Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Anglia, London
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar



☩ Reagok :
110
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 7:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠️ Családi találkozó

Ruben & Athan & Nia & Kisa
szószám: 969 • Credit:

 
Odakint tombol a káosz. Ő a hátsó bejáratot választva nem látott rá arra a helyre, ahol nemrég tanúi lehetett az emberiség a kegyetlenségre, igen kimerítő módon. Fülében saját vérének pulzálása zubog, csak lassan fogja fel, mi is történhetett. Elkésett kicsit, lemaradt a műsorról, és talán nem is gond, mert így képtelen lett volna úgy élvezni, mint ahogy normál állapotában tenné. Az égett hús szaga eléri orrát, a tömeg moraja eljut füleibe. Ahogy lassan, apránként javít magán, már amennyit bír, mert most bizony elkéne egy kényelmes elemcsere, csakhogy, nemigen alkalmas a pillanat arra, se nem tud lenyúlni bárkitől – már a kisebb csata közben le-lecsapolta az angyalt, talán ezért is volt olyan rövid a csata -, azonban testvéreitől nem illene lopnia, a másik opció pedig.. Mindegy is. Felsóhajt, és az ablak felé pillantva próbálja felfogni a kint történteket. Fáradt, rettentően fáradt, és emellett dühe is felébred. A tehetetlen düh, amely miatt idehívta azokat, akik vevők voltak rá. Ékes példa arra, mégis mire akart rámutatni. Ereje teljében nem lett volna számára ez kihívás, nem lett volna ilyen megerőltető, nem az lett volna, hogy még ő jön ki majdhogynem rosszabbul. Nem tud semmit tenni és ez bosszantja, egyre jobban. Ó kegyetlen sors..
Fájdalmasan nyög fel, amikor Ruben elmozdítja a támaszától és a poros fotel felé terelgeti, azonban nem tiltakozik, leülve pillant fel rá, arcszíne már egyel élettel telibb, bőre azonban halovány pikkelyektől úszik, szemei pedig a kígyóé, ami ő maga, egyelőre nem tudja elrejteni azokat, mintha még saját kis álcája is ellene lenne. Ujjai ökölbe szorulnak, majd körmeit a karfába vájja.
- Mi történt.. én is ezt akartam kérdezni – köp ki egy apró adagnyi vért a padlóra, és csatakos hajtincset hátratűrve lapítja a fejére. Kell pár pillanatnyi szusszanás, hogy összeszedje a gondolatait. Ide igyekezett, az útjába került és ő megpróbálta régi fényének emlékével leküzdeni, csakhogy.. És akkor még az emberek is. Minden. Túl sok információ egyszerre, ha végleg gyenge lenne, talán el is ájulna, de megőrzi a hidegvérét és az eszméletét, majd fejét megcsóválva pillant ismét rá, rájuk. Miért néznek úgy rá, mint egy haldoklóra? Ruben vizsgáló kezei alól szólal meg ismét.
- Erre semmi szükség, mindjárt rendben leszek. De.. odakint. Miért égetnek embereket? Manapság már ennyire nincs élelem? - mocorog aprót szisszenve, mert szívesen vizsgálná meg a kinti jelenetet, de ha felállna, tudja, hogy a fotelbe nyomnák vissza. Sóhajt végül, nyugton maradva, bármennyire is nem szereti ezt.
- Egy angyal. Erre kóborolt, pont az utamban. Vélhetően beleőrült abba, hogy kizárták a mennyekből, és úgy éreztem, embervér tapadt a kezeihez. Meglátott, és már ott is volt. Talán még jobban feldühítette az, amikor mágiával válaszoltam vissza.. - szisszen egyet ismét, amikor Ruben olyan pontot talál, amely még érzékeny, vagyis az oldalához tapint, ha még kedve van orvososat játszani. Kitérne még a többire is, csak egy harmadik hang üti meg a füleit, és akaratlanul nyúzott mosoly ül ki ajkaira. Fejét hátradöntve pillant Kisa felé, aki mint mindig, földi szépségét tökéletesre emelve áll ott, messze fölöttük.
- Örülök, hogy látlak, kedves nővérem. Te, mint mindig, ismét csodásan festesz, egyszerűen nem érek fel a fényedhez – tódítja, mintha szükség lenne erre, a sértést fel sem véve. Ugyan már, teljesen felesleges. Ruben kezét végül eltolja, és megemeli magát, amennyire csak tudja, hogy ne fetrengjen a fotelban mégsem. Így mindjárt más, igazándiból másra számított, mint Kisa, de azok, akik nincsenek itt, nem is lepik meg. Ki-ki a maga helyén ténykedik.
- Ha már így szépen összegyűltünk.. pontosan a szánalom lenne a szó. Ez, amit láttok – ismét a karfába vájja ujjait, a düh mintha a rejtett erőit húzná elő, hogy legyen ereje arra, hogy elmondja, amit csak akar, ami nyomja a lelke helyét.
- Mindannyian szánalmasak vagyunk, akár tetszik, akár nem. Amióta kihúztak minket a ládából.. csak reméltem, hogy átmeneti, hogy amint kint vagyunk, a halandók, a démonok, bárkik között.. De nem múlt el. Nem csak a szabadságunk lett ellopva tőlünk, és ne nézzetek így, tudom, hogy ti is érzitek, még te is – pillant Kisa felé, hogy bár ő az elsőszülött, valahogy úgy érzi, nem maradt ki ebből a szépségből ő sem. Ha mégis, hát akkor lesz miért irigyelnie mindenkinek.
- Értem én, hogy kicsit megterhelő volt hétszáz év együtt – mert annyi volt, bizony -, de.. mintha mindenki bujdosna valami elől. Rabjai vagyunk az őrületnek, a gyengeségnek, a tehetetlenségnek, és már nem bírtam. Nem akarok csak lézengeni a világban, azt akarom folytatni, amit elkezdtünk és mégis.. semmi. Semmi! - emeli meg magát, és feláll, kissé ingatagon de feláll.
- Ezek nem mi vagyunk – köpi szinte a szavakat utálattal. Az ablakhoz sántikál, nem néz egyikőjükre sem, csak azokra az emberekre, akik még mindig az elszenesedett holttestet figyelik és ünnepelnek. Nem kell dolgozni sietni, nem kell semmi mást tenni, csak ünnepelni a halált és a megváltást. De nincs, már rég nincs. Ha a test megsemmisül, akkor hova tér vissza a lélek? Megreked és keres egy üres héjat magának?
- A Pokol és a Mennyek a felszínen pihennek, az emberek már nem mulandóak, mi pedig csak várunk és várunk, holott Isten, aki bezárt minket, sehol. Igen Kisa – fordul felé ismét. - Akaratlanul sikerült megmutatnom, mennyire szánalmas vagyok. Egy angyal műve ez, amely talán tébolytól szenvedett, talán egyszerűen csak harcra vágyott. Nincs erőm, holott ennyinek meg sem kellett volna ártania. Azért hívtalak ide titeket, hogy történjen valami. Bármi. Csak tűnjön el a szánalom, ne csak valamik legyünk a sötétben. Tudjátok, hogy senki sem tud semmit rólunk, sem arról mit tettünk? Hogy csupán mesék vagyunk? Vagy épp arról, milyen is lett ez a világ utánunk.. bármit. Vagy csak idekint is keseregtek? - kemény szavak talán, de nem érzi, hogy ne lenne bennük igazság. A dühe felszabadult és csak úgy tombol, még ha egyelőre gyenge is. Talán a kintiek érzik, mi folyik nem messze tőlük? Talán nekik is kántálni fogna halálukat kívánva? Nem is figyel erre, csak a tobbiekre.


