Omnen dimittite
spem, o vos intrantes!
Staff, és tagok által keresett karakterek

 
• Kórház, 132-es kórterem •
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Kórház, 132-es kórterem VQSi8OZ
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
812
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 27, 2018 12:45 pm
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 2:31 pm
Következő oldal


Adele.
Ki az az Adele???
Hiába állította azt nekem Tori nemrég, hogy nem bántottam meg, és nem azért sír... mégis... valahogy az volt az érzésem, hogy valamit rosszul csinálok, vagy... mondtam valamit, ami miatt most ennyire... érzékeny...(?)
Valahogy olyan érzéseim voltak, mintha egészen...
De a doktor közbeszólt, mielőtt rájöhettem volna mi a gond, vagy a... az, ami zavar... engem, őt... Torit...
- De ki az az Adele? - kérdeztem a doktornőtől csak azért is, még ha el is mondta, hogy nem fogják kiigazgatni a zavaromat...
Folyamat... nem értem, hiszen én... jól vagyok... mi bajuk van velem, amihez folyamat kell...?
Csak pislogtam rá értetlenül, néha oldalra pillantva a feleségemre, hátha az ő arca alapján megfejthetem a gondomat. De nem nagyon sikerült, csak ugyanazt éreztem, mint előtte, ezért visszafordultam a dokihoz, aki az állapotomról kezdett előadást tartani, én meg csak tovább ráncoltam a szemöldököm.
- Emlék... Amnéziás vagyok? De hát... én nem... - Torira kaptam a szemem, és kissé újra csak megszorítottam a kezét. Nem értettem. - Hogy lennék már én... nem... igen, kicsit zavart vagyok, ez tény, elismerem, de én... emlékszem... Ő a nejem, Tori, az életem értelme, és én... én rendőr vagyok, és... apám is az volt, és... emlékszem anyámra és a testvéreimre, és arra, hogy Tori apja nem kedvel túlzottan, de az anyukája igen, és... és tudom, hogy szeretnénk gyereket, bár ebben a világban, nem egyszerű ilyesmit... az angyalok, és a démonok, és én... emlékszem, nincsenek fehér foltok! - állítottam heveskedve, s megpróbáltam felkelni, de a mozdulatra a bordáim rögtön ellenkezni kezdtek, amire felszisszentem, miközben hasogatni kezdett a fejem is, talán épp a hirtelen mozdulattól, és inkább vissza is ereszkedtem hamar a párnámra. Zúgott a fülem, és idegesen néztem Torira.
- De én... én... csak a robbanásra nem emlékszem... arra a napra... más nem esett ki, igaz? - kérdeztem tőle, és nem akartam hagyni, hogy a doki közbevágjon, a feleségemtől akartam hallani az igazságot. Vagy... ha nem mondja meg nekem, majd megpróbálnám leolvasni az arcáról...
Nyugtalanul szuszogtam, figyeltem őket... nem akartam elhinni, hogy ez az egész... velünk történik... Miért? Miért éppen velünk, az ég szerelmére? Jó emberek vagyunk, nem szolgáltunk rá, hogy épp... velünk történjenek ilyen dolgok... robbanás, és kóma, és... De hát nem is értem, miért csodálkozok, egy ilyen világban mindig is... ok és értelem nélkül történtek a rossz dolgok, csak más, nagy hatalmú lények kénye-kedve szerint... nem is értem, miért csodálkozok, hogy immáron minket is utolértek. Kész csoda, hogy eddig nem esett komolyabb bajunk, már épp "ideje volt", hogy véletlenül egy olyan helyre tévedjek, ahol baj lesz... vagyis volt... De legalább csak én... csak velem esett ilyen, és nem Torival lett baj, mert azt sohasem bocsátanám meg magamnak!
A doki felszólítására engedelmesen bevettem a pirulákat, amiket nekem hozatott, nem ellenkeztem... úgy gondoltam, ha jó leszek, előbb kettesben hagy minket a nejemmel. Habár, persze nem hagyta ki, hogy pihennem kell, de... azért amikor távozott végre ő és a nővér, és becsukódott mögöttük az ajtó, cinkosan vigyorogtam rá Torira, amint mellém heveredett.
- Bűntudatom van, amiért ennyi aggodalmat okoztam neked - sóhajtottam bűnbánón, miközben magamhoz öleltem őt, és megcsókoltam a feje búbját. Olyan... jó érzés volt, hogy a karjaimban érezhetem a testét. Biztonságos, és... ismerős érzés volt, vágyott és hiányolt... e percben tisztán éreztem, milyen rég volt már, hogy utoljára a karjaim közt lehetett...
- Megígérem neked, hogy nem lesz több ilyen. Megígérem, hogy legközelebb maximum golyót röpíttetek magamba, de robbanóanyagnak még csak a közelébe sem megyek - próbáltam meg viccel elütni a helyzet súlyosságát... - Ígérem, hogy mire a baba megszületik, már... jó fiú leszek, oké? - kérdeztem, s szeretettel simítottam a kezem a hasára. - Megígérem, hogy nem hagylak titeket magatokra. Én mindig itt leszek. Sosem hagylak el benneteket. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem - mosolyogtam, fel sem fogva a helyzetben beállt változást... vagyis... az ÉN helyzetemben való újabb változást.
- Szeretlek, és most már nyugodj meg, már itt vagyok, és nem megyek sehová. Hamarosan hazamegyek, és magunk mögött hagyjuk ezt az egész balszerencsés helyzetet, oké? Ígérem! - mondtam komolyan, s egyik kezemmel az álla alá nyúlva, kényszerítettem finoman, hogy a szemembe nézzen.
- Jól vagy, ugye? - kérdeztem, kicsit aggódva, mert úgy láttam, mintha... sápadt lett volna... vagy csak a szemem csalt meg...(?)
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 12, 2018 10:59 pm
Következő oldal


☽ Ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!
Chris + Tori

 

