We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Anglia, London
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Calypso
avatar

☩ Reagok :
16

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 12:16 am
Következő oldal


Hihetetlen család
Nia*Kisa*Helené*Ruben* Athan* Calypso
Összevont szemöldökkel állok a betört kirakatüveg előtt, kivehetetlenek a szavak, de kétségtelen egyik testvérem küldte az üzenetet. Athan, a legkisebb. Félre húzom ajkam, tétován indulok tovább. Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy szívem visszahúzzon hozzájuk. Lassan koptatom a foghíjas macskaköveket, egy koldus tartja felém tálkáját. megkopott ezüstszínű bögréjén ismét felderengenek a betűk. Olvashatatlanok, ebből is látszik, hogy öcsém épp oly gyenge, mint én. Durván lököm félre a májfoltos, mocskos mancsot. Hangtalanul emelkedik a magasba a néhány pénzérme, már csak lelki szemeim előtt látom, ahogyan egy pillanatra megállnak a levegőben, hogy aztán csilingelve guruljanak tova a bazalt köveken. Szikrákat szór a tűző Nap, szemem előtt apró fényfoltokat hagyva. Ez az ami talán nem változott. Öcsém üzenete, mint az árnyék úgy követ, minden tükröződő felületen meg- megcsillan. Megadóan állok meg egy furcsa négy kerekű mellett. Az utcák tele vannak ilyenekkel, némelyik anélkül mozog, hogy lovak húznák őket. Ijesztő. Ablaka már nincs, így kénytelen vagyok féltérdre ereszkedni. Forró leheletem nyomán felsejlik, kisvártatva pedig olvashatóvá is válik.
A ház melyet a családi randevúnak választott hűen tükrözi állapotomat. Lepukkant. Mögötte sűrű fekete füst tekereg, akár a tengeri kígyó. Halál sikoly, éget hús szaga terjeng a levegőben. Megfordul a fejemben, hogy már elkezdték a bulit, s feldobták a nyársra az áldozati bárányt. Nem mintha, anyánk felzabálása óta, lett volna közös vacsoránk. Beljebb lépve az ajtófélfának támaszkodok. Tisztában vagyok vele, hogy tudják, megérkeztem. Nincs is szándékomban titkolni, csak vagyok annyira illedelmes, hogy megvárjam míg Ruben, pontot tegyen a mondat végére és levegőt vegyen.
– Bocsáss meg Öcsém, igazuk van, össze kell fogni vagy az új családodat előbb- utóbb nem tudod megvédeni. – emelem tekintetem Rubenra. Ki tudja, miért oly fontos neki az néhány ember. Játszadozhat annyival amennyivel akar, akkor és ott ahol akar. Még babaházat is építhet nekik.
- A ládát hiába is keressük. Eltűnt, valaki vagy valakik elvitték. Viszont ötletnek nem is lenne utolsó. –helyeslek a felvetésre még ha nem is gondolta komolyan. – Egyelőre nálunk az előny, de ha valami túlbuzgó Isten barma rá jön, hogy mit is rejtett az a láda, akár már azon is gondolkozhatunk milyen mélyre ássuk el magunkat.  Abba inkább bele se gondolok, mi van akkor, ha Amara őrzi magánál. – nem részletezem mit is jelenthet ez nekünk. Tartom annyira józan eszűnek mindahányat, hogy maguktól is rájöjjenek. – De mindezek előtt boruljatok össze, fonjátok össze a kisujjatokat és béküljetek ki.

Ruben
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23

Utolsó Poszt Vas. Júl. 08, 2018 1:29 pm
Következő oldal


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Kisa - Helené - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 902 • Credit:

 
Úgy néz ki véleményemmel alul maradtam ebben a csatában, ugyanis hárman egyöntetűen zúdítják rám véleményüket, ki - ki a sajátos stílusában. Szemeimet megforgatva huppanok le Athan helyére a kényelmetlen fotelba, mint ahogy azt érkezésemkor is megtettem és egyik lábamat átvetem a poros karfáján, hogy minél kényelmesebben el tudjak helyezkedni és hallgathassam a reménytelen eszmecserét mindenféle könyvtárakról és emberekről, akik megölnek minden idegen lényt, akik az útjukba akadnak. Vadászok? Túl sokan nem lehetnek, hiszen a démonok miatt az emberek egyre inkább fogyatkoznak, arról nem beszélve, hogy a társaság java része valószínűleg élőholt kategóriába tartozik már, de mivel képtelenek az emberek meghalni, még mindig közöttünk járnak, ebből pedig az is következik, hogyha üldözőbe is vennének minket, mi sem tudnánk meghalni, különben is, minket lég nehéz megölni, hacsak valaki nem ismeri a módjának annak, hogy hogyan. Hümmögve kezdem rágcsálni az ajkamat, meredten bámulva koszos tornacipőm még koszosabb orrát, amíg a többiek kupaktanács szerűen beszélik ki a könyvtárakban fellelhető könyvek teljes tartalmát kategóriák szerint. Mi lenne ha visszajönne Isten? Első sorban nyilván annyian esnének hirtelen össze holtan, hogy nincs annyi hely a temetőkben, amennyi embert el kéne akkor temetni, nem beszélve az idegesítő tömeges zokogásokról és jajveszékelésekről. Aztán ott lenne az, hogy talán, esetleg lejönne és rendet tenne, egy csettintéssel helyre tenné az angyalokat és démonokat, mindenki menne vissza a saját helyére, persze a démonoknak ehhez lenne egy - két keresetlen és obszcén szava, de végül úgyis ő győzne, mehetnek vissza a pokolba melegedni. És velünk mi lesz? Mert egyértelmű, hogyha már a két ellentétes fél között rendet tesz, akkor tud a láda kinyitásáról és minket is visszadugna oda, vagy pedig megölne, ami azért inkább vallana rá, mint az, hogy egy ejnye - bejnye kíséretében visszatessékeljen minket újabb több száz évre, vagy akár az idők végéig.
'Oké Athan, felfogtam, de a kis családom kimarad a dologból. Akkor most már hogyha mindenki elmondta háromszor egymás után, hogy a könyvtárak használhatatlanok, mert értelmetlen könyvek vannak benne a minket dicsőítő történetek, vers részletek és novellák helyett és már az ég sem emlékszik ránk, arról nem beszélve, hogy olyan erősek vagyunk, mint egy újszülött, aki még a fejét sem bírja megtartani, találjuk ki, hogy hova lett az erőnk. Isten elvette, rendben, tiszta sor. Következő kérdés; hogyan szerezzük vissza? Mert az apóka fogta magát és elment valahová pihenni, kikapcsolta a Fohász rádióját és szürcsöli a kis koktélját ki tudja hol. Az angyalok biztosan nem fognak nekünk segíteni, mert előbb csinálnának belőlünk kígyó nyársat vacsorára, a démonok... pfff... őket hagyjuk, azt sem tudják merre áll a fejük, csak teremtik a káoszt és nyakig merülnek benne. Most vagy találunk egy olyan tollas hátút, aki hajlandó kétes üzelmekre és esetleg, hangsúlyozom esetleg segít nekünk, vagy mi indulunk útnak egymásba karolva és megkeressük az öreget, ami elég hosszú ideig fog tartani, de mivel örökké élünk, van elég időnk. De még az is opció lehet, hogy visszamegyünk a ládikához, ahonnan kiszabadultunk, egyikünk gyorsan bezárja és ráül a tetejére, hogy ki ne nyíljon semmi esetre sem, amíg ott vagyunk és a többi meg nyom után kutat, hátha valahol el van rejtve egy használati utasítás, esetleg egy üvegcse benne az erőnkkel. A vadászokat legvégső esetben keresném fel, de csak ha nagyon muszáj. Idegesítő kis emberek. Folyton mérgesek meg gyanakszanak és a hátadat szurkálják mindenféle késekkel, meg lőnek, löttyökkel dobálóznak. Múltkor összeakadtam eggyel... nagyon aranyos volt, ahogy elkezdett latinul hadoválni és öntözött szenteltvízzel, de aztán meguntam, amikor már csuromvíz voltam. Szóval ezt az ideggyenge, gyanakvó népséget és utoljára hagynám a lehetőségek listáján. Ki melyik ötletet tartja nem elvetendőnek?' - lóbálom a lábamat, miközben végignézek hármukon és fejemben latolgatom én is a lehetőségeket, hogy melyikkel élnék legszívesebben, de valahogy az angyali segítség és az önálló Isten keresés között nem tudok dönteni. Lehet magunk között össze tudnánk gyűjteni annyi információt pár nap alatt, hogy biztosan elindulhassunk egy úton, de az is megeshet, hogy valamelyikünk talál egy olyan szárnyast, aki hajlandó segítséget nyújtani. Rendben, de mi a garancia arra, hogy az apóka nem fog minket azonnal megölni, ahogy meglát minket? Talán az, hogyha az sem érdekli, hogy a lényei miket művelnek az imádott embereivel, akkor esetleg nekünk is azt mondja, hogy itt az erőtök, jó szórakozást. Áh, az túl egyszerű lenne! Gondolataimat Delphi szakítja meg, tekintetem pedig a nappali bejárata felé irányul, ahol felbukkan egy újabb testvérünk, Helené, akin úgy látszik nem fogtak az együtt töltött évek, mert mosolyát olyan szélesen ragyogtatja ránk, mintha neki mindennap öröm lett volna, amit összezárva kellett töltenünk.
'Na tessék, róla írnak a könyvek! Trójai háború, mindannyian ott voltunk, de el is lehet olvasni. Legalább egyikünknek összejött az élet, Delphiről nem beszélve. Két híresség is van a családban, eldobom az agyam. Amúgy szerbusz Helené!' - intek oda hanyagul és mélyednék vissza gondolataimba, amikor Athan vad köpködésbe és köhögésbe kezd, az alkohol szag pedig kezd vészesen gyorsan terjedni az egész szobában, Athanból pedig valósággal árad a szag. - 'Úgy néz ki Helené nem bírja a hírnévvel járó figyelmet és az alkoholhoz fordult tanácsért és nyugalomért.' - rázom a fejem rosszallóan, de közben majdnem elnevetem magam. Nem hogy ránk nem emlékszik senki, de már magára a trójai háborúra. Aki olvasta régen, az már elfelejtette, aki meg most veszi a kezébe az csak unatkozik, mint ahogyan én is tettem, amikor végig kellett nézni az egész drámai szerelmes történetet. Kisa azt hiszem három - négy alkalommal el is aludt alatta és folyt a nyál a szájából. Vajon ebben az életben is lesz alkalmunk újra megcsodálni egy ilyen gyönyörű történetet? Aligha hinném.


Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 6:13 pm
Következő oldal


☠️ Családi találkozó

Ruben & Athan & Nia & Kisa
szószám: 1166 • Credit:

 
- Nincsenek már réges -régen boszorkányok, mármint igazi boszorkányok. Amik ebben az időben voltak, azok poharakból jósoltak és tenyereket bámultak.. - sziszegi a másik felé, hogy azért ne nézze már ennyire hülyének, rég tudja, hogy azokat, akiknek ők erőt és tudást adtak, már rég nincsenek. Való igaz, így is végeztek velük, de ezek odakint.. ezek csak játszanak. Vagy nem. Az emberek megváltoztak, bizonyára eszüket vette az, hogy az egykoron imádott angyalaik és Istenük mára már szinte káromkodásnak számít, ha említik. Így aztán, újfajta élvezeteket kell kitalálni, büntetéseket, amelyek fájdalmasak, még a mostani kialakult helyzetben is.
- Lehet egy angyal ágyasa, hagyd el  – legyint végül türelmetlenül, hisz fáradt, kimerült és most jelenleg bánja, hogy összecsődítette a társaságot. Bár, nem láthatta előre, hogy ő a rossz útvonalon kívánja megközelíteni a helyszínt, ha egy utcával arrébb fordul be, talán most a fotelben ülve szállna be a sértegetésekbe és gúnyolódásokba. Így azonban inkább hallgat, morog, vagy épp lehunyt szemmel gyógyítja magát. Ha találna valakit, akiből leszívhatna annyi erőt, hogy rendbe tudja tenni magát.. De az egyetlen esélyét megölte, a testvérei pedig számára tabuk. Ha úgy adódik, legalább ők tudják használni az erejüket, ki tudja, tényleg mennyit fognak fel a kintiek és megtámadják-e őket. Mondjuk, egy csapat ember már nem nagy falat, sőt, de biztos ami biztos. Bár, ahogy hallja, előbb tépik szét egymást, mintsem bármi más lépne elébük. Szemeit megforgatva hallgatja, ahogy fröcsögnek egymással, majd ismét felé. Igen, kimondott mindent, talán olyat is, amit nem, vagy nem épp így akart közölni, de már mindegy. A szó hiába száll el, megmarad annyi, amennyi megül a tudatukban. Nem lett könnyebb ugyan a lelke, de legalább már nem az a téma, ki mennyire utálja a másikat. Megtámaszkodva néz előbb Ruben felé, aki félretolja vicceskedő stílusát, és komoly arcot húzva önti ki a mocskot. Talán ez kellett volna eddig is? A ládában is? Mondjuk nem, ott jobb, hogy nem ez történt, mivel itt még mindig lehet egy kiadós vita után menni a szélrózsa minden irányába, ott viszont az erőszak kapott volna csak szerepet, és bár ellentmond a szavainak, egyikük halálát sem kívánja komolyan.
- De, pontosan arra van szükség  – nyögi a hiszti közbe, majd a fejét csóválja. Nem látja, nem, ó de mennyire nem. Persze, kényelemben van, elvan, elszórakozik és társasága is akad, aki nem mi vagyunk. Ha ennyivel beéri.. Már nem csak Kisa pillantása hűvös. - Még nem kell félni. Aztán egy baklövés, és máris mi vagyunk a célpont. Ó, Ruben, komolyan! - tárja szét karjait, és járkálni kezd fel-alá, hagyja, hogy a többiek is felszólaljanak. Végül, amikor már úgy érzi, elég erős a zsibbadás és az, hogy bármikor megadhatja magát a térde, megáll, és ismét a többiek felé fordul. Arcáról letöröl egy-két foltot, már nem tudja, melyik az ő és melyik az angyal vére, mindketten elég rendesen nyomot hagytak a másikon. Amíg ő mosakszik, mint holmi macska, a téma talán kezd kényelmessé válni, vagy egyszerűen kifogytak pillanatnyilag kifogytak a méregből. Felszusszanva ereszti le a kezét, csatakos hajtincset hátralapította és egy roppantással a helyére zöttyentette vélhetően kiugrott vállát. Mint valami ósdi bútor...
- Mindent helyre lehet hozni. Másnem a mostani helyzeten javítani. A világ romos, egy csomó hely, és ráadásul fegyver pihen össze-vissza, amikre alig figyelnek. Ha más nem, átmenetileg azzal.. csak az se megoldás, hogy elmenekülsz a dolog elől a kis családodhoz. Elfelejted ki vagy igazándiból. Szörnyeteg vagy a világ szemében, csak nem ismernek még meg – ha kemény szavak, ha nem, igazak. Anyjuk művei, gyilkos bagázs. - Mint mindannyian, csak épp most közelebb állunk egy kosár kismacskához, akik fújtatnak és oroszlánnak képzelik magukat  – ül le ismét, de a masszívabb ablakpárkányt választja, hogy nagyjából egy síkban lehessen velük, ne kelljen megviselt nyakát feszegetnie. Mindenki tette amit tett, érhetően ki mire volt kíváncsi, mire vágyott, mit hiányolt. Ez már a múlt, a többi pedig egyenesen történelem, ha azon vitatkoznak megint, mi volt akkor és mi lehetett volna, érdemtelen az egész találkozó. A jog mindenkinek ott van, hogy elmondja, ami a lelkét nyomja, és bár ő hívta össze a társaságot, még mindig nem ő „irányít”. Az igen erősen élt minden pillanatban az illetékesben, hogy kinek hol a helye.
- Ezek a könyvtárak semmit sem érnek. Tele vannak olyan könyvekkel, ahol szerelmesek, megijesztik azt aki olvassa, vagy hovatovább olyan.. öhm.. szituációt ír le, amelybe bele lehet pirulni – nem, még véletlen sem olvasott ilyesmit. Ja de. És az a legszomorúbb, hogy végig elolvasta, mert kíváncsi volt a végére, de egész végig ugyanaz ment. Teljesen értelmetlen.. Köhint egy aprót végül csak. - Én ezeket már tudtam, azt is, hogy rólunk nincs semmi odakint, hogy nincsenek boszorkányok és minden megváltozott. A ládában volt egy kis segítségem, így én azóta próbálok ezeken az apróságokon túl látni. Úgy tudom, vannak még olyan emberek, akik okkult tudást használnak. Ők vadászoknak hívják magukat, és igen erős eszközeik is lehetnek. Remélhetően nekik sincs feljegyzésük rólunk, így az előny még mindig a miénk. A városok nagy része romhalmaz, de vannak igen virágzóak is, ámbár hol démonok, hol pedig az angyalok uralják. Egyre kevesebb az ember, és ha valóban akarunk bármit is kezdeni, lassan ideje lesz összedolgozni. Nem az ké..  - megakad a szó, amint Delphinia felhívja a figyelmet arra, hogy valaki erre tart. Mivel ereje még igen csekély, nem tud tapogatózni, mégis kicsoda merészeli megközelíteni a helyet, ahol tárgyalnak. Talán az emberek kintről, talán valami sokkal rosszabb. Megemelve magát, kezében fémesen csillan a penge, amelyen fekete és vörös vér pihen, bemocskolva a mesteri kivitelezést. Ez pontosan az, aminek látszik, egy aduász ebben a világban, ha úgy lehet nevezni. Nem adta ingyen sem az erejét, sem épségét a küzdelemben, ha már nem akaszt fejeket a nadrágszíjára, valami mégis kellett. És mi más nem, mint egy fegyver? Csend övezi a pillanatokat, majd a hanghoz végül arc is párosul, merev tartása pedig leereszkedik.
- Ó, hát te  – pillant Helene felé, aki úgy libben be, mintha csak tegnap váltak volna el. - Örülök, hogy ideértél te is – ül vissza, majd sóhajjal fogadja, ahogy neki is az az első, hogy mégis mi történt vele. Mióta törődnek ennyire azzal, épp mivel mocskolja be magát? Az angyalpengét eltüntetve követi, ahogy odalép hozzá, és legyint csak.
- Bajba nem, csak nem tolerálom, ha nekem támadnak. Vannak fontosabb dolgok is most  – fogalma sincs, ki akarja elmondani neki, eddig mi volt, de talán a veszekedést át is ugorná, azt említeni sem kell, vagy ha ő nem teszi, a többiek talán. - Aaa.. öhm, kösz  – veszi el a laposüveget, és ő abban a hitben él, hogy abban valami bájital pihen, aminek talán jobban örülne, mint bármi másnak. - Röviden és tömören: össze kell fognunk, hogy több erőnk legyen  – csavarja le az üveg tetejét, és már húzza is meg, de a kellemes meleg helyett maró, keserű íz és némi égő érzet találkozik nyelvével. Majdnem kiköpi, némi nedű arcára és mellkasára is folyik, amint elrántja szájától az italt, és megrázza a fejét.
- Az ég szerelmére.. pont most akarsz megmérgezni? - ebben az állapotban ugyan nem számít halandónak, de mégis minden sokkal intenzívebb és erősebb. Alkohol a fájdalmakra..


Helené
avatar



☩ Reagok :
5

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 30, 2018 2:42 pm
Következő oldal