avatar




P r e t t y   S K I N
again and kissed and held him tight

☩ Reagok :
23
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 3:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan, Nia, Kisa
──────────── ────────────
Ruben hozza a formáját. Szokásos módon, de ahogyan azt mondja szemforgatásom lassan érdeklődővé válik. isten elment, itt hagyta azt, amit teremtett? Na, ennyit erről. Bezzeg nekünk nem szabadott ebben a buliban részt venni? Mi nem voltunk fontosak? Döglünk csak meg abban a baszott ládában? Isten mindig is szúrta a szemem, s soha nem tudtam hova tenni őt. Nagyzol, majd mikor megunja, csak úgy elmegy. És másokkal végezteti a piszkos munkáját? És most merre van, hol van? Talán nőkkel hetyeg.. vagy másra vágyik?
-Mi a ... -Mondom, és más már nem jön ki a számon. Nem tudtam erre reagálni, hiszen magam is elképedtem, miféle az az isten is. Valóban belőle is kiindultunk, valamilyen szinte rokonok vagyunk. Mindig is tudtam, hogy furcsa egy család, de most? Csak egy idegesítő szó üti meg a fülem. Amitől még a hideg is kirázz engem. Sose szerettem, de ő imádta azt, hogy ez nem tetszik nekem. És a ládában sokat töltöttünk.
- Ne hívj így. - Tudja, hogy utálom, nem vagyok Görög szűz, aki jósol. Így se vagyok megelégedve ezzel a névvel.  
- New Orleansban voltam, egy csaj úgy sétálgatott a démonok között, mint ha csak..-

Mondom, majd a ricsaj megcsapja a fülemet. Ruben rám pillant én meg felvonom szépen ívelt szemöldököm és megrázom a fejem. Mi van itt? Már nem az, amit megszoktam. Londonban már nincsenek finom úrhölgyek, s nemesek. Úgy szerettem azt, szerettem velük lenni. Szerettem az akkori divatot. Minden semmivé vált. Miért nem leettünk jelen a bukás idején? Miért nem nyílt ki az a szaros láda?
Lépések, csoszogások ütik meg a fülemet.

Athan megérkezik arca csapzott. Felpattanok, s szeretett testvérem felé indulok, hogy megérintsem azt. Mindig is imádtam kis tesókamat, és értetlenkedve álltam a dolog előtt, hogy még is mit tett kinek mit mondhatott?
- Pedig milyen jó lenne, ha ennyien maradnánk. - Forgatom meg a szemem, hiszen elég sok volt nekem ez a hering party abban a kis lyukban. Heléné egyenesen kinyírásos alapon bírom elviselni már. És Kisa. Mindig furcsa volt a viszonyunk. Szeretem is, meg nem is. Tisztelem, az erős nőt, aki mindent megkap. Bár volt idő, amikor én is megkaptam mindent, amit akartam. Ő a bájaival, én az eszemmel kapom, meg amit akarok. A két kedvenc testvérem itt van a többiek nem is kellenek.

Ahogyan testvéremet méregetem, megjelenik Ő. Pillantásomat Kisára vetem, kinek undorító stílusa semmit nem változott. Mindig is ilyen lesz s marad.
- Kis együttérzést nem találtál a ládából kijövet? - Kérdtem, majd elengedem Athant. Már engem is érdekel, hogy hol vannak a többiek. És főleg az, hogy miről akar beszélni? Vajon ők is érzik, hogy nem vagyunk erősek? Csak én érzem? Talán én lettem paranoiás?







