We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Uriel lakása
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :
Atyámat keresem, de őt nagyon!
☩ Reagok :
17

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 14, 2018 9:09 pm
Következő oldal


Fájdalom, szomorúság... gyász. Mélyen belül ezeket mind érzem én is, éreztem egykor, s még ma is... és mindig, ha a vérünk hull... legyünk akár emberek, angyalok, démonok, vagy félvér lények, hisz mind testvérek volnánk e nagy földkerekségen... egy atyánk van, egy, mindenek felett, ki óv, véd, s szeret bennünket, mindünket... és tudom, én biztosan tudtam mindig és tudom ma is, hogy mikor nekünk a vérünk hull, neki a könnye csepeg a porba...
És érzem ezt a fájdalmat én is. Átéreztem, ahogy Phanuel fájdalmát is átéreztem... fájdalom... mert vérünk vérünket gyilkolta, s teszi ezt még ma is...
De nem akartam ezzel tovább kínozni fivérem... láttam, hogy nem jó neki, arca, szemei, mind elárulták ezt... és nem akartam, hogy szenvedjen, sem a szavaktól, sem az emlékektől, még ha sejtem is, hogy azok amúgy is kínozzák...
Fél karomat odaadnám, hogy elvehessem fájdalmát, vagy visszaadhassam veszteségét...
Vagy ha Urunk visszaadta volna neki őket, vagy enyhítene bánatán... bármit, csak e fájdalom ne legyen.
Elmém és szívem elborította a hiány... egyetlen és egyedülálló szülőm távolisága és közelisége egyszerre sokkolt és boldogított, ahogy ugyanezt éreztem azért is, mert szólt őhozzá, de énhozzám nem... pedig nap-nap után újra és újra szóltam hozzá, de olykor eszembe jutott, talán épp ez volt a baj... talán tényleg azt akarja, hogy megtaláljam a magányomban is az... életem... nem tudom... pedig én mindig igyekeztem úgy élni, hogy büszke legyen rám... még itt az emberek között is, kedvenc teremtményei közt... hogy örüljön a szíve... de talán... még mindig rosszul csináltam valamit, valami még mindig... változtatásra szorulhatott... csak... azt nem tudtam már, hogy mi... Elmélkedéseim során rendre felmerült bennem a kérdés... s időről-időre felmerült az az óhatatlanul is kísértő, rémisztő válasz, hogy talán azt várja, hogy felnőjek... fel a testvéreimhez... vagy... az emberekhez(?) esetleg, de... nem is tudom... Hiába akartam a hitemmel megválaszolni kérdéseimet, féltem, hogy rossz felé fordulok, ha saját gondolataimra hallgatnék... Féltem...
- Jaj Phanuel... - arcomat jobb kezére hajtottam, s kezem megérintette a balt. - Úgy aggódom érte... Féltem, hogy egyedül van valahol... - sóhajtottam szeretettel vegyes félelemmel, de aztán szipogva emeltem fel kissé fejem, és bólintottam neki, egy őszinte kis mosollyal. - Ne aggódj, én nem mondok senkinek semmit, amit Ő nem akar - mondtam komolyan. Ha édes atyánk meghagyta neki, hogy ez titok, hát lakat van ajkaimon, melyet nem tudna feltörni senki ember fia. És más fiai vagy lányai sem. Csak ha ő meghagyja nekem.
- Hisz tudod, feltétlen bíztam őbenne, Ő sosem hagyna bennünket cserben. Erre az életemet tenném - biztosítottam, büszkén, magabiztosságtól felragyogó arccal... Vagy lehet, hogy még a könnyektől csillogott, de... nem ez a lényeg... hanem hogy ő nem hagy el bennünket soha, és nem létezik olyan lény e világban, aki meg tudna győzni ennek ellenkezőjéről.
Mikor Phanuel megrázta a fejét, hogy nem kér inni, én csak ingattam az enyémet. Tudom, hogy nem életfeltételünk az efféle dolog, de néha kellemesebbé teszi az életet. Ott van példának apró okáért a csokoládé... a pillecukor... meg a vattacukor... Illetve, ha pillecukrot eszünk vattacukorral és csokiöntettel keverve... tejszínhabbal... Jó, mostanában nem volt ilyen, de... csak azért is eszembe jutott, hogy az életet olykor kellemesebbé tehetik az apró rögtönzött kedvességek... és néhány édes trükk.
