Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
New York, The broken and The stanch hearts
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Kedd Aug. 28, 2018 7:26 pm
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 567• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
S amikor az ember, a nő, a szeretett nő azt hinné, hogy nem lehet tovább fokozni a feszültséget, a benne őrlődő gyötrelmeket, Ő megteszi. Kiben a legjobban bízok, ki, bár nem a világot jelenti nekem, de a végsőkig elmennék érte, áttörnék minden akadályt, minden szabályt, ha bármikor is könnyíthetnék rajta, Ő szúrja a szívembe a kést.
Veszélyt jelentenek. Szemeim könnybe lábadnak, továbbra is. Fejemet megrázva, összeszorított fogakkal tekintek el újra mellette. Nem, képtelen vagyok most a szemébe nézni. Mégis megteszem, megállapodnak íriszeim az ő sötét, ridegségében, hogy onnan azonban magam elé nézzek le.
- Továbbra sem kérte, hogy ennek szülessen, senkinek sem lenne joga ítélkezni a másik felett, csak azért, mert az, ami - pillantok fel újra, a sírástól és a felügyemlő dühtől vérben forgó szemekkel.
Hatalmas levegőket véve próbálom visszatartani magamban azt az ideget, mely lassan utat akar magának törni. Kezeimet ökölbe szorítom, érzem miként körmeim a húsomba vájnak.
Hiába lép felém, elhátrálok tőle, egyik kezemet felemelve próbálom jelezni számára, hogy ne és ne lépjen a közelembe.
- Rohadtul nem a tényekre vagyok kíváncsi és rohadtul nem is arra, hogy miként kellett volna cselekednünk! - sziszegem eleinte, magam részéről észre sem veszem, hogy hangomat egyre jobban felemelem. Nem érdekel, hogy miként kellett volna tennünk, okkal nem szóltunk senkinek… Szívem lenne lekaparni az arcáról a bőrt, amiért ennyire szenvtelen arccal hallgat meg. Amiért ennyire közönyös csak mert tőle várom életem megváltását. Folytatnám, folytatnám a beszédet, de…
Minden mondandóm benn ragad bennem. Újra csak őt tekintem, távolodva tőle.
- Az alapján, amit eddig tett értünk. A városért, érted, értem! Az alapján, nem egy! Egyetlen egy hiba nyomán! Tudod jól, hogy ha nem városlakó lenne, rohadtul nem érdekelne, de így? Drake, hiszen majdhogynem velünk nőtt fel! A várost szolgálta mindvégig! Azon dolgozott, hogy életeket megmentsen! Egy kislány életét mentette meg! - rám tolja a kérdést? Legyen, én válaszolok neki olykor elcsukló hangon is. Kezeimmel mindvégig gesztikulálok, mellkasom hevesen jár fel és alá.
A tőle kapott zsebkendőbe törlöm orromat, öt ujjammal a hajamat simítom hátra.
Könyörgő szavaim el sem jutnak hozzá. Újabb könny folyik végig arcomon, mikor kiejti a szavakat. Szemeimet lehunyva próbálok úrrá lenni magamon, mégsem megy. Hangos nyögés szakad fel torkomból, mellkasom, hátam megrázkódik. Kezei ólom súlyként nehezedik vállamra. Össze akarok zsugorodni, karjaiba omolni és gyermekként kérni óvó takarását, amit egy apa adhatna csak gyermekének. De nem. A vér sós ízét érzem számban, s mintha ez csak olaj lenne a tűzre.
Ezt elutasítja tőlem. Levegőért kapkodva tekintek fel rá. S a keserűségem egy pillanat alatt múlik el. A fájdalom a tekintetembe marad, de arcom eltorzul a fintortól, mely kiül rá.
- Cseszd meg - ennyi csak, mely megakadva kibukik ajkamon. Majd hirtelen mozdulva fejelem le, az sem érdekel, ha ebbe magam is beleszédülök. Kezeit lerázom vállamról és a kijárat felé veszem az irányt, mégha a hosszabbik úton is.
- Tudod, hogy kellett volna idejönnöm? - fakadok ki, visszafordulva. Gyűlölöm. Igen, most ez az az érzet, mely a legjobban elmondja, mit is érzek irányába. - Örömkönnyekkel, elújságolva, hogy férjhez megyek! Hogy az életem ennyi idő után végre sínre került! Hogy végre megadatik számunkra az a család, amelyre mindannyian mindig csak vágytunk! Nem a rohadék kifogásaidat hallgatva, hogy miért nem segítesz nekem, de tudod mit? AKkor legyél csak a tanács seggnyaló pincsije! De egy percig se hidd, hogy engem megállíthatsz abban, hogy kiszabadítsam… - kiabálok vele, nem, szinte már ordítok, nyálam is frecseg, de nem érdekel.