○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




The snake always bite you

Online
avatar



☩ Reagok :
46
☩ Play by :
Eiza Gonzalez

Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 2:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Andariel ivadékai
Éljen soká a család  • Credit:
Amióta kijutottunk abból a lyukból, nem találkoztam egyik családtagommal sem, ugyanakkor furcsa kapcsolatunk lévén mindig tudtam, hogy merre járnak, már amikor időt szántam arra, hogy kövessem őket erőnkön keresztül. Összesen nyolcan vagyunk egy természetfeletti lényekkel teletömött világban, ezért nagyon is fontos, hogy tudjuk, kit, hol érhetünk el. Azt azonban én sem hittem, hogy ilyen hamar sort akarnak majd keríteni a családi kupaktanácsra. Még korainak ítélem. Egyikünk sem rendelkezhet annyi információval, hogy teljes képet alkothassunk a világ mai helyzetéről.
A kikötői bár tükrén megjelenő üzenetre lesek ismét. A párán jól olvashatók öcsém szavai, számomra pedig nem tart soká eldönteni, hogy útnak indulok. Nem azért, mert annyira vágyom társaságukra. Közel sem. Annyira hiányzik ez, mint önként beleugrani egy kígyóverembe, de nincs más választásom. Ha azt akarom, hogy később feleljenek hívásomra, nekem is meg kell jelennem az övékre.
Ujjaimmal végigszántok a betűkön, teljesen megsemmisítve azokat, mielőtt a mögöttem nadrágját felrángató alak észrevenné azokat. A halandó megtette a dolgát, már amennyire tőle telt. Legalább erőm feltöltése során hasznukat vehetem, ha már ezen kívül semmire nem jók. Persze ettől még néha olyan érzés, mintha egy kutyával hemperegnék. Undorító.
Nem várok rá, amint elkészülök saját megjelenésem rendbetételével, távozom. Az egész kócerájt elhagyom, hogy az előtte elterülő kékségbe vethessem magam. Még hallom, ahogy néhányan kiabálva közelednek a part felé. Elmosódott alakjuk hamarosan semmivé foszlik, hogy új környezet vehesse át helyüket. Anglia.
A többiek helyzetétől nagyjából húsz percnyi sétára bukkanok fel Londonban. Ez a város éppúgy megsínylette az elmúlt éveket, mint az a földrész, amiről nem is hallottam szabadulásunkig. Még a romokon át is látszik, mennyire másképp festett ez a vidék a pusztulás előtt, mint bebörtönzésünk idején. Túlságosan idegen ez a világ. Akkor is az lenne, ha még egyben lenne az omló darabkák helyett.
A tűz füstje úgy kúszik orromba, mint a régmúlt emlékeztetője. Emberek ismerős zizegését hallani ahogy közeledek célom felé, s hiába az a pár méter, ami még hiányzik, megtorpanok. Egy ideig megbabonázva nézem a pusztító lángokat, mik a lány testét marcangolják. Bőre lassan ég le húsáról, zsírja olvadni kezd alatta, átható bűzt vegyítve a levegőbe. Akaratlan felszisszenek a látványra. Ha nem lenne annyi önkontrolom, hogy megálljam a vicsorgást, még hegyes fogaim is kivillannának mérgemben. Minduntalan azt mondogatom magamban, hogy ez csupán egy ocsmány ember. Semmi köze az általunk teremtett boszorkányokhoz, kik annak idején hasonló halált haltak. Biztosan egy ember, hiszen amióta bezártak minket, képtelenek vagyunk átadni erőnk másoknak. Próbáltam, nem ment. Isten a teremtés örömét is elvette tőlünk, hogy megkeserítse végtelen életünk. Valahol van ennek egy kis humora. Nem alkothatunk boszorkányokat, hát most egymást ítélik el a halandók ugyanarra a sorsra. Én pedig hagyni fogom, de nem nézem végig. Ajkamon szelíd mosollyal haladok el a tömeg mellett. A nagyszájú prédikátornak azonban adok egy kis ajándékot, hogy megtapasztalhassa bíráskodása fájdalmát. Hamarosan újabb kiáltás rázza meg a környéket, ezúttal azonban a férfi torkát hagyja el, kinek ruhája lángra kapott. Az intésére gyújtott tűz mohón kezdi el őt kóstolgatni mindenki szeme láttára. Most már élvezheti az isteni büntetést.
A házba érve silány látvány fogad, nem csak a romhalmaz, de testvéreim miatt is. Tekintetem a minket összerikácsoló, sebesült családtagunkra vetődik. Szánalmasabban fest, mint valaha. Az erő egyetlen szikráját sem érzem benne, ami arra késztet, hogy fölényesen keresztbe fonjam karjaim mellem alatt.
- Azért hívtál ide minket, hogy megmutasd, milyen szánalmasan nézel ki?



//Athan engedelmével betoppanok én is//

avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 1:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1120 • Credit:

