Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Uriel lakása
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
492
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Szer. Júl. 18, 2018 11:11 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Szer. Júl. 18, 2018 6:20 pm
Következő oldal


Mindig is kakukktojás voltam. Az voltam, s annak is éreztem magamat a testvéreim között. Igazából... minden angyal közt. Persze részben érdekelt is, meg nem is, de... ha néha másra is figyeltem volna, nem csak a táncra... a zenére... akkor talán még magányos is lettem volna. Miután Lucifer elment, és... mikor Atyánk nem velem volt, mindig... szinte mindig egyedül voltam. A többiek a dolgukat tették. Bizonyos szempontból persze ez igaz rám is, azt tettem, amit Atyánk elvárt tőlem... Hogy is mondta Ophilia? Szórakoztattam... Őt és magamat... és aki hagyta... Nem törődtem mással.
De mikor Urunk eltűnt... és a világom a feje tetejére állt... minden olyan más lett. Egyszeriben rám szakadt... mi minden történt, míg én nem figyeltem... Drámai módon, szó szerint az események sűrűjébe estem... Azóta sem tudom befoltozni a lyukat, amit Atyám távozása ejtett a szívemen, és... rémálmaimban a mai napig látom a sok vért, hallom a sikolyokat... látom fivéreim és nővéreim rémtetteit... a rettegő halandókat...
Ha az Úr idelenn volt, mikor mindez történt, talán bele is rokkant a látottakba. Ahogyan rám hatott, azután elképzelni sem tudnám, ő mit érezhetett... Ha pedig nem volt itt, úgy ez az elképzelés akkorra szól, amikor tudomást szerzett az eseményekről.
Az a rengeteg borzalom... az a sok halál...
Vajon hány év, és mennyi cselekedet kellhet majd, hogy mindazt jóvá tegyük...? Ők, akik tették, s mi, akik hagytuk hogy idáig fajuljon világunk...? Vajon létezik olyan tett, ami megmenthet bennünket a kárhozattól mindezek után? Elnyerhetjük még Urunk megbocsátását?
Szeretném hinni, hogy igen, szerettem volna mindez évek alatt úgy cselekedni... ahogy hittem, hogy Atyám elvárná tőlem...
Régen csak Atyám, a művészet, és legközelebbi testvéreim iránt viseltettem igazi figyelemmel, s bár akkor... akkor régen majdnem elfordultam Atyám egyik legrégebbi parancsától... hogy mi és az emberek... de... azóta igyekszem. Nem mondom azt, hogy úgy szeretném őket, mint ő, vagy egészen úgy, ahogy elvárta, de igyekszem. A művészet kedvelőivel már jól kijövök... meg a gyerekekkel... És napról-napra próbálkozom. Próbálok erősödni... komolyodni... hinni, bízni, és... nem csak azokat szeretni, akiket eddig is. Próbálkozom...
Bár nem könnyű, de biztosan nem is olyan nehéz az én feladatom, mint Phanuelé... Hiszen én sosem voltam harcos, nem voltam... olyan erős, mint ő... Nem volt részem annyi és olyan megpróbáltatásban, mint neki...
Szomorúan figyeltem arcát... Szinte láttam "lelki" szemeim előtt, hogy biztosan most is... magát hibáztatja... valamiért, amiről nem tehetett... És nagyon szerettem volna segíteni rajta... átvállalni bánatát, levenni szívéről a mázsás súlyt... Úgy szerettem volna jó testvére lenni, de nem tudtam, hogyan segíthetnék igazán...
Mikor megrázta fejét, kérdőn pislogtam rá. Kicsit megsimítottam kezét, hátha... hátha érzi... hátha éreztethetem vele ezáltal, hogy ő nem bűnös... és hogy minden rendben lesz...
- Igen, hát... tudod, csak remélem, hogy ezek a feltételek azok, amik tényleg vonatkoznak rájuk. Mert... nem is tudom, ha egyikük képes volna erősebbé válni mint a másik... vagyis... - kicsit idegesen kezdtem tördelni ujjaimat. - Tudod, csak félek, nehogy az legyen, hogy Amara a lelkek által... azzal, hogy elveszi Urunk teremtményeit... szóval nehogy ezáltal erőt gyűjtsön még magának. Mert ugye... mi... és az emberek, az ő lelkük... mi mind Urunkból teremtettünk meg, és... valahol, talán mindünkben van belőle egy kicsi. Félek, nehogy az legyen, hogy ebből Amara képes lehet táplálkozni, és... ha el tudná ezáltal netán pusztítani Atyánkat, akkor... az új... "Teremtővé" léphetne elő... - idegesen ráztam meg fejem, próbálva elhessegetni a rossz érzéseket, és megmaradni az eredeti elképzelésnél, miszerint Atyánk és Amara nem tudják elpusztítani egymást, nem tudnak véget vetni egymás létezésének, és... remélhetőleg nem is neheztelnek egymásra igazából annyira, hogy megtennék, ha tudnák...
- Mindenesetre, ha... ha Amara meg akarná ölni Atyánkat, előbb velem kell végeznie. Még ha ez nem is számít soknak... az a fél perc, amíg meghalok, talán esélyt adna Urunknak, hogy visszatámadjon, és megmeneküljön valamiként - nyeltem végül nagyot, mert bár... ostobán hangozhat, hisz mit is számítanék én harcban... Nem... nem bizony, igazából semmit... de az az idő, amíg Amara rám figyelne, talán elég volna. Elég... arra, hogy Isten új lépést eszközöljön, és... megvédje a világunkat és önmagát.
De most még... más feladatunk van. Persze. És reméljük el sem jutunk egy ilyen összecsapáshoz...
- Lehetséges volna vajon, hogy valami isteni erővel rendelkező... eszköz van odalenn? Vagy efféle...? Talán valami Amara ellen, vagy... vagy nem is tudom... valami, amire Urunknak szüksége lehet? - töprengtem, félig hangosan, félig magamban. Remélem nem az derül majd ki, amikor testvérem leereszkedik oda, hogy van odalent elrejtve Urunknak és Amarának egy harmadik testvére is... akin aztán malmozhatnánk, melyik oldalra áll majd... Ő lehetne mondjuk az "Árnyék", félúton a fény és a sötétség között...
Ahh, de nem, az igazán abszurd volna... Inkább gondolnám, hogy elrejtettek oda valami eszközt... valamit...
- Semmi gond, én igazán örülök neki, ha itt vagy velem - feleltem mosolyogva, és ez bizony igaz is volt. És nem csak mert a magány rút dolog, hanem csak úgy egyébként is... mert a testvérem, és hiányzott nekem. És ha láthatom, és segíthetek neki... az kicsit olyan... nem is tudom... melegséget érzek tőle a szívem táján. Olyan szeretetfélét, de mégse az, kicsit más... Talán ez lehet a család, érzéssel leírva...
- Ohh, készítek is egy ilyen albumot, ha egyszer hazaérünk - feleltem kacarászva, de közben meghatódottan figyeltem, amint letörli kicsorduló könnyeit... Nem is tudom, de ahogy láttam, mit értem el nála... hogy könnyekig terjedően megnevettettem... ez olyan... igazán jó érzés volt nekem. Igazán jó.
- Igen - bólintottam kérdésére. - Főleg gyerekeknek, meg fiataloknak, mert a felnőttek nem igazán vevők rá, de... őket meg a színházba szoktam csábítgatni, előadásokra, akár táncra, akár színielőadásokra. A Golden Gate Színházban szoktunk fellépni. Szinte minden este ott vagyok. Ha itt és a próbateremben nem találsz, akkor ott vagyok. Szívesen látok bárkit, akit érdekel egy előadás, fajtól függetlenül - meséltem, lelkes mosollyal az arcomon. Hátha egyszer ő is kedvet kap...
Na persze, nem mintha olyan változatos volna valószínűleg a felhozatal odabenn, de... mondjuk úgy, nincs kint tábla, arról, hogy félvéreknek, embereknek, angyaloknak vagy démonoknak tilos lenne a belépés. Bárki bejöhet, és szívesen látjuk, aki nem a bajt keresni jön.