- Igen, az lehet... csak nem tudom, hogy mi lehet az, mert már majdnem mindent kipróbáltam, hátha az hiányzott... - sóhajtottam nehézkesen kissé, de még ha nehéz is, muszáj vagyok ezen az úton maradni. - Azt hiszem, meg kell próbálnom túllépni magamon... hogy rátaláljak őrá... nem is tudom... ezt érzem... Csak még nem leltem rá a jó lépésre... - Néha úgy gondoltam erre is, mint egy táncos darab lépéseire... Egy olyan darabban, mint ez, rengeteg táncos van, és mindnek összehangoltan kell lépdelnie a maga útján, hogy a végén kijöjjön a tökéletes darab, de... úgy nehéz, ha nincs megírva előre a lépésrend, hanem csak magadtól kell kitalálnod, úgy, hogy se a saját listád nincs meg, se a többieké, és mindenki csak tippelni tud...
- Istenem... ez borzasztó... - rebegtem elhűlve, s borzongatónak találtam a képet, hogy szegény békét kereső holt lelkek, visszabolyongnak földi poklukba, és még ha tán páran örülhetnek is, hogy nem kell elhagyniuk szeretteik, életüket, de ez akkor sem... nem így helyes... És az angyalok mind, meg a démonok, és... minden és mindenki...
Igen, ehhez másnak nem lehet ereje, csak... neki... Neki, és ez... biztos, hogy okkal történt... talán épp azért, hogy előcsalja Őt...!
- Igen, hiszen testvérek... És a régi vita... Atyánkat keresheti... talán épp hogy... - leheltem csak, magamnak mormogva az orrom alatt felsejlő gondolataim, melyek oly riadalmat keltettek szívemben, hogy hangosan ki sem mertem őket mondani.
Hálás voltam, hogy Phanuel továbblépett, és lelkesen vettem elő, majd tettem le eléje az atlaszt, aztán mosolyogva figyeltem szavait, közben nagyokat bólogatva.
- Ohh... Hiszen annál mi sem egyszerűbb - somolyogtam, miközben fellapoztam egy olyan oldalt a könyvben, amin az egész kerek Föld látszott. Picit keresgéltem, de pár pillanat alatt megtaláltam. - Hiszen az itt van a szomszédban... Na jó, ez túlzás, a Csendes-óceánon túl van, a Mariana-árok mentén, de itt van mellettünk, csak az óceánon kell átkelned hozzá... bár... remélem van ennél közelebbi célpontod is, mert az egy nagyon... nagy terület... több mint tizenöt szigetből áll - néztem fel gyanakvón testvéremre, miközben ujjammal mutattam neki, hol is van a hely, amit keres. Remélem atyánk nem csak annyit mondott neki, hogy a szigetek, mert ez azért elég kevés. És vajon mi lehet ott... ami kell... vagy ki...?
- Ne köszönd, ez csak természetes. De figyelmeztetlek, csak egy vendégszobám van, úgyhogy osztoznotok kell, na persze, ha nem akartok, még mindig van hely a kanapémon is - kacsintottam rá kuncogva, s az említett bútordarab felé böktem a fejemmel, bár... a víz kérdése után már nem is pazaroltam időt a kérdésre, vajon alszanak-e... Szerintem az is kellemes dolog, de... én nem erőszakolok rá senkire semmit.  
- Mondanám én, hogy egyszer próbáld ki a tornadresszt, de... gondolom nem szeretnéd... Pedig kényelmes. Vagy a mackónadrág. Az is kényelmes - javasoltam egy nagyon óvatos mosollyal, mert féltem, hogy kitör belőlem a kacaj, ha elképzelem, miként festene testvérem az említett dresszben... de nem akartam megsérteni őt, és kinevetni...
- És... Cassael most hol van? Idetalál, vagy érte mész? - érdeklődtem, hogy eltereljem figyelmem a mulatságos gondolatokról. Vagyis megpróbáljam...