 
'Hogy mi történt? Kronológiai sorrendben mondjam, vagy elég röviden összefoglalva? Bár szerintem az is elég, hogyha röviden összefoglalom, mert én sem tudok túl sokat. Szétesett minden, Delphi és nagyon úgy tűnik, hogy Istent most a szépen lakkozott körmein kívül nem érdekli semmi más, még az sem, hogy az angyalai háborúznak a démonokkal és egyéb szörnyekkel a kedvenc majomszabású emberei között, arról nem beszélve, hogy a Föld egyre csak rohad szanaszét. A világ fejlődött, gyarapodott, növekedett, eltűntek a betegségek, megszűnt az éhezés, egyre modernebb, szebb és újabb lett minden, amikor egyszer csak bamm. Ez lett az eddig megszokott élet helyén, egy háborús övezet, a rettegés és a harcok mindennaposak, mintha egy újabb világháborút élne meg a bolygó, de itt már a természetfölöttiek is játszanak. Nem lesz ennek szép vége, ezt előre megjósolom.' - nyújtózom úgy a poros fotelban, mintha világéletemben az enyém lenne és ismerném már minden rossz rugójának reccsenését, majd egy kecses mozdulattal fordulok oldalra, hogy lábaimat a karfán átvetve fekhessek el némileg kényelmesen a puha bőr alkalmatosságon. Mondhatni nem a legjobb időben szabadultunk ki a ládikából, hiszen itt már vajmi kevés remény van arra, hogy a bolygó még újabb pár évtizedet kibírjon, hacsak Isten abba nem hagyja a manikűrözést és nem tesz rendet a két oldal között.
'És mi jó csináltál, miután kiszabadultunk a ládából? Csavarogtál egy kicsit, megnéztél magadnak minden új helyet, körbe jártad a világot? Találkoztál a többiekkel? Még mindig az unalmas siránkozó szöveget nyomják, vagy összeszedték magukat?' - nem szeretem a kínos csöndeket, ilyenkor mindig menekülni akarok, de tekintettel arra, hogy valaki összehívta az egész családot tanácskozni, nem adatott meg nekem az a luxus, hogy fölálljak és faképnél hagyjam a húgomat. Vagy nővéremet? Vagy egy idősek vagyunk Delphivel? Fene se tudja. Ám még mielőtt teljesen belekényelmesedhetnék új kedvenc fotelomba, az utcáról velőtrázó sikoltás hallatszik be és egy egyre növekedő tömeg hangos moraja. Elindult a mai napi matiné? Bizony úgy tűnik. Szemöldökeimet kissé összeráncolva nézek az egyetlen jelenlévő testvéremre, majd vissza az ablak felé és hamar otthagyva a fotel kényelmét lépek a megtépázott függönyű ablakhoz, mely tökéletes rálátást enged az utcára. Talpam alatt egy családi bekeretezett fénykép üvege tovább reped, majd apró darabokká törik, a fénykép több helyen meggyűrődik és a szilánkok miatt elszakad, de még így is látni lehet azt a boldog családot, akik egykor itt laktak. Mondhatni szokásos felállás: papa, mama, két csemete és egy kutya. Az idilli család, akiknek mindenük megvan, semmi gondjuk nincs, anya otthon ellátja a házimunkát, a csemeték tökéletes tanulók, a kutyától még a betörőknek is elolvad a szíve, apuka meg szigorúan csak egy sört iszik mindig a kollégákkal, havonta egyszer, mert otthon vár a család, szeretné kipihenni a hétfőtől péntekig tartó fárasztó hivatali munkát. Fejemben már pörög is a jelent, ahogy apuka belép az ajtón, a feleség, akár egy meséből kilépett királykisasszony libben oda hatalmas háziasszony szoknyában, a gyerekek egymással versenyezve szaladnak a ház urához, akinek a legnagyobb felüdülés, ha a családjával lehet. De lehet, hogy csak azért égett belém ez a kép, mert Lea mindig ilyeneket játszik a babáival? Ott nincs veszekedés, egy hangos szó, az egész család makulátlan, nem úgy, mint az utcán lezajló jelenetben, ahol az egyre nagyobb tömeg egy lomokból összeeszkábált pódium köré gyűlik, ami mellett tekintélyes mennyiségben halmoztak fel egy farakást és hogyha most itt az fog történni, amire gondolok, az emberiségnek kevesebb ideje van hátra, mint amennyit képzeltem.
'Gyermekeim!' - inti csöndre a tömeget a pódiumon álló papi reverendát viselő fiatal férfi, akit valószínűleg azért választottak vezérükké, mert neki van ki kevésbé mind a négy kereke. A tömeg mintegy varázsütésre némul el, én pedig könyökömmel az ablakkeretnek támaszkodva nézem a szőke szónok tűzben égő tekintetét, miközben jobbjával a rakás közepére szúrt rúdhoz kötözött hálóruhás nőre mutat, akinek arcán a könnyek patakokban folynak végig, fehér ruháját vérfoltok áztatják, szemei körül lila bevérzések, orcája felduzzadt. Meddig gyepálhatták, amíg beismert valami olyasmit, amihez nincs semmi köze? Remegő lábai feketék a kosztól, vörös haja csatakos a rátapadt vértől és mocsoktól. Szeretne összerogyni, de nem tud.
'Íme az élő bizonyíték, hogy az emberek gyöngék és megkísérthetőek! Íme egy boszorkány, aki az Ördöggel hál, lelkét eladta és azon mesterkedik, hogy azt a kevés jót is kiirtsa a világból, ami még maradt nekünk! Rajtakaptuk a mesterkedésen, s bár minden erejével azon volt, hogy megtagadja az Urat és az ő igazságát, megtörtük a lelkét és vallott!' - a tömeg magánkívül, eufóriában úszva élteti az Urat és a fiatal papot, de ez nem tart sokáig, hiszen brutalitásra vannak kiéhezve, látni akarják, ahogy ég a máglya, magukba akarják szívni az égő, pörkölődő hús keserű szagát, igazságot akarnak.
'Boszorkány! Beismered bűnödet és bűnbocsánatért fogsz esedezni az Úr kegyéért a tisztítótűzben?' - ezek tényleg felgyújtják szerencsétlen nőt a tér kellős közepén. Kerek szemekkel, elhűlve hallgatom, ahogy a tömeg egyetlen szót skandál újra és újra: Égeti, égetni, égetni!. Ők nem akarnak semmiféle bűnbánó beszédet hallani, sírást és zokogást, nem akarják, hogy a pap tovább húzza a dolgokat a kelleténél, megszavazták a nő bűnösségét, hát ehhez mérten bűnhődjön is. Látom, hogy mozog a nő szája, de a tömegtől nem hallani semmit a többnyire artikulálatlan visongásból, mentegetőzésből, ígéretekből és fogadkozásból. Rajta már semmi sem segíthet. A színre most két szerzetesnek öltözött segéd lép, akik előtt úgy válik ketté a tömeg, mintha Mózes választotta volna szét őket. Az egyik kezében egy kannányi benzin, a másik kezében fáklya, dolgukat gyorsan, fejüket lehajtva végzik, meg sem rezzenek a sikoltozások hallatán, nem néznek az áldozatra, csak feladatukat teljesítve locsolják meg a máglyát annyi benzinnel, hogy az égetés közben véletlenül se aludjon ki. Nincsen utolsó szó joga, nem köszönhet el senkitől, a lángok telhetetlenül, türelmetlenül gyorsan terjednek és pillanatok alatt ellepik a boszorkánynak kikiáltott nőt, akinek most a sikolyaitól, vonyításától, visításától, fájdalmas haláltusájától visszhangzik az egész város. A tömeg megbabonázva, buta paraszt módjára figyeli a jelenetet, a gyöngébb gyomrúak persze iszkolnak, hogy ne lássák elszenesedni a testet, ne érezzék a szagokat. Így múlik ki egy emberi élet. A pap elégedetten szemléli művét, tekintete ugrál a tömeg és a máglya között, lelkében a szent meggyőződéssel, hogy ő jót tett. Vajon tényleg bűnös volt a nő, vagy csak kellett valami elfoglaltságot találni, amivel meg lehet félemlíteni a tömeget? Ezek Isten teremtményei. Szánakozásom közepette Delphire pillantok, hogy ő hogyan éli meg a látottakat, de még mielőtt egy szót is szólhatnék, újabb belépő érkezik a megbeszélt találkozóra, Athan, aki inkább olyan állapotban van, mintha átment volna rajta egy sornyi lovaskocsi.
'Nem tudjuk velük mi van, de veled mi van?! Mi történt?' - lépek oda öcsémhez és engedélykérés nélkül a fotelemhez támogatom. - 'Nem olyan vészes mi? Akkor most vígan táncolnál, helyette csavarni lehet belőled a vért.' - kezdem el vizsgálni, amiért biztosan nyűgösködni fog, de egy cseppet sem foglalkoztat. Remélem ha a többiek megjelennek, ha egyáltalán méltóztatnak megjelenni, akkor valamivel jobb állapotban teszik, mint a család legkisebb tagja.