Vadul zakatolt a szívem, de most már legalább kaptam levegőt. A szerelmem kezét szorongattam és nem is figyeltem másra. Nem láttam a hófehér falat, amely négy oldalról körbevett és nem hallottam a gépek csipogását, amely ezután a két hét után álmomban is végigkísért. Csak Chrisre figyeltem. Próbáltam magamba szívni minden egyes pillanatot, amit vele töltöttem és megnyugtatni magam. Mélyeket lélegeztem és azt skandáltam magamban, hogy minden rendben, visszatért, nem fog itt hagyni. Nem volt könnyű és a nagy izgatottságban, megkönnyebbülésben el is hullajtottam néhány könnycseppet.
- Nem bántottál meg, édes. Dehogyis, épp ellenkezőleg. – válaszoltam neki mosolyogva. – Azért sírok, mert boldog vagyok, hiszen élsz.
Most, hogy kimondtam, sokkal könnyebb is elhinnem. Nem álmodom, nem képzelődöm. Tényleg itt van velem. Azért a biztonság kedvéért észrevétlenül belecsíptem a karomba, mielőtt megjött a doktornő és a nővérke.
Csillogó szemekkel néztem Chrisre. Másra számítottam. Azt hittem, mivel nem ismer meg, nem is akarja, hogy maradjak, ameddig beszél a dokival. Bár világok dőltek volna össze bennem, ha nem szerette volna, hogy itt maradjak. Majd mikor végül visszatért az emlékezete – jobban mondva újra megismert -, egy újabb szorító béklyótól szabadult meg a szívem. Azért persze nem vedlettem le minden kétségem és idegességem. Eddig úgy tűnt, azt tudja, én kivagyok, de ki tudja, hogy mennyi hiányosság akad még az emlékezetében.
Azt már észrevettem, hogy szép fokozatosan térnek vissza az emlékei és még neki sem tűnik fel, hogy az egyik pillanatban még ezt tudja, a másikban meg már az. Olyan gyorsan vált, hogy újra és újra fel kell vennem vele a fonalat. Persze az orvos és az összes nővér azzal traktált már két hete, hogy az emlékezetvesztésre fel kell készülni és semmi értelme emiatt még jobban elmélyedni a fájdalmamban. Hogyan is tehetnék ilyet, amikor végre élve látom az én kedvesemet? Nem. Örülök neki, hogy él és a fájdalmam is megszűnt azonnal, de az ilyen hirtelen váltásokon azért nem könnyű gyorsan túllendülni. Én igyekszem igazodni hozzá és nem furcsállni azt, hogy az egyik pillanatban még egy idegennek hisz, a másikban meg már újra tudja, hogy a felesége vagyok.
- Két hete, szívem. – bólintottam lebiggyesztett alsó ajkakkal. -  Borzasztó volt. – suttogtam magam elé bámulva. – Nem tudtam, hogy mi lesz… mi lesz velem, ha nem ébredsz fel. – elszorult a torkom, szemeim megteltek könnyel. – Annyira féltem, Chris. Rettegtem, hogy nélküled kell tovább élnem. – olyan halk voltam, hogy attól tartottam, még ő sem hallja, amit mondok, de azt semmiképp sem akartam, hogy az orvos vagy a nővér ezt hallgassa. Azonban már nem bírtam tovább magamban tartani.  
Csak néztem őt és igyekeztem megnyugtatni magam. Még mindig egy nagy csomóban állt a gyomrom, de már kezdtem érezni azt, amit eddig nem: éhséget. Két hete nem bírta egy jót enni. Persze összeesni nem fogok, a lányom miatt ennyiben muszáj volt megőriznem az erőmet, de a napi egyszeri étkezés és mellé körülbelül öt liter kávé bőven elég volt.
- Majd lesz gyerekünk? De édes ugye tudod, hogy Adele… - kezdtem homlokráncolva, de a doktornő megköszörülte a torkát és egy szúrós pillantást vetett rám.
- Most arra van szükség, hogy Mr. Mayer mindenre magától jöjjön rá, nem szabad megzavarni a gyógyulás folyamatát. – szögezte le, miközben megvizsgálta a férjemet. Nem voltam szimpatikus neki. Talán azért, mert többször is nekiálltam hisztizni a kórház közepén, amiért ki akart küldeni a szerelmem mellől. Lehet, hogy azt is zokon vette, hogy a fejéhez vágtam néhány napja, hogy nem tesznek semmit a férjem gyógyulása érdekében. Nem hittem volna, hogy ezt így mellre szívja, én igazán nem voltam önmagam az előző két hétben. Ha jó napom van, akkor szinte kenyérre lehet kenni. – Őszinte leszek, Mr. Mayer. Súlyos fejsérülést szenvedett, melyben az agy emlékezetközpontja sérült meg súlyosabban. Szerencsére ennek több fokozata is lehet. Talán lesznek olyan emlékek, amelyek már soha nem fognak visszatérni, de előfordulhat, hogy mégis. Ez mind még nagyon bizonytalan. Ami a legvalószínűbb, hogy szépen fokozatosan minden eseményre emlékezni fog, ami az életében történt. Az ilyen betegnél azonban az is előfordul, hogy az életük legutóbbi szakasza teljesen kiesik. Ez lehet akár több év is. – mondta és fancsali képem láttán elhallgatott. Felsóhajtott és nagy kegyesen hozzátette. – Erre kevés esélyt látok magánál. Amelyek azonban kevésbé aggasztóak, de semmiképpen nem elhanyagolható problémák, azok a bordatörések, zúzódások. Erre kap fájdalomcsillapítót és gyógykezeléseket. A friss kötést még ma reggel felrakták, tehát ezzel ma már nem kell foglalkozni. – tájékoztatott. – Emellett kisebb-nagyobb hegek és sebek az egész testét beborítják. Egy van az arcán, több horzsolás a mellkasán és néhány mélyebb seb a lábán. – magyarázta, majd a papírt, amiről olvasott, felcsíptette az ágy végére.
A nővér és az orvos megvárta, míg Chris beveszi a gyógyszereket, majd magunkra hagytak minket, előtte természetesen közölték, hogy a férjemnek most rengeteg türelemre és pihenésre van szüksége a gyógyuláshoz. Mintha azt gondolnák, hogy most rögtön megakarom erőszakolni a tudatát az elmúlt évek eseményeivel. Nem így tettem. Inkább bemásztam mellé az ágyba, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat és átöleltem.
Percekig nem szóltam egy szót sem, csak magamba szívtam az illatát és igyekeztem megfeledkezni az elmúlt napok kínlódásairól. – Ígérd meg, Chris, hogy soha többé nem hagysz itt. Egy napra sem. Egy pillanatra sem. – a kórházi pólójába motyogtam, mintha bizony ő aztán tehetne a balesetről. – Kikészültem. Azt hittem… azt hittem vége mindennek.