Nem tud megállítani. Most úgy érzem, hogy erre képtelen. Bárki az lenne, senki sem tudna megállítani, hogy kihozzam onnan és eltűnjek vele örökké ebből a leprából, mely városnak neveznek egyesek…

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 20, 2018 9:34 pm
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 664 • Credit:

Megszakítás nélkül hallgatom a szóáradatát. A feszültsége lábdobbantás képében pattan ki belőle, költözik belém azon nyomban. Pont, mint egy éhedző parazita az új gazdatestébe. Vagy egy alattomos vírus…
- Születésük pillanatától veszélyt jelentenek másokra. – Erélyesen szólok rá. Leintem. Helyre rakom a fejében érzelmi okok miatt keletkezett kavarodást életének kivételével kapcsolatban. Részben emberről van szó. Részben. A bajt a másik része jelenti. Nem kezdem el ecsetelni milyen tapasztalatokat szereztünk a félvérek révén. Értelmetlen lenne. Minddel tisztában van. Ahogy én is számtalan dologgal. Kezdve a saját szememmel látottakkal vagy a bőrömön érzettekkel. Emlékszem az oldalamon húzódó seb összeöltésére évekkel ezelőtt Dylan keze által. A gyógyítás iránti elkötelezettségéről sem feledkeztem meg. Tudom, szögegyenest az ellenkezőjét erősítem Natalie-ban, de a felnyomott vérnyomásom háttérbe tolja mindezt. Hiába legyen szó másfajta tényekről. Jah. Valaki elég szarul alakította ki az emberi természetet…
Emlékeztető jelleggel lépek felé. Ha így folytatja és további cirkalmas körök lerovásába kezd, rövidesen az én agyam is el fog kattanni. Hagytam félre lépjen…
- Oké. – …és megszakítás nélkül fejezze be a mondanivalóját. Most én következek, aminek jelzéséül feltartom a kezem a karjaim összefonását megelőzően. - Döntsük el hogyan beszéljünk. Mi lett volna, ha más hal meg? Mi lett volna, ha időben elmondjátok? Vagy tényszerűen mi történt? Ha más hal meg igen, enyhébb büntetést szabnak ki. …de nem így történt. Ha időben elmondjátok többféleképpen is alakulhattak volna a dolgok. Valószínűleg csak száműzték volna. Vele mehettél volna. …de nem így történt. Ha csak például nekem szóltok, mint most tőlem kérsz segítséget, amit nem tudok megadni: lehet… lehet a tárgyalás előtt befolyásolni tudtam volna a döntésüket egy alkuval. …de ez sem így történt. Melyikről beszéljünk tehát? Melyik visz előbbre? A feltételezések vagy a tények? Az egyiktől könnyebb lesz. A másikkal viszont meg kell birkózni. – Komfortot biztosítani a pártfogásával? Ezért jött? Erre lenne szüksége? Ez vinné előbbre az ügyet? Megingatom a fejem. A Tanács nem én vagyok. A tagjai közé sem tartozom. A győzködés alanyának nem nekem kellene lennem a kívánt változás eléréséhez. Az egészről megvan a véleményem, de egyik félével sem egyezik. …attól megkímélem.
A visszakérdezését válasz nélkül hagyom. A tekintetem beszél helyettem. Melyik világban élünk? Ahol azonos következménye van az emberi és a más fajbeliek által vétett hibáknak? Nem. Újból bizonyításra került, hogy nem. Az igyekezet sajnos ide kevés.
Sóhaj feszíti a mellkasomat. Bent marad a levegő.
- Mi alapján döntöd el mennyit számít? – A kérdést nem tolja rám. A válaszadást passzolom. Undorítóan kúszik a tarkómra a gondolata is az ellenkezőnek. Nem tisztem ilyetén ítélkezni. A legkevésbé sem vágyom rá… gondolati szinten sem. Végrehajtó vagyok. Ennyi. A befolyásom csekély. Képen röhöghetném magam érte mennyire adnak a szavamra a felsővezetésben. A fele garantáltan rühell.
A kifejtés végeztével megregulázom a hangomat. Közrejátszanak benne az arccsontján átbukó könnyek is. Az egyetlen segítség, amivel szolgálhatok csak növelni fogja az áradatukat. Szótlanul figyelem a vonásait. A megbicsakló hangját. A meggyötört testtartását. A karmazsin megeredését, aminek láthatóan nincsen tudatában. Néma „hé” kíséretében bökök rá a szempárommal. Böknék… az utolsó pillanatban meggondolom magam, visszacsukom a szám. Jelenleg nem érdekelné. Meglazítom a mellkasom előtt összekulcsolt karjaimat. Leengedem őket a hallgatása alatt. Igen. Hallom, ha közvetlenül nem is reagálom le és úgy tűnik átugrom.
A kezem érintésére a szemem sarkából pislogok le.
- Mindkettőnket megölnének még azelőtt a kapuhoz érne. – A csendes megjegyzés érezhetően finomabb szólamú. - Ha megteszem tudni fogják. Azt is kinek a kérésére. A nyilvános akasztás kegyes halál lenne mindhármunknak. Így vagy úgy, de ugyanaz lenne a végeredmény… – Kifejtetem az ujjai közül az enyéimet. A vállára helyezem a tenyerem. - Csak a körülményeken tudok változtatni. – Szeretném, ha megértené. Evégre eresztettem az elmúlt percekben bővebb lére a beszédemet, abszurd megnyugvást remélve a nyomában számára azáltal rávilágítok a kérésének akadályoztatóira. Ha másfelé vezette a fekete bogarait megkeresem őket a folytatás előtt.
- A sajnálatommal semmire nem mész. Nem is akarlak megsérteni vele. Akarom, hogy tudd: szerettem volna segíteni, ha előbb szerzek tudomást az egészről. – Tudom baromira kevés. Tudom ezzel se megy semmire. Nem lesz könnyebb, de ennyire telik. A döntéshozók szemében tüske, körömpiszok vagyok, mint a város nagyja.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 12:17 pm
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 746• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Más időben, más helyen meglehet, hogy józanul tudnék gondolkozni. Akkor meglátnám a beszédes arckifejezéseit, az intő jeleket, hogy vigyázzak a számra. Máskor ez menne. De nem most. Úgy érzem, hogy életem darabokra hullik szét és az egyetlen reményem csak ő lehet.
Ő mégsem hallja ezt meg.
- Ne forgasd ki a szavaim - csattanok fel. - Rohadtul nem erről beszélek neked - de nyilván nem fejezte még be. Máskor nyugodt hangja ír lenne haragomra, dühömre, tomboló véremre, ám ez most nem hat.
Az egyetlen gyógyírem, ha tudhatnám, hogy életben marad.
- Igen, megtartottuk magunknak ezt az apróságot. Igen, baszottul nem apróság, de ne keverd ezt össze a bizalommal. Ha bármikor, ha csak Egyszer is veszélyt jelentett volna bárkire is, akkor Te lettél volna az első, akinek szólunk, megállapodunk és nem!  - dobbantok egyet lábammal.
Hát nem hallja meg, amiket mondok? Miként tárjam elé az elmúlt éveinket? A négy fal közötti titkainkat? Miként értessem meg vele, hogy nem úgy van, ahogy ezt ő gondolja? Nem ástuk el magunkba, nem vettünk róla nem tudomást. Igenis gyakorolt, hogy kordába tudja tartani, hogy pont Ilyenek ne történjenek meg. De ezeket csak és kizárólag otthon gyakorolta. Megtanulta kezelni az évek alatt.