Online
avatar



☩ Reagok :
110
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 5:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☠️ Családi találkozó

Ruben & Athan & Nia
szószám: 815 • Credit:

 
A hosszas összezártság után következik a hosszas távollét. Ki párban, ki egyedül boldogul, ki pedig még idekint is szenved attól, amely kínozta a ládában. Senkinek sem volt jó ez, egyiküknek sem vált hasznára, amit Isten eltervezett, talán nem sikerült teljesen, azonban mégis igencsak erős ütést vitt be. Fogalma sincs persze, hogy mindenki úgy érzi-e, ahogy ő maga, azt keresi és kutatja, amit elvesztett, és mit hiányol. Nem tudja, és hogyan is tudhatná, ha más utakon jár. Egyik felét nem, a másikat azonban nagyon is érdekli, kíváncsi rá, sóvárog, hogy kibeszélhesse magából és változtasson rajta valamit. Már ha tud. Talán ez már el van vetve, mélyebbre, mint az a bizonyos kocka, és kiásni sem lehet. Tanácstalan, akármennyire is kutató és okoskodó, nincsenek válaszok a fejében, és ez valami olyasmi, amivel rég nem nézett már szembe, és ami egyre jobban marja és bosszantja. Kalandor, amikor azonban nem valami poros utat ró, vagy épp nagyvárost fedez fel, elvonul, hogy próbálgassa megnyesett szárnyait. És ekkor, ekkor érez olyat, amely sosem volt ismerős számára. Korlátokat, falakat tapogat meg, ütközik bele és nem tudja áttörni. Kezeit nehéznek érzi, pillái le akarnak csukódni, ereje mintha messze járna. Akármennyire el akarja ezt kerülni, lehetetlen. A harag gyűlik benne, de még mintha ez is csak rontana a helyzeten, csak gyengíti, és végül oda jut, hogy tehetetlennek érzi magát, úgy, mint sose.
Athan hiába volt mindig is úgymond „békésebb”, mint a többiek, erejére számított és dolgozott is vele, a hatalma mindig mellette állt, mint egy egyszerű árnyék, amely még a sötétben sem hagyta el, számíthatott rá, és ha úgy volt, dolgozott vele. Természetes, hogy az, amely idekint, oly hosszú idő és oly várt szabadság közben fogadta, teljes mértékben letaglózta. De vajon a többiek..? Nem tudja, ők pontosan hogy vannak, mint vannak, azt sem, miben mesterkednek. Mindenkinek megvolt az, amit várt, amit alig bírt magában tartani, vagy épp ami félbemaradt és aminek meg kell keresni a romjait. A szélrózsa minden irányába széledtek szét ők, és senki sem állította meg őket. Vagy mégis? Úgy érezte, tennie kell valamit, amely fel-felbukkanó aggodalmát lecsitítja kissé, amely azt mondja, akár szavak nélkül, hogy minden rendben. Lehet csak ő gyengült el, és a többiek tökéletes rendben állnak majd segítségére. És ha mégse..? Ezért is üzent végül, próbálta eljuttatni minden testvéréhez, hogy találkozzanak. Tudja, hogy nem lehet kellemes mindenkinek, hogy nem biztos, hogy erre vágynak, de mégis, egy röpke óra erejéig, ameddig átrágják magukat mindenen.. Egyszerű terv volt, egyszerű módon akarta kivitelezni és békésen. Semmi sem állhatott az útjukba.
Amikor eljött az idő, ő is félbehagyta feladatait és felkerekedett. Rövid utazás várt rá, tudta, hova megy, csak épp azt nem, mi fogadja majd. Eltelt sok száz év azóta, mióta európai földön járt volna, kicsit azt sem érti, miért is egyből Amerika volt az, amelyet meglátogatott, de mindegy is. Mi változott vajon? Tudja, hogy minden, elvégre ott van az a példa előtte, amely Amerikát jellemzi, bizonyára itt is minden fejlődött és változott, kíváncsian állt hozzá, még ha a romos világ elért ide is. Akkor is tele van.. mindennel. Lelkesen, tele energiával indult előre, az ismert, ismeretlen felé. És akkor.. Egy nem várt találkozás állt útjába, és hogy mindent elronthasson, a találkozás maga volt a katasztrófa. Egy angyal állta útját, nem a békésebb fajtából. A démonok, akik útjába kerültek, sosem ártottak neki, az angyalok azonban úgy tűnik, kevésbé békés teremtmények. Vagy ki minek hívja.. Talán az, hogy kitaszított a mennyekből, eszét vette és őrülettel töltötte meg fejét, ezért is támadt az első sötét entitásra, amely elébe került. Rövid csata volt, mégis erős és velős. Minden erejét be kellett vetnie, hogy hamar pontot tehessen az ügy végére. Elvégre, akkor most pont ő késik..? Mikor már úgy hitte, minden jobb lehet. De csak rosszabb lett, és erőtlen. Az angyal elesett ugyan, de Athan sem úszta meg karcolásokkal. Ez az ékes példája annak, mivé lettek.. Máskor könnyedén elbánt volna vele, kínozta volna tekintettel akár, most viszont vérző sebekkel, gyengén és esetlenül kell folytatnia útját. Időbe telik, míg eléri, és egy perce még azt is elhitte, hogy ez a vég. Azért úgy néz ki, annál mégis erősebb, a halált egyelőre legyűrte.
Oldalát szorongatva éri el a házat, amelyben érzi a többiek jelenlétét. Nem mindenkiét, az még így is biztos. Arca és szabad bőrfelületei piszkosak és néhol fekete vére szennyezte. Haja csapzott, még a tökéletes belépőt sem tudta elintézni, mely utazását segítette, úgy mászott ki az egykori főúron keletkezett kráterből, amelyben felgyűlt az esővíz. Felsóhajtva rázza meg a fejét, és igyekszik jobb színben mutatkozni, mint ahogy érzi magát. Ha ennek vége, itt fog maradni, elzárja magát egy-pár rúnával vagy igével, és pihenni fog, talán napokig és csak azután kerekedik fel, hogy harapjon valamit. Arcára fáradt mosoly ül ki, és a házba sétál. Nincs mit veszteni.
- Hát eljöttetek.. De a többiek? - húzza ki magát, azonban egyelőre ennyi is elég volt, kicsit meginogva tántorodik a falnak, és nekidőlve pillant a két megjelent „családtagra”. - Nem olyan vészes, ne aggódjatok..


avatar




P r e t t y   S K I N
again and kissed and held him tight

☩ Reagok :
23
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Kedd Május 22, 2018 12:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan Nia
──────────── ────────────
A falakon sűvít a szél, s be járja az egész teret, ahogyan elkap a félelem. A szél csontjaimba mar, s hallom nevemet, hogyan énekelve ejti ki valaki. Sárga szempárom villan fel, ahogyan Ruben megjelenik, majd égnek emelem a tekintettem. Mindig kis móka mester volt. Érzem, hogy ez a távollét jót tett tőle, hiszen már abban a ládában, ha tehettem volna tuti kinyírom. De félre értés ne essék, ő és Athan állnak hozzám a legközelebb. Közelebb, mint Kisa vagy Heléné. Jelen pillanatban azt se tudom, többé testvérünk, hova is tűnt. Merre szóródtak szét. Róluk mindig is tudtam, hogy hol vannak.
- Bocs, ha paranoiás vagyok, kicsit. - Forgatom a szemem, s meredek rajta végig. Neki támaszkodik az ajtófélfának, és idegesen vizslat, majd a teleket. Valóban nem túl király hely, de talán létezik még ebben a világban a pompa? Vagy az már elhalványult, már csak a csúfság, és a szürkeség él? Régen más volt minden. Régen éltünk, és régen erősebbek voltunk. Most, gyenge vagyok, s erőtlen.
- Nem én, ide se tudtam nagyon találni. - Igazítóm meg a hajam, majd helyet foglalok. Engem kirázz a hideg, és ha már én is félek ettől a helytől, talán jobb lenne iszkolni. Talán Atha mikor jön? Merre van. Remélem nem lett baja. HIányzik, ahogyan ez a mókamester is hiányzott, de persze neki soha nem vallanám be.
- Megmondanád nekem mi a jó isten történt itt, amíg mi szardíniát játszottunk? - Feszült vagyok, hiszen a régi szép emberi világ, amit úgy kedveltem, elhalványult. Szerettem, ahogyan főleg Angliában megtalálható volt a stílus, a pompa. Királyok jöttek s mentek. Volt, akit közelebbről is volt szerencsém megismerni. A város mindig élt. Még akkor is tetszett. Itt nem kellett azzal foglalkozni, hogy természetfelettiek merre vannak. Isten is tudta, hogy hol a helye az angyalok, démonok is csendben megbújtak. De Mikor találkoztam Zeldával, minden más lett.  

