We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
International Art Museom of America
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
410

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 8:28 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 2:56 pm
Következő oldal


Nem vagyok ember. - Ez visszhangzik bennem. Bár nem értem miért mondja, hiszen egy szóval sem mondtam, hogy annak hinném magam, vagy az akarnék lenni. Hiába hiszi, hogy csak lélekkel lehet érezni. Tudom, hogy nincs lelkem, de ettől még érzek. Ha ő csak a töredékét érezte volna annak, amit én éreztem létezésem alatt Atyánk és a testvéreim iránt vagy épp miatt, nem nézne érte bolondnak. Azért néz annak, mert ő nem érezte mindezt. És ez szomorú... igen, az, és ez talán Atyánk bűne, de... én akkor sem vagyok bolond, mert hiszek abban, amit érzek. Csak mert ő elveszett, az én érzéseim ettől még igaziak. Ha ő valaha is állt volna olyan közel bárkihez, mint én Atyánkhoz, vagy például Luciferhez, akkor tudná. Tudná, mi az a szeretet. Milyen érezni. Milyen az a... mindenek felett átívelő szeretet, hit, és bizalom... Az érzéseknek nem a lélek a kulcsa. Annál az sokkal összetettebb, sokkal... nem is tudom hogyan mondjam... megfoghatatlanabb. Az érzések, persze, sok tekintetben hasonlítanak a lélekre, de nem feltételei egymásnak. Nincs lelkem, de érzéseim vannak, ahogy szívem és agyam is van, ahogy... én nem születtem, de nekem születhetne utódom. Pedig a teremtés képében feltétele lenne létezésemnek a megszületés, a szó szoros értelmében mégsem... mégsem "születtem meg", hisz megteremtettek. Nincs lelkem, és ember sem vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy olyan távol állnék tőlük.
E percben inkább úgy érzem, én közelebb állok az emberekhez, mint az e percben előttem álló testvéremhez... pedig egy tőről fakadunk. Mégis szakadékot érzek közöttünk. Sötét, és idegen szakadékot, melytől libabőrös leszek.
Csak ingatom fejem némán. Nem, az emberek nem tökéletesek. Nem, nem mind jók. És nem, nem minden tettük megbocsátható. De melyikünk is tökéletes? Kérem, hát tegye fel a kezét, aki még sosem vétkezett! Még Urunk sem tehetné fel a kezét, bármilyen nagyon is szeretem, még ő maga sem hibátlan. És ő sem, és én sem, sem az emberek, senki sem. De a menthetetlen, és a megtévedt nem egy és ugyanaz. Ahogy bűn és bűn közt is földrész méretű különbségek lehetnek. Egy nép leigázása és egy bögre eltörése sosem lesz egyenértékű bűn, még ha igaz is, hogy egyiket sem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet visszacsinálni. Akkor is. Nem lehet minden bűnt és mindenki bűneit egy kalap alá venni és egyben osztályozni, valamint büntetni. Ez nem így működik, s ezt még az emberek többsége is tudja, nem véletlenül van igazságszolgáltatásuk. A gyilkos és a zsebtolvaj nem ugyanazt a büntetést kapják.
Huszonöt éve semmi?? - csak elborzadva nézek reá. Hogy ugye ezt most nem komolyan mondja...? De láthatóan... mégis, igen... komolyan gondolja. Egek... Uram...
Szívem szerint megragadtam volna vállait, és megráztam volna, rákiáltva, hogy nézzen körbe, nézze meg ezt a huszonöt év békét...! Ez nem béke! Ez minden, csak nem béke! Csak kizártuk a háborút a... Nem... mégsem. Miket is beszélek, még az sem. Csak HITTÜK, hogy kizártuk utcáinkról a háborút, ki a városból, ki... De nem. Ez nem így van. Naiv vagyok, de ennyire még én sem! Ez nem béke! A háború nem ért véget, ez csak... ez... ez az az 5-10 másodperc volt, míg két lövés közt levegőt vesz a lövész és pislog egyet-kettőt... csak épp világméretben... Ez nem béke volt, még ha szerettük is volna, mi mind... De ez mind nem béke volt, csak elbújtunk...
Szomorúan pislogok rá. Nem, már meg sem próbálom belebeszélni a fejébe a hitem... Látom már, nem érdekli. Kiforgatja, amit mondok, mindenre van egy negatív ellenérve, hiába szeretném, hogy meglásson valamit a szivárványból, ő makacsul kapaszkodik a felhőkbe, melyek eltakarják azt...
Urunk nem hagyott minket magunkra. Attól, hogy nem szavakkal felelt nekik, attól még felelt. Hát mire jó az ima, ha nem erre? Igen, persze, én el vagyok kényeztetve, megszoktam anno, hogy felelt nekem... de... igen, nekem is el kéne tudnom fogadni, hogy Atyám néha... illetve sokszor... nem szavakkal felel. Hiszen, ha... azért imádkozom, hogy Uram adjon nekem bátorságot szívembe... Uram akkor sem bátorságot fog nekem adni, hanem alkalmat, melyben bátran viselkedhetek... esélyt rá, hogy bátran cselekedhessek, hogy... magam leljem meg a bennem szunnyadó bátorságot. Ha válaszokért fohászkodom... csak a könyvet ejti az utamba - jó esetben -, de akkor sem fogja megmondani, hányadik oldal, hányadik bekezdésében fogom meglelni, amit keresek... Rosszabb esetben még a könyvet sem adja oda, hanem elirányít a könyvtárba, hogy a könyvet is magam leljem meg, és még azon belül a válaszokat. Urunk nem dzsinn, hogy lábunk elé terítse a repülő szőnyeget. Nekünk magunknak kell megszőni azt a szőnyeget, s varázslattal megtölteni, hogyha még azt is akarjuk, hogy repüljön, ő maximum az anyagot biztosítja, vagy ad két jó kezet, hogy legyen mivel dolgoznom.
Bánatom levében lebeg szívem... csak idő kérdése, mikor tör majd ki eme lé... s könnyeim formájában árad ki belőlem. Szomorúvá tesz. Bánt. Kegyetlen, és... idegen... Annál is idegenebb, mint amikor beléptem ide, mikor nem emlékeztem rá ki ő... Most még annál is kevésbé ismerek rá...
- Szerintem te depressziós vagy. Vagy... az a depressziós, aki telebeszélte a fejed... - mondom csak csendesen. Hisz, ha a világ elpusztulna... már nem érezhetné magát sehogy, egyrészt, mert állítja, hogy nem tudunk érezni, másrészt... mert akkor semmi sem volna már... ő maga sem, tehát már esélye sem volna bármit is érezni, vagy érezni vélni...
De további szavai sok mindent megmagyaráznak. Hát persze hogy ennyire rosszul van... Amara, Gabriel... a leg... nem is tudom minek hívjam őket... Az elveszettek újabb elveszetteket teremtenek maguk köré... És szegény Ophilia... nem látja a vonatot, ami feléje száguld, ő csak... hever a vasúti sínen, és várja az esőt azokból a zord, sötét felhőkből, melyekbe két kézzel kapaszkodik... de az esőt sem azért, hogy teremtsen, hogy bárminek is használjon, hanem hogy árvíz jöjjön, és belefulladhasson mindenki mással együtt...
- Talán jobb volna, ha én is a világ pusztulásáért kampányolnék? - kérdezek vissza keserűen, megnyomva az "én" szót, hiszen... ő meg épp csak ennyit tesz. Semmi mást, csak... vegetál, gonoszkodik, és drukkol hogy elpusztuljon minden és mindenki...
De nem tudott kiábrándítani. Bármilyen gonoszul is beszélt. Azt hiszi ismer, és azt hiszi, ismeri az embereket, de mi egész mások vagyunk, ezt jól látom, és egészen más embereket is ismerhetünk, ha ő csak a gonoszságot, az irigységet látja. De hát, megtévedt bátyám mellett ez nem is csoda...
- Te talán nem, de vannak akik szeretnek téged. - Csak megvontam vállaim, s csak ennyit mondtam. Nem fejtem ki neki. Ha megtenném, abba is csak beleásna és kegyetlenül eltiporná a gondolatot is. Ha esély van rá, hogy megértse, megérti ennyiből is, ha nincs... akkor kár volna tönkretenni.
- Rendben, de akkor te is adj át egy üzenetet Gabrielnek, ha úgyis jelentesz neki. Üzenem, hogy szeretem. És örülnék, ha újra alkalmunk nyílna találkozni, mert hiányzik - mondom. Habár nyilván át sem fogja neki adni. Vagy kigúnyoltan, kiforgatva, mint ahogy minden eddigi szavammal is tette. De reménykedem. Hátha mégis. És hátha valahol mélyen... érdekli majd testvéremet, hogy... bármily bűnöket is halmozott fel az évek során, s akárhányszor is ijesztettek meg tettei... én ma is szeretem.
És el is ment. Úgy, mint... aki kiszórakozta magát, és mikor már elég virágot taposott le Isten kertjében, akkor idejét érezte a távozásnak. De nem adtam meg neki az örömöt, hogy lássa, könnyeim csak akkor csordultak ki, amikor már eltűnt. Akkor, szipogtam kicsit, s kezemmel letöröltem arcomról a sós, apró cseppeket, és egy mély lélegzetvétellel elindultam lassan kifelé.
- De ha esetleg Amarával beszélsz előbb... neki is megmondhatod, hogy... bár a testvérével haragban vannak, azért még nem kéne minden családtagot utálnia, mi sem mind utáljuk őt... - Bár tudtam, hogy nem hallja már, és talán akkor sem hallotta volna meg, ha még itt van, hisz hiába szerettem volna felvidítani, vagy éreztetni vele, hogy nincs egyedül, mintha a falnak beszéltem volna... Talán, ha egy műalkotást győzködtem volna, többet értem volna el... vagy... akkor talán elérhettem volna BÁRMIT...




(Én köszönöm.  k76k  Szívesen látlak ebben és abban is.  3 )