De ez senkinek sem számít.
- Persze minden, baleset és halál elkerülhető - puffogok, magamba, fejemet megrázva. Ennél nagyobb közhelyet kevésbé tudott volna a fejemhez vágni.
Könnybe lábadt szemekkel figyelem őt. De hiába lép közelebb nem ülök le. Miért tenném? Az min segítene? Ismer, tudja, hogy hasonló helyzetekbe képtelen vagyok egyhelyben maradni.
Arcomra enyhe fintor ül ki, elnézve mellette rázom meg a fejemet.
- Cseszd meg Drake - próbálok kitérni előle, hogy egy kis helyem legyen. Pár lépés távolságra lépek tőle, hajamba idegesen túrok bele - Rohadtul tudod, hogyha én kerültem volna a törmelék alá, az illető legfeljebb egy száműzést kapott volna. Mert ebben a kibaszott városba a kettős mérce így működik. Erről próbálok neked pofázni!
Mert sokszor ez a város csak erről szól. Politikailag vannak kiemeltek, akikkel kivételeznek, gond nélkül. Legyenek akárkik, tegyenek meg akármit. Csak azért, mert sosem hozom ezeket szóba, nem vagyok sem hülye, sem vak. Látom, hogy miként mennek a dolgok. Büntessék meg, nem érdekel, de ne öljék meg. Száműzzék, még az is boldogabbá tenne, de ez…
- Tanultam! - fordulok ismét felé. - Mit hiszel, hogy fajjal mentünk a falnak? - húzódik fintorba most is az arcom. Igyekszem minden undort és keserűséget lenyelni, mit nem csak iránta, de bárki iránt is érzek. - Azt hiszed, hogy nem tanultuk meg kordában tartani az erejét? Ennyire ostobának és hülyének ne nézz már azért - hiszen ez már szinte sértés.
- A megmentett élet semmit sem számít? - hiszen egy kislányt mentett meg, ki előtt még ott áll az élet. Ez senkinek sem számít?
Könnyeimnek nem tudok gátat szabni. Érzem, hogy szívem darabjaira hull, megtörik, megszűnik létezni. Minden, mi értelmet adott arra, hogy felkeljek, most eltűnni látszik. Nem vagyok erős, nem vagyok Ennyire erős. Nem tudom - de nem is akarom - megfékezni őket.
Arcomat mossa, mellkasom rázódik. A kölcsönzsebkendővel törlöm meg orromat. Csendben állva, ostorként hatnak rám szavai.
- Hányszor mondjam még el? - hajtom enyhén félre a fejemet, szemeibe tekintve. Megértés, ezt várom csak. Hogy belássa, nem az ő hibája volt, hogy legyen benne annyi, hogy belássa, érdemes megmenteni az életét, még ha többé ebbe a városba sem lakhat. Nyitnám ajkaimat, hogy elmondjam neki, de hang nem jön ki rajta. Csak megcsuklik.
Becsukva, fogaimat szorítva feszülnek meg arcizmaim. Bármennyire is küzdök ellene, testem, lelkem beleremeg.
Megtörten állok előtte, ajkamba harapva viselem el szavait. Minden egyes szó a szívemet markolja és szorítja. Egyre jobban és jobban, úgy mint még semmi más sem. Fogaimat olyannyira mélyesztem, hogy fel sem tűnik, vérem miként csordul ki. Fel sem fogom ezt a fizikai fájdalmat, ez semmi, ahhoz képest, amit elfojtani készülök.
- Azt várom tőled, hogy segíts. Mint egy barátnak, mint egy bajtársnak - nem többet és nem keveset - Azt, hogy segíts nekem tisztázni a nevét, hogy nem érdemli meg a… - hangom újra megcsuklik, de erőt véve magamon, nagy levegőt véve tekintek rá - a halált. Hogy egy rossz lépés nem határozza meg az embert…
De minden szavam semmissé válik egyetlen egy mondat hatására. Szempilláim megremegnek, az eddig szemem alján ülő könnycseppek végiggördülnek arcomon. Nem lesz fájdalmas.
- Engedd el - könyörgök neki halkan. - Engedd el. Ne tedd meg. Kérlek, Drake… Kérlek… - lépek közelebb hozzá, kezét megfogva, ha tehetem. Soha senkinek nem könyörgtem még semmiért, most mégsem érzem azt, amit általában gondolok erről. Szánalmat. Most ezek mind elmúlnak, hiszen ezt nem magamért teszem. - Ha bármit is jelentettem neked, bármikor, akkor kérlek… Ne tedd meg - szólok halkan. Képtelen vagyok hangosabban szólni. Halkan szipogva tekintek fel rá. Ujjaimat megszorítom az övén.

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 10:36 pm
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 712 • Credit:

Az apró reakcióiból megjósolható volt mi következik. Vártam a kifakadását. …előbb vagy utóbb. A válaszomat nem szavakban fejezem ki. Az emelkedő szemöldökeim beszédesebbek: gondolja át valóban bele akar-e menni – vagy gázolni – a témába. A meghozott döntését tiszteletben tartom. A kérdés után hagyok időt a hangjának hallatásához. Utána csatlakozom a tárgy megvitatásába.
- Összegezve. Arról a bizalomról beszélsz, amit titkokkal ellensúlyoztatok? – Düh nem ivódik az orgánumomba. A mondat végét követő szünetbe tömörül. Érzékelhetően nem fejeztem be. Az imént csak kérdői voltam. - Ez csak a kettőtök közt lévőről szól. – Erősen kihangsúlyozom a „csak” szót. Az más lapra tartozik tisztában vagyok vele szándékosan nem ártana a városnak. - Vagy talán nem mindenki mással együtt tudtam meg? - …mindenki mással együtt. Kikezdhetetlen tényt közlök. Megpróbálhatja megváltoztatni a helyzetről alkotott véleményemet, de az esélyét kiolvashatja a tekintetemből. A zöld szín nyugodtságába belevegyült a bent tartott feszültség. Egyfajta harag. Miatta nem adok neki teret. Róla van szó, róluk van szó, mint felhívtam rá a figyelmet. Nem a város védelméről vagy a másba vetett bizalomról… róluk. A kettejük összetartásáról, ami idáig vezetett. Egyelőre megtartom magamnak ezt a széljegyzetet.