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Május 25, 2018 5:45 pm
Következő oldal


Minden annyira... zavaros volt hirtelenjében, annyira... zsúfolt, és közben... nem tudom... úgy éreztem magam, mint a váza, ami összetört, aztán összeragasztották ugyan, de még mindig megvannak a törési pontok...
Próbáltam hinni a tüneménynek... hogy minden rendben. Hogy nincs semmi baj. Hogy megtudok majd mindent... próbáltam mindezt elhinni neki. Komolyan. Mélyen lélegeztem... és igyekeztem elhinni... és megnyugodni... Még ha nem is tudtam ki ő, mi lett velem... de... azt mindenképpen éreztem, hogy ez a nő... ő... az én napraforgóm, és jó hogy itt van velem. Biztonságérzetet adott, hogy fogja a kezem, hogy a hangját hallom, hogy... látom miként reagál, arra, hogy ébren vagyok, hogy magamhoz tértem, ebből a... a kómából, amiben voltam... és amitől borsódzott a hátam. Mert nem tudom mi lett velem, de sötétségre emlékszem... magányra... az érzésre... és az mind rossz volt. Csak a fénypontom... Napraforgó adott erőt, reményt... csak a hangja volt, amire vissza tudtam emlékezni, mint pozitívum, az elmúlt... azokból az időkből, melyek mögöttem álltak.
- Élek... - bólintottam lassan, elmélázottan. Néztem az arcán végiggördülő sós cseppeket, és szemöldököm összevonva kérdeztem. - Miattam sírsz... igaz? Megbántottalak? - kérdésem a könnyeihez szólt. Valamiért rossz érzés volt, megríkatni a... ő... őt... Torit... A nejemnek mondta magát, de nem értem... nem tudtam felfogni, hogyan... hogy lehetne az...
De mielőtt még mélyebben próbálhattam volna puhatolózni erről az egész zavaros szituációról, a mellettem síró nőtől... bejött a doki.
Hogy segítsen, vagy még több gondolkodni valót adjon... nos... ja... jó kérdés.
A doktornő szemében láttam, hogy szeretné, ha Tori kimenne a szobából, de én nem akartam, hogy távozzon. Eltökélten néztem az orvos szemébe, és úgy mondtam neki én is, Tori szavaira rábiccentve.
- Szeretném, ha a feleségem itt maradna. Jobban... érzem magam, ha itt van... még elég zavaros a kép... érzem, hogy... zavaros, így kérem, ne küldje ki őt - szorítottam meg kicsit, a szeretett nő kezét, akire pedig ezután hálásan pislogtam, hogy ő sem szeretne engem itt hagyni.
Valahogy, ebben az egész zavaros... fura, és idegen helyzetben, csak ő a fix. pont nekem... akiben biztos lehettem, aki... KELL, hogy itt legyen velem. Nem akartam szem elől téveszteni. Most még azt is elképzelhetetlennek hittem, hogy ne érezzem magamon az érintését. Mintha kellene nekem a levegővételhez. Annyira hiányzott, hogy ha eltávolodna, vele tartanának a belsőszerveim is talán... loholna utána a szívem, az agyam, a tüdőm, a gyomrom, mindenem...
Elcsodálkoztam következő szavain.
- Persze... - Egy pillanatig értetlenül pislogtam rá. - Hogy is ne emlékeznék? Téged nem lehet elfelejteni, Szerelmem! - bizonygattam sziklaszilárdan, kétely, s gondolkodás nélkül. Kérdés sem lehetett. Hogy őrá ne emlékeznék? Hogy gondolhat ilyet? Soha! Soha, de soha!
Elkaptam róla a szemem, amikor a doki elkezdett magyarázni nekem a történtekről... a történtekről, amik velem történtek... de amikre rohadtul nem emlékeztem egy kicsit sem. Robbantás... baleset... támadás... áldozatok... Vér és... sikoltozás... Az agyam kattogott, de én csak az utóbbi kettőt tudtam hozzátenni a történethez... azt sem úgy, mint emléket, hanem... csak... valami kósza megérzést. A vér melegét éreztem, az érzésre emlékeztem... vér melege a kezemen, az arcomon... igen... és... fülemben csengtek a sikolyok... Valaki a közelben segítségért sikoltozott... egy nő... És én akartam valamit... talán... nem tudom... felkelni... segíteni... talán...
Vagy... csak most gondolom, hogy ezt akartam volna, ha ezt hallom...? Nem is tudom... nem tudom, az elmém... zavaros. Jár az agyam, mégsem érzem, hogy haladnék vele valahová. Hiányoznak az emlékek erről, csak... érzem, hogy... tényleg megtörtént... igen... úgy is érzem magam, mint akit kis híján felrobbantottak, igen... ez stimmel... az érzés...
