This is it, the apocalypse Welcome to the new age
I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus

 
Don's Place
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Today at 6:52 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge

What I've become


Szeretnék bízni benne. Akarok. Bármennyire is egy démon, jelenleg Ő az egyetlen reményem. Hová süllyedt világunk, hogy testvéreim helyett Őt akarjam megkeresni? Aki elhiszi szavaim és aki valóban segítene nekem. Nem lágy szívűségből, nem is azért, mert annyira érdekelném. Egyszerűen kell neki a tudásom. Tisztában van a veszéllyel, ha mindaz, mit tudok Amara kezébe kerül, félő nagyobb hatalma lenne, mint most.
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki tudja mivel lehet megölni, de egy kis idő árán én lehetek az egyetlen aki tudja, hogy merre is rejtőznek ezek a tárgyak. Elpusztíthatom őket, még azelőtt, hogy bárki is megtalálhatná őket.
Bízok benne. Ő azon kevesek egyike, ki tenni akar azért, hogy Amara ne pusztítson el mindent.
Halk sikollyal nyugtázom az ágy hirtelen mozgását. Már épp felültem volna raja, mikor mozdul alattam. Tehetetlenül huppanok vissza a párnák közé. Lesütött szemmel, lopva figyelem miként lép egy asztalhoz és vesz elő krétát. Lassan ülök fel újra, lábaimat magam alá húzva térdeimre helyezem testsúlyomat. innen figyelem mit is rajzol körém. Szemem összevonva tekeregnek azok az agytekervények, hogy rájöjjek mit is akar.
- Mitől véd meg? - teszem fel halkan a kérdést. Tudom, hogy a Sötétség ellen nincs semmi védőkör. Miért is lenne? Atyám úgy vélte, soha senkinek nem kell védelem előle. Elzárta.
A gondolatra újra sötét gondolatok kerítenek hatalmába. Érzem miként lepi el elmémet a gomolygó fekete füst. Fejem rázva próbálok ellene küzdeni, mégis… Nem érdekel, hogy mennyire nehéz, ez nem lehet kifogás.
Az ágyról tekintek fel rá. Szavaira akaratlanul is nagyot nyelek. Én kértem tőle ezt, nincs is ezzel gond. Itt legalább senkinek sem árthatok. Az apró gesztus a felém nyújtott krétának szól.
- Ne bízz bennem - tekintek vissza az íriszeibe, meg sem moccanva az ágyon. Holott nyúlnék azért a krétáért. Akarok, mégsem szabad. - Nem tudhatod, hogy mikor vagyok önmagam, bármikor kijátszhatlak. Ha azt most ideadod, akkor kiskaput is tehetek a csapdádba - rázom meg a fejemet. Magamba sem bízom, még akkor is, ha jó szándékkal erősíteném meg. Nem, amíg a sötétség újra és újra megkísért, addig nem lehetek sem benne, sem másban biztos.
Némán nézem miként veszi le a kardot a falról. Tudatom egyre tompább.
- Abaddon… - kezdek bele, de magam sem tudom, hogy miként folytassam. Ezer és egy dolgot szeretnék neki elmondani, mégsem tudom, hogy miként fogjak neki. Én, ki a szavak mestere, ki bármit, bármikor képes szavakba önteni, most nem tudom, ezt miként tegyem. Nem intem óva, hogy vigyázzon magára, tud. Ahogy Ramiélt sem féltem tőle. Bízok abban, hogy nem akarja bántani és hogy az ark… Na igen, ő nem szívleli a démonokat, de talán megtalálja benne a segítséget. - Köszönöm - húzódik szelíd mosolyra szám széle. Állhatna úgy hozzám, mint a többi testvérem, mégsem teszi. Még ha mindezt önös érdekből is teszi. Akkor sem. Őszinte hálával tartozom neki és tudom, amint ez véget ér, a fejemben lévő zavarok, akkor kamatostul fogja benyújtani a számlát.
Ennek a tudata mégsem zavar.
Csak remélni tudom, hogy Ramiél… Ő nem a szavak angyala. Fejemben visszhangoznak legutóbbi szavai. Nem akarja a halálomat.
Don hangja zökkent vissza a valóságba. Kezem nyújtva nyúlok a dobott tárgyért. Finoman landol ujjaim között az apró tojás alakú tárgy.
Mégis mire felnézek. Szemem, ha csak egy pillanatra is, de ónfeketévé válnak.
- Nem tarthatsz itt örökké - búcsúzom még tőle, magam elé ejtve az apró tárgyat. Ujjaimat újra végigfutatom mintázatán. Lázasan töprengek, miként is szabadulhatnék ki innen.
Újra megnyomom az apró gombot. És a dallam újra felhangzik, megtörve a mély csendet, melyet maga után hagyott a démon.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Yesterday at 10:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - Who We Want To Be


Érezhető a hirtelen változás ahogy visszatér a felszínre tör a valódi énje, újra Önmaga. Erősebb mint bárki más, tudom, éreztem a saját bőrömön tapasztaltam. Pedig akkor még nem volt ereje teljében még épp csak a termésem dézsmálta odalenn a lélek erdőmben.
Pillanatra nem figyelek míg emésztem szavait, Ramiél, Zephyr a szívét vett, majd gyorsan döntve vetem magam utána a mélybe. Iszonyatos erővel becsapódva érkezem meg, hogy aztán az utcára robogjak sebesen. Nem kell soká keressem és végül akarata ellenére viszem vissza, szavaira mit sem reagálva cipelem fel az emeletre. Nagyot huppan az ágyon míg én gondolataimat gyorsan próbálom rendezni. Figyelem amit mond, természetesen, Őt nem fogom tudni itt tartani fogja meg elmémet a mondat. - Azért egy próbát megér. - Használom az erőm s telekinézissel rántok egyet az ágyon melyen ott pihen éppen, hogy a faltól távolabb kerüljön. Az egyik fiókomban akad régi kréta, megteszi most. Rajzolni kezdek, az ágy köré, egy rúnakör, ismerem a magas mágiát, jóval magasabbat mint azt bárki tudná rólam. Előbb egy teljes kört húzok az ágy köré, majd cirádás kanyarokkal ékesítem tovább a művet körbe ahogy a rúnák felkerülnek sorra, az iskolában használtam hasonlót, a gyerekek körül. - Védőkör. - magyarázom rajzolás közben, már persze ha nem cselekszik közben valamit. Ha nem akkor a végére érve felállok. - Attól véd, hogy kigyere belőle. - A krétát azért átnyújtom neki a végén, hátha akarna még valamit alkotni tudom, hogy ért a varázslathoz Ő is. Azt mondja nem tudja hol van, bólintok, igaza van, talán jobb is, hiszen ha így volna akkor oda menne, hogy felkeresse és befejezze amit elkezdett, mert ezek szerint még Ramiél él, hiszen nem végzett vele, a szavai alapján. - Megkeresem Ramiélt, Te meg próbálj meg a fenekeden maradni. - Erősítem meg, hogy ez a terv, feltalálom magam, eddig is azt tettem. A könyvespolc felé veszem az irányt, mellette a falon két kard pihen keresztbe. Az egyiket leveszem s bőr tokjába helyezem. Bőrdzsekimért nyúlok és azt is magamra öltöm, azon vetem majd át keresztbe a kardszíjat, hogy kényelmes legyen. Kell a látszat, fegyvertelen halandó az utcán túl nagy feltűnést keltene nemde? Míg a polc mellett állok, neki háttal, meglátom a kis tojást amellyel játszott. Megigazítom a kabátom majd érte nyúlok és a kezembe veszem. Végighúzom rajta ujjam, némán szavakkal illetem. Az alján parányi jelkép izzik fel majd el is tűnik. Háttal állok neki így ebből jó esetben mit sem érzékel. Elmosolyodva fordulok féloldalt. - Hogy ne unatkozz. - Dobom felé a kicsiny eszközt mely szépen komótosan hullik éppen a kezébe, már ha nem ügyetlenkedik nagyon, de hát természetfelettiek vagyunk, nem okoz gondot az ilyesmi. Majd az ajtó felé indulok, lépteim ütemesen koppannak a padlón. A kilincsért nyúlok és tárom fel az ajtót, pillanatra állok meg csupán, szeme sarkából felé pillantok, de nem nézek rá, parányit biccentek majd kitárom az ajtót teljesen s mást nem történik akkor távozom s zárom magam mögött. Sietnem kell.

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szer. Május 23, 2018 10:59 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge

What I've become



Az elmúlt időszak emlékképei kavarognak bennem. Minden, mit azóta tettem, minden, mit azóta mondtam, mi történt. Rabláncon vergődtem saját elmémbe és nem találtam a kiutat onnan. Láttam, éreztem, amit tettem, mindez mégis oly idegen volt számomra. Nem én voltam, nem lehettem én, ki mindezt végrehajtotta. Nem lehet, hogy ez a sötétség ott élt bennem.
Nem ezért teremtettek.
Az nem lehet, hogy erre képes lehessek.
Az elmém küzdött, harcolt mindez ellen, hasztalannak bizonyult.
Most mégis a sötétség egyik harcosa az, ki képes visszahozni lényem tompa fényét. A koromfekete kátrány, mely lelketlen porhüvelyem jellemzi, lassan tisztul ki, a sötétség mégis ott lappang a háttérbe. Érzem ahogy indaként kíván újra körbefonni, újra magába szippantani.
Harcolni akarok ellene,  mindehhez mégis… kevés vagyok, s mégis kitől kérhetnék segítséget? Képtelenek voltak megtörni a sötétség nyomasztó magányát, mindeddig.
Ő megtette. Ő nem hagyta annyiban.
- Ez… - könnyes szemmel csóválom a fejemet. Nincs ami ellen nem lehetne. - Az ereje sokkal nagyobb már most, mint bárkié is, kit ismertem. Ez nem egyszerű - a sötétség hív, visszaakarna rángatni. Nem, nem lehet itt.
Tudom, hogy mit tennék meg, ha maradnék, és nem. Nem akarok sem neki, sem másnak ártani. Legfőképp neki. Segíteni akar, ezt értékelem, de… Bárki közelébe is legyek, annak csak ártani akarok. El kell tűnnöm. El kell mennem innen, nem maradhatok itt.
Sehol sem. Ha… Ha addig képes lennék egy pecsétet megrajzolni valahol, ahol senki sem találna rám. Akkor talán sikerülne. Ha el tudnám magamat zárni, akkor. De nem, ennyi időm már nincsen.
Gyorsan járnak az agytekervényeim, miközben a lépcsőn rohanok le. Kezem a korlátra simul, lábam néhol megbicsaklik, de most még ez sem zavar. Könnyeim hiába simítom ki szememből az szüntelen újra és újra megtelik.
Különös érzés ezt a saját arcomon tapasztalni. Az első alkalom talán, hogy ily mértékben potyognak.
Elmémet lassan körbefonja a kétségbeesés. Szabadulnom kell, menekülnöm. Önmagamtól, mindenkitől.
Hirtelen vágódik ki a ház üveg ajtaja. Az eső cseppeket először elnyeli a hajam, a ruhám. Érzem, hogy egyre jobban nehezednek. Ujjaim enyhén behajlítva pihennek testem mellett, miközben az út közepére sétálok ki.
~Cassael… Cass… kérlek, segíts. Szükségem van rád.~ Hunyom le a szememet, arcomat az ég felé emelve. Esőcseppek áztatják. Homlokomra hull, onnan folyik alá a halántékomra, szőke tincseim isszák fel. Orrnyergemre, onnan arcomon pásztázik végig. Ajkamra. Államra. Szempilláimon egy-egy pillanatra megpihennek, mielőtt a lejtőkön szánkóznának le.
Könyörgöm a testvéremnek, ki a legfontosabb. Ő képes lenne megvédeni engem, önmagamtól. Ő tudná, hogy mit kell tenni.
~Cass..~ kérem elcsukló hangon, kétségbeesetten. Hallgatok, várom válaszát. Mégsem jön semmi.
Aztán mégis. Meghallom a nevemet, de… Nem testvéremtől. ~Hol vagy?~ kérdezem tőle, mégsem kapok választ. Üresség csak, mi marad hangom után. Fejemet lassan emelem vissza és fordítom a démon irányába. Eső keveredik könnyeimmel, lélektükreim vörösek már. Nem, ne gyere közelebb.
- Ne… - rázom a fejemet. - Ne akard, hogy… - kezdenék bele, de addigra már mögém sétál. hátrálnék, vagy épp előre mennék, de nem enged. Lassúak a reakcióim.
- Ne tedd - tiltakozom továbbra is. - Addig kell eltűnnöm, addig kell elmennem, amíg senkibe sem teszek semmi kárt, tudom, hogy benned nem lehet, de lehet, és Ő tudja, hogy miként lehet, Don… - mégsem tér belátásra. Pár pillanat csupán és újra lakásában vagyunk. Kicsit sem gyengéden ejt le a puha ágyra. Nem telik bele sok idő és víztócsát eresztek magam köré. Most elég csak egyszer fülem mögé túrni rakoncátlan tincseimet. Most ott marad. Csendben hallgatom végig mondandóját.
- Nem érted - rázom meg a fejem, lehajtva azt végül. Nem létezik oly hely jelenleg, ahol biztonságba lehetnék. Tőle. Önmagamtól. - Őt nem fogod tudni itt tartani - sóhajtom halkan. Engem tudna, én belátnám, hogy itt kellene maradnom. Ő nem fog. Az ő dolga más. Újra csak sírás kerülget, miközben sötét gondolatok kezdenek el elárasztani. Újra.
- Nem tudom - rázom meg a fejemet őszintén. - Nem is akarom tudni, ha én tudom, Ő is tudja, és ha Ő tudja… Ő mindent megtesz, hogy elpusztítsa. Addig nem fogok megállni, míg meg nem teszem… - emelem kezem a homlokomra, ekképp csúszva le az ágyon. - Addig kell elzárni, amíg tudod, hogy hol vagyok. Zephyr… Zephyrré fogok válni egy idő után, őt sikerült béklyóba verni. Ott már senkinek sem árthat… Ramiél tudja, akkor ott volt velem - pillantok fel innen rá. Anélkül szabadon sétálhatnék a világba, az pedig…