Családi Kupaktanács
öltözék  • Credit:
Nem fogok hazudni! Nagyon is jó volt kiszabadulni abból a börtönből. Túl sok ideig voltunk összezárva. Bár nagy általánosságban semmi bajom a családommal, kivéve egy két illetőt, akik nem tudom miért is pikkelnek rám, de bevallom őszintén nem is érdekel. Gyermekes viselkedésnek tartom azt, amit produkálnak. Ha bajod van valakivel állj ki elé és mondd meg neki…
Megrökönyödtem  ahogy a világot járva láttam milyen pusztítást történt. Az emberek világa egy csodálatos hely volt. Olyan épületeket húztak fel, amiktől tátva maradt az ember szája. Meghódították a földet, a vizet és a levegőt is. Most meg… Mi maradt?... Csak törmelék, por, összedőlt házak, reményvesztett emberek. Szánalmas!
De ami a legbosszantóbb az az, hogy az erőnk nagy részét mi is elveszítettük. A bezárás legyengített minket és már nem tudjuk eredeti terveinket megvalósítani. Pedig talán együtt még tehetnénk valamit ezért a bolygóért. Hisz ez is az otthonunk, vagy micsoda.
Lehet, hogy az erőm értéke csökkent, de a test szépségéből mit sem veszített. Nem sok időbe telt, hogy elkezdjek csatlósokat gyűjteni magam köré. Amíg nem tudom, hogy mi vár ránk pontosabb jobb óvatosabbnak lenni nem igaz? Ahogyan régen most is könnyedén elcsavarom a férfiak agyát. Ebben aztán semmit nem változtak, sőt talán még naivabbak lettek. Szánalmas…
Miután kellemesen feltöltöttem magam energiával a poharam után nyúlok. Egy aprót kortyolok bele és lehunyt tekintettel élvezem az égető szeszt. Ahogy kinyitom szemeimet egy mosoly kúszik arcomra. Máris hiányzik neki a kicsi család?
Bár nem tudom mikor küldhették az üzenetet, de végül hozzám is eljutott. Gondolkoztam már azon, hogy jó lenne kicsit összedugni a fejünket. Hisz annyi minden történt, annyi megválaszolatlan kérdés van. Együtt biztosan többre jutunk… De engem leginkább az foglalkoztat, hogy ki engedett ki minket és miért? Mikor fog megjelenni és fizetséget követelni rajtunk? Egyáltalán jó nekünk, hogy kijutottunk?
Azemberi hústól bűzlő füst megcsapja az orrom. Arcom megrándul a szagtól. Ismerem ezt… Bár nagyon rég nem éreztem ezt. Még bebörtönzésünk előtt találkoztam ilyennel. Ezek szerint a mai napig divatos a boszorkányégetés. Szegény nő! Ha tudták volna, hogy semmi köze hozzájuk…
A tömeget messziről figyelem meg. Az embereket mindig is könnyen lehetett manipulálni. A vészidőkben meg sokkal kevesebb ráfordítás is elég ahhoz, hogy egy egész tömeget megmozdíts hamis szavaiddal.
Tekintetem végül az egyik házra téved, ahonnan érzem testvéreim energiáit. Széles mosoly kúszik arcomra, ahogy megindulok feléjük. Nagyon is kíváncsi vagyok arra, hogy ki mit látott, tapasztalt vagy tud.
-Drága testvéreim! Hát ismét együtt vagyunk. Bevallom őszintén nekem is kezdtetek hiányozni!-Végig nézek a kis csapaton. Mosolyom csak akkor enyhül mikor Delphiniára pillantok. Tudtommal nem, hogy nem szeret, de egyenesen gyűlöl engem… De az okát a mai napig nem tudom… És vajon érdekel? Cseppet sem… Van rajta kívül még hat testvérem…. Akik közül az egyik megsebesült.
-Athan veled meg mi történt? Alig szakadunk szét és te máris bajba kerülsz?-Előveszek egy kis lapos üveget jó minőségű alkohollal benne, amit felé is nyújtok.
-Tessék! Egy kis fájdalomcsillapító!-Kacsintok rá.



Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
12

Utolsó Poszt Pént. Jún. 29, 2018 12:36 am
Következő oldal


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Athan, Ruben, Kisa, Nia, Helené
──────────── ────────────
Még mindig kevesen, de megnyugtató, hogy azon fele a családomnak nincs, még itt kiket abszolút nem várok. Látom Athan nem kér pátyolgatásból, így ellépek. Ő a legkisebb, bár tudom jól, hogy nem szereti, ha így bánnak vele. Én szeretem Athant, más kérdés ő hogyan áll most hozzám. Hosszú ideig voltunk bezárva, kín keserves volt. Fájdalmas volt hallgatni, látni őket. Fájdalmas volt a gondolataimban élni. Bele mélyedve a múltba, visszaemlékezni a legapróbb részletig mindenre, s újra élni azt. Talán ez volt a büntetésünk, de megbűnhődtünk. A világot most körbe lengi a káosz, körbe lengi a gyűlölet, s a félelem. Más minden, mint egykoron, mikro az emberek boldog tudatlanságban éltek. De gondoljunk bele, olyanért lettünk meg büntetve, amiért mi nem tehetünk.  Feladattal teremtettek minket, de miután anyánk szívével jól laktunk, az a feladat megszűnt. Mióta kinn vagyunk, a Ladából csal, lézengünk, s hol a feladat? Ja Amara… na jó lesz.
Ruben frappáns beszólása ütött, felkuncogok, ami hangosra sikeredett, de igyekszem vissza zárni a „szellemet a palackban” és ismételten a komoly arcom felvenni. Hányás engem is sokszor kerülget Kisa láttán, de még is tisztelem nővérem. Talán még ő a kedvencem a lányok közül. Van stílusa, és mondani valója. És eszes. Van, mikor nem csak a testével, de az eszével is arat.
-„nem érzelgősséget, Delphinia.”- Utánozom panpogva őt, összeráncolt tekintettel, majd egy hatalmas szemforgatással jelzem, hogy nem kívánt a jelenléte. Hiába szükséges, de a szeretettem véges.
Ruben kis előadását végig hallgattam, s nagy pilláim alól pillantok testvéremre.
- Bevetted a napi nyugi bogyód tesó? – Értetlenkedem. – Te… ezzel a helyzettel megbékélsz? – Rázom meg a fejem és tárom szét a kezem színpadiasan. Kisa is egyetért az álláspontommal, bár kétlem, hogy pont az enyémmel, csak véletlen éppen a legjobb, legokosabb agyával gondolkodik. Ajkam előre biggyesztem és suttogom a vadászrész hallatán, hogy ránk nem vadásznak. – Igaz. – Bólintok egyetértéssel. Ha nem hal meg senki, egyszer kipróbálhatom milyen Heléné szívébe kést döfni… így legalább nem lesz, hogy jaj de bunkó vagyok, hogy kinyírtam a tesókát…
- Tudsz olvasni? – Vigyorodom el nővérem olvasásán, s kutatásán. – Én magamat kerestem a könyvtárban, tetszettem magamnak. – Vetettem oda, majd lehuppanok a kanapéra és keresztbe teszem a lábam, karfán támasztom kezem, s babrálok a hajammal. Egyiptomi történelemben, nem csak magam, de Sethet is sikerült megtalálnom. De saját magam jobban érdekelt. Volt némi eltérés, s Nefertitit is úgy említették, amitől felállt a nem létező szőröm is.

Nem messze lépésekre leszek figyelmes, ahogyan valaki közelít. – Valaki jön. – Mondom, majd babrálásom abba marad, s pillantok oda a bejárathoz. Vajon ki érkezik, s mit tud? Többet, mint mi? Ő mit érez ezekkel kapcsolatban, ami történik?









Kisa
avatar



☩ Reagok :
15

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 28, 2018 5:34 pm
Következő oldal


Andariel ivadékai
Éljen soká a család  • Credit:
Kedvesnek egyáltalán nem mondható, még mindig sziszegő családunknak csak a fele gyűlt össze. Úgy tűnik, a többiek még mindig sebeiket nyalogatják, vagy talán azon vannak, hogy saját maguk előre törjenek, minket hátra hagyva. Amilyen silány állapotban vagyunk, nem hiszem, hogy egymagunk jutnánk valamire. Sajnálatos, de én sem, holott nyugodtan meglennék kistestvéreim szájtépése nélkül. Az epés megjegyzés egyszerűen kikívánkozik. Ez nem az a közeg, ahol lepleznem kellene önmagam, semmi értelme finomkodni. Ami szánalmas, az szánalmas, vita nincs. Az tény, hogy mi sem villoghatunk az erőnkkel, de öcsém jelenleg mélyebben van abban a gödörben, mint bármelyikünk.
- A ládából kijövet információkat kerestem, nem érzelgősséget, Delphinia.
Athan megjegyzésétől mosoly kúszik arcomra, de mindez addig tart, amíg a család bohóca meg nem szólal. Ruben néha egészen kellemes társaságnak bizonyult tömlöcünkben. Az esetek majdhogynem egy egész százalékában, ami mégiscsak frissítő élményt nyújtott a maradék kilencvenkilenc után. Athan úgy tűnt, sokakhoz képest jól viselte a bezártságot és a kikényszerített, évszázadokon át tartó családi rendezvényt. Ami Delphit illeti… sokkal elviselhetőbb volt a bezárásunk előtt, mint közben. Most, hogy kijutottunk pedig fogalmam sincs. Ruben megjegyzését azonban elmossák kistestvérem szavai.
A harag minden egyes kimondott szóval gyűlik bennem, nem csak Athan iránt, aki hangosan kimondja a valóságot. Felé az egész csekély része irányul, a java inkább Isten ellen gyülemlik. Az az undorító féreg mindent összehordott egy világba, de ha az önmagától kezd működni, azonnal berezel. Miért nem lépett már akkor közbe, amikor anyánk megszerezte az erejét? Miért csak akkor, amikor mi is a teremtés útjára léptünk?
Mikor tekintetem találkozik öcsémével, megerősítően bólintok. Felesleges lenne eltitkolni, hogy engem is érint ez az ocsmány gyengeség. Tisztában kell lennünk az erőnkkel, ha jutni akarunk valamire. Ha valaki nagyot mond, akkor megüthetjük a bokánkat, márpedig ebben nem vennék részt. Anyánk ellen menni is kockázatos volt, de az semmi ahhoz képest, amivel most kell szembenéznünk. Egy egész világgal és annak nagyképű istenével.
Úgy tűnik, megérte ide eljönnöm. Nem azért, mert olyasmit tudtam meg, amit eddig még nem sikerült, hanem azért, mert most már tudom, Athanban társra lelhetek tervem véghezvitele során. Éppúgy vágyja vissza hatalmunkat, mint én, s megalázva érzi magát amiatt, ahogyan most állunk. Ellenben Rubennel, kinek szavai már arra sem érdemesek, hogy szánjam őket. A bezártság elvette eszét. Beletörődött a gyenge, illúzió adta szabadságba, nem foglalkozva azzal, hogy bármikor darabokra törhet. Nem érdekli? Alig hiszem el, hogy sikerült ebbe beletörődnie. Mi van, ha a többiek, akik nincsenek itt, szintén így vannak vele? Ha így folytatják, nem lesznek más, mint haszontalan szemét. Tekintetem a minket összehívóra vetődik, miután ingerültségemben sárgán villannak. Azt hiszem, ő sem erre a válaszra számított.
- Nem kell semmitől félni? Odakint mindenki öli egymást. Ember embernek farkasa és így van ez az angyalokkal és a démonokkal is. Athant is megtámadták, holott nem hiszem, hogy kereste a bajt. Mit gondolsz, meddig tart, amíg rád találnak és összetörik az új álomvilágodat, Ruben? – kérdem, szinte sziszegve a szavakat.
Az sem képes felvidítani, hogy értékeli a kinti alkotásom. Az érkezésemkor megvolt jó kedvem porszeme sem maradt bennem. Ujjaim keresztbe tett karjaimra szorítanak. Ha ember lennék, biztosan nyoma maradna, esetemben azonban hamar elmúlik majd kis erőfeszítésem eredménye. Nem érdemes felkapnom a vizet. Az az idióta mindig valami mást látott, mint amit én. Másként értelmezi a világot, tőlünk eltérően.
- Az elmúlt heteket a könyvtárakban töltöttem. Miután bezártak minket és elégették a boszorkányokat, az emberek nem sokat változtak. A világuk gyorsan fejlődött, a saját erejük helyett egyre jobban bíztak a gépekben. Elbízták magukat a nagynak hitt tudástól és láthatjuk, hová jutottak. Akármit olvastam, egyetlen sort sem írtak rólunk. Még a nevünket sem említik. Valószínűleg a boszorkányok is csak azért vannak megemlítve, mert a későbbiekben a népritkítás egyik eszközéül szolgált ez a név.
Röviden tömören ennyi a történelem. Felesleges órákon át regélni, az eredmény jól látható és tapasztalható. A birodalmaknak csupán romjai maradtak, már ha nem törölte el őket a föld színéről a halhatatlanok seregeinek csatája.