Phanuel
avatar



☩ Reagok :
46

Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 6:10 am
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 626 • ZENE; IDE »
Sápadt mosoly, mely keserűséggel van telve. Talán ez jellemezhette arckifejezésem, ahogyan az osztagomra gondoltam. Rémes látni, ahogy a testvéreid lemészárolják a neked legkedvesebbeket. Hallani az izmaik szakadását, a csont recsegését… Látni ahogy az élet elszáll testükből. Örök nyomot hagy benned ez a rémes élmény.
Uriel együtt érző pillantása és az érintése többet mondott ezer szónál. Megérti szomorúságom, ahogy mindenki tenné.
Enyhítettem az ábrázatom, hiszen részben örömteli pillanat volt, újra találkoztam egy régen látott testvéremmel. Jó volt Uriellel találkozni. A kicsit bohókás, jóindulatú arkangyallal, aki Atyánkat és minket feltétlen szeret. Szerencse, hogy – mint ő mondta – ha a családról van szó soha sem változik. Sokan már megutálták volna saját fajtájukat, undorodnának testvéreiktől… de ő nem. Ő mindannyiunkat szeret, akárcsak Atyánk.
Szomorúan biccentettem fogadva a részvétnyilvánítást és hagytam, hogy haladjanak tovább az események.
Talán nagy hiba volt neki elmondanom. Lehet, hogy hatalmasat vétkeztem. Látván Uriel tanácstalan, meglepődött arcát, és a hebegését-habogását. Lehet, hogy Urielt – mint gyermeket és az Atya leghűségesebb angyalát – annyira összezavartam, hogy akarva se tudtam volna jobban. Két, ekkor már kesztyűktől megszabadult kezeimet Uriel vállaira tettem és a szemeibe néztem, amikben könny gyülekezett.
– Nem tudom, hogy hol van. Az is lehet, hogy fizikai valójában nincs a földön, lehet, hogy egyszerre van sehol és mindenütt. Ötletem sincs hollétét illetően, de igazad van, szólt hozzám. Ezt senkinek nem mondhatod el, nekem se lenne szabad neked elmondanom…
Értettem, hogy benne mi játszódhatott le. Őhozzá nem szólt Isten, aki a legjobban szomjazta jelenlétét, nem mintha én nem tettem volna. Urielt éreztem arra méltónak, hogy hallhassa az Atya hangját, de mégis nekem szólt. Nekem, akinek elméjébe képes a sötét beférkőzni, s nekem, aki legnagyobb szégyenére beleszeretett egy húgába…
Uriel büszke kihúzására, és örömködő viselkedésére én is mosolyra húzom a számat.
– Figyel minket, nem fordított hátat, igazad volt.
Mikor itallal kínált én csak a fejemet ingattam, jelezve, hogy nem kérek. Mivel élettanilag nekem nincs szükségem se italra se ételre, így elutasítottam ezúttal.
– Megértem, hogy elhagyatottnak érzed magad. Én is annak éreztem magamat éveken keresztül, átérzem fájdalmad. És valóban lehet, hogy Atyánk tanítani akar neked, nekem és mindannyiunknak valamit, de lehet, hogy ugyan azt, csak más és más köntösbe bújtatva – nézek rá boldognak mondható csillogással a szememben. Bár az érzelmeim vegyesek voltak.
Észrevettem rajta, hogy megpróbálta ignorálni amit Amaráról mondtam. Ez olyan tipikus angyal megoldás, erre vagyunk hajlamosak. Találunk egy olyan dolgot, ami kellemetlen, nem akarunk róla beszélni, egyszerűen meg se halljuk. Egészen gyerekes viselkedésre vall, de valóban néha egész hasznos. Sokan nem tudhatnak még az ő létezéséről, ha Cassael és Ophilia nem említi, magam se tudok róla.
Uriel meglepett visszakérdésére csak bólintok és hozzáfűzöm.
– A lélekkel rendelkező holtak visszatérnek porhüvelyeikbe, nem tudnak meghalni. Ez nagyban megnehezíti Gabriel megtisztító projektjét.
A következő kérdésre, melyben azt tudakolta, hogy a Pokol és a Menny lakosai most mind itt vannak-e, csak bólintottam. Kezdtem magam úgy érezni, mint azok a jópofa bólogatós kutyusok amiket az emberi járművek műszerfalain láttam régebben.
– Remélem Atyánk valahogy segít harcolni ellene. Ha őt nem sikerül megállítani, nekünk végünk. Amara elpusztít mindent és mindenkit. Még az angyalok és emberek elméjébe is képes beférkőzni… soha nem láttam még az övéhez fogható hatalmat. Mármint Atyánkén kívül.
Ekkor a fejemben elhagytam a témát, és visszatértem küldetésem teljesítéséhez. Amikor rám mosolygott viszonoztam azt. Olyan marhaságot kérdeztem, hogy szinte elszégyelltem magam. Urielnek ne lenne térképe?
Az arkangyal fogta magát és egy nagy papírkötegért indult a polca felé. A tárgyat letette az asztalra, mire én odaléptem.
– Köszönöm  – pislogtam rá hálás szemeimmel. – Nos, tudod nem városnak kell a térképe nekem, nem is tudom, hogy min lehet rajta… A Mariana szigetek és San Francisco közötti útvonal megtudásához kéne csak. És hálás vagyok, hogy befogadsz minket erre az éjszakára. Alig várom már, hogy megszabaduljak a páncélzatomtól… Régebben fel sem tűnt, hogy milyen kényelmetlen teljes harckészültségben lenni – mosolyogtam rá, és vártam, hogy láthassam a térképet.    

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :
Atyámat keresem, de őt nagyon!
☩ Reagok :
17

Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 3:50 pm
Következő oldal


Mikor elnémultam, s kíváncsisággal vegyes várakozással pislogtam fel rá, némiképp meglepődtem, ahogy Phanuel nevetni kezdett. De azután pironkodva elmosolyodtam, s ajkamat beharapva billegtem egyik lábamról a másikra. Jó-jó, talán kicsit túlzásba estem... de hát mire számított tőlem?
- Mh... ugyan, hisz ismersz, én meg a változás... - legyintettem, de szeretettel simítottam végig a karján közben. - Ha a családomról van szó, soha. Túlságosan szeretlek titeket, nekem az... az nem megy, hogy másképp legyek veletek - megvontam könnyedén a vállam, de közben végig szeretettel mosolyogtam rá fel. Ez ilyen egyszerű... felróhatják nekem, mondhatják, hogy nem viselkedem angyalhoz méltóan, főleg nem arkhoz méltóan, de... kérdem én, mi kivetnivalót találhatna benne bárki, hogy olyan nagyon szeretem a családomat, hogy képtelen vagyok nem megmutatni nekik és éreztetni velük, hogy ez így van. Főleg, hogy tudom, mennyire jólesik az embernek... és... persze az angyalnak is, ha érzi mások feléje irányuló szeretetét. Nem is tudok, de nem is akarok máshogy viselkedni. Ha ez hiba... hát tessék, kövezzenek meg érte bátran, vállalom. Őértük bármikor.
Költői kérdésére nem feleltem, csak egy fejbillentéssel, hogy... akárhol... bárhol kezdheti, ahol számára megfelelő. Bármit szívesen hallgatok, amit elmesélne, illetve, amit hajlandó elmondani nekem. S mikor elkezdte, figyelmesen is kezdtem hallgatni, minden kiejtett szavát.
New Yorkban volt... hát persze, a másik városban, ahol lelhetők még magunkfajták... vagyis... többségében, ott és itt, bár nem tudom... azt mondták, hogy ott nem igazán örülnek nekünk... itt elfogadóbbak... nem is tudom...
Szomorúan szusszantam fel, amint megemlítette az osztagát... igen, hallottam az eseményekről. Bárcsak ne történt volna, ami történt velük... egyikük sem érdemelte ezt... és Phanuel különösen nem... El tudom képzelni, hogy mit érezhetett, s érezheti még bizonyára most is azt... hisz a veszteség fájdalma sokáig kitart...
- Sajnálom... - Bárcsak mondhattam volna valamit... valami többet, amivel enyhíthetek bánatán... de nem tudtam mi volna erre alkalmas, hát helyette csak megfogtam a kezét, és egy kicsit megszorítottam, hogy érezze, átérzem szomorúságát elvesztésük iránt. Még ha nem is adhatom vissza őket, és talán nem is jobb neki attól sem, hogy én együttérzek vele, szerettem volna megtenni érte, amit csak tudtam, még ha ez most ki is merült annyiban, hogy tudassam vele, átérzem amit ő érez. Még ha az én szomorúságom nem is közelítheti meg az övét, még akkor is... engem is megközelítőleg épp úgy elszomorít, hogy testvéreink vérét ontották... Minden csepp vérért kár.
Majd mikor folytatta, hirtelen elakadt a lélegzetem. Mintha hirtelen megragadták volna a gyomrom, és a padlóra rántották volna... épp olyan érzés volt.
- Micsoda?! Itt van?! Hol? San Franciscóban? Hogy... dehát... de... de... de... de... - Hebegve-habogva, arcomra kiülő tanácstalan döbbenettel bámultam rá... és hirtelen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek atyánk cselekményén... Hát persze... mindenki őt keresi, és ő hol van...? Hát itt... persze... az emberek közt, ahol senki se keresné... vagyis nem találná meg senki... de... hát akkor meg...
- Szólt hozzád, igaz...? Onnan tudod ezeket... - Nem tudtam mit tenni, csak könnybe lábadtak szemeim. Jó, nem is csak bánatomban... bár bántott, hogy hozzám nem szólt, de... mégis, szívemben... annyira megörültem, hogy itt van... miközben haragudtam is érte, hogy itt van és mégse... de... úgy örültem neki, hogy nem bújt el valahol egyedül... magányosan... Ha itt van, akkor tán csak nem magányos... És ha szólt Phanuelhez, akkor szóba áll másokkal is, nincs magába zárkózva, és törődik velünk... nem ment messzire... tudtam én... nem hagyna magunkra, nem menne el tőlünk... nem fordulna el tőlünk, nem tette volna meg... A bánat és az öröm különös keveréke volt ez, ami éppen bennem volt.