- Igen, nos... bár ne volna szükség többé a harci öltözetre... - mondtam, bár persze... tudtam, hogy ez már-már több is volna, mint naivitás, hiszen egy olyan világban, ahol a szabad akarat mindenhová eljuttatása a cél... igen, szükség van határokra is, és szabályokra, és... olyanokra, akik betartatják őket, illetve, olyanokra, akik elégtételt vesznek, ha egy szabályt áthágnak. De ettől még ez... nem jobb vagy könnyebb...
És hát ez is... nekem egész más lehetett, mint neki. Én azt nem tudnám elképzelni, hogy viseljem, ő pedig talán még ma is nehezen, hogy ne... vagy hogy többé ne...
- Tényleg? Ez különös... - Meglepődtem. Az alapján, amit eddig tudtam róla... nem gondoltam volna, hogy... De persze, ha nem tudta mi ez... úgy talán más a helyzet...
Megráztam kicsit fejem.
- Nem, azt hiszem az lesz a legjobb szerintem is, ha minél kevesebben tudjuk... Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... én a helyedben... nem bíznék Ophiliában annyira, hogy ilyesmibe beavassam. Volt vele... egy aggasztó beszélgetésem nemrég - mondtam bizalmasan. Na persze... zavaros, de mégis aggasztó volt az a találkozás. Nem mondanám, hogy Ophilia ártana nekünk, legalábbis remélem, hogy nem, de... de azok után, amiket mondott, egy ilyen titokba... Urunk egy titkába, semmiképp sem avatnám be a magam részéről... sajnos ez a helyzet.
- Hogyne, persze - bólogattam sietve, és már intettem is Phanuelnek, hogy kövessen, aztán megmutattam neki, merre találja a szobát, melyet rendelkezésükre tudtam bocsájtani. - Ha kell bármi, vagy szükséged van rám, csak szólj - tettem még hozzá, majd azután magára hagytam testvéremet, hagyva, hadd intézze ügyes-bajos dolgait, én pedig visszatértem a nappaliba, és egy könyvvel a kanapéra telepedtem... még ha valójában nem is láttam a lapokat, mert gondolataim rövid úton elkalandoztak.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 16, 2018 10:32 am
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 626 • ZENE; IDE »
Isten próbája nehéz, és ködös, hogy mit is akar igazán. Bár volt már ilyen. Túl sokáig voltunk agyatlan, hatalommal megáldott végrehajtó eszközök. Emlékszem, hogy mennyi szörnyűséget követtem el, mert ez volt a parancs. Küldtek engem nephilim üldözésre. Volt, hogy az anya kezeiből téptem ki a gyermeket, mert bűnös lélek volt. A mi gyarlóságunk és bűnre hajlandóságunk elő bizonyítékai. A feletteseink parancsolták meg ezt, akik Istentől kaptak rá parancsot, vagy ha nem is kaptak, akkor hitték cselekedetük helyességét. Vajon azt tettük, ami Isten szemében helyes volt? Ha parancsolt valamit, akkor azt teljesítettük, amit hallottunk, de nem azt, amit Ő szeretett volna. Próbák végeláthatatlan sorozatát állította elénk és mi sorra elbuktunk. Volt, hogy a saját fejünk után mentünk, de akkor elbuktunk, nem találtuk meg a helyes utat.
Most nincs mit tennünk, változnunk kell, olyanná kell válnunk, amilyennek Isten szeretne minket látni. Páran már megindultunk ebbe az irányba. Sokan érzésekkel rendelkezünk már, még ha ez néha zavaros is számunkra. Talán azt akarja, hogy tanuljuk meg a szabad akaratot és az érzelmeket a halandóktól.
Ha így van, akkor Uriel is közel jár a célhoz. Az ő együttérzése, amit mutat nyilván Istennek megfelelő. Ahogyan megszorítja kezem, és fájdalommal néz rám, tudom, hogy érti helyzetem. Tudja, hogy mily katasztrofális volt számomra azt a fiatalt meggyilkolni. Igaz, hogy nephilim volt, de akkor is, mostanra már a saját nézeteim nem foglalkoznak a nephilimekkel, hiszen nem tehetnek arról, hogy olyannak születtek.
Egy ártatlant öltem meg.
Tudom, hogy nem szabad emiatt hibáztatnom magam, de akkor is az én pengém mart húsába. Az én kezemre fröccsent a kifakadó vére.
Megrázom fejem, és abbahagyom az enyhe töprengést, ami reám telepedett. Ennek nem most van itt az ideje.
Amiket Uriel ad magyarázatként egy kicsit meglep. Amara csak azért venné el a lelkeket, hogy sehová se juthasson? Pusztán csínyből, hogy a fivére „játékát” tönkre tegye? Nem hiszem, én nagyobb jelentőséget tulajdonítok neki, bár még nem tudom, hogy mi lehet az.
Amara most is pusztítani akar. El akarja pusztítani fivére művét, s ha megteszi, Atyánk tajtékzani fog.
Némán hallgatom, ahogyan Uriel a következő kérdésemre válaszol. Kissé félek, féltem az Urat. Amara rendkívül erős, de lehet valami abban, amit az arkangyal mond.
Isten alfa, Amara ómega. Kezdet és vég, élet és halál, fény és sötétség. Nincsenek meg egymás nélkül, tehát elpusztítani nem képesek egymást, vagyis a logika szabályai nem engedik. Eme következtetésem után megkönnyebbülten fellélegeztem volna, de azért nyugtalanítottak Uriel szavai.
- Osztozok reménykedésedben, Uriel. És a „fény nincs meg a sötétség nélkül és fordítva” elved alapján, képtelenek lennék egymást elpusztítani, együtt léteznek, a létezési feltételeik egymásnak. Azaz remélem. Féltem a világunkat, Atyánknak tényleg az irántunk érzett szeretete a „gyenge pontja” – fejezem ki egyetértésem, majd enyhén sóhajtok, és Uriellel egyetemben visszafordulok az eredeti célhoz.
- Igen, le az árokba – válaszolok a számat húzva. – Tudom, furcsán hangzik, de oda irányított az Úr. Legalábbis azt hiszem.
Istentől okos dolog oda rejteni bármit is, hiszen az az utolsó hely, ahol bárki bármit is keresne. Túl abszurd oda rakni valamit vagy valakit. Egyszerűen illik Istenhez az a rejtekhely.
Uriel következő felajánlására mosolyogtam.
- Meglehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel, köszönöm szépen. És lehet, hogy egy darabig tényleg itt leszek nálad, amíg Michaeltől nem tudok igényelni valami szálláshelyet.
Bizonyára így lesz, bár nem szívesen vagyok a terhére, de Uriel felajánlotta ezt a lehetőséget, nem csupán az illem kedvéért, komolyan gondolta.
Mikor áttérünk az öltözködésre, és a kedélyem is már kacagásban tört ki, láttam az arkangyalon, hogy már ő is, mert nevetni velem. Nem rajtam nevetett, hanem együtt nevettünk. Nagy a különbség.
- Ékes darabja lenne a mennyei család fényképalbumjának – mondtam könnyeimet törölgetve, melyek kicsordultak nevetésemre. – Tanítványaid?- kérdeztem már mosolyogva, ahogyan a hasam már nem szaggatva beszéltem a kacagástól. – Táncot tanítasz?
Erre a következtetésre jutottam, aminek örültem. Uriel próbálja őrizni a művészetet ebben a világban, ami csodálatra méltó. Atyánk biztosan büszkeséggel tekint reá.
- Nos igen, a te ruháid nyilván nem jók rám, és nem is állnának olyan fényesen rajtam. És igen, megszokásból lehet. Én is furcsán éreztem magam először textíliákban, és nem harci öltözetben.
Emlékszem az első pillanataimra az emberek között. Páncél nélkül pucérnak éreztem magam. Védtelennek, sebezhetőnek. Aztán megszoktam.
Uriel következő kérdésére válaszul csak fejemet ingattam.
- Nem tudja, hogy Atyánktól kaptam, csak ő segített megfejteni a rejtvényt. Cassael se tud róla, és ő fog velem tartani. Talán Cassaelnek is el kéne mondanom? Tartoznék neki annyival, nem? De áh, nem. Túl veszélyes. Minél többen tudunk róla annál nagyobb az esélye, hogy kitudódik, és káosz lesz.
Na, igen mi volna helyes? Sóhajtok, és biccentek Urielnek.
- Nos, ha nem haragszol, akkor bevonulok a vendégszobába, és intézek egy imát Raguelhez, majd elmegyek ruhát vásárolni. Később még beszélünk.
Ezzel hagytam, hogy Uriel megmutassa merre kell mennem, és elvonultam a szálláshelyemre.
 


Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 5:21 pm
Következő oldal


- Igen, hát... nehéz ez a lecke, de... nem rótta volna ránk, ha nem hinne benne, hogy megbirkózunk vele, ugye? - mosolyogtam, részben reménykedve, részben bízva... de némileg kétkedve, aggódva... Tőle vártam a megerősítést, hogy nem csak én vagyok túl naiv, hanem... tényleg van erre valódi reményünk, és nem csak nekem, de másnak is... Hátha, hogyha ő mondja, igazabbnak, valószínűbbnek tűnik, s nem csak egy gyermek vak hitének az apjában... mint amikor csak én mondom.
De mikor katasztrófák érik az embereket... a remény gyógyír sebeikre. Az idő. És... hogyha érezhetik, hogy nincsenek egyedül. Minekünk, ez még ma is idegen helyzet... hisz eddig efféle katasztrófa még soha nem ért minket... nem vagyunk gyakorlottak benne, miként kezeljük, oldjuk meg... lábaljunk ki belőle. Még nagyban tanuljuk, sőt, sokan tanulni sem kezdték még, mert tagadásban élnek... Ez nehéz. Nehéz helyzet.
Megértem, miért kéri, hogy maradjon közöttünk a dolog, de... persze szívesen világgá kürtölném, ha mást nem, örömömben, hogy mások is érezzék a reményt, amit én éreztem abban a percben, mikor ezt meghallottam... Persze, igen, de... az a baj, hogy ez visszafelé is elsülhetne könnyedén, mert hát... bajban... sokszor kell valaki, akit hibáztatni lehet, és most sokan, nagyon sokan Urunkat hibáztatják, pedig tudom, hogy nem akart rosszat... de mégis... ha megtudnák mások, hogy szólt egyikünkhöz, talán csak még haragosabbak lennének, és meggondolatlanságokat tennének dühükben, amiért figyel ugyan, de... nem annyira, és nem mindünkre...  És nem akarok ilyen fejetlenséget okozni... és... ha Atyám meghagyta, hogy ez a hír ne keljen szárnyra, akkor... annak úgy kell lennie!
- Ohh, Phanuel... - borzongva fogtam meg kezét, s kicsit szorítottam meg... Elképzeltem... és... a gondolat, hogy mit érezhetett, amiért az a halandó az ő keze által... halt meg... Biztosan rettenetesen érezte magát miatta...
- Lelkeket? - kérdőn pislogtam fel rá, és egy mély lélegzettel fordultam el egy pillanatra. - Anno bosszút akart... Talán most is... mert be lett zárva. Ő csak... pusztított már a végén, és... talán azt hiszi, ezzel most is előcsalhatja Atyánkat. Mert ha elveszi az ember lelkét, nem juthat egyáltalán a Mennybe az illető, akkor sem, ha újra... kinyílik... Elvész a lélek örökre. Tudja, hogy Atyánk mennyire szereti a teremtményeit, és irigyli tőlünk ezt... gondolom - mondtam, de az utolsó szót már csak egészen halkan. Akárhogy is, részben meg tudom érteni Amarát, részben... értem, miért viselkedett így anno és mi hajthatja most... de... nem hinném... hogy ennek jó vége lesz. Féltettem Atyám, és az egész... világot, amit úgy szeretett mindig is... félek, ha Amara elpusztítja, Atyánk szíve megszakad...
Visszanéztem újra fivéremre, és szemében láttam tükröződni önnön aggodalmaim, félelmeim...
Szomorúan ráztam meg a fejem.
- Tudod... - kezdtem volna, de egy sóhajjal le is zártam a kezdetet, mert annyira... elborzasztott még engem is, a puszta gondolata is, hogy... De nem, az nem lehet...
- Tudod... - futottam neki végül újra, kissé nehezen -, mivel Atyánk a fény, és... Amara a sötétség... és az egyensúlyhoz mindkettő kell... nem tudom... igazából szerintem olyanok, mint egy érme két oldala... Ha félbe is vágod az érmét, és eldobod az egyik darabot, akkor is lesz a megmaradt félnek egy másik oldala. Valahogy így tudok erre is gondolni. Fény nélkül nincs sötét, és sötét nélkül nincs fény. Elvileg egyformán erősnek kéne lenniük, de... de mivel Atyánknak van mit elvesztenie, van mivel elvonni a figyelmét, mert van ami fontos neki, én... csak remélni tudom, hogy Amara még... szereti a szíve mélyén Atyánkat, és ha esélye és módja is adódna rá, akkor sem... tenné meg. - A végére kissé elméláztam, hisz... igen, tudtam és tudom, hogy... naiv vagyok, hiszékeny, túlontúl reménykedő, és... gyermeteg, de... hát... ki vethetné a szememre, ha egyszer... Ő teremtett ilyennek...? Végtelenül bízom benne, hogy a testvéri szeretet örök... és hogy ők még szeretik egymást... hogy fontosak a másiknak, és... nem végeznének a másikkal, akkor sem, ha képesek volnának rá erő szempontjából. Szeretnék bízni... mindkettőjükben. Talán ez is Apám "bűne", talán miatta van ez is bennem... hogy legyen valaki még... rajta kívül egy valaki, aki reményt lát még a kapcsolatukban, és aki nem tartja teljesen elveszettnek Amarát...
Nem tudom... Talán csak beképzelem az egészet...
Visszatértem a térképhez. A célhoz... a feladathoz!
- Az árok? Le az árokba? - megdöbbentem. Ugyan, mi lehetne odalenn a víz alatt az árokban, benn, ahol...
De gondlatom megakadt egy pillanatra.
Árok. Ami olyan mély, hogy soha... senki nem keresne benne semmit csak úgy unalomból, kósza gondolatból fakadón... tehát... csodás rejtekhely volna... bárminek... akárminek...
Kivéve, ha netán Urunk egy személyt akar megkerestetni, mert akkor szinte biztosan nem az árokban lesz, de... akárhogy is, az mindenképpen jó jel, hogy Atyánk célt adott egy fiának. A cél tervet jelent, az reményt, az hitet, az törődést, és így tovább, és így tovább.
Hát mosolyommal biztattam Phanuelt.
- Rendben, hát... ha bármi másban a segítségedre vagy a segítségetekre lehetek, ha bármire szükségetek van, én... itt vagyok, csak kérnetek kell, és ezen kívül pedig, vegyétek úgy nyugodtan, hogy az én lakásom a tiétek is, kopogni sem kell, ha nem vagyok itthon, akkor pedig kulcs a lábtörlő alatt - kacsintottam rá, egy cinkos kis mosollyal.
Ha csak azzal is, de segíthetek nekik, hogy legyen egy hely, ahol... meghúzhatják magukat, vagy nincsenek egyedül, esetleg egy hely, ahol egy szövetséges várja őket, akkor én itt vagyok nekik. Szeretném, ha ezt éreznék is.
"Szóval alszol?" - kérdeztem volna vissza, ám még előtte meg is magyarázta a dolgot. Igaz. A városban, az emberek között... talán, sőt... bizonyára könnyebb volt, ahogy nekem is, ha némely szokásokat az ember eltanult. Én sem bánom, hogy megtettem. Némelyek egészen megnyugtató szokások, és kedvemre valók.
Mosolyogva bólintottam, hogy értem.
Én igazán igyekeztem nem kinevetni, de... amikor ő maga is elnevette magát, hát hogyan is állhattam volna meg akkor én?
- Igen, nos... csak vigyázz, nehogy egy szemfüles kis madárka fényképet is készítsen rólad, és... emlékül megőrizze néhány ezer évre - kuncogtam végül, de minden gúnytól mentesen, merő szeretetből. - Ohh, én bármikor szívesen látlak a tanítványaim között. Mindig jól jönnek az erős urak az emelésekhez - meséltem kacarászva.