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Kedd Május 22, 2018 2:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - Who We Want To Be

Kristályosan csillanó parányi pettyekként hull alá a megannyi esőcsepp. Ütemes muzsikát varázsolva a város fölé, a tetőtök dobolva. A régi téglaépületet sem kíméli, csak hamar az utcát is beborítja a szüntelen ostrom. A széles ablakokat tisztára mossa.
Válaszokra tőle ne számítsak, ezúttal sem ad, még csak egy nevet sem képes, hogy kit is akarna megölni, így valóban nehéz lenne segíteni neki. Vékony ujjai a kilincsre kulcsolódnak. Mikor az egésznek nekifogtam, tudtam sokkal nagyobb fába vágom most fejszém mint eddig bármikor, tudtam ezúttal másként kell majd eljárjak. Őszinteség, az egyetlen dolog mire senki nem számít egy démontól, pontosan ez az amit fel kell használjak. Ugyan ki hinné el, hogy igazat mondok bármiben, vagy igazat cselekszem? Pontosan ez volt a lényege minden eddigi cselekedetem. Aztán megjelent Ő, és Ő elhitte, komolyan vette szavaim, hát nem hagyhatom veszni. Pengeélen táncolok minden cselekedettem, de nem mintha ez bármikor is másként lett volna, magát a pokol urát akarom elrakni az útból, itt nincs helye hibázásnak és a végsőkig el kell menni, hogy ha el akarod érni amit akarsz, olyan dolgokig melyeket mások még csupán álmodni sem mernek. Nincs már határ és nincs már visszaút sem "Minden megváltozott". Döntök és cselekszem is. Hirtelen termek mögötte hogy, pecsétet tegyek értelmetlen eszmecserénkre.
Sötétség, koromfekete, átláthatatlan sötétség. Hirtelen robban vakító fény a semmiből, hogy az egészet bejárja, minden zugát bevilágítsa.
Elválik végül a két test, a fény és a sötétség. Szemeit fürkészem melyek könnyekkel teltem fordulnak felém. - Nincs ami ellen ne lehetne, most is épp azt teszed. - Jegyzem meg piciny kis mosollyal magam elé, miszerint nem tud küzdeni ellene, de tud. Már már szemtelen a magabiztosságom, de számára talán éppen ez adhat erőt és biztatást. De többet nem szólok, gondosan figyelem szavait, tekeregnek a fogaskerekek, próbálom összerakni a kirakóst. Szóval még is Amara fertőzte, meg de hát az hogyan lehet? Persze... a "lehetetlen" szó már elmosódott épp néhány perce szögeztem le a dolgot. Elhangzik két név is, Ramiél, őt ismerem, ott volt a tárgyaláson. De a másik mit sem mond nekem, Zephyr aki szíveket tép. Érdekes. Míg próbálom helyrerakni a darabkákat Ő bizony elviharzik s csak a nyitott ajtó marad előttem a következő pillanatban. Parányit rázom meg fejem, ezeken majd később agyalok de ez most nem jó, nagyon nem, nem mehet el. Sikerült kizökkentenem de valami azt súgja nem tart soká. Ha engedem elmenni sosem találom meg és ha a tudását Amara oldalára állítja az bizony igen nagy baj volna. Cselekszem, ismét, mint mindig. Két lépés előre és már vetem is át magam a korlátom, hogy a szögletesen körbe futó lépcső közti üres térben zuhanjak. 6 emeletnyi zuhanás, egy halandó nyilván laposra passzírozódna, de én nem halandó vagyok. Fél térdre érkezve csapódok be a folyosó padlójára, szilánkosra repesztve a járólapot. Öreg volt már amúgy is, nem kár érte. Azonnal felkapom tekintetem előttem pedig az ajtó. Az izmok feszülnek és löknek is előre ahogy kivágom a bejárat fa, vas és üveg hármas házasságából született dupla ajtaját. Gyorsan kapom tekintetem előbb balra majd jobbra, de nem kell soká keressem, az út közepén áll, arcát az ég felé emelve, engedve, hogy egész alakját a kerekedő eső ostromolja. - Ophilia! - Szólítom meg kellő hangerővel, mondhatni kiáltva, hogy a zuhogó esőn át is hallja de vélhetően hasztalan így inkább felé indulok. Hamar odaérek, hacsak addig nem lép meg, de ezt igyekszem elkerülni, ha sikerül akkor már közelről folytatom. - Visszamegyünk, erre most nincs időnk. - Ha nem reagál akkor bizony nem tökölök, mögé lépve kapom fel ahogy van, csurom vizesen, ahogy jómagam sem úsztam meg az égi áldást. Jó esetben nem ellenkezik ha igen az sem érdekel. Mihamarabb vissza megyek az emeletre, fel, vissza a lakásba ott pedig az ágyra teszem / ejtem. Puha, sok baja nem esik, nem hal bele. Pillanatra még összeakad tekintetünk aztán elfordulva tőle pár lépést járkálni kezdek az ablak s az ágy előtt. - Ez a hely biztonságos, senki sem ismeri, akivel bármi kapcsolatba voltam az mind odaveszett vagy általam, vagy Amara megjelenése által, esetleg a pokolba ragadt, senki sem tudja, hogy itt vagyok. - Zárom rövidre gyorsan, jelezve, hogy itt maradhat, vagyis, hogy itt kell maradjon, mondhatjuk úgy, biztonságos. Ő is csak azért talált meg meg keresett és tudta kit is pontosan. Gondolkodnom kell, sietősen. - Szóval Ramiél. - Bólintok magam elé. - Hol találom? - Fordulok felé a kérdéssel végül.

Spoiler:
 

Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 5:19 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Ennyi önbizalom egyetlen teremtménybe. Miért olyan biztos abban, hogy sikerrel járhat? Akárhogy figyelem egyenes hátát, magabiztos tartását. Nem jut el az agyamig hogyan lehet ebben biztos. Balga dolog, az ekkora önbizalom, ezt neki is tudnia kellene.
- Egy istennel még te sem veheted fel a harcot - a Föld az ő játszótere, ahogy már számtalanszor kifejtettem. Itt senkinek sem volt soha, oly hatalma, hogy képes legyen szembe szállni vele. Ennyire sose volt ostoba, hogy oly ellenséget teremtsen magának, ki végezhetni tudna vele. S ebből adódik, hogyha vele nem tudunk végezni, akkor Amaraval sem. Egyedül biztos, hogy nem.
Egyedül egy egész világ ellen. Nevetséges, senki sem segítené célját. Még azok sem, akik meg akarnák állítani. Szemlátomást senkiben sincs annyi, hogy tegyen is ezért valamit. Lehetetlen.
- Mi köze van a megoldáshoz egy névnek? - rázom meg a fejemet értetlenül. Semmi köze nem kellene, hogy legyen. Csak szórakozik velem, semmi többet nem csinál. Azóta, hogy ismerem, csak szórakozik velem. Kihasznál - noha ezt mindig is sejtettem.
Az én segítségemet elvárja, még akár szó nélkül is, anélkül, hogy ezért bármit elvárnék tőle. Egyetlen egyszer kérem az ő segítségét és akkor sem képes válaszolni nekem.
Minek is jöttem ide? Mibe is reménykedtem valójában?
Hiba volt. Hiba volt idejönnöm, ezt már belátom. Ezért is indulok el nagy elánnal az ajtó irányába, ahol mégis megtorpanok. Még egy utolsó mondat, ennyit kap csak tőlem, én már nyúlik az a kilincs után.
Hallom még hangját az ablak felől. Nem szükséges kikísérnie. Még csak rám sem néznie, ha minden jól megy, többé már úgysem találkozunk.
Ujjaim már elérik a rézgombot, amikor hirtelen mögülem hallom mély baritonját. Reflex szerűen fordulok meg, védekezni esetleges támadása ellen. Hajam, akár a lágy hullám követi mozdulatomat. Mozdulni mégis képtelen vagyok már. Érzem kezét derekamon, minden izmom megfeszül, szabadulni akarván az ismeretlen veszély elől.
Feltekintek rá, ám…
Képtelen vagyok megmozdulni. Szívem mégsem ver hevesen, azt kitépték már, kitágult pupillákkal nézem csak az előttem elmosódó férfi arcát. Akaratlanul mozdulok meg irányába, derekam kissé hátradöntöm. Akaratlan a viszonzás, mely mégis oly helyesnek tűnik. Alig csak pár másodperc az egész, nem csupán, mégis az emlékek megrohamoznak. Az elmúlt időszakokat újra élem, de most visszafelé. Minden tettem, minden cselekedetem.
Mire elenged szemeim könnyel telnek meg.
- Don… - ejteném ki kérdőn nevén, ám hangom elcsuklik. Nagyot nyelve nyerek magamnak némi erőt. - Amara… Nem tudok ellene küzdeni - rázom meg a fejemet. - Megfertőzött és képtelen voltam bármit tenni ellene - érzem, hogy mellkasom hevesen jár fel-alá, nincs már sok időm hátra. Tudom. Érzem. - Ne engedd, hogy Ramiélt megöljem… Kérlek, nem tehetem meg, de nem tudok akarata ellen harcolni - lépek hátra az ajtó irányába, kezemmel az ajtó gombját kutatom. Mennem kell nem maradhatok. Nem maradhatok a közelébe. Senki közelébe. - El kell zárnotok… Zephyr… kitépte a szívemet… - talán itt kezdődött minden? Nem is tudom pontosan. Akkor kellett volna szólnom Ramiélnek, mégsem tettem. Most pedig a megölését akarom annak az egy angyalnak, aki végig mellettem állt. - Kérlek… - nézek Abaddonra segélykérően, könnycseppek áztatják arcomat. A zár halkan kattan én pedig oly gyorsasággal viharzok ki, ahogyan csak tudok. Nem, ebben a városban nem használhatom az erőmet, nem lehet. Nem bukhatok le. Nem akarok ártani senkinek sem.
Amilyen gyorsan csak lehet úgy futok le a lépcsőkön, ki a szabadba, ki az esőbe. Az sem zavar, ha teljesen elázok. Csak állok benne, fejem az én irányába emelve, honnan megváltás már nem érkezik.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 4:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - Wicked Game