Ingerült gesztikulálását nem állítom le. Őt se. Egyetlen erős javaslatot tettem. Elsőre is hallotta. Nem tesz aszerint? Ne tegyen. A tőle átragadó feszültség viszont fokozatosan kúszik a gerincemre. A közbevágása lepereg.
- Elkerülhető baleset. – Vele ellentétben nem üvöltök. Az inger éledezik hozzá, ha makacsul ragaszkodik az események ilyetén tálalásához. A kijavítást higgadtan, határozottan teszem meg. Ugyanúgy, mint a leültetést, amire egy lépéssel emlékeztetem: javaslom, hogy megtegye. Miért jött ide, ha nem akarja meghallani, amit mondok? Hangoztatni az ő igazságát? Tudja jól két oldala van az éremnek…
- Teljesen mindegy ki volt az az idióta. Meghalt. Ez történt. Ne vonj ide más eshetőséget, miközben figyelmen kívül hagyod, hogy megelőzhető lett volna. Ne az én orromra kösd más döntését, mintha az enyém lenne vagy közöm lenne hozzá. – Egyetértek a döntéssel? Nem. Mondtam egyetértek vele? Nem. Befolyásolhatnám a végkimenetelt? Nem. Lehet megkímélnék, ideig óráig tologatva az elkerülhetetlent. Valaki öntörvényűleg keresné fel. Politikai döntésből később öletnék meg. Megvárnák, amíg átlépi a városhatárt és hátulról a tarkóba… Nem ez lenne az első eset.
- Tudod mi történik a hozzá hasonlóakkal, akik ugyanezt csinálják: meglapulnak, aztán egyszer csak beütött a krach, mert képtelenek irányítani az erejüket. Hány példa volt előtted, hogy pont te ne tanulj belőlük? – Én álszent? …ő vak, hm? Az ingerencia szintemet szépen tornáztatja felfelé. Látszik a tartásom megváltozásán. Megfeszülnek a vállaim. …amiken igyekszek lazítani a hirtelen változó hangulatának hatására. Az útját nem állom. Nem követem. Nem mozdulok el a helyemről. Csendben követem szempárommal az alakját. Próbálom, de a megértésében nem értem még el az áttörési pontot. Faszom! Ha utat enged neki fogalmam sincs hogyan kezeljem a sírását. Kezeljem-e egyáltalán. Nők…
Elég volt gondolnom rá. Normalizálom a légszomjam oltását. Legalább a zsebkendőt elvette az átadásakor.
- Félreértésben vagy. Nem hibáztatom azért, mert félvér. A hallgatás, a titkolózás, az erejének kirobbanása vezetett idáig. Amellett, hogy az ami. - …mert ez sem mellékes. Része a képletnek. Méghozzá elengedhetetlen. - Ha elnyomsz egy ösztönt, az megszűnik létezni? Hm? Mondd, megszűnik? Az, hogy nem vettetek tudomást róla, keveset használta pont ezt eredményezte? – Röviden megállok. Érzékelhetően megálljt parancsolok magamnak a beszédben, ami a rákövetkező másodpercben mégis utat tör magának. Egyúttal a sajátos harag-aggodalom elegyének. Basszák meg. Mindketten. Végigdörzsölöm egy mozdulat keretein belül az arcomat. A hajamat is tépném, de nem teszem.
Újból megríkattam.
- …akkor tudtam volna segíteni! Akkor. A baj megtörténése előtt. Nem utána. Miért most várod tőlem, mint valami csodát? Most várod tőlem, most hiszed képes lennék elérni a felmentését, amikor már késő és amikor időben lett volna, akkor bezzeg nem? Hogy van ez? Eldöntötték. – Ők. Nem én. Ne vegyen egy kalap alá velük. - Semmiképp nem táncolnának vissza nyilvánosan, aláásva a tekintélyüket, a saját, így is kétes hitelességüket. …és igen, ebben közrejátszik, hogy az egyik alapító család kölyke halt meg. Elvakultan döntöttek. – Ők is. A kiegészítést elhagyom. Dylant jó embernek ismertem. Rosszkor volt rossz helyen. Rossz döntést hozott. Szerencsétlen csillagzat alá született... Igen, igazságtalan, de minden előzménynek megvolt a maga szerepe a végkifejletben. Ha csak egyet megváltoztattak volna lehet... de csak lehet nem így alakul.
- Az egyetlen, amit ígérhetek: nem lesz fájdalmas. - Felveszem vele a szemkontaktust, ha megszakadt, mielőtt belekezdenék. Ezt akarta hallani? Nem hiszem. Akarta-e hallani? Megint csak: nem hiszem. Viszont hallania kell.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 09, 2018 10:05 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 890• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Fogaimat összeszorítva figyelek rá, nagyokat fújtatva veszem a levegőt. Szinte érzem hogy a mellkasom miként remeg, a sírás kerülget újra csak. Nem, nem adhatok neki jelenleg teret, ezt nem tehetem meg. Vissza kell tartanom mindent. Csak az ész érvek, semmi más.
Kezem akaratlanul is ökölbe szorul válaszát hallva. Nagyot nyelve nem veszem le tekintetem róla, belefúrom saját barnáimat, az övéibe. Ő az egyetlen, aki tehetne! Aki segíthetne! Aki hihetne nekem. Válasza csak tovább borzolja idegeimet, melyekre hiába próbálom nyugalmamat erőltetni. Nyugalom apró szikrája sincs meg most bennem.
Bárcsak belelátnék gondolataiba, kifürkészhetném, hogy a komoly tekintetek mögött mi lakozik. Kifürkészhetném, hogy úgy tudjak rá válaszolni, mégis némaságba burkolózik. Nem ez lenne az első eset, de ez az első eset, amikor hasonlót kérek tőle.