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Kedd Júl. 10, 2018 5:16 pm
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up
Kijelentésére hangosan elnevetem magamat. Egy kissé epésen, de korán sem hazug módon. Ami azt illeti, igazán őszintén. De inkább nem kommentálom hangosan.
- Úgy tűnik a jelentéktlenségről elég más fogalmaink vannak… - vonom fel mindkét szemöldököm csak egy pillanatra.
Annyira nem vagyok az, hogy fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. Miért? Ő nem tud harcolni? Brüh. Máshogy is tudna harcolni az emberkért, Istenért, de ez nem az én reszortom. Nem fogom senkinek sem elmondani a véleményem. Ezek az idők már elmúltak. Ha így akarja érezni, ráhagyom. Amúgy sem nagyon tud érezni, de ez is maradjon csak sokunk között. Sem ő, sem én. Sem egy angyal sem. Ilyen ez a világ, ilyennek lettünk teremtve.
Könnyedén vonok vállat gondolatban.
- A tudás nem egy olyan dolog, ami bárki számára tiltott dolog lenne. Minden csak akarás kérdése, ha te is akarsz tudni, akkor tanulj - persze én könnyen beszélek, nem igaz? Hiszen én mindent végignéztem a történelem során.
Az elmúlt huszonhét év mégis kiesett. Sírok miatta? Könny nem hagyta még el… Jah de, Stamiel miatt. Nevetni támadna kedvem. Mégis mindent megtudtam, amit akartam.
Ellenkezésére előbb csak sóhajtok, de aztán magabiztos kijelentésére csak elnevetem magamat.
- Aranyom, minket Isten nem véletlenül teremtett lelketlennek. Lélek nélkül pedig érezni sem lehet. Ámbár megtanulhatod, de ne áltasd magad azzal, hogy ugyanúgy fogsz tudni érezni, mint egy ember, mert elárulok egy titkot - kissé közelebb hajolok hozzá. Szavaim csupa gúny, tetteim csupa irónia. - Nem vagy ember - kacsintok rá, hogy aztán hirtelen emeljem kezemet a számhoz, mintha valami nagyon, nagyon csúnya dolgot mondtam volna.
Az angyaloknak nem véletlenül nincsenek érzéseik. Lelketlen bábok vagyunk, katonák csak, akik kérdés nélkül teljesítik, amit épp mondanak nekik. Isten szavát sose kérdőjeleztük volna meg. Na már most az érzésekkel épp az a baj, hogy azzal lehet a legjobban megkérdőjelezni.
Kérdem én. Miért lett volna erre szüksége? Ugye, hogy?
Persze ki hibáztatná? Időtlen idők óta itt van lent, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy a mennybe visszatérjen, amikor volt rá lehetősége. Raguel jut eszembe, ahogy szárnyaszegetten, vakon ült a Gihon partján. Arcom egy pillanatra fintorba fordul. Emberek között egy angyal is képes elembersedeni. Milyen szégyen és gyalázat ez.
Ezért maradjon hát életben a Föld? A világ melyet teremtett?
Nem! Erről nem beszélek!
- Oh, de még hogyan hittek. Isten nevét felhasználva gyilkolták egymást, csak azért, hogy területeket és javakat szerezzen. Mily gyönyörű is eme hit - hajtom félre a fejemet. Szánt szándékkal forgatom ki szavait?
Meglehet. A világ nem az, amilyennek látni véli, vagy akarja. Nem jó és nem kedves. Talán voltak pillanatai, de csak ennyi. - A történelem folyamán a világon mindössze 50 év telt el békében. Mióta az emberek élnek, ötven olyan év volt, amikor Sehol sem volt háború. És mióta Gabriel ténykedik? Huszonöt éve semmi? - lepődöm meg játszva magamat. Ez sokkal murisabb mint gondoltam. Ki gondolta volna, hogy ilyen jól fogom szórakozni magam? Nem mintha egy percig is érdekelne, de ennyi időtöltés nekem is jár.
Amíg meg nem pillantok egy vonást az egyik festményen. Ismerős és…
- Drágám - fókuszálom tekintetem egy pontra. Méregként hull le ajkamról ez az egyetlen szó. - Elmesélem mi a különbség az arkok és mindenki más között. Ti vagytok az egyetlenek, akik valaha is láthatták őt. Senki másnak ez a kegy Soha nem adatott meg. Soha. Soha senkihez nem szólt. Megteremetett mindenkit majd ennyi volt. Szóval szállj le a magas lóról, habár ezt a lovasoknak kellene mondani - húzom el az ajkamat. Vajon mi lenne ha meglátogatnám újra a Káoszt?
Ha megpróbálnám elcsábítani Amara oldalára. Igazi Káoszt élhetne át, olyat, amilyen még nem volt ezen a Földön. De ez az egyetlen ecsetvonás. Sokkal többet elárul, mint amit reméltem a mai naptól.
- Jó-jó, szeret és ott van mélyen a remény - hagyom rá könnyed legyintéssel. Nincs szükségem a hasonló hegyi beszédekhez.
Angyal vagyok, nem egy szánalmas, elsöpörni való ember.
- Wow, de tartalmas egy életcél - tekintek rá felvont szemöldökkel. De hát, nem vagyunk egyformák - még ha annak is készültök. Hihetetlen, hogy amint kihúzza a lábát az ő egyforma kis bábjai milyen kis apró különbségeket kezdtek el hordani. De persze ő is harcol. Épp most mondja. Még ha más fegyverrel teszi is, mint más.
Egykor talán ez érdekelt volna. Manapság már csak a teljes értetlenség tükröződik rólam. Ilyen ez az élet. A magam részéről teljesen közömbös vagyok önmagam változásával kapcsolatban. Az erőm napról napra nő. Amara olyat adott, ami senki másnak nincs meg. S az angyali erő… Ennél hatalmasabb nincs is a Földön, mégis elpazaroltuk.
- Oh nem, jól érezni, majd akko fogom magam, ha az egész világ elpusztul - kacsintok rá apró mosollyal a szám szegletébe. Eszem ágába sincs megmenteni Isten pereputty világát.
Semmit sem adott nekem, amiért okom lenne ezt megtenni. - Van egy rossz hírem - fordulok hozzá, még mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le bármiből is. Neki egyelőre nem kell tudnia, valójában senkinek sem, csak aki lényeges. - Gabriel hű angyala vagyok. Engem rohadtul nem érdekelnek az emberek, de még csak a harcok sem. Majd ha már minden elpusztult, és mindenkit kiirtott, akkor leszek igazán jól - és a kósza gondolat kezd kibontakozni elmémbe.
Nem is lenne akkora…
Talán innen egyből oda is fogok menni.
A céljuk egy. Egy darabig.
- Mert most épp a kikapcsolódásra van időnk. Ez a baj az emberekkel és veletek ebben a városban lakókkal. A világ végének a szélén is azt hiszitek, hogy van időtök pihenni - épp ezt magyaráztam neki, de gondolatom egy apró magját sem sikerült elültetnem benne. Nem várhatom el, hogy akkor csírázni is kezdjen.
- Azt hiszed, hogy az emberek nem irigykednek rád? - vonom fel a szemöldököm. Szinte már hökkenten tekintek le rá. - Fogalmad sincs, hogy milyen erők birtokába vagy. Szerinted ezt nem irigylik. Az emberek mindig is gyarlók voltak, mindig is azok maradnak - ábrándítom ki. De hát, ha inkább homokba dugja a fejét, minthogy ezt belássa... az az ő dolga.
- De jó! - csapom össze a kezemet boldogan. - Senkit sem szeretek! Ezért senkinek sem tartozok magyarázattal! - szavai elérik elmémet, és mégis… teljesen hidegen hagynak. Nem hagynak bennem nyomot. Ahogy én sem tudok benne, úgy ő sem tud bennem semmilyen csírát elültetni.
- Viszont kicsi angyalka. Tesókád már vár egy nagyon, de nagyon érdekes jelentést erről a városról és a lakóiról. Jobb lesz ha figyelmezteted bátyádat. Ki tudja, talán a szeretett városát, melyet most véd, hamarosan megtámadja valami - vonom fel a vállamat. Persze szemen szedett hazugság mondatom eleje. De annak a vége? Minden erőmmel most azon leszek h a két félt kikezdjem egymás ellen.
Lassan fordulok el tőle. Már direkt nem reagálok kifakadására. Mindössze sejtelmes mosollyal tekintek rá. Amolyannal, mely sejteti, hogy talán sokkal többet tudok, mint ő. Ami így van. Nemrég fejtette ki, hogy olyanokat tudok, amiket ő nem. Talán ez is közéjük tartozik?
Lényeges ez? Ami számít, hogy kétségek közé taszítsam. Hisz valakiben, aki itt sincs. Aki ránk hagyta a földet, és aki hagyja, hogy nővére bármikor elpusztítsa amit alkotott.
Egy újabb kacsintással búcsúzuok tőle. Apró csókot küldök felé. A tér megnyúlik körülöttem és a következő pillanatban már ott sem vagyok. Az energia mit gerjesztettem apró széllöketet képez. Ennyi maradt csak belőlem. Utam itt véget ért.
Sokkal többet segített nekem ez az apró teremtés, mint azt hinni véli. Vagy ahogy én véltem ezt.

Köszöntem a játékot <3 Jobb formámba folyt. köv.  s4h4h



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Kedd Jún. 26, 2018 6:46 pm
Következő oldal