Könnycseppekként peregnek az esőcseppek, ráérősen hullva alá a magas égből. A távoli óceánt kémlelem melyet az épületek felett átlátva figyelek, előnyös a legfelső emelet ugye. Tartásom továbbra is változatlan, egyes háttal, kezem hátam mögött összefonva, neki háttal. Állítására miszerint egyedül nem sokra fogok menni, ráérősen fordulok meg. - Nem ez volna az első eset. - Húzom fel szemöldököm és hajtom meg kissé a fejem amolyan megerősítés ként, tudja jól, hogy mindig is egymagam dolgoztam, egyedül vittem véghez világot rengető terveket mikről még csak sejtés sem esett, hogy én voltam. Aztán jönnek a további szavak, tagadás, ködösítés, egyenes beszédnek nyomát sem látom. Egyetlen feltett kérdésre sem adott nyílt választ. Mi történt veled Ophilia? Mi történt míg aludtam a napokban. Ismét elfordulva tőle hallgatom további semmit mondó, üres magyarázatát. Ha olyan aprócska volna a kérés - ami lássuk be nem az, "hogyan ölünk Arkot" ez nem az általános iskolai tananyag - akkor nem akarná ennyire és legalább egyetlen kérdésre választ adott volna. De nem tette, csak terelt, nincs már benne a régi egyenesség mi eddig ott élt benne. Az angyal kihalt volna belőle? Nem hinném. - Elég nehéz segíteni úgy, hogy nem tudom ki a célpont, továbbra sem, legalább egy nevet mondhatnál Tündérke. - Jegyzem meg amolyan mellékesen hiszen erre sem adott semmilyen választ. Nagyjából olyan mintha a fallal beszélgetnénk. Rajtam kívül úgy sem tudja senki a módját, aki tudta, már régen elpusztult, s a fegyver, legalább is az egyik fele odalent ragadt a pokolban. Megtanultam már szűrni a mondandókban a lényeget, odafigyelni a részletekre, hiszen az ördög lakik bennük mondják egyesek. Válaszai bár konkrét s egyenes válasszal egyetlen alkalommal sem szolgáltak az elmúlt percek során, még is sokat elárultak nekem. Hogy ki adta a parancsot, nem adott választ, de azt nem tagadta, hogy bárki is adta, tehát van valaki aki irányítja. Aztán egy újabb mondat csapja meg a fülem. "Az egyetlen reményetek Amara ellen" "reményetek" pupilláim tágulnak, majd hirtelen szűkülnek össze kissé, mikor meghallom, így ebben a formában. Ez lehetetlen, megfertőzte volna az elméjét? Lehetetlen, Épp egy angyallal bájcsevegek a pokol egyik hercege létemre... Azt hiszem ez a szó értelmét vesztette az utóbbi időben. Nem zárhatok ki semmilyen lehetőséget, a Viszállyal találkozott, összezavarhatta elméjét Ő is, de ha Amara ültetett magot a fejébe. Abba már bele sem folyok, hogy ha ideje annyira véges ahogy állítja, és bele törődött ahogy azt a megnyilvánulásai mutatják, akkor már nem mindegy, hogy egy Arkot megöl e vagy sem? Úgy is minden elpusztul szerinte, előbb vagy utóbb. Sok sebből vérzik a dolog és épp ezért nem hagyhatom annyiban, vagy is csak látszólag, hamar döntök, s cselekszem is. - Az élet véges... -Kezdek bele, majd egyetlen pillantás alatt válok fekete füsté, hogy aztán a következőben már éppen mögötte manifesztálódjak újra. Itt folytatom mondatom testközelben - ... ne fecséreld. - Zárom be a mondatot se ekkora jó esetben hangom hirtelen közelségére mindenképp megfordult, de időt nem hagyok neki, karom gyorsan mozdul és öleli körbe derekát. Egyetlen határozott mozdulat s ha sikerült meglepnem akkor most újra megteszem, ajkam forr az övére ezzel helyezve pecsétet a történetre. A meglepetés ereje az oldalamon áll, jó esetben. Végtelennek tűnő pillanatok nyúlnak ahogy a Fény és a Sötétség egybeforr, némán egyesül a két test az ajtóban. A távozás pillanata, mely egy új élményt ad az angyalnak. Az eső tompán kopogtat az ablakokon, ütemes dobpergéssel próbálja felhívni magára a figyelmet, hasztalan. Végül engedek, elválunk egyetlen szó nélkül fúrom íriszeim az övébe és karom is enged a szorításból, magam mellé úsztatom. - Még találkozunk. - Szólalok meg végül, menni akart, hát nem tartom vissza.
A kocka fordul, újabb torlasz, sok a dolgom, sérülés ide vagy oda, de tovább nem pihenhetek.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 1:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Tűnődve tekintek a férfira. Mitől ennyire magabiztos? Mitől gondolja, hogy Ő egyedül képes lenne véghez vinni, amihez egykoron nem csak a nyolc ark, az Isten, de a négy lovas is kellett? Kevés ő ehhez, mégsem hisz ebben. Miért.
Egy pislogás kíséretében tekintek le a lábai elé, majd vissza rá.
- Egyedül semmire sem fogsz menni. És senki más nem akarja ezt megállítani - ugyan már, hiszen hallhattam a szőke démonnő szavait. Vannak elegen. Egyáltalán nincsenek. Egy démonról tudok, aki küzdeni akarna ez ellen. Az pedig itt áll előttem és reméli, hogy ugyanazt akarom, amit ő.
Akaratam. Egyszer.
Inkább ráhagyom, hogy jobb-e, vagy sem, hogy tudom, ki is ő valójában. Talán foglalkoztat a tudat, már csak a puszta kíváncsiság miatt.
- Miért számítana? Ha Isten akaratát teljesítem, ahhoz nem sok közöd lenne. Ha pedig másét… igazából abban sem. A parancs az akkor is parancs, bárki is adja ezt - egyszerű lénynek teremtettek. Kövessem Uram - ez esetben Úrnőm - parancsát. Ennyi. Ez ilyen egyszerű. Én pedig eleget teszek enne, bármi is legyen ennek az ára.
Bármi is.
Noha annyira balga nem vagyok, hogy könnyűszerrel átadjam a legjobb fegyvert az ellen, ki oldalán harcolok most.
Szavai nem hagynak mély nyomot bennem, csak megerősíti azt az elképzelést, amit róla alkottam. Vág az esze, könnyedén átlát a szitán. Apró félszavakból is össze tudja rakni a kirakóst. Valódi célom mégsem árulom el neki. Csak némán állok és hallgatom, mintegy beleegyezve szavába. Nincs szükség arra, hogy megerősítsem azokat. Ő legalább látja, hogy így van, nem pedig ellenkezni akar.
- Pontosan, segíthetsz. Ennél többet nem szükséges tudnod, releváns ebben az esetben - húzom ki magamat. - De ha nem…
Könnyedén fordítok neki hátat. Az eső cseppjei egyre erőteljesebben veri az ablakot odakint. Még sincs okom itt maradni. Ha nem segít, akkor találok majd mást, aki igen.
Az esőre tett megjegyzései akasztják meg lépteimet, pedig már épp nyúlnék a kilincs után. Szemöldököm értetlenül húzom össze. Milyen frigyről beszél?
- Ne áltasd magad, nem feltétlen csak te tudod, ennek a titkát a démonok körében. Mindössze azért fordultam hozzád, mert tudtam, veled lehet tárgyalni. Egyszerű cserét akartam neked felajánlani - fordulok félig hátra. - A mag titkáról csak ketten tudunk, egyelőre. Nem hiszem, hogy más visszautasítaná ezt az ajánlatot. Más, ki hatalmát szélesíteni akarná, ki fittyet hány arra, hogy talán ez lehetne az egyetlen reményetek Amara ellen - csak enyhén húzom össze a szemöldökömet. Igen. Talán a Viszálynak tökéletes felajánlás lenne a mag. Egyetlen apró információért cserébe. - Az időm véges, fecsérelni nem akarom, ezt talán még te is megérted - fordulok vissza újra az ajtó irányába.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Vas. Május 20, 2018 2:25 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - Grave Digger


A Menny, valóban sosem vonzott, már legalább is a vizuális látványa. Ha a Bibliát kérdezed akkor Lucifer éppen azért hozott létre, hogy elpusztítsam azt. Talán igaz a történet, talán nem, mit számít ez jelenleg nemde? "Minden megváltozott" mondta a szőkeség és teljesen igaza van, minden és semmi. - Ezt azért megkérdőjelezném. - Mosolyodom el kijelentésére miszerint egy madár nem csinál nyarat. A lehető legjobb embernek, vagy is démonnak hívja. Élő - vagy talán a létező szó jobban illik - példája vagyok az ellenkezőjének. Nem tudom mi jár a kobakjában, de szavai, viselkedése nem sok jóval kecsegtet. - Hidd el, jobb is így. - Válaszolom röviden arra, hogy nem minden múltbeli alakomról tud. Éppen ezért van még életben, legalább is, ez is egy az okok közül, de ebbe most nem menjünk bele. Érzékelem arcának mozzanatait, pilláinak remegését, ilyen közelről nehéz volna nem észleli lássuk be. De végül szabadul a kutyaszorítóból. Más irány veszek, hogy hagyjam levegőhöz jutni. - Jelenleg, nagyon is számít Ophilia. - Állok immár távolabb ás féloldalast neki. Csupán az után szólalok meg ismét amint a dallam a végéhez ért, megtörve a csendet. Parányit fordulok csak, kezeim hátam mögött összekulcsolva, egyenes háttal állok amint kitekintek a hatalmas, falnyi ablakon. - A kocka perdül, szövetségek születnek és buknak el, úgy ismertelek meg mint akivel a célok közösek, ha az eszközök különböznek is. Szavaid alapján viszont, a Te célod más irányba tévedt. - Magyarázom neki meglátásom. Szavai hallatán enyhén ejtem le fejem elmosolyodva. - Ó persze, hogy csak olyan apró tudás. - Mondom elég egyértelműen átlátszó hangsúllyal, majd folytatom. - Ha olyan apró volna, nem egy ilyen értékes holmiért cserébe kérnéd. Meg aztán ha olyan apró, akkor az is apróság kit akarnál eltenni és miért meg persze kinek parancsára. Nemde? - Az ajánlat több sebből vérzik. De lássuk erre mit lép. - Mond, ki a célpont, segíthetek, Tündérke. - Tündérke, rég hívtam így. Emlékek, tán az egész világon neki van a legtöbb belőle. Eső, parányi mosolyt csal arcomra, parányit bólintok amolyan "Valóban" válasz gyanánt. - Még a természetes megsiratja frigyünket. - Vigyorgok magamba az egészen. Aztán érkezik a kérdés a mag titkáról. További is az ablakot nézem így nem látja amint parányi barázdák keletkeznek homlokomon kérdése hallatán, nem egészen értem szavait. - A mag titka ott van ahol lennie kell, és egyelőre így is marad. - Nem értem miért kéne pusztulnom ha más mond róla bármit is. Az átokról meg nem beszélek, amúgy is abszurdnak tartom s tartottam akkor is, megátkozni egy átkozott lelket. Persze az, hogy nem érdekel nem jelent semmit, attól még bekövetkezhet, történik aminek történni kell. - Majd kiderül ha egyszer úgy lesz. - teszem még hozzá jelezve, nem tudom én sem a választ.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Pént. Május 18, 2018 10:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Talán mind közöl ez lenne a legmorbidabb. Ha egy démont vonzana a menny, egy angyalt pedig a pokol. Mégis, ahogy rátekintek, be kell vallanom magamnak egy parányit vonz a tudata annak, hogy megismerhessem azt a helyet. Nem titok, hogy zavar a tudatlanság, bárminemű. Még ha őt nem is érdeklik a menny… Engem annál inkább az ellentete. Ezt azt hiszem mégsem most kellene megtárgyalnunk.
- Egy madár nem csinál nyarat. Ahogy egy angyal sem fog soha változást hozni - rázom meg parányit a fejemet. Nem elég ehhez egy angyal. Rajtam kívül ki akart tenni? Mindenki bezárta előttem a képzeletbeli ajtaját. Mindenkinek megvan a maga gondja, a jelenlegi gondja, mely korán sem akkora, mint ami a világunkat jelentette. Senkit sem érdekelt.
Senki sem akart tenni ellene. Belefáradtam, hogy egyedül küzdjek egy olyan ügyért, amit valójában senki sem akar. Hiszen ha bárki is akarná, akkor tenne is érte. Megerőltetné magát. Segítő kezét nyújtotta volna nekem.
Oh, Abaddon, ha pár héttel hamarabb sodor veled újra a sors.
Ami meg is történt, mégsem értem. Ha tudta, hogy ott van a mag, mi pedig ott vagyunk… Sejthette volna, hogy azért megyünk. Akkor miért nem tudta, hogy megtörtük pecsétjeinek hatalmát? Hogy megszereztük?
- Még vannak szürke foltjaim, hogy ki is voltál a földi történelem során - tekintek fel rá, minden kételyemet, ami hirtelen feltör belőlem igyekszem visszazárni magamba.
Miért néz így rám? Miért nem pislog? Ha igen… Egy pillanatra meginogni látszik akaratom, ám erőt veszek magamon. Az első esőcseppek koppanásával remegnek meg újra pilláim, nagy levegőt véve hajtom hátra a fejemet, nehogy lefejeljen.
- Számít egyáltalán? - ugyan már, ha Isten akarata lenne ez, ahhoz semmi köze nem lenne, megállítani nem tudhatna ebben - ha hinnék még benne persze. Ha meg Amaráé… Neki mindenféleképpen csak előny, ha egy rangosabb angyalt megölök. Ettől az ő hatalma erősödne a világban. Vele ellentétben mindenki más, tényleg nem tesz semmit.
De tényleg, számít ez valamit, most?
Sejtem, hogy balladai homállyal megáldott felelete nem minden, amit erről csak mondani tud. Ha kutakodnék elmémbe, ha felmehetnék a mennybe, meglelném rá a megoldást magam is. Csakhogy az idő sürget.
Ajkaimat szólásra nyitnám, ekkor szólal meg az apró zene. Tekintetem inkább levezetem a szerkezetre. Vékony, hosszú ujjaim közrefogják a szerkezetet, szinte megbűvölten nézem a kecses hattyút. Csendben hallgatom a dallamot, régi, ismerős érzések kerítenek hatalmába.
S amikor véget ér. Csend telepszik ránk, mély és nyomasztó. Vállaim enyhén megrázkódnak kérdése hallatán. Kósza pislogás kíséretében vezetem újra tekintetem rá, majd vállai felett a külvilágra.
- Feltűnt már, hogy akárhányszor találkozunk ebbe a városba, mindig esik? - fordulok vissza felé, parányi mosollyal az arcomon. Kezem újra mozdul, az apró doboz halkan koppan a polc fa talpazatán. Újabb tárgyat nem veszek már birtokba, nem ezért jöttem.
- Habár rendkívül élvezném máskor a rejtélyes szavaidat, most a magot ajánlom fel ezért az egy, apró tudásért cserébe - ennyit kérek csak csupán, se nem többet, se nem kevesebbet. Ez egy egészséges ajánlat, úgy vélem. Neki szüksége van rá - ahogy sokan másoknak is. Elvileg ő lenne az őrzője. Ennek jelentenie kellene valamit. Neki. - Sokat gondolkoztam azon, hogyha nem te árulod el a mag titkát, hanem valaki más teszi meg, de a jelenlétedben, akkor is elpusztulnál? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, mosolyom továbbra is arcomon terül szét. Egykor derűs és szelíd volt. Az utóbbi vonásait most is hordozza, de köze sincs már hozzá.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Pént. Május 18, 2018 8:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