- Már hogyne lenne köze? - fakadok ki akaratlanul is, hitetlenkedve tekintve rá. Ajkaim enyhén elnyílnak, megremegnek, szólnának, de a szavakat még keresem. Formálom őket, de hang nem jön ki rajtuk. - Tudhatnád, hogy soha semmi olyat nem tennék, ami egy percig is ártana a városnak, a lakóknak! Ez épp a bizalomról szól! A belém és a Dylanbe vetett bizalomról! - mi ez a hülyeség, hogy nem erről van szó? Az egész életünk erről szól. Bízunk-e a másikba vagy nem. Ha ez nincs meg, egyedül maradsz a világba és úgy harcolni az ellen, mi vár ránk… Sok sikert hozzá.
S kifakadásomnak még nincs vége. Képtelen vagyok ülni, képtelen vagyok állni. Járkálni is. Testem, lelkem remeg, idegesen túrok bele a hajamba. Majd jön egy egyszerű, mégis határozott parancs. Bármilyen nyugodtan mondja, egyszerűen csak felcseszi ezzel a idegeimet.
- Nem ülök le! - ellenkezek, hangom kissé megemelkedik, hangom megremeg. Nem vagyok ura most saját cselekedeteimnek, de ki hibáztat ezért? Tényleg ki? Ki tudná ezt jobban viselni nálam? Hát persze, az előttem álló férfi. - Ne mondd, hogy üljek le, ne mondd, hogy fogadjam el a döntést, ne most tény nekem parancsokat - magyarázok nem csak hangommal, de kezemmel is gesztikulálva. Mutogatok vele mindenhova, kezembe szorított zsebkendőre szorulnak ujjaim.
Pupilláim kitágulnak. Persze mindjárt mi leszünk… Várj, mit is mond? Szemöldököm összevonódik, apró ráncokat képez orrnyergem fölött.
- Vigyázz mit mondasz - figyelmeztetem még a közepénél, de többször nem vágok bele mondatába. Pedig megtenném. Arcomról egyre inkább leolvasható a feszültség apró jelei. - Vigyázz, ne jelents ki ily magabiztosan dolgokat, úgy hogy semmit sem tudsz. Igen úgy kezeltük! Igen baleset volt! - már szinte fel sem tűnik, hogy kiabálok vele. Állom pillantását, nem rettent meg, hogy közelebb lép hozzám.
Nem, ez most nem fog működni. Magabiztosan - vagyis szeretném ennek hinni - állok előtte, felém kerekedhet legfeljebb közelsége miatt enyhén hátradőlök, de még ezt sem teszem meg. Nem ülök le! Körbe akarom rohanni a világot! De előbb meg kell mentenem, ki azt jelenti nekem.
- Ne légy már ennyire cseszettül álszent Drake! Pontosan jól tudod, hogyha az a faldarab engem talált volna el, akkor semmilyen ítélet nem született volna, kapott volna egy irgum-burgomot, talán maga mellé egy figyelőt, hogy több ilyen ne történjen! Csak azért ítélték halálra, mert azt az idióta Ross gyereket találta el! - eleinte még csak sziszegem szavaim, de amiként egyre jobban lovalom bele magam a dologba, annál jobban eresztem ki a hangomat.
- Hogyne jelentett volna problémát - gyűlnek meg szemeim. Érzelmeim úgy csaponganak keresztül rajtam, lassan már magam sem tudom követni. Az előbbi haragom könnyé és szomorúsággá változott át. Ha van lehetőségem akkor előbb oldalra lépek, majd úgy hátrálok előle. Fejemet enyhén rázva, vonom fel vállamat tehetlenül. - Oly közel járok, hogy megoldjam, hogy meg legyen a pecsét, amivel el lehet nyomni a félvérek és a nephilimek erejét is. Drake… Nem hibáztathatod azért, ami. Soha senkitől nem kérte, hogy ez legyen - törlöm ki szememből a kósza cseppeket. Miért őt kell amiatt bántani, ami? Miért az ő hibája ez? Soha nem kért ebből, ezt miért nem látja senki sem? - Nem vártunk semmit - motyogom lehajtott fejjel, az orrom alatt, visszagondolva az elmúlt évekre. Mindenre, amit tettünk. - Tudtuk, hogyha minél kevesebbet használja az erejét, gondol rá, annál kevesebb esélyt adunk arra, hogy akaratán kívül használja. Az ég szerelmére! - nézek fel rá újra. - Évek alatt soha senkinek nem ártott! Azon volt, hogy segítse a várost! Minket, titeket! - ennek az ítéletnek semmi értelme. Más nem kapná ezt meg. Ez a kettős mérce…
Röpke kifakadása meglep. Szempilláim megremegnek, alján ülő könnycseppek tehetetlenül gördülnek végig arcomon. Megszólalnék újra, de képtelen vagyok. Eltekintve mellette vonom fel újra a vállamat. Mit válaszolhatnék erre? Nem akartuk a halálát? Közellenség lett volna. Kinek segíthetett volna akkor? Milyen élete lett volna akkor.
- Ne gyere nekem most azzal, hogy ha elmondjuk, akkor nem így alakult volna. Az első adandó alkalomnál megvádolják valamivel és mivel már megbélyegezték mindenki elhitte volna… - szorítom újra össze a fogamat. A harag újra kezdi átjárni a porcikáimat. - Semmit sem számít, amit a városért tett? Annyi életet megmentett már az évek során, semmit sem ér ez nektek? Egy ember halála felrúg mindent, amit már ezelőtt bizonyított? - tekintek rá újra csak hitetlenkedve. Milyen rendszer ez?

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Pént. Jún. 08, 2018 10:58 pm
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 574 • Credit:

Némán tekintek rá. Végig tartom a szemkontaktust. A feszültségének kicsúcsosodása nem osztja meg a figyelmemet, ahogy a térdére csap.
- A válaszom változatlan. – Nem cáfolom az imént tett, felcsattanó megállapítását. Hathatnék rájuk, ha akarnék. …de ilyenről szó sincs. A parancsot, ha nem én, más fogja végrehajtani. Ha nem én teszem, más fogja. A kérésének fényében nincs tisztában azzal, hogy velem jobban jár D. Jobban járnak mindketten. Két rossz közül én vagyok a kisebbik. A komódhoz fordulás előtt ennek tudatosítása okán mélyebben fúrom a szembogaraimat az övéibe. A megtehetem és a megteszem nem egyenlő egymással.