- Két hete? - Torira kapom a szemem, sűrűn pislogok, próbálom... megtölteni ezt az időt... legalább érzetben... De nem megy. Hiába próbálom, nem érzem, csak azt, hogy az idő... De nem. A sötétség hosszú volt, de nem emlékszem rá, hogy ilyen sokat hallottam volna az ő hangját. Talán az elején nem beszélt hozzám... vagy... nem emlékszem... vagy nem hallottam mindent. Talán csak részleteket, vagy... csak onnantól, mikor az agyam már gyógyult...
- Nagyon megsérültem? - kérdeztem, hol a dokira, hol Torira nézve. Megsérültem, a bordáim... Talán a fejem is bevertem, gondolom... ha két hétig kómában voltam, és nem emlékszem a balesetre sem. Bár ez a sokktól is lehet... vagy a vérveszteségtől, ha esetleg olyan sok volt. Nem tudom... két hét hosszú idő, nagyon hosszú, az alatt lehet bőven gyógyulni, és regenerálódni. Az agyam biztos azért került kómába, mert fel kellett dolgoznia a sokkot, a történéseket... mégis csak kis híján felrobbantam, majdnem meghaltam, és... majdnem magára hagytam Torit.
Míg a fehér ruhások egymással voltak elfoglalva, én a nejemhez fordultam. Kezem megszorította az övét, összekulcsoltam az ujjainkat. Kicsit rámosolyogtam, szerettem volna megnyugtatni, hogy most már itt vagyok vele, és nem hagyom újra magára.
- Szeretlek - feleltem én is. Beszívtam édes illatát, lelkembe véstem közelsége érzését, és úgy vágytam rá, bár sose távolodna el már tőlem többé. Ez a két hét... pokoli lehetett a számára. Magára hagytam, pedig esküt tettem, hogy sosem teszek ilyet. Még elképzelni is nehéz, mennyire félhetett, szenvedhetett, hisz tudom, én mennyire szenvedtem volna, ha az ő helyében vagyok, ha ő fekszik a helyemben, ha lebeg élet és halál közt... ha ő van ott a robbantás helyszínén, ha ő vész oda majdnem.
- És ígérem, hogy ha egyszer majd lesz gyerekünk, nem keveredek többet ilyen szituba. Igyekszek majd nem felrobbantatni magam... miközben megyek az utcán. Sajnálom, hogy rád hoztam a frászt - pislogtam bocsánatkérőn, egy félmosoly kíséretében, de mielőtt feleletet kaphattam volna, az orvosom újra rám emelte a figyelmét, és mondta, hogy akkor most megnézné a bordáimat. Mellém lépett, és a takarót a derekamig húzta rajtam, míg a kórházi gúnyát is odébb húzta, hogy testemhez férjen, majd finoman ugyan, s amennyire meg tudtam ítélni, szakszerűen, de azért nem túl nagy kímélettel kezdte tapogatni a bordákat, amiket sérültnek bélyegzett. Nem állítanám, hogy különösebben felemelő érzés lett volna, amit csinált, de nem szóltam rá, nem nyafogtam, hogy fájna. Úgy voltam vele, hagyom, mert hát, ugye, a mondás is úgy tartja, "hagyd magad, előbb szabadulsz", és én szerettem volna szabadulni... szabadulni a nőtől, és kettesben maradni a nejemmel, hogy tényleg megnyugtathassam, és bocsánatát kérhessem, amiért ráhoztam a frászt. Jó, ja... egy zsaru mellett eleve nem könnyű az élet, főleg nem ilyen világban, mint amiben mi élünk, de... azért a felrobbantás és a két hét kóma már talán neki is sok lehetett... Nem mindegy, hogy csak kicsit meglövik az embert, és pikk-pakk hazamegy, vagy... jön kapásból egy bomba, és két hét para, hogy élek-e vagy halok, vagy mi lesz... Szóval... igen... őt, és igazából magamat is... jó lenne kicsit megnyugtatni, hogy nincs gáz. Hogy már jól vagyunk. Ő is, én is, és nincs semmi. És remélhetőleg hamarosan majd el is mehetek... tán... végülis... feküdni otthon is lehet, meg gyógyszert szedni, és ha felébredtem a kómából, nyilván azért, mert az agyam már gyógyul, vagy meg is gyógyult. Kicsit még sok, meg zavaros... de asszem ez érthető, ha az ember két hetet alszik... a többi... már rendbe jöhet otthon is. Ahol ugye, nem mellesleg, Torival együtt fekhetek az ágyban, és nem kell magányosan hevernem.
- Mi az ábra, doki, jól vagyok? - kérdeztem, némiképp fáradtan, de közben a nő arcát figyeltem. Beszédes az arca, és... nem is tudom, valahogy nem tetszett a kép, amit vágott.
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 6:55 pm
Következő oldal