Botanikai tanulmányainkat összevetve kiderül, hogy a pokolban valóban morbid végtermékek keletkeznek, de hát ilyen ez, kinek mi ugye. Egyetértőn bólogatok pár aprót, valóban igen más ott minden. - Ahogy a mennyben is vélhetően, valahogy sosem vonzott. - Szögezem le röviden, de talán a biológia órát máskorra kellene napolnak.
- Ez így van, de nem lennék én ha ölbe tett kézzel ülnék és várnám, hogy mi lesz. Ahogy mások teszik mint említetted, és ahogy éppen Te is teszed. - Jegyzem meg a tényt, hogy hiszen éppen azt teszi ő is jelenleg amit oly megvetőn emlegetett néhány perccel ez előtt. - Egy, ami nem egyezik az enyémmel. - Zárom be mondatát azzal a bizonyos egy céllal mit Amara dédelget.
A dallamot halkan dúdolom felé haladva. Csikorognak a tekervények, de végül megvillan a fény. Elégedett mosolyra húznak ajkaim válaszul. - Csodálom, hogy egyáltalán meg lep. - Ő talán ki a legtöbbet tudja, vagy is tudhatja rólam. Ismeri ténykedésem megannyi pontját, jelenlétem, különféle alakom ha nem is közvetlenül. Hirtelen sötétség borul ránk, termetes felhő kebelezi be a napkorongot félhomályt borítva a tájra. Egy kóbor csepp festi meg a fejünk felett méterekkel húzódó tetőablakot. Mozdulatom végül őt is mozgásra késztet, eddig is ellenállása is inkább a dacnak tudható be mintsem végtelen bátorságának. No nem mintha kétségbe vonnám azt, láttam hogy tud kiállni másokért, van benne spiritusz, nem félős fajta. Elgondolkodva lépek hátra mikor szóra nyitja ajkait. Egy szó megcsapta a fülem. - Kinek a parancsát is pontosan? - Kérdezek vissza tényfeltárás céljából s indulok egy néhány lépést oldalvást újra az ablak irányába kitekintve a borúba fordult városra s kikötőre. - Tulajdon Uratok adta meg azt eszközt hozzá, hogy hogyan is lehetséges. - Bököm ki végül a körmönfont mondatot, benne a megáldás ugyan, de lássuk be így még édes kevés. Nem véletlen. Pár lépést megtettem már az ablak felé mikor halk kattanás, majd dallamos, csilingelő zene hangja járja be a termet. Féloldalt fordulok vissza s az én szemeim is a kicsiny eszközre összpontosulnak, némán figyeljük a hattyú táncát és hallgatjuk dallamát. Mikor a dal a végére ér,tekintetem ismét rá emelem. - Melyik fivéredet akarod megölni és miért Ophilia? - Töröm meg a csendet a pengeként száguldó kérdéssel, hangom teljesen nyugodt és kimért továbbra is. A másodikra vélhetően tudom a választ, az imént mondta, parancsot kapott, a kérdés csak az kitől is pontosan.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Pént. Május 18, 2018 7:39 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Szó, szót követ, téma, témát vált. Így folyik beszélgetésünk göröngyös fonala. Érzem, hogy lassan eljutunk jövetelem valódi okához is. Apró felvezetés ez az, mi kísért valaha is bármilyen tárgyalást. A tudás az agyamban van, Anutemnek igaza volt. Csak fel kell használnom őket, mintha az a sajátom lenne, nem pedig eltanult.
- Végül is, logikus - vonom fel mindkét szemöldököm fejem enyhén félrehajtva, bólintás gyanánt. - Érdekes mi minden más a pokolban - kezdve a régiókkal. Azt legalább már megtudtam, hogy így vannak felosztva. Régiókra. Mindegyik felett egy-egy démon áll, mint a Földön a birodalmak. Nálunk ez teljességgel lehetetlen lett volna bármikor is. Ott mindig egy úr volt. Egyszer Isten… egyszer Gabriel, most pedig mindenhol Amara az Úrnő.
- Ha bármelyikük is így dönt, nem sok lehetőséged lesz ellenkezni ezzel - tekintek rá újra szemem sarkából. Halk sóhaj tör fel belőlem. Nem értem, hogy miért nem értik meg. Nincs sok lehetőségünk velük szembe, lényegében semmi. Ez nem más, mint a predesztináció elve. Semmi több. - Meglepődnél. Azt mondtad találkoztál vele. Akkor pontosan tudod, hogy mennyire nem képes egyetlen érzést sem képviselni. Mennyire higgadt és érdektelen. Egy célja van - mégsem hiszem, hogy sikerrel jár. Saját teremtményeinek sírása nem tudta őt visszahozni, akkor majd pont a testvérének pusztítása fogja?
Addig fogunk szenvedni, addig fog minket kárhoztatni, amíg elő nem kerül. Ez lesz a földi pokol, melyet az elmúlás fog követni.
Gondolatmenetembe tovább is mennék, ha nem hallanék meg egy ismerős dallamot. Fejem rögtön abba az irányba kapom, szemöldököm összevonom. Tudom, hogy ismerős valahonnan, de honnan? Ez a dallam. Hallottam, nem is olyan rég. Abból az időből mégis ködösek az emlékeim.
Végül mégis csak beugrik. Szemeim düllesztve, ajkaimat enyhé széttárva sóhajtok egyetlen egy, egyszerű szót.
- Te? - és ezt a pillanatot választja, amikor is megáll előttem. Nem hátraállok meg tőle, nem mutatok ki félelmet, noha nem létező szívem hevesen dobogna a mellkasomba, ha ott lenne. De nincs ott, így legalább ezzel nem árulom el magamat. Nagy nyelésemet mégsem tudom visszatartani, sem azt a nagy levegőt, melyet még a kérdés utána vettem. Amazt még ki sem engedtem, csak figyelem a felém tornyosulni akaró férfit. Kevésbé veszélyes helyzetben is voltam már, és történt ezalatt sokkal rosszabb dolog is velem.
Mégsem érzem úgy, hogy Don ártani akarna nekem. Nem sugároz magából oly veszélyt, mint azt mondjuk Belial… Hihetetlen, hogy két démon miként tud ennyire különböző lenni.
A magot megleltük végül, nélküle. Szerettem volna még akkor, hogy segítsen, de nem találtam sehol. Nem leltem rá sehol. Igaz akkor még csak hasonló módszereket sem alkalmaztam, mint most.
Kérdésem végül röviden csöppen le ajkaimról, melyet előbb mély csend, majd hirtelen mozdulat követ.
Don közelsége és további közelsége most mégis hátrálásra késztet. Megdöntöm derekamat hátra, nehogy lefejeljen. Félő végleg elfelejtem az okot, újra, amiért itt vagyok. Nem jó dolog az ilyen hosszú várakozás.
- Nem a csodát várom, egyszerű parancsot teljesítek. Mindenkivel ellentétben én elfogadom azt, mi ránk vár és megbékélek vele - valamint előresegítem. Amaranak kellett volna Ramiél nem kapta meg. Továbbra is Don lélektükreibe fúrom az enyémet, mit sem tartva tőle. Kezembe a tojással játszok, végigsimítok minden egyes motívumán.
- De igen. Ez érdekel - felelem neki őszintén, egyenesen, mielőtt még ha értené is, amit mondtam, nem akarná érteni. Véletlenül ekkor nyomok meg egy rejtett gombot a tojáson. A tetejénél nyílik ketté, s halk zene tölti be a kettőnk közötti teret.
Tchaikovsky.
Először veszem le a szemem a démonról és tekintek a kezembe lévő tárgyra. A tojás belsejében egy hófehér hattyú lejti kecses táncát.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Csüt. Május 17, 2018 8:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


