We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
New York, The broken and The stanch hearts
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Natalie Rossmyra
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 09, 2018 10:05 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 890• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Fogaimat összeszorítva figyelek rá, nagyokat fújtatva veszem a levegőt. Szinte érzem hogy a mellkasom miként remeg, a sírás kerülget újra csak. Nem, nem adhatok neki jelenleg teret, ezt nem tehetem meg. Vissza kell tartanom mindent. Csak az ész érvek, semmi más.
Kezem akaratlanul is ökölbe szorul válaszát hallva. Nagyot nyelve nem veszem le tekintetem róla, belefúrom saját barnáimat, az övéibe. Ő az egyetlen, aki tehetne! Aki segíthetne! Aki hihetne nekem. Válasza csak tovább borzolja idegeimet, melyekre hiába próbálom nyugalmamat erőltetni. Nyugalom apró szikrája sincs meg most bennem.
Bárcsak belelátnék gondolataiba, kifürkészhetném, hogy a komoly tekintetek mögött mi lakozik. Kifürkészhetném, hogy úgy tudjak rá válaszolni, mégis némaságba burkolózik. Nem ez lenne az első eset, de ez az első eset, amikor hasonlót kérek tőle.
- Már hogyne lenne köze? - fakadok ki akaratlanul is, hitetlenkedve tekintve rá. Ajkaim enyhén elnyílnak, megremegnek, szólnának, de a szavakat még keresem. Formálom őket, de hang nem jön ki rajtuk. - Tudhatnád, hogy soha semmi olyat nem tennék, ami egy percig is ártana a városnak, a lakóknak! Ez épp a bizalomról szól! A belém és a Dylanbe vetett bizalomról! - mi ez a hülyeség, hogy nem erről van szó? Az egész életünk erről szól. Bízunk-e a másikba vagy nem. Ha ez nincs meg, egyedül maradsz a világba és úgy harcolni az ellen, mi vár ránk… Sok sikert hozzá.
S kifakadásomnak még nincs vége. Képtelen vagyok ülni, képtelen vagyok állni. Járkálni is. Testem, lelkem remeg, idegesen túrok bele a hajamba. Majd jön egy egyszerű, mégis határozott parancs. Bármilyen nyugodtan mondja, egyszerűen csak felcseszi ezzel a idegeimet.
- Nem ülök le! - ellenkezek, hangom kissé megemelkedik, hangom megremeg. Nem vagyok ura most saját cselekedeteimnek, de ki hibáztat ezért? Tényleg ki? Ki tudná ezt jobban viselni nálam? Hát persze, az előttem álló férfi. - Ne mondd, hogy üljek le, ne mondd, hogy fogadjam el a döntést, ne most tény nekem parancsokat - magyarázok nem csak hangommal, de kezemmel is gesztikulálva. Mutogatok vele mindenhova, kezembe szorított zsebkendőre szorulnak ujjaim.
Pupilláim kitágulnak. Persze mindjárt mi leszünk… Várj, mit is mond? Szemöldököm összevonódik, apró ráncokat képez orrnyergem fölött.
- Vigyázz mit mondasz - figyelmeztetem még a közepénél, de többször nem vágok bele mondatába. Pedig megtenném. Arcomról egyre inkább leolvasható a feszültség apró jelei. - Vigyázz, ne jelents ki ily magabiztosan dolgokat, úgy hogy semmit sem tudsz. Igen úgy kezeltük! Igen baleset volt! - már szinte fel sem tűnik, hogy kiabálok vele. Állom pillantását, nem rettent meg, hogy közelebb lép hozzám.
Nem, ez most nem fog működni. Magabiztosan - vagyis szeretném ennek hinni - állok előtte, felém kerekedhet legfeljebb közelsége miatt enyhén hátradőlök, de még ezt sem teszem meg. Nem ülök le! Körbe akarom rohanni a világot! De előbb meg kell mentenem, ki azt jelenti nekem.
- Ne légy már ennyire cseszettül álszent Drake! Pontosan jól tudod, hogyha az a faldarab engem talált volna el, akkor semmilyen ítélet nem született volna, kapott volna egy irgum-burgomot, talán maga mellé egy figyelőt, hogy több ilyen ne történjen! Csak azért ítélték halálra, mert azt az idióta Ross gyereket találta el! - eleinte még csak sziszegem szavaim, de amiként egyre jobban lovalom bele magam a dologba, annál jobban eresztem ki a hangomat.