Reszketeg kis sóhajjal töröltem meg a szemem.
- Én tudtam, mondtam én, és nem hitték el nekem... atyánk szeret, nem hagyna cserben minket. Tudtam én - húztam ki magam büszkén. Én tudtam. Nem ment messzire, és biztosan vissza is fog jönni. Amit tesz, oka van, és ha kész lesz rá... ha itt lesz az ideje, visszajön majd. Így lesz.
- Kérsz egy kis vizet? Vagy valami effélét? - kérdeztem, mikor testvérem megköszörülte a torkát. Hát igen... ugye... gyakorlat teszi a mestert.
És folytatta.
- Hát, én próbálnám kiverni a fejemből, de tudod... régen, ha más nem is, atyánk mindig odafigyelt rám, ha ő nem, akkor Lucifer, mikor őt elküldte, maradt nekem atyánk, és ti, és... valaki mindig figyelt rám, legalább egy kicsit, de most... nem is tudom... talán nekem ezt a feladatot szánta... hogy önállósodjak... felnőjek...? - bizonytalan fejmozdulatot tettem. Sokszor gondolkoztam azon, vajon próbatétel akar-e ez lenni, vagy tanítani akar nekünk valamit Isten? Esetleg tényleg csak elege lett, csalódott és elfáradt...? Vagy ez mind együtt?
Amarát említette, amin próbáltam átsiklani... őt sosem említettük... Már nem is tudom mióta... régen... nagyon rég. Talán már azóta, hogy be lett zárva... de hát... nem is tudom... ő olyan gond, ami... szóval... túl félelmetes gond... De héj, ő mégis honnan...?
De aztán nem is volt olyan nehéz tovasiklanom, a továbbiak után, mert az hirtelen még égetőbb gond lett szememben.
- Bezárult?  - szemöldököm ráncolva néztem egy pillanatra az ég felé, mintha csak felláthatnék innét a kapuig... - Na de hát... Atyánkon kívül, mégis... A Menny nem lehet zárva, hiszen azt... Ő sosem zárná be, és... de hát... akkor most mindenki itt van? A Mennyből és a Pokolból is? És akkor most... mi lesz?
Összezavarodtam, úgy vélem. Atyánk nem zárta volna be a Menny kapuját, rajta kívül pedig csak... Amarának lehet ehhez ereje... De lehet ekkora ereje? Miután atyánk bezárta őt? De akkor atyánk most... ha Amara szabadon jár, még emiatt sem tér vissza közénk? Azt hiszi, egyedül is megvédhetjük a világot? Tudom, sok hatalmat adott nekünk, de hát akkor is... Ő nálunk akkor is hatalmasabb lény...
Egy pillanatig zavartan pislogtam még, majd megráztam magam. Megoldjuk... valaki biztosan...
- Térképem? A Földről? - önkéntelenül is egy amolyan "ezt most ugye nem komolyan kérdezed tőlem" mosollyal reagáltam le. Megfordultam, és elsétáltam a szemközti falnál álló könyvespolcig, majd némi keresgélést követően egy vaskos világatlasszal tértem vissza hozzá, amit letettem a dohányzóasztalra. - De ha tudsz konkrét helyet mondani, országot, várost... akkor megmondhatom azt is, hogy van-e direkt arra a területre készült térképem is... néhány nagyobb városról akad amolyan... hordozható térképem is, tudod, ilyen hajtogatós... illetve, van földgömböm is, ha az jobb, de... attól függ, mennyire kell részletes kép a helyről, ahová menned kell... - néztem rá kérdőn. Az Úr feladatot adott neki... figyel ránk... vigyáz ránk... talán épp Amara ellen készülődik...?
- És persze, maradhatsz, ameddig csak akarsz, nagyon szívesen látlak, és... persze Cassaelt is, ha ő is jönne... - igyekeztem leplezni izgatottságomat, hogy hirtelenjében ennyien vesznek körül... s még talán éjszakára is maradnak. Majd, mikor Raguelt említette, hozzátettem még: - Ha bármi másban is tudnék nektek segíteni, csak... mondjátok, megteszem amit tudok. És... üdvözlöm Raguelt. Nem hallottam felőle, de... ha eléred, üzenem, hogy nyugodtan látogasson meg, ha ráér... - feleltem. Ő is egyike azoknak, akiket nagyon... de nagyon régen nem láttam már. Nem tudom mi van vele, ő sem keresett, de én sem értem el őt... Néha úgy érzem, mintha egy üvegbúrában volnék, látni látnak, de nem igazán hallanak... vagy inkább... mint egy zenedobozban táncoló balerinafigura... látnak, hallanak, de nem felelnek, mert bolondnak néznék érte őket... De talán csak... mint Phanuel is mondta, nem érnek rá... És persze meg is értem, de azért... ilyenkor rossz a kistestvérnek lenni...