Megráztam a fejemet.
- Vitatkoznék azzal, hogy jelentéktelen volnál - válaszolom, és közben végig ingatom a fejem, és kissé szomorúan teszem hozzá. - Ha kettőnk közül valaki, akkor én jelentéktelen vagyok... kérdezd meg bármelyik testvérünket... jó, kivéve Lucifert... mind azt fogják mondani, ha megkérdezed, mire vagyok jó, hogy... "semmire, csak jól mutat, és szépen ad elő darabokat", bár a végét sokan lehagynák, mert fogalmuk sincs róla, sose látták, mert sose értek rá, vagy érdekelte őket... Engem is csak az értékel, aki kedvét leli a művészetekben, de... bánatomra, eme angyalok száma oly kevés, talán két kezem elég megszámlálni őket, sőt. Viszont amit te tudsz... az hatalom.
Ő olyasmit tudott, amit én meg sem tudtam volna közelíteni, még a próbálkozásért is kár lett volna. Nevettetni próbálok, reményt csepegtetni... hitet, talán némi lelkesedést adni... Viszont ő kész tudástár... És a tudás hatalom. Ami fegyver. Erő. Nem érhettem volna a nyomába sem...
- Ez nem igaz, ez egyáltalán nem igaz! - ellenkezem elszántan, és hihetetlennek érzem... hihetetlennek... Persze, jó, értem, ő sokkal inkább veszélyeztetett volt, a hatalma miatt, mint én, de akkor is, én... nem értem... Tényleg ennyire... ilyen... nagyon... ilyen nagyon kevés a hite? Ennyire kiszipolyozták? Vagy csak egyvalaki? Amara, vagy...
- Igenis vannak érzéseink. Nekem vannak. Igenis vannak. Érzek szeretetet. Vágyat. Bizalmat. Félelmet. Azt hiszed, nem tudnám, ha csak képzelném ezeket az érzéseket? Elég erősen érzem némelyiket, tudom mit érzek. Szeretem a családom, és féltem őket, de hiszek és bízok a mi Urunkban, minden nap vágyva, hogy térjen vissza közénk, hogy jöjjön vissza! Én mindezt érzem! Nem vagyunk immunisak, megtanulhatunk érezni! Csak légy rá nyitott! Adj magadnak esélyt! - felelem szenvedélyesen. Nem engedem, hogy elbizonytalanítson. Nem is tudna... hiszen tudom mit érzek. Igen, még nagyon sok mindent nem éreztem, és... sokat meg kellene még tanulnom erről... de tudom mik az érzések, tudom én mit érzek minden nap! Tudom, hogy amit érzek, az igazi, és én érzem ezeket. Nem csak ábránd, nem csak délibáb, nem csak... valami eltanult érzéki csalódás, amit az okoz, hogy közöttük járok. Lehet, hogy a félelem új, de a szeretetem ugyanígy élt odafenn is, mert fenn nem volt mitől félnem, nem tudtam, hogy volna... hogy kéne bármitől is... De már tudom milyen az, mikor fél az ember. Ha az emberek a legrosszabbtól félnek, ők a halálra gondolnak. Én attól nem tartok. Nem igazán. Az én legnagyobb félelmem, hogy Atyánk nem tér haza, és... a testvéreim tovább folytatják egymás halomra gyilkolását, kínzását, bántását... hogy a rémálom nem ér véget...
- Hiszem, ha látom, és látom, ha hiszem, nem mondták még neked? Nem mindent kell látni, ahhoz, hogy hihess benne, hogy ismerhesd, hogy... bízzál benne. Néha épp az vezet el oda, ha megtalálod a hitet ott, ahol nincs kép, csak... tettek, érzések... Az emberek sem látták soha, mégis millióan és millióan hittek benne, mióta csak világ a világ. Minden bizonyosság nélkül is szerették, és tudták, hogy szereti őket. Legjobb és legrosszabb perceikben, legszebb és legszomorúbb élményeik közepette... mindig hozzá fordultak. És soha nem látták, még csak nem is szólt hozzájuk, úgy, mint ahogy az angyalokhoz viszont igen. Hozzád sosem szólt? Nem hallottad a hangját a fejedben? - vonom fel szemöldököm, billentem fejem kicsit feléje. Nem, nem tudtam, amit mond... de soha nem is kérdeztem, ez is igaz... sosem mondták, hogy ők nem látták... azt hittem... De nem, nem is hittem, mert... fel sem merült bennem a kérdés... egyszerűen azt sem tudtam, hogy ez... kérdés...
- Akkor én elmondom neked. Ő mindegyikünket szeret! Ismered őt. Te is ismered. Nézz magadba. Be. Mélyre. Nézz olyan mélyre, ahol már nem érzel kételyt. Csak melegséget. Fényt. Ott van benned. Mindenkiben ott van. Keresd meg. Ha nem találod, még nem kerested elég mélyen - magyarázom. Azzal nem tudok vitázni, hogy a kedvence volnék-e... Máskor is mondták már nekem, de... nem tudom mit mondjak erre. Az vagyok? Annak érzem magam? Tudom, néha mondta Ő maga is, hogy a legkedvesebb vagyok neki, de... nem tudom, hogyan értelmezzem ezt... Hozzám sem szólt, mióta eltűnt... én sem láttam, mióta elment... és nekem sincs több, csak a hitem és reményeim a jövőt, a mi jövőnket, és az Ő jövőjét is illetően... Ez jelenti, hogy a kedvence volnék? Vagy ennek semmi köze ehhez? Nem tudhatom... nincs itt, hogy megkérdezzem...
Rosszallón szusszanok fel. Azt hiszem... most kellene megsértődnöm... talán ezen a ponton volna időszerű... Ám mégsem visz rá a lélek... csak... még több szomorúságot érzek...
- Ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz, akkor... talán a cirkuszi majom vagy a bohóc lehet megfelelő. Ha ezzel arra szerettél volna utalni, hogy megnevettettem őt, vagy éppen elszórakoztattam, nos... ez még igaz is, nem vitázom az elképzeléssel, de... azért én az előadóművész megnevezésének jobban örülnék, ha nem haragszol... Mert nem csak neki táncoltam, hanem mindenkinek, akit érdekelt. Arról már sem ő, sem én nem tehetünk, hogy mást nem érdekelt nagyon, csak... engem, őt... és talán még néhányakat, hogy mit csinálok. A versek, a történetek, a táncok... engem boldoggá tettek, célt és értelmet adtak a létezésemnek, és szerettem volna... szeretnék ezekkel másokat is boldoggá tenni. Őt nem tudom. Megpróbálok másokat - fejtem ki elméletemet, így menet közben átgondolva, azt, amit mondott. Bohóc... igen, végülis... piros orrom nincs, de a hajam vörös... felvidítottam Atyám, vagy legalábbis próbáltam, mikor kérte, vagy ha búsnak láttam őt. Próbáltam másokat is... de azt hiszem, keveseket sikerült... kevesebbeket, mint szerettük volna.
- Nos, ha van valami, ami ellen harcolok, az a hitetlenség. Ez kielégíti a cirkuszi feladataimat? - kérdezem, ártatlan pillantást vetve reá. Nem tudom harcra lettem-e szánva... ha igen, akkor bizony Atyánk nagy hibát követhetett el menet közben, amikor engem kitalált... mert én alkalmatlannak tekintem magam a harcra. Nem akarom, nem szeretem, nem pártolom... Nem vagyok rá alkalmas. De boldogan lefolytatok egy táncpárbajt, ha valaki kiállna velem.
- Attól, hogy valaki érez, még nem kérdőjelez meg mindent. Nem vagyunk egyformák, mind mások és mások vagyunk. Másban hiszünk, másban bízunk, mást szeretünk. Másmilyenek vagyunk. Akár mint... hogy te a kéket szereted, de én a zöldet. Nem vagyunk egyformák. - Megpróbálok pillantása elé kerülni, de nem igazán sikerül. Nem vevő rám, azt hiszem... hogy zavarom-e, untatom, vagy... csak ennyire nem hisz nekem... nem tudom... de elkeserít... Szomorú vagyok, hogy így látom őt... nem gondoltam, hogy... Nem számítottam arra, hogy valakit, aki a fajtám, a testvérem, a... aki olyan közel és mégis annyira távol volt tőlem mindig is, ennyire... szóval ennyivel jobban szüksége lenne Atyánkra...
- Te tényleg így festesz, amikor jól érzed magad? Üres, poros múzeumokban rejtőzködsz, egyedül és magányosan, letörten, akár a bögre füle, mindenben kételkedve, olyan felhős gondolatokkal, mintha legalábbis az évszázad viharát várnád? Tényleg? - meredek rá, kitágult pupillákkal, értetlenül, aggódva... és bizonytalanul gondolva rá, hogy ha ilyen amikor jól van, mennyire lehetett rosszul anno odafenn, amikor láttam, amikor... fele ilyen ramatyul sem nézett ki...? Mert szerintem nincsen jól. Nem létezik, hogy ez jó legyen neki, én ezt kicsit sem látom így... És igen, mondhatná, sőt, mondhatja, hogy tévedek, hogy rosszul látom, hogy nincs igazam, de... akkor is, én nem tudom elhinni, hogy ő most... tényleg jól van...
Megrendülök, amikor nevetni kezd... azt hiszem rajtam... sőt... talán ebben bizonyos is lehetek. Rajtam, és azon, amit mondtam neki... igen...
Szomorúan sütöm le egy pillanatra szemeimet. Majd felnézek rá lassan, de újra csak a padlóra téved szemem... majd vissza rá. És felsóhajtok. Bizonytalan fejmozdulatot teszek, és kicsit megvonom vállaimat.
- Jól van, ha tényleg így akarod, én nem erőszakoskodom veled... távol álljon tőlem, hogy ilyesmit alkalmazzak. Nem erőltetek semmit, amit más nem akar. De... azért... én szeretném ha tudnád, ha bármikor másként érzed, és... úgy volnál vele, hogy jólesne egy barát, én... éjjel-nappal nyitva tartok. Ha mást nem, a színházban megtalálsz, majdnem minden este fellépek. Ha másért nem is, esetleg, ha... kedved támad a művészetet élvezni... kicsit kikapcsolódnál, én... mindenkit szívesen látok az előadásokon - mondom neki. Nem akarom bántani. Vagy rosszat neki. Ha ő ezt szeretné, én... nem erőltetem. Csak tudja, hogy ha meggondolja magát, és szeretne valakit... én meghallgatom, vagy... hallgathat ő is engem, vagy csak nézzen, ha azt szeretné... én... elszórakoztatok bárkit szívesen, ha azzal kicsit jobb kedvre deríthetem, kicsit segíthetek neki...
- Hmm... szerintem nekem nincsenek. A fajtámnak vannak, ezt aláírom, mert akik meg akarnának ölni, azok azért tennék, ami vagyok, és nem azért, aki vagyok. De én általában nem vagyok ellenfélnek tekintve... nincs okuk megölni, nem származna belőle hasznuk. Nincs amit irigyelnének tőlem, vagy amit meg akarnának szerezni... nincs ok, hogy utáljanak... - Elgondolkoztatnak a szavai, ezt nem vitatom. De igaznak hiszem, amit mondok, nincs ok rá, hogy bántani akarjanak. Nem szúrom senki szemét, nem bántok senkit, nem... vagyok útban, nem pályáznak a helyemre, nem származik haszon a halálomból... Másért miért fordulhatna ellenem bárki? Maximum azért, mert egy ark vagyok... vagy csak simán angyal. De különben...
Gondolkozom, mielőtt felelek, még ha... talán nem is érdekli válaszom. De azért én még elmondom.
- Igazad van, hogy nem tartozik nekünk semmivel. Főleg nem elszámolással a dolgairól. De ez is beletartozik a szeretetbe, tudod? Ha szeretsz másokat, legyűröd a magad kínjait, és teszel érte, hogy a szeretteid ne kínlódjanak ugyanúgy, ahogy te tetted, sem másként, ha van mód rá, hogy megakadályozd. Tudom, sokan... sok bűnt elkövettünk, van aki azzal, amit tett, és van aki azzal, amit nem tett. Nem, nem hiszem, hogy csak az emberek miatt ment el. Mind hibásak vagyunk. Ez az. Mind. Nincs vétlen. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Én, aki nem ártottam senkinek, pont úgy hibás vagyok, mint azok, akik kardot ragadtak, vagy engedetlenek lettek, vagy csak... más módon csalódást okoztak. ÉN is hibás vagyok, hogy elment. Vak voltam. Talán ez az én bűnöm. Ahogy mondtad... Nem tudom, hogy ez az én hibám, vagy Atyánk hibázott, vagy... ketten együtt szúrtuk-e el... Nem tudom, ilyennek szánt-e mindenben, amilyen lettem, vagy csak későn vette észre, mivé válok... Nem tudom, egészen milyen volt az elképzelése rólam, mire szánt, mi volt a cél. De tudom, hogy vak voltam és tétlen. Sokak ellen vétettem vakságommal. Tudom... De még nem vagyok kész más lenni egészen... Harcra sosem leszek kész, azt hiszem, de... látni... szeretnék. Próbálkozom. Sok hibám van, viaskodom magammal... nem vagyok kitartó, nem vagyok küzdő, de hiszek... Őbenne... hiszek... és szeretnék jobbá válni - felsóhajtok. Tudom, tudom egy ideje. A küzdés, nem az én pályám, nem vagyok... képes... Viszont a változásra, a fejlődésre való törekvés, a próbálkozás... szeretném hinni, hogy ahhoz van már erőm. Hisz minden nap próbálkozom... vele, magammal... az emberekkel, vagy bárkivel, aki hajlandó figyelni rám kicsit... Szeretném hinni, hogy képes vagyok változni, javulni... és nem csak én, de sokan... remélem mind...
Ennek ellenére amit mond.... az... elborzaszt. Amit hallok.
- Atyánk ebbe soha nem menne bele! - mondom szigorúan. Arcom eltorzul a rosszallástól, de a heves ellenállás, amit a szívemben érzek, nem engedi, hogy finomabban feleljek. - Amit mondasz, az kizárt! Hülyeség! Atyánk ezt nem tenné meg! Azért zárta be Amarát, mert ő csak pusztítani akar, bosszúszomjas... árt... Ha nem tesz le eme céljairól, atyánk nem fog mellé állni, bezárja újra, mint egykor! Minket választott! Akkor régen minket választott, mert jövőt látott bennünk! És tennünk kell érte, hogy újra lásson! Hogy lássa, nem vesztünk el egészen, nem vesztünk el mind! És újra... ha szükség lesz rá... minket fog választani! Csak most ehhez nekünk is tennünk kell! És fogunk is! Hiszem, hogy fogunk! Mert élni akarunk, és jogunk van élni! - tör ki belőlem. Ellenállok. Mert nem lehet igaza. Nem és nem! Urunk nem küldene a pusztulásba bennünket! Nem! Készakarva nem! Ahányszor csak csapást küldött a Földre, a világra, az emberekre... a világunknak mindig megvolt a lehetősége a fejlődésre, a fennmaradásra, és... és ez is... ilyen helyzet most! Megpróbáltatások során vagyunk túl, és sokaságuk előtt állunk még, de urunk nem és nem ítélne minket teljes pusztulásra! Soha. Nem. Ezt nem vagyok hajlandó még csak feltételezni sem, még számításba sem veszem, mert lehetetlen. Sosem tenné meg velünk. Soha!