Apró kis eszköz a vékony ujjak közt. Figyelmem nem kerüli el amint babrál valamivel. Szavaink célt tévesztett puskagolyókként száguldanak el egymás mellett. Hamar felismerve nem látom értelmét további szócséplésnek. Lépteimmel közeledek felé s ez alatt ő elteszi a kis csecsebecsét közben pedig a lélekfákról kérdez. - Minden levél egy egy lélek, megérdemelten senyvednek. Nem tudták értékelni tulajdon életük, így másnak adnak táptalajt a lehetőségre. - Magyarázom bár ezt jóval mélyebben ki lehetne fejteni lássuk be, s azt hiszen nem is fog elmaradni a szőke kobakból kirobbanó kíváncsiskodó kérdés, szinte biztos vagyok benne. Mondatai eljutnak hozzám, valóban igaza van. - Így van, épp ezért lépek fel ellene, nem akarom hogy bárki kénye kedve szerint csettintgessen és múljak a feledésbe. - Nem kell ekkora erő egyetlen kézbe, főleg nem egy szeszélyes, hisztiző testvérébe. Azért éltem túl eddig is mert képes voltam az alkalmazkodásra, minden helyzetben, hűvös logika, erre van szükség a túléléshez, legalább is nekem. Olykor építettem, hogy aztán rombolhassak. Aztán szavai végül célba érnek, meghallom amit kerestem. Meg nem állok, továbbra is közeledem. - Jól mondod, nem tudnék, Ő sem képes. Tehát amit akar az semmiképp sem józan gondolkodás eredménye. - Jelentem ki a tényt, ezért kell megállítani, hiszen éppen most mondta, nem tudna józanul gondolkodni, ez meg is látszik. Ha tulajdon szavával kimondva sem jut el a tudatáig, de mindegy is.
Kérdő tekintete és maga a kérdés is mosolyt csal orcámra. Halkan dúdolni kezdek s közben az arcát fürkészem továbbra is. A dal pedig ismerős lehet, a tárgyaláson, az öreg keleti férfi, pontosan ezt a dallamot játszotta, hallhatta, hiszen ott volt, csupán egy mellettünk lévő teremben. Találkoztunk is, de ők kint maradtak míg mi négyen beljebb léptünk. De a dal hallható volt odakint is, tompán, de hallható s ki más ha pont Ő nem jegyezne meg mindent? Mikor a dal a végére ér, akkor állok meg éppen előtte. Kezében ekkorra már egy másik eszköz kerül, egy parányi tojás. Nem kerüli el figyelmem. De a hatalmas nyelése sem melyet közeledésem válthatott ki belőle. Tehát tart tőlem, még is ellenáll, erős, helyes. Nincs oka tartani tőlem, de ez jelenleg teljesen lényegtelen. Röviden válaszolok még a dal végén. - A találkozó után indultam felkeresni a magot, mielőtt más leli meg. - A kirakós újabb darabja került a helyére, nagyszerű.
Percekké nyúló néma pillanatok, végül rám tekint és felteszi a kérdést. Mire enyhén előrehajolok, s fejem megdöntve kissé oldalra húzódom keveredek még közelebb. - Ejjha, az előbb még csupán várni akartad a csodát, kényelmesen hátradőlve, s most hirtelen az érdekel, hogyan lehet végezni egy Arkangyallal, eggyel tulajdon társaid közül? - Kérdezek vissza, ne gondolja, hogy ilyen olcsón adom a titkaim, már ha vannak épp, mert arra nincs bizonyossága, hogy valóban rájöttem e hogyan lehetséges. Pedig az igazság az, hogy igen. Tudom, hogyan tehetném el az útból Lucifert, Gabrielt, vagy akár a többit is. Hát ez valóban érdekes.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Csüt. Május 17, 2018 8:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Még egy utolsó apró megjegyzést tesz a változásról és akaratlanul is elgondolkozok saját változásomon. Egy ismerős hangot hallok a fejembe, ahogy a nevemen szólít, környezet Egyiptomban, de… Nem. Fejemet megrázom, elmém különös játékot játszik velem, ő sincsen sehol. Ő is csak elhagyott.
- Mármint minden lélek egy fa, vagy minden fán ott csücsülnek a lelkek? - faggatom tovább, ez valahogy továbbra is… elképzelhetetlen számomra, még akkor is, ha már rég elképzeltem. Mégis ez az egész… - Ez kicsit morbid - azt hiszem ezt a szót szokták az ilyenekre használni. Mindeközben a szemöldököm is a magasba szökken, fejem enyhén félrehajtom. Bárhonnan is nézem ez akkor is groteszk. Enyhén rázom csak meg a fejemet, hogy aztán újra minden figyelmem neki szenteljem.
- Nem tudhatjuk, hogy mi vagyunk-e az elsők, akik harcolnak is. Lényegtelen, hogy kell-e neked Isten és Amara, ha úgy döntenek minden erődet bevetheted, akkor is csettintésre fognak eltüntetni mindent, mintha soha nem is létezett volna. Észre sem fogod se te, se senki más venni, hogy mi történt, hogy történt egyáltalán valami - ezt pedig mindenkinek be kell látnia előbb utóbb. Habár ahogy az előbb mondta, mindenki az ellen harcol, ami ellen akar.
Én nem akarok már semmi ellen sem. Egyszerűen csak segíteni akarom a Sötétséget, hogy mi hamarabb véget érjen ez a szenvedés mely jelenleg a világ jelent. Ennyi, ez ilyen egyszerű.
Fejem mégis hitetlenkedve rázom meg, ahogy én sem hallom meg az ő érveléseit, úgy ő sem az enyéimet. Most még azt mondja, hogy tudna alkalmazkodni, de valóban így lenne? Feltehetőleg üldözött faj lenne mind a démon, mind az angyal az emberek szemébe, ha ez véget érne. Ha csak Isten ki nem törli mindenki emlékeit.
Végül is, ez is egy megoldás lehetne tőle és nem is annyira idegen. Hiszen azokról sincs semmi tudásunk, tudásom.
Az iránytűvel a kezembe kapom meg az újabb kérdését. Fejem lassan felemelve emelem tekintetem a férfira, majd vissza az apró szerkezetre.
- Nem csak azért, mert ő akarja - suttogom, szinte magam elé. Fejem aprón megrázom újra csak. - Csak képzeld magad a helyébe. Mi lenne, ha Téged a Pusztítást azért zárnának el… mert pusztítasz? De nem csak évekre, évtizedekre, hanem évezredekre. Egyedül vagy a sötétbe, társaságod nem más, csak a magány, ha ennyi idő után kiszabadulnál te tudnál józanul gondolkodni? De, mint a Pusztítás nem vágynál a bosszúra, azok ellen, akik elzártak? - a legtöbb sötét teremtmény ugyanígy cselekedne. De még tán a legtöbb angyal is, főleg manapság. Bárki lehet álszent, saját dolga, mégsem hiszem, hogy máshogy cselekedne. Senki sem érti meg, még csak segíteni sem akartak soha rajta.
Be kell vallanom, hogy az elejétől fogva sajnálom Őt. Nem igazságos, amit tettek vele.
- Azt hittem, hogy minden démon hasonlóan viselkedne - vonom fel kérdőn a szemöldökömet. De még csak az is lehet, hogy tévedek. Ám ahogy minden angyal Isten talpnyalója - volt - úgy minden démon az ő teremtőjüké.
Persze itt a képletbe belejátszik az is, hogy a démonok könnyedén fordítana mindannak hátat, ami fontos is lehetne nekik. Aminek számítani kellene, nincsenek elveik. A legtöbbnek nincs, csakhogy saját természetét képviselje.
- Te honnan... tudsz erről? Az egésznek titokban kellett volna folynia - ahogy az ő lakhelyének is titokban kellett volna maradnia, mégis itt vagyok. És épp az imént mondta, hogy nemrég járt utána az utóbbi idők eseményeinek. És ugyan épp mi más érdekelte volna, mint az a tárgyalás? Fejemet inkább megrázom, ahogy visszarakom az iránytűt.
Ha tényleg kémeik voltak, akkor… bárhol lehetnek. Kémek. Az angyalok között. Nevetséges ez az egész és még kérdik, hogy miért kell ennek véget vetni? Fenekestül?
Egy újabb érdekes tárgyat kaparintanak meg hosszú, vékony ujjaim. Egy tojás alakú, díszes valamit. Mielőtt még jobban megvizsgálnám, szemem sarkából látom, ahogy Don megmozdul és elindul felém.
Előbb csak felvont szemöldökkel figyelem. Lélektükreim viszonozzák a farkasszemet, annyi különbséggel, hogy az én pilláim olykor megremegnek. Rendületlen tart előre, mégsem mozdulok. Egyenes háttal, merész tekintettel várom, hogy elsodorjon.
Két kezem között az apró tojással. Ujjaim begyével a díszítést tapogatom. Egy pillanatra nagyot nyelek, az ütközés előtt, ami… nem következik be.
Nagy levegőt véve tekintek fel a tőlem nem is annyira magas férfira. Minden bátorságom össze kell szednem, azért, hogy egy lépésnyit se hátráljak meg tőle, noha közelsége eléggé… szokatlan számomra. Démon ily közel… jah de.
- Hogyan lehet megölni egy arkot? - kérdem halkan, felesleges a hangos szó. A nap fénye tompán világít be az ablakon, különös fényt kölcsönözve az előttem álló férfinek. Aki tökéletesen kitakarja az aranyló korongot. Ösztöneim azt súgják, hogy nem fog ártani nekem, csak megfélemlíteni akar. Ő mondta, hogy a segítségemet kéri…
Mégis mennyiszer hittem már ezt, és mennyiszer jártam pórul?
Csakhogy ezúttal nem fogom magam hagyni. Ezért is lehet, hogy merészen tekintek fel rá, nem szakítva meg egy pillanatra sem a szemkontaktust. A mag kell neki, mondhatnám is, hogy ez a végzete, de… Az túl közhelyes lenne.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Szer. Május 16, 2018 8:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


- A világ változik, hol épül, hol pusztul. Így van rendjén. - Mondom még magam elé, összegezve a mondottakat. Gondolatmenete, reakciói idegenek számomra, már legalább is az alapján ahogy eddig megismertem, kifordult magából, mondatai szöges ellentéte az eddigi megnyilvánulásainak. Valóban minden megváltozott. Parányi mosoly ahogy kicsit lejjebb engedem orcám mikor a Lelkek erdejének leírását említi. - Az igazat megvallva, igen. - Válaszolom röviden, valóban így van, akár hiszi akár nem. Burjánztak a letaszított lelkek mint földi paradicsomba a gyümölcsösök. - Nem tudom mi vagyunk e az elsők, de az elsők akik tenni akarnak ellene. Nem érdekel ki teremtett, vagy mit tett, nem érdekel holmi testvérpárharc, sértődés, vagy bosszú, én itt vagyok, én itt létezem, most, és nem adom a létem, legalább is nem egykönnyen. - Ennyi, tömören Én vagyok a Pusztítás, ez éltet, minden van ki ellen fel lelehet lépni, hát most épp ez a helyzet. - Akkor más lesz, alkalmazkodunk, ahogy eddig is. - Vonok vállat parányit, rossz ötlet újra megfeszülnek a mély vágások. Nem jó érzés mikor a szent pengét mélyesztik a szentségtelen húsba, de túlélem, volt már rosszabb is. Fülemet megérinti a hang mely a könyv helyrecsusszanását kíséri. Szemem parányit mozdul ahogy rátekintek. Megannyi kérdése, szavai illannak az éterbe. - A kérdés inkább az, miért is pártolod ennyire? - Dobom be, egyenest a közepébe. Elég egyértelműen ért egyet a Sötétség hozzáállásával s még nem teljesen tiszta számomra a pontos oka, bizonyára meg van, de amiket magyaráz, az a felfogás, nem rá vall, ez nem egy Angyal gondolatmenete. Meghallom a háború nevét, pillanatnyi mosoly kúszik arcomra ahogy levegőt préselek ki orrnyílásaimon, amolyan parányit fújtatva. - Ez csak természetes, Lucifer első számú talpnyalója. - Persze, hogy rögvest rohant volna, hogy eljuttassa a nagyúrnak a holmit, nem is gondolkodva a következményeken. No ezen már én is jót mosolygok, semlegesség hát persze. Megmutatom sérüléseim, de csupán azért, hogy megértse, miért nem indultam sem az Ő sem más keresésére. Mély álomba voltam, így regenerálódunk. Szükséges volt a túléléshez. A gyűrű a jobb kezemen van mellyel az ablakot támasztom, de ha figyeli, nos ott van az, sosem veszem le, olykor kesztyű mögé rejtem így fel sem tűnik, de a lakásban erre nincs szükség, így látható ha nagyon figyeli. - A tárgyalás. - Gondolkodom el és találok logikus magyarázatra. - Mikor a követek összeültek, Amber Cartelle, Ramiel az ember fiú. Vélhetően a kémei ott lebzseltek. - Ez a legvalószínűbb, hogy így szereztek tudomást arról, hogy van eszköz Amara ellen és elindultak, hogy ráleljenek, előbb mint a keresők. Végül kiderül, nála a mag. Felé fordítom tekintetem, majd az ablaktól eltolva magam felé indulok, kimért léptekkel s nyugodt arckifejezéssel. Egyetlen pillanatra sem töröm a szemkontaktust mélyen fúrom a sajátom az övéibe. Valami megmozdult bennem, egy gondolat ütött szöget a fejembe, mit majd később fejtek ki. A távolság egyre csak rövidül, egyre közelebb és közelebb érek. A halovány napsugár tartja a határt a Sötét és a Fény között ahogy alakom egyre csak csökkenti azt. Vele szembe állapodom meg, egészen közel, nem tudom miként reagál, meg lehet alakjával a polcnak feszül mely mögötte áll s az imént elhelyezett könyv és társai nyughelyéül szolgál. Kétség, a levegő vibrál ahogy a fehér aurája köré tornyosul saját feketém. Abszurd sziluett. A pillanatok percekké nyúlnak a némaságban, arcomról letörölhetetlen a parányi kis mosoly, íriszeit fürkészem, hol egyiket hol másikat, mintha csak bele akarnék látni a lényébe. Végül megszólalok, nem hangosan, felesleges, kellő közelségben állunk. - Hallgatlak. - Várom a nagy kérdést, no nem mintha annyira válaszolgatni akarnék, meg megfelelni, egyszerűen csak érdekel mit akar feltenni, mi az ami ennyire érdekli azért cserébe. Kétség, nehéz volna eldönteni, hogy a helyzet fenyegetést kéne keltsen, de valami mély, belső ösztön azt súghatja, nem akarok ártani neki. Persze ki tudja, ha emlékszik a múltra, tudhatja nem volt célom soha. Határozottan állok az aurájában, mint bástya az őt ostromló viharban, nem tágítok ez egyértelmű, tartásom nem erről árulkodik. Némán várom a kérdését s közben Őt fürkészem.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szer. Május 16, 2018 9:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Gyöngyöző nevetéssel kísérem továbbra is szavait, akaratlanul is jól érzem most magamat. Meg vagyunk nélkülük, csak ez jár a fejembe. Ha ez így lenne, nem fajult el volna el eddig semmi. A két testvérem… Nevetséges, amit művelnek. Évezredeken keresztül láthatták, hogy az öreg miként kormányozza világát, miként egyengetik, de amint elmegy, mindent elfelejtettek volna? Nevetséges, amit művelnek, és ehhez mindenki csak asszisztál. Még az is, aki ellene harcol. Ha így viselkedünk nélküle, akkor mi értelme volt annak, hogy létrehozzon mindent?
Csodálkoznak, hogy nem jön vissza. Miért? Miért teszik? Teljesen jogosan hagyott el minket, veszni akarja látni világát. Ebben pedig egyre jobban és jobban kezdek el hinni, más megoldás már nem is lebeg szemem előtt. Nem is lebeghet.
Küzdöttem minden és mindenki ellen, mert hittem egy olyan hatalomba, ami eddig csak hazudott nekünk, mást nem tett. Áltatott és úgy tett, hogy ez rendben van. Megvezetett minket. S amikor van, ki őszintén nyilvánul meg, azt… Az ellen fordul mindenki. Egy csettintésébe kerülne mindent eltörölni. Ezalatt a beszélgetés alatt is bármikor megsemmisíthet minket.
Fejem újra csak félrehajtva tekintek rá, hallgatva Őt.
- Lelkek erdeje? - vonom fel érdeklődve egyik szemöldökömet. - Nálatok a falevelek helyett lógnak a fákon a lelkek? - húzom azt össze, miközben próbálom elképzelni, miként nézhet ki a pokolban a lelkek megkínzott valója. Odafent minden sokkal egyszerűbb volt, ott egy szép folyót képeztek a lelkek. Újra és újra elúsztak ott. A Gihon, mely vélhetőleg nem tartalmaz már több lelket. Logikus, hogy azokból nyeri az energiát. - Egyértelmű, hogy el akarja pusztítani - ki ne akarná a helyébe?
Egyáltalán ki nem tudja megérteni szándékát? Zárjon be bárkit, több évezredre, amint kikerül, őt is csak a bosszú hajtaná, semmi több. Ez ilyen egyszerű. Ez esetben pedig teljesen jogos minden harag.
- Honnan tudod, hogy mi vagyunk az első? - teszem fel a kérdést, mely az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat. - Honnan tudod, hogy nem volt már hamarabb egy másik világ, mely ugyanúgy végezte? Mennyi időbe tellene újra alkotnia mindent? Isten imádott játszani az emberekkel, a démonokkal, de még velünk angyalokkal is. Nem tudna meglenni enélkül, legfeljebb csak ideig-óráig. Lehet, hogy ő az, ki soha nem tud tanulni a hibájából - noha ez valóban nagyon is légből kapott ötlet. Talán van igazság alapja, talán nincs. Ezt legfeljebb ők ketten mondhatnák meg, kik mégsem fognak velünk szóba állni.
- Egyébként sehonnan - vonom meg a vállamat könnyedén. Tényleg nem tudom, hogy így lesz, de azt tudom, hogy ez a világ, ebben a formájában megérett a pusztulásra, hiszen csak gondoljatok bele…
- Hányszor akarjuk még újra és újra végignézni, hogy követik el az emberek ugyanazokat a hibákat? Hányszor akarunk még belefolyni a csatájukba? Egyáltalán miért gondolod, hogy ezután bármi is olyan lehetne, mint régen, hisz ezt mondod nem? Neked az eddigi állapotok megfeleltek, de Don, semmi sem lesz már olyan, mint régen volt - támaszkodok meg a kanapé szélén a kezemmel. Könnyed mozdulattal állok fel belőle, kezembe az imént olvasott könyvvel.
Nyugodt léptekkel járulok a polc elé, ahonnan elkoboztam ideiglenesen. Úgy csusszan vissza a helyére, mintha késsel vágnék bele egy vajba. Az vajon milyen lehet?
Kényszeres mozoghatnékom támad, de ahelyett, hogy ezt élné ki, csak a polcon lévő többi tárgyat vizsgálom meg.
- Semmi sem lesz már ugyanaz - az emberek már tudnak rólunk, eddig talán rejtegethettük magunkat, de a lapok immár nyíltak. A határok a három faj között kezd elmosódni. Ezt nem lehet már onnan folytatni, ahol az egész elkezdődött. Már nem fogunk tudni észrevétlen járkálni közöttük…
Nem látom megfeszülő testét, minden figyelmemet egy iránytű köti le. Érdeklődve nézegetem, a folyamatosan egy irányba mutató nyilat. Bármerre is forgatom a szerkezetet, az csak és csak északra mutat, semerre máshova. Hiába rázogatom gyengéden, akkor sem.
- Ühüm - válaszolom röviden, gondolkozás nélkül, majd eszembe jut mit is kérdezett. - Úgy vélem előbb, vagy utóbb úgy is mindenki megismeri azokat - addig pedig miért áruljam el? Nem kaptam rá parancsot és egyébként is csak sejtésem van arról, hogy kik is lehetnek azok. Egy pillanatra láttam csak őket, de ennyi emlékem van csak. Nincs több, sem kevesebb. S nem is érdekelt, mert csak egy dolgot láttam a szemem előtt: keressem meg Ramiélt.
Kérdésére összevont szemöldökkel emelem fel fejemet, lassan fordulok felé, őszinte értetlenkedéssel arcomon.
- Nem - fintorodok el akaratlanul is. - Nem a védelmükre teremtett, hanem, hogy feljegyezzek mindent velük kapcsolatban - húzom el a számat. Mondhatom, hogy sok értelme volt ennek. Ennyi erővel egyszerűbb lett volna céltáblának megteremtenie. A testvéreimet nem érdekli a tudásom, akiket meg igen… Na igen a két démon…
- Tényleg? Pedig a háború annyira erősködött azért, hogy neki kell elvinni - vakarom meg államat, visszaemlékezve, hogy mit is mondott pontosan a démonnő. - Mintha azzal érvelt volna, hogy ő a tökéletes semlegesség, ki amúgy sem akar semmi rosszat, és… - hatalmasat sóhajtok… Haloványak az emlékeim ezzel kapcsolatban, pedig nem szabadna, hogy az legyen… Na sebaj.
Szemöldököm újra érdeklődve szökken a magasba és nem a felhúzott pólót látva, hanem az ujjára húzott gyűrű láttán - már ha viseli, ha nem fel sem tűnik, úgy csak a sebet nézem. De ha ott van, valamiért szöget üt a fejemben ez az apróság vele kapcsolatban.
Fejemet rázva inkább koncentrálok a sebre. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy felajánlhatnám számára az egyik tollamat, a gyógyulása érdekében… Mélyen legbelül szöget üt bennem ez a gondolat, melyet könnyedén próbálok félresöpörni.
- Gabriel honnan tudja, hogy nálad van? - vonom össze a szemöldökömet. Rajtam kívül legfeljebb csak Isten… - Oh… - jön az újabb felismerés. Ha sikerült magukat átrágniuk a jegyzeteimen… Nem azt a rendszert senki sem értheti. Végül csak megvonom a vállamat. Lényegtelen ez az egész.
Az iránytűt végül visszateszem a polcra és széles mosollyal az arcomon fordulok az elfordult férfi irányába.
- Nálam - jelentem ki határozottan. Vagy Ramiélnél, erről miért vannak halvány emlékeim? De az utóbbi időből mindenről? Tudom, hogy a Viszállyal is találkoztam, de részletekre nem emlékszem, csak azt nem értem miért… Mindenre pontosan emlékeznem kellene. Még csak azt sem tudom, hogy miként jöttem le egykor a mennyekből. Donnal való első találkozásunk is hiányos. - Visszaadom, ha felelsz egy egyszerű kérdésre - hazudok neki, pilláim enyhén megremegnek. Egy kérdésre tudnom kell a választ, de nem adhatok át olyat, mellyel Amarát ölhetik meg. Ezt nem engedhetem meg.