Belegondoltam, hogy... tulajdonképpen nálunk sosem volt szokás az ilyesmi, ezért sincs egy fényképem sem a testvéreimről... Igen, persze, emberi szokás az efféle emlékgyűjtés, de be kell vallanom, csodás gondolatnak találtam mindig is, egy mesés, és gyönyörű művészeti forma, és... az emlékek csodás őre, eme technika... Talán ha majd mindennek vége lesz... ha jobb napok jönnek, módom lesz rá, hogy emlékeket gyűjtsek... mint az emberek, és albumba rendezzem azokat az emlékeket, azokat a személyeket, amiket és akiket sosem szeretnék feledni...
Mint ez a perc is, amikor Phanuel arca annyi sok idő után újra... felderült a nevetéstől... egy boldog percen át.
- Sajnos férfi öltözékkel nem rendelkezem, és az én ruhám aligha volna jó rád, szóval, igen... Bár nem tudom, én a farmerben, vagyis... összességében a nadrágban kissé furán érzem magam, igazából... a szoknyák jobban bejönnek... talán a megszokás miatt - fordultam körbe, hogy ruhám némileg libbenjen körülöttem. Talán azért lehet, mert főleg ruhát viselek, kevésszer váltva nadrágra. Akkor is inkább szabadidő, de azt is inkább itthon, vagy a próbateremben, esetleg színházi próbán néha. De ritkán, igazából.
De így elképzelve, persze, Phanuelt elnézve, neki jól is állhat a farmernadrág-póló szett. Annál már csak az orvosi öltözék állhat jobban neki. A ruha, amiben segíthet másokon... embereken... Atyánk büszke volna. Talán az is, ha tudja róla. Talán épp ezért szólt őhozzá, és adott épp neki feladatot. Azért, amit ezidáig is tett. Segített.
De nem mondtam ezt ki hangosan, csak mosolyogtam mindentudón. Nem akartam zavarba hozni.
- Igaz is - biccentettem, de a végére kissé félrebillentve fejemet néztem rá kérdőn. - Ophiliával? Ő is... tud erről? - kérdeztem bizonytalanul, az asztalon még mindig ott heverő atlasz felé intve.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 12:52 pm
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 724 • ZENE; IDE »
Uriel törékeny és kecses termete mellett én hatalmasnak tűntem. A két tenyerem betakarta a vállát, s egy kicsit meg is simogatta azt. Nem szerettem, ha testvéreim könnyeznek, ahogyan azt se, ha jómagam. Sajnos ez az utóbbi időkben gyakran megesett. Volt, hogy órákon át zokogtam, hiszen a csapatom elvesztése olyan volt, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot. Ez a fajta reakció pár ezer évvel ezelőtt még teljesen idegen volt számomra, nem ismertem ahogyan az érzelmeket sem. Mostanra azonban értem őket, nem úgy mint régen. Régen csak a hit és a kötelességtudat volt, mára vannak olyan érzéseim, amiket nem tudok nevén nevezni.
Ahogy Uriel a kezemre hajtotta fejét, biztatóan mosolyogtam rá. Értettem, hogy mit érezhet, magányos. Én is az voltam az osztagom halála után. Myadiel, a jobb kezem és a többiek halála után ugyan ezt éreztem.
– Nos, nővérkém, mind féltjük őt, össze vagyunk mind zavarodva és a sors nem segít megnyugodni nekünk – utalok az eddigi eseményekre. A sors nem volt kegyes hozzánk angyalokhoz, de az emberekhez főleg nem.
Mikor az arkangyal titoktartást fogad csak sokatmondón ránézek, megköszönve neki. AZ, hogy hozzám szólt az Úr, jobb ha titokban marad, vagy csak szűk kör tudja. Egy arkangyal tudja a legjobban titokban tartani ezt, nem? Éonokon keresztül titokban tartotta testvéreivel Amara létezését. A legjobb titoktartók.
Csak halkan figyelek Urielre, majd felsóhajtok, mikor szörnyülködik.
– Ennél csak az a rosszabb, hogy át tudja venni felettünk az irányítást. Felettem is átvette egy pár percre, talán órára. A feltámadás akkor jött jól, Amara megölt egy ártatlan általam. Szerencse, hogy a lelkét nem vette el. Amara valamiért emberi lelkeket gyűjt, bele se merek gondolni mit akar.
Vajon egy dühös isteni lénynek mi lehet a terve? Ha isten útjai kifürkészhetetlenek, akkor az övé is, nem? Testvérem szavai nyugtalanítanak. Amara dühös Atyánkra, ezt tudjuk. Végtelen haraggal rendelkezhet, hiszen évmilliókig volt elzárva valahol a pokol legeslegmélyén. Ezért egy kicsit frusztrált lehet.
Uriel ahogyan az orra alatt motyog, kikerekednek a szemeim. Egy ember nem értett volna belőle egy mukkot sem, de én meghallottam. A szemeim kikerekedtek, a hangom bennakadt, térdem megremegett.
Lehetséges lenne? Volna rá esélye? Nem, az nem lehet. Atyánk örökkévaló, mindenható. Nem lehet elpusztítani, ugye?
Uriel a motyogásával félelmet ültetett a szívembe. Ha Atyánkat előcsalja, és megharcolnak...
– Uriel, ugye nem tudják egymást elpusztítani? - teszem fel a lehető legkomolyabb kérdést. Mi van, ha meg tudják egymást ölni? Ha igen, akkor Isten miért nem tette meg Amarával?
Nagyot sóhajtok, és elhessegetem nyugtalan gondolataim, amint a térképről esik szó ismét.
Az arkangyal huncut mosollyal szája szélén elkezdte fellapozni a nagy kötetet. Olyan magabiztossággal keresett benne, ami meglepett. Én nagyon nehezen találtam volna meg, de Uriel hamar ráakadt, és elkezdte magyarázni az utamat, de én is figyeltem a térképet. Amikor gyanakvón pillant rám, a szemébe nézek, és válaszolok a kérdésre.
– Van közelebbi célpontom. Az árok – sóhajtok, majd magyarázásba kezdek. – Nagy eséllyel az árokba kell leereszkednem, de a szigetektől fogok tudni biztosan kiindulni. Ötletem sincs, hogy pontosan hol és mit kell keresnem, de bízom Atyánkban.
Ha Isten a világ végére küld engem, én odamegyek. Bárhová is küld én engedelmeskedek, még ha bele is halok a küldetésembe.
Halványan elmosolyodok, ahogy a kanapéra nézek.
– Szerintem megfelelő lesz a vendégszoba – kuncogok. –  Jól fog esni pár óra alvás.
Somolygok, valóban jó lesz majd az a kényelem. Testvérem arcára nyilván valóan a meglepettség fog kiülni, tehát magyarázólag hozzáteszem. – Éveken keresztül emberekkel laktam, elvegyültem közöttük.
Amikor a ruházatra tér a nővérem, az arcomra széles mosoly kúszik, majd kacagásban fakadok ki.
Elképzeltem, ahogyan én, Phanuel, az Úr angyala valami testhez simuló latex tornadresszben császkálok a földön. Alkatommal összevetve, számomra elég groteszk képet alkotott.
– Befizetnél arra a látványra, mi? – kérdeztem nevetve. Jóízűt nevettem ezen. Az elmúlt évtizedekben nem hahotáztam összesen annyit, amennyit azóta, mióta itt vagyok az arkangyalnál. – Ha már lesz a simulós ruha, akkor kezdhetek táncolni tanulni – viccelődök, majd miután kinevettem magam, sóhajtottam.
– Tényleg, valami emberi gúnyát is vennem kéne… mind a lakásomban maradt New Yorkban. Amúgy tudom, a halandók öltözékei elég kényelmesek, bár én farmernadrág és pólós vagyok, az olyan átlagos, kényelmes és bárhová jó. Igaz, orvosi köpeny többet volt rajtam, mint hétköznapi ruha, ahogyan a kórházban is többet voltam, mint otthon.
El kell varrnom a New York-i szálakat. Felmondást megírni, a házból kilépni hivatalosan, eladományozni ingóságaim, jaj de sok dolgom lesz még.
A következő kérdésre még mindig vigyorogva válaszolok.
– Majd üzenek neki, és tudod, Cassaelről beszélünk. Ő ne találna el valahová? Amúgy Ophiliával beszélget.


Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 9:09 pm
Következő oldal


Fájdalom, szomorúság... gyász. Mélyen belül ezeket mind érzem én is, éreztem egykor, s még ma is... és mindig, ha a vérünk hull... legyünk akár emberek, angyalok, démonok, vagy félvér lények, hisz mind testvérek volnánk e nagy földkerekségen... egy atyánk van, egy, mindenek felett, ki óv, véd, s szeret bennünket, mindünket... és tudom, én biztosan tudtam mindig és tudom ma is, hogy mikor nekünk a vérünk hull, neki a könnye csepeg a porba...
És érzem ezt a fájdalmat én is. Átéreztem, ahogy Phanuel fájdalmát is átéreztem... fájdalom... mert vérünk vérünket gyilkolta, s teszi ezt még ma is...
De nem akartam ezzel tovább kínozni fivérem... láttam, hogy nem jó neki, arca, szemei, mind elárulták ezt... és nem akartam, hogy szenvedjen, sem a szavaktól, sem az emlékektől, még ha sejtem is, hogy azok amúgy is kínozzák...
Fél karomat odaadnám, hogy elvehessem fájdalmát, vagy visszaadhassam veszteségét...
Vagy ha Urunk visszaadta volna neki őket, vagy enyhítene bánatán... bármit, csak e fájdalom ne legyen.
Elmém és szívem elborította a hiány... egyetlen és egyedülálló szülőm távolisága és közelisége egyszerre sokkolt és boldogított, ahogy ugyanezt éreztem azért is, mert szólt őhozzá, de énhozzám nem... pedig nap-nap után újra és újra szóltam hozzá, de olykor eszembe jutott, talán épp ez volt a baj... talán tényleg azt akarja, hogy megtaláljam a magányomban is az... életem... nem tudom... pedig én mindig igyekeztem úgy élni, hogy büszke legyen rám... még itt az emberek között is, kedvenc teremtményei közt... hogy örüljön a szíve... de talán... még mindig rosszul csináltam valamit, valami még mindig... változtatásra szorulhatott... csak... azt nem tudtam már, hogy mi... Elmélkedéseim során rendre felmerült bennem a kérdés... s időről-időre felmerült az az óhatatlanul is kísértő, rémisztő válasz, hogy talán azt várja, hogy felnőjek... fel a testvéreimhez... vagy... az emberekhez(?) esetleg, de... nem is tudom... Hiába akartam a hitemmel megválaszolni kérdéseimet, féltem, hogy rossz felé fordulok, ha saját gondolataimra hallgatnék... Féltem...
- Jaj Phanuel... - arcomat jobb kezére hajtottam, s kezem megérintette a balt. - Úgy aggódom érte... Féltem, hogy egyedül van valahol... - sóhajtottam szeretettel vegyes félelemmel, de aztán szipogva emeltem fel kissé fejem, és bólintottam neki, egy őszinte kis mosollyal. - Ne aggódj, én nem mondok senkinek semmit, amit Ő nem akar - mondtam komolyan. Ha édes atyánk meghagyta neki, hogy ez titok, hát lakat van ajkaimon, melyet nem tudna feltörni senki ember fia. És más fiai vagy lányai sem. Csak ha ő meghagyja nekem.
- Hisz tudod, feltétlen bíztam őbenne, Ő sosem hagyna bennünket cserben. Erre az életemet tenném - biztosítottam, büszkén, magabiztosságtól felragyogó arccal... Vagy lehet, hogy még a könnyektől csillogott, de... nem ez a lényeg... hanem hogy ő nem hagy el bennünket soha, és nem létezik olyan lény e világban, aki meg tudna győzni ennek ellenkezőjéről.
Mikor Phanuel megrázta a fejét, hogy nem kér inni, én csak ingattam az enyémet. Tudom, hogy nem életfeltételünk az efféle dolog, de néha kellemesebbé teszi az életet. Ott van példának apró okáért a csokoládé... a pillecukor... meg a vattacukor... Illetve, ha pillecukrot eszünk vattacukorral és csokiöntettel keverve... tejszínhabbal... Jó, mostanában nem volt ilyen, de... csak azért is eszembe jutott, hogy az életet olykor kellemesebbé tehetik az apró rögtönzött kedvességek... és néhány édes trükk.
- Igen, az lehet... csak nem tudom, hogy mi lehet az, mert már majdnem mindent kipróbáltam, hátha az hiányzott... - sóhajtottam nehézkesen kissé, de még ha nehéz is, muszáj vagyok ezen az úton maradni. - Azt hiszem, meg kell próbálnom túllépni magamon... hogy rátaláljak őrá... nem is tudom... ezt érzem... Csak még nem leltem rá a jó lépésre... - Néha úgy gondoltam erre is, mint egy táncos darab lépéseire... Egy olyan darabban, mint ez, rengeteg táncos van, és mindnek összehangoltan kell lépdelnie a maga útján, hogy a végén kijöjjön a tökéletes darab, de... úgy nehéz, ha nincs megírva előre a lépésrend, hanem csak magadtól kell kitalálnod, úgy, hogy se a saját listád nincs meg, se a többieké, és mindenki csak tippelni tud...
- Istenem... ez borzasztó... - rebegtem elhűlve, s borzongatónak találtam a képet, hogy szegény békét kereső holt lelkek, visszabolyongnak földi poklukba, és még ha tán páran örülhetnek is, hogy nem kell elhagyniuk szeretteik, életüket, de ez akkor sem... nem így helyes... És az angyalok mind, meg a démonok, és... minden és mindenki...
Igen, ehhez másnak nem lehet ereje, csak... neki... Neki, és ez... biztos, hogy okkal történt... talán épp azért, hogy előcsalja Őt...!
- Igen, hiszen testvérek... És a régi vita... Atyánkat keresheti... talán épp hogy... - leheltem csak, magamnak mormogva az orrom alatt felsejlő gondolataim, melyek oly riadalmat keltettek szívemben, hogy hangosan ki sem mertem őket mondani.
Hálás voltam, hogy Phanuel továbblépett, és lelkesen vettem elő, majd tettem le eléje az atlaszt, aztán mosolyogva figyeltem szavait, közben nagyokat bólogatva.
- Ohh... Hiszen annál mi sem egyszerűbb - somolyogtam, miközben fellapoztam egy olyan oldalt a könyvben, amin az egész kerek Föld látszott. Picit keresgéltem, de pár pillanat alatt megtaláltam. - Hiszen az itt van a szomszédban... Na jó, ez túlzás, a Csendes-óceánon túl van, a Mariana-árok mentén, de itt van mellettünk, csak az óceánon kell átkelned hozzá... bár... remélem van ennél közelebbi célpontod is, mert az egy nagyon... nagy terület... több mint tizenöt szigetből áll - néztem fel gyanakvón testvéremre, miközben ujjammal mutattam neki, hol is van a hely, amit keres. Remélem atyánk nem csak annyit mondott neki, hogy a szigetek, mert ez azért elég kevés. És vajon mi lehet ott... ami kell... vagy ki...?
- Ne köszönd, ez csak természetes. De figyelmeztetlek, csak egy vendégszobám van, úgyhogy osztoznotok kell, na persze, ha nem akartok, még mindig van hely a kanapémon is - kacsintottam rá kuncogva, s az említett bútordarab felé böktem a fejemmel, bár... a víz kérdése után már nem is pazaroltam időt a kérdésre, vajon alszanak-e... Szerintem az is kellemes dolog, de... én nem erőszakolok rá senkire semmit.  
- Mondanám én, hogy egyszer próbáld ki a tornadresszt, de... gondolom nem szeretnéd... Pedig kényelmes. Vagy a mackónadrág. Az is kényelmes - javasoltam egy nagyon óvatos mosollyal, mert féltem, hogy kitör belőlem a kacaj, ha elképzelem, miként festene testvérem az említett dresszben... de nem akartam megsérteni őt, és kinevetni...
- És... Cassael most hol van? Idetalál, vagy érte mész? - érdeklődtem, hogy eltereljem figyelmem a mulatságos gondolatokról. Vagyis megpróbáljam...

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 6:10 am
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 626 • ZENE; IDE »
Sápadt mosoly, mely keserűséggel van telve. Talán ez jellemezhette arckifejezésem, ahogyan az osztagomra gondoltam. Rémes látni, ahogy a testvéreid lemészárolják a neked legkedvesebbeket. Hallani az izmaik szakadását, a csont recsegését… Látni ahogy az élet elszáll testükből. Örök nyomot hagy benned ez a rémes élmény.
Uriel együtt érző pillantása és az érintése többet mondott ezer szónál. Megérti szomorúságom, ahogy mindenki tenné.
Enyhítettem az ábrázatom, hiszen részben örömteli pillanat volt, újra találkoztam egy régen látott testvéremmel. Jó volt Uriellel találkozni. A kicsit bohókás, jóindulatú arkangyallal, aki Atyánkat és minket feltétlen szeret. Szerencse, hogy – mint ő mondta – ha a családról van szó soha sem változik. Sokan már megutálták volna saját fajtájukat, undorodnának testvéreiktől… de ő nem. Ő mindannyiunkat szeret, akárcsak Atyánk.
Szomorúan biccentettem fogadva a részvétnyilvánítást és hagytam, hogy haladjanak tovább az események.
Talán nagy hiba volt neki elmondanom. Lehet, hogy hatalmasat vétkeztem. Látván Uriel tanácstalan, meglepődött arcát, és a hebegését-habogását. Lehet, hogy Urielt – mint gyermeket és az Atya leghűségesebb angyalát – annyira összezavartam, hogy akarva se tudtam volna jobban. Két, ekkor már kesztyűktől megszabadult kezeimet Uriel vállaira tettem és a szemeibe néztem, amikben könny gyülekezett.
– Nem tudom, hogy hol van. Az is lehet, hogy fizikai valójában nincs a földön, lehet, hogy egyszerre van sehol és mindenütt. Ötletem sincs hollétét illetően, de igazad van, szólt hozzám. Ezt senkinek nem mondhatod el, nekem se lenne szabad neked elmondanom…
Értettem, hogy benne mi játszódhatott le. Őhozzá nem szólt Isten, aki a legjobban szomjazta jelenlétét, nem mintha én nem tettem volna. Urielt éreztem arra méltónak, hogy hallhassa az Atya hangját, de mégis nekem szólt. Nekem, akinek elméjébe képes a sötét beférkőzni, s nekem, aki legnagyobb szégyenére beleszeretett egy húgába…
Uriel büszke kihúzására, és örömködő viselkedésére én is mosolyra húzom a számat.
– Figyel minket, nem fordított hátat, igazad volt.
Mikor itallal kínált én csak a fejemet ingattam, jelezve, hogy nem kérek. Mivel élettanilag nekem nincs szükségem se italra se ételre, így elutasítottam ezúttal.
– Megértem, hogy elhagyatottnak érzed magad. Én is annak éreztem magamat éveken keresztül, átérzem fájdalmad. És valóban lehet, hogy Atyánk tanítani akar neked, nekem és mindannyiunknak valamit, de lehet, hogy ugyan azt, csak más és más köntösbe bújtatva – nézek rá boldognak mondható csillogással a szememben. Bár az érzelmeim vegyesek voltak.
Észrevettem rajta, hogy megpróbálta ignorálni amit Amaráról mondtam. Ez olyan tipikus angyal megoldás, erre vagyunk hajlamosak. Találunk egy olyan dolgot, ami kellemetlen, nem akarunk róla beszélni, egyszerűen meg se halljuk. Egészen gyerekes viselkedésre vall, de valóban néha egész hasznos. Sokan nem tudhatnak még az ő létezéséről, ha Cassael és Ophilia nem említi, magam se tudok róla.
Uriel meglepett visszakérdésére csak bólintok és hozzáfűzöm.
– A lélekkel rendelkező holtak visszatérnek porhüvelyeikbe, nem tudnak meghalni. Ez nagyban megnehezíti Gabriel megtisztító projektjét.
A következő kérdésre, melyben azt tudakolta, hogy a Pokol és a Menny lakosai most mind itt vannak-e, csak bólintottam. Kezdtem magam úgy érezni, mint azok a jópofa bólogatós kutyusok amiket az emberi járművek műszerfalain láttam régebben.
– Remélem Atyánk valahogy segít harcolni ellene. Ha őt nem sikerül megállítani, nekünk végünk. Amara elpusztít mindent és mindenkit. Még az angyalok és emberek elméjébe is képes beférkőzni… soha nem láttam még az övéhez fogható hatalmat. Mármint Atyánkén kívül.
Ekkor a fejemben elhagytam a témát, és visszatértem küldetésem teljesítéséhez. Amikor rám mosolygott viszonoztam azt. Olyan marhaságot kérdeztem, hogy szinte elszégyelltem magam. Urielnek ne lenne térképe?
Az arkangyal fogta magát és egy nagy papírkötegért indult a polca felé. A tárgyat letette az asztalra, mire én odaléptem.
– Köszönöm  – pislogtam rá hálás szemeimmel. – Nos, tudod nem városnak kell a térképe nekem, nem is tudom, hogy min lehet rajta… A Mariana szigetek és San Francisco közötti útvonal megtudásához kéne csak. És hálás vagyok, hogy befogadsz minket erre az éjszakára. Alig várom már, hogy megszabaduljak a páncélzatomtól… Régebben fel sem tűnt, hogy milyen kényelmetlen teljes harckészültségben lenni – mosolyogtam rá, és vártam, hogy láthassam a térképet.    


Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 3:50 pm
Következő oldal


Mikor elnémultam, s kíváncsisággal vegyes várakozással pislogtam fel rá, némiképp meglepődtem, ahogy Phanuel nevetni kezdett. De azután pironkodva elmosolyodtam, s ajkamat beharapva billegtem egyik lábamról a másikra. Jó-jó, talán kicsit túlzásba estem... de hát mire számított tőlem?
- Mh... ugyan, hisz ismersz, én meg a változás... - legyintettem, de szeretettel simítottam végig a karján közben. - Ha a családomról van szó, soha. Túlságosan szeretlek titeket, nekem az... az nem megy, hogy másképp legyek veletek - megvontam könnyedén a vállam, de közben végig szeretettel mosolyogtam rá fel. Ez ilyen egyszerű... felróhatják nekem, mondhatják, hogy nem viselkedem angyalhoz méltóan, főleg nem arkhoz méltóan, de... kérdem én, mi kivetnivalót találhatna benne bárki, hogy olyan nagyon szeretem a családomat, hogy képtelen vagyok nem megmutatni nekik és éreztetni velük, hogy ez így van. Főleg, hogy tudom, mennyire jólesik az embernek... és... persze az angyalnak is, ha érzi mások feléje irányuló szeretetét. Nem is tudok, de nem is akarok máshogy viselkedni. Ha ez hiba... hát tessék, kövezzenek meg érte bátran, vállalom. Őértük bármikor.
Költői kérdésére nem feleltem, csak egy fejbillentéssel, hogy... akárhol... bárhol kezdheti, ahol számára megfelelő. Bármit szívesen hallgatok, amit elmesélne, illetve, amit hajlandó elmondani nekem. S mikor elkezdte, figyelmesen is kezdtem hallgatni, minden kiejtett szavát.
New Yorkban volt... hát persze, a másik városban, ahol lelhetők még magunkfajták... vagyis... többségében, ott és itt, bár nem tudom... azt mondták, hogy ott nem igazán örülnek nekünk... itt elfogadóbbak... nem is tudom...
Szomorúan szusszantam fel, amint megemlítette az osztagát... igen, hallottam az eseményekről. Bárcsak ne történt volna, ami történt velük... egyikük sem érdemelte ezt... és Phanuel különösen nem... El tudom képzelni, hogy mit érezhetett, s érezheti még bizonyára most is azt... hisz a veszteség fájdalma sokáig kitart...
- Sajnálom... - Bárcsak mondhattam volna valamit... valami többet, amivel enyhíthetek bánatán... de nem tudtam mi volna erre alkalmas, hát helyette csak megfogtam a kezét, és egy kicsit megszorítottam, hogy érezze, átérzem szomorúságát elvesztésük iránt. Még ha nem is adhatom vissza őket, és talán nem is jobb neki attól sem, hogy én együttérzek vele, szerettem volna megtenni érte, amit csak tudtam, még ha ez most ki is merült annyiban, hogy tudassam vele, átérzem amit ő érez. Még ha az én szomorúságom nem is közelítheti meg az övét, még akkor is... engem is megközelítőleg épp úgy elszomorít, hogy testvéreink vérét ontották... Minden csepp vérért kár.
Majd mikor folytatta, hirtelen elakadt a lélegzetem. Mintha hirtelen megragadták volna a gyomrom, és a padlóra rántották volna... épp olyan érzés volt.
- Micsoda?! Itt van?! Hol? San Franciscóban? Hogy... dehát... de... de... de... de... - Hebegve-habogva, arcomra kiülő tanácstalan döbbenettel bámultam rá... és hirtelen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek atyánk cselekményén... Hát persze... mindenki őt keresi, és ő hol van...? Hát itt... persze... az emberek közt, ahol senki se keresné... vagyis nem találná meg senki... de... hát akkor meg...
- Szólt hozzád, igaz...? Onnan tudod ezeket... - Nem tudtam mit tenni, csak könnybe lábadtak szemeim. Jó, nem is csak bánatomban... bár bántott, hogy hozzám nem szólt, de... mégis, szívemben... annyira megörültem, hogy itt van... miközben haragudtam is érte, hogy itt van és mégse... de... úgy örültem neki, hogy nem bújt el valahol egyedül... magányosan... Ha itt van, akkor tán csak nem magányos... És ha szólt Phanuelhez, akkor szóba áll másokkal is, nincs magába zárkózva, és törődik velünk... nem ment messzire... tudtam én... nem hagyna magunkra, nem menne el tőlünk... nem fordulna el tőlünk, nem tette volna meg... A bánat és az öröm különös keveréke volt ez, ami éppen bennem volt.
Reszketeg kis sóhajjal töröltem meg a szemem.
- Én tudtam, mondtam én, és nem hitték el nekem... atyánk szeret, nem hagyna cserben minket. Tudtam én - húztam ki magam büszkén. Én tudtam. Nem ment messzire, és biztosan vissza is fog jönni. Amit tesz, oka van, és ha kész lesz rá... ha itt lesz az ideje, visszajön majd. Így lesz.
- Kérsz egy kis vizet? Vagy valami effélét? - kérdeztem, mikor testvérem megköszörülte a torkát. Hát igen... ugye... gyakorlat teszi a mestert.
És folytatta.
- Hát, én próbálnám kiverni a fejemből, de tudod... régen, ha más nem is, atyánk mindig odafigyelt rám, ha ő nem, akkor Lucifer, mikor őt elküldte, maradt nekem atyánk, és ti, és... valaki mindig figyelt rám, legalább egy kicsit, de most... nem is tudom... talán nekem ezt a feladatot szánta... hogy önállósodjak... felnőjek...? - bizonytalan fejmozdulatot tettem. Sokszor gondolkoztam azon, vajon próbatétel akar-e ez lenni, vagy tanítani akar nekünk valamit Isten? Esetleg tényleg csak elege lett, csalódott és elfáradt...? Vagy ez mind együtt?
Amarát említette, amin próbáltam átsiklani... őt sosem említettük... Már nem is tudom mióta... régen... nagyon rég. Talán már azóta, hogy be lett zárva... de hát... nem is tudom... ő olyan gond, ami... szóval... túl félelmetes gond... De héj, ő mégis honnan...?
De aztán nem is volt olyan nehéz tovasiklanom, a továbbiak után, mert az hirtelen még égetőbb gond lett szememben.
- Bezárult?  - szemöldököm ráncolva néztem egy pillanatra az ég felé, mintha csak felláthatnék innét a kapuig... - Na de hát... Atyánkon kívül, mégis... A Menny nem lehet zárva, hiszen azt... Ő sosem zárná be, és... de hát... akkor most mindenki itt van? A Mennyből és a Pokolból is? És akkor most... mi lesz?
Összezavarodtam, úgy vélem. Atyánk nem zárta volna be a Menny kapuját, rajta kívül pedig csak... Amarának lehet ehhez ereje... De lehet ekkora ereje? Miután atyánk bezárta őt? De akkor atyánk most... ha Amara szabadon jár, még emiatt sem tér vissza közénk? Azt hiszi, egyedül is megvédhetjük a világot? Tudom, sok hatalmat adott nekünk, de hát akkor is... Ő nálunk akkor is hatalmasabb lény...
Egy pillanatig zavartan pislogtam még, majd megráztam magam. Megoldjuk... valaki biztosan...
- Térképem? A Földről? - önkéntelenül is egy amolyan "ezt most ugye nem komolyan kérdezed tőlem" mosollyal reagáltam le. Megfordultam, és elsétáltam a szemközti falnál álló könyvespolcig, majd némi keresgélést követően egy vaskos világatlasszal tértem vissza hozzá, amit letettem a dohányzóasztalra. - De ha tudsz konkrét helyet mondani, országot, várost... akkor megmondhatom azt is, hogy van-e direkt arra a területre készült térképem is... néhány nagyobb városról akad amolyan... hordozható térképem is, tudod, ilyen hajtogatós... illetve, van földgömböm is, ha az jobb, de... attól függ, mennyire kell részletes kép a helyről, ahová menned kell... - néztem rá kérdőn. Az Úr feladatot adott neki... figyel ránk... vigyáz ránk... talán épp Amara ellen készülődik...?
- És persze, maradhatsz, ameddig csak akarsz, nagyon szívesen látlak, és... persze Cassaelt is, ha ő is jönne... - igyekeztem leplezni izgatottságomat, hogy hirtelenjében ennyien vesznek körül... s még talán éjszakára is maradnak. Majd, mikor Raguelt említette, hozzátettem még: - Ha bármi másban is tudnék nektek segíteni, csak... mondjátok, megteszem amit tudok. És... üdvözlöm Raguelt. Nem hallottam felőle, de... ha eléred, üzenem, hogy nyugodtan látogasson meg, ha ráér... - feleltem. Ő is egyike azoknak, akiket nagyon... de nagyon régen nem láttam már. Nem tudom mi van vele, ő sem keresett, de én sem értem el őt... Néha úgy érzem, mintha egy üvegbúrában volnék, látni látnak, de nem igazán hallanak... vagy inkább... mint egy zenedobozban táncoló balerinafigura... látnak, hallanak, de nem felelnek, mert bolondnak néznék érte őket... De talán csak... mint Phanuel is mondta, nem érnek rá... És persze meg is értem, de azért... ilyenkor rossz a kistestvérnek lenni...