☽ Ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!
Chris + Tori

 

Hihetetlen. Hihetetlen. Csak ez a szó járt az eszembe. Ha nem lenne apokalipszis és nem tudnám, hogy Isten nagyon magasról letojja az életemet, akkor azt mondanám, hogy Isten szeret engem és visszaküldte nekem őt. Azonban nem adhatok neki hálát ezért. Ahogy a sorsnak sem. Az emberek a maguk életéért felelnek, csak ők segíthetik egymást és előidézhetik a szerencséjüket. Ezért sem imádkoztam. Én nem kérleltem a sorsot, vagy akárkit, aki csak meghall és vissza tudja hozni nekem. Inkább figyelmesen hallgattam az orvost, hagytam, hogy végezzék a munkájukat a kórházban és persze győzködtem Chris-t, hogy még nincs itt az ideje meghalni.
Meglehet, hogy rosszul reagáltam az ébredezésére, de utólag is megbocsátottam magamnak és úgy döntöttem, hogy lehetett volna ennél rosszabb is. Legszívesebben ugráltam volna örömömben, csókoltam volna ott, ahol csak bírtam, míg levegőért nem kapkodok. Ehelyett az engem elárasztott örömöt hihetetlenül sikerült elnyomnom magamban. Csak szólítgattam és szorongattam a kezét, miközben szerelmemnek hívtam. Összezavarhatta ez a szó. Bár lehet, hogy nem is kellene okolnom magam emiatt, hiszen éppen most ébredt fel egy kómából, tehát nem várhatom el, hogy mindegy egyből úgy legyen, ahogy előtte volt és bepótolja a vacsorameghívást, amelyet pont arra a napra ígért.
- Igen, baleset, szívem. – mondtam halkan és izgatottságom ellenére igyekeztem nyugodt hangnemet megütni.  – Majd mindent el fogok róla mesélni, de nem hiszem, hogy itt van az ideje. Ne zaklasd fel magad. – motyogtam inkább csak magamnak. Finoman megsimogattam az arcát és leültem az ágya mellé.
Az orvosok és a nővérek is már két hete igyekeztek felkészíteni arra, hogy fennáll a veszélye annak, Chris nem is fog emlékezni rám. Lehetséges, hogy idővel visszatér az emlékezete, de az is lehet, hogy nem. Ez már igazán nem számít az után, hogy felébredt. Nem kell, hogy számítson. Inkább ezerszer felejtsen el és ezerszer szeressen belém, csak éljen és viruljon.
- Semmi baj, bébi. – mondtam neki határozottan. Nem haragudhatok rá azért, mert nem emlékszik rám. Nem okolhatom őt és nem mutathatom ki azt, hogy mennyire fájnak a szavai. – Nem számít, a lényeg, hogy élsz. Más most már nem számít. – halovány mosolyt villantottam rá, de közben végigfutott pár könnycsepp az arcomon.
Bejött az orvos és kíséretében a hűséges nővérke, akik egyből elkezdték kérdezgetni Christ és annak ellenére, hogy az elmúlt két hétben láttak őrülten dühöngeni, kiabálni, bőgni és kiborulni, simán kiküldtek volna. Ahhoz persze korábban kellett volna felkelniük, mert én olyan sziklaszilárdan ültem a szerelemem mellett, hogy egy bontógolyóval sem tudtak volna onnan elüldözni. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Chris sem akart kiküldeni. Bár eddig még fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, mégis úgy szorongatta a kezem, mint én az övét. Minthogyha valami borzalmas történne, ha elengedné. Mintha felrobbanna a szoba vagy szétnyílna alattunk a föld, ha elengednénk egymás kezét.
Mikor rám nézett a doki és félrebiccentette a fejét, rögtön elkapott a méreg, de inkább csak Chris felé fordultam és úgy tettem, mintha nem is láttam volna a doktornő előző gesztusát. Most nem volt kedvem összeveszni vele. – Nem fogom itt hagyni, doktornő. Itt kell most maradnom. – motyogtam csak halkan, miközben Chris arcát bámultam.
Simogattam Chris kezét, miközben arról mesélt, hogy milyen zavarodottan érzi magát. Segíteni akartam rajta. Bármit megtettem volna, ha ő kicsivel is jobban érzi magát.
Melegség töltött el, amikor meghallottam, hogy a feleségének nevez. Hát újra emlékszik rám. Kevesebb ideig tartott, mint amire számítottam. Én már fel voltam készülve a legrosszabbra és már arra is elszántam magam, hogy újra meghódítom a szívét. Újra eljutott hozzám a megfelelő mennyiségű levegő és egy mély sóhajjal be is áramlott a tüdőmbe. Kis híján elbőgtem magam megint, de megembereltem magam, hiszen nem sírdogálhatok egész nap.
- Hát emlékszel rám, édes. – súgtam halkan, megkönnyebbülten és kihúztam magam, majd az orvosra néztem. Engem most már nem küld el innen sehova.
Kedvesen rámosolyogtam, amikor elkezdett kíváncsiskodni, de mire szóra nyitottam a számat, az orvos belekezdett.
- Egy lázadó csoport robbantott New York egyik viszonylag frekventált utcájában és Ön ennek az egyik áldozata. – válaszolta az orvos. – Egy szerencsésebb, mert sokan életüket vesztették. – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Sokan megsérültek, Chris. Két hete vagy kómában. - folytattam az orvos helyett. -  Megsérültél néhány helyen, de most már rendbe fogsz jönni. - mosolyogtam.
Most meg kell vizsgálnom, néhány bordája megsérült és addig, Patricia, kérem, hozza Mr. Mayer gyógyszerét. – utasította a mellette álló, fehér ruhás nőt, aki eddig nyomkodott valamit a gépeken, amik Chrisre vannak kötve. A doktornő odaadott egy papírt a nővérkének és elkezdett valamit magyarázni a gyógyszerekről, amit be kell hoznia. Én kihasználtam az alkalmat és addig is közelebb húzódtam Chrishez.
- Nem is tudom, mit mondjak. – suttogtam és végigsimítottam az arcán. – Két hétig gondolkodtam azon, hogy mit fogok majd tenni vagy mondani akkor, ha felébredsz és most… - felsóhajtottam. Az arcát fürkésztem és az egyik hajtincsével játszottam. – Csak annyit akarok mondani, hogy szeretlek és… most már minden rendben lesz. – mondtam inkább csak magamnak. – Én… - kezdett megeredni a nyelvem, amikor a doktornő ismét odafordult hozzánk. Már alig vártam, hogy ez az egyébként kedves, bár most kissé idegesítő nő lelépjen, hogy végre ki tudjam önteni a szívem és elmondhassam, kibeszélhessem magamból, hogy mit éltem át akkor, amikor ő nem volt velem.