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 4:38 pm
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up
Keserűen húzom el ajkaimat feleletére. Valahogy nem tudom őszintének gondolni sajnálatát. Ha valóban így lenne, ezelőtt is változtatott volna a dolgokon. Egyetemes törvény, hogy az angyalok kevesebben vannak. Még ha egy arkangyal, pont nekik illene mindenkit ismerni…
Avagy csak nekem túl nagy az elvárásom Raguel, Sariel vagy épp Ramiél után? Sose hittem volna, hogy egyikük is megjegyez, és lám. Megtették. Meglehet, hogy csak nekem nagyobb.
- Csak egy jelentéktlen porszem vagyok a gépezetben, semmi több - felelem neki. Ez lehet a legnagyobb oka, hogy soha senki sem vesz észre.
Nem vett észre. Persze idelent. Mintha mindenki pontosan tudja, hogy mit tudok, vagy mit tudhatok. Itt érek valamit, de csak addig, amíg meg nem szerzik azt az információt bármi áron. Bármi áron.
Határozott kijelentésére csak sejtelmes mosollyal az arcomon hajtom le a fejemet. Szórakoztat az ark naivsága, magamat látom benne viszont. Vagy őt láttam mindig magamba? Oly hasonlóan gondolkodtunk egykoron. Annyi különbséggel, hogy én nem táncoltam a mennybe, mint egy…
- Tévedsz, nincsenek érzéseink - vonom össze a szemöldököm, ahogy rá pillantunk. - Minden hasonlót legfeljebb érezni vélünk, de sose fogunk. Lelketlen, érzéketlen sakkfigurák vagyunk, ilyennek teremtett minket - vonom fel a vállamat. Az elmúlt időszak és hogy ennyit töltött az emberek között, ennyire elfeledtette vele, milyen is a valódi lényünk?
Nincsenek érzéseink. Ez a legnagyobb előnyünk bárkivel szemben. Mégis az erények. Az ismeretnél felvont szemöldökkel tekintek a gyermeknyi testre.
- Ismered? Tényleg? Így gondolod? Hát persze, hiszen te egy ark vagy, a pici kedvence, de neked fogalmad sincs semmiről, amit Isten másokkal művel. Nézzük csak, tudtad, hogy rajtatok kívül soha senki sem látta? Hogy a megteremtésük pillanatától senki sem láthatta, csak veletek beszélt? Hogy is mondjam, elég nehéz így megismerni valakit - kacsintok rá könnyedén, majd tekintetem visszavezetem a képre inkább. Ajkamon ott bújkál egy jókedélyű mosoly.
Ezzel valóban feldobta a napomat. Még, hogy ismerjük. A bizonyosságot aláírom. Mi tudjuk létezését, de hogy rajtuk kívül valaha is láthatta volna? Ez valóban egy naiv, de egyben balga gondolat is. Az ő feladata mindig is Isten személyes szolgálata volt.
- Te sem vagy több a szemébe, mint egy udvari cirkusz. Így mondják az emberek nem? Vagy bohóc?  - elgondolkozok egy pillanatig. - Udvari elefánt? - Nem is tudom, hogy mi erre a pontos megnevezésük. Könnyedén vonom fel az egyik vállamat, majd engedem azt vissza. Vélhetőleg sértésnek veti, ám az elmúlt időkben annyit kaptam már, hogy fel sem veszem, ha mondd valamit, esetleg rám támad.
Mi rosszabbat tudna tenni, amit nem tettek már meg velem?
- Katonák vagyunk Uriel. Okkal lettünk olyannak teremtve, amilyenek, nem gondolod? - kérdezem tőle, mielőtt elfordulnék tőle. A mai napomat kellemes festmény nézegetéssel kívántam tölteni. Nem hittem volna, hogy valakivel is összefutok itt. - Szerinted mi történne, ha minden angyal gondolna egyet és elkezdene érezni? Kétségek támadnának benne, hogy amire utasítják és amit szó nélkül meg kellene tennie, arra képtelen, mert erkölcstelen? Uh várj! - kapom szám elé a kezemet, s ijeden pillantok rá. - Mintha Gabriel is ezt tette volna - sóhajtom el magamat.
S lám, mégsem tért vissza közénk. Most pedig, hogy testvére itt van, még inkább elbújt a gyáva férge. Hagyja, hogy Amara elpusztítson mindent.
- Köszönöm tökéletesen jól érzem magamat. Sőt ami azt illeti, jobban mint valaha. Ne sajnáld azt, aki jól érzi magát a saját bőrébe. Aki elfogadott mindent maga körül és nem kételkedik semmiben - ugyanis bárhogy is nézi, nincsenek bennem kételyek. Nem kételkedek Istenbe, egyenesen tudom, hogy nem fog visszajönni. Remény nem él kitépett szívem üres helyén. A sötétség eljön és mindenkit elnyel magával.
Ha látnám gondolatait szívesen vitatkoznék vele azzal, amit mondd. Ha nem én állnék előtte. Viszont én állok előtte, és annyira sem hat meg, mint máskor meghatott volna. Miért építsek pont most ki kapcsolatokat? Miért akarjam elmondani neki a valódi igazságot, melyet Amara megmutatott nekem Ő sem értené meg, ahogy mások sem.
Egy arkot kell csak elérnem, nem többet.
Oh, ezen gondolatok. Annyira, de annyira naivak. Jókedvűen nevetek fel, miközben újra csak ránézek. Még szemöldökeim is összevonódnak közbe, ráncokat képezve homlokomon. Ujjaimmal fülem mögé simítok néhány tincset. Torkomat köszörülve próbálom visszanyerni komolyságomat, de képtelen vagyok.
- Tudod, nem azért jöttem ide, hogy egymást győzködjük saját véleményünkről. Egyezzünk meg abban, hogy soha nem fogunk megegyezni ezekeben a dolgokban - rázom meg a fejemet. Nem árulom el neki, hogy ki volt ez a személy. Nincs jelentősége, felé nincsen. - Ha jól tudom, és ezt is megbeszéltük már a művészetek egyik megtestesítője vagy. Nem tudnánk ezt csak úgy élvezni? - ajánlom fel neki.
Ezért nem akarok egy testvéremmel, egy angyallal sem találkozni. Újra elzárkózom, ahogy a mennybe is tettem. Igaz, akkor csak azért, hogy magam figyelhessem meg őket. Most pedig azért mert nincs szükségem a kioktató szavaikra. Hasonlóan én is reagálhatnék ezekre, mégsem teszem. Tudom, hogy ki az, akire érdemes időt pazarolni, ki elgondolkodna azon, amit mondok is neki. S ki az, aki makacsul hisz egy olyan eszménybe, mi nem más, mint kósza ábránd. Semmi több.
- Mindenkinek vannak ellenségei. Legfeljebb vannak olyanok, kik nem vesznek róluk tudomást - tekintek rá sokatmondóan. - Talán ismerősek lesznek számodra is Platón szavai: "Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. És ugyanez érvényes az ellenségre is.” - mindenkinek vannak, vélhetőleg nekem is.
Sőt, nekem csak egyre több. Egy egész világ vált az ellenségemmé. Nem vágyok másra, mint a végleges pusztulásukra.
- Gondolkozz Uriel - úgy tűnik, hogy a témákat nem hanyagoljuk, véleményem mégsem fogom már rá erőltetni, csak kérdéseket teszek fel számára. Semmi többet. - Évezredeken keresztül figyeltük, hogy milyen parancsokat osztogat, miként vélekedik sok mindenről. Elmegy, saját kedve és belátása szerint oda, ahova csak akar. Senkinek sem tartozik magyarázattal, miért is tartozna? Ki vagyunk mi ehhe? - vonom fel újra csak a szemöldököm, eme költői kérdés után. Túl sokat képzelünk magunkról, ha azt hisszük, hogy bármikor is tartozott nekünk ezzel. - De elment, és ez a lényeg. Ahelyett, hogy helyette Ti, nyolcan kormányoztatok volna a világon, az elmúlt évezredek törvényei alapján, Ti, arkok ezt egy szempillantás alatt romba döntöttétek. Kérdezem én, minek jönne hát vissza? Szeret minket? Kétlem. De semmit sem tanultunk tőle. Semmit. S az ékes bizonyítéka a jelenlegi helyzetünknek. Miért is jönne hát vissza? Azt hiszitek, hogy az emberekbe csalódott és ezért ment el? - elnevetem magam újra csak.
Ez sokkal többrétűbb ennél. Ezt nem lehet ennyiben letudni csak. Ez…
Szánalmasak vagyunk, ez az egész bolygó maga szánalmas. Az emberek, a démonok… az angyalokkal az élen. A szánalom.
- Elméleted jogos lehet. Van benne ráció, annyi különbséggel, hogy nem azért nem pusztított még el minket - nincs még meg az ereje hozzá. Még több kell neki. A mennyt és a poklot vélhetőleg azért is zárta be, hogy a lelkek elfogyasztásával nagyobb erőre tegyen szert. Lélektükreimet egyenesen az övéibe fúrom bele. - Ha a Föld elpusztul, ők ketten továbbra is létezni fognak. Háború indulhat közöttük, vagy tiszta lapot kezdve együtt pusztítanak el mindent, hogy abból majd egy jobbat hozzanak létre. Ketten - hangsúlyom az utolsó szón van. Ez is egy opció.
S bárki is kérdezene erről, számomra ez lenne a leglogikusabb. Világunk nem az egyensúlyon alapul. Nem azon, amit hiszünk. A valódi poklot Amaranak kellett volna megalkotni. Ő képviseli a sötétséget, nem egy ark, akit szintén csak Isten teremtett meg. Amaranak soha nem jutott osztályrészül semmi. S mikor követelte a jussát, az egyetemes törvények fenntartását a jutalma az volt, hogy elzárták. Nehogy már piszkítson Isten babaházába. Ugyan már. Halkan horkantok fel. Megértem a Sötétséget.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 4:55 pm
Következő oldal