[/quote]


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Kedd Május 15, 2018 5:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


Orcámon táncol a napsugár, a lomha felhő árnyéka adja a talp alá valót. A kiköt felett sirály csapat vitorlázik szembe az óceán felől érkező széllel. Értelmetlen küzdelemnek tűnhet ahogyan egy helyben lebegnek. Monológom közben Ő is hozzá hozzá tesz a történethez. Szavaiból keserűség, vagy inkább a beletörődés morzsáit látom. Nem azt ki nem is oly rég tíz körömmel küzdött. Mintha a magoldás számára csak Amara, a végső pusztulás volna. Vajon mi vezette erre a következtetésre? Még nem tudom, de hagyom hadd beszéljen, minden szó fontos lehet ahogy én sem felesleges szoktam beszélni. Érdemes minden apró szófoszlányra de még a hangsúlyra s a vesszőkre is figyelni. Röviden bólintok szavaira miszerint ha egyik pusztul a másiknak is kell, épp néhány pillanattal ezelőtt mondtam. - Egyikre sincs szükség. Megvagyunk mi magunk, mi képezzük majd az egyensúlyt. - De többet nem szólok a témával kapcsolatban, elég hosszan fejtettem ki, hogy hogyan építi újjá magát az élet, a körforgás és minden, nem fogom ugyanazt még egyszer elregélni, ha érti érti ha nem hát nem, értelmezi ahogy akarja, éppen erről árulkodik nekem nevetése is, hogy alternatívan értelmezi, gondolatai más irányt vettek mint legutóbb s egyelőre nem tudom az okot. Nem is értem mit nem ért az egészben, csupán egy szakasz a világban az aktuális is legyen bármilyen szélsőséges, vagy akár Gabriel vagy Lucifer ténykedése, és az előtte lévő összes többi is, pont neki kéne tudnia mindezt. A Viszály hagyott volna ekkora nyomot benne? Logikus lenne, de ettől Ophilia értelmesebb, bár az elmúlt pár perc szavaiból ítélve kezdek kételkedni elméjének bárminemű épségében... Nagyszerű. De figyelmem nem lohasztom, ki tudja talán mond valami értelmeset, vagy használhatót is a sok sületlenség / kételkedés mellett amit összehord. Aztán elejt egy mondatot. "Amara megváltoztatott mindent". - Valóban, volt hozzá szerencsém, szemtől szembe. - Válaszolok röviden, szemem sarkából rá sandítva majd vissza az ablakra. - Egy eszközt keresett, pontosabban a  helyet ahol elzárva tartották. - Magyarázom aztán bólintok mikor arról beszél, hogy magába szipolyozta a lelkeket. - Mikor ráleltem épp a Lelkek Erdejét dézsmálta, a helyet ahol én tároltam a begyűjtött lelkeket. - Támasztom alá információját. - Érdekes találkozó volt. Felkért, kutassam fel neki a helyet amit keres. Börtönének színterét. - Mesélem végül az odalent történteket. Megerősítve abban, hogy mindent megváltoztatott, pontosan. Nagyon jól láttam mit akar, tulajdon irhámon éreztem, belém furakodott. - Tévedsz, ha azt hiszed bármi újraindul miután bevégezte, nem lesz semmiféle új, sem velünk sem nélkülünk, miért gondolod, hogy így lesz? - Nem, nem fog, áltathatja magát, de nem ez a cél. Nem a "töröljünk ki mindent és kezdjük újra", láttam, átéltem s ezzel kezdtem, de nem értette, vagy csak nem akarta. Ha így hiszi, félrevezették, tán épp a Viszály hitette el ezt vele? Az a balga, a szuka oldalára állt, nem számít, egyel több félre söpörni való akadály. Jelenleg tárgytalan. Mikor kérdésem felteszem végül felé fordulok s kérdőn nézem alakját, várva válaszát. Őt fürkészem, látom mosolyát, mely szelíd, de mégsem, testtartását mely nyugodtnak kíván tűnni, de mégsem. Ahogy felé fordulok féloldalast szemem sarka nekem is megfeszül, s pillanatra állkapcsom is. Hogy minek tudja be az jó kérdés igazság szerint nem is törődöm vele, egy pillanatnyi fájdalom késztette a reflexszerű cselekvést. Az ok amiért elfoglalt voltam. Angel Island. Nem sokon múlt, hogy ne vessze oda. A sebek még nem gyógyultak be teljesen melyet az angyal pengék okoztak testemen. Szerencsére a póló óvón takarja ezeket. Az álomfejtő nélkül meg lehet odavesztem volna. De ez már a múlt, térjünk vissza a jelenre. Újabb mondat üt szöget a fejembe. - Titkos fegyverek? - Kérdezek vissza, talán végre valami hasznossal is szolgál számomra. Fejem enyhén csóválom meg amint visszafordulok kifelé tekintve az ablakon. - Mindenki azért küzd amit jónak lát. - Nem érti, mintha mondataim sajátos formában jutnának el tudatába. De nem látom értelmét újra elmagyarázni neki ezt is, a fejében szöget ütött valami, csalódott tán a halandókban, vagy a pokol tudja mi lelte. - Éppen az előbb papoltál a természetünkről, akkor Te miért hazudtolod meg Önmagad Ophilia? Téged a védelmükre teremtettek nemde? - Maga ellen beszél, hátha ez most kizökkenti gondolatmenetéből végre. Egy újabb mondat mire felfigyelek, szemem sarkából ismét rátekintek. Az alma magja. Tud róla, persze, hogy tud, miért is ne tudna? - Önmagában nem sokat ér a mag. De ez bizonyára Te is tudod nem igaz? Minden esetre semmiképp sem kerülhet Luciferhez. Másra is használná nem csak arra amire jelenleg szükséges. - Válaszolom röviden, aztán folytatom. - Történt egy s más a napokban. - Emelem fel a pólómat megmutatva neki oldalam s hasfalam, melyet mély sebek díszítenek, halandók eszköz nem hagy ilyet. Angyal penge, súlyos sérülések ránézésre is. Már gyógyulóban, de idő kell még, hogy teljesen helyre álljak. - Mint mondtam, elfoglalt voltam, többek közt ezért nem kerestelek. - Fordulok felé, majd leengedem a felsőt, hogy ismét takarja a sebeket. Bizonyára tudja, hogy ilyenkor pihennünk kell, hogy regenerálódjunk, hosszú napokig akár hetekig egy ilyen után így ránézésre. - Három az egy ellen, erősek voltak, de nem eléggé. Gábriel katonái, ők is az almát akarták. Én eljöttem, Ők nem. - Zárom rövidre s fordulok el ismét. - Ezek szerint megszerezték az almát míg aludtam. Nem tudtam. - Valóban nem. - Azóta, mostanra lettem olyan állapotban, hogy kimozduljak, hogy legalább némi tudomásom legyen mi történt idő közben. - Rövidre fogott magyarázat aztán kérdezek. - Tudod kinél van? - Nyilván igen, hiszen kérdéséből az derül ki, hogy felhasználni készülnek. A kérdés csak az kik.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Hétf. Május 14, 2018 6:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Halványan húzom félmosolyra az ajkamat, egy pislogás közepette. Ha ez ilyen egyszerű lenne. Ha a mindenséget oly egyszerűen tudnák értelmezni. Az, hogy én megtehetem csak az Öreg jóindulatán múlott. És még ennek ellenére képes volt egész végig félre vezetni. Nem, nem nevezném annak, egyszerűen csak elhittem minden szavát, elhittem, hogy minden úgy van jól, ahogy ő mondja.
Tekintetem mégsem veszem le az előttem hullámzó whiskyről. Arcom komolyságot sugároz magából, mosolytalan, de mégsem keserű. Ezt nem mutathatom meg akármikor, bárkinek. Az önfeledt szelíd angyal szerepét képtelen vagyok már tovább játszani mások előtt.
Abaddon újabb szavaira enyhén megremegnek a pilláim, fejem lassan emelem fel újra rá, sarkából figyelve őt. Szemöldökeim olykor összehúzódnak a gondolatmenetén, de legfőképp az első kijelentésén.
- Évezredek teltek el, úgy, hogy Isten egyedül uralkodott a Földön. Épp ezt próbáltam elmondani. Az egyensúly érdekében Amara kell és nem Lucifer - szemöldökeim apró ráncokat képeznek tenyérnyi homlokomon. - Ahogy, ha az egyiket elzárják, úgy a másikat is el kellene zárni. Ha az egyik elpusztul, akkor a másikat is pusztítani kell. Ez ilyen egyszerű. Ez nem csak arról szól, hogy azt hagyjuk életbe, akiről azt hisszük, hogy a jót akarja nekünk - vonom fel szemöldököm továbbra is ráncolva, hitetlenkedve tekintve rá. Fejem enyhén megrázom, a világ nem így működik. Eddig így működött és nézd meg, hogy hová fajult el ez az egész.
Boldogan nevetek fel újra csak és képtelen vagyok, hogy ne vágjak bele szavába.
- Megvoltunk? - nevetek továbbra is hangosan, jókedvűen. Hónapok óta ez az első alkalom, hogy sikerült önfeledten nevetnem bármin is. - Fenntartjuk? - na jó lássa be mindenki, hogy ez tényleg vicces. De tényleg. - Gabriel kiirtotta a fél emberiséget. Testvéreim egymással marakodtak és tojnak az egészre az egyensúlyra. A pokol kifordult magából, oly pletkyák keringtek, hogy esküvőt akartak odalent szervezni, miközben a lelkek száma kezd megcsappanni. Lucifer pedig idefent mást sem csinál, csak emberként kufircol. Mondd, te melyik bolygón hiszed, hogy bármi is jól ment itt? - hitetlenkedek továbbra is boldog mosollyal az ajkamon. Hiszen ez… képtelenség, hogy mindezt úgy gondolja, hogy kézben tartottuk a dolgokat.
Semmit sem tartottunk kézbe, soha. Az angyalok két táborra szakadtak, a harmadikat kilökték magukból. Elengedni fülem mellett mégsem tudom teljesen mértékben a dolgokat. Gabriel elintézése valahogy… rosszat sejtően hangzik el tőle, de mint említette…
- Amara mindent megváltoztatott - változik vissza arcom újra komollyá. Ez valóban így van. Mindent, de mindent megváltoztatott. A világot, a testvéreimet… Engem is. Engem a leginkább. Tudom, hogy mi fog rám várni, amint a sötét massza átveszi teljesen felettem a hatalmat. Láttam, mit művelt Zephyrrel, ez fog velem is történni. Egyelőre azért nem értem ezt még el, mert szüksége van rám. Nem tekintem magam oly katonának a kezébe, ki sokat számítana. Csak egy feladatom van.
Komoly arccal figyelem mondandóját, immár nem zavarom meg monológjában, még abban a parányi másodpercben sem, ahogy előre hajolva teszi le az asztalra poharát.
Az egyensúlyra újra csak megrázom a fejemet. Ez mind nem egyensúly. Ez csak egy önző démon egyensúlya, nem a világé. De ő ilyen, ezt eddig is tudtuk. Nem fogom többször elmondani, amit valójában jelent ez.
Jelentenie kellene.
- Nem akarsz, de szükségesnek tartod. Mert tudod, hogyha Amara hatalma tovább nő, akkor elpusztít mindent - vonom meg könnyedén a vállamat. - Viszont a hatalma már oly hatalmas, mely ellen nem lehet küzdeni - vagy csak nem érdemes, ezt mindenki eldöntheti magának. - Ha információim nem tévesek, kiszipolyozta a meny és a pokol minden lelkét, ereje immár egyenértékű Istenével. A titkos fegyvereiről nem is beszélve már - vonom össze újra a szemöldökömet.
Upsz, hogy erről még nem sokan tudnak? Hoppá. De előbb utóbb úgyis mindenki tudomására jut, miket is rejtett el Isten és felejtetett el mindenkivel. Még velünk is.
Figyelem, ahogy kényelmesen felállva, nyugodt léptekkel halad az ablak irányába. A magam részéről ülve maradok, lábaimat keresztbe téve egymáson, dőlök hátra.
Szavaira nem is oly régi emlékképek ugranak be. Nem csak a Central Park, de a Golden Gate park is, oly sok minden más.
- Az emberek gyarlóak, noha ez soha nem volt meglepetés senki számára, főleg nem nekem. Most mégis, továbbra is csak ölbe tett kézzel várják, hogy valaki megoldja helyettük saját világuk helyzetét. Érdemes olyanokért harcolni, kiket továbbra is csak saját maguk érdekel? Nem is, aki könnyedén abba mélyesztenék tőrjüket, ki épp segítene nekik? - kérdésem mindössze költői, választ nem is várok rá, ezzel mégis felfedtem egy eddig lefordított kártyámat.
Nekem már nem érdekem újra az emberek életét visszahozni olyanba, amilyenbe eddig is.
Bizalmára eszembe jut egy újabb emlék. Amikor Ramiélnek fejtettem ki, miért bízok meg pont ebben a démonba. Miért hiszem azt, hogy ő segítségünkre lehetne. Akkor még hittem ebben, akkor még úgy gondoltam, hogy mindezért küzdhetünk.
- Volt - javítom ki, mielőtt még tényleg azt hinné, hogy azért jöttem ide, hogy neki segítsek. Régen tényleg ezért küzdöttem, ezért akartam harcolni. - Nem aggódsz, hogy nélküled fogják felhasználni az alma magját, melyet eddig oly gondosan őriztél? - hajtom oldalra a fejemet, továbbra a férfi hátát vizslatva. Ajkamra halvány mosoly kúszik.
A mag, a sötétség terméből. Melyet egészen eddig őrizni tudott, most még sincs a helyén. Helyette nálam van. Nálam, kinek majd át kellene adnia Lucifernek, hogy felhasználják Amara ellen. Hatalmam nincs meg ahhoz, hogy elpusztítsam, ám arról tehetek, hogy ellene se használják fel.
Noha minden szavára rendkívül figyeltem, mégsem akarok, okkal, válaszolni rájuk. Egyelőre nem, hagyom hogy mindaz, mit mondott körbe lengje a levegőt körülöttünk. Megtelepedjen minden bútor tetején. Kétségek között tartva, még ha csak parányi ideig is. Nem hinném, hogy épp rám számítana, de őszintén…