- Hogyne jelentett volna problémát - gyűlnek meg szemeim. Érzelmeim úgy csaponganak keresztül rajtam, lassan már magam sem tudom követni. Az előbbi haragom könnyé és szomorúsággá változott át. Ha van lehetőségem akkor előbb oldalra lépek, majd úgy hátrálok előle. Fejemet enyhén rázva, vonom fel vállamat tehetlenül. - Oly közel járok, hogy megoldjam, hogy meg legyen a pecsét, amivel el lehet nyomni a félvérek és a nephilimek erejét is. Drake… Nem hibáztathatod azért, ami. Soha senkitől nem kérte, hogy ez legyen - törlöm ki szememből a kósza cseppeket. Miért őt kell amiatt bántani, ami? Miért az ő hibája ez? Soha nem kért ebből, ezt miért nem látja senki sem? - Nem vártunk semmit - motyogom lehajtott fejjel, az orrom alatt, visszagondolva az elmúlt évekre. Mindenre, amit tettünk. - Tudtuk, hogyha minél kevesebbet használja az erejét, gondol rá, annál kevesebb esélyt adunk arra, hogy akaratán kívül használja. Az ég szerelmére! - nézek fel rá újra. - Évek alatt soha senkinek nem ártott! Azon volt, hogy segítse a várost! Minket, titeket! - ennek az ítéletnek semmi értelme. Más nem kapná ezt meg. Ez a kettős mérce…
Röpke kifakadása meglep. Szempilláim megremegnek, alján ülő könnycseppek tehetetlenül gördülnek végig arcomon. Megszólalnék újra, de képtelen vagyok. Eltekintve mellette vonom fel újra a vállamat. Mit válaszolhatnék erre? Nem akartuk a halálát? Közellenség lett volna. Kinek segíthetett volna akkor? Milyen élete lett volna akkor.
- Ne gyere nekem most azzal, hogy ha elmondjuk, akkor nem így alakult volna. Az első adandó alkalomnál megvádolják valamivel és mivel már megbélyegezték mindenki elhitte volna… - szorítom újra össze a fogamat. A harag újra kezdi átjárni a porcikáimat. - Semmit sem számít, amit a városért tett? Annyi életet megmentett már az évek során, semmit sem ér ez nektek? Egy ember halála felrúg mindent, amit már ezelőtt bizonyított? - tekintek rá újra csak hitetlenkedve. Milyen rendszer ez?

Drake Wallenberg
avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» the key of Heaven
☩ Reagok :
8
☩ Korom :
34

Utolsó Poszt Pént. Jún. 08, 2018 10:58 pm
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 574 • Credit:

Némán tekintek rá. Végig tartom a szemkontaktust. A feszültségének kicsúcsosodása nem osztja meg a figyelmemet, ahogy a térdére csap.
- A válaszom változatlan. – Nem cáfolom az imént tett, felcsattanó megállapítását. Hathatnék rájuk, ha akarnék. …de ilyenről szó sincs. A parancsot, ha nem én, más fogja végrehajtani. Ha nem én teszem, más fogja. A kérésének fényében nincs tisztában azzal, hogy velem jobban jár D. Jobban járnak mindketten. Két rossz közül én vagyok a kisebbik. A komódhoz fordulás előtt ennek tudatosítása okán mélyebben fúrom a szembogaraimat az övéibe. A megtehetem és a megteszem nem egyenlő egymással.
Hallom a nyögést. A súlyom alatt nyekkenő padlódeszka hangja mellett nem nehéz kihallani. Ahogyan az sem rájöjjek mi váltotta ki belőle. Az orra elé tartom a zsebkendőt. Erre figyeljen. Ne engedjen teret a feltételezéseinek. Ha kell neki elveszi, ha nem, nem. Ráerőszakolni nem fogom. Pont az utolsó pillanatban teszi rá a mancsát. A következőben a zsebemben végezné az anyag.
A félbeszakítását nem tervezem. Egyelőre ekként állok hozzá. Függetlenül attól a „baleset” kifejezéséről határozott véleménnyel rendelkezek. Az alig rezzenő vonásaimba ivódik ennek negatívabb jellege. Nevezhetjük a trágyát rózsának, a szaga megmarad. …és kellemetlen belelépni.