Ophilia... Ophilia. Ophilia. Igen... az irattár... igen, már tudom. Sokszor eltáncoltam előtte... egyszer betévedtem véletlen... konkrétan beforogtam véletlenül oda... de olyan hamar ki is perdültem, talán észre sem vette, hogy ott jártam. Akkor egészen más volt... most... minden más. Akkor az egész világot... ismerte, mégsem láttam sosem olyan gondterhesnek, mint most... belegondolva... nem is láttam soha az irattáron kívül, csak... véletlen bepillantásokkor, ha eltáncoltam a hely előtt, láthattam felvillanni alakját odabenn, ám... sosem láttam kinn, vagy csak... nem emlékszem...
- Már tudom ki vagy - bólintom, s bűnbánón nézek reá. - Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni... - nézek rá, némileg kérdőn talán... mert nem tudom, megbántódott-e... én talán megbántódnék, ha nem ismerne fel egy testvérem, de én nem ő vagyok, nem ismerem őt annyira... Talán mert egészen mások voltunk odafenn... mással törődtünk...
- Igen, így gondolom! - felelem nagy komolyan. Hogy is gondolhatnám máshogy? Azt sem értem, ő miként veszthette el ennyire a hitét... hogy ily nagy kételkedés dúljon benne... Merő fájdalom... a szívemet marja még a gondolat is.
- De van lényed... elevened... érzéseid! Nincs lelkünk, de annál valami még nagyobb a miénk... a bizonyosság... mert nálunk jobban ki is ismerhetné Atyánkat? De te elvesztél... azért mondod ezt. Látom rajtad. Valami megtört téged, látom a szemedben. Lehet, hogy gyereknek tűnök, és lehet hogy gyerekes vagyok, és naiv, de nem vagyok ostoba - szép ívű szemöldököm összevonva meredek rá, kitartóan, aggódva... Nincs lelkünk, ez bizony így van, ám miénk a bizonyosság, hogy a Mennyek országában valóban... ott van, ott él a Mindenségnek Ura, hatalmas, végtelen szeretettel létező atyánk, ki minden élő és élettelennek atyja, kinek mindezt köszönhetjük, kinek fejéből és szívéből termettünk itt mi mind... Hát épp mi kételkedjünk őbenne?! Épp mi ne tudnánk, hogy vissza fog térni, mert sosem volna képes bennünket örök időkre elhagyni, itt hagyni egyedül, főként ennyi sok baj idején?!
- Talán épp ez az, nem gondolod? Talán sokunknak épp emberséget kellene tanulnunk. Meg kellene tanulnunk érezni. És együttérezni. És szeretni. Bízni. Hinni. Ezeket sokan elfelejtették, és sokan soha nem is próbálták némelyiket... Talán arra vár, hogy magunktól... fejlődjünk... - felelem elmerengve, ahogy magam is sokszor elmélkedtem rajta, hogy talán a lecke... hogy fejlődni kezdjünk. Sokan megrekedtünk. Én is, ezt nem tagadom... megragadtam a gyermekiségnél... Talán... a fejlődés a mi következő utunk, amire atyánk kormányozna minket... Mert ő már elfáradt, ennyi sok ezer év alatt...
- Én inkább sajnállak - mondom neki válaszul. Nem nézem le, távol álljon tőlem. Sőt. Csodálom... mert neki volt honnét leesnie... ő odafenn, anno... fontos dolgot tett, fontos dolgot csinált... amit sokan értékeltek... míg én... nem is tudom... afelett sokan csak elsétáltak, hogy egy legyintéssel intézzék el, mert épp nem értek rá, hisz csak gyerekeskedem épp... Csak atyámról és Luciferről tudtam mindig, hogy értékeli amit teszek... ők mindig és bármikor, de sokan mások sokszor vagy épp legtöbbször nem értek rá ezzel... velem... foglalkozni. Azért is akartam hinni, hogy az embereknek érték, amit teszek... amit próbálok tenni... a művészetek, a tánc... hinni akartam, hogy fontos, még ma is szeretném... Még ha nehéz is.
- És minden szavaddal egyre jobban sajnállak. Nem tudom ki tört össze ennyire, de az biztos, hogy elképesztően nagy mértékben a bolondját járatta veled az illető... bárki is volt, csak az irigység és a harag beszélhetett belőle, ha ily szörnyűségeket táplált beléd a mi drága atyánkról, akinek mi vagyunk a családja! Urunk szeret bennünket, sosem játszott velünk! Igen, imádja az embereket, de bennünket is, és teljesen érthető tőle, hogy szeretné, ha jó testvérekként élnénk együtt, nem pedig utálkozva, és egyik bűnből a másikba esve. Mond, ki mondott neked ilyen dolgokat? Vagy honnét, miből veszed ezeket a szörnyűségeket? - kérdezem, minden szava hallatán fájdalmas grimaszba húzva arcomat... Kín és gyötrelem, mit hallok. Nem tudom elképzelni mi szörnyűségek eshettek meg vele, amik miatt ilyeneket hisz, vagy ki tömhette tele a fejét ilyen borzalmakkal... Senki ember vagy Isten fia nem jut eszembe, aki ilyen borzalmakkal tréfálkozhatna, ilyesmikkel tömhetné bárki fejét... vagyis, csak egy...
De ő mintha rám sem bagózna, miközben beszélek, hiába haladok nyomában... Néha rám néz, ám... mintha nem is fogná fel, nem is hallaná, vagy... csak ennyire nem érdekli mit beszélek...
Aztán ahogy tetteit firtatom, mintha érzelmeket vélnék felfedezni... ahogy átsuhannak arcán, de túl sebesen ahhoz, hogy kivehetném őket... Talán rátapintottam valamire... valamire, amit tett, vagy nem tett... vagy... amit más tett vele, vagy nem tett... De talán igazam lehet, hogy más taszajtotta a mélybe, nem magától esett le...
- Nekem nincsenek ellenségeim. Egyetlen ellenségem van csak, a kétely. Azzal minden nap megharcolok, és minden nap, újra és újra. De még egyetlen testvérem vérét sem ontottam ki, amióta lejöttem, pedig sok borzalmat láttam, sok vérontást, szörnyűségeket... - hangom megbicsaklik egy percre, igen... láttam... emlékszem, bár ne emlékeznék... de láttam, és én szégyenkezem azoknak az angyaloknak a tetteiért... de engem nem mérgezett meg haragjuk, épp ellenkezőleg... kitisztította elmém... és szégyenem csak nőtt aztán, hogy egyáltalán gondoltam a haragra...
- Tudod, én nem kaptam kedvet fajtám irtására. Nem ontottam vért, sem emberét, sem angyalét, se démonét. És nem vagyok egyedül ezzel. Sokan vagyunk, mások, akik békét akarnak. Elhiheted, másra sem vágyom, csak hogy... atyám végre hazajöjjön, hogy... én is hazamehessek vele... és hogy úgy legyen, mint egykor... mikor a testvéreim nem ölték egymást, amikor... békességben éltek együtt... De nem tudom rájuk kényszeríteni az akaratomat. Nem is akarom. Azt szeretném, ha... a szeretet győzne... a család ereje... a... hit, hogy atyánk nem ezt akarja tőlünk látni. Szeretném, ha nem folyna el több vér, nem menne kárba annyi élet... és idő... - szomorúan sóhajtok fel, s a falnak dőlök vállammal, nem törődve vele, hogy összepiszkolom magam.
Amara... igen... a sértett testvér... ő is azért dúl-fúl, mert elhanyagolva érzi magát... belegondolva... mi ketten hasonlítunk... eléggé... egymásra... ő és én. Fáj neki, hogy a fivére nem törődött vele annyit, amennyit ő akarta volna... és ez nekem is igazán fáj, hogy a testvéreim nincsenek velem annyit, amennyit szeretném, igen... de... sosem bírnám elképzelni sem, hogy ezért bántsam őket... vagy másokat, hogy az ő figyelmüket felkeltsem... Mert hiszem, ha megtenném, csak a csalódást látnám, az ő szemükben is, de még atyánkéban is, és... az azt hiszem a végemet jelentené... magam nyesném le szárnyaim, csak csalódott pillantásukat ne kelljen többé látnom...
- A mag csak ott csírázik ki, ahol van feltétel az életéhez - sóhajtom, és ellököm magam a faltól. Őt figyelem, szemem az övét keresi. Tudom, hogy nem szabadna, de belemegyek a témába... végtére is, ki mással tehetném meg, mint azzal, aki az idők kezdete óta mindent tud...
- Tudom, hogy nem vehetjük fel a harcot olyan erővel, mint Amaráé, egy csettintéssel legyűrhetne bennünket, ha akarna... de... hiszem, hogy Urunk nem hagyná, hogy Amara elpusztítson minket, épp mert szeret mindünket. A megoldás létezik. Biztos van valami. Amara Őt keresi gondolom... Ő viszont szerintem nem akarja hogy bekövetkezzen, amit Amara űz... egy harcot közöttük... De szerintem nem ez az egyetlen út. Ők egykor jóban voltak. Amara is szerette a testvérét... biztos vagyok benne. Én azt remélem, kibékülhetnek, mielőtt valami végzetes történne... akár velünk, akár velük... - magyarázom, a legbékésebb utat, amit el tudtam képzelni e helyzetben... Két testvér, egyformán erősek... egy békés, egy sértett... talán ha kibékülnének, újra... minden jó lehetne... talán... urunk is jól járna, ha békét kötnének, volna segítsége, és nem volna minden teher az ő nyakában, nem volna olyan nehéz neki velünk... talán... esetleg... megoszthatnák a terheket, és akkor Amara is visszakapná mi egykor az övé volt, és urunk is... Egymást.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 9:20 am
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up


Nyilván szükségének érzi, hogy kijavítson engem. De persze mindenki az, minek érezni kívánja magát?  Azon már lassan meg sem kell lepődnöm, hogy ő sem ismer engem. Olyannyira kevesen vagyunk mi angyalok, hogy még ennyire sem figyelünk oda egymásra. Úgy értem… a „jó oldal” harcosai mindig is kevesebben voltak, ez egyfajta egyetemes törvény lehet. Mondhatjuk, hogy létezésem értelme, hogy mindenkit jól ismerjek, mégis…
Nem, nem lep meg.
- Ophilia vagyok - egykor a mennyek irattárosa. Az angyal, ki mindent tud, ki mindent látott. Ki soha nem élt az emberek között, mégis jobban megértettem őket, mint bárki más. S ki épp ezért egyáltalán nem is érti őket. Az utóbbit már nem teszem hozzá, az egész… lényegtelenné vált már. - A mennyben láthattál már - teszem hozzá végül. Hiszen hol máshol? Rangom teljes mértékben lényegtelenné vált már. Mit sem ér idelent, hogy kik voltunk odafent.
A világ változott.
Minden megváltozott, magunk is. Ezt tagadhatjuk, ez ellen harcolhatunk, de a tényekkel szembe tehetetlenek vagyunk. Minden csak attól függ, hogy elfogadjuk-e a valóságot, vagy továbbra is szemellenzőt húzunk?
Felcsattanása nem ér váratlanul, mégis enyhén összerándulnak vállaim. Fejem első ízben fordítom most felé és tekintek le rá.
- Valóban így gondolod? - vonom össze enyhén szemöldököm. Ajkam szegletébe játszi mosoly bújkál, azt mégsem engedem ki. Mily hite van. Mennyire törékeny mégis, s mennyire kapaszkodik belé. Szavai akár késként fúródhatnának elevenembe. - Egy emberrel szemben talán hasznosak lehetnek szavaid, ám nekünk nincs lelkünk - a lelkiismeret nálunk nem játszik. Régen azt hittem igen, de nem. Mindez csak szimpátia érzelem volt. Azt hiszem, hogy ezt így hívják.
Szavai annyira ismerősen csengnek fülembe, utat mégsem talál hozzám. Hiába az áhitat, a buzgó hit, ezek már nem mozgatnak meg engem. Nem hiszek már abba, hogy visszajön. Ezt nem szívesen fejtem ki, nem ezért jöttem ide.
Az időnk vége előtt, még annyi mindent szeretnék meglátogatni, időmet nem vesztegethetem. Ha életem elmúlik, az utolsó pillanatba nem úgy akarok visszagondolni életemre, hogy bármit is megbántam volna.
- Leckét - ismétlem mégis az egyszerű szót. Annyira egyszerű, mégis… Lecke, melyet… - Évezredeken tapasztalhattuk, miként vezeti birodalmát. Amint kitette a lábát, elfelejtettünk minden tant. Fittyet hánytunk mindenre, leszálltunk az emberek közé, s magunk is emberekké váltunk - régen még nem csodáltam volna, hogyha visszatér minden a régi kerékvágásba, akkor Sariel munkája megkétszereződik.
Ma már nem hiszem, hogy el fog valaha jönni ez az időszak. Mára már nem maradt más elmémbe, csak a kongó üresség és a magány. A magány súlya, hogy egyedül én látom, mi is folyik itt. Én látom az igazságot, melyet Amara megmutatott. Szajkózhatnám, mennyire is téved, számat mégsem akarom már koptatni.
Kérdése hallatán szemöldökeim enyhén összeráncosodnak, ahogy újra csak letekintek rá. Még mindig itt lenne? Látom a mélabút az arcán, vagyis annak vélem. Arcom akaratlanul is fintorba fordul láttán.
- Nem kell lenézned, sem lekezelned - felelem neki első ízbe. Nem szívlelem, ha így néznek rám. Már ha lenne szívem, de már az sincsen. Egy elzárt angyal kezébe van, melyhez senki sem juthat már hozzá. - Megláttam az igazságot, a fátyol lehullt szememről. Az Isten, kit annyira imádsz nem más, mint egy hazug csaló. Ki elhitette teremtményeivel, hogy ők a legfontosabb számára, de az egész hamis ábránd volt felénk - mi pedig különösebben azok voltunk. Mindig is az embereket szerette, mi angyalok csak eszközök voltunk kezébe. - A bolygó nem más volt számára, mint egy babaház. Megunta játékát, mit sem törődik már vele.
Minden erre utal. Gabriel és Mihály gyerekes harcát még megérthetné az angyal. De a Sötétség már rég közöttünk jár. Őt keresi, mégsem tesz semmit ellene. Talán már rég más világot teremtett magának, mit sem törődve ezzel. Tudja, hogy előbb utóbb magunkat is megsemmisítettük volna…
Oh, hiszen itt történik valami. Az aprónak tűnő angyal kiakad. Lassan sétálok arrébb, hogy további műremekeket figyelhessek meg, mégsem hagyja abba az ark. Egykor minden szavát ittam volna, most?
Sok szava el sem jut tudatomig.
Aztán jön egy hosszabb monológ. Mindkét szemöldököm előbb összehúzom, majd a jobbot enyhén felhúzom, ahogy reá tekintek. Ahelyett, hogy elszégyellném magam, úgy tekintek rá, mint aki végtelenségig unja már ezt a beszélgetést, és aki teljes idiótának nézi a másikat.
Végül megkérdezi, hogy én mit tettem.
Emlékképek úsznak be szemembe. Stamiel, Gabriel angyala, ahogy segítséget kértem volna tőle, figyelmeztettem a veszélyre, mely közeleg hozzánk, ő mégsem tett mást, mint torkom vágta el… Újra ő, ahogy házamba kopogva véresen hullott el a küszöbön. Sosem vesztettem el hitem benne, segítettem neki, meggyógyítottam. Reménykedtem benne, hogy jobb belátásra tért, akkor sem kaptam tőle mást csak kínt és fájdalmat. Látom magam előtt Belialt, miként tudásomat akarja. Stamiel adott el neki.
Számtalan hely, melyet bejártam az elmúlt egy év során felkeresve mindent, mi segíthet, hogy jobb belátásra térítse majd a két veszekedő testvért. Amara eljövetelét, miként próbáltuk menteni az embereket akkor… Vele. A mag felkutatása, hogy megállítsuk kit elvileg nem lehetne. Összefogásra akartam mindenkit ösztökélni, más fegyverem nem volt soha, mint szavaim… Sokszor kudarcot vallott, mégsem törtem meg senki kardja alatt.
Aztán minden megváltozott.
- Nem is itt, hisz a város az angyalok oltalma alatt vár. De arról most tekintsünk el, hogy egymást jobban irtjuk, mint a démonokat. Saját fajtánk nagyobb ellenség lett, mint egy démon - nem vitatkozom azzal az állításával, hogy mindannyian hibásak vagyunk. Mert azok vagyunk, ezt magam is tudom, erre már még sincs bocsánat. Egyetlen útja maradt, hogy feloldozzunk magunk bűneink alól. Ha ez a világ az enyészeté lesz. Nélkülünk, a démonok nélkül. Az emberek nélkül. Ez az egy út maradt már csak.
- Jól mondtad, te „csak” egy ark vagy. A legerősebb faj a világon. Erőd sokkal többre képes, mint azt hinnéd, mégis elpazarolod te is. Mint mindenki más ebben a városban - Mihályt érzelmeik irányítják, s a többi angyal? Nevetséges ami itt folyik. - Volt démon, kivel együtt harcoltam az emberek védelméért, Amara eljövetelekor… - sokkal többet tesznek, nekik lételemük.
Mi pedig csak ölbe tett kézzel ülünk. Uriel nem csak a játék arkja lehetne. Neki meglehetett volna az ereje, hogy kibékítse a két félt. Őt kedveli mindkét testvére, lehetett volna a híd kettejük között. Mégis úgy döntött, hogy inkább táncol idelent is.
- Az önbizalommal semmire sem mennek az emberek, ha a Sötétség bekebelezi lelküket. Bármily erősek lehetnek, Amara ereje akkorra, mint Istené. Tévedsz ha azt hiszed ez ellen tudtok tenni. Az embereket megfertőzi a sötétség, lelkükbe eszi magát, megfertőzi elméjüket, mondd, hát nem tűnt fel, hogy sokkal több a bűn most, hogy képtelen meghalni, mint előtte? Levetkőzték álarcukat… - ahogy a sötétség terjed a világba, úgy őrülnek bele az emberek. Az erős jellem kitarthat, de mégis meddig? Sokáig nem harcolhat ellene.
Senki sem harcolhat sokáig Amara ereje ellen.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Szomb. Május 26, 2018 4:31 pm
Következő oldal