Ruben
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 3:38 pm
Következő oldal


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Kisa - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1059• Credit:

 
Miért égetnek odakint embereket? Athan ez a kérdés akár a főnyereményt is megérhetné, hogy lenne még valaki, aki átadja neked a pénzjutalmat. A pörkölődő hús bűzös szaga már a házat is körbelengi, nem lehet előle elmenekülni, a nő hangjai belevesztek a lángokba, a tömeg pedig elcsitulva figyeli, ahogy az egykoron emberi lényből egy darab szenes fatuskó válik. Miért égetnek embereket? Mert unatkoznak. Ám mielőtt számat bármilyen válasz is elhagyhatná, a kinti csöndet, a tűz pattogását, a hasábok roppanását egy újabb üvöltés töri meg, egy férfi hangja határozottan. A fotel karfájára támaszkodva hagyom ott sebesült öcsémet a fotel kényelmében és lépek ismét a színház első sorába, ahol a színpadon most már a prédikátoron a sor, hogy az eddig elkövetett bűneiért feleljen. Ruháját a lángok másodpercek alatt felemésztik, bekebelezve ezzel őt is, a tömeg pedig riadtan rebben szét, akár a madársereg, hogy a lángoló szónoknak vizet kerítsenek valahonnan, bár én inkább már koporsót hoznék neki, mert ezt nem fogja túlélni még akkor sem, hogyha üvöltve imádkozik az éghez. Na? Valaki? Más nem akarja magát felgyújtani, vagy hirtelen öngyulladásba kezdeni?
'Hát Athan... azért, mert boszorkány volt a nő.' - boszorkány, akikből az utolsókat is akkor égették el, amikor minket bezártak a ládába, hogy a tudást, amit tőlünk szereztek ne adhassák át másnak, ne árthassanak vele másnak és különben se létezzenek, mert Isten terve ellen való elképzelés. Micsoda önzőség! Az ablaktól és a kinti kabarétól elfordulva lépek vissza a fotelhoz és támaszkodom a háttámlájára és hallgatnám öcsénk meséjét a sebesüléseiről, amikor a bejárati ajtó ismét becsapódik és hamarosan a nappali ajtajában egy magas, sápadt női alak bukkan fel, arcáról süt, hogy csak azért jött, mert muszáj volt, legszívesebben a világ másik végére kívánna vagy minket, vagy magát, csak hogy sose kelljen többé találkoznia velünk, ebben a kívánságban pedig én is osztozkodom. Szánalomtól fröcsögő, már - már undorító tekintetét Athan felé fordítja és kimondja az első epés megjegyzést, ami eszébe jut, én pedig szemeimet forgatva nézek le a legkisebbre, hogy van - e valami hozzáfűznivalója Kisa megérkezéséhez, Delphi viszont élhosszal megelőzi. Szép család.
'De jó, hogy te is itt vagy Kisa. Szinte szóhoz sem jutok, bár ez inkább a hányinger miatt van, amit a hangoddal idéztél elő, de mindjárt elmúlik.' - legyintek egyet, mintha meg akarnám nyugtatni, hogy aggodalomra semmi ok, bár ő lenne az, aki első sorból akarná végignézni, ahogy belefulladok a saját hányásomba, utána még meg is tapsolna az alakításért, no meg azért, hogy nem kelek föl többé és eggyel kevesebb fajtársát kell elviselnie. Választ nem is várva fordítom fejem ismét öcsém felé, miközben körmöm alól kezdem el kipiszkálgatni a koszt, ami érthetetlen módon nem ázott ki a fürdőkádban töltött hosszú órák elteltével sem. Szánalmasak vagyunk? Ohóóó, hát már mióta tudom én ezt, hogy bűvésztrükkök gazdái vagyunk, amióta csak a lábunk földet ért, de nem szakítom meg, hadd adja ki magából minden mérgét és sértődöttségét, hogy egy tébolyodott angyal így elfenekelte.
'Bujdosunk valami elől? Én speciel előletek szerettem volna egy kis nyugalmat, ezért maradtam a világ másik végén a sivatagban. Nem vall valami családcentrikus gondolkodásra, én kérek érte elnézést és akinek nem inge, ne vegye magára, de nem csak én gondoltam és gondolom ugyanezt. Hétszáz évig kellett hallgatnom a hisztériát, hogy ki az erősebb, ki a nagyobb, kinek hosszabb a haja, kinek nő gyorsabban a szakálla, ki az első, ki a második, jaj de vissza akartok menni a régi világba, jaj mi volt ekkor meg akkor, az udvarral vajon most mi lehet, mi lehet a királlyal, az uralkodóval, a hercegnővel, az utolsó parasztgyerekkel a sarkon és még sorolhatnám. És én sem voltam jobb, még mielőtt bármelyikőtök is a fejemhez vágná, hogy én meg üvöltöztem és kötekedtem, éppen ezért nem kerestem egyikőtöket sem, mert ha valakit véletlenül megláttam volna a láda után, lehet belőle csináltam volna vacsorát. Azt ne mondd, kis legény, hogy fogjunk össze és közösen állítsunk helyre mindent, mert bla bla bla. Ugyan mit lehetne helyrehozni? Ezeket a kis cirkuszba való trükköket, amink van? És hogy tervezed? Hogy tervezzük, ha már egy nagy, szeretetteljes, összetartó család vagyunk? Elkapjuk Istenkét, aki éppen szabadságon van és jól megmondjuk neki, hogy adja vissza az erőnket? Lehet, hogy idiótának fogtok tartani, de én speciel teljesen megbékéltem a jelenlegi helyzettel. Van hol laknom, élek, virulok, elvagyok, járom a világot, oda megyek, ahová akarok, nézem, hogy mi lett a bolygóból, de nem teszek ellene semmit, mert egyszerűen hidegen hagy. Itt van mindenki a két túloldalról? Egészségükre! Az emberek nem tudnak meghalni, hanem szenvednek? Van ez így! Már őszintén az sem érdekel, hogy senki nem tud rólunk semmit, mert jobb ez így. Legalább nem kell semmitől félni, hogy ránk vadásznak.' - tekintetem hármuk között ugrál és érzem, hogy valahogy egyedül vagyok a véleményeimmel. Hiába, a család az család, és akárhogy gyűlölöd a hozzátartozóidat, mégiscsak rájuk számíthatsz, ha nincs semmid és Athan most pont ugyanezt tenné, tőlünk várja a megváltó válaszokat, ötleteket, a nagy családi sírós összeborulást és megbocsájtásokat. Nem vagyok egy köpködős fajta, sem haragtartó, de jobb véleménnyel lennék róluk, hogyha csak száz évvel később találtunk volna megint egymásra, helyette alig telt el némi idő és máris megint többen vagyunk egy szobában, mint ahogyan egészséges lenne.
'Mindezeken felül, hogyha lesz családi kirándulás, akkor szívesen megyek, de legyen már olyan izgalmas, mint ami kint van.' - intek fejemmel az ablak felé és kíváncsian szemlélem, ahogy a papot próbálják vizes rongyokba csavarva összetákolni, hogy elszállítsák, de többen a realizmus hívei és csak a fejüket csóválva vetnek sűrűn keresztet, imákat mormolnak el. De várjunk! Hogyha az emberek nem képesek meghalni, akkor... azok ott még kint még mindig élnek?! Kikerekedett szemekkel nézem a lassan csontig égő hullát a máglyán és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy odabent még mindig van valaki. És most ez most fog csinálni így? Ez nem lehetséges. Homlokomat ráncolva nézek vissza a többiekre és mutatok az ablak felé a hüvelykujjammal.
'Deee ha... ha nem hal meg senki... akkor abban az elszenesedett fatuskóban még mindig van valaki? Az ott még él? Nekem ezt ne akarjátok bemesélni. Hát elfújja a szél, ha elalszik a tűz! És mit fog csinálni, hogyha mégis életben marad? Így fog járni kelni, hogy 'Én vagyok Tuskó Kisasszony!' ? - vékonyítom el a hangomat a mondat végén, számsarkai pedig már rándulnának nevetésre, de ez pont elég illetlen ahhoz, hogy megregulázzam magam és inkább csak megvakarjam borostás államat. Tuskó Kisasszony... én meg vagyok a Tuskó Úrfi, mert faragatlan a viselkedésem. Faragatlan Tuskó... oké, ezt nem lehet valahogy kikapcsolni?


Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 7:40 pm
Következő oldal


☠️ Családi találkozó

Ruben & Athan & Nia & Kisa
szószám: 969 • Credit:

 
Odakint tombol a káosz. Ő a hátsó bejáratot választva nem látott rá arra a helyre, ahol nemrég tanúi lehetett az emberiség a kegyetlenségre, igen kimerítő módon. Fülében saját vérének pulzálása zubog, csak lassan fogja fel, mi is történhetett. Elkésett kicsit, lemaradt a műsorról, és talán nem is gond, mert így képtelen lett volna úgy élvezni, mint ahogy normál állapotában tenné. Az égett hús szaga eléri orrát, a tömeg moraja eljut füleibe. Ahogy lassan, apránként javít magán, már amennyit bír, mert most bizony elkéne egy kényelmes elemcsere, csakhogy, nemigen alkalmas a pillanat arra, se nem tud lenyúlni bárkitől – már a kisebb csata közben le-lecsapolta az angyalt, talán ezért is volt olyan rövid a csata -, azonban testvéreitől nem illene lopnia, a másik opció pedig.. Mindegy is. Felsóhajt, és az ablak felé pillantva próbálja felfogni a kint történteket. Fáradt, rettentően fáradt, és emellett dühe is felébred. A tehetetlen düh, amely miatt idehívta azokat, akik vevők voltak rá. Ékes példa arra, mégis mire akart rámutatni. Ereje teljében nem lett volna számára ez kihívás, nem lett volna ilyen megerőltető, nem az lett volna, hogy még ő jön ki majdhogynem rosszabbul. Nem tud semmit tenni és ez bosszantja, egyre jobban. Ó kegyetlen sors..
Fájdalmasan nyög fel, amikor Ruben elmozdítja a támaszától és a poros fotel felé terelgeti, azonban nem tiltakozik, leülve pillant fel rá, arcszíne már egyel élettel telibb, bőre azonban halovány pikkelyektől úszik, szemei pedig a kígyóé, ami ő maga, egyelőre nem tudja elrejteni azokat, mintha még saját kis álcája is ellene lenne. Ujjai ökölbe szorulnak, majd körmeit a karfába vájja.
- Mi történt.. én is ezt akartam kérdezni – köp ki egy apró adagnyi vért a padlóra, és csatakos hajtincset hátratűrve lapítja a fejére. Kell pár pillanatnyi szusszanás, hogy összeszedje a gondolatait. Ide igyekezett, az útjába került és ő megpróbálta régi fényének emlékével leküzdeni, csakhogy.. És akkor még az emberek is. Minden. Túl sok információ egyszerre, ha végleg gyenge lenne, talán el is ájulna, de megőrzi a hidegvérét és az eszméletét, majd fejét megcsóválva pillant ismét rá, rájuk. Miért néznek úgy rá, mint egy haldoklóra? Ruben vizsgáló kezei alól szólal meg ismét.
- Erre semmi szükség, mindjárt rendben leszek. De.. odakint. Miért égetnek embereket? Manapság már ennyire nincs élelem? - mocorog aprót szisszenve, mert szívesen vizsgálná meg a kinti jelenetet, de ha felállna, tudja, hogy a fotelbe nyomnák vissza. Sóhajt végül, nyugton maradva, bármennyire is nem szereti ezt.
- Egy angyal. Erre kóborolt, pont az utamban. Vélhetően beleőrült abba, hogy kizárták a mennyekből, és úgy éreztem, embervér tapadt a kezeihez. Meglátott, és már ott is volt. Talán még jobban feldühítette az, amikor mágiával válaszoltam vissza.. - szisszen egyet ismét, amikor Ruben olyan pontot talál, amely még érzékeny, vagyis az oldalához tapint, ha még kedve van orvososat játszani. Kitérne még a többire is, csak egy harmadik hang üti meg a füleit, és akaratlanul nyúzott mosoly ül ki ajkaira. Fejét hátradöntve pillant Kisa felé, aki mint mindig, földi szépségét tökéletesre emelve áll ott, messze fölöttük.
- Örülök, hogy látlak, kedves nővérem. Te, mint mindig, ismét csodásan festesz, egyszerűen nem érek fel a fényedhez – tódítja, mintha szükség lenne erre, a sértést fel sem véve. Ugyan már, teljesen felesleges. Ruben kezét végül eltolja, és megemeli magát, amennyire csak tudja, hogy ne fetrengjen a fotelban mégsem. Így mindjárt más, igazándiból másra számított, mint Kisa, de azok, akik nincsenek itt, nem is lepik meg. Ki-ki a maga helyén ténykedik.
- Ha már így szépen összegyűltünk.. pontosan a szánalom lenne a szó. Ez, amit láttok – ismét a karfába vájja ujjait, a düh mintha a rejtett erőit húzná elő, hogy legyen ereje arra, hogy elmondja, amit csak akar, ami nyomja a lelke helyét.
- Mindannyian szánalmasak vagyunk, akár tetszik, akár nem. Amióta kihúztak minket a ládából.. csak reméltem, hogy átmeneti, hogy amint kint vagyunk, a halandók, a démonok, bárkik között.. De nem múlt el. Nem csak a szabadságunk lett ellopva tőlünk, és ne nézzetek így, tudom, hogy ti is érzitek, még te is – pillant Kisa felé, hogy bár ő az elsőszülött, valahogy úgy érzi, nem maradt ki ebből a szépségből ő sem. Ha mégis, hát akkor lesz miért irigyelnie mindenkinek.
- Értem én, hogy kicsit megterhelő volt hétszáz év együtt – mert annyi volt, bizony -, de.. mintha mindenki bujdosna valami elől. Rabjai vagyunk az őrületnek, a gyengeségnek, a tehetetlenségnek, és már nem bírtam. Nem akarok csak lézengeni a világban, azt akarom folytatni, amit elkezdtünk és mégis.. semmi. Semmi! - emeli meg magát, és feláll, kissé ingatagon de feláll.
- Ezek nem mi vagyunk – köpi szinte a szavakat utálattal. Az ablakhoz sántikál, nem néz egyikőjükre sem, csak azokra az emberekre, akik még mindig az elszenesedett holttestet figyelik és ünnepelnek. Nem kell dolgozni sietni, nem kell semmi mást tenni, csak ünnepelni a halált és a megváltást. De nincs, már rég nincs. Ha a test megsemmisül, akkor hova tér vissza a lélek? Megreked és keres egy üres héjat magának?
- A Pokol és a Mennyek a felszínen pihennek, az emberek már nem mulandóak, mi pedig csak várunk és várunk, holott Isten, aki bezárt minket, sehol. Igen Kisa – fordul felé ismét. - Akaratlanul sikerült megmutatnom, mennyire szánalmas vagyok. Egy angyal műve ez, amely talán tébolytól szenvedett, talán egyszerűen csak harcra vágyott. Nincs erőm, holott ennyinek meg sem kellett volna ártania. Azért hívtalak ide titeket, hogy történjen valami. Bármi. Csak tűnjön el a szánalom, ne csak valamik legyünk a sötétben. Tudjátok, hogy senki sem tud semmit rólunk, sem arról mit tettünk? Hogy csupán mesék vagyunk? Vagy épp arról, milyen is lett ez a világ utánunk.. bármit. Vagy csak idekint is keseregtek? - kemény szavak talán, de nem érzi, hogy ne lenne bennük igazság. A dühe felszabadult és csak úgy tombol, még ha egyelőre gyenge is. Talán a kintiek érzik, mi folyik nem messze tőlük? Talán nekik is kántálni fogna halálukat kívánva? Nem is figyel erre, csak a tobbiekre.


Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
12

Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 3:45 pm
Következő oldal


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan, Nia, Kisa
──────────── ────────────
Ruben hozza a formáját. Szokásos módon, de ahogyan azt mondja szemforgatásom lassan érdeklődővé válik. isten elment, itt hagyta azt, amit teremtett? Na, ennyit erről. Bezzeg nekünk nem szabadott ebben a buliban részt venni? Mi nem voltunk fontosak? Döglünk csak meg abban a baszott ládában? Isten mindig is szúrta a szemem, s soha nem tudtam hova tenni őt. Nagyzol, majd mikor megunja, csak úgy elmegy. És másokkal végezteti a piszkos munkáját? És most merre van, hol van? Talán nőkkel hetyeg.. vagy másra vágyik?
-Mi a ... -Mondom, és más már nem jön ki a számon. Nem tudtam erre reagálni, hiszen magam is elképedtem, miféle az az isten is. Valóban belőle is kiindultunk, valamilyen szinte rokonok vagyunk. Mindig is tudtam, hogy furcsa egy család, de most? Csak egy idegesítő szó üti meg a fülem. Amitől még a hideg is kirázz engem. Sose szerettem, de ő imádta azt, hogy ez nem tetszik nekem. És a ládában sokat töltöttünk.
- Ne hívj így. - Tudja, hogy utálom, nem vagyok Görög szűz, aki jósol. Így se vagyok megelégedve ezzel a névvel.  
- New Orleansban voltam, egy csaj úgy sétálgatott a démonok között, mint ha csak..-

Mondom, majd a ricsaj megcsapja a fülemet. Ruben rám pillant én meg felvonom szépen ívelt szemöldököm és megrázom a fejem. Mi van itt? Már nem az, amit megszoktam. Londonban már nincsenek finom úrhölgyek, s nemesek. Úgy szerettem azt, szerettem velük lenni. Szerettem az akkori divatot. Minden semmivé vált. Miért nem leettünk jelen a bukás idején? Miért nem nyílt ki az a szaros láda?
Lépések, csoszogások ütik meg a fülemet.

Athan megérkezik arca csapzott. Felpattanok, s szeretett testvérem felé indulok, hogy megérintsem azt. Mindig is imádtam kis tesókamat, és értetlenkedve álltam a dolog előtt, hogy még is mit tett kinek mit mondhatott?
- Pedig milyen jó lenne, ha ennyien maradnánk. - Forgatom meg a szemem, hiszen elég sok volt nekem ez a hering party abban a kis lyukban. Heléné egyenesen kinyírásos alapon bírom elviselni már. És Kisa. Mindig furcsa volt a viszonyunk. Szeretem is, meg nem is. Tisztelem, az erős nőt, aki mindent megkap. Bár volt idő, amikor én is megkaptam mindent, amit akartam. Ő a bájaival, én az eszemmel kapom, meg amit akarok. A két kedvenc testvérem itt van a többiek nem is kellenek.

Ahogyan testvéremet méregetem, megjelenik Ő. Pillantásomat Kisára vetem, kinek undorító stílusa semmit nem változott. Mindig is ilyen lesz s marad.
- Kis együttérzést nem találtál a ládából kijövet? - Kérdtem, majd elengedem Athant. Már engem is érdekel, hogy hol vannak a többiek. És főleg az, hogy miről akar beszélni? Vajon ők is érzik, hogy nem vagyunk erősek? Csak én érzem? Talán én lettem paranoiás?