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Hétf. Május 14, 2018 4:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


Kényelmes tartásom mit sem változik, kimérten hallgatom szavait, figyelem reakcióit. Észlelem az apróságokat, arca derűs, folyton ott figyel rajta az a parányi kis mosoly. - Hát, akkor segíts látni az egész képet. - Vetem fel a hihetetlen ötletet, Ő a tanárnéni, szeret mindent tudni és kijavítani. Szemeim mozdulnak csupán lefelé ahogy az ölében lévő italra tekintek melyet meglöttyintve bír hullámzó mozgásra. Parányi tengerként háborog egy üvegkalitkába zárva, igyekezve kitörni, hol egyik hol másik oldalon, mindhiába. Egy lomha pislogás, s mire szemhéjam újra nyitva már ismét az arcát figyelem. Hová lett az eddig oly pozitív tündérke? Szavai másról uralkodnak. A földön töltött idő bekebelezte volna s magáévá tette volna ártatlan elméjét? Avagy a Viszály ültetett valami belé? Még nem tudom, de valami azt súgja, hogy itt nincs minden rendben. - Az úr dolga, pedig az volna, hogy ellensúlyozza. - Szúrom oda válaszként, hogy mi Amara dolga. - Ha az egyik eltűnt, úgy van helyén ha a másik is eltűnik, nem gondolod? - Magyarázom én is, hiszen így logikus, ha egyik megy, akkor takarodjon a másik is, a többit mi megoldjuk. - Eddig is megvoltunk, nincs szükségünk rájuk. Fenntartjuk magunk az egyensúlyt. A világ önjáró, önműködő dolog. Az emberek, az angyalok s a démonok. Mindig van, hogy egyik másik feljebb kerül kissé, lásd Gabriel próbálkozása. De az élet mindig utat tör magának és megtalálja a módját, hogy újra visszabillentse azt a bizonyos mérleget. Ha Amara nem jelenik meg a semmiből akkor vélhetően már túl lennék a problémán, úgy komplett. - Szándékos a szó használat, Gabriel csak ürügy volt, hogy összeszedjem az eszközöket amivel képes lehetek legyőzni egy Arkot, Gabriel is Ark, ámbár Lucifer is. - De ez jelenleg mint mondotta jelentéktelenné vált. Amara nagyobb fenyegetés most amivel törődnöm kell mint néhány Ark sértődött, megalomán testvár párharca. - Hajtom le végül az italom és helyezem én is a rögtönzött kis asztalkára az immár üres poharat. - Félre ne érts, abszolúte hidegen hagy az emberek léte, de az angyaloké vagy a démonoké is. Egyszerűen nekem jó volt ahogy volt, és ezt akarom visszaállítani. Az ember számomra úgy megfelelő ahogy van, nagyszerűen ön és egymás pusztító, birodalmakat épít aztán rombol le mert mindig jön valaki akinek nem tetszik. A béke csak ideiglenes illúzió, és nekem ez így jó. - Rövid szünet majd folytatom is monológom. - Ti odafent próbáljátok jó útra terelni őket, míg mi a mélybe próbáljuk húzni. Hol egyik, hol másik áll nyerésre, meg lehet egy egy szakasz évezredekig tart, de végül helyre áll a rend újra és újra. Nekem ez az egyensúly, nem pedig az ha jön egy, aki csettintésre, kénye kedvére tesz semmivé mindent. - Figyelmesen követem szavait, szőke tincsein aranyszín játszadozik a lemenőben lévő napsugár mely félénken, még is erőteljesen hatol át a megfakult üvegcsempéken. Ugyan ki gondolta volna? Egy Angyal, a fényesség szolgája s egy Démon Herceg, a sötétség bugyraiból diskurálnak a világnak sorsáról. - Sosem állítottam, hogy másokat akarok menteni. A világomat, legyen boldog aki akar, hogy részei. Bánom is én. - Nem árultam sosem zsákbamacskát, nem a halandók két szép szeme az indokom, hogy így döntöttem, ennek ehhez semmi köze. - De mindez nem fontos. - Zárom le ezt a szakaszt hiszen valóban nem az. Röviden bólintok kijelentésére miszerint nem hazudtolhatjuk meg Önmagunkat, valóban így van, egy hirtelen ötlettől vezérelve felállok a fotelból, s kimért léptekkel indulok meg az ablak felé, így hallgatom szavait s válaszolok röviden miután megállapodtam az ablakon kitekintve. - Én nem is teszem. Ellentétben veled. - Pillantok rá két lépést közt, majd végül az ablak fájának támaszkodva kémlelek kifelé. - Mindeddig anyatigrisként óvtad a földi világot. Emlékszem hogyan küzdöttél a Central parknál. - Mélázok el s ugrik be emlékképként amint az utcán harcolt minden erejét bevetve. - Most még is, úgy beszélsz mintha csupán a véget várnád, ölbe tett kézzel. Az általad úgy óvott tudás is veled együtt lesz az enyészetbe. - Továbbra is csupán kifelé nézek, a tajtékzó hullámokba fúrom íriszeimet, háborognak, követelőznek s szakadatlan ostromolják a part falait. - Rajtunk áll mi lesz holnap, vagy, hogy lesz e egyáltalán. Én nem küzdök Önmagam ellen, a Pusztítás vagyok, pusztítom ami az utamba áll, nem érdekel ki az, vagy mi az. Az sem érdekel ki áll mellettem, ha kell egyedül teszem, eddig sem volt másként.
Vélhetően fura lehet, hogy éppen egy Angyallal beszélek minderről. A bizalomnak ára van, én sosem bízom senkiben. De más idők járnak. Szükségszerűvé vált, a "Jó Harcos olyan mint a Folyó". - Teszem szóvá a gondolatomat. - Te lennél az Ophilia kibe bizalmam helyezem. Felmerülhet a kérdés, vajon miért? A válasz egyszerű: Az ember gyarló, megvesztegethető, könnyen átverhető. A démonok, nem a bizalom az erényünk. Te pedig az égből pottyantál, naivan, mint újszülött az idegen közegbe. Nincs okod hazudni, nincs okod félrevezetni, Angyal vagy, ugyan miért tennéd, nemde? Bár más utakon, de végtére is a célunk egy és ugyanaz. - Kósza felhő úszik a nap elé arcomra árnyat vetve, majd ahogy kúszik tova, ismét megvilágítva orcámat fokozatosan. - Te lehetnél az ellensúly a sötétségre, a Fény képviselője. - Érek monológom végére, tartásom kényelmes, ráérősen, még is komolyan támaszkodom az ablak félfájának a távolba révedve.