Hallom a nyögést. A súlyom alatt nyekkenő padlódeszka hangja mellett nem nehéz kihallani. Ahogyan az sem rájöjjek mi váltotta ki belőle. Az orra elé tartom a zsebkendőt. Erre figyeljen. Ne engedjen teret a feltételezéseinek. Ha kell neki elveszi, ha nem, nem. Ráerőszakolni nem fogom. Pont az utolsó pillanatban teszi rá a mancsát. A következőben a zsebemben végezné az anyag.
A félbeszakítását nem tervezem. Egyelőre ekként állok hozzá. Függetlenül attól a „baleset” kifejezéséről határozott véleménnyel rendelkezek. Az alig rezzenő vonásaimba ivódik ennek negatívabb jellege. Nevezhetjük a trágyát rózsának, a szaga megmarad. …és kellemetlen belelépni.
- A beléd vetett bizalmamnak ehhez semmi köze. – A képemre van írva a frázis kimondatlan folytatása: pontosan tudnia kell miért nem fogom kifejteni, részletesen elmagyarázni miért nincs hozzá köze. Az ujján van az indok. Érzelmileg nem kissé számít befolyásoltnak. A folytatásban nem akasztom meg a halk kommentárral. A céljaim között nem szerepel legalábbis. Kíváncsian hallgatom. Egy szekundumra feszültebbé váló figyelemmel. Az indulat fokozatosan költözik az izomtónusaimba. Látványos méretet nem ölt még.
- Ülj le. – Utasítom vagy kérem… nem teszek különbséget. A javaslati értéke erős a kiejtett két szónak. Az állammal a nemrég elhagyott ülőfelület felé bökök. Ha állva fog feszengeni rosszabb lesz. Átragad rám is és most egy újabb adagot fogok garantáltan a nyakába zúdítani. Tisztába kell tegyem a fejében a dolgokat.
- Nem szóltatok róla, nem használta, nem ismerte ki az erejét, ergo fogalma sem volt róla hogyan irányíthatná és ezzel azt akarod mondani, hogy felelősségteljesen kezeltétek a helyzetét? Csak nem vettetek tudomást egy ketyegő bombáról. Meglett az eredménye. Baleset? Hívd ahogy akarod, az sem érdekel megmentette a gyereket. Nem változtat azon, hogy miatta halt meg egy ember. – Ha felállt, miközben beszéltem vagy előzőleg nem foglalta el a helyét, akkor közelebb lépek, hogy ezzel vezessem rá a hátrálásra. A seggének letételére. - Ha nem titkoljátok mi ő, következmények nélkül távozhatott volna. Tudjuk van, ahol tolerálják a hozzá hasonlóakat. Ehelyett kivártátok, amíg megtörténik a baj… mert addig nem jelent problémát? – Érezhető, hogy a vérmérsékletem emelkedik. Minél jobban belemegyek a részletekbe. Minél jobban cincálom a tényeket. …mert ezek tények. Elhallgatták és hallgattak is volna róla elmondása szerint. A tagadást választották a megoldás helyett.
A lélegzetvételeimet hozzá hasonlóan megregulázom. Kordában tartom. Nagyobb sikerrátával. A kiegyensúlyozott jelző kettőnk közül vitathatatlanul hozzám passzintható. A szám szélét grimasz rántja görcsbe. Kiszalad egy kisebb fújtatás az előző állapotot aláásva. A pontosság kedvéért: jobban, mint amilyen addig volt a felállás. A higgadttól odébb voltam előtte is.
Látom mennyire senyved. Annál is tisztábban, hogy ezt nagyon elcseszték. Az külön hab a tortán, hogy mindketten. Az egy újabb, hogy több ésszerűséget vártam volna Nat-tól rózsaszín ködfelhő ide vagy oda. Megrázom a fejem.
- Bassza meg. Mi fenéért nem jelentettétek?! – A kifakadás nem nevezhető vártnak. Ugyanakkor váratlannak sem. Képzelheti: régóta ismerem mindkettejüket. Pofán baszással ért fel a hír és nem hagy hidegen az egész, de ezen a ponton tényleg nem tudok mit tenni. Ne is várja el.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 10:52 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 493• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Minden porcikámmal beiszom a lényét. Látom a kezébe heverő kulcsot, érzékelem az apró mozdulatot, amivel az ajtót zárja be. Szavaira szempilláim megremegnek, tekintetem könnyel telik meg újra. Nem, ennek most nem adhatok utat.
- Ugyan már Drake, ha valaki képes azokra az idiótákra hatni az te vagy - csapok kissé talán idegesebben térdeimre. Bárki is hibáztat ezért? Ítéljék halálra szerelmét élete legszebb napján. Vagyis ennek annak kellett volna lennie. Menyasszonyi szűzieséggel kellene mindenki nyakába ugrálnom az öröm hírrel, ehelyett mit csinálok? Mindent megteszek, hogy az örökké, amíg meg nem halnak férfim túlélje a holnapot. Az angyalok és démonok kegyetlenségéről papol mindenki, de mi mik vagyunk akkor?
Figyelem miként lép a komódhoz. A zsebkendő meg sem hat, ellenben a kés, mit rá tesz. Halk nyögés szakad fel torkomból.
Nem, ezt egyszerűen nem engedhetem meg. Senkinek sem. Nem lehet, hogy így múljon el. Hogy így érjen véget.
Képtelen vagyok felállni a kanapéról, lábaim, izmaim nem akarnak nekem engedelmeskedni. Minden erőmet leköti, hogy visszafojtsam a sírást, izmaimat megfeszítsem, ne láthassa nem csak lelkem remegett meg az ítélet közlésekor.
Egy pillanatig figyelem csak a felém nyújtott zsebkendőt, mégis hirtelen kapok érte, de nem használom. Kezeim közé gyúrva matatok rajtuk. Ideges vagyok, nem a jó értelembe. Nem akarom, hogy a gyűrűn járjanak az ujjaim.