Kisa
avatar



☩ Reagok :
15

Utolsó Poszt Szer. Jún. 13, 2018 2:47 pm
Következő oldal


Andariel ivadékai
Éljen soká a család  • Credit:
Amióta kijutottunk abból a lyukból, nem találkoztam egyik családtagommal sem, ugyanakkor furcsa kapcsolatunk lévén mindig tudtam, hogy merre járnak, már amikor időt szántam arra, hogy kövessem őket erőnkön keresztül. Összesen nyolcan vagyunk egy természetfeletti lényekkel teletömött világban, ezért nagyon is fontos, hogy tudjuk, kit, hol érhetünk el. Azt azonban én sem hittem, hogy ilyen hamar sort akarnak majd keríteni a családi kupaktanácsra. Még korainak ítélem. Egyikünk sem rendelkezhet annyi információval, hogy teljes képet alkothassunk a világ mai helyzetéről.
A kikötői bár tükrén megjelenő üzenetre lesek ismét. A párán jól olvashatók öcsém szavai, számomra pedig nem tart soká eldönteni, hogy útnak indulok. Nem azért, mert annyira vágyom társaságukra. Közel sem. Annyira hiányzik ez, mint önként beleugrani egy kígyóverembe, de nincs más választásom. Ha azt akarom, hogy később feleljenek hívásomra, nekem is meg kell jelennem az övékre.
Ujjaimmal végigszántok a betűkön, teljesen megsemmisítve azokat, mielőtt a mögöttem nadrágját felrángató alak észrevenné azokat. A halandó megtette a dolgát, már amennyire tőle telt. Legalább erőm feltöltése során hasznukat vehetem, ha már ezen kívül semmire nem jók. Persze ettől még néha olyan érzés, mintha egy kutyával hemperegnék. Undorító.
Nem várok rá, amint elkészülök saját megjelenésem rendbetételével, távozom. Az egész kócerájt elhagyom, hogy az előtte elterülő kékségbe vethessem magam. Még hallom, ahogy néhányan kiabálva közelednek a part felé. Elmosódott alakjuk hamarosan semmivé foszlik, hogy új környezet vehesse át helyüket. Anglia.
A többiek helyzetétől nagyjából húsz percnyi sétára bukkanok fel Londonban. Ez a város éppúgy megsínylette az elmúlt éveket, mint az a földrész, amiről nem is hallottam szabadulásunkig. Még a romokon át is látszik, mennyire másképp festett ez a vidék a pusztulás előtt, mint bebörtönzésünk idején. Túlságosan idegen ez a világ. Akkor is az lenne, ha még egyben lenne az omló darabkák helyett.
A tűz füstje úgy kúszik orromba, mint a régmúlt emlékeztetője. Emberek ismerős zizegését hallani ahogy közeledek célom felé, s hiába az a pár méter, ami még hiányzik, megtorpanok. Egy ideig megbabonázva nézem a pusztító lángokat, mik a lány testét marcangolják. Bőre lassan ég le húsáról, zsírja olvadni kezd alatta, átható bűzt vegyítve a levegőbe. Akaratlan felszisszenek a látványra. Ha nem lenne annyi önkontrolom, hogy megálljam a vicsorgást, még hegyes fogaim is kivillannának mérgemben. Minduntalan azt mondogatom magamban, hogy ez csupán egy ocsmány ember. Semmi köze az általunk teremtett boszorkányokhoz, kik annak idején hasonló halált haltak. Biztosan egy ember, hiszen amióta bezártak minket, képtelenek vagyunk átadni erőnk másoknak. Próbáltam, nem ment. Isten a teremtés örömét is elvette tőlünk, hogy megkeserítse végtelen életünk. Valahol van ennek egy kis humora. Nem alkothatunk boszorkányokat, hát most egymást ítélik el a halandók ugyanarra a sorsra. Én pedig hagyni fogom, de nem nézem végig. Ajkamon szelíd mosollyal haladok el a tömeg mellett. A nagyszájú prédikátornak azonban adok egy kis ajándékot, hogy megtapasztalhassa bíráskodása fájdalmát. Hamarosan újabb kiáltás rázza meg a környéket, ezúttal azonban a férfi torkát hagyja el, kinek ruhája lángra kapott. Az intésére gyújtott tűz mohón kezdi el őt kóstolgatni mindenki szeme láttára. Most már élvezheti az isteni büntetést.
A házba érve silány látvány fogad, nem csak a romhalmaz, de testvéreim miatt is. Tekintetem a minket összerikácsoló, sebesült családtagunkra vetődik. Szánalmasabban fest, mint valaha. Az erő egyetlen szikráját sem érzem benne, ami arra késztet, hogy fölényesen keresztbe fonjam karjaim mellem alatt.
- Azért hívtál ide minket, hogy megmutasd, milyen szánalmasan nézel ki?



//Athan engedelmével betoppanok én is//

Ruben
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 1:23 pm
Következő oldal


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1120 • Credit:

 
'Hogy mi történt? Kronológiai sorrendben mondjam, vagy elég röviden összefoglalva? Bár szerintem az is elég, hogyha röviden összefoglalom, mert én sem tudok túl sokat. Szétesett minden, Delphi és nagyon úgy tűnik, hogy Istent most a szépen lakkozott körmein kívül nem érdekli semmi más, még az sem, hogy az angyalai háborúznak a démonokkal és egyéb szörnyekkel a kedvenc majomszabású emberei között, arról nem beszélve, hogy a Föld egyre csak rohad szanaszét. A világ fejlődött, gyarapodott, növekedett, eltűntek a betegségek, megszűnt az éhezés, egyre modernebb, szebb és újabb lett minden, amikor egyszer csak bamm. Ez lett az eddig megszokott élet helyén, egy háborús övezet, a rettegés és a harcok mindennaposak, mintha egy újabb világháborút élne meg a bolygó, de itt már a természetfölöttiek is játszanak. Nem lesz ennek szép vége, ezt előre megjósolom.' - nyújtózom úgy a poros fotelban, mintha világéletemben az enyém lenne és ismerném már minden rossz rugójának reccsenését, majd egy kecses mozdulattal fordulok oldalra, hogy lábaimat a karfán átvetve fekhessek el némileg kényelmesen a puha bőr alkalmatosságon. Mondhatni nem a legjobb időben szabadultunk ki a ládikából, hiszen itt már vajmi kevés remény van arra, hogy a bolygó még újabb pár évtizedet kibírjon, hacsak Isten abba nem hagyja a manikűrözést és nem tesz rendet a két oldal között.
'És mi jó csináltál, miután kiszabadultunk a ládából? Csavarogtál egy kicsit, megnéztél magadnak minden új helyet, körbe jártad a világot? Találkoztál a többiekkel? Még mindig az unalmas siránkozó szöveget nyomják, vagy összeszedték magukat?' - nem szeretem a kínos csöndeket, ilyenkor mindig menekülni akarok, de tekintettel arra, hogy valaki összehívta az egész családot tanácskozni, nem adatott meg nekem az a luxus, hogy fölálljak és faképnél hagyjam a húgomat. Vagy nővéremet? Vagy egy idősek vagyunk Delphivel? Fene se tudja. Ám még mielőtt teljesen belekényelmesedhetnék új kedvenc fotelomba, az utcáról velőtrázó sikoltás hallatszik be és egy egyre növekedő tömeg hangos moraja. Elindult a mai napi matiné? Bizony úgy tűnik. Szemöldökeimet kissé összeráncolva nézek az egyetlen jelenlévő testvéremre, majd vissza az ablak felé és hamar otthagyva a fotel kényelmét lépek a megtépázott függönyű ablakhoz, mely tökéletes rálátást enged az utcára. Talpam alatt egy családi bekeretezett fénykép üvege tovább reped, majd apró darabokká törik, a fénykép több helyen meggyűrődik és a szilánkok miatt elszakad, de még így is látni lehet azt a boldog családot, akik egykor itt laktak. Mondhatni szokásos felállás: papa, mama, két csemete és egy kutya. Az idilli család, akiknek mindenük megvan, semmi gondjuk nincs, anya otthon ellátja a házimunkát, a csemeték tökéletes tanulók, a kutyától még a betörőknek is elolvad a szíve, apuka meg szigorúan csak egy sört iszik mindig a kollégákkal, havonta egyszer, mert otthon vár a család, szeretné kipihenni a hétfőtől péntekig tartó fárasztó hivatali munkát. Fejemben már pörög is a jelent, ahogy apuka belép az ajtón, a feleség, akár egy meséből kilépett királykisasszony libben oda hatalmas háziasszony szoknyában, a gyerekek egymással versenyezve szaladnak a ház urához, akinek a legnagyobb felüdülés, ha a családjával lehet. De lehet, hogy csak azért égett belém ez a kép, mert Lea mindig ilyeneket játszik a babáival? Ott nincs veszekedés, egy hangos szó, az egész család makulátlan, nem úgy, mint az utcán lezajló jelenetben, ahol az egyre nagyobb tömeg egy lomokból összeeszkábált pódium köré gyűlik, ami mellett tekintélyes mennyiségben halmoztak fel egy farakást és hogyha most itt az fog történni, amire gondolok, az emberiségnek kevesebb ideje van hátra, mint amennyit képzeltem.
'Gyermekeim!' - inti csöndre a tömeget a pódiumon álló papi reverendát viselő fiatal férfi, akit valószínűleg azért választottak vezérükké, mert neki van ki kevésbé mind a négy kereke. A tömeg mintegy varázsütésre némul el, én pedig könyökömmel az ablakkeretnek támaszkodva nézem a szőke szónok tűzben égő tekintetét, miközben jobbjával a rakás közepére szúrt rúdhoz kötözött hálóruhás nőre mutat, akinek arcán a könnyek patakokban folynak végig, fehér ruháját vérfoltok áztatják, szemei körül lila bevérzések, orcája felduzzadt. Meddig gyepálhatták, amíg beismert valami olyasmit, amihez nincs semmi köze? Remegő lábai feketék a kosztól, vörös haja csatakos a rátapadt vértől és mocsoktól. Szeretne összerogyni, de nem tud.
'Íme az élő bizonyíték, hogy az emberek gyöngék és megkísérthetőek! Íme egy boszorkány, aki az Ördöggel hál, lelkét eladta és azon mesterkedik, hogy azt a kevés jót is kiirtsa a világból, ami még maradt nekünk! Rajtakaptuk a mesterkedésen, s bár minden erejével azon volt, hogy megtagadja az Urat és az ő igazságát, megtörtük a lelkét és vallott!' - a tömeg magánkívül, eufóriában úszva élteti az Urat és a fiatal papot, de ez nem tart sokáig, hiszen brutalitásra vannak kiéhezve, látni akarják, ahogy ég a máglya, magukba akarják szívni az égő, pörkölődő hús keserű szagát, igazságot akarnak.
'Boszorkány! Beismered bűnödet és bűnbocsánatért fogsz esedezni az Úr kegyéért a tisztítótűzben?' - ezek tényleg felgyújtják szerencsétlen nőt a tér kellős közepén. Kerek szemekkel, elhűlve hallgatom, ahogy a tömeg egyetlen szót skandál újra és újra: Égeti, égetni, égetni!. Ők nem akarnak semmiféle bűnbánó beszédet hallani, sírást és zokogást, nem akarják, hogy a pap tovább húzza a dolgokat a kelleténél, megszavazták a nő bűnösségét, hát ehhez mérten bűnhődjön is. Látom, hogy mozog a nő szája, de a tömegtől nem hallani semmit a többnyire artikulálatlan visongásból, mentegetőzésből, ígéretekből és fogadkozásból. Rajta már semmi sem segíthet. A színre most két szerzetesnek öltözött segéd lép, akik előtt úgy válik ketté a tömeg, mintha Mózes választotta volna szét őket. Az egyik kezében egy kannányi benzin, a másik kezében fáklya, dolgukat gyorsan, fejüket lehajtva végzik, meg sem rezzenek a sikoltozások hallatán, nem néznek az áldozatra, csak feladatukat teljesítve locsolják meg a máglyát annyi benzinnel, hogy az égetés közben véletlenül se aludjon ki. Nincsen utolsó szó joga, nem köszönhet el senkitől, a lángok telhetetlenül, türelmetlenül gyorsan terjednek és pillanatok alatt ellepik a boszorkánynak kikiáltott nőt, akinek most a sikolyaitól, vonyításától, visításától, fájdalmas haláltusájától visszhangzik az egész város. A tömeg megbabonázva, buta paraszt módjára figyeli a jelenetet, a gyöngébb gyomrúak persze iszkolnak, hogy ne lássák elszenesedni a testet, ne érezzék a szagokat. Így múlik ki egy emberi élet. A pap elégedetten szemléli művét, tekintete ugrál a tömeg és a máglya között, lelkében a szent meggyőződéssel, hogy ő jót tett. Vajon tényleg bűnös volt a nő, vagy csak kellett valami elfoglaltságot találni, amivel meg lehet félemlíteni a tömeget? Ezek Isten teremtményei. Szánakozásom közepette Delphire pillantok, hogy ő hogyan éli meg a látottakat, de még mielőtt egy szót is szólhatnék, újabb belépő érkezik a megbeszélt találkozóra, Athan, aki inkább olyan állapotban van, mintha átment volna rajta egy sornyi lovaskocsi.
'Nem tudjuk velük mi van, de veled mi van?! Mi történt?' - lépek oda öcsémhez és engedélykérés nélkül a fotelemhez támogatom. - 'Nem olyan vészes mi? Akkor most vígan táncolnál, helyette csavarni lehet belőled a vért.' - kezdem el vizsgálni, amiért biztosan nyűgösködni fog, de egy cseppet sem foglalkoztat. Remélem ha a többiek megjelennek, ha egyáltalán méltóztatnak megjelenni, akkor valamivel jobb állapotban teszik, mint a család legkisebb tagja.


Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
69

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 5:31 pm
Következő oldal


☠️ Családi találkozó

Ruben & Athan & Nia
szószám: 815 • Credit:

 
A hosszas összezártság után következik a hosszas távollét. Ki párban, ki egyedül boldogul, ki pedig még idekint is szenved attól, amely kínozta a ládában. Senkinek sem volt jó ez, egyiküknek sem vált hasznára, amit Isten eltervezett, talán nem sikerült teljesen, azonban mégis igencsak erős ütést vitt be. Fogalma sincs persze, hogy mindenki úgy érzi-e, ahogy ő maga, azt keresi és kutatja, amit elvesztett, és mit hiányol. Nem tudja, és hogyan is tudhatná, ha más utakon jár. Egyik felét nem, a másikat azonban nagyon is érdekli, kíváncsi rá, sóvárog, hogy kibeszélhesse magából és változtasson rajta valamit. Már ha tud. Talán ez már el van vetve, mélyebbre, mint az a bizonyos kocka, és kiásni sem lehet. Tanácstalan, akármennyire is kutató és okoskodó, nincsenek válaszok a fejében, és ez valami olyasmi, amivel rég nem nézett már szembe, és ami egyre jobban marja és bosszantja. Kalandor, amikor azonban nem valami poros utat ró, vagy épp nagyvárost fedez fel, elvonul, hogy próbálgassa megnyesett szárnyait. És ekkor, ekkor érez olyat, amely sosem volt ismerős számára. Korlátokat, falakat tapogat meg, ütközik bele és nem tudja áttörni. Kezeit nehéznek érzi, pillái le akarnak csukódni, ereje mintha messze járna. Akármennyire el akarja ezt kerülni, lehetetlen. A harag gyűlik benne, de még mintha ez is csak rontana a helyzeten, csak gyengíti, és végül oda jut, hogy tehetetlennek érzi magát, úgy, mint sose.
Athan hiába volt mindig is úgymond „békésebb”, mint a többiek, erejére számított és dolgozott is vele, a hatalma mindig mellette állt, mint egy egyszerű árnyék, amely még a sötétben sem hagyta el, számíthatott rá, és ha úgy volt, dolgozott vele. Természetes, hogy az, amely idekint, oly hosszú idő és oly várt szabadság közben fogadta, teljes mértékben letaglózta. De vajon a többiek..? Nem tudja, ők pontosan hogy vannak, mint vannak, azt sem, miben mesterkednek. Mindenkinek megvolt az, amit várt, amit alig bírt magában tartani, vagy épp ami félbemaradt és aminek meg kell keresni a romjait. A szélrózsa minden irányába széledtek szét ők, és senki sem állította meg őket. Vagy mégis? Úgy érezte, tennie kell valamit, amely fel-felbukkanó aggodalmát lecsitítja kissé, amely azt mondja, akár szavak nélkül, hogy minden rendben. Lehet csak ő gyengült el, és a többiek tökéletes rendben állnak majd segítségére. És ha mégse..? Ezért is üzent végül, próbálta eljuttatni minden testvéréhez, hogy találkozzanak. Tudja, hogy nem lehet kellemes mindenkinek, hogy nem biztos, hogy erre vágynak, de mégis, egy röpke óra erejéig, ameddig átrágják magukat mindenen.. Egyszerű terv volt, egyszerű módon akarta kivitelezni és békésen. Semmi sem állhatott az útjukba.
Amikor eljött az idő, ő is félbehagyta feladatait és felkerekedett. Rövid utazás várt rá, tudta, hova megy, csak épp azt nem, mi fogadja majd. Eltelt sok száz év azóta, mióta európai földön járt volna, kicsit azt sem érti, miért is egyből Amerika volt az, amelyet meglátogatott, de mindegy is. Mi változott vajon? Tudja, hogy minden, elvégre ott van az a példa előtte, amely Amerikát jellemzi, bizonyára itt is minden fejlődött és változott, kíváncsian állt hozzá, még ha a romos világ elért ide is. Akkor is tele van.. mindennel. Lelkesen, tele energiával indult előre, az ismert, ismeretlen felé. És akkor.. Egy nem várt találkozás állt útjába, és hogy mindent elronthasson, a találkozás maga volt a katasztrófa. Egy angyal állta útját, nem a békésebb fajtából. A démonok, akik útjába kerültek, sosem ártottak neki, az angyalok azonban úgy tűnik, kevésbé békés teremtmények. Vagy ki minek hívja.. Talán az, hogy kitaszított a mennyekből, eszét vette és őrülettel töltötte meg fejét, ezért is támadt az első sötét entitásra, amely elébe került. Rövid csata volt, mégis erős és velős. Minden erejét be kellett vetnie, hogy hamar pontot tehessen az ügy végére. Elvégre, akkor most pont ő késik..? Mikor már úgy hitte, minden jobb lehet. De csak rosszabb lett, és erőtlen. Az angyal elesett ugyan, de Athan sem úszta meg karcolásokkal. Ez az ékes példája annak, mivé lettek.. Máskor könnyedén elbánt volna vele, kínozta volna tekintettel akár, most viszont vérző sebekkel, gyengén és esetlenül kell folytatnia útját. Időbe telik, míg eléri, és egy perce még azt is elhitte, hogy ez a vég. Azért úgy néz ki, annál mégis erősebb, a halált egyelőre legyűrte.
Oldalát szorongatva éri el a házat, amelyben érzi a többiek jelenlétét. Nem mindenkiét, az még így is biztos. Arca és szabad bőrfelületei piszkosak és néhol fekete vére szennyezte. Haja csapzott, még a tökéletes belépőt sem tudta elintézni, mely utazását segítette, úgy mászott ki az egykori főúron keletkezett kráterből, amelyben felgyűlt az esővíz. Felsóhajtva rázza meg a fejét, és igyekszik jobb színben mutatkozni, mint ahogy érzi magát. Ha ennek vége, itt fog maradni, elzárja magát egy-pár rúnával vagy igével, és pihenni fog, talán napokig és csak azután kerekedik fel, hogy harapjon valamit. Arcára fáradt mosoly ül ki, és a házba sétál. Nincs mit veszteni.
- Hát eljöttetek.. De a többiek? - húzza ki magát, azonban egyelőre ennyi is elég volt, kicsit meginogva tántorodik a falnak, és nekidőlve pillant a két megjelent „családtagra”. - Nem olyan vészes, ne aggódjatok..


Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
12

Utolsó Poszt Kedd Május 22, 2018 12:34 pm
Következő oldal


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan Nia
──────────── ────────────
A falakon sűvít a szél, s be járja az egész teret, ahogyan elkap a félelem. A szél csontjaimba mar, s hallom nevemet, hogyan énekelve ejti ki valaki. Sárga szempárom villan fel, ahogyan Ruben megjelenik, majd égnek emelem a tekintettem. Mindig kis móka mester volt. Érzem, hogy ez a távollét jót tett tőle, hiszen már abban a ládában, ha tehettem volna tuti kinyírom. De félre értés ne essék, ő és Athan állnak hozzám a legközelebb. Közelebb, mint Kisa vagy Heléné. Jelen pillanatban azt se tudom, többé testvérünk, hova is tűnt. Merre szóródtak szét. Róluk mindig is tudtam, hogy hol vannak.
- Bocs, ha paranoiás vagyok, kicsit. - Forgatom a szemem, s meredek rajta végig. Neki támaszkodik az ajtófélfának, és idegesen vizslat, majd a teleket. Valóban nem túl király hely, de talán létezik még ebben a világban a pompa? Vagy az már elhalványult, már csak a csúfság, és a szürkeség él? Régen más volt minden. Régen éltünk, és régen erősebbek voltunk. Most, gyenge vagyok, s erőtlen.
- Nem én, ide se tudtam nagyon találni. - Igazítóm meg a hajam, majd helyet foglalok. Engem kirázz a hideg, és ha már én is félek ettől a helytől, talán jobb lenne iszkolni. Talán Atha mikor jön? Merre van. Remélem nem lett baja. HIányzik, ahogyan ez a mókamester is hiányzott, de persze neki soha nem vallanám be.
- Megmondanád nekem mi a jó isten történt itt, amíg mi szardíniát játszottunk? - Feszült vagyok, hiszen a régi szép emberi világ, amit úgy kedveltem, elhalványult. Szerettem, ahogyan főleg Angliában megtalálható volt a stílus, a pompa. Királyok jöttek s mentek. Volt, akit közelebbről is volt szerencsém megismerni. A város mindig élt. Még akkor is tetszett. Itt nem kellett azzal foglalkozni, hogy természetfelettiek merre vannak. Isten is tudta, hogy hol a helye az angyalok, démonok is csendben megbújtak. De Mikor találkoztam Zeldával, minden más lett.  