- A beléd vetett bizalmamnak ehhez semmi köze. – A képemre van írva a frázis kimondatlan folytatása: pontosan tudnia kell miért nem fogom kifejteni, részletesen elmagyarázni miért nincs hozzá köze. Az ujján van az indok. Érzelmileg nem kissé számít befolyásoltnak. A folytatásban nem akasztom meg a halk kommentárral. A céljaim között nem szerepel legalábbis. Kíváncsian hallgatom. Egy szekundumra feszültebbé váló figyelemmel. Az indulat fokozatosan költözik az izomtónusaimba. Látványos méretet nem ölt még.
- Ülj le. – Utasítom vagy kérem… nem teszek különbséget. A javaslati értéke erős a kiejtett két szónak. Az állammal a nemrég elhagyott ülőfelület felé bökök. Ha állva fog feszengeni rosszabb lesz. Átragad rám is és most egy újabb adagot fogok garantáltan a nyakába zúdítani. Tisztába kell tegyem a fejében a dolgokat.
- Nem szóltatok róla, nem használta, nem ismerte ki az erejét, ergo fogalma sem volt róla hogyan irányíthatná és ezzel azt akarod mondani, hogy felelősségteljesen kezeltétek a helyzetét? Csak nem vettetek tudomást egy ketyegő bombáról. Meglett az eredménye. Baleset? Hívd ahogy akarod, az sem érdekel megmentette a gyereket. Nem változtat azon, hogy miatta halt meg egy ember. – Ha felállt, miközben beszéltem vagy előzőleg nem foglalta el a helyét, akkor közelebb lépek, hogy ezzel vezessem rá a hátrálásra. A seggének letételére. - Ha nem titkoljátok mi ő, következmények nélkül távozhatott volna. Tudjuk van, ahol tolerálják a hozzá hasonlóakat. Ehelyett kivártátok, amíg megtörténik a baj… mert addig nem jelent problémát? – Érezhető, hogy a vérmérsékletem emelkedik. Minél jobban belemegyek a részletekbe. Minél jobban cincálom a tényeket. …mert ezek tények. Elhallgatták és hallgattak is volna róla elmondása szerint. A tagadást választották a megoldás helyett.
A lélegzetvételeimet hozzá hasonlóan megregulázom. Kordában tartom. Nagyobb sikerrátával. A kiegyensúlyozott jelző kettőnk közül vitathatatlanul hozzám passzintható. A szám szélét grimasz rántja görcsbe. Kiszalad egy kisebb fújtatás az előző állapotot aláásva. A pontosság kedvéért: jobban, mint amilyen addig volt a felállás. A higgadttól odébb voltam előtte is.
Látom mennyire senyved. Annál is tisztábban, hogy ezt nagyon elcseszték. Az külön hab a tortán, hogy mindketten. Az egy újabb, hogy több ésszerűséget vártam volna Nat-tól rózsaszín ködfelhő ide vagy oda. Megrázom a fejem.
- Bassza meg. Mi fenéért nem jelentettétek?! – A kifakadás nem nevezhető vártnak. Ugyanakkor váratlannak sem. Képzelheti: régóta ismerem mindkettejüket. Pofán baszással ért fel a hír és nem hagy hidegen az egész, de ezen a ponton tényleg nem tudok mit tenni. Ne is várja el.

Natalie Rossmyra
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 10:52 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 493• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Minden porcikámmal beiszom a lényét. Látom a kezébe heverő kulcsot, érzékelem az apró mozdulatot, amivel az ajtót zárja be. Szavaira szempilláim megremegnek, tekintetem könnyel telik meg újra. Nem, ennek most nem adhatok utat.
- Ugyan már Drake, ha valaki képes azokra az idiótákra hatni az te vagy - csapok kissé talán idegesebben térdeimre. Bárki is hibáztat ezért? Ítéljék halálra szerelmét élete legszebb napján. Vagyis ennek annak kellett volna lennie. Menyasszonyi szűzieséggel kellene mindenki nyakába ugrálnom az öröm hírrel, ehelyett mit csinálok? Mindent megteszek, hogy az örökké, amíg meg nem halnak férfim túlélje a holnapot. Az angyalok és démonok kegyetlenségéről papol mindenki, de mi mik vagyunk akkor?