Ophilia
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
313

Utolsó Poszt Szomb. Május 12, 2018 10:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


There is no unknown for me
Sin, guilt, neurosis; they are one and the same, the fruit of the tree of knowledge


Az emberi gyarlóság és a nemtörődömség a mai napokban egyre jobban kiütközik. Mondhat nekem bármit az emberekről, mégsem tudom jószemmel tekinteni azt, miként ülne ölbe tett kézzel. Élik saját világukat, mit sem törődve a világban zajló eseményekkel. Még ha nem is tudnak Amara létezéséről… Gabriel ellen sem akarnak semmit sem tenni. Várják, hogy a sült galamb belerepüljön a szájukba. Hogy megoldja helyettük valaki a helyzetet.
Minek segítsünk hát egy olyan népnek, mely maga sem segít magán?
Harcolnak a démonok és az angyalok olykor egymás oldalán és miért? Kikért?
- Ha csak információmorzsákra hagyatkozol elfelejted látni az egész képet. A kirakósod hiányos, nagyon is. A teljes kép nélkül csak magadat vezeted félre - hajtom enyhén oldalra a fejemet, nem létező bajuszom alatt somolyogva a férfira.
- A határok mégis egyszer elérkeznek, beleütközünk. Van, hogy képtelen vagyunk már tovább menni, mert nincs hova. Sokan hiszik, hogy a határtalanság egy létező fogalom - gyengéden meglöttyintem a poharamat az ölembe. Figyelem, hogy a tomba fény miként játszik az aranybarna nedűvel. Szelídnek ható mosolyom levakarhatatlan rólam, ám mégsem annyira őszinte, naiv, lelkes, mint azok előtt. Sok minden történt.
A fizikai megpróbáltatások mégsem jelenthetnének ily változást bennem. Ezt én is jól tudom, de másnak nem is kell ezt tudnia. Így van ez jól.
Figyelem arcát, ahogy íriszei enyhén beszűkülnek, megemlítve a találkozómat az egyik lovassal. Ó, a vele való találkozás a top háromban sincs benne, akik azóta ártottak nekem, amióta lejöttem.
- Amit hallani akart, mégis képtelen volt meghallani azt. Vagyis, hát… Nem mindent kapott meg, de erről talán még ő sem tud. Nem hatalmaznám fel olyan hatalommal, melyet valójában keresett - a négy ereklye. A lovasok négy ereklyéje. Ha mind a négyet megszerezné, félő könnyűszerrel lehetne irányítani vele Amarat. Ez csak spekuláció, nem tudom mennyire lehet igaz, mégis… Minden ehhez vezetett, minden kutatásom. S a jelenlegi helyzetben ezt végképp nem adnám ki senki számára sem.
Dicséretére hangosan nevetek fel, többet mégsem reagálok rá. Nem valóban nem mondtam el neki mindent, ami azt jelenti, még félre is vezethettem volna, ha nagyon akarom. Miért is nem tettem?
Ajkam somolygása mégsem szűnik meg létezni egy apró momentum erejéig sem. Főleg nem akkor, amikor a mindenség pusztulását veszi számításba. Hát persze.
- Ez Amara dolga - vonom fel az egyik vállamat, hogy aztán könnyedén ejtsem vissza. A poharat az asztal aljára koccintva egyik kezemmel óvatosan simítom tincseimet a fülem mögé. - Ez olyan, minthogy te sem tudsz változtatni azon, hogy pusztulást hozz a világba, ez a lényed része, ahogy Belial is képtelen káosz nélkül hagyni a világot. Amara mindig is annak az elpusztításán fog dolgozni, amit Isten teremtett és ez így van rendjén. Így kellene, hogy rendjén legyen - ez csak puszta tény. Ezt akkor is így gondoltam, amikor a lovas járult elém… Lepett meg a lakásban, melyet birtokba vettem.
Mindazonáltal pontosan tudom, hogy mit akar Amara. Én pedig már tudom, hogy mit akarok Dontól. Nekem is szükségem van némi információra. A parancsom igazán egyszerű volt: ha nem áll az oldalunkra, el kell pusztítani. Még ha egy arkról is van szó… mindenkit meg lehet ölni valahogy. És ha valaki, akkor az a velem szemben lévő démon tudja csak igazán. Neki tudnia kell. Ő nem veszi félvállról a világot.
Ujjaimat óvatosan fonom össze, miközben hátra dőlök, ez mégsem kényelmes sokáig. Alig pár momentum és újra előrehajolok. Könyökeimet a combjaimra téve, hajolok előre, úgy hallgatva a férfit.
Lucifer tervét hallgatva, apró fény csillan meg szemembe, szívok magamba minden információt, mi csak megkörnyékez és miről nem tudok. De ez az egész mégis… Annyira lényegtelen már. Már annyira nem számít semmi sem.
- Tévedsz, Don - rázom meg enyhén a fejemet, mosolyogva. - Évezredeken keresztül csak az egyik irány képviselte magát, csak az egyik oldal. Isten azt hitte, hogy fenntarthatja veletek, Luciferrel a látszatot, de ez mind múlékony illúzió volt csak a részéről. De igazad van, egyikünk sem fog segítségünkre lenni, épp azért, mert az egyiknek már nem érdeke eme világ fenntartása, a másik meg az előzőt akarja előcsalogatni. S ugyan, mi értelme lenne bármiért harcolni, ha még a saját világának fenyegetésére sem bújik elő? - vonom össze enyhén a szemöldökömet. Hízelgő, hogy épp rám van szüksége, azt hiszi, én a segítségére leszek, de ebben most csalódnia kell. Én is láttam, hogy mit akar Amara, de a férfival ellentétben, engem ez nem taszít, hanem egyenesen vonz.
Újra csak eszembe jut kitépett szívem…
- Nincs, de talán van rá lehetőség - felelem meg kérdésére a választ. Soha semmit nem írtak fel róla, de talán lehetne ellene küzdeni.
Aki akarna. Ám ahhoz elsősorban egység kellene, mi soha nem fog megvalósulni. Meg a módja a legyőzéséhez.
- Te is csak azt hiszed, hogy rosszat akar mindenkinek Amara, holott ők ketten olyanok mint a Jin és a Jang. Te nem az egyensúly megtartására törekszel, Don. Te csak a saját életedet akarod megmenteni, hogy a pokol megmaradjon olyannak, amilyen volt. Ha valóban egyensúlyt akarnál, elfogadnád Amara pusztítását, tudván, hogy amint mindennek vége, újra meg fog minden teremtődni. Azonban nélkülünk - nem kergetek hiú ábrándokat, ám tudom, hogy az Öreg megteremthet egy újabb világot, ám ezúttal nem fogja tudni távol tartani magától Amarat. Nem csak az ő babaháza lesz a következő Föld, hanem az övé is. Ennek mindig is így kellett volna lennie, nem pedig máshogy. Ez ily egyszerű.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

Abaddon
- CAELO VEL IN INFERNO -
avatar



☩ Reagok :
119

Utolsó Poszt Szomb. Május 12, 2018 12:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



The unknown

Ophilia & Abaddon

Music - The River


A város éli mindennapjait mondhatnám mintha mi sem történt volna, de ez nem fedné a valóságot. Vannak kik nem érzékelve hatást a világi események óta, tovább lépve, mit sem tudva, vagy csak nem akarva, élik tovább életüket. Persze vannak kiket nem hagy nyugodni, minden esetre mindenkiről elmondható, függetlenül hova tartozástól vagy aktuális pozíciótól: érezhetően mozgolódik valami a levegőben. A világ java nem tudná megmondani mi is az s tán nem is érdekli, de mindenkiben ott motoszkál az a piciny, parányi érzés, valami nincs rendben, valami készül...
- Az információ mindig fontos, de tudni kell mire mikor van szükség. - Magyarázom röviden s továbbra is várom történetét, de egyelőre mind hiába. Az italt elfogadva ízlelgeti a nedűt, melynek hatása jól látható külső jelekben bontakozik ki. Miután a kényelmi köröket letudtuk megkezdődik kellemes délutáni, kora esti csevegésünk. - Tudod, hogy kíváncsiságom határtalan, csak úgy mint a Tiéd! - Válaszolom neki parányi, sokat mondó mosolykezdeménnyel. Ámbár, mikor a Viszállyal történt, intenzív kapcsolatát magyarázza, íriszem pillanatra beszűkül, ahogy ráfókuszálok az aranyhajú alakjára. Tehát megkörnyékezte Őt, erőszakkal szedett ki belőle dolgokat. - Egészen pontosan miféle információkat? - Érdeklődöm tovább míg kortyolok újabbat. Nagyon nem örülnék ha beleturkálna abba a bizonyos levesbe már pedig ha ő turkál annak inkább a bizonyos fekália kavarása a célja és az eredménye. Ami jelenleg, lássuk be nem volna jó hatása az aktuális szituációkra. Káosz, az az ami most nagyon nem kell, már legalább nem is olyan amit nem Én magam, tudatosan generálok. - Nem tudom kinek az oldalát pártolja, törhet borsot az orrok alá, de segítséget is nyújthat. - Mélázok el rajta, részlegesen szót adva a gondolataimnak. Ellenben szavai pontossága apró kis mosolyt csal orcámra, parányit bólintok elismerően. - A legtöbbet, tehát nem mindent. Ügyes lány. - Majd egy újabbat kortyolok s lassan poharamnak már csupán az alján fityeg némi itóka míg ő is szavait intézi. Lenyelem a kortyot majd szemöldököm egészen parányit húzódik össze mondatára miszerint csak mi és az emberek. - Nem, Ophilia, amit ő akar az a minden pusztulása. A múlt, a jelen és a jövő. A végtelen semmi. Mintha a történetek melyeket gyűjtöttél az évek során, a tudás, minden, semmivé foszlana, sőt, soha nem is lett volna. Mintha a teremtés, angyal, démon vagy halandó teljesen mindegy, meg sem történt volna Soha. Ezt akarja. - Nézek rá komolyan, mert ezen mondata arra enged következtetni, hogy efelett elsiklott figyelme. Bár következő mondata még sem erről árulkodik hiszen igazat ad nekem, de ki tudja, ki tudja mit tett vele a viszály és mit ültetett a fejébe. Testének mozdulatait figyelemmel kísérem amint előredől s a poharat az egyszerű kis asztalkára helyezi. Tompa koppanás jelzi amint az üveg csókot ad a fa lapnak. Szemem kíséri a mozdulatot majd ismét az ő íriszeibe mélyesztem a sajátom, érzem a komolyságot arcom kimért de figyelmem, mi eddig is rá összpontosult, ezután sem változik, értem, hogy fontos amit mondani akar, figyelem is minden szavát.
Az egyensúly, röviden bólintok, én is így gondolom, szükségszerű másként a világ felborul és az enyészetbe sodródik. - Lucifer. - Mondom ki a szolgát kit Isten felhatalmazott, hogy ellenpólus legyen. Pár pillanatnyi csend köszönt be, ízlelgetem a hallottakat. Végül megszólalok. - Lucifer éppen az egyensúlyt készült felborítani, egyik előző kérdésedre ez a válaszom. Ál-szövetséget akart kötni a fentiekkel, hogy aztán Gabrielt legyőzve Mihállyal is végezzen majd a földre hozza a poklot. Aztán jött a képbe Amara. Ő még messzebbre ment és hatalmából fakadóan, ezek szerint, különösebb akadály nélkül teheti majd meg mindezt. Ha csak nem teszünk ellene. Isten eltűnt, nincs fény oldal, csak a sötétség van. A világ nem működik csak egy iránnyal, szükségszerű a kettő. Csak magunkra számíthatunk, se Isten se Amara nem adnak számunkra élhető megoldást. Amit kínálnak az csak nekik megoldás. Így már talán érted, miért vált Lucifer kevésbé fontossá, előbb Amarat kell megállítsam. De ehhez szükségem van rád! - Nézek rá komolyan, még is kimért nyugalommal. - Van bármi feljegyzés, mendemonda, bármi, hogy hogyan lehet végezni vele? - Teszem fel a költői kérdést, bennem fel sem merül az elzárás kérdése. Hogy aztán újra kiszabaduljon? Amatőr megoldás volna... Engem nem fűz hozzá semmilyen érzelem mint mi Istenről elmondható. Számomra csak egy, a világomra törni akaró ellenség akit el kell söpörni az útból vagy minden elpusztul és világunk helyét újra átveszi az univerzum végtelenje, a végtelen fekete sötétség.


Ajánlott tartalom
- CAELO VEL IN INFERNO -



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Ido"szak nyertesei
Oldal nyertes karaktereiGratulálunk mindenkinek!

Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek





Friss Írások
Utolsó hozzászólásokAz oldal új posztjai, lesd meg őket!
Ophilia
Today at 6:52 am
☽ Don's Place




Oldal Statisztika
Fajaink összesített listájaBelépett tagok, fajok létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/4
Leviatánok
8/4
Angyal
2
Démon
9
Bukott Angyal
1
Ember
6
Félvér
2
Harcos Angyal
4
Vadász
6
Nephilim
3