- Hát, ha színjátékról van szó, egyetértek, de ha választani lehet, inkább a művészeteket pártolom, így helyesebb, de igen, egyébként, ahogy mondod - bólintok egyet, majd várok... hátha ő is megmondja kicsoda... mert nekem hiába volt továbbra is ismerős, valahogy ebben a környezetben nem tudtam beazonosítani. Ismerős, de... szégyen, nem szégyen, a neve nem jut eszembe.
Ám nem tette meg, így helyette rákérdeztem végül.
- És te ki vagy? Bocsáss meg nekem érte, de... hiába vagy ismerős, nem tudom... pontosan honnan - mondom, s kis pír önti el arcom, de hiába, talán ha millió és millió alkalommal is végigtáncoltam a Mennyen, sok arc mellett mégis simán eltáncoltam, úgy, hogy csak az érzés maradt meg, hogy ott voltak... mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy szép legyen, amit csinálok, vagy... azon járt az eszem, tetszeni fog-e atyánknak... Az arcok úgy olvadtak be a háttérbe, mint a díszlet a színházban... tudom, hogy ott vannak, tudom, hogy fontos, de... ha szól a zene...
Mikor felel nekem, minden bizonnyal kiül az arcomra a megbotránkozásom, szavai hallatán. Még a számat is eltátom, állam alighanem a poros padlón köt ki, attól, amit hallok tőle.
- Merő borzalom amit mondasz! - sápítozok rögtön hevesen, levegő után kapva, s kezem szívemre szalad, oly nagyon rosszulesik amit hallok. - Igenis megsegít! Hogy mondhatsz ilyet?! Hogyan beszélhetsz így?! Már hogy ne térne vissza?! Persze, hogy vissza fog térni! Ő nem hagy el bennünket. Végleg soha! Most nincs itt, de... ez is csak a mi hibánk, és nem az övé! Visszajön, amikor itt lesz az ideje! Vagy amikor kiérdemeljük! Amikor megtanuljuk a leckét - hadarom, eltiporhatatlan hittel, és buzgalommal tartva ki az igazam mellett, és teljesen mindegy, mit felel, mert tudom, hogy ez így van. Nem tudom mi lelte, mi történhetett vele, ami miatt ilyen nagyon... elvesztette a hitét... de borzalom ez... rémség... merő kín hallanom... hogy valaki ilyen nagyon elveszítse a hitét a mi édes, drága atyánkban!
Még életemben nem történt velem olyan, ami miatt figyelmen kívül bírtam volna hagyni valamit ami a művészeti alkotás szintjén létezett... ám most még ez a borzalom is utolért... Pedig azt hittem, ennél mélyebbre már nem ereszkedhet a világom... de megtörtént, ahogy e leány vélekedését meghallottam. Hogy apánk nem jön vissza... Nem! Igenis visszajön! Ő olyat mivelünk sosem tenne, hogy nem! A-a, soha!
Igen, igaz, a világ pusztul, és igen, igaz, kevés, és egyre kevesebb, mindaz, amiért még küzdeni érdemes, de míg... élet van eme világban... míg jóság, tisztaság még létezik... addig van miért harcolni, kitartani és legfőképpen, hinni benne, hogy atyánk ezt mind okkal hagyta végbemenni! Ő szeret bennünket, mindünket, mind egy szálig! Célja van mindennek, oka, és ha végbemegy, ha... itt lesz az ideje, visszatér. És meglátjuk majd az értelmet a homályon túl. Fájdalom, hogy sokan nem keresik az értelmet, hogy sokan elvesztek... hogy nem csak az emberek, de még az angyalok is... hitüket vesztették... pedig most kéne csak igazán belekapaszkodni mindannyiunknak... Nem szabadna ilyen mélyre ereszkednünk... vagy hagynunk, hogy letaszítsanak bennünket a szakadék aljára...
- Mond, mi történt veled? - kérdezem meg egyszer csak, mikor rájövök, magától senki nem kerülhet ilyen mélyre. Szomorúan nézem őt... talán kicsit dühösen is, de főleg szomorúan, csalódottan... Bánatos ábrázattal emelem fel kezem, s nyúlok oda, érintem meg óvatosan a vállát. Nem akarom megijeszteni, sem bántani... Segíteni szeretnék...
De mikor tovább beszél, nem tudom eldönteni, kedves akar lenni, vagy gúnyos... szemrehányó talán...? Mosolya összezavar, s az is, ahogy rám néz végül...
- Én teszek a világért! Amit csak tudok! De arkangyal vagyok, és nem a Mindenható! Azt cselekszem, amihez hatalmam van, mást nem tudok. Apánk okkal teremtett mindegyikünket, mindünknek megvan a magunk helye és feladata a világban, neked is, nekem is, én azt teszem, amihez atyám képességet adott nekem, mást nem tudok! - ellenkezek, de otthagy engem. Mintha nem is érdekelné mit felelek. Elindulok utána, de néhány lépés után megtorpanok. Folytatja. És szavait elég nehéz... végighallgatni is, nemhogy megemészteni. De igyekszem... végiggondolni, amit mond, mielőtt felelek.
- Igen, amíg hagyják. Csak azon lehet segíteni, aki engedi - felelem szomorúan. - Az, hogy erővel megvédesz valakit, igen, azt lehet úgy is, ha nem kérik tőled, vagy nem tudják, hogy tőled kérik, de én nem fegyverrel harcolok. Úgy nem tudok. Nem vagyok rá alkalmas, nem arra teremtettek. Én csak reménnyel tudok dolgozni. Hittel. Imával. Lelki erővel. Te emlékszel még ezekre? - pislogok rá kérdőn, reménykedve... - Ha az ember hisz magában, ha erősíti a lelkét, és ha hű a mi Urunkhoz, akkor több esélye van, hogy megvédje a lelkét, hisz a démonok az erős lelkeket sokkal nehezebben tudják rabul ejteni. Hogy elvehessék a lelket, meg kell hogy tudják törni, azt, akié. Ha erős a lélek, nehezebb megtörni az illetőt. Ha hisz magában, és bízik Istenben, a démonok nehezebben győzik le. Én ebben tudok segíteni az embereknek. De hagyniuk kell. Ha nem hagyják, ha ők nem tesznek érte, én hiába teszek bármit, a lelket nem lehet erőszakkal erősíteni, nem lehet úgy, ha a tulaj nem akarja! Igen, az emberek bizalma megrendült bennünk, de nem mindenkié, és nem mindenkiben. És igen, a testvéreink hibáztak, sokan, sok hibát elkövettek, de nem ítélhetnek el mindenkit néhányak bűnéért. Ahogy az emberekre is igaz ugyanez. Sokan sok bűnt elkövettek, én is haragudtam rájuk eleinte, mert azt hittem miattuk ment el atyánk, de tévedtem! Mind hibásak vagyunk. És az emberek közt is vannak még jók. Olyanok, akiken még nem késő segíteni. És nem tudom te eddig mivel foglalatoskodtál, de én nem ültem ölbe tett kézzel. Én az emberekkel voltam. Igyekeztem fejlődni, igyekeztem segíteni. Te mit csináltál az elmúlt majd' harminc évben? Könnyedén kritizálsz engem, de te mit tettél? Értük vagy ellenük voltál, mond? Mond hát, te kérted tán atyánkat, hogy jöjjön haza? Hogy térjen vissza közénk? Megbántad a bűneidet? Kérted a bocsánatát? Mert ha nem, akkor ne bennem keresd a hibát, hanem magadban! A te kezed tisztább mint bármelyikünké? Te, én, a démonok, az emberek, és minden angyal épp olyan bűnös abban, hogy apánk elment, úgyhogy kár bárkire is mutogatni, hogy ki mit tett vagy nem tett, egyformán vétkeztünk mind, miattunk tart ott a világ, ahol. Mindenkinek ugyanúgy tennie kell a maga dolgát, amire urunk teremtette, ha azt akarjuk, hogy ez rendbe jöjjön. Meg kell bánnunk a bűneinket, nekünk is, és az embereknek is, mindenkinek! - prédikálom hevesen, egészen belelovalva magamat az érvelésbe, amit... megjegyzem, még sosem csináltam... az, hogy eltáncolom, amit mondani akarok, az egy dolog, de hogy kimondom... Így belegondolva, lehet hogy még soha életemben nem beszéltem összesen ennyit... Bár... ritkán is szokták nekem azt mondani, hogy atyánk nem jön haza, és hát, kioktatni is ritkán szoktak... Nem is... öhm... pontosítanom kell, még SOHA életemben nem oktatott ki engem senki eddig... És hazugság volna azt állítanom, hogy tetszik, ha ez történik... nem, nem tetszik... nem jó érzés... Még apám sem kritizált soha, nem hogy másvalaki...
- Hát... én még olyan démont nem láttam, aki megvédte volna az embert bárkitől is... főleg nem a saját fajtájától, de tudod mit? Kívánom, hogy igazad legyen, és a démonok tényleg elkezdjék védeni az embereket, és néha jót is tegyenek a világ néhány lakójával. Ez azt jelenti, hogy képesek fejlődni, és ennek örülök. Végre ők is tesznek azért, hogy apa visszajöjjön - bólintom, azt gondolva, ha angyalok, démonok és emberek közt is akadnak végre, akik cselekszenek, akik javulni próbálnak, vagy... legalábbis úgy cselekedni, hogy Isten hazatérjen... az hátrányt biztosan nem jelent.
- A tánc sok tekintetben hasznos. Például önbizalmat ad. És ha bízik magában az ember, az még jól jöhet. Talán neked sem ártana. Ha gondolod, keress fel a színházban, vagy a tánctermemben, szívesen tanítok neked pár dolgot, hátha megleled magadban a bizalmat... önmagad és mások felé. Talán Isten felé is újra. Egyik sem hátrány - próbálok bátorítón tekinteni rá. Szerintem nagy szüksége lenne egy kis lelki erőre, de... mint mondottam, ráerőszakolni nem lehet senkire sem. Ha ő nem akarja...