Figyelem miként lép a komódhoz. A zsebkendő meg sem hat, ellenben a kés, mit rá tesz. Halk nyögés szakad fel torkomból.
Nem, ezt egyszerűen nem engedhetem meg. Senkinek sem. Nem lehet, hogy így múljon el. Hogy így érjen véget.
Képtelen vagyok felállni a kanapéról, lábaim, izmaim nem akarnak nekem engedelmeskedni. Minden erőmet leköti, hogy visszafojtsam a sírást, izmaimat megfeszítsem, ne láthassa nem csak lelkem remegett meg az ítélet közlésekor.
Egy pillanatig figyelem csak a felém nyújtott zsebkendőt, mégis hirtelen kapok érte, de nem használom. Kezeim közé gyúrva matatok rajtuk. Ideges vagyok, nem a jó értelembe. Nem akarom, hogy a gyűrűn járjanak az ujjaim.
- Tudod, hogy Dylan jó ember, soha nem akart senkinek sem ártani, baleset volt. Egy kislányt mentett meg - vonom fel vállamat erőtlenül, tekintetem nem veszem le régi barátomról. Mindent meg kell tennem. Ha őt sikerül meggyőznöm, akkor ő is megtudja azokat a rohadék döntőbírákat. Esélyt sem adtak neki arra, hogy kimagyarázza bűneit. Egyetlen egy kérdést tettek fel neki és az alapján döntöttek. A világ nem ennyire fekete és fehér! Nem lehet csak azért elítélni, mert félvér! - Az ég szerelmére, az elmúlt években mégis kinek ártott? Felelősségteljes volt, mindig. Ha másban nem, bennem bízhatnál annyira, hogyha veszélyt jelentett volna bárkire, akkor én járulok eléd és mondom el! - és eddig bírtam ülni. Lassan állok fel. Hajamba idegesen túrok bele, másik kezemet a csípőmre teszem. Homlokomon tartva a kezemet hajtom le a fejemet. Nagy levegőket véve próbálok úrrá lenni nem csak az indulataimon, de érzéseimen is.
- De ez nem történt meg, és okkal nem. Mindig is odafigyeltünk arra, hogy erejével ne bukjon le, ne is használja azokat, mintha nem is léteznének! Olyan közel járok már ahhoz, hogy megtaláljam azt a pecsétet, amivel el tudjuk nyomni. Nem tehetitek, hogy most vetettek ennek véget! - fordulok felé, könnyes, könyörgő tekintettel. - Kérlek… - ha kell térdre is borulok előtte. Nincs az a büszkeség, mely visszatartana, hogy bármit is megtegyek Érte. Soha, senkinek nem beszéltünk arról, hogy ki is ő valójában. Nem láttuk értelmét addig, amíg nem történik baj. Dolgoztunk azon, hogy soha ne is legyen. A pozitív energiákat sosem mástól szívta el, csak tőlem és én ezzel megbékéltem. Megbékéltem volna életem hátralévő részében. És meg is fogok békélni. Ha kifacsart is voltam sokszor, az soha nem ment a munkám kárára. Jól kezeltük ezt a helyzetet.

Drake Wallenberg
avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» the key of Heaven
☩ Reagok :
8
☩ Korom :
34

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 9:04 am
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 613 • Credit:

Régóta ismertem Dylan-t. Hasznos tagja a társadalmunknak. Jól bánik Nat-tal. Jó srác. A hír váratlanul ért. Felért egy gyomorszájon vágással. Újfent átéreztem a földrengés utózöngéit és ökölbe szorult a kezem, miközben kipréseltem a levegőt a tüdőmből. Visszakérdeztem miből gondolják, mi alapján bizonyosodtak meg arról ő volt a kisebb természeti katasztrófa előidézője. A válasz egyértelműsítette, nem hagyott bennem kétségeket. Nem tudom jobb lett volna abban az esetben, ha igen.
Nem néztem rá. A világát ezer darabra törték össze az ítélet szavai. Önzőség, de nem akartam látni abban a pillanatban. Eleget fogom látni a vonásain, a tekintetében a döntés nyomait. Bólintás nélkül, némán vettem tudomásul, hogy az én feladatom lesz a kivégzése. Egy részem örült neki. Egy másik bosszús volt miatta. Sejtettem büntetésként bízták rám a legutóbb kifejtett véleményem miatt.