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 05, 2018 9:59 pm
Következő oldal


Zavartan kezdtem pislogni. Szemöldököm összevontam, ízlelgettem a szépség szavait...
Szerelmem? De hát...
Lázasan járt az elmém, már... na persze azzal a sebességgel, amire képes volt hirtelenjében...
Szerelmem? - gondolatban kimondtam, ízlelgettem a szót... és próbáltam megérteni, hogy-hogy énnekem mondja ez a tünemény... ez a szép szál napraforgóvirág... Hogy-hogy nekem szól ez a megszólítás? Ki ő? Kicsoda ő nekem? Hiszen nem... én nem ismerem őt...
És zavarom csak tovább nőtt, ahogy megláttam... újra sírni... Napraforgó sír, és... nevet... zavarosan, szinte ijedten néztem őt, ezt az idegen, gyönyörű lényt... és próbáltam rájönni, mi történik... mi történt, és ki ő...? A szemem előtti kép hiába tisztult ki, mert a mögötte, az elmémben levő kép... az sötétséges maradt, legalábbis arról, hogy miért szólít szerelmemnek ez a nő... arról mindenképp. Gyönyörű, és láthatóan boldog valamiért, de... ezt én okoztam...? Azzal hogy felébredtem? Ébred... ébredtem? Miért aludtam? Aludtam egyáltalán? Mi történt velem...? Hol vagyok? Mi... mi folyik itt...?
Fejemben cikáztak a gondolatok, mint a flippergép golyói... arcomra is tán kiült a félelem, az aggodalom, ami lassanként pánikérzést eredményezett, ami szorongatta a mellkasomat.
Mi történt velem?! - csak ez járt a fejemben.
- Napraforgó... - ismételtem, amikor visszakérdezett rá. Csak ez jutott eszembe róla, és csak ez tudott most némi nyugalmat erőltetni belém... Ő a napraforgóvirágom... ez az a hang... ő az... őt hallottam a sötétben, ez biztos... neki kellett lennie... De ki ő?
Lassan rázni kezdtem a fejem... már ha hívhatom azt rázásnak, amit műveltem... talán inkább csak ingatásnak tűnt. Gyorsabban kezdtem el venni a levegőt, mint szerettem volna, ahogy felelt nekem a ki nem mondott kérdésekre...  
Feleség?! Nem... nem, nem, nem... nem... arra emlékeznék... ha megházasodtam volna... nem... nem lehet... téved... biztosan téved...
- Tori... - ízlelgettem gyöngén a nevét... de a gyomrom... nem is tudom, olyan érzés volt, mintha gumiból volna, és húzgálná valaki... ideges, rossz érzésem volt... Annyira gondolkoztam, komolyan lüktetni kezdett tőle a fejem.
- Nem... nem Tori... Napraforgó... - mozgattam tovább a fejem jobbra-balra, és idegesen markolásztam a takaróm szabad kezemmel. Próbáltam átlátni a homályon... a zavaron, amit a szavai keltettek bennem, de csak azt tudtam, hogy nem tudom ki ő... ki az a Tori... és hogy nekem nincs feleségem... Én őt csak Napraforgónak ismerem... a hangnak a fejemből... vagyis... nem... nem ő volt a fejemben, én voltam a fejemben... aludtam, és ő beszélt... úgy hallottam... igen, biztos... ez így volt.
- Kórház...? Baleset? - kérdeztem vissza, de ahogy körbenéztem a szobában, tényleg úgy festett, mint egy kórház... De hogy baleset? Milyen... nem... Baleset? Nekem egyáltalán nem rémlett, hogy velem bármi is... nem...
Ahogy arra gondoltam, mi vezetett ide, egy nagy... nagy fekete folt fogadott. Az utcán voltam, mentem valahova, és most... most felébredtem... De hová mentem? Miért mentem? Milyen baleset?
- Nem... nem tudom... mi történt, és... nem tudom ki vagy... sajnálom... ne haragudj... - szabadkoztam, de nem tudtam, miért kell... csak... úgy éreztem, ezt kell tennem. Úgy éreztem, rosszat csináltam, az arca... ezt árulta el. Hogy baj van, hogy ez... hogy valami nem jó... És nem tudom miért, de ez rossz volt nekem, fájt... bent... a mellkasomban éreztem, hogy ez baj... Napraforgó szomorú, és ez... ő... így nem jó. Nem akarom szomorúnak látni. Nem akarom, hogy Napraforgó sírjon.
- Orvos... jó... jó, egy orvos... - bólintottam, ahogy helyezkedni kezdett, én meg kicsit megnyugodni. Nem tudom mi történt, de az orvos jó ötlet, ő talán tud nekem segíteni, hogy mi... mi ez... velem... miért mondja ez a nő, hogy a feleségem, miért fogja ennyire a kezem... Mondjuk ez jó érzés... kicsit én is megszorítottam a kezét, mert jó érzés volt, jó fogni, és jó, hogy fogta a kezem. És hogy itt van... az is jó...
- Tori... Tori... - mormogtam az orrom alatt, ahogy figyeltem könnyes, piros szemeit... ízlelgettem a nevét... azon elmélkedtem, vajon miért érzem úgy, hogy meg akarom simogatni az arcát, felitatni a könnyeit... És csak akkor kaptam el a pillantásom, amikor az ajtó kinyílt a szoba végében, és belépett rajta két nő... a ruhájuk alapján egy orvos és egy nővér...
- Nocsak, szép jó napot, örülök, hogy felébredt - sétált egyenesen hozzánk mindkettő, és egyikük alaposabban mért végig, mint a másik, miközben az orvos beszélt. - Dr. Lena Eddart vagyok. Hogy érzi magát?
- Zavarodottan, doki - feleltem, miközben nagyot nyeltem, és megszorítottam újra kicsit Tori kezét.
- Értem - bólintotta az orvos, miközben Torira pillantva finoman kifelé biccentett fejével, jelezve, hogy nem bánná, ha elhagyná a szobát, míg megvizsgálnak engem, de én nem eresztettem a szép hölgy kezét... mondjuk ő se úgy nézett ki, mint aki ki akar szaladni... - Meg tudja mondani a nevét?
- Chris Mayer - válaszoltam határozottan. Nem is értettem, miért kérdés, tudom-e a saját nevem. Persze, hogy tudom, miért ne tudnám? - Ő pedig Tori Mayer, a feleségem - folytattam, teljes komolysággal, és magabiztossággal, szemernyi kétség nélkül. Nekem fel sem tűnt a váltás, a két pillanat között, amikor még csak Napraforgó volt ő a fejemben, majd az újabb pillanat közt, amikor már Tori, a nejem volt.
- Mondják, mi történt... mi történt velem? Hogy kerültem kórházba? Miféle baleset ért? - kérdeztem gyöngén, de nagyon kíváncsian, hol Torira, hol a dokira bámulva, epedve várva a választ!
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 05, 2018 12:40 pm
Következő oldal