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 10:07 am
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 573 • ZENE; IDE »
Nyílik az ajtó, és – nem túl nagy meglepetésemre – az arkangyal a nyakamba ugrik. Jó volt látni, hogy örül nekem, nem sokan ujjonganak, ha egy szeráf áll az ajtajukban. Persze, most Urielről beszélünk. Uriel más, mint a többi angyal. Sok angyal még egy mosolyt sem enged meg magának, vagy nem is képes rá, de ő kimutatja az érzéseit, ezt tisztelem benne a legjobban.
Mikor megragadja a kezem egy pillanatra felvonom a szemöldököm kérdőn, majd csak vigyorgok, ahogy elkezd behúzni a lakásába, természetesen vele haladva. Nagyjából én is így fogadtam volna egy testvéremet New Yorkban.
„Én is örülök, hogy látlak” – mondtam volna Urielnek, mikor bizonyságot adott szóban is arról, hogy boldog a jelenlétem végett, csakhogy megszólalni se tudtam tőle, amitől a nevetés fojtogatott. Nem mintha erre szükség lett volna, hiszen általában ha valaki megölelgetünk és „bevonszoljuk” a lakásunkba, hogy el ne menjen, az nem lehet annak a jele, hogy nem látnak szívesen.
Uriel amint beteszem a lábamat százezer kérdéssel bombáz meg, melyeket én megpróbáltam felfogni. Mire végez a mondandójával – ami vagy öt percig tart – belőlem kifakad a nevetés. Ez nem amolyan gonosz röhögés, hanem az a valódi, őszinte és kedves kacagás. Annyira megnevettetett a pillanat, hogy a kezeimet már az arcomba kellett temetnem. Nagy nehezen legyűrtem a nevetést, amit nem is tudtam, hogy honnan jött. Rég nem nevettem, sok évtizede, vagyis így nem. Mikor végre abbahagytam, szélesen mosolyogva megszólaltam.
– Jaj, ne haragudj ezért! – teszem hozzá küszködve a többi kuncogással, majd sóhajtva hozzáteszem. –  Sose változz Uriel, maradj mindig ilyen! Köszönöm ezt az örömteli fogadtatást.
A páncélkesztyűmet leszereltem a kezemről, mikor elengedte azt a nappaliban, ami egész kellemes kis helyiség volt. Áradt belőle az arkangyal energiája, egyszerűen ezt a nappalit mintha az ő személyiségére alkották volna, vagyis szerintem.
– Nos, hol is kezdjem?  – teszem fel a költői kérdést, és kicsin szünetet tartva megválaszolom a kérdéseket. – Köszönöm, jól vagyok, vagyis azt hiszem. Eddig tényleg nem láthattál erre, mivel New Yorkban voltam, de onnan távoznom kellett. Bánom, hogy nem jöttem hamarabb, nem voltam olyan állapotban. Tudod, ami az osztagommal történt… – megcsóválom a fejem és szomorúan lesütöm a tekintetem, majd folytatom. – De most itt vagyok. Na meg az Atya…  Tudom, hogy itt van közöttünk, de gondolom ennyivel te nem éred be, de sajnos egyelőre ennyivel kell megelégedned, többet nem mondhatok, de találkozni még nem találkoztam vele. És haragudni nem haragszik az biztos, talán elkeseredett, de haragudni kétlem, hogy tudna ránk. Előbb szeretett minket mielőtt létrehozott volna, nem tudna megharagudni ránk – megköszörülöm a torkom, hiszen ennyi beszédtől egyhuzamban kiszárad a torkom. Nem is tudom, hogy Uriel hogy csinálja. – És biztosan nem ezért nem keresnek a többiek, ezt a butaságot verd ki a fejedből! Ki ne lenne rád kíváncsi? Csak elfoglaltak., Tudod, most hogy Amara itt van, felborult a rend, mármint az a maradék is. A feltételezéseim szerint a Mennyek kapuja bezárult, és a kóborló pokollények arra engednek következtetni, hogy a Pokol is lehúzta a rolót. – sóhajtok.
A végén kicsit merengésbe csapok át, majd a valódi kérdésre válaszolok.
– Nos, te szereted az emberi tárgyakat és úgy tudom gyűjtöd is őket. Azt szeretném megtudni, hogy van-e térképed a földről? Ha van, akkor átnézhetném? Meg a mai éjszakára kéne szállás nekem és Cassaelnek is, vagyis azt hiszem neki is, meghúzhatjuk magunkat itt nálad?
Ekkor egy kicsit magam elé bambulok, és megjegyzem, hogy mit kell tennem.
– Majd egy imát intéznem kell Raguelhez, hogy a legutóbbi utasítása még így is érvényes-e. Persze ha nem túl elfoglalt ahhoz, hogy válaszoljon. Tényleg, nem hallottál róla valamit az utóbbi időben?  


Utolsó Poszt Pént. Május 25, 2018 10:21 pm
Következő oldal


A kukucskálóba pislogtam bele először, na, nem mintha bárki olyanok kopogtatnának, ha azért jönnének, hogy az életemre törjenek. Nem valószínű, hogy megvárnák, amíg kinyitom az ajtót... feltéve, hogy kinyitnám nekik, vagy épp elfogadnának nemleges választ, ha azt mondanám, nem engedem be őket. Ám de ezúttal ilyesféléről nem lehetett szó, mert amikor belenéztem a szemgolyónyi nyílásba, merengő arcom rögvest fel is derült, s mosoly szaladt szét számon, úgy nyúltam rögvest a kilincsért, hogy a kulcsot elfordítva kitárjam az ajtót, és az engem üdvözlő kedves testvérem nyakába vessem magam, mindennemű gondolkozás nélkül, és ezzel bizonyára egy hangyányit meg is lepve őt... vagy nem... végülis ismer, de hát... manapság már lehet hogy nekik még tőlem is meglepő ez... De hát, én örülök neki, ahogy minden testvéremnek örülök, ha nagy ritkán elém tolják a pofijukat, vagy fogadnak, ha én eléjük tolnám az enyémet.
- Phanuel! - ujjongtam fel örömittasan, ahogy átöleltem nyakát, és puszit nyomtam az arcára, azután már fogtam is meg a kezét, s annál fogva húztam befelé magam után a lakásba. Nem, nem vártam meg, hogy felvetődjön, vajon be akar-e jönni egyáltalán, vagy csak futólag jött. Én úgy döntöttem, hogy bejön és kész, én vagyok a lány, én döntök. - Ne butáskodj, hogy is zavarnál? Úgy örülök, hogy látlak! Már olyan... uhh... olyan régen láttalak, nagyon-nagyon... - Miközben elengedtem kezét, becsuktam mögötte az ajtót, de meg sem álltam egy percre sem, szökdécselve kaptam el ismét kesztyűs kezét, hogy magammal vonszoljam a nappalimba. Közben természetesen szüntelenül tovább csacsogva. - Jól nézel ki, jól is vagy? Ugye jól vagy? Hol voltál? Nem láttalak itt... eddig is a városban voltál? Vagy másutt? Hol? Kivel? Miért nem látogattál meg már hamarabb? Ugye tényleg jól vagy? Nem hallottál valamit atyánkról? Hiába beszélek hozzá, nekem sosem válaszol... pedig úgy szeretném. De nem. Pedig olyan biztos vagyok benne, hogy hallja. Biztosan figyel, nem tenné meg hogy nem. Haragszik? Haragszik, igaz? Vagy szomorú? Biztosan szomorú... És a többiek? Engem sose keres senki, vagy ennyire nem érnek rá, vagy csak nem kíváncsiak rám... De most olyan jó, hogy itt vagy! Úgy örülök neked. Nem hallottam rólad. Aggódtam. Miért nem jöttél? Dolgod volt? Biztosan dolgod volt...
Levegőt is alig vettem, annyira beszéltem, szegény Phanuelt talán vagy öt percig sem hagytam megszólalni, vagy lehet tovább is, még ha szeretett volna sem, mikor is aztán eszembe ötlött amit mondott, ahogy megérkezett, és visszakanyarodtam oda a témában... vagyis igyekeztem.
- Kérsz valamit? Mit szeretnél? Csak mond, ha tudok, akkor segítek. Nem mondhatom, hogy bármiben, mert manapság ez nem feltétlenül olyan egyszerű, meg hát én... de tudod te is... de ha olyanról van szó, amiben tudok, akkor csak mond, megteszem érted amit tudok, hogy segítsek, csak mond, mit szeretnél? - mosolyogtam, és végül vettem egy nagy levegőt. Lelkesen pislogtam, de azért kicsit aggódva... Már egy ideje nem láttam őt... és most itt van... mi baj lehet, vagy mi történt, amiért épp hozzám jött, és nem valamelyik erősebb testvérünkhöz? Lássuk be, ha valakinek erőbéli segítség kell, vagy fegyver, vagy kapcsolat, vagy... ilyesmi, akkor nem hozzám jönnek... Nem, hozzám akkor jönnének, ha... hát, Phanuel nem úgy fest, mint aki randira készül vagy házasodni, vagy... valami olyan helyre, ahol táncolni kell, vagy kiöltözni, vagy... és gyaníthatóan nem színházjegyet szeretne... Ha pedig simán csak hiányoztam volna neki, nem így öltözik fel hozzám... és... nem azzal kezdi, hogy szüksége van a segítségemre... Mi maradt? Talán menedék kell neki? Jó, végülis abban még egész jó vagyok, nálam úgyse keresnék... és van vendégszobám is. Más így hirtelenjében nem is jutott eszembe, ami miatt épp engem kereshetett volna meg... de persze... felmerült bennem, hogy ha locsogás helyett inkább megvártam volna, míg elmondja, akkor nem kéne agyalnom a kérdésen, hanem már tudnám is... Igen, akkor tehát meg kéne őt hallgatnom. Igen, az lesz a legjobb. Úgyhogy a végén befogtam a kicsi szám, és kíváncsian pislogtam fel rá.