avatar



☩ Reagok :
37
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 11:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1168 • Credit:

 
'Brrr, puuurrr, nyiii, eee' - igen. Ezek a be nem azonosítható hangok mind, mind tőlem származnak, miközben egy kádnyi forró vízben ázva versenyeztetem Lea rózsaszín és sárga kiskacsáit, amik a habok között olyan ügyesen lavíroznak, hogy szinte lefröcskölik a kád szélére felállított és ültetett egész sornyi fürdő játékot.
'A közönség tombol! Szinte nem is lehet eldönteni, hogy ki szurkol a rózsaszín és ki a sárga kiskacsának, de annyit viszont bátran kijelenthetek, hogy a verseny hihetetlenül szoros, kedves nézőink! Micsoda farolás és fröcskölés volt ez sárga kiskacsától, pontosan bele a rózsaszín ellenfél szemébe! Húúúha, ez igencsak felbőszítette rózsaszín kiskacsát, aki hamar felzárkózott az élre sárga kacsa mellé és most fej - fej mellett haladnak az élen! Már nincs sok hátra a versenyből, most fog eldőlni, hogy ki lesz a kacsaúsztató verseny idei világbajnoka! Sárga kacsa, vagy rózsaszín kacsa? Rózsaszín vagy sárga kiskacsa? Nem bírom én sem idegekkel, annyira izgulok! Szent ég, hölgyeim! Kérem a pólójukat engedjék vissza a helyükre, ez egy magamutogatástól mentes verseny, nem így kell buzdítani a versenyzőket, így csak elterelik a figyelmüket a tökéletes manőverektől! Ezek a mai nézők... Hoppá, hoppá, hoppá! Baleset történt! Az egyik kedves nézőnk beleesett a vízbe, méghozzá Katona Kapitány Jack, de semmi gond, mert az ügyeletes vízi életmentőnk, Cápa úr, már megy is szélsebesen, hogy segítsen Jacknek visszatérni a közönség soraiba. Ez igen hölgyeim és uram! Úgy érzem történelmet fogunk írni ebben a szent pillanatban. Szeretünk rózsaszín kiskacsaaa! Szeretünk sárga kiskacsaaa, te vagy a nyerőőő! Óh igen, Ted, leszek a feleséged! Micsoda örömöknek lehetünk itt tanúi! Úszós Barbie és Úszós Ted eljegyezték egymást és sikeres volt a leány kérés! Köszönöm drága nézőink, hogy ezeket a pillanatokat nem kisebb személyekkel, mint önökkel oszthatom meg! Ha tudnák, hogy most mennyire el tudnék érzékenyülni... de nem lehet, mert sportkommentátor vagyok és acélból vannak az idegeim!' - úgy érzem, hogy annál a pontnál dőlt el, hogy jobban izgulok a verseny miatt, mint a nézők, amikor elkezdtem vékony hangon cincogva szurkolni a versenyzőknek, akik közül még el kell döntenem, hogy ki nyerje meg ezt a futamot. Rózsaszín kiskacsa eléggé unszimpatikus és nem, nem a színe miatt, hanem mert... miért is? Mert Lea Fernandonak nevezte el. Na, pontosan ezért nem szeretem! Sárga kiskacsa viszont a tipikus hős típus, aki még verseny közben is képes lenne bárkit kimenteni egy égő házból úgy, hogy közben még mindig az élen jár, bár ezt a megtiszteltetést, hogy Jacket ki kell menteni a vízből, most Cápa úr szerezte meg, hiszen nem akarjuk semmivel sem zavarni a versenyzők koncentrálását. Folytatódjék a verseny! Vagyis folytatódna, hogyha egy aprócska kéz nem ütné teljes erejéből az ajtót és kiabálná elnyújtottan a nevemet.
'Ruuubeeen bááácsiii! Most már tényleg nagyon kell pisilnem!' - fene, mindig elfelejtem, hogy az embereknek ilyen szükségleteik is vannak.
'Kettő másodpercet kérek! A versenyt most megszakítjuk pisiszünet miatt.' - súgom oda a játékoknak, akik idáig olyan elevenek voltak, mintha élnének, hála nekem és a bűvésztrükkjeimnek, most viszont elfekszenek a kád szélén, néhányan belepottyannak a vízbe és elsüllyednek, s élettelenül merednek a párától nedves csempére és az óceán kék plafonra. Halkan dúdolva szállok ki a kádból és magamhoz veszem a nekem ajándékozott szürke fürdőköntöst, hogy mégse okozzak maradandó károkat egy nyolcéves kislány elméjében, miközben röpke pillantást vetek a tükörre, de a lassan kibontakozó betűknek hála meredtem figyelem, ahogy a vonalak lassan szöveget alkotnak a párában és elcsigázva felsóhajtok. Gyertek Londonba, azonnal! Ennyit a sportpályafutásomról. Kedvetlenül, mégis sietve öltözöm vissza az egy órával ezelőtt levetett ruháimba és cipőstül, ruhástól állok bele a kádnyi vízbe, majd még egy utolsót intek a fürdőszobaajtó zárja felé, ami hangosan kattanva jelzi Leának, hogy a fürdőszoba immáron szabad, én pedig egyik pillanatról a másikra eltűnök a habok között.