☽ Ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!
Chris + Tori

 

Először nem is hittem a szememnek. Mozgást észleltem a szemhéja alatt, mintha azt próbálná meg kitalálni, hogyan tud kilesni. Kikerekedett szemekkel bámultam, hirtelen a könnyeim is elapadtak a meglepetéstől és egy őrült szurkoló vált belőlem. Belül kiáltottam, ordítottam, hogy gyerünk, nyisd ki, itt vagyok, de a meglepetéstől csak egy halk suttogásra futotta tőlem:
- Gyerünk! Meg tudod csinálni, édes. – összeszorítottam a fogaimat és ameddig nem sikerült neki kinyitni a szemeit addig nem is vettem levegőt. Utána egy hatalmas felszabadult sóhaj szakadt ki a mellkasomból. – Itt vagy, szerelmem. Itt vagy…
Hát visszatért hozzám. Meghallott vagy inkább érzett. Érezte a szenvedésem, nem maradhatott továbbra is távol. Most már semmi sem számít. Elkezdtem hangosan sírni és kacagni egyszerre. Napok, hetek nehéz súlya szakadt le a vállamról. Ezernyi reménytelen, fájdalmas jövőkép illúziója oszlott most szét bennem és az esetleges elvesztése elleni kétségbeesett küzdelem is a múltba veszett, minden kínzó érzés, kétely és bizonytalanság elillant. Most már itt van. Mindegy mi történik, nem számít, hogy ez után mi lesz. Ha mellettem lesz, akkor nem érdekel.
Azonnal szólnom kellett volna az orvosoknak, de még egy kicsit élvezni akartam a percet.  Két hete nem jutott nekem egy morzsa sem a boldogság tortájából. Most meg kaptam egy egész szeletet és nem győztem falni.
Azonban amikor megszólalt, olyan volt, mintha a szeletet otthagyták volna előttem, de kiszedték volna belőle a csoki krémet. Nem ismert fel. Átkoztam a sorsot, amiért bár visszahozta nekem, de elfelejtette vele a közös múltunkat, a közös jelenünket és jövőnket. Az életünket.
- Napraforgó?– suttogtam magamnak értetlenül. Sosem szólított még így, bár bizonyára nem rossz jel. – Én vagyok az, édes. – mondtam kényszerített mosollyal az arcomon. – Tori. A feleséged.
Bár az orvosok figyelmeztettek az esetleges emlékezetkiesésekre, ez akkor is hideg zuhanyként ért. – Ne aggódj, Chris. Kórházban vagy, azt tudod? Volt egy baleseted, de rendbe fogsz jönni. Minden rendbe fog jönni. – győzködtem inkább saját magamat. – Most be kell hívnom egy orvost, hogy megvizsgáljon. – megnyomtam a nővérhívó gombot és lemásztam a mellkasáról, leültem az ágy szélére és továbbra is szorongattam a kezeit. Elhatározta, hogy hiába akar kizavarni innen a kórház összes orvosa a vizsgálat alatt. Én bizony nem engedem el Chris-t egy percre sem.


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Ápr. 20, 2018 2:43 pm
Következő oldal


(Tori és Chris)


Napraforgó. Mint a napraforgó szirmait érinteni. Selymes... puha... Valami ilyesmi volt az első dolog, ami eljutott a tudatomig, ahogy a hangok egyre közeledtek... és éreztem a bőrömön a meleget... éreztem a fényt a csukott szemhéjaimon át is...
Az ujjaimhoz ért egy napraforgó. Szerettem volna megsimítani, finoman végighúzni rajta az ujjaim, de a tagjaim olyan... furák voltak... nehezek. Sőt, először mintha a helyükön sem lettek volna, nem éreztem hogy hol vannak. De ahogy lassan tisztult, érzékelni kezdtem, hogy nem a végtagjaimmal van a baj... az egész testemet nehéznek érzem... mintha kövek volnának a tagjaimon. Vajon mikor moccantak meg utoljára?
Meg akarom mozdítani őket... - fogalmazódott meg bennem az első gondolat a napraforgó óta, ami még mindig simogatta a tenyerem, az ujjaim. Éreztem, de nem tudtam viszonozni. Ám ekkor megszólalt valaki a közelben...
Napraforgó! - És én gondolatban megszólítottam, de hiába akartam kimondani igazából is, az ajkaim nem moccantak, a torkom száraz volt, egyszeriben elfogott az érzés, és egyre jobban eltöltött, mennyire idegen az egész testem... mintha nem is az enyém volna. Nehéz, elcsigázott, mozdulatlan... idegen, mintha nem is ismerném, mintha nem nekem kéne benne lennem.
Benne vagyok egyáltalán? Vagy csak képzelem? Még mindig ez a sötét, ez az idegen közeg, és a hang, melynek nem tudok felelni... Nem tudom mi történik, de nem akarom ezt! Ki akarok szabadulni! Valaki! Segítség! Hol a kijárat! Napraforgó, hol vagy? Napraforgó! - kiabáltam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon...
De akkor hirtelen egy édes teher omlott rám... a kövek pedig eltűntek, mintha legurultak volna rólam... és helyettük mintha egy szál napraforgó feküdt volna a mellkasomra... Levegő csiklandozta a bőröm... és nedvességet éreztem ugyanott, ahol a teher volt... mintha a napraforgó könnyeket hullatott volna... pedig az lehetetlen.
- Napraforgó... - Fogalmam sincs, hogyan sikerült. De hallottam a saját hangom... az enyém! Igen! Az enyém! Kimondtam!
- Napraforgó, ne sírj... - Újra! Sikerült! De olyan száraz volt a torkom, és nem volt több erőm sem tovább mondani, mégsem akartam, hogy a virágom sírjon. Bárki is ez a virág, nem akarom, hogy sírjon.
Lassan, résnyire nyíltak a szemeim. Először csak fény és homály fogadott, de pislogtam egyet-kettőt, és kicsit jobb lett, bár nehéznek éreztem a szemhéjaim is, mintha sokáig nem mozdultak volna. Egy barna hajzuhatag... egy könnyes, szép arc, ezt láttam először meg, mert ezek tulajdonosa feküdt a mellkasomon, ahol végig azt hittem, egy szál virágot találok majd... egy szál napraforgót... de nem, helyén egy gyönyörű teremtés feküdt. Idegen, de gyönyörű, és nagyon bánatos.
- Ki vagy te... Napraforgó? - Mivel nem tudtam mi a neve, valahogy ez jött a nyelvemre, még ha csak suttogni bírtam is a kérdésemet. Hirtelen már az sem érdekelt, hol vagyok, és hol voltam... de az érdekelt, ki ez a tünemény, aki szebb volt, mint a felkelő Nap fénye...
Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 19, 2018 10:27 pm
Következő oldal