- Tudod, hogy Dylan jó ember, soha nem akart senkinek sem ártani, baleset volt. Egy kislányt mentett meg - vonom fel vállamat erőtlenül, tekintetem nem veszem le régi barátomról. Mindent meg kell tennem. Ha őt sikerül meggyőznöm, akkor ő is megtudja azokat a rohadék döntőbírákat. Esélyt sem adtak neki arra, hogy kimagyarázza bűneit. Egyetlen egy kérdést tettek fel neki és az alapján döntöttek. A világ nem ennyire fekete és fehér! Nem lehet csak azért elítélni, mert félvér! - Az ég szerelmére, az elmúlt években mégis kinek ártott? Felelősségteljes volt, mindig. Ha másban nem, bennem bízhatnál annyira, hogyha veszélyt jelentett volna bárkire, akkor én járulok eléd és mondom el! - és eddig bírtam ülni. Lassan állok fel. Hajamba idegesen túrok bele, másik kezemet a csípőmre teszem. Homlokomon tartva a kezemet hajtom le a fejemet. Nagy levegőket véve próbálok úrrá lenni nem csak az indulataimon, de érzéseimen is.
- De ez nem történt meg, és okkal nem. Mindig is odafigyeltünk arra, hogy erejével ne bukjon le, ne is használja azokat, mintha nem is léteznének! Olyan közel járok már ahhoz, hogy megtaláljam azt a pecsétet, amivel el tudjuk nyomni. Nem tehetitek, hogy most vetettek ennek véget! - fordulok felé, könnyes, könyörgő tekintettel. - Kérlek… - ha kell térdre is borulok előtte. Nincs az a büszkeség, mely visszatartana, hogy bármit is megtegyek Érte. Soha, senkinek nem beszéltünk arról, hogy ki is ő valójában. Nem láttuk értelmét addig, amíg nem történik baj. Dolgoztunk azon, hogy soha ne is legyen. A pozitív energiákat sosem mástól szívta el, csak tőlem és én ezzel megbékéltem. Megbékéltem volna életem hátralévő részében. És meg is fogok békélni. Ha kifacsart is voltam sokszor, az soha nem ment a munkám kárára. Jól kezeltük ezt a helyzetet.

avatar



☩ Keresett személy :
» every hunter in NY city
» friend or foe?
☩ Reagok :
21
☩ Play by :
Jensen Ackles
☩ Korom :
35

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 9:04 am
Következő oldal


Natalie & Drake
hope is a good breakfast,
but it is a bad supper.
Zene linkje • szószám: 613 • Credit:

Régóta ismertem Dylan-t. Hasznos tagja a társadalmunknak. Jól bánik Nat-tal. Jó srác. A hír váratlanul ért. Felért egy gyomorszájon vágással. Újfent átéreztem a földrengés utózöngéit és ökölbe szorult a kezem, miközben kipréseltem a levegőt a tüdőmből. Visszakérdeztem miből gondolják, mi alapján bizonyosodtak meg arról ő volt a kisebb természeti katasztrófa előidézője. A válasz egyértelműsítette, nem hagyott bennem kétségeket. Nem tudom jobb lett volna abban az esetben, ha igen.
Nem néztem rá. A világát ezer darabra törték össze az ítélet szavai. Önzőség, de nem akartam látni abban a pillanatban. Eleget fogom látni a vonásain, a tekintetében a döntés nyomait. Bólintás nélkül, némán vettem tudomásul, hogy az én feladatom lesz a kivégzése. Egy részem örült neki. Egy másik bosszús volt miatta. Sejtettem büntetésként bízták rám a legutóbb kifejtett véleményem miatt.
Utolsó vacsora? Kívánsága szerint. A vezetőség tekintettel volt az előéletére. Látogatók fogadása? Nem opcionális. Senki számára sem, akit nem kötelességteljesítés köt az ügyhöz.
A halál időpontjának a holnap reggel nyolc órát jelölték ki. A halál nemét nem határozták meg. Az ilyen eseteknél nem szoktam golyót használni. Pocsékolásnak minősülnek, míg a pengéről csak a vért kell letakarítani és gondoskodni az élességéről. Az elvett élet előtt tisztelegve nyílt téren lesz az esemény, mintha bármilyen tiszteletet le lehetne róni vele. A másik okuk a példastatuálás – mikor épp minek hívják. Ezzel kendőzik el az egójukat, bosszú-, vérszomjukat. Jobb fényben tünteti fel őket. Kevesebb ellenérzést vált ki a városlakókban, ha vérfakasztáshoz csatolják és bűnösnek hirdetik. Besározzák, ők pedig megkérdőjelezhetetlenné válnak általa. Sima taktikai húzás.
A cellánál jártam. Ellenőriztem az egy órája odavetett foglyot. Az ítélettel egyetértettem. A nehéz helyzet és a hozzá fűződő emlékek ellenére is maximálisan. A végrehajtásának módjával nem, amit végső soron… megválaszthatok. Nem hangzott el sok beszéd közöttünk. Az elsődleges célom a velős tájékoztatása volt. Igyekszem gyors, fájdalommentes lenni másnap. Mást nem ígérhetek. Nem mellesleg nem is akarok vagy tehetek. Hazáig a gyalogutat választottam. A levegő jót tesz a fejemnek és az út alatt el tudom terelni a figyelmem a szükségtelen gondolatokról. A zsebkésemet dobálgatva haladtam. Az ajtóhoz érve sem hagyom abba a kulcs zsebemből való előhalászásakor. A zár mégis a használata nélkül adja meg magát. A betörőket kizárom. Nem vagyok naiv, hogy higgyek a véletlenekben. Egy kisebb sóhajt nyomok el a küszöbnek ezen a felén, utoljára dobom fel a pengét. Az ajtó nyitása közben visszacsúsztatom az övemen lévő tartójába és automatikusan az engem megelőző alakját keresem a házba belépve. Nem kell sokat kutakodnom. Egyből szembe találom magam a történtek következtében meggyötört valójával.