Ez sem különbözik a többi várostól, de mit is vártam? Homlokomat ráncolva fordulok körbe saját tengelyem körül és nézek végig az utcákon uralkodó káoszon. Rég felborult emeletes buszok, kiégett, megfeketedett kocsmák és lakások, elhajlott vagy kidőlt utcatáblák és reszkető emberek, akik az utcán közlekednek. Nem lehetett volna ezt a családi hisztit egy másik bolygóra átvinni? Mondjuk a Marsra, ott aztán senkinek nem ártottak volna, most pedig megnyomorították ezeknek a szerencsétleneknek az életét. Angyalok... hangosan horkantva indulok el abba az irányba, amerre testvéreim jelenlétét vélem érzékelni, miközben megannyi üvegszilánkot tiporok még inkább apró szilánkká és porrá, vagy pedig bele a földbe. Úgy tűnik az emberek már megszokták ezt az állapotot, egyedül attól rettegnek, hogy az angyalok vagy esetleg a démonok mikor jönnek el ismét és csinálnak káoszt az életükből, vagy kínozzák meg őket, esetleg valamelyik családtagjukat és barátjukat, de éppen elég kínzás nekik addig is azon emberekből álló hittérítő csoport, akik Megváltottaknak hívják magukat és egy hatalmas keresztet a homlokukba karcolva járják az utcákat, elkapják a gyanútlanokat és a szektásokra valló erőszakos stílusban próbálják meg őket rávenni arra, hogy örüljenek ennek a földi pokolnak, mert ez a megváltás előszobája. Kötöznivaló bolondok. Jeruzsálemben ennél mondhatni jobb a helyzet, ott megkövezik az ilyen elvetemülteket és le is tudták a problémát, vagy pedig kiűzik őket a sivatagba, hogy bolyogjon ott, amíg el nem éri a végítélet vagy el nem jut Egyiptomig. Hümmögve fordulok be egy kis utcába, a környék pedig egyre jobban kezd hasonlítani a kertvárosi környezethez, a hatalmas házakkal és udvarokkal, melyeket valaha élet töltött meg, most pedig már csak félig ledőlt házak, kiégett gyep és kidőlt kerítés maradt meg utánuk. Láttam régi képeket ezekről a házakról, amikor még álltak, Lea képeskönyveiben és elfogott valami érthetetlen vágyakozás arra, hogy egy napon nekem is ilyen házam legyen. Igaz egyedül élnék benne, mint a remeték, de remekül meglennék a kis fehér kerítésemmel, szépen gondozott, zöld fűvel, hatalmas terasszal... tényleg kezdek öregedni, hogy már ilyenekről ábrándozom. Azt mondja, hogy huszonnégy, huszonöt ééés huszonhat, áh meg is jöttem! Zsebre tett kezekkel, cseppet sem aggódva sétálok át a kidőlt kertkapun, sétálok fel a poros, kissé megégett és megfeketedett lépcsőfokokon, majd döngök végig a tornácon, hogy aztán egy ujjal belökjem magam előtt a kitört üvegű, megkopott fényű bejárati ajtót és számat belülről rágva belépjek a hatalmas házba, ami egy olyan nyolctagú családnak, mint a miénk bőven elég lenne.
'Delphiniaaa, tudom, hogy itt vaaagy!' - nyújtom el hamisan dalolva a nevét és indulok el a sötét, komor épületben, míg ki nem lyukadok a nappalinál, ahol egy sárgán világító szempár mered rám a homályból. - 'Hú de meg vagyunk ijedve.' - dőlök az ajtófélfának és nézem a hosszú, vörös hajzuhatagot, amit mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Most már csak a legkisebbje hiányzik családunknak és el is kezdhetjük a kupaktanácsot. - 'Szép ház. Te választottad vagy Athan?' - nézek körbe a szobában a megkopott falakon és ledöntött könyvespolcokon. A por lassú táncot jár a napfényben, amit a letépett, leszaggatott függönyök már nem akadályoznak meg attól, hogy bejussanak a ház minden pontjára. Ellökve magamat a félfától sétálok oda egy még épnek tűnő bőrfotelhoz és vetem bele magam, mintha mindig is az enyém lett volna, viszont a felszálló porréteg rögvest arra késztet, hogy meg is fulladjak, így hangosan köhögve legyezem magam elől a port, egészen amíg szanaszét nem legyezem a szobában és már csak az orromat csavarja. Na de, hol is van kis családunk harmadik tagja?