Phanuel
avatar



☩ Reagok :
46

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 10:07 am
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 573 • ZENE; IDE »
Nyílik az ajtó, és – nem túl nagy meglepetésemre – az arkangyal a nyakamba ugrik. Jó volt látni, hogy örül nekem, nem sokan ujjonganak, ha egy szeráf áll az ajtajukban. Persze, most Urielről beszélünk. Uriel más, mint a többi angyal. Sok angyal még egy mosolyt sem enged meg magának, vagy nem is képes rá, de ő kimutatja az érzéseit, ezt tisztelem benne a legjobban.
Mikor megragadja a kezem egy pillanatra felvonom a szemöldököm kérdőn, majd csak vigyorgok, ahogy elkezd behúzni a lakásába, természetesen vele haladva. Nagyjából én is így fogadtam volna egy testvéremet New Yorkban.
„Én is örülök, hogy látlak” – mondtam volna Urielnek, mikor bizonyságot adott szóban is arról, hogy boldog a jelenlétem végett, csakhogy megszólalni se tudtam tőle, amitől a nevetés fojtogatott. Nem mintha erre szükség lett volna, hiszen általában ha valaki megölelgetünk és „bevonszoljuk” a lakásunkba, hogy el ne menjen, az nem lehet annak a jele, hogy nem látnak szívesen.
Uriel amint beteszem a lábamat százezer kérdéssel bombáz meg, melyeket én megpróbáltam felfogni. Mire végez a mondandójával – ami vagy öt percig tart – belőlem kifakad a nevetés. Ez nem amolyan gonosz röhögés, hanem az a valódi, őszinte és kedves kacagás. Annyira megnevettetett a pillanat, hogy a kezeimet már az arcomba kellett temetnem. Nagy nehezen legyűrtem a nevetést, amit nem is tudtam, hogy honnan jött. Rég nem nevettem, sok évtizede, vagyis így nem. Mikor végre abbahagytam, szélesen mosolyogva megszólaltam.
– Jaj, ne haragudj ezért! – teszem hozzá küszködve a többi kuncogással, majd sóhajtva hozzáteszem. –  Sose változz Uriel, maradj mindig ilyen! Köszönöm ezt az örömteli fogadtatást.
A páncélkesztyűmet leszereltem a kezemről, mikor elengedte azt a nappaliban, ami egész kellemes kis helyiség volt. Áradt belőle az arkangyal energiája, egyszerűen ezt a nappalit mintha az ő személyiségére alkották volna, vagyis szerintem.
– Nos, hol is kezdjem?  – teszem fel a költői kérdést, és kicsin szünetet tartva megválaszolom a kérdéseket. – Köszönöm, jól vagyok, vagyis azt hiszem. Eddig tényleg nem láthattál erre, mivel New Yorkban voltam, de onnan távoznom kellett. Bánom, hogy nem jöttem hamarabb, nem voltam olyan állapotban. Tudod, ami az osztagommal történt… – megcsóválom a fejem és szomorúan lesütöm a tekintetem, majd folytatom. – De most itt vagyok. Na meg az Atya…  Tudom, hogy itt van közöttünk, de gondolom ennyivel te nem éred be, de sajnos egyelőre ennyivel kell megelégedned, többet nem mondhatok, de találkozni még nem találkoztam vele. És haragudni nem haragszik az biztos, talán elkeseredett, de haragudni kétlem, hogy tudna ránk. Előbb szeretett minket mielőtt létrehozott volna, nem tudna megharagudni ránk – megköszörülöm a torkom, hiszen ennyi beszédtől egyhuzamban kiszárad a torkom. Nem is tudom, hogy Uriel hogy csinálja. – És biztosan nem ezért nem keresnek a többiek, ezt a butaságot verd ki a fejedből! Ki ne lenne rád kíváncsi? Csak elfoglaltak., Tudod, most hogy Amara itt van, felborult a rend, mármint az a maradék is. A feltételezéseim szerint a Mennyek kapuja bezárult, és a kóborló pokollények arra engednek következtetni, hogy a Pokol is lehúzta a rolót. – sóhajtok.
A végén kicsit merengésbe csapok át, majd a valódi kérdésre válaszolok.
– Nos, te szereted az emberi tárgyakat és úgy tudom gyűjtöd is őket. Azt szeretném megtudni, hogy van-e térképed a földről? Ha van, akkor átnézhetném? Meg a mai éjszakára kéne szállás nekem és Cassaelnek is, vagyis azt hiszem neki is, meghúzhatjuk magunkat itt nálad?
Ekkor egy kicsit magam elé bambulok, és megjegyzem, hogy mit kell tennem.
– Majd egy imát intéznem kell Raguelhez, hogy a legutóbbi utasítása még így is érvényes-e. Persze ha nem túl elfoglalt ahhoz, hogy válaszoljon. Tényleg, nem hallottál róla valamit az utóbbi időben?  

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :
Atyámat keresem, de őt nagyon!
☩ Reagok :
17