avatar



☩ Reagok :
96
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 10:54 pm
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 423 • ZENE; IDE »
A szürkület még borongósabb hangulatúvá varázsolta San Francisco városa ábrázatát. A természeti katasztrófa által okozott károk helyrehozatalát a város vezetése már helyrehozta nagyjából, de még mindig enyhén megviselt állapotban volt. Bolond idők járnak mostanság…
Amara. Ő rá én nem igazán emlékezem, mondhatni semennyire. A históriája nyilván bekerült a nagy Mennyei archívumba. Vagyis ha lenne ilyen, biztos ott lenne a történet. Tény és való, hogy a Mennyek országának irattára hatalmas, de a Mennyországban nagy eséllyel csak páran tudtak Atyánk testvérének létezéséről, ők is hallgattak róla.
Áthaladva a város szegénynegyedén szomorúan néztem az utcán lévő szerencsétleneket, és azt kívántam, hogy bárcsak tudnék nekik segíteni. Talán segítek is nekik. Ki tudja, hogy mit rejt a hely, ahová Atyám parancsolt? Ahogyan a borzasztóan elcsépelt, legtöbbször emlegetett keresztény származású közmondás tartja: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem tudhatom, hogy mi vár a „Föld végén”. De legalább már azt tudtam, hogy hol is van ez a hely, vagyis, a legnagyobb baj az, hogy már csak egy térkép kellene, hogy tudjam. Azon tűnődtem, hogy itt San Franciscoban ki az, akinél találhatok az Úr mesterműjéről készült képet? A mesterműről villámlásként jutott eszembe egy arc.
Gyermeklányéhoz hasonló orca, fehér bőr, vöröses haj, csillogó szemek, amik a húségtől ragyogtak. A hűségtől, mely feltétlen volt, és a legerősebb, az arkangyal, aki fanatikusok között is fanatikus volt, ha Istenről volt szó, Uriel. Urielben érdekes volt, hogy imádta Istent és csodálta az embereket, pontosabban az alkotásaikat. Mindig is imádta az emberi mütyürkéket, mint például a festmények, szobrok, na meg persze a zene és a tánc.
Ösztönösen indultam el megkeresni Uriel lakosztályát, amit tudtam, hogy a gazdag negyedben keressek. A műalkotásoknak – amiket nyilvánvalóan már megmentett a pusztulástól és őrzi őket, bár ez csak feltételezés – nem szánna pórias lakhelyet, és egyedül se hagyná őket. Egy idő után ráakadtam a lakhelyére (megkérdezve egy testvéremet, akit majd egy órán keresztül kellett győzködnöm, hogy nem kívánok ártani senkinek, tehát a végén beleengedtem a fejembe, egyedül atyánk üzenetét zártam el és az azzal kapcsolatos információkat).
Odaértem hát „Isten fénye” lakhelyére. Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam páncélkesztyűs kezemmel, ami fémesen zörgött minden koppanásnál, kissé fülsértő volt, de a csizma kopogása is megviselte természetfeletti érzékeim, de hozzá lehet szokni az állandó hangzavarhoz.
Hamarosan nyílt az ajtó, elszorult a torkom, ahogyan megláttam a most is csillogó tekintete, melyben most talán aggodalom ül atyánk eltűnése végett. Halvány mosolyt varázsolok arcomra, és megszólalok bariton hangomon.
– Szia Uriel! Ne haragudj a zavarásért, nem zavarlak soká, csak szívességet kérnék…
Várok a bebocsájtásra, ha megkapom azt, akkor bent folytatom vele a társalgást. Öröm számomra újra látni ezt a régen látott arcot.  


Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 9:51 pm
Következő oldal


(Phanuel és Uriel)


Otthon. Igen különös, zavaros gondolat ez, de az embernek mégis csak szüksége van egy helyre, egy olyan helyre, ahol nincsenek elvárások. Csak a sajátjaink. Magam is így voltam ezzel, amikor eldöntöttem, hogy itt maradok, idelenn, és ebben a városban fogok élni. Kellett egy hely, ahol nem számít más, csak hogy nekem jó legyen, hogy én biztonságban érezzem magam... már amennyire egyáltalán lehetséges ebben a világban... manapság... Nem könnyű, sosem volt az, talán még a háborús idők előtt sem, de nekem főleg, aki sosem élt a Földön azelőtt, és nem is próbált úgy tenni, mintha ide való volna... mert nem vagyok... tényleg nem... túl nehéz itt...
Lehet ez is közrejátszott atyám eltűnésében... hogy sokan közülünk... elkényelmesedtünk... én is, nem tagadom... A magam kis világa tökéletes volt odafenn, és nem is vártam el többet, de... az, hogy nekem jó volt, nem jelenti azt, hogy nem tehettem volna többet... azért, hogy másokét is jobbá tegyem...
Ennek ellenére mégis úgy igyekeztem, hogy amikor lakást kerestem magamnak, minél közelebb tudhassam magam az éghez... végül egy toronyház legtetején találtam egy kétszintes lakást. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, épp volt benne annyi hely, hogy bebútorozva is körbetáncolhatom, amikor csak akarom. Könnyed, bájos nappali, mellette egyben egy szép kis konyha és étkező, egy kis dolgozószoba, egy vendégszoba hozzá tartozó kis fürdővel (nem mintha sok vendég járna hozzám, vagy túl sokszor látogatnának meg a testvéreim...), az emeleten pedig az én hálóm és egy fürdőszoba találhatóak meg.
Szeretem a lakást, nem is az... de azért otthonnak nehéz nevezni, még ha az is tulajdonképpen... a balett termemtől eltekintve a legfőbb menedékem, ami egyébként szintén ebben az épületben található, csak egy másik szinten. Ez az én menedékem. Nem a szívem otthona, az ma is ugyanúgy fenn van, és minden nap várom azt a percet, amikor haza mehetek végre... persze atyám nélkül soha, de... remélem mihamarább.
Nos, ez a nap is úgy telt el, mint a legtöbb. A napi teendők, a balettórák és a színházi próba után itthon ebédeltem, és ezúttal a délutánt is idehaza készültem eltölteni. Nem vágytam le az emberek közé... megelégedtem időkitöltésként némi csendes, reményteljes belső fohásszal, monológgal, ha úgy tetszik... végülis, sosem lehet tudni, mikor hallgatja meg valaki az ember imáját... és felel esetleg... még ha nem is sieti el túlzottan...
Ám a mélázás a nappali egyik ablaka előtt ülve megszakadt, amikor valaki kopogtatott az ajtómon, és meglepetten felkelve indultam el kinyitni azt, hogy megnézzem, kinek hiányoztam...


Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 9:07 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3