Számítottam rá? Nem. A nyitott bejárat miatt mégsem okoz meglepetést a jelenléte. Amiatt sem. A kisírt szemeket eredményező érzelmei, a csökönyös természete helyezkedik el a másik oldalon. A tárgyaláson és előtte nem találkoztunk közvetlenül, ha viselte is, nem tűnt fel az ötvösmunka a kezén. Ellenben most igen. A szempárom nem időzik rajta, egyből az övére emelem. A sarkammal bepöccintem az ajtót.
Megingatom a fejem.
- Nem rajtam múlik. – Valóban nem. Ha nem teszem meg, meg fogja más. Ez egyszerű és megmásíthatatlan tény. Előre lépek a fal mellett húzódó komódhoz. A felső fiókjából zsebkendőt veszek elő, közben leakasztom a kést az övemről. A bútor tetejére helyezem. Szó nélkül lépek oda, ahol épp van és nyújtom át a tiszta anyagot használatra. Ha elfogadja. Ha nem, akkor a zsebembe gyűröm.
Egy „sajnálom”-tól nem lesz jobb. Nem megy semmire. Fel se akaszthatja a falra. Feleslegesen mondanám. A vonásaim komorak és azok is maradnak, nem tudom mi jár a fejében. Azt se mire lenne szüksége, amit meg is adhatok. …mert amit kért az nem ebbe a kategóriába tartozik. Mást meg nem tudok elképzelni. Semmit, ami megkönnyítené ezt az egészet, úgyhogy várok. Várok arra a reakciói alapján mire kell számítsak, mit igényel, ha nincs is tudatában.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 8:16 am
Következő oldal


And suddenly, we were strangers again
Drake & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; Please• Szószám; 607• Zene; Try»
True teams are made
when you put aside individual wants
for
collective good
Lehajtott fejjel ülök a megkopott szoba megkopott bútorzatán. Az elmúlt egy óra eseményei kavarognak fejembe. Ujjam között fogom az egyszerű gyűrűt, melynek meg kellett volna változtatnia az életemet. Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt mennyit tud fordulni az ember világa. Tegnap még örömkönnyek lepték el arcomat, boldogságom felhőtlen volt. Madarakat, pillangókat, pegazusokat, de még sárkányokat is lehetett volna velem fogatni.
S mindez elmúlt egy szempillantás alatt. Egy földrengés, mely csak a kórházat sújtotta, egy leomló betonszerkezet. Egy megmentett kislány élete és egy meghalt vadász örökös. Örömtől fakadó könnyeim rögtön aggodalommá váltak, melyet azóta a mélységes szomorúság és bánat vett át.
Vörös kő foglalat, talán rubint lehet. Azt mondta ez illik hozzám.
Ő volt az egyetlen, ki igazán megértett. Ki elfogadta amilyen vagyok, dühös bensőmet megszelídítette. Nem azt állítom, hogy nélküle nem nyugodtam volna le az évek során, mert vélhetőleg igen. Viszont ő volt az egyetlen, ki megértette, mindezt miért teszem. Milyen kérdések gyötörnek valójában.
Nem, nem múlhat ez el. Nem lehet, hogy ennek így kell, hogy vége legyen. Arcom fintorba fordul, érzem, ahogy a könny eltelíti szememet. Kósza könnycsepp hull alá a gyűrűre.
~Szeretlek, tökfej.~
Ez volt az utolsó, mit mondott nekem, mielőtt kivittek volna a teremből. S az én utolsó szavaim hozzá? Sopánkodás, tiltakozás. Könny áztatott arc a nyugodt mosolygóssal szembe. Nem, az nem lehet, hogy beletörődött volna ebbe.
Én nem fogok! Ki fogom onnan hozni, élve. Nem fogják megölni.
Drake nem ölheti meg. Ismer engem, mióta világ a világ. Pontosan tudja, hogy soha senkinek nem akarnék ártani. Hogy Dylan sem! Nem ilyenek vagyunk. Vadásznak képeztek, mióta az eszemet tudom, bízhatna bennem annyira, hogyha veszélyt érzek én magam iktatom ki az egyént.
De Ő nem veszélyforrás. Ő nem akart soha semmit, csak…
Érzem, ahogy egy gombóc a torkomra telepszik. Könnyeimet kezem hátával törlöm le, szipogó orrom egy kósza, rongyosra használt zsebkendőbe törlöm.
Össze kell magam szednem. Draket nem fogják meghatni könnyeim, könyörgéseim. Rá csak az ész érvek hatnak. Mantrázom magamba a szavakat, amiket mondani fogok neki. Ajkaim némán járnak, hangosan nem merem kiejteni őket. Küzdök a könnyeimmel, a gyomromat benépesedő békákkal, sziklákkal.
Érzem, ahogy szíven összeszorul, ereimmel együtt. Fogaim hiába szorítom, a fájdalom nem enyhül.
A gyűrű belsejébe karcolt szavakat olvasom. Újabb könny csordul végig arcomon.
Rögtön ide jöttem, amint a két behemót elengedett. Drake az utolsó reményem. Az egyetlen reményem. Neki van szava a vezetőség felé, tudom, hogyha belátja, hogy hibát követnek el, ő képes az ítéletet megváltoztatni. Csukják be, zárják el, még ez is jobb lenne, mint a halála. Ott élne akkor bennem a remény, hogy újra együtt lehetünk.
Halkan kattan a zár az ajtóba. Fejem lassan emelem fel, ujjamra csúsztatom a míves gyűrűt. Ujjaimmal elsimítom könnyeimet, smink nem mázolja ma arcomat. Hajam kócos, szemem megtört.
Nem hinném, hogy itt számítana rám, vagy bárhol máshol, noha meg sem lephetné itt létem.
Figyelem a belépő alakot, rezzenetlen arcát, markáns vonalait. A megtörhetetlen lelkű férfit.
- Ne tedd, kérlek - hajtom enyhén oldalra a fejemet, könnyeimmel küszködve. Ennyi. Ennyit vagyok képes csak elmondani neki. Az összes érvem elfelejtettem, elmém kukájába ment. Halk kérlelésem veri fel a csendet, mely a szobára telepedett.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
58
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 7:28 am
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3