdulok a helyemről. Sétatempóban indulok meg előre a kitaposott út ketté bomlását figyelmen kívül hagyva: a kettő között egyenesen tovább. Figyelek. A halk neszek újból visszatértek. A gallyak finoman megroppannak a bakancsom súlya alatt. A lépteknél morzsolódik a föld. A szél erőtlenül süvít. Távolból patak zubogó vizének zaja tűnik fel. Eddig nem hallottam. Eddig még nem láttam… és nem is érek oda, hogy megpillantsam. Megzavarnak. Éberen fordulok a zajforrás felé, ami egy szárnyas alakjában manifesztálódik. A levegőben terjengő tejfehér, semmiből felbukkanó ködéből. Kezdődik. A női arc ismerős vonásokkal rendelkezik, de nem próbálom lázasan a helyére tenni honnan vagy miért… akárcsak ő, én is megindulok felé, hogy vérét vegyem, mielőtt ő tesz hasonlóan.

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 5:00 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3