Utolsó vacsora? Kívánsága szerint. A vezetőség tekintettel volt az előéletére. Látogatók fogadása? Nem opcionális. Senki számára sem, akit nem kötelességteljesítés köt az ügyhöz.
A halál időpontjának a holnap reggel nyolc órát jelölték ki. A halál nemét nem határozták meg. Az ilyen eseteknél nem szoktam golyót használni. Pocsékolásnak minősülnek, míg a pengéről csak a vért kell letakarítani és gondoskodni az élességéről. Az elvett élet előtt tisztelegve nyílt téren lesz az esemény, mintha bármilyen tiszteletet le lehetne róni vele. A másik okuk a példastatuálás – mikor épp minek hívják. Ezzel kendőzik el az egójukat, bosszú-, vérszomjukat. Jobb fényben tünteti fel őket. Kevesebb ellenérzést vált ki a városlakókban, ha vérfakasztáshoz csatolják és bűnösnek hirdetik. Besározzák, ők pedig megkérdőjelezhetetlenné válnak általa. Sima taktikai húzás.
A cellánál jártam. Ellenőriztem az egy órája odavetett foglyot. Az ítélettel egyetértettem. A nehéz helyzet és a hozzá fűződő emlékek ellenére is maximálisan. A végrehajtásának módjával nem, amit végső soron… megválaszthatok. Nem hangzott el sok beszéd közöttünk. Az elsődleges célom a velős tájékoztatása volt. Igyekszem gyors, fájdalommentes lenni másnap. Mást nem ígérhetek. Nem mellesleg nem is akarok vagy tehetek. Hazáig a gyalogutat választottam. A levegő jót tesz a fejemnek és az út alatt el tudom terelni a figyelmem a szükségtelen gondolatokról. A zsebkésemet dobálgatva haladtam. Az ajtóhoz érve sem hagyom abba a kulcs zsebemből való előhalászásakor. A zár mégis a használata nélkül adja meg magát. A betörőket kizárom. Nem vagyok naiv, hogy higgyek a véletlenekben. Egy kisebb sóhajt nyomok el a küszöbnek ezen a felén, utoljára dobom fel a pengét. Az ajtó nyitása közben visszacsúsztatom az övemen lévő tartójába és automatikusan az engem megelőző alakját keresem a házba belépve. Nem kell sokat kutakodnom. Egyből szembe találom magam a történtek következtében meggyötört valójával.
Számítottam rá? Nem. A nyitott bejárat miatt mégsem okoz meglepetést a jelenléte. Amiatt sem. A kisírt szemeket eredményező érzelmei, a csökönyös természete helyezkedik el a másik oldalon. A tárgyaláson és előtte nem találkoztunk közvetlenül, ha viselte is, nem tűnt fel az ötvösmunka a kezén. Ellenben most igen. A szempárom nem időzik rajta, egyből az övére emelem. A sarkammal bepöccintem az ajtót.
Megingatom a fejem.
- Nem rajtam múlik. – Valóban nem. Ha nem teszem meg, meg fogja más. Ez egyszerű és megmásíthatatlan tény. Előre lépek a fal mellett húzódó komódhoz. A felső fiókjából zsebkendőt veszek elő, közben leakasztom a kést az övemről. A bútor tetejére helyezem. Szó nélkül lépek oda, ahol épp van és nyújtom át a tiszta anyagot használatra. Ha elfogadja. Ha nem, akkor a zsebembe gyűröm.
Egy „sajnálom”-tól nem lesz jobb. Nem megy semmire. Fel se akaszthatja a falra. Feleslegesen mondanám. A vonásaim komorak és azok is maradnak, nem tudom mi jár a fejében. Azt se mire lenne szüksége, amit meg is adhatok. …mert amit kért az nem ebbe a kategóriába tartozik. Mást meg nem tudok elképzelni. Semmit, ami megkönnyítené ezt az egészet, úgyhogy várok. Várok arra a reakciói alapján mire kell számítsak, mit igényel, ha nincs is tudatában.