☽ Ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!
Chris + Tori

 
"Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz..."

Tikk-takk. Tikk-takk. Az egyszerű, fali, analóg óra idegesítő másodperc mutatójának monoton kattogása már fél napja szökdécsel az idegeimen. Pár órája meguntam és megpróbáltam leverni a fehérre meszelt falról, de csak annyit értem el, hogy elferdült, úgyhogy most a felül van a hatos szám, alul meg a tizenkettő. Rettentően bosszantó, pedig már pár órája fel sem emeltem a fejem.
A hófehér kórházi paplanhuzaton pihentettem a fejem. Egy nagy, nedves folt is van a fejem alatt. Párszor elmerültem a fájdalmamban és ilyenkor rám tört a sírógörcs, de már abbamaradt. Ezekről kiborulásokról csupán a feldagadt és kivörösödött szemeim árulkodtak. Senki sem volt ezeknek szemtanúja.
Kivéve persze Christ. A szerelmemet, akinek meleg kezét most is rendíthetetlenül szorongatom. Ő hallott minden elgyengülést, zokogást, kétségbeesett szólongatást, de nem válaszolt. Csak fekszik, és nem reagál semmire. Elszomorít ugyan, de nem töri meg benne a reményt. Ha kell, akkor évekig ülök mellette nap, mint nap és addig hívogatom, amíg vissza nem tér hozzám.
Ellenben Adele-t eszem ágában sem volt behozni. Persze nehéz neki ellenállni. Nagyon hiányzik neki az apukája. Nem hazudtam neki semmiről. Elmondtam, hogy mi történt és mi a helyzet, de azt nem engedem, hogy így lássa az apukáját, az ő hősét. Még nagyon fiatal. Összeomlana.
- Nem is meséltem még, édes. – motyogtam, miközben a fejem még mindig a takarón pihentettem. Szemeimmel le sem vettem az arcáról, ám az rezdületlen maradt, ahogy minden egyes alkalommal. Azért folytattam, nem adom fel. – Adele-nek tegnap volt egy fellépése. Hihetetlen, hogy mennyire imádja a balettot. – miközben beszéltem a kézfejét simogattam. – Bár szerintem csak azért, mert rózsaszín ruhát és csillogós cipőket hordhat. – vontam össze a szemöldököm elgondolkozva.
Természetesen elmentem a fellépésre, de onnan máris a kórházba siettem és Adele-t a szüleim vitték haza. Mióta Chris kórházban van, nagyon sok időt tölt náluk és én is, ha nem a kórházban alszok a szerelmem ágya mellett ücsörögve, akkor a szüleimnél. A suliba is csak néha megyek be, papírokat intézni és megbeszélni a közeledő vizsga témáit a diákjaimmal, de szerencsére a vezetőség megérti. Addig is találnak helyettesítő tanárt azokra az órákra, amelyekre nem tudok bemenni.
- Nagyon hiányzol neki. A kislányodnak. – suttogtam. – És nekem is. – mondtam és éreztem, hogy megint csúszok le a mélybe, ahol aztán kezd elárasztani az a mérhetetlen fájdalom, ami állandóan ott lappang bennem. Elkezdtek lassan potyogni a könnyeim, de ez nem is meglepő. Minden egyes percben a sírás határán állok, és ez már így van két hete. – Chris, vissza kell térned hozzám. Nem tudok így élni… - ráztam a fejem szipogva. – Képtelen vagyok. Nélküled nem megy.
Közelebb húzódtam hozzá és az ujjait finoman hozzáérintettem az arcomhoz. Még mindig meg sem moccant. Rendíthetetlenül fürkésztem az arcát, de az meg sem rezzent.
- Azt mondtad, sosem hagysz el. Azt mondtad, hogy bármi történjék is… bármi. Velem leszel örökké. – Az emlék felbukkanása miatt egyre szaporábban kezdtek el potyogni a könnyeim. – Tudom, hogy betartod, édes. De… gyere vissza hozzám most… mert nem bírom tovább. Nem bírom nélküled.
Felültem az ágy szélére és ráborultam a férjem mellkasára. Finoman belemarkoltam a pólójába és mély lélegzetekkel próbáltam csillapítani a zokogásom. Azonban ahogy beszökött az orromba ez az ismerős és számomra olyan nagyon kedves napfényillat, csak még jobban rákezdtem.
- Gyere vissza… Kérlek szépen. – suttogtam a mellkasába. – Gyere… gyere vissza… annyira szeretlek. Nem hagyhatsz el… Chris, kérlek gyere vissza hozzám.


Vendég
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 18, 2018 11:10 pm
Következő oldal


***
Ajánlott tartalom
reveal your secrets

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett TagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
8/4
Leviatán
8/1
Angyal
7
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
7