avatar




P r e t t y   S K I N
again and kissed and held him tight

☩ Reagok :
23
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 11:56 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan Nia
──────────── ────────────
pric pranc..kikerültünk és én leléceltem, ahogyan tudtam. De a vér az vér, és meg kell találnom őket. Minden más, minden. Amíg én a pompás Londonra emlékszem, mára már csak hamu maradt. Emberek néhol, és mind egy menedékről beszél nekem. Egy angol városról, ami be keríti London felét, ahova a Brittek menekültek.
Mi lett veled mond, csodás Anglia? Idegesen kerestem azt a helyet, ahol találkoznunk kell.Egy romos hatalmas házban találtam ezt a helyet meg. Belépve senkit nem hallottam, vártam hátha végre meglátok valakit. Athan, és Rubenre számítok. Hiszen ők közel álltak hozzám mindig is. A hideg futkos a hátamon ettől a helytől. Mi történt? Ha már egy nagy Leviatan is fél, ott baj van.

Érzem, hogy gyenge vagyok. Érzem, hogy más van itt, hogy isten valamit jól elcseszett. Várok, s várok. Amíg egy hangot nem hallok. Léptek. Szemem kígyóként villan fel, s pásztázom a terepet.

avatar




P r e t t y   S K I N
again and kissed and held him tight

☩ Reagok :
23
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 11:49 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


***


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
5
Félvér
3
Harcos Angyal
8
Vadász
8
Nephilim
3