Utolsó Poszt Pént. Május 25, 2018 10:21 pm
Következő oldal


A kukucskálóba pislogtam bele először, na, nem mintha bárki olyanok kopogtatnának, ha azért jönnének, hogy az életemre törjenek. Nem valószínű, hogy megvárnák, amíg kinyitom az ajtót... feltéve, hogy kinyitnám nekik, vagy épp elfogadnának nemleges választ, ha azt mondanám, nem engedem be őket. Ám de ezúttal ilyesféléről nem lehetett szó, mert amikor belenéztem a szemgolyónyi nyílásba, merengő arcom rögvest fel is derült, s mosoly szaladt szét számon, úgy nyúltam rögvest a kilincsért, hogy a kulcsot elfordítva kitárjam az ajtót, és az engem üdvözlő kedves testvérem nyakába vessem magam, mindennemű gondolkozás nélkül, és ezzel bizonyára egy hangyányit meg is lepve őt... vagy nem... végülis ismer, de hát... manapság már lehet hogy nekik még tőlem is meglepő ez... De hát, én örülök neki, ahogy minden testvéremnek örülök, ha nagy ritkán elém tolják a pofijukat, vagy fogadnak, ha én eléjük tolnám az enyémet.
- Phanuel! - ujjongtam fel örömittasan, ahogy átöleltem nyakát, és puszit nyomtam az arcára, azután már fogtam is meg a kezét, s annál fogva húztam befelé magam után a lakásba. Nem, nem vártam meg, hogy felvetődjön, vajon be akar-e jönni egyáltalán, vagy csak futólag jött. Én úgy döntöttem, hogy bejön és kész, én vagyok a lány, én döntök. - Ne butáskodj, hogy is zavarnál? Úgy örülök, hogy látlak! Már olyan... uhh... olyan régen láttalak, nagyon-nagyon... - Miközben elengedtem kezét, becsuktam mögötte az ajtót, de meg sem álltam egy percre sem, szökdécselve kaptam el ismét kesztyűs kezét, hogy magammal vonszoljam a nappalimba. Közben természetesen szüntelenül tovább csacsogva. - Jól nézel ki, jól is vagy? Ugye jól vagy? Hol voltál? Nem láttalak itt... eddig is a városban voltál? Vagy másutt? Hol? Kivel? Miért nem látogattál meg már hamarabb? Ugye tényleg jól vagy? Nem hallottál valamit atyánkról? Hiába beszélek hozzá, nekem sosem válaszol... pedig úgy szeretném. De nem. Pedig olyan biztos vagyok benne, hogy hallja. Biztosan figyel, nem tenné meg hogy nem. Haragszik? Haragszik, igaz? Vagy szomorú? Biztosan szomorú... És a többiek? Engem sose keres senki, vagy ennyire nem érnek rá, vagy csak nem kíváncsiak rám... De most olyan jó, hogy itt vagy! Úgy örülök neked. Nem hallottam rólad. Aggódtam. Miért nem jöttél? Dolgod volt? Biztosan dolgod volt...
Levegőt is alig vettem, annyira beszéltem, szegény Phanuelt talán vagy öt percig sem hagytam megszólalni, vagy lehet tovább is, még ha szeretett volna sem, mikor is aztán eszembe ötlött amit mondott, ahogy megérkezett, és visszakanyarodtam oda a témában... vagyis igyekeztem.
- Kérsz valamit? Mit szeretnél? Csak mond, ha tudok, akkor segítek. Nem mondhatom, hogy bármiben, mert manapság ez nem feltétlenül olyan egyszerű, meg hát én... de tudod te is... de ha olyanról van szó, amiben tudok, akkor csak mond, megteszem érted amit tudok, hogy segítsek, csak mond, mit szeretnél? - mosolyogtam, és végül vettem egy nagy levegőt. Lelkesen pislogtam, de azért kicsit aggódva... Már egy ideje nem láttam őt... és most itt van... mi baj lehet, vagy mi történt, amiért épp hozzám jött, és nem valamelyik erősebb testvérünkhöz? Lássuk be, ha valakinek erőbéli segítség kell, vagy fegyver, vagy kapcsolat, vagy... ilyesmi, akkor nem hozzám jönnek... Nem, hozzám akkor jönnének, ha... hát, Phanuel nem úgy fest, mint aki randira készül vagy házasodni, vagy... valami olyan helyre, ahol táncolni kell, vagy kiöltözni, vagy... és gyaníthatóan nem színházjegyet szeretne... Ha pedig simán csak hiányoztam volna neki, nem így öltözik fel hozzám... és... nem azzal kezdi, hogy szüksége van a segítségemre... Mi maradt? Talán menedék kell neki? Jó, végülis abban még egész jó vagyok, nálam úgyse keresnék... és van vendégszobám is. Más így hirtelenjében nem is jutott eszembe, ami miatt épp engem kereshetett volna meg... de persze... felmerült bennem, hogy ha locsogás helyett inkább megvártam volna, míg elmondja, akkor nem kéne agyalnom a kérdésen, hanem már tudnám is... Igen, akkor tehát meg kéne őt hallgatnom. Igen, az lesz a legjobb. Úgyhogy a végén befogtam a kicsi szám, és kíváncsian pislogtam fel rá.