Natalie Rossmyra
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 8:16 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 607• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Lehajtott fejjel ülök a megkopott szoba megkopott bútorzatán. Az elmúlt egy óra eseményei kavarognak fejembe. Ujjam között fogom az egyszerű gyűrűt, melynek meg kellett volna változtatnia az életemet. Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt mennyit tud fordulni az ember világa. Tegnap még örömkönnyek lepték el arcomat, boldogságom felhőtlen volt. Madarakat, pillangókat, pegazusokat, de még sárkányokat is lehetett volna velem fogatni.
S mindez elmúlt egy szempillantás alatt. Egy földrengés, mely csak a kórházat sújtotta, egy leomló betonszerkezet. Egy megmentett kislány élete és egy meghalt vadász örökös. Örömtől fakadó könnyeim rögtön aggodalommá váltak, melyet azóta a mélységes szomorúság és bánat vett át.
Vörös kő foglalat, talán rubint lehet. Azt mondta ez illik hozzám.
Ő volt az egyetlen, ki igazán megértett. Ki elfogadta amilyen vagyok, dühös bensőmet megszelídítette. Nem azt állítom, hogy nélküle nem nyugodtam volna le az évek során, mert vélhetőleg igen. Viszont ő volt az egyetlen, ki megértette, mindezt miért teszem. Milyen kérdések gyötörnek valójában.
Nem, nem múlhat ez el. Nem lehet, hogy ennek így kell, hogy vége legyen. Arcom fintorba fordul, érzem, ahogy a könny eltelíti szememet. Kósza könnycsepp hull alá a gyűrűre.
~Szeretlek, tökfej.~
Ez volt az utolsó, mit mondott nekem, mielőtt kivittek volna a teremből. S az én utolsó szavaim hozzá? Sopánkodás, tiltakozás. Könny áztatott arc a nyugodt mosolygóssal szembe. Nem, az nem lehet, hogy beletörődött volna ebbe.
Én nem fogok! Ki fogom onnan hozni, élve. Nem fogják megölni.
Drake nem ölheti meg. Ismer engem, mióta világ a világ. Pontosan tudja, hogy soha senkinek nem akarnék ártani. Hogy Dylan sem! Nem ilyenek vagyunk. Vadásznak képeztek, mióta az eszemet tudom, bízhatna bennem annyira, hogyha veszélyt érzek én magam iktatom ki az egyént.
De Ő nem veszélyforrás. Ő nem akart soha semmit, csak…
Érzem, ahogy egy gombóc a torkomra telepszik. Könnyeimet kezem hátával törlöm le, szipogó orrom egy kósza, rongyosra használt zsebkendőbe törlöm.
Össze kell magam szednem. Draket nem fogják meghatni könnyeim, könyörgéseim. Rá csak az ész érvek hatnak. Mantrázom magamba a szavakat, amiket mondani fogok neki. Ajkaim némán járnak, hangosan nem merem kiejteni őket. Küzdök a könnyeimmel, a gyomromat benépesedő békákkal, sziklákkal.
Érzem, ahogy szíven összeszorul, ereimmel együtt. Fogaim hiába szorítom, a fájdalom nem enyhül.
A gyűrű belsejébe karcolt szavakat olvasom. Újabb könny csordul végig arcomon.
Rögtön ide jöttem, amint a két behemót elengedett. Drake az utolsó reményem. Az egyetlen reményem. Neki van szava a vezetőség felé, tudom, hogyha belátja, hogy hibát követnek el, ő képes az ítéletet megváltoztatni. Csukják be, zárják el, még ez is jobb lenne, mint a halála. Ott élne akkor bennem a remény, hogy újra együtt lehetünk.
Halkan kattan a zár az ajtóba. Fejem lassan emelem fel, ujjamra csúsztatom a míves gyűrűt. Ujjaimmal elsimítom könnyeimet, smink nem mázolja ma arcomat. Hajam kócos, szemem megtört.
Nem hinném, hogy itt számítana rám, vagy bárhol máshol, noha meg sem lephetné itt létem.
Figyelem a belépő alakot, rezzenetlen arcát, markáns vonalait. A megtörhetetlen lelkű férfit.
- Ne tedd, kérlek - hajtom enyhén oldalra a fejemet, könnyeimmel küszködve. Ennyi. Ennyit vagyok képes csak elmondani neki. Az összes érvem elfelejtettem, elmém kukájába ment. Halk kérlelésem veri fel a csendet, mely a szobára telepedett.

Natalie Rossmyra
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 7:28 am
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5