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Pént. Május 25, 2018 6:52 am
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up


Meg sem lepődöm azon, hogy Ő sem ismer fel. Miért is tenné? A mennyekben nem egy senki voltam, egy rangtalan angyal, ki csak ült egész nap az irattárába, vagy épp a központi irányítóba és csak nézte az embereket. Írtam a történeteiket, vegyítve a démonokéval és az angyalokéval.
Neki sem kellett tudnia, hogy ki vagyok, én annál jobban ismertem őt. Minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát. Mindent, mi őt jellemzi. Gyermeknyi lélek, ki másért sem létezik, csakhogy Atyánkat szórakoztassa táncával, hangjával. Udvari bohóc Ő, és még csak nem is tud erről.
- Uriel, az utolsóként teremtett arkangyal. Ha lehetne rád is címkét ragasztani, akkor te lennél a játékok, vagy a művészetek angyala - felelem neki, szemem sarkából pillantva csak rá. Ismerem-e? Az öreg azzal a hatalommal áldott meg, hogy mindenkit ismerjek, mindenkiről tudjak mindent. Szürke kis egér voltam odafent, de itt sem vagyok más. Neki még csak eszébe sem ötlik, hogy ki vagyok. Nem is baj. Nem is feltétlenül szükséges tudnia.
Ennyire figyelünk oda egymásra.
Ennyire érdekel bárkit is saját testvérének a sorsa.
Érzékelem, ahogy felém közelít, így inkább visszafordulok a kalligráf festmény irányába.  
- Megsegít - fújok egyet sóhajtos mosollyal az arcomon. Akaratlanul is letekintek a lábam elé. Megsegít. Ha így lenne. - Az idő majd igazolja, vagy épp megcáfolja szavaidat. Talán az embereknél még bejön ez a duma, de nálunk. Mindketten tudjuk, hogy nem fog visszatérni - remény. Miért? Kinek?
Hagyjuk már. Elhagyott és nem akar visszatérni. Nem is fog már. Ha a nővére hívására nem teszi meg, máséra sem fogja tudni. Ezzel előbb vagy utóbb szembe kell néznünk. Neki is. Ha akarja, ha nem.
- Az igazság sokszor fájdalmas - teszem még hozzá, ezzel zárva leginkább saját gondolataimat. Nem azért jöttem ide, hogy itt is erről beszéljek. Pillanatnyi nyugalomra vágytam, távol mindentől és mindenkitől. Célom jár a fejembe, miként hajtsam végre.
Hogyan tudnék meggyőzni egy arkot, hogy hagyja el teremtőjét és álljon át egy másik oldalra? Mely mindent ki akar radírozni? Ezen kell gondolkoznom. S elég sebesen.
Inkább az alkotásról fejtem ki a véleményem, amiért mindig is vonzott a keleti civilizáció. Jobban, mint ez, ahol most vagyunk. Szavaimat komolyan gondolom. Ha akkor Gabriel azt hagyja meg utoljára… Ők harcolnának az életükért, ők nem adták volna fel. Szomorú gondolat ez. Mihály, pont a leglustább nép megmentésekor lépett fel. Mit csinált addig?
Emlékszem a pusztítás első hullámaira. Láttam, mit művel, de nem hittem szememnek. Ahogy más sem. Akkor mégsem tettek semmit ellene, engedték neki, hogy kiirtsa az emberiséget. S ezeknek kellene, hogy segítsek?
Szemem sarkából figyelem, ahogy felém fordul, én ezzel mégsem tisztelem meg. Már nem. Régebben megtettem volna, mindent megtettem volna azért, hogy kegyeibe fogadjon, hogy válthassak vele akár két szót is. Ma már nem.
- Vérrel és ólommal festenek a Föld vásznán - válaszolom először röviden. Jól mondta, most a fegyverek művészetét űzik. Ez is művészet, még ha nem is hajlandó ezt belátni. - Az egész amit mondasz szép, egyetlen szépséghibája van. Azt állítod, hogy nem vagy több, mint egy átlagos ember - ekkor már felé fordulok, mosolyom inkább gúnyos, mintsem kedves, mégis halvány vonal választja el a kettőt egymástól. Vajon feltűnik neki? - Te egy angyal vagy. Ennél tovább is megyek. Egy ark vagy. Nem kell harcosnak lenned ahhoz, hogy tegyél a világért - fordulok el tőle teljes testtel. Komótosan emelem lábamat, tűsarkú cipőm visszhangzik az üres terembe. Egy újabb kép elé sétálok, szemügyre véve azt.
- Amíg hagyják? Évezredeken keresztül oly emberekért harcoltak testvéreid, kik a létezésünkről sem tudtak. Ők kérték talán, hogy segíts rajtuk? Nem mind. Ha arra várod, hogy ők kérjék a segítséged, akkor ülhetsz ölbe tett kézzel tovább. Nem fogják. Az emberek meggyűlöltek minket, jogosan. Jelenleg a démonok azok, kik védik őket, nem pedig mi - kifordult a világ önmagából. Nekünk nem lételemünk az emberek létezése. De a démonoknak? Porhüvelyekre van szükségük. Érdekük, hogy az emberiség túlélje. S lám, eddig is ők tettek valamit Gabriel ellen. Nem pedig Mihály. Szégyen ez.
- A tánc soha nem fogja megvédte volna meg őket a Sötétség hatalmával szemben.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 10:46 pm
Következő oldal


Egy szép szőke nő... Kutakodom emlékeim közt, oly ismerős... és angyal, ezt rögtön megérzem. Csak hát én sosem azzal múlattam az időt, hogy velük csevegtem... hacsak nem volt náluk hangszer, vagy... ecset... esetleg balettcipő... na jó, utóbbi csak vicc, az égben, tartok tőle, senki más nem balettozott rajtam kívül... kár is...
- Tudod ki vagyok? - kérdezem, ha más nem is, időhúzásképpen, míg a piruettek közül előkeresem, honnét ismerem őt... vagy illene ismernem... egyelőre a piruettekre jobban emlékszem...
Lassan közelebb sétálok hozzá. Nem úgy tűnik, mint aki rossz szándékkal vette be magát ide... de azért óvatos vagyok... meg azt sem akarom, hogy ő úgy érezze, esetleg fenyegetően közeledem feléje... nem szeretném a frászt hozni rá...
- Remény mindig kell, hogy legyen. Azoknak is, akik eladták a lelküket, és azoknak is, akik nem. Nem szabad feladni. Hinni kell, és imádkozni, és... remélni, hogy az Úr megsegít bennünket - érvelek, már csak azért is, mert hiszem, hogy apám senkit nem hagy cserben, ha az illető megbánja a bűneit, azt sem, aki már eladta magát a sötétségnek...
Megállok mellette, és szemügyre veszem az alkotást, melyet ő is néz. Miközben elgyönyörködöm benne, mélyet lélegzem, és a szemem sarkából őt figyelem, ahogy megszólal, és beszél... s szavain elgondolkodom.
Fájdalmasan beletalál az elevenembe... furcsamód rögtön megérzem... mennyire illik rám, amit mond... és én még azt hittem, csak azután váltam "amerikaivá", hogy leköltöztem a Földre... de lehet, hogy eleve ilyennek lettem teremtve... hátha kifejlődöm idővel? Furcsa gondolat... még furcsább érzés... De magam is olyan... csőlátásúnak érzem magam... vágyom a változást, a javulást, de őszintén bizakodom, hogy nem kell érte küzdenem... ennél jobban... hogy megvívja ezt a csatát más... valaki erősebb, bölcsebb, okosabb, valaki... bárki...
Talán tényleg hiba...
Nem is tudom mit feleljek... feleljek-e egyáltalán... Mit mondhatnék? Hogy én sem vagyok jobb, mint a legtöbb e földi lény? Nem... nem vagyok, még ha próbálok is fejlődni, mégis, több mint két évtized alatt mindössze idáig jutottam... és a sötétség egyre terjed a világban...
Szomorúan hallgatok csak végül... azt hiszem szégyellem magam... még pillantásom is leszegem, először pillantok poros cipőmre, mióta beléptem az épületbe... s mintha magamat látnám benne... egy szép, de porlepte cipellő, mely így már roppant távol esik attól, amire készült... talán arra mindig is alkalmatlan volt...
De újra ránézek a mellettem állóra, ezúttal felé is fordulok, amikor feltesz egy kérdést, még ha nem is várja meg a választ... felfigyelek rá.
- Tudod... én sosem törődtem semmivel a művészeten kívül... semmivel sem vagyok több, mint egy átlagos ember. Az életem azzal töltöttem, hogy megpróbáljam rávenni a világot, alkossanak csodát... fessék vászonra a lelküket, írjanak, vagy zenésítsék meg a szívük ritmusát... esetleg keljenek táncra velem... Most is, ahogy ránézek ezekre... - intek a kalligráfia felé előttünk - nem látok mást, csak... a míves mozdulatot a fejemben, mellyel ez elkészült... az odaadó szívet, ami vette a fáradtságot, hogy megnyíljon, amikor alkotója dolgozni kezdett rajta. Ahogy nézem... érzem mit érzett a művész alkotás közben... érzem a szíve dobbanásait, és ahogy a gondolatai legördültek a kezéről... Az idő mindenkor és mindenhol azzal telt néhányak számára, hogy ilyen darabokat alkossanak, hogy papírra, vászonra vessék vagy kőből, fából kifaragják a lelkük üzenetét... önmagukból egy darabot... Ha reggel felkelek, attól félek, ma senki nem teszi ezt. Félnek. És nem látják értelmét az alkotásnak. A fegyverek művészetét űzik, de nem dalolnak, nem éneklik meg a tetteket, melyeket véghez vittek velük... Amikor a Mennyben táncoltam, mindig úgy éreztem, ha eltáncolok valamit, alkotásra bírok valakit idelenn a Földön... most... meg kell elégednem azzal, ha a szüleik hozzám engedik a gyerekeiket, mert addig is, míg táncolni tanítom őket, még ha ostobaságnak is vélik tán mind... de míg velem vannak, nem üldözik őket démonok... nem bántják őket angyalok... Nem vagyok harcos, sosem voltam az... de megpróbálom megvédeni a lelküket, akiét csak lehet... legalábbis, amíg hagyják... A tánc önbizalmat ad... erőt... lelki erőt... és az erős lelket nehezebb rabul ejteni... Szeretném hinni, hogy aki képes kiállni egy idegen embertömeg elé, és eltáncolni egy darabot, az a lelkét is meg bírja óvni... - Ismét mély levegőt veszek, elhallgatok. Kicsit megrázom a fejem. Úgy érzem, csak hablatyolok, csak... ostobán fecsegek... Talán naiv vagyok, de a hit... a remény... ezeket akkor sem ereszthetem ki az ujjaim közül... egyszerűen nem tehetem meg... mert félek, akkor tényleg semmim sem maradna... semmim és senkim.

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 1:43 pm
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up


Vékony női hang csapja meg érzékeimet. Vállaim enyhén összerázkódnak hallatán. Olyannyira ismerős, mégis annyira távolinak tűnik ismerete.
Szemöldököm enyhén összevonva fordítom fejemet hátra, s automatikusan pillantok le. A hanghoz ugyanis gyermeket párosít az elmém és annyira nem is tévedek nagyot.
A gyermektestbe bújt arkangyal. Uriel. Meglepődhetnék, hogy itt találom, valahogy mégsem teszem ezt. Ő is ugyanúgy ide való, ahogy magam is egykor. A játékos angyal, ki a művészeteket pártolta a Földön. Az a hír járja, hogy idelent sem hagyott fel a táncolással. Csakhogy már nem az Istennek lejti kecses mozdulatait, hanem a mihaszna embereknek.
- Semmi sem késő, soha. Mondják az emberek, de valójában ez nem igaz. Ha egyszer már eladták a lelküket, akkor késő bármit is jóvátenni. Bármilyen jó életet is élnek utána, akkor sem kerülnek fel a mennybe. Van, amihez már túlságosan késő van - ilyennek vélem a mostani állapotunkat is. Késő van mindenhez.
- Talán nem véletlen, hogy a mészárlást Gabriel épp Ázsiában kezdte el - fordulok vissza az ékes versű kalligráf rajz irányába. Fejemet újra félrehajtva tekintem csak a mesterművet. - Az amerikai földön élők… sokkal korlátoltabbak. Szellemük beszűkült, ahogy látásmódjuk is. Az évszázadok során az egyszerű polgár elkényelmesedett. Úgy vannak, hogy majd lesz valaki, aki megoldja helyettük a problémáikat. Tenni ezellen nem akarnak. Ellenben a kínaiakkal. Soha nem nyugodtak bele ama rosszba, ami rájuk várt. A végsőkig képesek voltak küzdeni. De ami a legfontosabb. Mindig bölcsen jártak el - a buddhizmus az egyik legbölcsebb földi vallás volt. Fénykorában. Ezzel kerültek a legközelebb hozzánk. A kereszténység tanai szépek, de azok sem tartották be, akik ezt prédikálták. Templomokat emeltek Isten tiszteletére. Minél nagyobb, minél fényűzőbb annál jobban szeretik, nem igaz? Nevében számos háborút indítottak, számos népet irtottak ki. Mert nem hittek az egyetlen igazban.
Holott soha nem erre akarta tanítani az embereket. Az erények, melyeket mi angyalok képviselünk távol áll minden háborútól, minden pusztítástól. Ezek a démonok ismérvei. Nem az Istené.
- Tudod, hogy a kínaiak hogyan nevezték az európai történelmet mindig is? - teszem fel a költői kérdés, ha egyáltalán maradt még a gyermek lány. Nem célom bántani őt. Ő fog a legkevesebb vizet zavarni abban, amit elterveztem. - A háborúk története és mily igaza is van. Az emberek Isten neve alatt háborúk sorozatait indították. Kellett a csőcseléknek egy indok, amiért elinduljanak. Holott a valódi indokok mindig személyesek voltak. Még több földet, még több kincset akartak szerezni. Minél gazdagabbak legyenek és mi végre? A legtöbbjük a pokolban senyved - fejtem ki véleményem tekintetem le nem véve a gyönyörű kézmozdulatokkal megáldott betűkről. Mindent feljegyeztem, mi valaha a világban történt. Mindenről van tudomásom. Mégis a legszívesebben az ázsiai régiókra tekintettem le. Ott még ha háborúk is voltak az emberek… békések voltak.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Uriel
avatar




☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
41

Utolsó Poszt Szomb. Május 19, 2018 9:37 pm
Következő oldal


Talán... a félelem az oka mindennek. Talán... nem a világgal, nem is az emberekkel van a baj... még csak nem is az angyalokkal, a démonokkal, vagy Istennel... a félelem teszi ezt... a félelem... okozza eme sok... furcsa, félelmetes, zavaros eseményt... eme sok szörnyű fordulatot... ezeket a rettenetes tetteket... a sok megfutamodást... árulást... összetört életeket, szíveket, lelkeket...
De... mi a megoldás? És ki találhatná meg? Ki teljesíthetné be? Én is úgy félek, mint bárki más, s épp oly tehetetlen vagyok... egy angyal, aki más erőt nem lel magában, csak azt, amire... ma már oly kevesen vágynak...
Érzem. Tudom. Látom. Igen, a színház, a tánctér megtelik ma is... mint tegnap, vagy holnap... sokszor, nem mindig, de sokszor... mégis... érzem, tudom, látom rajtuk... s azt érezni, amikor a szívük nincs benne, mikor nem adják át nekem, és nem fogadják el az enyémet, amint átnyújtom az alkotásban, a műben, a darabban... az mind nap-nap után egyre jobban fáj.
Múzeum... Talán botorság, de sírhatnékom lesz, ha csak az épületet meglátom...
Hogy miért?
Egyszerű. Ha végignézek a kincseken, melyeket itt őriznek a falak, azt látom, hogy volt bár... annyi sok viszontagságos idő a Föld történetében... annyi... háború, betegség, éhínség... borzalmak... kegyetlen, gonosz idők... ám a művészet mindig... tovább élt. Mindig megvoltak a korok erős... bátor mesterei, akik ilyen vagy olyan módon megemlékeztek az időről, melyben éltek, akár szóval, akár tettekkel... betűk vagy képalakok, hangjegyek... mindegy volt... faragványok, kőszobrok... olykor egy hétköznapi fazék is művészi értékűvé emelkedhetett, ha a munka a művészt dicsérte...
De ma... nem is tudom... mindig... oly kevésnek érzem... amit a mai ember tesz. Anno az emberek nem féltették a lelküket... vagy jobban féltették? Ezért adták bele műveikbe? De ma már egy egyszerű festménybe sem merik a szívük s lelkük beleönteni, mert oly értékesnek érzik, oly féltenivalónak... úgy rettegik a percet, amikor egy gonosz lélek, egy megtévedt szív elveszi az övékét... hogy már sem nekem, sem semminek, ami a művészettől fogant Istennek műveként, semminek nem eresztik, hogy megkaparinthassa a lelküket... Pedig annál szeretni valóbb nem létezik, nem létezett, s soha nem is fog, mint mikor egy hangszer elmuzsikálja játékosa legszebb melódiáját... a szíve szavát... mikor a lelke kitárul, és a szíve a muzsika ritmusára dobban... mikor a festő belekeveri életét a festékbe, és kész művét látva úgy érzem, ő maga került a vászonra.
Fáj látnom a múzeumot. És mégis... ha elsétálok előtte, mintha hazatérnék... kicsit az otthonom minden ilyen hely... bár kicsit sem annyira, mint a Menny, mégis sokkal inkább, mint a Föld bármely más pontja, hiszen itt érzem egyedül azt... hogy... nem csak én érzem, vagy... vagy legalábbis éreztem úgy az emberiség története során, hogy a művészet is adhat célt, értelmet az életnek, az is... lehet "elég" amikor baj van... az is adhat reményt... menthet meg lelkeket... adhat életet... hisz egykor ezek a művészek mind ezt érezték, amikor még éltek... amikor alkottak, amikor tettek valami maradandót... ők is úgy éreztek, mint én...
De nem tudom ma hol bujkálnak... akik a művészetért születtek, s akikért a művészet született...
De most... nem tudom... isteni sugallat, megérzés... vagy csak honvágy... de valami rávesz, hogy kinyissam az ajtót, és ne csak álljak az épület előtt, hanem belépjek. Nem mondhatnám, hogy ma sokan éreztek hasonlóképpen... talán tegnap sem... vagy a múlthéten... ami a szívembe mar...
Balerinacipőben vagyok, szóval a lépteim nem okoznak különösebb zajt, ahogy némán sétálok... port annál inkább kavarnak, ami bemocskolja a cipőm is, de le sem nézek a lábamra, hogy lássam. Fájna...
Csak haladok. És próbálom elképzelni a régi időket... amikor zsibongó embertömeg áhítatos kíváncsisággal bámulta mindezt... mikor... ezernél is sokkal több ember lába taposta naponta ugyanezt a padlót... fogta kezébe a kilincset... jött ide boldogan, izgatottan...
Azt kívánom, bár tudnék az időben utazni...
Ekkor hangokat hallok meg. Megtorpanok. Mély lélegzetet veszek... fülelek... beszéd... beszédre ismerek, női hangra... egy hang... nem túl messze... a csendben, ahogy figyelni kezdek, még a szavait is értem... és lábam lép... követni kezdem a hangját, szemem keresni kezdi... hogy a személye érdekel-e, vagy hogy miért épp itt van... igen... jó kérdés... talán kicsit mindkettő...
- Talán még nem késő - szólalok meg egyszer csak. Ahogy elhallgattam őt... önkéntelen nyílt szólásra a szám, nem is akartam, hogy rájöjjön, ott állok, tőle alig két méternyire... Nem akartam leleplezni magam, csak megtörtént. Nem tudtam szó nélkül hagyni... hisz akármi történik is, ma, vagy holnap, vagy húsz év múlva, muszáj hinnem, hogy nem ez a vége... hogy testvéreim észre térnek, s megbékélnek, egymással és magukkal is, és az emberekkel... hogy atyám egyszer csak majd visszajön, és rendbe teszi a világot... hogy mint egy jó apa... letérdel a síró gyerekei mellé, akik elestek a biciklivel, és most lehorzsolt térdüket fájlalva kérlelik, hogy segítsen... mire ő megfújja finoman a sebeket, ad rájuk egy-egy puszit, és letörli a könnyeket... majd azt mondja, nincs semmi baj, és máris tényleg... nincs semmi baj... De persze, csak azután, hogy a gyerekek bocsánatot kértek apjuktól, amiért az engedélye nélkül mentek ki az utcára biciklizni... és közben vandál módon letarolták a szomszéd néni csodaszép virágait is, és összetörték a kerti törpéjét is... és keresztül hajtottak a macskáján...

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Szomb. Május 19, 2018 12:54 pm
Következő oldal


To Uriel
The trick to forgetting the big picture is to look at everything close-up


Manapság már kevés ember jár múzeumba. Az idő nem alkalmas rá, mondják. Vagy épp, más problémáink is vannak, mint a régi kor letűnt maradványait bámuljuk. Igazuk is lehetne. Ha foglalkoznának bármi értelmessel, azon túl, hogy siratják elmúló életüket. De nem teszik. A történelmükre, művészetükre fittyet hánynak. Gyors és átmeneti szórakozásokat keresnek, mely akár egy pillanatra is elfeledteti velük, mi is történik körülöttük a világba.
Amara eljövetele mindent megváltoztatott. New York - és a világ többi részét - nem is szenvedik meg annyira, mint San Francisco. Folyamatos természeti katasztrófáknak van kitéve, földrengések, az óceán felől érkező áramlatok mossák a part menti házak falait. Testvéreim - már ha képesek túllépni azon, hogy egymást gyilkolják - visszaállítanak erejükkel mindent. Amíg futja nekik, hisz már ez sem olyan, mint régen.
Körömcipőm halkan koppan a márvány padlón, miközben körbejárom a hatalmas területet. Árva lélek sem kószál itt. Senkit sem érdekel.
Lépteim lassan halnak el, mikor a kalligráfiai szobába érkezem. Mindig is lenyűgözött a kínaiak egyszerű mégis oly nagyszerű művészeti érzékük. Az európai és amerikai emberek számára ezek csak krisz-krasszok. Számukra ez annál sokkal több volt. A nyelvük, az írásuk tele van kreativitással, fantáziával.
- Hamarabb tanultak meg írni, hamarabb fejlesztették ki az írásmódjukat, mint bárki eme a világon - fejtem ki hangosan. Még a mennyben ragadt rám ez. Sokszor magam sem veszem észre, hogy valóban hangosan beszélek, vagy csak gondolom a szavakat. Annyi magánnyal töltött év után, ezeket még egy angyal is nehezen vetkőzi le. - Hosszú időn keresztül honnan, hová fejlődött. Legalább kilenc külbönöző írásjegynek kellett kialakulnia, mire elérte az egy, általuk tökéletes formát.
Lépteim végül Dorje Chang képe előtt állapodik meg. Fejem félrehajtva olvasom a kedves szavakat. Minden kalligráf rajz ugyanúgy néz ki, de egy sem ugyanolyan. Minden ember belevitte saját érzéseit, lélekvilágát. Ettől lesz oly egyedi, oly különleges. Ettől válik igazán érdekessé, ám ezeket is oly kevesen értik meg. Oly kevesen látják meg. Szomorú, hogy honnan hová fejlődött az emberiség.
- Mintha még mindig az általuk ókornak nevezett korszakban élnének. Cirkuszt és kenyeret. A cirkuszt már megkapták, épp tőlünk - sóhajtom letargikusan.
Nem érdemlik meg az életet. Nem érdemlik meg, hogy harcoljunk értük, óvjuk világokat. Ahogy mi sem érdemeljük már meg. Nem is harcolunk, legfeljebb egymással. Kivetkőztünk magunkból. Már rég nem azt képviseli egy angyal sem, amit Atyánk megtanított nekik.
- A kínaiak majd két évezreden át meg tudták tartani azt az írásstílust, amit a legtökéletesebbnek találtak. De mi? Huszonhét év alatt elfelejtettünk mindent, mit az elmúlt évezredek alatt tanítottak nekünk. Fittyet hányunk minden tannak és dogmának és saját fejünk után megyünk. Megszentségtelenítettünk egy Isten összes akaratát - hát ezért maradjunk életbe? Még ha Amara nem is ezért akarná elpusztítani a világot. Még ha csak kicsinyes, gyermekes vágyakból is. Akkor is csak ezt érdemeljük. Mindenki, magamat is beleértve.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Ophilia
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
409

Utolsó Poszt Szomb. Május 19, 2018 12:44 pm
Következő oldal


Pic':
 


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Zagan
Today at 10:03 am
☽ Zagan




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
3
Harcos Angyal
6
Vadász
10
Nephilim
5