Phanuel
avatar



☩ Reagok :
46

Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 10:54 pm
Következő oldal


Cruenta longus Historia
Uriel
Phanuel



──────────── ────────────
« COMMENT; IDE • SZÓSZÁM; 423 • ZENE; IDE »
A szürkület még borongósabb hangulatúvá varázsolta San Francisco városa ábrázatát. A természeti katasztrófa által okozott károk helyrehozatalát a város vezetése már helyrehozta nagyjából, de még mindig enyhén megviselt állapotban volt. Bolond idők járnak mostanság…
Amara. Ő rá én nem igazán emlékezem, mondhatni semennyire. A históriája nyilván bekerült a nagy Mennyei archívumba. Vagyis ha lenne ilyen, biztos ott lenne a történet. Tény és való, hogy a Mennyek országának irattára hatalmas, de a Mennyországban nagy eséllyel csak páran tudtak Atyánk testvérének létezéséről, ők is hallgattak róla.
Áthaladva a város szegénynegyedén szomorúan néztem az utcán lévő szerencsétleneket, és azt kívántam, hogy bárcsak tudnék nekik segíteni. Talán segítek is nekik. Ki tudja, hogy mit rejt a hely, ahová Atyám parancsolt? Ahogyan a borzasztóan elcsépelt, legtöbbször emlegetett keresztény származású közmondás tartja: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem tudhatom, hogy mi vár a „Föld végén”. De legalább már azt tudtam, hogy hol is van ez a hely, vagyis, a legnagyobb baj az, hogy már csak egy térkép kellene, hogy tudjam. Azon tűnődtem, hogy itt San Franciscoban ki az, akinél találhatok az Úr mesterműjéről készült képet? A mesterműről villámlásként jutott eszembe egy arc.
Gyermeklányéhoz hasonló orca, fehér bőr, vöröses haj, csillogó szemek, amik a húségtől ragyogtak. A hűségtől, mely feltétlen volt, és a legerősebb, az arkangyal, aki fanatikusok között is fanatikus volt, ha Istenről volt szó, Uriel. Urielben érdekes volt, hogy imádta Istent és csodálta az embereket, pontosabban az alkotásaikat. Mindig is imádta az emberi mütyürkéket, mint például a festmények, szobrok, na meg persze a zene és a tánc.
Ösztönösen indultam el megkeresni Uriel lakosztályát, amit tudtam, hogy a gazdag negyedben keressek. A műalkotásoknak – amiket nyilvánvalóan már megmentett a pusztulástól és őrzi őket, bár ez csak feltételezés – nem szánna pórias lakhelyet, és egyedül se hagyná őket. Egy idő után ráakadtam a lakhelyére (megkérdezve egy testvéremet, akit majd egy órán keresztül kellett győzködnöm, hogy nem kívánok ártani senkinek, tehát a végén beleengedtem a fejembe, egyedül atyánk üzenetét zártam el és az azzal kapcsolatos információkat).
Odaértem hát „Isten fénye” lakhelyére. Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam páncélkesztyűs kezemmel, ami fémesen zörgött minden koppanásnál, kissé fülsértő volt, de a csizma kopogása is megviselte természetfeletti érzékeim, de hozzá lehet szokni az állandó hangzavarhoz.
Hamarosan nyílt az ajtó, elszorult a torkom, ahogyan megláttam a most is csillogó tekintete, melyben most talán aggodalom ül atyánk eltűnése végett. Halvány mosolyt varázsolok arcomra, és megszólalok bariton hangomon.
– Szia Uriel! Ne haragudj a zavarásért, nem zavarlak soká, csak szívességet kérnék…
Várok a bebocsájtásra, ha megkapom azt, akkor bent folytatom vele a társalgást. Öröm számomra újra látni ezt a régen látott arcot.  

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :
Atyámat keresem, de őt nagyon!
☩ Reagok :
17

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 9:51 pm
Következő oldal


(Phanuel és Uriel)


Otthon. Igen különös, zavaros gondolat ez, de az embernek mégis csak szüksége van egy helyre, egy olyan helyre, ahol nincsenek elvárások. Csak a sajátjaink. Magam is így voltam ezzel, amikor eldöntöttem, hogy itt maradok, idelenn, és ebben a városban fogok élni. Kellett egy hely, ahol nem számít más, csak hogy nekem jó legyen, hogy én biztonságban érezzem magam... már amennyire egyáltalán lehetséges ebben a világban... manapság... Nem könnyű, sosem volt az, talán még a háborús idők előtt sem, de nekem főleg, aki sosem élt a Földön azelőtt, és nem is próbált úgy tenni, mintha ide való volna... mert nem vagyok... tényleg nem... túl nehéz itt...
Lehet ez is közrejátszott atyám eltűnésében... hogy sokan közülünk... elkényelmesedtünk... én is, nem tagadom... A magam kis világa tökéletes volt odafenn, és nem is vártam el többet, de... az, hogy nekem jó volt, nem jelenti azt, hogy nem tehettem volna többet... azért, hogy másokét is jobbá tegyem...
Ennek ellenére mégis úgy igyekeztem, hogy amikor lakást kerestem magamnak, minél közelebb tudhassam magam az éghez... végül egy toronyház legtetején találtam egy kétszintes lakást. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, épp volt benne annyi hely, hogy bebútorozva is körbetáncolhatom, amikor csak akarom. Könnyed, bájos nappali, mellette egyben egy szép kis konyha és étkező, egy kis dolgozószoba, egy vendégszoba hozzá tartozó kis fürdővel (nem mintha sok vendég járna hozzám, vagy túl sokszor látogatnának meg a testvéreim...), az emeleten pedig az én hálóm és egy fürdőszoba találhatóak meg.
Szeretem a lakást, nem is az... de azért otthonnak nehéz nevezni, még ha az is tulajdonképpen... a balett termemtől eltekintve a legfőbb menedékem, ami egyébként szintén ebben az épületben található, csak egy másik szinten. Ez az én menedékem. Nem a szívem otthona, az ma is ugyanúgy fenn van, és minden nap várom azt a percet, amikor haza mehetek végre... persze atyám nélkül soha, de... remélem mihamarább.
Nos, ez a nap is úgy telt el, mint a legtöbb. A napi teendők, a balettórák és a színházi próba után itthon ebédeltem, és ezúttal a délutánt is idehaza készültem eltölteni. Nem vágytam le az emberek közé... megelégedtem időkitöltésként némi csendes, reményteljes belső fohásszal, monológgal, ha úgy tetszik... végülis, sosem lehet tudni, mikor hallgatja meg valaki az ember imáját... és felel esetleg... még ha nem is sieti el túlzottan...
Ám a mélázás a nappali egyik ablaka előtt ülve megszakadt, amikor valaki kopogtatott az ajtómon, és meglepetten felkelve indultam el kinyitni azt, hogy megnézzem, kinek hiányoztam...

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :
Atyámat keresem, de őt nagyon!
☩ Reagok :
17

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 9:07 pm
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5