Ruben
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
23

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 11:48 am
Következő oldal


☽ My sweet, sweet siblings

Athan - Nia - Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1168 • Credit:

 
'Brrr, puuurrr, nyiii, eee' - igen. Ezek a be nem azonosítható hangok mind, mind tőlem származnak, miközben egy kádnyi forró vízben ázva versenyeztetem Lea rózsaszín és sárga kiskacsáit, amik a habok között olyan ügyesen lavíroznak, hogy szinte lefröcskölik a kád szélére felállított és ültetett egész sornyi fürdő játékot.
'A közönség tombol! Szinte nem is lehet eldönteni, hogy ki szurkol a rózsaszín és ki a sárga kiskacsának, de annyit viszont bátran kijelenthetek, hogy a verseny hihetetlenül szoros, kedves nézőink! Micsoda farolás és fröcskölés volt ez sárga kiskacsától, pontosan bele a rózsaszín ellenfél szemébe! Húúúha, ez igencsak felbőszítette rózsaszín kiskacsát, aki hamar felzárkózott az élre sárga kacsa mellé és most fej - fej mellett haladnak az élen! Már nincs sok hátra a versenyből, most fog eldőlni, hogy ki lesz a kacsaúsztató verseny idei világbajnoka! Sárga kacsa, vagy rózsaszín kacsa? Rózsaszín vagy sárga kiskacsa? Nem bírom én sem idegekkel, annyira izgulok! Szent ég, hölgyeim! Kérem a pólójukat engedjék vissza a helyükre, ez egy magamutogatástól mentes verseny, nem így kell buzdítani a versenyzőket, így csak elterelik a figyelmüket a tökéletes manőverektől! Ezek a mai nézők... Hoppá, hoppá, hoppá! Baleset történt! Az egyik kedves nézőnk beleesett a vízbe, méghozzá Katona Kapitány Jack, de semmi gond, mert az ügyeletes vízi életmentőnk, Cápa úr, már megy is szélsebesen, hogy segítsen Jacknek visszatérni a közönség soraiba. Ez igen hölgyeim és uram! Úgy érzem történelmet fogunk írni ebben a szent pillanatban. Szeretünk rózsaszín kiskacsaaa! Szeretünk sárga kiskacsaaa, te vagy a nyerőőő! Óh igen, Ted, leszek a feleséged! Micsoda örömöknek lehetünk itt tanúi! Úszós Barbie és Úszós Ted eljegyezték egymást és sikeres volt a leány kérés! Köszönöm drága nézőink, hogy ezeket a pillanatokat nem kisebb személyekkel, mint önökkel oszthatom meg! Ha tudnák, hogy most mennyire el tudnék érzékenyülni... de nem lehet, mert sportkommentátor vagyok és acélból vannak az idegeim!' - úgy érzem, hogy annál a pontnál dőlt el, hogy jobban izgulok a verseny miatt, mint a nézők, amikor elkezdtem vékony hangon cincogva szurkolni a versenyzőknek, akik közül még el kell döntenem, hogy ki nyerje meg ezt a futamot. Rózsaszín kiskacsa eléggé unszimpatikus és nem, nem a színe miatt, hanem mert... miért is? Mert Lea Fernandonak nevezte el. Na, pontosan ezért nem szeretem! Sárga kiskacsa viszont a tipikus hős típus, aki még verseny közben is képes lenne bárkit kimenteni egy égő házból úgy, hogy közben még mindig az élen jár, bár ezt a megtiszteltetést, hogy Jacket ki kell menteni a vízből, most Cápa úr szerezte meg, hiszen nem akarjuk semmivel sem zavarni a versenyzők koncentrálását. Folytatódjék a verseny! Vagyis folytatódna, hogyha egy aprócska kéz nem ütné teljes erejéből az ajtót és kiabálná elnyújtottan a nevemet.
'Ruuubeeen bááácsiii! Most már tényleg nagyon kell pisilnem!' - fene, mindig elfelejtem, hogy az embereknek ilyen szükségleteik is vannak.
'Kettő másodpercet kérek! A versenyt most megszakítjuk pisiszünet miatt.' - súgom oda a játékoknak, akik idáig olyan elevenek voltak, mintha élnének, hála nekem és a bűvésztrükkjeimnek, most viszont elfekszenek a kád szélén, néhányan belepottyannak a vízbe és elsüllyednek, s élettelenül merednek a párától nedves csempére és az óceán kék plafonra. Halkan dúdolva szállok ki a kádból és magamhoz veszem a nekem ajándékozott szürke fürdőköntöst, hogy mégse okozzak maradandó károkat egy nyolcéves kislány elméjében, miközben röpke pillantást vetek a tükörre, de a lassan kibontakozó betűknek hála meredtem figyelem, ahogy a vonalak lassan szöveget alkotnak a párában és elcsigázva felsóhajtok. Gyertek Londonba, azonnal! Ennyit a sportpályafutásomról. Kedvetlenül, mégis sietve öltözöm vissza az egy órával ezelőtt levetett ruháimba és cipőstül, ruhástól állok bele a kádnyi vízbe, majd még egy utolsót intek a fürdőszobaajtó zárja felé, ami hangosan kattanva jelzi Leának, hogy a fürdőszoba immáron szabad, én pedig egyik pillanatról a másikra eltűnök a habok között.
Ez sem különbözik a többi várostól, de mit is vártam? Homlokomat ráncolva fordulok körbe saját tengelyem körül és nézek végig az utcákon uralkodó káoszon. Rég felborult emeletes buszok, kiégett, megfeketedett kocsmák és lakások, elhajlott vagy kidőlt utcatáblák és reszkető emberek, akik az utcán közlekednek. Nem lehetett volna ezt a családi hisztit egy másik bolygóra átvinni? Mondjuk a Marsra, ott aztán senkinek nem ártottak volna, most pedig megnyomorították ezeknek a szerencsétleneknek az életét. Angyalok... hangosan horkantva indulok el abba az irányba, amerre testvéreim jelenlétét vélem érzékelni, miközben megannyi üvegszilánkot tiporok még inkább apró szilánkká és porrá, vagy pedig bele a földbe. Úgy tűnik az emberek már megszokták ezt az állapotot, egyedül attól rettegnek, hogy az angyalok vagy esetleg a démonok mikor jönnek el ismét és csinálnak káoszt az életükből, vagy kínozzák meg őket, esetleg valamelyik családtagjukat és barátjukat, de éppen elég kínzás nekik addig is azon emberekből álló hittérítő csoport, akik Megváltottaknak hívják magukat és egy hatalmas keresztet a homlokukba karcolva járják az utcákat, elkapják a gyanútlanokat és a szektásokra valló erőszakos stílusban próbálják meg őket rávenni arra, hogy örüljenek ennek a földi pokolnak, mert ez a megváltás előszobája. Kötöznivaló bolondok. Jeruzsálemben ennél mondhatni jobb a helyzet, ott megkövezik az ilyen elvetemülteket és le is tudták a problémát, vagy pedig kiűzik őket a sivatagba, hogy bolyogjon ott, amíg el nem éri a végítélet vagy el nem jut Egyiptomig. Hümmögve fordulok be egy kis utcába, a környék pedig egyre jobban kezd hasonlítani a kertvárosi környezethez, a hatalmas házakkal és udvarokkal, melyeket valaha élet töltött meg, most pedig már csak félig ledőlt házak, kiégett gyep és kidőlt kerítés maradt meg utánuk. Láttam régi képeket ezekről a házakról, amikor még álltak, Lea képeskönyveiben és elfogott valami érthetetlen vágyakozás arra, hogy egy napon nekem is ilyen házam legyen. Igaz egyedül élnék benne, mint a remeték, de remekül meglennék a kis fehér kerítésemmel, szépen gondozott, zöld fűvel, hatalmas terasszal... tényleg kezdek öregedni, hogy már ilyenekről ábrándozom. Azt mondja, hogy huszonnégy, huszonöt ééés huszonhat, áh meg is jöttem! Zsebre tett kezekkel, cseppet sem aggódva sétálok át a kidőlt kertkapun, sétálok fel a poros, kissé megégett és megfeketedett lépcsőfokokon, majd döngök végig a tornácon, hogy aztán egy ujjal belökjem magam előtt a kitört üvegű, megkopott fényű bejárati ajtót és számat belülről rágva belépjek a hatalmas házba, ami egy olyan nyolctagú családnak, mint a miénk bőven elég lenne.
'Delphiniaaa, tudom, hogy itt vaaagy!' - nyújtom el hamisan dalolva a nevét és indulok el a sötét, komor épületben, míg ki nem lyukadok a nappalinál, ahol egy sárgán világító szempár mered rám a homályból. - 'Hú de meg vagyunk ijedve.' - dőlök az ajtófélfának és nézem a hosszú, vörös hajzuhatagot, amit mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Most már csak a legkisebbje hiányzik családunknak és el is kezdhetjük a kupaktanácsot. - 'Szép ház. Te választottad vagy Athan?' - nézek körbe a szobában a megkopott falakon és ledöntött könyvespolcokon. A por lassú táncot jár a napfényben, amit a letépett, leszaggatott függönyök már nem akadályoznak meg attól, hogy bejussanak a ház minden pontjára. Ellökve magamat a félfától sétálok oda egy még épnek tűnő bőrfotelhoz és vetem bele magam, mintha mindig is az enyém lett volna, viszont a felszálló porréteg rögvest arra késztet, hogy meg is fulladjak, így hangosan köhögve legyezem magam elől a port, egészen amíg szanaszét nem legyezem a szobában és már csak az orromat csavarja. Na de, hol is van kis családunk harmadik tagja?


Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
12

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 11:56 am
Következő oldal


Kígyó tesók kalandjai folytatódnak
Ruben, Athan Nia
──────────── ────────────
pric pranc..kikerültünk és én leléceltem, ahogyan tudtam. De a vér az vér, és meg kell találnom őket. Minden más, minden. Amíg én a pompás Londonra emlékszem, mára már csak hamu maradt. Emberek néhol, és mind egy menedékről beszél nekem. Egy angol városról, ami be keríti London felét, ahova a Brittek menekültek.
Mi lett veled mond, csodás Anglia? Idegesen kerestem azt a helyet, ahol találkoznunk kell.Egy romos hatalmas házban találtam ezt a helyet meg. Belépve senkit nem hallottam, vártam hátha végre meglátok valakit. Athan, és Rubenre számítok. Hiszen ők közel álltak hozzám mindig is. A hideg futkos a hátamon ettől a helytől. Mi történt? Ha már egy nagy Leviatan is fél, ott baj van.

Érzem, hogy gyenge vagyok. Érzem, hogy más van itt, hogy isten valamit jól elcseszett. Várok, s várok. Amíg egy hangot nem hallok. Léptek. Szemem kígyóként villan fel, s pásztázom a terepet.

Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
12

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 11:49 am
Következő oldal


***


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Mantas
Today at 12:25 am
☽ Elkészültem

Azura
Yesterday at 11:34 pm
☽ Hiányzásnapló

Mantas
Yesterday at 10:30 pm
☽ Mantas

Calypso
Yesterday at 2:43 pm
☽ Ancient Baths




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/6
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
9
Félvér
2
Harcos Angyal
4
Vadász
11
Nephilim
7